Erin & Gavin

Life is full of surprises, isn't it?

- Apa! – Ismételte el Autumn sokadszorra, hiába, hogy Gavin nyomatékosan megkérte, hogy még van közel húsz perc munkája, abban a rövid kis időben legyen olyan kedves és ne zaklassa minden apró butasággal. Ezek az apja által butaságnak nevezett dolgok Autumn számára többnyire katasztrófaértékűek voltak: kiborult a cukorka, elfogyott a kakaó vagy a cukros tej, vége van a mesének, megállt a mese és csak teker a képernyő közepén a „kukac”, meghalt Simba apukája, Herkules felborította az oszlopokat és azt most ki fogja újra építeni?!
- Apu! – Valahonnan a nappali túlvégéről érkezett a szirénaszerű gyerekzsivaj, amit néha egy dörrenés és egy borulásra emlékeztető tompa puffanás követett. A sípoló kutyajáték hangja, amióta megvették a gyereknek a jószágot, azóta rendszeres volt az otthonában mint háttérzaj, hiszen olyan nem volt, hogy a gyerek jött, de Melody nem. Gavin és a kislány mostohaapja, Nathan volt az értelmiszerzője annak, hogy Autumn a születésnapjára kapjon egy kutyát, „hiszen olyan régen könyörgött már érte”. Utólag belegondolva, egyet kellett értenie Sylviával és igazat adni neki abban, hogy azzal az állattal a lányuk soha az életben nem fog igazán foglalkozni, amennyiben az ellátásáról van szó, csak és kizárólag a rosszaságban keres majd benne cinkostársat. Korai volt még, de ezt soha nem vallotta volna be a volt feleségének. Büszkébb volt ő annál, így magára vállalta a kutya nevelését is, aki adott alkalommal több ideig volt nála még Autumnál is. Volt, hogy néhány nappal vagy egy-két héttel később vitte csak utána, de olyan is akadt, hogy legközelebb csak akkor találkozott egymással a két ördögfattya, mikor a kislány Floridából ismételten az apjához repült New Yorkba.
Gavin kilökte maga alól a gurulós széket, ami a lendülettől az irodának használt, az ő karfesztávolságától alig néhány tíz-húsz centivel nagyobb szobának a másik végéig gurult. Határozott, dörgő léptekkel indult el a zsivaj irányába. Az első néhány méteren már sikerült felfedeznie néhány nyomát annak az armageddon-szerű állapotnak, ami a nappaliban és a konyhában várta. Felborult növények, széthordott, szőnyegbe taposott föld… fecnikre tépkedett napilapok és ezeréves magazinok azokból az időkből, mikor Sylvia és ő még egy párt alkottak, a nő pedig irigylésre méltó szenvedéllyel gyűjtötte a legnagyobb divatmagazinok majd’ egy kilós példányait. A tapéta egy helyen derékmagasságig feltépve, a fotel matraca kirágva várta a gazdáját.
- Autumn…?! – Azt se tudta belőni, hogy a hangja valójában kérdőnek, tanácstalannak vagy haragosnak hatott? A nappali közepére összehordott szemétdomb kellős közepén ott ült a kutya, tőle fél méterre egy kertvárosi tavacskát is szégyenbehozó pisitócsa, Autumn pedig a szőnyeg még tiszta sarkában ücsörögött törökülésben, előtte egy színezővel és két kisiskolás osztálynak elegendő színes ceruzával.
- Apa, Melody bepisilt – olyan természetes könnyedséggel mondta ki, tekintetében vidám csillogással, szája szélében közömbös, hetyke kis mosollyal, mintha az lett volna a megoldás a csatatér közepén, hogy az apjának üvöltözik ahelyett, hogy valamit csinált volna, de legalábbis fel-alá rohangált  volna, hogy tragédia történt, valaki hárítsa el!
- Bepisilt. És azon kívül megemelted akárcsak egy pillanatra is a fejedet, hogy mit csinált még?! – Hörrent immár szigorúbban, és a közben elé kocogó kutya piros nyakörvébe belekapaszkodva a fürdőszobába penderítette annak rögtönzött magánzárkájába. – Arról volt szó, hogy ha jelez, hogy pisilnie kell, akkor szólsz! Ötvenhatszor átbeszéltük! Ha itt ülök kint, akkor is szólsz, most miért nem?
- De hát én szóltam. Többször is.
- Az, hogy megállás nélkül apázol, Autumn és kétpercenként rám rúgod az ajtót valami ostobaság miatt, akkor ne is csodáld, hogy nem vágtázok elő minden második apára! – Persze, nyilván Gavin volt a hiba fő okozója, amiért úgy gondolta, hogy lehet még hátra egy kis ideje, hogy a papírmunkával foglalkozzon, ha már a kedves exe felrúgta a terveit és váratlanul beállított a gyerekkel és a kutyával együtt, mondván kéne néhány nap felügyelet. Neki is kellett volna sok minden, de nyilván nem kérhetett senkitől plusz segítséget, gyerekfelügyeletet, ráadásul nem volt biztos benne, hogy az irodában, hogy fogadták volna, ha megjelenik egy nyolcévessel és egy kutyával az oldalán, mondván „jött dolgozni”. Így azonnali homeoffice-t kért, ami húsz perccel azelőttig tökéletesen működött.
- Minden fontos volt, amiért bementem.
- Akkor most az is legyen fontos, hogy a ceruzáidat visszateszed a helyére, összeszeded az összes széthordott játékot, azt is, ami Melody-é! – Fröcsögte annál idegesebben, minél többet látott a jóformán megsemmisített lakásból. Csak egy kiskutya - emlékeztette magát. Jó lesz ágyelőnek.
- Jól van már…
- Autumn, nekem ne forgasd a szemed! Az volt az egyetlen kérésem, hogy amíg befejezem a dolgomat, figyelj oda a kutyára! Nem?
- De, hogy figyeljek oda rá, ha a TV-ben ment a mese? Azt mondtad, hogy üljek és nézzem a mesét, ne mozduljak!
- Ó, igen?! És végig nézted ahogy a jószág mindent lerombol körülötted?
- Csak szót fogadtam, az is baj?
- Jól van. Állj fel, takarítás!
Nem volt elragadtatva se a gyerek hozzáállásától, se attól, hogy két felnőtt is volt odahaza Floridában, de csesztek bele abba, hogy Melody-t, mint egy alig néhány hónapos rosszcsont kiskutyát, neveljenek. Ott volt neki udvar, egy olyan hely, ahol szabadon rohangálhatott és kedvére rombolhatott, bár eltudta képzelni, hogy Nathan mennyire volt odáig, amikor a rózsatöveket lovasította meg a kis ravasz. Gavin lakása viszont egy tömbépület ötödik emeletén volt, ahol egyetlen helyen lehetett csak friss levegőt szívni az ablakokon kívül és azt kinevezni udvarnak, a nappaliból nyíló, háromszor másfél méteres erkélyt… ahol pedig történetesen egy faszenes grill pöffeszkedett a szomszédok legnagyobb örömére. A grillről nem tudott lemondani. Élt-halt egy jó BBQ-ért. Tehát szabad tér ott se volt sok.
Miután egy vödörbe vizet engedett és fertőtlenítőszert nyomott, felnyalábolt három rongyot egy felmosófával egyetemben, az ajtó és a félfa közötti résen még megküzdött a Retrieverrel és annak aprócska, tűhegyes cápafogaival. Végezetül egy félig megcsócsált lyukas zoknival, de győzedelmeskedett és távozott a fürdőszobából. Autumnnal feltöröltette a pisit, összeszedette a játékokat, és épp csak akkora retek és kosz maradt még hátra amit hatástalanítania kellett, hogy annak kivitelezése közben jóformán észre se vette a csengő jellegzetes „bim-bamját”.
- Apa!
- Mi van már megint?! – Attól tartott, hogy a kislánya hangja és jellegzetes apázása miatt, minden éjjel fel fog sírni álmából.
- Itt egy idegen.
- Milyen idegenekről beszélsz?
- Azért idegen, mert nem ismerem!
- Miért nyitsz egyáltalán te ajtót bárkinek is?! – Összegyűrve az egyik rongyot a vizes vödörbe hajította, majd feltápászkodva a földről, az előszobába ballagott. Hatalmas tenyerét a lánya szőke üstökére simította és elhúzva őt az ajtótól, maga mögé lökdöste – menj folytasd a dolgod! – Morogta az orra alatt, s csak azután kapaszkodott bele a kilincsbe, hogy ő maga is megnézze, kiféle és miféle az az idegen?
- Erin? Hát te... te mi járatban erre? – Lopva a háta mögé lesett, ahol Autumn karba tett kezekkel ácsorgott, számonkérő tekintettel.

Erin & Gavin

Life is full of surprises, isn't it?

- Ott is van még egy folt – Autumn hangja játékosan csilingelt, miközben apró lábujjai a szőnyeg ép részének hosszú szálaiba mélyesztette. – Meg ott is!
- Jól van, én is látom! Inkább azzal lennél elfoglalva, hogy felveszed a mamuszodat és nem ott totyogsz, ahol a legnagyobb kosz van. Ülj le a fenekedre, értve vagyok?!
- Akkor most takarítsak, vagy üljek?
- Ülj le! – Rivallt rá a kislányra, aki vékony réssé szűkített, Gavinével megegyező kék szemekkel meredt az apjára. - Úgyis csak egyel többen vagyunk veled.
– Tudtad, hogy az állandó idegesség és a stressz korai halálhoz vezet? – Az apja rongyot tartó keze megállt a levegőbe, mielőtt még újra a meleg vízzel teli vödörbe merítette volna és olyan elképedéssel, olyan értetlenséggel meredt a gyerekére, mintha azt életében az előtt soha nem is látta volna.
- Azt hiszem sürgősen el kell beszélgetnem Nathannel.
- Ezt a TV-ben hallottam. Gyógyszer reklám volt.
- Persze, mindjárt elhiszem, hogy a Netflix reklámokat ad – nem sűrűn nézett TV-t. Nemcsak, hogy lehetősége se volt arra, hogy olykor-olykor valami éjszakákba nyúló filmet megnézzen, de nem is igazán érdekelték őt a TV műsorok. Sokkal inkább egy-egy focival ugrott neki az estének az esetben, ha szabadnapja volt, vagy képtelen volt álomra hajtani a fejét. Emiatt nem is tudott nyilatkozni a nagynevű streaming szolgáltató szokásairól.
- Jó. Ülj le inkább! – Megrázta a fejét. Hiába, hogy már nyolc év gyakorlat volt a háta mögött, a gyereknevelést mindig a leggyengébben és már-már felületesen elsajátított kompetenciái egyikének tartotta. Előbb ment volna neki egy több száz főt számláló maffiacsoportnak, minthogy bevállalja hosszútávon a saját lányának pesztrálását, hiába, hogy természetes könnyedséggel vett minden olyan akadályt, amit apaként az élet az útjába gördített. Ezek ellenére mégis, sokszor szó szerint igazi pokolként élte meg a gyereknevelést, hiszen ő maga is rossz alapokat hozott otthonról, ami miatt, ha kényszeredetten is de megfogadta, hogy következetes de jó apa lesz, és minden olyan hibát, amit az ő szülei elkövettek a bátyja vagy az ő nevelése tekintetében, azt neki nem lesz szabad. Illetve szerette volna azt hinni, hogy ő másképp is tudja csinálni, de mint ismeretes, a legnagyobb ellenállások vezetik az embert csapdába. Mindig azzal takarózik és mentegetőzik az ember, hogy „ő aztán sosem…” Sosem fog rácsapni a gyereke fenekére, nem fog neki tockost adni, ha megérdemli, akkor sem. Nem emeli meg a hangját vele szemben, nem fogja tiltani a barátaitól vagy bármi mástól, ha rossz fát tett a tűzre vagy rossz jegyet hozott haza az iskolából. Nem tiltással, hanem értelmes beszéddel, a gyereket egy „mini felnőtt” változatként kell kezelni, mert megértik a szép szót is. Ő nem fogja feleslegesen korlátozni a gyereket... Így tartotta. Aztán minden elromlott és megbukott, már ami az elhatározásait és a korai fázisban megfogalmazódott terveit illette és rá kellett jönnie, hogy Autumn keményen megdolgoztatja őt, mint emberileg mint apaként. Hiába volt minden nemű elhatározása, fittyet kell hánynia rájuk, mert egy gyereket igenis, kőkeményen nevelni kell. Csakhogy az apai szív befolyásolható, és a lánya sokszor az orránál fogva vezette őt.
Mindig úgy tekintett Autumnra, mint az élete fő művére, akiben fele-fele arányban keveredett az ő katonás – ügynökös – szabálykövetése és fegyelme, de ezekkel együtt egy kis játékosság is, mint az anyja talpraesettsége, karakánsága és szókimondása. Ezek keveréke pedig egy valóságos, két lábon járó szörnyeteget faragott a kislányból, aki olyan csípős megjegyzésekkel és beszólásokkal volt képes traktálni az embert, ami még Gavint is pillanatok alatt földre vitte vagy zavarba ejtette. Az emberek jóformán csak pislogtak mellette és a fejüket vakarták, hogy mégis honnan ennek a gyereknek a változatos szókincse, a tudálékossága és a kivagyisága? Hát rá kellett ébrednie, hogy Sylvia és az ő korábbi szerelméből fogant kislányt a nő új férje sózta és borsozta a maga elviselhetetlen pszichológus jellemével, akinek nem mellesleg Gavin véleménye szerint sokkal inkább volt szüksége szakorvosra, mint azoknak, akiket ő kezelt.
Hogy haragudott volna rá, amiért nem figyelt oda a kutyára? Voltaképp nem, sokkal inkább saját magára volt mérges, amiért nem mondta el kristály tisztán azt, hogy mit vár a gyerektől abban a maximum harminc percben, míg befejezte a maradék, még hátra lévő dolgát. Úgy érezte, hogy tévedett, mikor a kiskutya mellett kezdett el kampányolni. Be kellett látnia azt, hogy az anyja mégis csak többet volt a gyerekkel, jobban ismerte a habitusát és sokkal inkább tisztában volt azzal, hogy mit lehet neki és mit nem, mire képes nyolc évesen és mire nem. Az, hogy egy kutya nem a legmegfelelőbb döntés volt, az több mint biztos volt. Mint ahogy az is, hogy valószínűleg soha az életben nem fogja kivakarni a földes pisit a szőnyegből. Majd beteszi a kanapé alá, aminek pedig szerezni kell új huzatot, ha már a kiskutyafog áldozata lett.
Aznap nem számolt vendéggel, főleg nem Erinnel. Olyannyira nem, hogy még a hallása is szelektálta a csengő hangját, na nem úgy Autumnét, aki szerint „idegenek” járnak az otthonukban.
- A hercegnő nélkül? Abban nem vagyok teljes mértékben biztos – mert azt a gyereket lehetetlenség volt lerázni hosszú távon.
- Ahhha! – Bukott ki a kislányból. – Apa, azt mondtad, hogy csak az enyém a mai estéd! Ki ez?
- Mondtam már, hogy az emberekre nem azt mondod, hogy ez, hanem „ő”? Erin egy kollégám és van egy kis megbeszélni valónk… gondolom – sandított a nőre. – Gyere be! – Megvárta míg belép a lakásba, s ha megtette, a nyílászárót halkan tette a helyére mögötte. – Bocs a rendetlenségért, éppen… két tragédia között állunk.
- Kettő? Miért, mi a másik?
- Majd megbeszéljük. Menj be a szobádba jó?
- Vihetem Melody-t is?
- Ha odafigyelsz, hogy ne pisiljen és rágjon össze semmit, akkor viheted. És szólj is! – belefáradt a kutyát érintő harcba, de biztos, ami biztos alapon, mellkasán karba tett kezekkel végig nézte, ahogy a nyuszis mamuszában elcsattog a fürdőszobáig, majd a zsemleszínű kis jószággal együtt a következő ajtónál eltűnnek.
- Beszóltam, hogy ma és holnap nem tudok bemenni és itthonról dolgozok. Azt mondták nem vagy bent, de átadják. Látom jól sikerült… a telefonom nincs ám kikapcsolva – tett egy apró utalást arra, hogy nem kell rárúgni a lakás ajtaját, ha valami probléma merül fel, elérhető más módon is, majd fejével a konyha felé biccentett. – Kávét? Teát? Bármit?