Aki látja, már a külsője alapján egész helytálló képet alkothat róla, hacsak egy kicsit is jobb emberismerő az átlagnál. Karizmatikus, magabiztos, és végletekig tekintélyparancsoló jelenség, mely okán gond nélkül lehet azt állítani, hogy a megjelenésével akaratlanul is felhívja magára a figyelmet, ha akarja, ha nem. Általában azonban elmondható, hogy egyáltalán nincsenek aggályai a reflektorfényt illetően, meglehetősen élvezi, és előszeretettel kihasználja azt. Tisztában van magával, a határozott, megnyerő kisugárzásával, és a sármjával, amik éppen elegendők ahhoz, hogy kíváncsiak legyenek rá, megkörnyékezzék, vágyják a társaságát. Más kérdés, hogy azok, akik az utóbbit elérik, aztán is így vélekednek-e róla.
Extravertált beállítottságából -bár inkább tekinthető ambivertáltnak- és munkájából adódóan esetenként rámenős, és ezt egy picit sem szégyelli, révén, ha nem lenne az, nem, hogy nem élnének középosztály feletti színvonalon, de kenyérre se futna. Eltökélt, céltudatos, és megállíthatatlan; ha lyukat kell beszélni bárki hasába, ő megteszi. Intelligens és jól tájékozott, ugyanis hamar rájött, hogy csak akkor érvényesülhet az elit környezetében, és teheti rá a kezét a luxus igényű ügyfelek hasonlóan pompás lakásaira, ha gond nélkül el tud fecsegni bármilyen témában -legalábbis ezen a "fecsegési szinten" ismeretes a legtöbb témakörben, de rétori képességeinek hála azt úgy tálalja, mintha legfőbb értője lenne a szakterületnek. Az ügyfelek megnyerésének okán gyakorta vesz részt felső körökben mindennapinak számító eseményeken, jótékonysági gálákon, esteken, megnyitókon, ezért nem ritka, hogy a társaság elkezdi fárasztani, lelohad az érdeklődése az irányukba. Szereti azonban a kihívásokat, és minden efféle alkalomra így tekint: csak idő és energia kell ahhoz, hogy elérje a célját, sose hunyászkodik meg annál hamarabb.
Legtöbbször megvétózhatatlan a dominanciája, bár előfordult, hogy csak, mert ő volt a hangosabb. Ha labilisnak nem is mondható, de lobbanékony természet, amitől feljogosítva érzi magát arra, hogy a szavait akár emelkedett hangon adja mások értésére. Azonban, ha bír a vérmérsékletével, fáradhatatlan és kegyetlen vitapartner -a másik személy kvalitásaitól is függ, hogy melyik énje bontakozik ki az adott szituációban. Mivel van, hogy elszalad vele a ló, gyakran bánt meg másokat. Azok, akik ismerik, tudják, hogy nem szánt szándékkal teszi, szimplán csak hamarabb jár a szája, mint, hogy átgondolná, mit is mond. Nem érzelgős típus, ezért nem hatja meg, ha keresztülgázol másokon a szavaival, érzéketlenül képes odaszólogatni bárkinek. Lehet, hogy bocsánatot fog kérni, de nem azért, mert őszintén gondolja, hanem mert tudja, ez az etikett, ezt várják el tőle. Azon viszont ne lepődjön meg senki, ha azt követően rögtön cinikus, szarkasztikus megjegyzést tesz.
Ahogy mások érzéseit se pátyolgatja, úgy a sajátjait szereti a leginkább eltitkolni. Noha horoszkópjára úgy tartják, hogy szenvedélyes, mélyérzésű, ha igaz is, márpedig igaz, ő elrejti ennek akárcsak halvány látszatát is, hisz úgy gondolja, azzal a gyengeségei mögé láthatnak. Ha megsértik, nem kimutatja, hanem megjegyzi; ha fáj neki valami, kétszer erősebbnek láttatja magát. Abban az elvben nevelkedett, hogy a férfiak nem sírhatnak, a férfiak állhatatosak, magabiztosak, akár önhittek is, ő pedig a mai napig tartja ehhez magát. Túl büszke ahhoz, hogy publikusan érző lényként mutatkozzon.
A családja, a közeli barátai tudnak csak arról, hogy nagyon szeret nevetni, ha úgy van, szórakozott lenni. Szeret történeteket mesélni, és kivételesen nem csak, mert legalább ennyire szereti a hangját, hanem öröm neki látni, hogy mosolyt csal mások arcára. Keveseket enged igazán közel magához -a rokonai közül sincsen mindenki a bizalmi kapcsolatai közt-, de őket bármi áron megtartja, még ha ők ebből keveset is éreznek. Imád a társaságukban lenni, fesztelenül, szabadon. Igazán impozáns, nagy tettekre senki ne számítson tőle, hiszen se nem szentimentális, se nem romantikus fajta, de tőle egy kötetlen beszélgetés, ahol el meri mondani mindazt, amit a gyakran arrogáns, maszkulin külső takar, mindennél többet jelent.
Munkamániás, és ezt senki még csak meg se kérdőjelezné. A telefonjával fekszik és kel, már a reggel a konyhához kivezető úton az e-mailjeit, az ingatlanpiac kínálatait és híreit fürkészi, majd áttér az SMS-ekre, előbb az üzleti, majd a magán üzenetekre. Egykoron, mikor még csak a szakmában középszerűnek, de megbízható, jó ingatlanosnak számított, elhatározta, hogy minden körülményt meg fog teremteni a családjának, hogy semmiben se kelljen nélkülözniük. Ezt azonban olyan szintekre fejlesztette, hogy mindenük megvan, egyedül csak a mindig jelenlévő apa, testvér és fiú hiányzik mindenkinek. Olykor-olykor elönti a "család szent!” elgondolás, de amilyen hirtelen jön, olyan illan el, ugyanis rájön, hogy a család szent, egészen addig, amíg be nem fut egy újabb busás összeget hozó lehetőség. Az évek során túlzottan kapzsivá vált, de nem ismerné be, ha kell, akár tagadja is, ha bárki erre célozgat.
Szereti a családját, de néha úgy tűnhet, jobban szereti a munkáját -pedig az előbbit ki tudja, meddig szeretheti még…

- Eszednél vagy, ember?! -élesen hasított a hang, talán még hangosabban is, mint a gumikerék csikorgása a betonon, ahogy a felé közelítő több tonnás személykocsi fékjébe taposva hirtelen megállni kényszerült az autó. A sorban haladók gondolkodás nélkül feküdtek rá a dudára, nemtetszésüket fejezve ki néhányan a karjukat lengették ki az ablakon, hasonlóan a mattszürke, használt, E-osztályú Mercedes tulajához, akinek nem csak a balja kandikált ki, de a fél felső teste is, különös tekintettel vörössé vált fejére.
A kezében tartott, még épp, hogy csak az automatából kivett pénz csücskét meglendítette a szél. Ujjai valószerűen szorították a bankjegyeket, Benjamin Franklin sokszorosított arcmása pedig a tenyerébe simulva várta a fojtogatás végét -mindhiába. Érezte, amint arcizmai megkeményednek, állkapcsa szabályszerűen fájt a tehetetlen szorítástól. Szemei megfékezhetetlenül könnybe lábadtak, azt azonban már maga se tudta, hogy az egész lényén végighasító, fájdalmas emlékektől, vagy az olykor csípősen szurkáló, kellemetlenül felerősödő szellőtől. Az utóbbiban reménykedett, de az előbbire tippelt. Mindössze egy, az ATM sarkából leolvasott dátum kellett, semmi más:

December 13.

- Calvin?... -Mia alakja tűnt fel a folyosó félhomályában, ahogy az ajtófélfára támaszkodva, vállát a kézfejére döntve sandított be az irodájába. A laptopja fénye mellett az asztali gép képernyője is kéken borította be az előtte heverő lapkupacot -Jennie mindig mondta, hogy ha így halad, előbb lesz szüksége szemüvegre, mint utóbb, márpedig ő maga makacsul hitte, hogy nincs hagyományos értelemben vett „szemüveges feje”. Bár be nem ismerte volna neki, de olybá tűnt, a nőnek kezd igaza lenni: a nap végére kegyetlenül sajgott a szeme, főként, mikor a bevilágított, fekete-fehér sorokról felemelte, és hunyorogva Miára vezette a tekintetét.
Zaklatott volt. Nyugtalan, ahogy hüvelykjével mutatóujjának körömágyát piszkálta, fogaival pedig a szájáról felszakadt, a rúzs által rózsaszínűre színezett bőrdarabkákat szaggatta. Egyből kihúzta magát ültében, ahogy meglátta asszisztense szokatlan viselkedését -hiszen a nő mindig kedves, mosolygós volt-, a tollat tartó kezét pedig az íróeszközzel együtt az asztal lapjára eresztette. Legutóbb akkor nézett rá így, mikor Dale-ék lecsapták a kezükről a frissen renovált Upper East-i lakást, amiért heteken át gürcöltek.
- Baj van? -hangja fátyolos volt és érces, meglehet azért, mert órák óta egy szót se szólt, és tudta, torokköszörülés előtt értelmes hangot nem fog kikényszeríteni a száján. Aprót krákogott, és finoman fészkelődött a forgósszékben. Calvin sose volt szentimentális fajta, nem vette a lelkére, ha bárki megviseltnek tűnik a közvetlen környezetében, különösen akkor nem, ha nem ő volt az okozója, de ezúttal, mivel, ha más nem, hát jó emberismerő az volt, feszengeni látszott a helyzetben. Szájára kúszott a „bökd már ki!” felszólítás, mikor Mia elnyitotta, majd szavak híján összezárta ajkait, de megfékezte az indulatait. Helyette csak nekivetette hátát a szék támlájának, és sürgetően húzta fel fél szemöldökét.
- Keresnek… az egyesen -óvatosan tette hozzá. Szükségtelen óvatoskodásnak tűnt. Végtére is, ki kereshetné majd tíz órakor? Munkaügyben is csak a bizalmi köre enged meg az irányába ekkortájt hívást, és ők is főként a magánszámán. Akkor meg?...
- Ilyenkor? -megmozgatta a gépének egerét, és a képernyő jobb alsó sarkába nézett. Jól gondolta, 21:48. Akinek ilyenkor kérdése van, várjon vele reggelig... Persze ez csak a felé intézett esetekben igaz, máskor ő is megemeli a telefont, és tárcsáz, háromnegyed tíz ide vagy oda. Miára nézett, bár csak a szeme sarkából -lesben várta a válaszát.
- A New York-i rendőrségtől -a fiatal nő lapnyi vékonyságúra préselte az ajkait, ahogy a Calvin arcáról leolvasott, ki nem mondott második kérdésre felelt. Régóta dolgoztak már együtt, gyakran úgy is gondolta a nő, hogy senki nem ismeri nála jobban a főnökét. Bizonyos szempontból lehet, hogy igaza is volt.
- Milyen ügyben? -újból felegyenesedett, kezeit pedig a zakójára simította. Úgy gombolta be a kettő közül a felsőt, mintha helyből a törvényszékre vinnék, és kellő sármmal kéne első benyomás gyanánt hatnia az esküdtekre.
- Magán…
- Akkor miért nem a mobilomon hívnak? -kívülről a belső zsebére helyezte kezét, hogy érezze, ott van-e a készülék. Mikor nem találta, a lapok alatt kezdett kutakodni.
- Hívtak, de nem vetted fel.
- Köszönöm, Mia! -nem nézett fel rá, mikor ekként bocsátotta útjára a lányt, kezében a telefonjával, és a képernyőn felvillanó értesítésekkel.
Kilenc nem fogadott hívás.
Automatikusan nyúlt a vezetékes telefon kagylója után, és nyomta be az egyest, mikor a füléhez emelte. Igyekezett kimért és semleges maradni, hangját is erre ösztökélni, de a nyakában és a fülében érezte dübörögni a szaporán verő szívének gyors metrumát.
- Igen?
- Calvin Whitlock? -színtelen férfihang szólította a vonal túlvégén, némi feszült éllel a szavai mögött. Amennyire egysíkú volt az orgánuma, annyira élénk volt a háttérzaj: sürgölődés, kiabálás, utcazaj.
- Én vagyok -hirtelen többre nem futotta. – Kivel beszélek?
- James Hoult őrmester, New York-i rendőrség. Sajnálattal kell közölnöm, Mr. Whitlock, hogy súlyos baleset…
Minden, amit mondott, mintha elveszett volt a kettejük közti térben, mintha a telefon nem továbbította volna a rendőr, Calvinnek úgy tűnt, előre betanult monológját. Biztos sokakkal kellett már hasonló hírt közölnie, azért volt annyira fakó a hangja… Mintha meg se rendítette volna. Mintha csak azért hívta volna, hogy elmondja, átlagos a forgalom a belvárosban, szemerkél az eső, közel nyolcvan százalék a páratartalom, és az East River felől nagy szél várható. Calvin semmire nem tudott, nem is akart gondolni; a férfi hangszínét elemezte, érlelgette, de a szavak konkrét és mögöttes tartalmára aligha volt érkezése figyelni. Az agya blokkolt, amint meghallotta nyersen, és gyomorforgató őszinteséggel: a felesége a baleset helyszínén életét vesztette, a lányát pedig épp most szállítják kórházba, életveszélyes állapotban. Az idősebbet, hiszen a kicsi beteg, otthon volt. Maisie aznap reggel lázasodott be, még ő ment érte az óvodába munka előtt, és vitte át az anyósát, hogy vigyázzon rá nap közben. Kérte, hogy maradjon otthon, de Calvinnek, ahogy neki is mondta, dolgoznia kellett. Mégis a lelkére kötötte, hogy az estimesét majd ő fogja neki olvasni -de már tíz óra is elmúlt, ő viszont még mindig az irodában volt a lánya ágya helyett. A szíve mélyén azonban tudta, hogy az elmaradásán Maisie se lepődött meg. Soha nem ért oda időben sehova, hiszen valami mindig fontosabb volt. Katieről pedig úgy rémlett, a barátnőjénél kellett volna, hogy aludjon… A napokban teljesen be volt tőle zsongva, mindent felvásároltatott a boltban, hogy az összes nasiból legyen egy, de jobb, hogyha kettő. Végtére is, ketten lesznek, és jobb nem osztozkodni, mert csak összevesznek, akkor meg hol fog aludni, ha az éjszaka közepén a szülei se tudnak érte menni? Lehet végül rajta is kijött, ami a húgán? Jennifer ment volna érte? Vagy ment is, csak… Csak mi? Mi történhetett? Miért történhetett? Miért pont velük? Biztos, hogy velük? Jennifer mindig óvatos, megfontolt sofőr volt... nem is szeretett vezetni, pont azért, mert nem magában, hanem másokban nem bízott.
- Nem, ez… ez biztos csak valami félreértés lehet, én… -ujjai idegesen szántottak végig a hajában, kezét a tarkójára, onnan pedig a nyakára simította, hogy leoldja a torkát szorító nyakkendő csomóját. Az ingjének egy gombját is kifejtette, hátha jobban fog kapni levegőt, de rá kellett jönnie, hogy nem az volt a baj, sokkal inkább a légcsövét eltorlaszoló, ökle méretű csomó, amit az önkénytelen felserkenő könnyeinek visszatartásával generált. – Az én feleségem otthon van a beteg kislányunkkal. A másik lányunk a barátnőjénél. Felhívom őket, és…
- Uram, az Ön felesége Jennifer Jones-Whitlock, és a maga lánya Katherine Whitlock? -szakította félbe kissé erélyesen a biztos. Calvin nem akart rögtön válaszolni, csak a saját igazát, az egyetlen igazat akarta szajkózni -mert az nem lehet, hogy az ő családja… pont az övé…
- Igen -a hangja annyira elhalt, hogy azt már szinte suttogásnak se lehetett mondani. Még ez az egy kis szócska is marta a torkát, bár azt is meg merte volna kockáztatni, hogy a gyomorsav az, ami bukfencet hányt a gyomrában, és megkezdte az útját felfelé.
- Akkor hadd fejezzem ki még egyszer őszinte részvétemet, Mr. Whitlock! Katherine-t a Morgan Stanley Gyermekkórház Sürgősségi Osztályára szállították. Uram, ha rám hallgat, mihamarabb induljon el, és kérjen ebben segítséget, ne üljön zaklatottan a kormányhoz! Talán még… -nem volt rá kíváncsi, hogy mi követhette volna azt, hogy talán még… talán még el tud tőle búcsúzni? Nem… Hoult biztosúrra csapta a telefont, és mindent, amivel korábban foglalkozott, az asztalon hagyott, csak a pénztárcáját, a kulcsát, és a mobilját vitte magával.
Mia vezette az autóját. Calvin egész testében remegett, nem tudta volna a kulcs helyét se megtalálni a zárban, nem, hogy odavezetni a kórház épületéhez… A hirtelen lett sofőrje szinte le se fékezte az autót, már kipattant az anyósülésről, és mit se foglalkozva azzal, kit borít fel, futtában érkezett a recepcióra, ahol egyenest irányították tovább a megfelelő szintre. Még a lifttel se vacakolt, tudta, hogy gyorsabb, ha a célt gyalogosan, bár esetében lóhalálában rohanva közelíti meg. Mire odaért, Jesse a folyosón ült, fejét a két térde irányába lógatva -azt se tudta, hogy Mia értesítette. Vagy lehet, hogy ő volt? Esetleg a rendőrök? De miért pont őt hívták volna? Valaki mégis csak szólt neki, ha ott állt előtte… mert mire felfogta, hogy ő az, Jesse már állt, a súlyától fosztott szék ülése pedig puffanva csapódott a támlának. Calvin csak nézte mostohatestvérének elesettnek tetsző alakját. Egyáltalán hogy engedték fel? És miért? Miért tudott a testvére hamarabb ott lenni, mint ő? Neki kellett volna ott lennie, nem Jesse-nek…
Elodázta az intő jelet. Nem nézett rá, mikor közelebb lépett, helyette a többi széken ülő, apránként ismerőssé váló rokonok mimikáit figyelte. Mind sírtak… mind Jennifer, mind a saját rokonai. De hogy kerültek oda? Miát hibáztatta. Talán nem a legrövidebb útvonalon vitte? Talán tett vele egy, két, vagy sok kört, hogy lenyugodjon? Semmire nem emlékezett az útból, az ég adta egy világon semmire.
Összerezzent, mikor Jesse tenyerét megérezte a vállán. Minden porcikája összehúzódott, és nem ernyedt el akkor már lassan egy órája. Lehet, hogy több. Az is, hogy kevesebb. Az órájának számlapját se tudta leolvasni -egyedül öccse vonásaiból tudott kristálytisztán tájékozódni, azt viszont nem akarta…
- Sajnálom, Cal…
- Nem… nem. Nem! -tiltakozott panaszosan, fájóan és ordítva is. Egyik se segített. Minden szem rá szegeződött, de ő nem észlelt belőlük semmit -ha tudta se érdekelte volna. Csak hagyta, hogy Jesse magához ölelje, és megtartsa a súlyát, hisz ő maga akkorra már teljesen képtelen volt rá.
Csak otthon akart lenni. Otthon, hogy fel tudjon ébredni a rémálomból.


A duda hangja repítette vissza a tömött, manhattani utcába -nem tudta, mennyit meredhetett maga elé sóbálvánnyá dermedve, de neki egy örökkévalóságnak tűnt, egy fojtogató álomnak, amiből csak újból és újból felébred, de már maga se képes eldönteni, hol ér véget az álom, és hol kezdődik a valóság.
- Mi lesz már, öregem? -vakkantotta a kocsi tulaja, és hogy nyomatékosan támassza alá az önmagában is elég egyértelműnek tetsző sürgetését, kétszer, egyszer röviden, egyszer hosszabban feküdt rá az autó kürtjére.
Calvin megtörölte az arcát; tenyerének érintése alatt sercegett az erős borostája, ahogy lassan végigjárták ujjai az elnyűtt, sápadt vonásait. A levett pénzt remegő kézzel gyűrte nadrágjának zsebébe, és bocsánatkérőn intett a feltartott Mercedesesnek, kinek irányából hallott még egy „hülye barom” megnevezést, mikor szabaddá vált előtte az út, és elhajtott mellette. Még várt pár szusszanásnyi pillanatot, egészen annyit, hogy teljesen kitisztuljon előtte a kép, hogy realizálja, mindennek már egy éve… Az élet megy tovább, de senki nem mondta, hogy könnyű is lesz -bár voltak, akik azt hazudták neki és Maisie-nek, hogy mellettük lesznek, amíg csak szükséges, de az első adandó alkalommal koppintották le őket, amint Calvin segítségért fordult hozzájuk. Márpedig, ha valami, ez soha nem volt rá jellemző.
Felülírta a kezdetleges „rohanjunk át az úton” elgondolását, helyette irányt váltott, és kivárta a zebránál a zöldet. Amint felvillant a piktogram, kocogva iramodott neki, és vágta le az utat a kocsiig, hogy még azelőtt, hogy megindulna a forgalom, be tudjon pattanni a volán mögé. Teljességgel belesimult a bőrülésbe, fejét pedig, az ablakra felkönyökölve a tenyerében támasztotta meg, a hüvelykujja alatti résszel dörgölve meg a szemét.
- Jól vagy, apa?
Összerezzent a hátsóülésről érkező hangra. El is felejtette, hogy Maisie-t a kocsiban hagyta… Mosolyt kényszerített az ajkára, ahogy kiegyenesedett, és úgy állította a visszapillantót, hogy hátra lásson a lányára. Halkan szipogva törölte meg az orrát, de a művi vigyort egy pillanatra se hagyta elvészni az arcáról.
- Hogyne, tökmag, csak… tudod, nagyon hideg van kint, és egy kicsit átfáztam -előkereste a kulcsát, hogy be tudja indítani az autót. Meg is dörzsölte a kezeit a beáramló meleg levegő előtt, fázósan borzongva-dideregve játszadozott, míg meg nem hallotta lányának kacaját -ekkor már neki is őszintévé vált a mosolya. – Na, mehetünk mamához?
- Nem maradsz inkább itthon? Csak ma! Kérlek! -Calvinnek a kérés nyomán elkomorult az arca. Összeszorította az ajkait, gorombán összekúszó szemöldökei alól az oldalsó tükörbe nézett, majd kitette az indexet, és kisorolt a forgalomba.
- Nem lehet, ezt te is tudod. Rengeteg dolgom van, de vacsorára megpróbálok hazaérni. Ígérem!...

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Még mindig keresgélem a megfelelő szavakat a lapodra. Az első sorától az utolsóig imádtam az egészet, annyira magával ragadott, annyira szívesen olvastam volna még tovább és tovább és tovább...  
Nagyon részletes jellemzést kaptunk tőled, az ilyeneket pedig mindig imádom. Elég sok aspektusból megismerhettünk, sok mindent megosztottál magadról. Ingatlanügynökként rámenős és kapzsivá váltál az évek során - amit előszeretettel tagadsz -, amivertáltként könnyen szót tudsz érteni a potenciális ügyfelekkel. Alapvetően távolságtartónak tűnsz, látszólag nagyon éles határ húzódik az ingatlanügynök és a civil Calvin között. Rögtön a jellemzésed elején annyira aprólékosan részletezted, mennyire karizmatikus jelengés vagy, mennyire könnyen kíváncsivá teszed az embereket, hogy én is az lettem rád. És egyáltalán nem csalódtam abban, amit a továbbiakban kaptam. A hibáiddal együtt vagy nagyon szimpatikus és érdekes. És pont attól, hogy a hibáidat sem titkoltad el lett nagyon emberi a jellemrajzod. Imádtam.  
Egy tragédiát sosem könnyű megélni. Sokan mondják, hogy az idő sebtapasz, idővel enyhül a fájdalom, egyszerűbb lesz. Nem hiszem, hogy így lenne. Egyszerűen megtanulsz a megváltoztathatatlan ténnyel együtt élni. Egy év távlatából nézve még igen friss a veszteség, ami téged ért. Egy év még arra sem elég idő sokszor, hogy megszokjunk valamit. Valakinek - vagy valakiknek - a hiányát pedig pláne. Nagyon sajnálom, ami a feleségeddel és a kislányoddal történt, a családunk egy részének elvesztése talán sokak legnagyobb rémálma. Ráadásul szülőként túlélni egy gyereket... El sem tudom képzelni a fájdalmad. Érdekes volt olvasni, a mindig magadbiztos Calvint mennyire megtörte az a bizonyos este és mennyire mély nyomot hagyott. Egy ekkora horderejű dolog gyakran jellemformáló mérföldkő az ember életében. Kíváncsi vagyok, a magánéletben - mert gondolom a munkádban nem nagyon változtál - ez rád mennyire igaz. De van, ami nem változik: a lányodnak tett ígéret. Aznap estére esti mesét ígértél, amit nem sikerült betartanod. Most közös vacsorát. Azóta remélem, jobban igyekszel tartani a szavad és több időt tölteni a kislányoddal, mert ahogy te is fogalmaztál: ki tudja, meddig szeretheted még.
Odáig vagyok a lapodért, a karakteredért, a stílusodért, szóval lényegében mindenért, amit idepakoltál. És még ráadásul brit is...   Hát, köszönöm az élményt.

Színt és rangot hamarosan admintól fogsz kapni, de én addig sem tartanálak fel a kelleténél tovább.


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!