Jonathan and Gavin Sometimes fate causes us to reunite with people.

- Komolyan gyalog teszed meg ezt a távot? – érkezett a telefon túlvégéről az értetlenkedő hang. Ujjait mélyen a szőke tincseibe rejtette és átsimította őket, miután a hosszabbra hagyott frufruját felborzolta néhány légfuvallat, mikor elhaladt az épületek közötti szélcsatorna előtt. Baljának ujjbegyét a füléhez érintette- és zárta ki a zajos utca hangzavarát, hogy jobban hallhassa a nő értetlenül csengő, de annál ismerősebb hangját.
- Nem értem a kérdést – a zebrához érve körülnézett, mielőtt lelépett volna a járdáról. Nem is vette a fáradtságot, hogy kivárja a gyalogosoknak való zöldet, hiába álltak és toporogtak már többen is, hogy a lámpák szabad jelzést adjanak nekik is. Normális esetben ő is a szabályokat betartó állampolgárok közé tartozott, akkor viszont sürgette az idő, és egy furcsa megérzés folyamatosan arra ösztönözte, hogy szedje a virgácsait.
- Betűzzem?
- Kímélj meg. Rossz csatorna.
- Te, aki még a sarki zöldségesbe is képes vagy kocsival menni, most gyalog sétálsz el az irodából a kórházba?
- Munkaidő alatt teszem. Nem tök mindegy, hogy mivel töltöm ki ezt az időt? Mások edzőterembe járnak meg bagózni. Én kontrollra. Nem csak az én érdekem – vont vállat, hiába, hogy a másik nem látott semmit a hanyag mozdulatból – havonta egyszer megteszem ezt a kis „kiruccanást” – előtte viszont kávézni megy. Pontban ahogy egészet üt az óra, kézhez kapja a névre szóló kávéját, amit a csinos, spanyol ajkú Miss Alvarez készít el neki minden alkalommal. Ő Mexikóból érkezett, még a fiatalkorának hajnalán. Valószínűleg a szülei tették fel arra a bizonyos Bestiának nevezett tehervagonra, ami az egyetlen út volt számára a mélyszegénységből való kitöréshez. Az ócska és silány minőségű, de luxusmárkákat hamisító ruhadarabjai és egyéb kiegészítői arról árulkodtak, hogy nem volt pénze megfizetni a drága cikkeket, de a mai fiatalság elitjébe próbált tartozni. Kedvelte a lányt. Kedves volt, vidám tekintetű, benne az élet minden fájdalmával, amit huszonegynéhány év alatt az ember megélhet és átélhet. Mégis olyan figyelemmel bánt a vendégeivel, amit nem tudott és nem is akart figyelmen kívül hagyni… és azt sem, hogy valamit rejtegetett.
Amint a kávéját elkölti ezeken a napokon, gyalog folytatja az útját a kórházig, ahol a szokásos kötelező kontrollokon kell részt vennie. Normális esetben, amennyiben „átlag ember” lett volna, olyan, akinek a munkája nem követelte a teljes egészséget és az odafigyelést, ezek a kontrollok fél évente lettek volna csak esedékesek. Csakhogy neki rendszerint jelenése volt egy pszichiáterhez is, aki ugyancsak ezekben az órákban tartózkodott a kórház falai között. Így hát rendszerint összekötötte a kellemeset a hasznossal. Sétált, „friss levegőt” szívott, kávézott, orvoshoz ment. Kapásból kettőhöz. Egy az elméjét és a lelkét, egy pedig a fizikai állapotát kezelte. Míg az egyik sziklaszilárdnak tűnt, addig a másik hagyott maga után némi kívánnivalót.
- Te tudod, ha engem kérdezel. Csak meglepett.
- Akkor ne a szádat tátsd, inkább azon kezdd el jártatni a kicsi fejedet, hogy mihez kezdjünk Reynoldssal?!
- Erről akartam veled beszélni, ha nem húztál volna el minden szó nélkül! Azóta is égen-földön téged keres mindenki! Telefont felvenni büdös?
- Emlékeztetnélek rá, hogy most is telefonálok – szemöldökét ráncolva pillantott a háta mögé. Bő két év telt már el azóta, hogy nem volt kint terepen. Rendszeresen legalábbis nem, épp csak annyit, amennyit a régi-új pozíciója megengedett vagy igényelt: szökő évente kilátogatott valamelyik ügynökkel az érintettek családtagjaihoz, így minél alaposabb és pontosabb képet kaphattak a gyanúsítottakról vagy az áldozatokról. Mégis az utóbbi egynéhány alkalommal inkább a nagyobb kutyák kerültek a repertoárjára. Olyanok, akiket már évek, esetleg évtizedek óta kerestek és kergettek eredménytelenül, azok pedig azóta is szórták a hullákat maguk után, míg ők megtévesztett kopóként szimatoltak utánuk.
Kisebb-nagyobb, kellemetlen és ijesztő esetekbe is beleártotta magát nem egy, de annál több alkalommal, s talán ez váltott ki belőle egyfajta üldözési mániát, ami arra utasította minden második sarkot maga mögött tudva, hogy pillantson hátra. Mérje fel jobban a terepet. Mintha valaki figyelte volna. Egy pillanatra meg is torpant egy tűzcsap mellett, és a tengelyén lassan fordulva fürkészte az embereket. Ismerős, gyanús vagy épp érdekes jelenségeket keresett, de nem talált. Azokban a pillanatokban inkább nevezte volna egyfajta munkaköri ártalomnak azt, hogy mindig és mindenkor a környezetével volt elfoglalva.
- Figyelsz te rám egyáltalán, vagy csak tépem a számat?
- Mindig azt csinálod - szemöldöke a homloka közepébe emelkedett és folytatta az útját az árkádok irányába - viszont ez nem telefon téma. Lassan megyek vissza. Kaja?
- Kaja – ezzel rövidre is zárták a beszélgetést. A telefonja visszakerült a farzsebébe és haladt tovább… legalábbis haladt volna, ám a két vállát megragadó kezek olyan erővel rántották magukkal, amire reagálni se volt lehetősége, nemhogy védekezni. Nem sok olyan embert ismert, aki képes lett volna ilyen játszi könnyedséggel kibillenteni az egyensúlyából és azt az érzetet ébreszteni benne - ami amúgy igaz volt - hogy kijött a gyakorlatból. Rég nem volt már hivatalosan terepen. Már nem tartozott a bevethető terepügynökök közé, hiába, hogy korábban ígérték neki, hogyha két-három év múlva képes lesz elérni egy bizonyos szintet, akkor újra leülhetnek tárgyalni. Addig viszont az volt az egyik legfőbb dolga, hogy közel tökéletes állapotba hozza a hátát és a néha-néha jól látható bicegését elhagyja. Ezek az utóbbi hónapokban már csak akkor mutatkoztak, ha fáradt és kimerült volt. Aznap nem volt fáradt, és az eredményei is jók voltak. Gyógyult. Fejlődött, erősödtek a hátizmai melyek segítették a gerincét.
A gondolat, hogy minimum nyakon kell vágnia a másikat, csakhogy némi ellenállást tanúsítson, hamar megfogalmazódott benne és már lendítette a karját, hogy egy ütéssel célt érjen, a magasságából ítélve valahol állcsúcs környékén, az mégis gyorsabban reagált. Nem volt meglepő. A falig tántorodva, homlokát ráncolva fürkészte az ismerős arcot. Izmai megfeszültek, az arcát és a rá kiülő érzéseket képtelen volt uralni.
- Ja, hogy ez – mutatott a saját képére – azt mutatja neked, hogy baj van a memóriámmal? De ha ez nem csal... – kocogtatta meg a halántékát – neked most nem itt kellene lenned – mély hangja dörmögően hatott az épületek közötti térben, kék szemei szigorúan méregették a másikat: az öltözetét, egész fizimiskáját. Nyúzottabbnak tűnt, mint amire a régi időkből emlékezett, mikor annyi közös munkát és közös kikapcsolódást tudhattak a magukénak. Azok az idők elmúltak, a távolság megnyúlt közöttük, noha Gavin soha nem volt teljesen biztos abban, hogy mi is történt valójában? Jonathannak pedig nem volt lehetősége arra, hogy magyarázatot adjon a kérdéseire. A hónapok és évek elmúltával pedig hiába, hogy már-már jobban ismerte a másikat az FBI-on belül bárkinél, mégis a nagyok hangja lyukat beszélt a hasába és hajlandó volt elhinni a terjesztett pletykákat. De vajon tényleg azok voltak?
Fogait összeszorítva megfeszült az állkapcsa, és ahogy Jonathan távolodott tőle, ő úgy tett néhány lépést közelebb. A reakciójára volt kíváncsi.
- Kitalálom. Segítségre van szükséged, mert valaki a fejedre pályázik – mi másért kereste volna meg, ha nem azért, hogy ilyen vagy olyan módon húzza ki a seggét a pácból? Pont úgy is festett, mint egy űzött vad, akinek minden perc számított.
John kéztartását látva jutott el az agyáig a felismerés, hogy egyik kezét az övére erősített pisztolyon tartotta, mint aki bármelyik pillanatban ugrásra kész lett volna. Biztosítani szerette volna, hogy a reflexei nem romlottak. Mégis ahelyett, hogy erőfitogtatásba kezdett volna, elemelte a kezét a fegyverről, és egy apró biccentéssel jelzett.
- Csupa fül vagyok.

Jonathan and Gavin Sometimes fate causes us to reunite with people.

Szerette a munkáját. Úgy is lehetett mondani, hogy azzal szemben minden csak másodlagos volt, noha részben ez is hazugság lett volna, hiszen az évek alatt megtanulta, hogyan kell, ha mást nem is, legalább a lányát a hivatása elé helyezni.
A munkába vetett hite- és szorgalma kifizetődött. Egy időben kiemelkedőnek tartották, hozzáértése és szakszerűsége messze verte a nagy átlagot, ami két évvel korábban erős lejtmenetbe kezdett. A szolgálatkészsége és a hazaszeretete, a kapott feladatai iránt érzett elszántsága és az FBI-t megillető elkötelezettsége ugyan nem csökkent, mégis a viselkedéselemzőké messze más világ volt, mint amilyen az, aminek az élete majdhogy 100%-át szentelte, és ami a vesztét is okozta. Sokan, főleg az akkori csapatuknak vezetője, Daniels, vagy a saját családja, úgy tartották, hogy ha hagyja és nem tiltakozik, egyszer még jót is fog tenni neki a váltás, hiszen ő is azon ügynökök közé tartozott, aki idővel élvezni kezdte, ha lőnek mellette és rá, vagy, ha rá kell rúgnia valakire az ajtót, esetleg felkenni a falra. Ez egyesek szerint meglátszott a viselkedésén is, mindent inkább izomból – főleg idegből - próbált megoldani, mint ésszel, és részint ez volt az, ami miatt előzetes bizalmat szavazva neki - bár nyilvánvalóan első sorban mégis a fizikai korlátozottsága volt a fő ok a balesetét követően - és irodába száműzték néhány elborult elme megértése és feltérképezése reményében. Ígérgettek aztán neki fűt-fát, hogy egy idő elteltével és az orvosi vélemények alapján lesz még esélye terepre menni, de ezek az ígéretek hónapról hónapra elmaradoztak és tolódtak.
Nem mondta volna ki nyíltan, hogy untatták őt a pszichopaták megértésével töltött hosszú, akár napi húsz órák, hiszen ezen a területen is bőven talált érdekes eseteket és sokszor olyan kutatómunkákat igényeltek, amivel korábban nem volt szerencséje találkozni. De be kellett látnia, hogy messze voltak ezek azoktól az izgalmaktól és vérnyomást pörgető feladatoktól, melyek a terepen- és egyéb bevetések alkalmával vártak rá. Úgyis fogalmazhatott volna, hogy öregemberes üzemmódba kapcsolt és olyan területeken járt, ahova tizenöt, húsz évvel később tudta elképzelni magát, mikor a fizikuma nem teszi már lehetővé azt, hogy hűséggel szolgálja a hazáját. Legrosszabb forgatókönyvként gondolt rá, hogy kizárólag akkor hagyja el az irodát vagy az FBI épületét, amikor szükséges volt valamelyik kirendelt ügynökkel meglátogatni a hozzátartozókat, vagy feltérképezni a gyanúsított életterét.
Talán ezért is volt izgatottabb a kelleténél, mikor a két kéz belé kapaszkodott és olyan játszi könnyedséggel rántotta őt az árkádok alá, mintha pehelysúlyú lett volna. Az igazság viszont csak annyit takart, hogy bár a vészvillogók folyamatosan jeleztek a fejében, mégis felkészületlenül érte, s Jonathan kihasználhatta a helyzetelőnyét.
Nem volt benne biztos, hogy kire számított és abban sem, hogy John személye milyen érzéseket keltett benne, bár a reakciójából és a fegyverének markolatába görcsösen kapaszkodó kezéből kiindulva, első körben nyilván nem a viszontlátás öröme ködösítette el az agyát, sokkal inkább a kérdésére kapott válasz. Homloka értetlen, gyanakvó ráncokba futott össze. Arca egészen elkomorult.
- Mégis kinek jutna ilyen eszébe, hogy pont Allisont...? – csak ennyire futotta kérdés gyanánt, s nem akarta, mégis beleképzelte magát egykori ügynöktársának kellemetlen, aggasztó helyzetébe. Megfogalmazni nem tudta volna, hogy belőle mit váltott volna ki, ha a szeretteit támadják. Tudta, hogy hihetett neki, s nem holmi ócska kamuval próbálkozott. Allison épségével John soha nem viccelt volna.
Volt egy sejtése az ügy kapcsán, ezért se kérdezett, csak csendben várt, míg a másik kifejtette.
- Ez baromság – szakadt fel belőle – Igorból akkor se szedtél volna ki semmit, ha a pöcsénél fogva lógatod fel – akaratlanul is szemtelen, de annál kételkedőbb vigyor szaladt át az arcán, ami azzal a lendülettel el is tűnt róla, hogy a másik folytatta. Úgy néz ki mégis sikerült neki az, amiben Gavin szentül hitt, hogy lehetetlen.
Mély sóhaj szakadt fel belőle.
- Ennek se füle se farka… de lehet csak az én felfogásom lett nehezebb attól, hogy pszichopaták életvitelét elemezgetem már második éve… Mit segített a tanúvédelmi program? Most akkor előlünk rejtegettek téged és kaptál egy kvázi új életet távol az FBI-tól is, mert ezek alapján már ezt se zárnám ki, vagy Igor emberei elől, ami sokkal logikusabb lenne, ha átlag értelemben vesszük. Viszont abból a szempontból nem az, hogy könnyebb lett volna házon belül tisztázni a történteket, és így megoldani és viselni a továbbiakat… de javíts ki, ha tévedek – érezte, ahogy az értetlenség, vagy az azzal keveredő harag, és egy rossz érzés folyamatos jelenléte miatt szépen lassan ment fel benne a pumpa. Valószínűleg, ha nem ilyen helyzetben és nem ilyen nyersességgel közölte volna a másik az információkat, nem esett volna nehezére sem a felfogás, sem pedig a megértés - mi célt szolgál az, kinek az érdeke, hogy mi még mindig hazaárulónak „ismerünk” téged?
Gavin nem szándékozott kiragadni bizonyos részleteket a hallottakból, egészében akarta keresni az összefüggéseket, mégis megakadt egy ponton. Az ő értelmezésében, ha tényleg a régi ügyük kapcsán volt az egész felhajtás, akkor előbb tették volna Johnt ezek után csalivá, mint rejtegették volna a világ elől. Ismerték az arcát, ami egyenes út lett volna hozzá Igor embereinek. Egyszer s mindenkorra lezárhatták volna azt, amit éveken át nem tudtak. Más oka kellett, hogy legyen annak, hogy kivették őt a képletből.
- Szarok a hírekre, John! Inkább azt mondd meg, hogy az idő alatt amíg te bent csóváltad a farkad Igornak, hogy kiszedj belőle bármit is, Allison védelem nélkül élte a maga kis életét? Igorhoz hasonló emberek között tengetted a napjaidat és Allisont senki nem dugta el valami Isten háta mögötti putris városba takarítónőnek? Őt kellett volna eltüntetni a világ elől, nem téged!  - mutatott rá idegesen, bár tudta, ez nem John hatásköre volt, nem is rá haragudott. Rajta csak levezette a feszültségét. Ugyan úgy reagált volna akkor is, ha az ő valamelyik szerettét hagyták volna élni a nagyvilágban, jól látható célkereszttel a hátán.
Egy maguk fajta, rendvédelemben már sokat megélt ember családjának mindig nehéz volt és nehéz is lesz az élete. Vannak olyan kellemetlen esetek, persze ez a kevésbé jellemző, mikor beüt a krach és szerelemnek, gyereknek, apának-anyának és testvérnek lenni felér egy öngyilkossággal. Nem véletlen, hogy sokan belerokkannak… hozzátartozó és maga az ügynök is.  
Már épp nyitotta volna a száját, mikor Daniels neve belé fojtotta a szót.
- Danielstől nem tudom mit várhatunk. Szétrobbantotta az egész csapatot…- holott az lett volna a dolga, hogy a marékra való embereit összetartsa - Te börtönben, mint most kiderült nem hazaárulóként csak annak vádjával tanúvédelem alatt, engem áttett a robbantás után a viselkedéselemzőkhöz, a többieket még az előtt szétszórta Államszerte más-más területeken. Fehérgalléros- és kiberbűnözés, kémelhárítás és társai... - pár pillanat hatásszünetet tartott. A beállt csendet csak a tőlük nem messze százával elhaladó járművek és az emberek ezreinek hangos duruzsolása zavarta meg. Mire észrevette volna, már sokkal inkább Jonathan oldalán állt, hiába, hogy éveken át vakon tapogatózott vele kapcsolatosan a sötétben… Daniels szavai nyomására.
- Mik a terveid? – kérdezte egészen halkan, mintha attól tartott volna, hogy a falak is füleket növesztettek mellettük - Mihez kellek én? Nyilván oka van annak, hogy engem kerestél meg.

Jonathan and Gavin Sometimes fate causes us to reunite with people.

Beletelt némi időbe, hogy John váratlan felbukkanásával járó pillanatnyi pánikot amit okozott leküzdje, s végre ne csak a hallottakkal, de a látottakkal is egyaránt foglalkozzon. Azzal, ami nyilvánvaló volt és kiszúrta a szemét, csak nem akarta észrevenni, hiába, hogy nem kellett se elemzőnek, se ügynöknek, de még csak egyetemet végzettnek se lenni, pusztán egy egyszerű barátnak: nagyobb a baj annál, mint elsőre tűnt. Nézte és figyelte Johnt, mégse látta valós önmagát benne, mintha nem is ő lett volna. Meggyötörtnek és sebzettnek tűnt, szemében félelemmel és aggodalommal, pedig látszólag igyekezett fenntartani egy számára is biztos, határozott látszatot. De még így is árnyéka volt csupán régi önmagának és annak a szilárd kiállású ügynöknek, akivel az esküjüket letéve, és az életük kockáztatásával oldottak meg karöltve számos embert próbáló ügyet. Akkor és ott a boltív alatt ácsorogva, Gavin talán nem is látta benne azt az ügynököt, aki oly élénken élt az emlékeiben, sokkalta az óvó és féltő társat, férjet és a férfit, aki a szíve választottja életéért aggódott, miközben egy egész világ elől menekült.
- De legalábbis nem kizárólag nála… valahol minden út hozzá fog vezetni, mint már annyiszor… – tartott attól, hogy mindahányan voltak, belesétáltak egy furmányos kis csapdába, és azokban a percekben teljesen mindegy volt, hogy Igornál vagy Danielsnél kellett keresni a bűnbakot.
Nehezen hitt az irodában is keringő híreknek. Pont olyan nehezen, mint annak idején Danielsnek, aki látszólag a vállán cipelte az egész Igor ügyet és felelt a csapatért, annak tetteiért, noha valójában azt az érzetet keltette, mintha valamit vagy valakit folyamatosan csak védett volna a különböző milyenségű és komolyságú döntéseivel. Önmagában már az is kérdéseket vetett fel, hogy mi célt szolgált az, hogy szétbombázza a mindig jól és eredményesen szuperáló csapatukat? Volt egy tökéletes bevetésre szánt egysége nem csak az adott területnek, hanem az egész FBI-nak, ami mehetett a levesbe. Az nem volt kifogás vagy jó érv, hogy az egyikük „megbukott” vagy megbuktatták és hazaárulás vétségével… inkább vádjával, leültették. A többi attól függetlenül ott volt. Továbbá bűzlött neki, hogy John esetével kapcsolatosan befagyasztották az információáramlást. A feltett kérdések hiábavalók voltak, nem kapott válaszokat, a körülmények milyensége pedig nem különbül aggasztotta, főként az, hogy derült égből villámcsapás módon történt a gyors, vizsgálatok nélküli végrehajtás Jonathan ellen. Valaki nagyon ügyesen játszotta ki a lapjait...
Számára viszont a találgatások azzal a pár perccel, hogy hagyta John-t beszélni és nem vitte el a korábban az agyába plántált halomnyi baromság a zölderdőbe, ezer meg egy addig meg nem válaszolt kérdést tettek tisztázottá.
- És mit gondolt, hogy majd pont Igor emberei nem fognak rájönni arra, hogy csak egy kevésbé jól kitalált dologról van szó és ameddig világ a világ meg még két nap, rejtegethet téged előlük? Ezt ő se gondolhatta komolyan. Igor se hülye – nagyon nem hülye! És minél többet mondott, minél határozottabban szembesítette sokkalta magát, mint John-t a benne megfogalmazódó elméletekkel, annál világosabb volt, hogy honnan fúj a szél.  
Megrázta a fejét. Kék szemei a lábbelijének orrát fürkészték s megpiszkált vele egy előttük heverő csikket.
- Nagyobb baj, hogy el is hittük, hogy olyan lehetsz, amilyen nem vagy – ez felért egy burkolt bocsánatkéréssel is. - De ebben tudod mi a szomorú? – Reszelős, mély hangja egészen szégyenteljesnek tűnt. – Félek, úgy táncoltunk, ahogy mások fütyültek. És valószínűleg nem csak mi, de te is – bökött felé. Emlékezetében fel-felsejlettek olyan momentumok, mikor Daniels túl nyilvánvalóan igyekezett a szőnyeg alá seperni bizonyos információkat Igor- és bandájával kapcsolatosan. Apró mozzanatok, arcrezdülések… félelem és aggodalom, kapkodás egy-egy sikeres bevetés, vagy számukra kedvező információt követően. Mintha tartott volna valamitől, ugyanakkor nagyon szívesen és elégedetten fogadta, ha a feljebbvalók megveregették a vállát a sikereket követően. – Talán nem azt a célt szolgáltad igazából, hogy információkat szedj ki belőle, amíg bent vagy… - homlokát ráncolva bólintott, mintha saját magát győzte volna meg.
- Furcsa – jelentette ki. – John? Mivel foglalkoztál közvetlenül az előtt, hogy „bevittek”? – Több milliós kérdés, talán nem is emlékezett már a másik rá akkorról, bár ő biztos volt abban, hogy ilyet egy ügynök sose felejt. Főleg, ha elkezd összeállni egy elmélet a fejében, és tartott tőle vagy inkább bízott benne, hogy a másik is rákapcsolódott az ő gondolatmenetére. Nem véletlenül dolgoztak együtt annyi éven át.
És bingó!
- Bízd ide. Bár, ki kell még találnom, hogy másszak a nyakára, ha már egyszer kirobbantott maga mellől, de ez legyen a legkisebb baj – zavarta, hogy nagy valószínűséggel Daniels, ha nem is Igornak dolgozott, de több irányba ténykedett ki tudja miért, és gyanús volt Gavinnek, hogy John olyan információknak kerülhetett vagy került volna a birtokába, melyek megszerzésével komolyan beleköpött volna a másik levesébe. Nem akarta megkockáztatni, hogy még idő előtt kiderüljön róla bármi, így könnyebbnek látta őt eltávolítani. Voltaképp… John talán nem is azért került be Igorék mellé, hogy információt szedjen ki belőlük, vagy legalábbis nem csak azért, sokkal inkább, hogy elhallgattassák őt és ezzel együtt az egész csapatot is, akiket nyilván csak úgy tudott maga mellé állítani, ha a volt társukat bűnösnek állítja be és hazaárulással vádolja. Hogy biztosra menjen beáldozott egy „elit egységet”, így viszont esély se volt arra, hogy bármi is szemet szúrjon nekik. Gavin nem tudta eldönteni, hogy egy tökéletes terv jól kivitelezett végkifejlete lett az ő vesztük, vagy egy kétségbeesett „önmegmentő” próbálkozásé, aminek csak időt kellett hagyni, hogy valaki kiszimatolja?
- Ki ő? Teljes mértékben megbízol benne? – Talán felesleges kérdés volt, nem véletlenül hozakodott elő vele John, mégis úgy érezte, hogy az adott helyzetben szükséges a másik bizalma felől érdeklődni. A kimondott szavaknak sokszor ereje van. Meglehet, először még jó ötletnek gondol az ember valamit, ám amint szavakkal is értelmet ad neki, rá kell döbbennie, hogy talán mégse az a járható út, amire először gondolt. Gavin se gondolt bele abba az elmúlt évek alatt, hogy talán Daniels ajtaján kellene kopogtatni, vagy épp szükséges lenne még jobban utánajárni az általa elrendelteknek. Johnnal szemben állva viszont minden gondolata és korábbi elmélete, amit nyomás hatására elfojtott, válaszokra lelt. Ő pedig egy új ügyre… - Hogy érem el? – Minél előbb bele akart kezdeni. Tudta, hogy talán élete legnagyobb melóját kínálták neki tálcán, ami nem fog csettintésre megoldódni. Szüksége volt egy „szellemcsapatra” maguk köré.
- Vannak néhányan, akikre számítok, ha nincs ellenedre. Velük megoldom én az összeköttetéseket, és hogy szerezzenek meg olyan infókat, amik hozzám nem jutnak el. Előszedek néhány aktát régről, van egy sejtésem, de… ezt majd akkor, ha beigazolódik – bólintással zárta le saját magában a témát, majd újra Johnra emelte a tekintetét.
- Neked valamire szükséged van ezen kívül? Úgy értem, ez most teljesen független mindentől és mint barát mondom… szarul nézel ki… és tudom, addig szarul is fogsz, amíg ennek nincs vége. De bármire? Hamis papír, kártya és a többi? Tudtok boldogulni? Allison?

Jonathan and Gavin Sometimes fate causes us to reunite with people.

- Hát… - horkantott az orra alatt szarkasztikusan, majd a szemeit forgatva a szmogos égbolt felé pillantott. – Ha valami, akkor ez legalább jól alakult ebben az egész szarban – mert a vád és annak hihetősége tökéletes, már-már mestermű volt, s ha valamivel, akkor John ezzel legalább aratott. Mindazok, akik addig együtt dolgoztak vele és nem csak azon, de több másik ügyön is, mind elhitték a bűnösségét. Mindahányan megvetették és mind lemondtak róla egy pillanat leforgása alatt, még Gavin is, miután a legtöbb elég hihetően plántálta belé a bűneinek végtelennek tűnő lajstromát. Számára sokáig nem volt tökéletes magyarázat, sem pedig válasz a miértekre. Ostobaságnak tűntek az okok, s csak miután a nagy hal, Daniels állította őt kész tények elé döntött úgy, hogy beáll a birkanyájba legelészni és elhiszi a hihetetlent.
De jól érezte, megvezették. Egyetlen egy alkalommal sikerült őt tévútra csalni, amit a másik hatalmas sikernek könyvelhetett el… Daniels a háta mögött röhögött rajta és olybá tűnt, hogy úgy mozgatta a szálakat, ahogy jónak gondolta.
Ezer másik ponton tudott volna még belekötni a másikba, és hiába, hogy ismeretében volt sok mindennek – talán nem annyira és nem mindennek úgy, ahogy kellett volna - John szavait követően mégis, a bebörtönzése csak egyszerű, ócska hősködésnek tűnt. Egy utolsó utáni elkeseredett próbálkozásnak, hogy elégtételt vehessen és kiderítse mindazt, amit Igor szabadon töltött ideje alatt nem voltak képesek. Pedig ez lett volna a dolguk. Őt is idegesítette és bosszantotta az a heteket, hónapokat felölelő idő, amit a megbuktatásával töltöttek, és azok az apró kis problémák, amiket maguk után hagytak megválaszolatlanul még a börtönbe hajításuk után is. Ő is megakarta találni azokat a szerencsétlen lányokat és ő is meg akarta tudni az okát annak, hogy miért kell úgy végezze a legtöbb, ahogy. Viszont ügyet ügy követett, s mint mindig mindenkor, azokban az időkben se ez volt az egyetlen olyan élő projektje, amibe olykor bele kellett feledkeznie, vagy ami miatt fel kellett adnia a saját családját. De a vezető és fő ok mégis ez volt.
Nem csak a házassága ment rá arra az ügyre, de kis híján a józan esze is. Igor és a lányok arcképével feküdt s kelt. Ők voltak a nap utolsó gondolatai, majd pedig az elsők is, és amerre járt, ahol megfordult, ott egészen biztos, hogy valakiben egy esetleges elkövetőt vagy sértettet látott, egy lehetséges következő áldozatot. Azokban az időkben olyan veszteségek érték, amit nem tudott egyedül feldolgozni, és hiába próbált abban hinni, hogy minden megfog oldódni, hogy akinek jár a végtisztesség az meg fogja kapni, akinek pedig bűnhődnie kell, az bűnhődni is fog, ezek a dogmák mégsem nyugtatták. Ő maga is sokat hibázott, s bár a témában mindvégig profiként megállta a helyét, úgy ahogy szükség volt rá, mégis számos alkalommal vezette őt a szíve és a lelkiismerete a józan esze és az ügynöki hidegvére helyett. Sok év eltelt már azóta, de mindig tudta, hogy nem lett volna képes máshogy hozzáállni. Úgy, mint egy gépezet pedig főleg nem…
- Nem ez lenne az első és egyetlen olyan eset történelemben, amikor valaki a sittről még nagyobb galibákat tud elindítani vagy véghez vinni, mint idekint – talán úgy hangzott, hogy kizárólagosan az orosz férfira gondolt és célzott, de ha John olvasott a sorok között akkor sejthette és meg is érthette, hogy mire utal a másik. Olybá tűnt, legalábbis egyre tisztábbnak tűnt Gavin számára az, hogy Igornak olyan helyekre, olyan emberekhez és szervezetekhez is elért a keze, ahol elsődleges feladat lett volna őt megállítani.
- Na várj! – Állította meg egy pillanatra, a bizonyosság kedvéért ki is tárta maguk között a tenyerét egyfajta stoptáblaként. – Az, hogy te dolgoztad ki a vádat, az addig oké. Az is téged dicsér, hogy be is jött. De kinek volt az ötlete összességében az, hogy bentről oldd meg ezt? – Danielsnek mindig voltak furcsa, egészen őrült ötletei, nem lepte volna meg Gavint, ha ez is tőle származott volna. Ez viszont jószerint azonnal megerősíthette benne a gyanút, hogy mindahányan Daniels bábjai voltak, és azok is maradtak még az évek elteltével is.
Az idegen név hallatán vékonyra szűkítette a szemét. Furcsállotta a kapcsolatot, hiszen, ha valakivel kiötlöttek egy alteregót, annak kapcsolatban kellett állnia azzal is, akit ők néhány perccel azt megelőzően, ha kimondatlanul is, de meggyanúsítottak az FBI elárulásával és John tönkretételével.
- Ő milyen szinten áll kapcsolatban Danielssel? Remélem nem csal tévútra ő is és tudod, hogy mit csinálsz. Nem minden kapcsolat jelent „igazi” kapcsolatot – nem ítélkezni akart felette, hogy korábban nem volt képes átlátni Danielsen, hiszen Gavint is megvezették, mint ahogy mindenki mást is. Viszont pont ez mutatta, hogy sokkal jobban oda kellett figyelniük, mint azt elsőre gondolták és a végén pont olyanoknak kell majd a segítségében bízni, akik teljes mértékben kívülállónak számítottak a történetben. A kijelentését követően viszont nem ellenkezett tovább. Hinnie kellett John megérzésében és ítélőképességében.
- Megoldható – gondolkodott el egy pillanatra, de ezzel együtt rázta is a fejét. – Viszont várjunk még vele és ne közvetetten. Nem hiányzik, hogy még több embert belevonjunk, bár, ha már Allison a célkeresztjükben van, akkor könnyen lehet, hogy bárkihez elérnek, észre se vesszük. – Nagyobb volt a kockázat, mint eleinte gondolta. Túl sokan voltak értintettek és minél tovább húzzák majd, annál is többen kerülnek majd veszélybe. – Nincs. – Rázta a fejét. – De biztos megoldom valahogy.
Észak-Karolina…
- Legyetek mozgásban, ne maradjatok egy helyen hosszú ideig. Talán tudok segíteni, és össze tudok szedni néhány olyan címet és védettházat azon a környéken és a nyugati part irányában, amiről valószínűleg Daniels sem tud és használhatjátok, ha szükséges. Vagy legalábbis nyerünk egy kis időt velük és talán tudtok találkozni Allison húgával vagy Coltonnal anélkül, hogy feltűnést keltenétek. Ezt holnapra estére el is intézem, a címeket pedig eljuttatom hozzád – azt nem mondta és valószínűleg nem is fogja mondani, hogy kivel, mivel, hogy és mint? Megfogja találni a módját ebben biztos volt, és ahogy John követte őt valószínűleg egész nap, talán már azt megelőzően is, ő is a másikon fogja tartani a szemét. Tudni fogja, hol találja és azt is, hogyan érje el bármilyen formában anélkül, hogy felkeltené az illetékesek figyelmét vele. – Én foglak majd keresni. Viszont arra is fel kell készülni, hogy Daniels is lépni fog, ha kiszimatol valamit. Lehet, hogy egy címeres ökör, de gyanakvó – úgy tűnt, mindig volt oka rá. - És ha ő, akkor valószínűleg azok is, akik a nyomotokban járnak. Azzal remélem számolsz, hogy talán már most is azon gondolkozik, hogy kivel kommunikálsz?..