Nyári szünet általában a felkészülés és a pihenésről szól. Viszont annak, akinek a munkája a mindene sosincs pihenő. Most is kicsit összekapcsoltam a kellemest a hasznossal. Hallottam egy táborról, ami egy héten keresztül tart és a művészekkel is meglehet ismerkedni. Ami számomra pont megfelelő, hiszen nem láthatom a műveket. Csak az érzés marad. Persze nem mindenki örül ha valaki össze tapogatja a fő műveit. Viszont tudtommal vannak olyan művészek is, akik látássérülteknek készítenek műveket. Vagy épp sorstárs és az ismerkedés sosem árt. Camp Walden nincs is olyan vészesen messze, Rusty feje az ölemben pihen, ahogy a kocsi falja az aszfaltot. Mondjuk maga a táj nekem sok mindent nem mond, hiszen csak elképzelni tudom milyen lehet. Amikor a kocsi megáll Rusty megböki a combon, hogy megérkeztünk és Susanna mélyen szívja be a levegőt. Úgy oltalmaz, mintha még mindig hat éves lennék, megigazítja a ruhám pántját és keze a vállamon pihen. Érzem az aggodalmát, úgy pulzál, meg sem kell szólalnia. Egy mosolyt engedek el, hogy ne is mondjon semmit. Egy hétre jöttem és nem fogok meghalni. Rusty unottan nyúlik el a lábam mellet. Leginkább elindulna és nem vesztegetné az idejét a parkolóban. Végül csak elengednek az óvó karok és olyan izgatottan pattan fel a kutya, hogy érzem az enyhe rántást, mire elég csak megköszörülni a torkom, hogy fékezze magát. Egy férfi illedelmesen megkérdezi, hogy segíthet-e. A csomagokat már el is tüntették mellőlem, én pedig bólintva karoltam bele. A táskámban ott van a bot, na és persze hűséges társam sem mozdul mellőlem. Bár az első nap számomra unalmas volt, a kipakolás vette el az időm nagy részét. A továbbiak csendesek voltak. Viszont feltűnt valami. Rusty néha ingerült lett, halk morgással jelezte, hogy valaki nem tetszik neki. Második napon egyre többször hallottam tőle ezt a jelzést. A vacsoránál is felbukkant a pézsma és fenyő illat, kevés óceánnal keveredve. Az pedig, hogy a mellkasomba kapirgált az az érzés, hogy valaki szemmel tart, érzem, ahogy a tarkómon felállnak az apró szőrök. Libabőr végig szalad a gerincemen, főleg mikor az az illat körülöttem van. Kutya sem szereti ha valaki legyeskedik körülöttem. Legalább az éjszakák csendesek, édes kettesben a szobába, mindennap felhív a nénikém, hogy érdeklődjön felőlem. Persze megkérdezi, hogy biztos ne jöjjön értem? Szívesen robban be a kocsijába, hogy haza vigyen. Azt mondjuk le is merem fogadni. Nehezen tudja az érzéseit elrejteni. Most viszont más van a dologban. Valamit nem akar elmondani. Elcsuklik a hangja, amikor közli, hogy szeret. De mire megkérdezném mi a baja, leteszi. Ettől kissé ideges lettem, amit persze eb észleli is, ahogy kipattanok az ágyból és a ruhák között válogatva magamra kapom a farmert és a pólót. Mellettem terem és már keresem is a pórázt, hogy kisétáljam magam. Megbeszéltük, hogy pár vakoknak szánt kiállítást szervezővel találkozunk. Ahogy a kiállítótermek felé közeledünk megint érzem. Hát itt van! Minden táblán van Brei írás így könnyen tájékozódom. Viszont olyan, mintha valaki nesztelenül követne. Jön az az átkozott illat, ami már az elmémbe vájta magát és furdalja a kíváncsiság az oldalamat, hogy kihez tartozik, arról nem is beszélve, hogy Rusty miért nem kedveli. Amikor hirtelen valami az utamba kerül, még szerencse, hogy a kutya elhúz és csak a vállam érinti és megállásra kényszerítem a kutyát, aki engedelmesen leül a lábam mellé. - Fogalmam sincs, hogy ki maga és miért követ napok óta. De a szülei nem végeztek jó munkát, ha nem tanították meg, hogy nem bámuljuk az embereket. Napok óta, ha akar valamit, álljon elém és mutatkozzon be – morranok fel, és Rusty farka idegesen csapódik a vádlimnak, morgása pedig arra enged következtetni, hogy ő már korábban észre vette. Nem mellesleg rohadtul nem kedveli. Meg is értem. Sunyi.
"I am a forest, and a night of dark trees: but he who is not afraid of my darkness, will find banks full of roses under my cypresses."
- Jean-Pierre Duval, tényleg elvállalja? - a hölgy hangja szinte megremeg az izgatottságtól a vonal túlsó végén. Most érződik rajta csak igazán a több évtizedes cigarettafüst, ami már megette szinte a hangszálait. - Persze, Kedvesem, miért ne vállalnék el egy ilyen szép kezdeményezést? Ott a helyem! - a vonal pár perc elteltével megszakad, hiszen a részletekről még kár lenne szót ejteni, az csak hetek múltán lesz esedékes. S bár az új életemet csak nemrég kezdtem meg New York városában, de már bőven be vannak táblázva a mindennapjaim hetekkel előre. Egy tábor a művészlelkeknek, azok között is olyanoknak, akik valamilyen testi vagy mentális hátrányban szenvednek. Sokan lenézik ezeket az embereket, pedig nagy részük sokkal mélyebb lelki világgal rendelkezik, mint bármelyik ép társa. Ezért is fúrja a kíváncsiság az oldalamat már azóta, mióta megkaptam a meghívót. A szervező hölgy, akivel telefonon egyeztettem, közölte, hogy az ittlétem örömére megpróbálkoztak a meghívásommal, bár bevallotta, hogy nem fűzött hozzá sok reményt, hiszen a nevesebb művészek többsége mindig elutasítja ezt a kezdeményezést. De nem én! Örömmel ismerem meg és a segítek a hátrányos helyzetűeknek kibontakoztatni önmagukat. Meglehet, hogy sajátos módon. S kissé talán abnormálisan. Hogy mire is gondolok? Az elsők között gurulok be a tábor parkolójába a sötétszürke Alfával, melyből talán fél órát is igényel az, hogy kipakoljam a holmimat. Ellenben a többi lakóval, én kapok egy teljes kis faházat egyrészt a lakrészemnek, másrészt pedig a kiállításom egy részének, ami nem egyszerű festményekből áll csupán, hanem készítettem erre az alkalomra pár különleges domborművet. A megérkezésemtől és kipakolásomtól számítva nagyjából még egy órát ölel át, mire készre berendezek mindent. S csak ezután következik a hab az ízletes tortán. A táborlakók szépen lassan szállingóznak, akiket egytől egyig alaposan megfigyelek. A bejárattól nem messze telepedek le egy karosszékben a verandán, s olykor beleszívva egy öreg pipába, csak nézem az érkezőket. Akad köztük mentális beteg, kezetlenek, lábatlanok, bénultak, s vakok. Engem talán az utóbbiak ragadnak meg igazán, hiszen a művészet fő eleme a szem. Amivel látunk, s amivel képesek vagyunk megeleveníteni azt a mindenséget, ami a fejünkben létezik. Na de ők erre hogyan képesek? Mi járhat a fejükben? Hogy viszonyulnak a világhoz? Hogyan boldogulnak? Annyi kérdés merül fel bennem hirtelen, amiket képtelen vagyok tapasztalat híján megválaszolni, hogy váratlanul egy cselekvéssorozattá alakul bennem minden kérdés. Egy olyan lány lesz a célpontom, aki mellett egy szimpatikus eb üget, akinek én viszont kevésbé vagyok már az, hiszen az elkövetkezendő pár napban szinte mindig erős ellenszenvet mutat felém, amikor Rina Bosco közelében vagyok. Különös, ám igazán bizsergető érzés körülötte lenni. Talán annak az izgalma, hogy ő mit sem tud rólam? Hogy mikor azt hiszi, egyedül van, én ott ülök mellette számtalanszor? Például az órán, melynek során részletezik a vakoknak az önkifejezést, vagy akkor, mikor az étkezőben ebédel, esetleg mikor kiül este ő is a verandára. Én is ott ülök mellette. Némán, csendben, rezzenéstelenül. Talán ez zavarhatja meg ezt a hőszűrő ebet, ki képtelen megbékélni velem? Talán érzi a hátsó szándékot bennem? A páradik napunk estéjén épp a kisebb domborműves alkotásaimat rendezgetem az egyik kiállítóteremben, mikor is váratlan látogatóm akad. Egyenesen felém közeledik, de én nem tágítok, széles és elégedett mosollyal az arcomon állok meg előtte, hadd húzza hozzám csak a sötétsége! Azonban négylábú pajtása ismét közbeszól. Rina szavai után egy egészen rövid ideig még szótlan maradok, végül egy halk nevetés után felfedem magam. - Úgy néz ki, hogy most lebuktam. - vallom be halkan. Kár lenne már tovább játszani az árnyékot. - Miből jöttél rá? - ez azért érdekelne, bár sejtéseim szerint egyik társa kotyoghatta el, hogy számtalanszor láttak a közelében. Nem lepődnék meg. - Jean-Pierre Duval a nevem, és sajnálom, ha megijesztettelek. Viszont jó okom volt rá. Én vagyok az egyik meghívott művész, és próbálom megérteni azokat, akik mögött nagy hátrány van. Te voltál az, aki első pillanatban felkeltette az érdeklődésem, és kíváncsi voltam, hogyan viszonyulsz a világhoz. Hogyan éled meg a pillanatokat. Így pedig, hogy nem fedtem fel magam egy ideig, igazán őszinte reakciókat láttam tőled. Ne értsd félre, természetesen nem voltam a nyomodban egész nap. - próbálom menteni magam egy szépséges monológgal, amiben valójában nincs semmiféle hazugság. Pár dolgot meglehet, hogy elhallgatok, például az olyan bensőséges információkat, amikhez hozzájutottam a kukkolásom során... Miért rontsam el az első, s egyben sokadik találkozónkat ilyen "apróságokkal"? - Remélem, meg tudsz nekem bocsátani az arcátlanságomért. - szabadkozok, aztán következik egy éles válás, mintha mi sem történt volna. - Mutathatok valamit?
Mintha egy jeges szellő simogatna meg, mikor a helyiségben sétálok. Persze Rusty is azonnal veszi a lapot, hogy nem tetszik valami. Viszont meglepetésemre a megérzésem most jónak bizonyosul, hiszen a kutya is jelez felém és meg sem mozdul, mikor megállásra kényszerítem magam. Meg kell tudnom, hogy ebbe a csodás paradicsomba, ahova a sors hozott mi az a sötét és gonosz, ami kerülget. Sose szerettem a titkokat és most, hogy egyedül vagyok, meg kell oldanom. Önállóan. A nevetés, ami megtölti a helyiséget remegést vállt ki belőlem, szinte a csontjaimban érzem. Csak nem tudom, hogy gúnyolódás felőle, vagy csak egy rossz poén akar lenni. Hiszen meg nem hajlandó szólalni. Már kezdtem elhinni, hogy az eszem ment el. De végül a nevetést legyűrte és végre szavak is érkeztek. Így visszafordultam a hang irányába. - Fokhagymás kenyér. Mellesleg tömény pézsma illat kering körülötted – sosem voltam az, aki befogja a száját. Jó párszor megjártam. Hiszen senki nem mer megbántani egy vak embert, mert hiszékenységükből fakadóan abban élnek, hogy nekünk a világ véget ért és nem élhetünk teljes életet. Micsoda tévedés. Mondani valóját olyan nyájasan adja elő, hogy szinte érzem, hogy csöpög a nyála. Megborzongok. Sosem kedveltem az illyes fajta körítéseket, de hagyom, hogy elmondja a monológját. Egy dolog biztos, hogy amit senki nem sejthet, hogy hiába nem látjuk a világot, ugyan úgy megéljük. Érzelmeink vannak és a mimikánk nem hallott, így tehát, az arcom rezzenéseit nem tudom és nem is akarom kontrollálni. Híres grimaszaim vannak. Remélem, hogy legalább ezt észre vette, ha már ennyire a nyakamban volt. - Örvendek, Jean-Pierre Duval. Én pedig Sabrina Bosco vagyok. De gondolom ezt nem igen kell elmondanom. Hiszen elmondásod szerint nyomon követsz – nyújtom a kezem, remélhetőleg felé, hiszen csak sejthetem, hogy merre is lehet. Még sosem volt ilyen, hogy bárki mániákusan a nyomomban legyen. Arról nem is beszélve, hogy a póráz megfeszül a kezemben és a morgás ismét hallatszódik. Egy enyhe rántással igazítom meg a kutyát. Nem szeretném, ha megharapná. Van benne valami, ami éppenséggel sem nekem sem Rusty-nak nem szimpatikus. - Vicces, hiszen tényleg nem látom az arcod. Sőt. Viszont, ilyeneket a pszichopaták csinálnak, na meg persze a sorozatgyilkosok. Ennyi ember közül kiválasztani egyet. Micsoda kegy – megforgatom a szemeimet. Igazából zavar, hogy mennyire mentegetőzik. Még mindig zavar, hogy napokban úgy vizsgálódott körülöttem, mint valami nyomozó. Ez azért valamilyen szinte beteges. Meg is kérhetett volna, hogy csatlakozzon, de nem. A szemöldököm hirtelen megemelkedik és a gondolataim olyan hangosan kiabálnak, hogy nem tudok egy pillanatra figyelni, csak Rusty dörgölőződését érzem a lábamnál és ezen vissza nyerve a figyelmemet. - Vérrel festett képek, vagy emberi testrészekből készült szobrok? - döntöm oldalra a fejem és cinikusan nevetek egyet. Következő projektje én leszek? Ugyan már, már most olyan mélyre ásta magát. - Találkozóm lenne, ne haragudj, de sietek – igyekszem kibújni és a kutya azonnal felpattan, hogy mutassa az irányt. - Mondanám, hogy örvendtem, de hát.. - nevetem el magam és széttárva a karomat fordulok is a menetnek megfelelően, hogy Rusty megkeresse a biztonságos sávot, ami minden akadály mentesen tovább haladhatok. Azt hiszem, hogy Mr. Duval-ra rá kell keresnem, hiszen semmit nem tudok róla. Ő pedig jobban ismer mint szeretném. Ahogy befordulok a sarkon meg kell állnom és a térdemre tenyerelve fújom ki a levegőt. Megijesztett és még élvezte is. Rusty megnyalja a kézfejem és letérdelve megsimogatom. - Olyan jó fiú vagy! - zsebembe nyúlva egy jutifalatot adva neki jutalmazom meg, hiszen jól türte a zaklatottságomat és nem rontott a férfinak. Ami jogos lett volna. Hiszen a segítőkutyák fő feladata, hogy megvédjék a gazdájukat és az összhang nagyon működik közöttünk. Viszont a terem, amire emlékeztem üres. Így csak tanácstalanul visszafordulok. Szükségem van egy pohár borra. Végül pedig újra elhaladok mellette. - Ha megkérhetem későbbiekben kerüld a titkos megfigyelést, elég sértő – nem tudom megállni, hogy ne szóljak neki újból. Attól, hogy egy érzékszervünk kiesett, nem működik ugyan olyan emberek vagyunk. Nem pedig valami vadonélő állat, amit kedvünk szerint vizsgálgathatunk távcsövön át.
"I am a forest, and a night of dark trees: but he who is not afraid of my darkness, will find banks full of roses under my cypresses."
- A fokhagymás baguette illatától mindig összefut a számban az összes nyál. A pézsma pedig minden minőségi parfüm alapja. - beleillatozok a levegőbe, de nem érzek semmi olyasmit, amit a leányzó említett. Ellenben a gyomrom halkat kordul, ahogy átfut lelki szemeim előtt egy ropogós, forró baguette. - Valóban, de személyesen hallani a neved úgy, hogy nekem intézed, mégis különlegesebb. - szerencsémre válik, hogy Rina vak, hiszen így nem kell engedelmeskednem az illemnek, hiszen mélykék tekintetem ott legeltethetem, ahol csak szeretném. Én most mégis az ő szemeit fürkészem, keresve bennük valami... Élőt? - Valóban kegy. - válaszolom vissza határozottan. - A különleges emberek teszik sorozatgyilkossá az arra hajlamosakat, nem is tudtad? - viccnek álcázott kőkemény igazság. Persze, nem bántok én annyira senkit, távol áll tőlem, hogy egy lelketlen sorozatgyilkos életfonalát kövessem. Azonban mégis Rina tudtára adom rejtetten, hogy többnek látom a többi táborlakónál. Pedig nem is ismertem akkor, mikor megpillantottam. Egyszerűen csak követtem a sugallatokat. - Még az is meglehet. - felelek sejtelmes hangon. Igazán felvágták ennek a leányzónak a nyelvét, aki az állapota ellenére nagyon is harcias kedvében van. Volt dolgom ugyan már olyanokkal, akik elvesztették szemük világát, de kivétel nélkül mindegyikük inkább visszahúzódóbb volt. Ám Rina... Nagyon más, mint a többiek. Menekülőre is fogná, de én még utána szólok nevetve. - Ha hazudsz, úgyis megtudom... - utalok vissza arra, hogy eddig is ott voltam a társaságában párszor, s ez ezek után sem fog nehezemre esni. Egyelőre azonban most nem követem, megmaradok a domborművek árnyékéban. Nem célom olyan szinten rátelepedni, hogy még a levegőt is elszívjam előle. Egyelőre legalábbis. - Én azért örültem. Ismét. - nevetésem végül elhal az állványok között, mikor távozik arra, amerről jött. Lehunyt szemmel simítok végig az egyik alkotáson, ami egy arcot ábrázol, s próbálom annak kitapintani minden kemény vonását, mikor ismét mancskopogás üti meg a fülem. A gazdája pedig újra felbukkan. - Úgy látom, a gyors találkozók híve vagy. Nem volt jelen a partner talán? - sandítok magam mögé, bár az ilyen lopott pillantásokra semmi szükség. Ezt az élményt még azért szoknom kell. - Nézz azért a lelked mélyére... Egy cseppet azért biztosan hízlal, hogy valaki csak rád kíváncsi ebből a nagy tömegből. - választ nem várok egyáltalán, megelégszem azzal, ha egyetlen pillanatra átfut agyán a gondolat. - És mi a véleményed a nem titkos megfigyelésről? Az is sértő lenne? Vagy ezek után nem hogy nulláról, de inkább mínuszból indulok nálad? - kilépek az útjába, s ott lecövekelnek a lábaim. Az ebnek nincs oka támadásra, hiszen nem nyúlok a lány felé, s nem teszek semmiféle hirtelen mozdulatot. Egyszerűen csak elállom az útját. - Miért utál ennyire a kutyád? Minden férfivel így viselkedik körülötted? Pedig nem akarlak bántani. Sem pedig ezt a szépséget. - ahogy ezt kimondom, már hátam meg is görbül, lehajolok a fehér szőrű gyönyörhöz, s bal kezem nagyon lassan az irányába emelem.
Megforgatom a szemeimet. Sose kedveltem azokat az embereket, akik mindenre találnak magyarázatot. Nem is értem, hogy a tömör válaszom miért nem volt elég neki. Kifújom a levegőt. Hangosan. Bár ő lát engem, így minden mimikámat meg kell próbálnom kontrollálni. - Nem, ez az illat más, zavaróan mindig körülöttem van, vagyis legtöbbször. Mintha be akarna kebelezni és roppant frusztráló. Mellesleg pedig mindig rossz érzés tölt el, ha megérzem az illatokat. Most pedig ha nem bánod megtartanék pár titkot – erőltetek egy mosolyt magamra és úgy teszek, mintha rohadtul nem zavarna, hogy a közelembe van és Rusty is egyre inkább feszültebb lesz. Meg is értem. Nem tudom pontosan, hogy a kutya érzi rajtam vagy én a kutyán, hogy valami nem stimmel. - Már rég megtörténhetett volna a varázslat, ha nem játszol árnyékot – csípős válaszomat hamar megbánom, hiszen általában akkor szokták így felvágni a nyelvem, ha zavarban vagyok. Most pedig kifejezetten abban vagyok. Érzem, hogy a pulzusom lükteti a bőröm. Csak még nem tudom, hogy miként érzem. Tetszik vagy sem. Némelyik szava úgy hat rám, mint egy villámcsapás. Nem is tudom melyik volt jobb, mikor nem intézet hozzám szavakat, vagy épp most, mikor egyre erősebb bennem a vágy, hogy távol maradjak tőle. - Csak ne én legyek az oka, hogy valaki sorozatgyilkossá válik, és akkor pont nem fog érdekelni – megvonom a vállam és megsimogatva a kutyát igyekszem távolodni. Az utolsó mondata a frászt is előhozza belőlem és megrázom magam. Igyekszem nem arra gondolni, hogy esetleg egy ilyen helyen van valami pszichopata zaklató. Isten ments.. Viszont az igyekezetem hiába való, nem találok senkit. Pont egy vaknak nem szóltak, hogy elmarad? Ennyit erről. Most pedig persze vissza felé kell spuriznom, pontosan arra, amerre Ő van. Hiszen itt van. Érzem. Minden porcikám bele remeg abba az illatba, ami belőle jön. - Nem sokan tudják, hogy egy vak is szokott üzengetni és gondolom elfelejtettek – megvonom a vállam. Imádok beszélgetni, de van ami engem is a halálba rémít. Most pedig pont úgy érzem magam. Minden egyes apró rezzenésemre figyelhetek oda, hogy ne üssön szemet neki. Viszont nem tűnik olyannak, aki hamar feladná a dolgokat és összeráncolom a homlokomat. - Ugyan olyan vagyok, mint a többiek. Nem látok. Kutyám van. Botom van. Nekem a külsőség sosem imponált. Hiszen hat éves koromba láttam magam utoljára. Meg minden mást is. Imponálna, ha nem beteges módon titkos megfigyelés része lettem volna – voltak férfiak az életemben. Volt, aki kíváncsiságból, volt aki csak azért, mert tetszettem neki. Egyik sem tartott sokáig. Hiszen a beszűkült látásmódjuk miatt nem tudják úgy értékelni a világot, ahogy világtalanok tesszük. Attól, hogy nem látunk még mi is beülhetünk moziba. Annyira szánalmas kifogás. Na meg szépen tudunk enni és nem úgy eszünk mint az állatok. Olyan kifogásokkal találkoztam már, hogy szívem szerint hagynám a másik nemet a francba. - Nagyon imponáló a kitartás, de nem érte, hogy miért én? És mit akarsz megfigyelni? - értetlenül állok és Rusty megránt mielőtt léphetnék. Valami, vagy inkább valaki az utamat állja és erre persze azonnal grimaszt ejtve lassan kinyújtom a kezem. Hát persze. A ruha könnyed anyaga az ujjaimba ütközik és azonnal vissza húzom a kezem és a combomra simítom. Isten ments, hogy azt higgye taperolni vágyom. - Kutyák teljesen jó ember ismerők. Ő pedig terápiás kutya, tehát a fő célja, hogy biztonságba tudja a gazdáját. Ő az én szemem. Nem mindenkivel elutasító, természetesen. De az idegenekkel távolság tartó – magyarázom, miközben a morranása megüti a fülem. - Ne érj hozzá! - hívom fel a figyelmét, de késő. Csak az erős rántását érzem és a fogak csattogását. - Rusty, nem szabad! - szólok rá. Remélem, hogy nem harapta meg. De persze nem kizárható. Alapból nem kedveli és nem szereti, ha idegenek nyúlnak hozzá. - Megharapott? Jól vagy? Ne haragudj. Nem szabad csak úgy felé nyúlni – magyarázkodom, ahogy a lábam mögé terelem az ebet és most már kezdem rosszul érezni magam. Nem csak én vagyok ellenséges vele, de a kutya is.
"I am a forest, and a night of dark trees: but he who is not afraid of my darkness, will find banks full of roses under my cypresses."
Vakokhoz még nem igazán volt szerencsém, illetve úgy fogalmaznék, hogy nem ápoltam velük mélyebb kapcsolatot. Nem volt sok lehetőségem arra, hogy megismerjem őket, a gondolataikat, az érzéseiket, és mikor New Yorkba költöztem, akkor elhatároztam, hogy minden istenadta lehetőséget meg fogok ragadni. Az már más kérdés, hogy ezt a magam módján teszem... Rina igazán jól mutatja a tűzről pattant leányzót, na de vajon belül is így érezhet? Emésztheti a méreg amiatt, hogy leselkedtem utána és körülötte voltam? Vagy talán retteg, s így próbál keményebbnek tűnni? Mindenképpen ki kell derítenem. Mindent. Remek ihletforrás lehet ő. - Az érzékeid jobban kiélőzdtek ezek szerint? - kérdem tőle kíváncsian, mintha nem is érzékelném a negatív élt a hangjában. Valójában de, csak én sosem vettem zokon az ilyesmit. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok szimpatikus mindenkinek, s hogy egy nem éppen hétköznapi tettet könnyedén rosszul fogadhatnak. Mint most is, pedig ártó szándék nincs bennem. - Amúgy jól érezted, tényleg sokszor voltam körülötted, de természetesen az intim határaidat nem léptem át. - felelem igazán határozottan, mégis hazudok. Azért ezeken a forró, nyári éjszakákon az ablakok tárva vannak, és olykor én ücsörögtem az övé alatt. Hallottam ezt meg azt, de ezeket megtartom magamnak “titoknak”. Közben történik köztünk egy kis szünet, de az útja ismét visszahozta felém Rinát nagy bánatára. - Szégyen. Egy másik domborműves kiállítás talán? - kérdezem tőle könnyeden, mintha nem is lenne köztünk feszültség. Illetve belőlem biztosan nem árad, de a leányzónál szinte harapni lehet. - Félreértesz. Egyáltalán nem a külsőségek domináltak. Egyszerűen csak maga az érzés, amikor megláttalak. Egy különleges, megmagyarázhatatlan sugallat, amiket szeretek megragadni. Úgyhogy most is így tettem. Az ilyenek mindig egy csodálatos ihletforráshoz vezetnek, teljesen mindegy, hogy honnan érkeznek. Személy, tárgy, természeti képződmény, bármi. Úgyhogy ne hasonlítsd magad össze a többi emberrel. - adok némi magyarázatot a tettemre. Mosolygok, bár nem tudom, hogy egy vak egyáltalán a hanglejtésből és hanghordozásból ezt észreveheti-e. - Ebben semmi beteges nincs szerintem. Ha belegondolsz, nagyon is őszinte volt. Önmagadat adtad, nem pedig azt, amit mutatni akarsz másoknak. - vallom meg ismét, s remélem, hogy ezek nem fogják őt sokkolni. Azt persze aláírom, hogy beteges lehet ez másoknak, de én nem érzem annak. Inkább csodásnak. - Téged szerettelek volna. Ennyi az egész. - finom vállrándításomat még érezheti is, mikor belém ütközik a keze. Az emberek szeretik alulértékelni önmagukat, ezt már nagyon sokszor tapasztaltam. Egy olyan, mint én, azonban máshogy látja a világot. Gyermekként tényleg azt mondták, hogy betegség így megélni mindent, ennyi érzést társítani mindenhez, de ezáltal sokkal jobban kinyílik a világ, és sokkal élőbbnek érzem magam. - Engem rosszul ismer, bár biztosan furcsa lehetett, hogy nem szólaltam meg körülötted, s te sem beszéltél hozzám. Így teljesen érthető. - s ezt megmagyarázva magamnak teszek egy próbát azzal, hogy megsimítom az eb fejét. Nem nyúlok oda fenyegetően, igazán lassan próbálom megérinteni, de úgy látszik, hogy tényleg nagyon szigorúan van beidomítva, hiszen hirtelen a kezembe kap. Nem túlságosan vastag a bőröm, könnyedén szerzek sérüléseket, így szinte azonnal kibuggyan a vérem. - Hoppá! Most már tényleg elhiszem, hogy nem szereti az idegeneket. - elnevetem magam kissé keservesen, hiszen rendesen odakapott ez a kis... kutya. - Semmi gond! Csak egy kis karcolás. Nincs zsebkendőd véletlenül? Egy jó pár például. Letörölném én vért a szépségedről is, de azt hiszem, hogy a következő már a torkom lenne, amit átharapna. - még mindig nevetek, bár remélem, hogy akad Rinánál valami használható, hiszen nem szeretnék egy vércsepputat hagyni magam után, amíg elfutok lemosni a mosdóba. A kutya feje amúgy is kapott belőle.
Általában örömmel tölt el, ha valaki a vakok iránt érdeklődik és próbál több információt szerezni rólunk. Viszont, most, hogy kiderült, hogy napok óta az árnyékomat játssza, kevésbé vagyok boldog tőle. Hiszen mindenki megérdemli a kedvességet, én pedig nem szoktam ilyen morcos lenni. Viszont a határt túlságosan átlépte. Rusty bizalmatlansága pedig erősen rájátszik a dolgokra. Ha a kutya nem kedveli, én sem fogom. Kész vége. Bár úgy tűnik, hogy rohadtul nem hagyja abba a próbálkozást, bármennyire is szeretném. - Ez hamis tény. Hiszen nem kell ahhoz elvesztened egy funkciódat, hogy a többi felélesedjen. Ugyan úgy hallok, mint te. Vagy érzem az illatokat. Csak neked minden érzékszerved egyszerre működik és így az agyad kiszűri a felesleget. Mivel én nem látok, így nincs mit kiszűrni – megvonom a vállam. Hiszen, ha ő is koncentrálna, mondjuk kicsit jobban akkor érezné ugyan azokat, amiket én. De ebbe a rohanó világban nincs esélyünk ilyen dolgok kísérletezésére. Bár néha tartunk tanfolyamokat, hogy azok az emberek, akik olyanokkal vannak körülvéve, akinek valamelyik funkciója kiesett, az meg tudja tapasztalni milyen lehet az élete. Ezt viszont nem fogom az orrára kötni. Még megjelenne az iskolánál vagy az alapítványnál. Még a hideg is végig futott a gerincemen. - Még szerencse! Azért örülök, hogy a szobába nem kísértél el – az arcomra a döbbenet és a félelem egyszerre ül ki és ezzel persze azonnal rá kell jönnöm, hogy Rusty néha okkal csahol az éjszaka közepén. Mennyire sebezhetőnek érzem most magam Britt vagy Susanna nélkül. Megköszörülöm a torkom és igyekszem továbbra sem a rosszra gondolni. - Addig gondolom úgy sem fogsz békén hagyni – morgok az orrom alatt végül pedig bólintok. Essünk túl rajta és talán felhagy azzal, hogy a nyomomba legyen. - Most jön az a szöveg, hogy megláttál és azonnal ihlet cunamid lett. Mert ennél már hallottam keservesebb csajozós szöveget. Értékelem, ne essen félre értés. Csak ijesztő, egy vak embernek, mindenképp – egy pillanatnyi zavar fut át az arcomon, mert azért jól esnek a szavai, még ha elég beteges módon tette ezt velem. A következő mondata viszont forró vízként zúdult rám és egy lépést hátrálok is. Eddig is volt valami fura érzésem, de ahogy kimondta, azokat a szavakat, már a gyomrom is remegni kezdett. Viszont a szavak nem jöttek ki a számon, hiába próbálkoztam, kinyitottam, becsuktam ajkaimat, végül pedig úgy éreztem, mint egy vad, akit csapdába ejtettek. - Nincs olyan, hogy egy kutya rosszul ismer valakit. Jobban érez, mint mi emberek és ha nekem ő azt mutatja, hogy nem bízik benned, akkor el kell keserítselek, én sem fogok – ráncolom a homlokom és szívem szerint elfutnék. A mézes hangjától szinte már libabőrös leszek. Egyre nehezebben viselem a jelenlétét és menekülni vágyom. De Rusty viszont keresztül húzza a számításom. - Jézus, megharapott? Vérzel is? - persze, hogy a vér keserű szaga már betöltötte az orromat. A kutyát mögém tessékelem, bár a morgása nem szűnik meg, tudom, hogy csak jót akart nekem. De ez már túlzás volt, így a táskámba keresek zsebkendőket. Egy maroknyit meg is fogok, majd átnyújtok neki. - Komolyan, ne haragudj. Ilyet még senkivel nem csinált. Megkapott minden oltást, de lehet el kéne menned egy orvoshoz. Biztos ami biztos. Rusty papírjai a szobámba vannak, azok is kelleni fognak – felkészítettek minket, hogy ilyen is történhet. Hiszen a segítőkutya megvédi a gazdáját. Bár reméltem, hogy ilyenre nem lesz szükség. Meg ha volt is, mert mondjuk belém kötöttek, nem egyből reagált így. Mindig volt idő visszafogni őt. - Fekszik! - szólok rá a kutyára és érzem, hogy a lábamnál csúszik a földre. - Ne, majd lemosom én -bár ezt még én sem gondoltam ár. Nem hiszem, hogy boldogság töltené el Rusty-t, ha harapása tárgya elkezdené fürdeni. Meg persze attól már kiakadna, hogy a szobánk felé közeledne a férfi. -Sajnálom, tényleg – enyhe szomorúság fut végig az arcomon. Goromba voltam vele, most pedig még a kutyám is megharapta. El lennék átkozva?
"I am a forest, and a night of dark trees: but he who is not afraid of my darkness, will find banks full of roses under my cypresses."
- Tehát akkor jobban koncentrálsz csupán a többi érzékszervedre, ezért tűnhetnek “erősebbnek”? Ez igazán érdekes. És ez a kutya mióta van veled? Teljesen meg tudsz benne bízni minden téren? Nem volt még baleset? - kérdéseimet özönvízként zúdítom rá, de ez még nem jelenti azt, hogy Rina is készségesen válaszolna. Elvégre még mindig ott a tény, hogy napokig némán követtem és figyeltem őt, viszont az érdeklődésem nagyon is őszinte. Szeretném megismerni egy vak ember világát, s ihletet meríteni a sötétségéből. - Csajozós szöveg? - kérdezem meglepetten, még szemöldökeim is a magasba kúsznak. - Te nagyon félreértettél engem, egyáltalán nem azzal a céllal kezdtelek követni, hogy a perverz vágyaimat kielégítsem, és hogy utána megpróbáljalak felszedni. - ezt nagyon határozottan közlöm vele, s ezt az élt a hangomból is remekül kiszűrheti. Rendben, egy-egy kósza pillantást azért megengedtem magamnak, de ez inkább amolyan férfi ösztön, mint bármi más. - Nehéz elmondani, de talán annál nehezebb megérteni. Épp a kapu mellett pipáztam, amikor megérkeztél, és nagyjából tíz másodperc után érkezett egy erős sugallat az irányodból felém. Nem tudom ezt megmagyarázni, de az ilyen különleges erőket mindig meg kell ragadnom, nem hagyhatom őket elveszni. Lehet, hogy kissé sajátos a viselkedésem, és elismerem, hogy ijesztő lehet, de rossz szándék egyáltalán nem volt bennem. - felelem teljes őszinteséggel, s még a kutya irányába is nézek, mintha neki is intézném szavaimat. Néha úgy néz rám, mintha értené, mit beszélek... - Ennyi az egész történet. Miért olyan hihetetlen, hogy különlegesnek tart valaki úgy, hogy még csak nem is ismer? Sosem fordult veled elő még ilyen? - csevegésünk nem tart azonban túlságosan sokáig, hiszen mikor próbálok megbarátkozni az ebbel, amaz egy erős harapással jutalmaz. Talán nem is lenne olyan vészes, ha nem lenne érzékeny a bőröm. - Tényleg semmi gond! Legalább biztosan tudod, hogy megvéd téged. - nevetem jólesően, hiszen egy kis vér miért rontana el bármit? Elvégre én voltam a hibás, hogy próbálkoztam a barátkozással. A kapott zsebkendőket alaposan a seb köré nyomom, amik nagyon hamar megtelítődnek vérrel. - Akkor ha nem nagy kérés, meg tudnád keresni nekem a szépséged papírjait, amíg elállítom a vérzést? - ezt már útközben mondom neki, s nagyon hamar el is tűnök a mosdók irányába. Beletelik egy bő tíz percbe, amíg egyáltalán sikerül csillapítanom, s mire elérek Rina ajtajához, addigra már vastag kéztörlőkbe bugyoláltam a kezem. Most azonban természetesen kopogok. - Sikerült megtalálni a papírokat? Az orvos úgyis kérni fogja, és most egy injekció az alfelembe valahogy nem esne túl jól. - elnevetem magam, azzal egy lépést teszek beljebb, ha még keresné, de tovább nem megyek. Így, hogy felfedtem magam, már illetlenség lenne, ha a jelenlétében is azt művelném, mint amikor nem tudott rólam. A sérülést pedig nem kell nagy dobra verni egyáltalán, hiszen nem célom Rinát kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy elterjed a híre annak, hogy a kutyája milyen harapós. Ezt majd közlöm az orvossal is hamarosan, hogy nem kell reklámozni az esetet.
Hirtelen annyi kérdés záporozott, hogy győztem megjegyezni és mire válaszoltam volna az egyikre a másik már ki is csúszott a száján. Az, hogy ennyire lenyűgözőnek tartja, hogy a vakok is élhetnek teljes életet kicsit szorongásra késztetett. Más volt, mint mikor az aggódó szülők jönnek a kérdéseikkel. Náluk érthető, hogy a csemetéjük miatt akarnak tudni mindent. Mint sem azért mert két napig járt a nyomomban és úgy vizsgált, mint egy kísérleti állatot. - Ha lehet kicsit lassíts. Minden kérdésre szoktam válaszolni, de ha mindent egyszerre zúdítasz rám, nem fogok tudni mindenre válaszolni. Még a végén azt hiszed, hogy direkt hagytam ki a választ – mosolyodom el könnyedén. Mert már mindenbe szellemet lát. Jó, mondjuk én sem voltam épp kedves. Nem is leszek. Úgy döntöttem a mai világba igen is ki kell nyitni a szánkat, hogy tudják nem mindenki olyan törékeny. Bár attól, hogy nem látok, még lehetek nagyon genyó. Mint Julie volt. Lehet fel kéne hívnom, hogy eltraccsoljunk és vegyek pár leckét tőle. Még ha nem is menne. Mert ahhoz én túl jó szívű vagyok. - Nem kell koncentrálás. Ha ki esik valamelyik érzékszerved az agyad megpróbálja helyettesíteni – megvonom a vállam. Nem tudom annyira tudományosan elmagyarázni, ahogy a dokik tették nekem. De szerintem eléggé érthető voltam, hogy amit az ember lát, szűrőként funkcionáló agyad, nem dolgozza fel úgy, mint nekünk, akik nem látják. - Rusty velem van nyolc éve, és ha nem bíznék meg benne teljesen másik kutyát kellene kapni. Minden vaknak olyan kutyája van, akiben teljesen megbízik. Tehát igen, megbízom benne. Még az elején, hogy sok felé figyelt és elütöttek biciklivel, vagy egy kocsi nem állt meg a piros jelzés ellenére, meglökött. De ezek még a kölyök képzése alatt volt. Azóta leginkább akkor érnek balesetek, ha egyedül igyekszem nagylány lenni – simítom meg a kutyám fején és igyekszem átadni, hogy mennyire szeretem őt. Az életem része lett és ha nem épp stabil vagyok, ő megtud nyugtatni. Hiszen a család részese. Susannah és Britt is úgy szeretik, mintha a saját gyerekük lenne. Elkényeztetett kis herceg. Hangokból elég sok mindent ki lehet szűrni, és az, hogy szinte letaglózóan őszintén reagált egy csepp bűnbánat mardossa a mellkasom. Tényleg ennyire önző lennék? Hogy is akarna felszedni bárki is egy vak lányt. Hiszen csak a probléma lenne. - Elnézést a feltételezésért – köszörülöm meg a torkom és most már igen csak szégyenlem magam miatta. Bár attól még igen csak fájó dolog, ha az emberhez nem szólnak csak követik. Voltak érzések, mikor olyan volt, mintha nem lennék egyedül. Ahogy a gerincem vonalán megborzongtam. De nem próbáltam nagy ügyet tenni belőle. Az viszont jobban zavar, hogy ennyi ember között senki nem volt hajlandó szólni, hogy lett egy utánfutóm. - Nem akarok erről beszélni – ezt viszont teljesen komolyan gondoltam. Mert nincs az a pénz, hogy a lelkemet felszaggassam egy idegennek. Ha szerinte különleges vagyok, csak tartsa magába és ne akarjon közelebb kerülni. Mert nem akarom. - Ebben mindig is biztos voltam, de nem szabadott volna támadnia – ráncolom a homlokom. Már kezd aggasztani, hogy Rusty ennyire vérszomjasan reagált arra, hogy meg akarják simogatni. Pár embernek engedi, de azoknak is elég sok idő kellet, hogy ne támadásnak vegye. Meg kellet rendesen ismerkedniük. - Persze, a szobámat már tudod hol találod – azért nem hagyhattam szó nélkül, hogy ennyi ideig követet, szóval csak lábra állt a kutya és elindultunk. Meg se kellett szólalnom, Rusty tudatosan vitt a szobánk felé. Ahol bezártam a kenneljébe, hogy ne legyen még több baleset. Így csak a papírok között matattam. Régen kellet elő vegyem ezeket és igyekszem rá jönni, hogy melyik. Forgatom és simogatom őket, mikor kopogás megzavar. Kinyitom az ajtót és meg sem kell szólalnia. Tudom, hogy ő jött és csak intek, hogy fáradjon beljebb és a bőröndben keresem továbbra is a tanúsítványokat. - Segítenél? Ezeket nézd át – tartom a kezemben egy pár papírt. A többivel én bajlódom. Ezek a papírokon nyomtatva van minden, viszont, hogy könnyebben haladjunk, nekünk meg vannak jelölve a bal felső sarokba, hogy tudjuk mi van a kezünkben. De ekkor belém villan. Azt a papírt adtam a kezébe, ami a baleseti jegyzőkönyv és az orvosi leletek. A szemem világát adtam a kezébe. Így csak pánikszerűen fordulok felé, hogy kitépjem a kezéből. Nem régen voltam egy kongresszuson, ahol több szemspecialista volt. Megnézettem, hátha valaki rá jött, hogy is kaphatnám vissza a látásomat. - Kérem! Ne olvasd el. Ezek Rusty papírjai – rázom meg a kezemben lévő papírokat és nyúlok, hogy vissza adja, de ismét csak őt sikerül megütnöm. Közveszélyes vagyok, ha a pánik kerülget. Eddig megfigyelt, most pedig, ha úgy vesszük a kezébe adtam a múltamat.
"I am a forest, and a night of dark trees: but he who is not afraid of my darkness, will find banks full of roses under my cypresses."
- Sajnos most az időnk véges, hiszen nem tart örökké ez a tábor. Viszont ha ezután is megengeded, hogy kapcsolatba lépjek veled, akkor szívesen lassítok. - kénytelen vagyok újfent egy jóízűt nevetni, hiszen tudom, hogy még ezek a szavak is ijesztőek lehetnek így, hogy úgy teszek, mintha semmi sem történt volna az elmúlt napokban. - Kutya nélkül teljesen elveszett vagy? Nem is mernél kimenni az utcára? - kérdem tőle érdeklődve, megragadva az alkalmat, ha már ilyen készségesen válaszol a körülmények ellenére. A vakok igazán különlegesek a maguk sötétségével, s nem is értem, hogy efelett hogyan tudtam eddig elcsusszanni. Talán a mentális betegeket is meg kellene környékeznem, esetleg más fogyatékkal élőket? Új ihletforrást jelenthet beleélni magam az ő világukba, s megragadva azt alkotni. - Öngyilkos gondolataid is voltak? - csapok bele hirtelen egy kényesebb témába, s testsúlyomat egyik lábamról a másikra oszlatom, egyik kezem pedig csípőre húzom, ahogy Rinát figyelem. Különösen a reakcióit a kérdésemre, amire természetesen nem erőszakolom a választ, ha nem szívesen beszélne róla - még. - A feltételezés maga helyén való lenne, hiszen bájos lány vagy, de a védelmemre kell, hogy keljek, én szeretek udvarolni. Szeretem megragadni a romantikát és a szenvedélyt, nem pedig egyből a lényegre térni. - az már mellékes, hogy a szexuális mámorban imádok elsüllyedni, de az sem mindegy azért, hogy kivel. Az üresfejű cicababákat kifejezetten nem szeretem. Sokkal jobban beindítja a fantáziát egy különleges ember, mint egy ostoba. Egyelőre azonban a figyelmem most a kis baleset köti le inkább, s az, hogy elállítsam a vérzést. Az én hibám volt, hogy közeledni próbáltam egy idegen kutya felé, így semmi méreg nem leledzik bennem az eset után. A mosdóban beletelik egy kis időbe, míg nagyjából csillapítom a vörös pettyeket, s jól becsomagolva a kezem térek vissza Rina szobájához, ahol az invitálásra egyből beljebb lépek. Már jártam itt... Az ilyen jelentéktelen részletekkel azonban miért fárasztanám szegényt? A kezembe adott papírokat gondolkodás nélkül, azonnal elkezdem átfésülni, s bár egyáltalán nem jutok egyiknek sem a végére, de a kíváncsiságom azért kielégül. Tehát Rina nem vakként született. Úgy vette el a világ a szemeit. - Nyugalom, nem néztem meg őket. - hazudom, s ekkor ujjai a mellkasomba csapódnak, mire én csak felnevetek. . De agresszív vagy! Rosszabb vagy, mint a kutyád. - mosolygom felé, de ezt megint csak talán a hangszínemből érezheti ki, már ha egyáltalán ilyen lehetséges. Az összes papírt visszaadom neki, nyugodtan megszámolhatja, mindegyik ugyanabban a sorrendben van, amiben a kezembe nyomta. - Akkor később találkozunk. - elfogom a kutya papírjait, aztán a nap hátralevő részében eltűnök az éterből. Megejtem az orvost, aki alaposan ellátja a harapást, és az igazoló dokumentumok ellenére azért a hátsó felembe kapok egy eléggé kellemetlen szúrást, ami pár perccel utána már be is lilul. Az átkozott bőröm nem éppen a barátom. Estefelé mászok ki talán a kis fészkemből, hiszen még két előadást megtartottam, de mára ennyi volt. Az étkező felé haladva jut eszembe, hogy ma még szinte semmit sem ettem, s gyomrom erős korgásának hatására egyből az étkezőbe szállingózok. Rinát ezután kerestem volna fel, hogy visszaadjam a dokumentumokat, de így legalább megspórolok magamnak egy utat. A svédasztalos vacsorámként összekaparok magamnak egy nagyobb sült zöldségkupacot, amit meghintek egy fokhagymás, chilis szósszal, s rakok mellé egy gombás melegszendvicset, illetve egy pohár narancslét. Ezek társaságában környékezem meg Rinát, s mivel egyedül ücsörög, így megkínálom magam hellyel vele szemben. - Szép estét! Itt vannak a kutya papírjai. - lecsúsztatom mellé a lapokat közvetlenül.
Néha, de tényleg csak néha érzem úgy, hogy teljesen elveszett vagyok a világban. Mintha senki sem figyelne rám. Most sincs így másképp. Annyi ember volt nap mint nap körülöttem és egy sem említette volna, hogy valaki a nyomomban van. Egyszerűen elhitették magukkal, hogy nincs közük hozzá. De, akkor teszem fel a kérdést, ha egy ember nem lát, akkor nem szólunk neki, hogy valaki nyomukban van? Ha mondjuk egy gyilkos lenne? Az teljesen elfogadott, hogy másnap a hírekben ezzel fogadnak, hogy egy vaklányt megöltek? Mindig is dühített az emberek hozzáállása, de most, hogy saját bőrömön tapasztaltam sokkal erősebben, félelmet gyújtott a mellkasomban. - Erre most nem szívesen válaszolnék. Ha megérted, kissé zaklatott vagyok – próbálok elég kulturált választ adni. Mert ha mondjuk ezt az elején bejelenti, akkor nem dobogna úgy a szívem, mintha kiakarna ugrani a helyéről. - Nem vagyok elveszett, szoktam Rusty nélkül is sétálni. Nem fogok a szobámba kuporogni, ha mondjuk Rusty felülvizsgálaton van. - simogatom meg a buksiját, aki önelégülten dől a combomhoz. Az mellékes, hogy általában akkor ér el minden féle probléma, hogy a családomat kell hívnom, hogy megoldódjon. De volt már rá példa, hogy teljesen egyedül elmentem a pékségbe, megvettem, amit kellet és haza értem sértetlenül. Pedig egy ember sem szólt hozzám, hogy baj lenne. Sőt, még kocsi elé se léptem ki, hogy úgy ért volna baleset. Azért vannak jó dolgok is a modern világban. Ilyenek a beszélő lámpák, amik elmondják, hogy mikor léphetsz az úttestre. - Miért lett volna? Attól, hogy mi volt a múltban nem szándékoztam megölni magam – szinte már felháborított a kérdése. Nehéz a mai világban fogyatékossággal élni, de nem lehetetlen. Akiben meg van az akar, hogy igen is, most megváltom a világot, az meg is fogja. Én is így voltam vele. Ha más nem fog felszólalni a vakok érdekeiben akkor majd én. Nagyon elnyomott rétegbe kerültünk, de igyekezni fogok, hogy ez ne maradjon így, vagy legalább ne csússzunk még lejjebb. Mert hát azért a jótékonysági plakátokon jól néznek ki a vak gyermekek a gazdag pacákok mellett. Vagyis, a nénikém mindig így jellemezte, ha ilyen ment a tv-ben. Meg sem lepődök inkább. - Köszönöm, azt hiszem – összezavarodtam és persze azonnal elástam volna magam egy feneketlen lyukba. Azt hiszem, hogy Tyler eléggé meggyepálta az önértékelésemet, így most ismét egy pofont kapva az élettől csak menekülnék a világ elől. Borzalmas érzés, feltételezni valami olyasmit, ami meg sem közelíti a valóságot. Talán ezekkel a gondolatokkal küzdve keresgéltem mindent Rusty-ról, és hát nem volt egyszerű, viszont tudtam, hogy kelleni fog. Amikor beljebb kerültünk csak tovább dobáltam szanaszét mindent, hogy tisztázzam a kutya hírét és ha már ekkora galibába kevertem őt, segítsek neki. Felesleges bökések elkerülése végett. Arra rájönni, hogy a múltad fontos darabkáját adtad a kezébe még jobban lesodort a szikláról. Éreztem, ahogy a félelem végig marja a csontjaimat és úgy kapok utánuk, mintha az életem múlna rajta. Végül is igazam van. - Ha másképp nem megy, meg kell védeni magát az embernek – motyogom halkan. Nem szoktam ennyire feszült lenni, de valahogy kihozza belőlem az előttem lévő. Amikor távozik le kell kicsit pihenjek. Felhívom Brittanyt, hogy mi újság van otthon. Hogy viseli az anyja, hogy nincs kit pesztrálnia. Vagy épp az unokahúgomat kezdte el az őrületbe kergetni és erős késztetést érez, hogy minden figyelmét a lánynak szegezze. A vacsorára Rusty nélkül mentem, nem kockáztathattam, hogy megint bajba sodorja saját magát. Tojásrántotta és a két pirítóst igyekeztem letolni a torkomon. Kisebb erőszak kellett hozzá. Ugyan is, nem volt étvágyam. Féltem a következményektől. Végül ismét az illata lengett körbe, de most legalább jelezte felém, hogy a közelemben van, a szék nyikordulása arra engedett következtetni, hogy helyet foglalt, így csak a papírokat a táskába rejtem. Némán igyekszem a piritóst csócsálni és a rántottát tologatni a villámmal. - Minden rendben ment? Kellet valami injekció? Tényleg rettentően sajnálom a történteket – nyögöm ki végül, ami a lelkemet nyúzza.
"I am a forest, and a night of dark trees: but he who is not afraid of my darkness, will find banks full of roses under my cypresses."
- Teljesen megértem a zaklatottságod. - s ezt úgy közlöm, mintha én lennék az a bizonyos megértő fül, s nem én idéztem volna elő Rina zavarát. Holott minden pillanatát élveztem a kis titkos akciómnak, aminek során teljesen más arcát mutatta ez a leányzó, mint most. - Azért, mert sokaknál ilyenkor összeomlik teljesen a világ, és ez azzal is járhat, hogy kétségbeesésükben el akarnak dobni mindent. - komoly téma, de mégis úgy beszélek, mintha szavaim felültek volna egy láthatatlan csónakra, amely békésen ringatózik Rina fülei felé. Ha én elveszteném a látásom... Teljesen biztosan az első gondolatok között lenne az, hogy itt hagyom ezt a világot, hiába szeretem minden apró kis zugát. - És nem félsz nélküle? - biccentek a kutya irányába, aki ezzel a fehér bundával kicsit olyannak tűnik, mint egy őrangyal. Egy igazán mérges őrangyal! Be is bizonyítja, milyen jó testőr, amit én szenvedek meg. Majd elmúlik. Az orvos is erről biztosít, de jelenleg az injekció sokkal jobban fáj, mint maga a harapás. Különösen akkor, mikor ennyi ácsorgás után lehelyezem magam este Rinával szemben a székre. - Igazság szerint kellett egy injekció, de csak biztonság kedvéért, úgyhogy fogalmazzunk úgy, hogy eléggé fáj az ülés. - elnevetem magam, s behelyezek a számba egy nagyobb fokhagymás brokkolit. Most egyáltalán nem kívánom a húst. - Amúgy nem lesz semmi gond, megígértettem az orvossal, hogy nem fogja híresztelni, mi történt. Úgyhogy nem lesz gond a szépségeddel. Ő hol van most amúgy? - elpillantok a szék lábai mellett, de a négylábút sehol sem látom. Ellenben az feltűnik, ahogy a leányzó ide és oda kotorgatja a vacsoráját. - Minden rendben? Bánatosnak tűnsz. - kérdezem tőle erősen az arcát fürkészve. Most nem kell attól tartanom, hogy zavarba jön a pillantásaimtól, hiszen azokat maximum elképzelni tudja, vagy talán még azt sem. Hiszen nem adtam még magamról leírást sem. Közben beleharapok a forró és ropogós gombás melegszendvicsbe, s szinte felnyögök a gyönyörtől. - Ez igen! Nem gondoltam volna, hogy egy tábornak ilyen jó lehet a konyhája. - szavaimat a szakács is meghallja, aki felé teli szájjal felemelem lelkesen a hüvelykujjam, jelezve, hogy mennyei vacsorát készített. - Nem akarod megkóstolni? Hátha jobban csúszik a rántottádnál. Semmi extra nincs benne, egy hosszú kenyér, gombás, tejszínes szósz, sajt a tetején, és ez mind egybesütve. - ajánlom fel neki a kóstolót, hátha elfelejtették tájékoztatni őt az egész kínálatról. Bárhogy is legyen, az én következő falatom egy nagy kupac zöldbab. - És mik a tervek az estére? Mész a bulira, amit rendeznek? - és ami esélyesen egy oltári nagy lerészegedéssel fog járni, hiszen ahogy néztem ezeket az embereket, a hétköznapi életben nem engedhetnek meg maguknak nagyon ilyesmit. Sokan élnek fogyatékkal, de nekik is kell szerintem egy kis kikapcsolódás, hogy megérkezzék az alkohol mámorító és gyomorforgató következményeit.
Homlokomon úgy sorakoznak a ráncok, mintha épp háborúra készülnék. De úgy érzem, hogy feleslegesen nem fogok kiselőadást tartani neki. Valószínű tisztában van vele, hogy mennyire zavar a jelenléte, főleg, hogy most már hangot is tudok társítani az illatokhoz. Mennyivel kellemesebb volt, hogy nem beszélt. - Mire felfogtam a hátrányaimat, amik nem azzal jártak, hogy mindennek neki mentem és bevertem a fejem, addigra pszichológus a lelkemet rendbe tette. Hiszen a nagyobb hátrányok későbbiekben jelennek meg – inkább úgy mondanám, hogy cunamiként sodort magával, hogy mennyire undokok tudnak lenni a látó társaim, mikor egy vak kerül a közelükbe. Nem mindenki ennyire megértő. Viszont a családom sokat segített, hogy egy páncélt húzzak magamra és ragaszkodjak a jóhoz. Meg persze anyukám, hogy a segítség nyújtásra mindig szükség van, legváratlanabb helyzetekben. Ezért lettem olyan, amilyen. - Nem – mindennek meg van a pozitív és negatív része, az, hogy néha Rusty otthon marad, csak a jellememet és a talpra esettségemet formálja. Nem is azért hagyom otthon mert nem jöhetne be velem mindenhova. Hiszen segítőkutya, de attól még úgy érzem, hogy néha jól esik az, hogy felvegyem a harcot egyedül. Minden segítség nélkül. A vacsorázás nem megy egykönnyen, Britt sem vette fel a telefont, hogy elpanaszkodjam magam. Susannat pedig nem hívtam, mert képes lett volna a kocsiba ülni és kiverni a hepajt, hogy mi is történt. Még ha úgy vesszük mi vagyunk az a fél, aki miatt most más került bajba. Újból ráncba szökken a homlokom, ahogy végig hallgatom, hogy kellet az injekció, még ha a papírokat neki is adtam. Eddig sem volt rózsás a kedvem, de most még jobban lelombozódtam. - Megelőzés mindenképp fontos – igyekszem nem arra gondolni, hogy mekkora kellemetlenséget okozott neki az, hogy Rusty megharapta és nem elég, hogy a keze fáj, most még a hátsó fele is sajoghat. Kifújom a levegőt, mintha már órák óta bent tartottam volna. - Ez nem így működik. Neki jelenteni kell, hogy egy segítőkutya emberre támadt. Ha itt nem is mondja el, de a kamara felé jeleznie kell. A szobámba van, kapott vacsorát, most pihen. Kicsit vizes még és nem akartam lehozni – legyintek. Az, hogy mennyivel tovább tartott lekerülni ide, azt már meg sem említem. Viszont nekem akkor holnap reggel vissza kell kerüljek a városba, felkészíteni a kutyát a vizsgálatokra. - Csak aggódom picit, el fog múlni – igyekszem egy bájos mosolyt magamra csalogatni. Megrázom a fejem, hogy ne is akarjon rajta most túrázni. Nem erősségem ilyenkor a beszélgetést. Elég, ha Susanna állandóan nyaggat és nem lehet egy perc nyugtom sem. Mindent meg kell beszélni. De van, amit nem akarok. Főleg nem egy idegennek, aki eddig játékosan arra gondolt, hogy kihozza belőlem az állatot, és árnyékként követ napokig. - Igen, eddig minden ízletes volt – értek egyet vele és egy újabb falattal próbálkozom. Ennem kéne valamit, mert üres hassal csak forgolódom az ágyon és nem fogok tudni aludni. - Allergiás vagyok a gombára – válaszolok egyszerűen, ha már úgy is mindenre kíváncsi akkor tessék, itt egy kis morzsa anélkül, hogy kérdezte volna. Így nem is kell azon agyalnom, hogy mennyire leszek udvariatlan, hogy megint visszautasítom. Bár nekem úgy tűnik, hogy bumerángként mindig visszatér és nem épp akarja feladni. - Mesélj magadról – dőlök hátra a székbe a villát pedig a tányérra helyezem, ha már úgy sem eszek, akkor beszélgessünk. Elég jól értem, ha valakinek tele a szája. Az unokahúgomnak mindig akkor jut eszébe valami fontosat mondani, mikor tele a szája. - Te mindent tudsz rólam, én pedig nem követhetlek titokban, hogy megtudjam az életed – karba fonom a kezemet a mellkasom előtt és oldalra döntöm a fejem. Valahogy ez a szokásom nem tud elhagyni, ha kíváncsi vagyok, kiskorom óta így tartom a fejem. Azt hiszem Susanna azért szokott pityeregni, mert anyukám is mindig így csinált. Emlékeztetem rá.
"I am a forest, and a night of dark trees: but he who is not afraid of my darkness, will find banks full of roses under my cypresses."
Az érzékeny bőr nem túl szerencsés, hiszen egy apró sérüléstől is úgy nézek ki, mint akit órákig ütöttek egy baseball ütővel. Könnyen kiserken a vérem, s a napsugarak is homárra égetnek, ha nem teszek megfelelő óvintézkedéseket ellenük. A kutyaharapás külsőre a sok vér miatt sokkal ijesztőbb volt, mint amilyen valójában, hiszen elég csekély fájdalom lappang a seb mögött. Sőt, a hátsómba kapott injekció sokkal kellemetlenebb, így még szerencse, hogy Rina nem látja, ahogy esetlenül leteszem magam a vele szemben levő székre. - Lefizettem, úgyhogy nem fog senki sem tudni róla. Gondolom, neked sem lenne kellemes, ha megbélyegeznék őt, vagy meg kellene válnod tőle. Én voltam amúgy is a felelőtlen, hogy megpróbáltam megsimogatni. Ő meg csak végezte a dolgát. - próbálok kicsit javítani a kedélyeken, s csak gondolatban teszem már hozzá két falat melegszendvics között, hogy az az eb bizony nagyon vadóc. Viszont ha ez volt az első alkalom... Akkor lehet, hogy tényleg bennem van a hiba, s nem vettem észre azt a bizonyos határt, amit a kutya húzott maga köré. - Mármint hogy kórházban kötsz ki tőle, vagy csak a vécén? - nevetem halkan az étkező kellemes morajába. Nem, egyáltalán nem fordult meg a fejemben, hogy gombát csempésszek a tányérjába... Addig legalábbis is biztosan, amíg ki nem derül, hogy a temetőbe küldeném őt egy kis csínnyel, vagy csak órákra a mosdóba. - Ó, micsoda ötlet! - lelkesülök fel egyből, hiszen a kitartásom eredményt hozott végre. Vagy csak azt akarja, hogy leszálljak róla, és inkább én beszéljek? Bárhogy is legyen, ez mindjárt jobb verzió, mintha elküldött volna a búsba. Kortyolok hát egyet a narancsléből, hogy lecsússzon az imént befalt zöldbab kupac, s röviden belekezdek. - Tehát a nevem Jean-Pierre Duval, és Párizsból származom, de ezt talán a borzalmas akcentusomból jól hallhatod. Nemrég költöztem New Yorkba, mert bár szerettem Párizst, de valami nagyon különös sugallat idecsábított, és ezért bizony feldobtam mindent. Nagyon hiányzik az otthonom és az ottani családom, a környezet, az emberek, de New York rengeteg újat tartogat a számomra, illetve az itteni családomat is jó lesz közelebbről megismerni. - mielőtt még kihűl a vacsorám, gyorsan magamba lapátolok pár kupac kellemesen fűszeres zöldséget. - Te honnan származol, Rina? Van családod? Férj, gyerek, szülők, testvérek? - hallottam ugyan, hogy valakivel nagyon személyesen beszélt telefonon, de bővebb informáchoz már nem jutottam. Az is meglehet, hogy egyedül van szegény, mint a kisujjam. - Festő vagyok amúgy. - folytatom a mesélést. - Már egészen kisgyermekként jött elő nálam az, hogy mekkora hatalmas a fantáziám, és ezt nagyon jól tudom áthozni a valóságba. Muszáj is, nagyon sok mindent csak ezáltal vagyok képes levezetni. Tehát erre tettem fel az életem, ilyen iskolát végeztem Párizsban, és utána is ebben dolgoztam. Ami nem is igazán munka, ha imádja az ember... De hát valamiből meg kell élni. - a tányéromon összekotrom a maradékot, s elkezdem magamba tömni a szendvics utolsó morzsáit. - Na és te mivel foglalkozol pontosan? És miért vagy itt? Gyakran jársz ilyen táborokba vagy programokra? - dolgom végeztével felállok a helyemről, s a saját tálcám mellett Rináét is kérdezés nélkül kézbe kapom. - Ezt majd én elviszem. - egy percen belül meg is fordulok, de egyelőre még nem foglalok helyet, hanem megállok a leányzó mellett. - Van kedved egyet sétálni? Nagyon kellemes az idő. - ha nincs, akkor én szívesen visszatelepedek a székre, ha viszont van, akkor részemről meg is indulhatunk. Bárhogy is döntsön, egy kérdésemre elfelejtett válaszolni, amit újra felteszek neki. - Na mész akkor az esti buliba, vagy inkább a szobád mélyéről hallgatod? - nem lepődnék meg utóbbinál, viszont ez esetben noszogatnom kell majd egy kicsit.
Egy vaknak a mindennapjai meg vannak számlálva. Igen, mert tudjuk, hogy minden egyes nap egy újabb kihívás. Meg kell küzdeni a világ önzőségével. Mindenki a saját malmára hajtja a vizet és sosem érezzük a súlyát annak, hogy mi fog következni, vagy miként alakítjuk a másik napját. Bár igyekszem úgy felfogni, hogy harcosként az én dolgom a világot átformálni és jobbá tenni, de sajnos néha ez elbukik bennem is. Ilyen ez a nap, hiszen Rusty úgy gondolta, hogy a férfi, aki napok óta a közelemben van és nem fedi fel magát, nem lesz jó hatással rám, így persze ki is fejezte nem tetszését mikor megpróbált közeledni felé. Bár valószínű, hogy ez nekünk most egy újabb mérföldkő, amin túl kell lépnünk. - Hogy mit műveltél? - a hangom magasabb lett, nem is a meglepetéstől, inkább a méreg, ami a mellkasomban hullámzott úgy éreztem, hogy ki fog törni és a hajamba túrva ingattam meg a fejem. - Normális vagy? Ez nem helyén való! - igen, az igazság érzetemnél nincs erősebb és, hogy most el akarja tusolni csak jobban felhergel és igyekszem nem úgy viselkedni, int egy hisztis kislány. Így sem volt nagy étvágyam, de ezek után még jobban úgy éreztem, hogy émelygek. Mert tarthatatlannak tartom, hogy valaki csak úgy rendelkezzen más felett. Bár, eddig is elég jól működött ez nála. Nem tartom egyenes embernek, de inkább nem szólok semmit, hanem leteszem a villámat és hátra dőlök a székben. - Ha van nálad epipen, akkor szívesen megkóstolom, de tekintve, hogy pillanatok alatt megfulladhatok tőle, szerintem ne próbálkozzunk – válaszolok egyhangúan. Vannak emberek, akik már az első találkozásnál rossz benyomást keltenek. Nincs ez másképp most sem. Ugyan is, nem tartom jó dolognak, hogy másnak azért fizessünk, mert el akarjuk rejteni a világ elől a bajainkat. Rusty nyugodt kutya, nem volt vele még problémám, most pedig úgy érzem, hogy kifog rajtam minden. Amúgy is nehezen viselem ha nincs mellettem. Annyira megszoktam, hogy támaszként jelen van az életem minden fontos mozzanatában, hogy automatikusan nyúlnék, hogy megérintsem. De csak a hűlt helyét találom. Erre persze csak egy sóhaj kúszik ki szorosan zárt ajkaim közül. Az, hogy inkább most hallgatnám, hogy ki is a szerencsés, aki felbolygatná a világomat, egy védekező mechanizmus. Úgy tűnik, hogy amúgy is szereti fecsérelni a szót, így kihasználom az erősségét és abba hagyom a gúnyolódást. Figyelmesen hallgatom, ahogy mesél, néha bólintok egyet. Érdekes, és az is, hogy a művészek nem szoktak ennyire tapintatlanok lenni. - Én itt születtem, családom is itt él. Férjem? Van – bólintok, még magam is meglepődőm, hogy mennyire simán hazudtam az életemről. - Baba projektben vagyunk – szinte már nevetséges. Igen szeretnék majd a későbbiekben férjet és gyerekeket, de nem érzem azt, hogy a régi idők elnyomásának be kéne hódoljak és fiatalon férjhez menni és a sorra szülni a gyerekeket. Ahhoz egy elfogadható világot kéne magam köré alkossak. Egy olyat, ami nem rekeszti ki a város szélére a vakokat. Szavaimat pedig nyomatékosítom a gyűrűs ujjamon elhelyezkedő gyűrűvel. Még anyukámtól kaptam, Susanna adta oda, mikor betöltöttem a tizenhármat és eléggé vadócként igyekeztem beinteni a világnak. Igen, voltak ilyen időszakaim is. Akkor mondta el, hogy anyu annak szánta, hogy csak annak adjam át magam, aki megérdemli. - Festészet szép dolog, és legalább azzal foglalkozol, amit szeretsz. Ez nagy kincs a mai világban, ahol az emberek robotolnak azért, hogy élhessenek. De nem tudják élvezni az életet, mert robotolnak érte. Egy ördögi kör – megvonom a vállam. Bár a szavaim igen csak komoly élűek, én pontosan így gondolom. - Vakok iskolájában vagyok asszisztens. A gyerekekkel foglalkozom, akiknek néha kell egy kis támogatás, hogy elfogadják önmagukat. Főleg, akik nem hátránnyal születtek, hanem valami más opció miatt kerültek olyanba, amit nem tudnak feldolgozni. Akár egy pszichológus – válaszolok könnyedén. Szeretem a munkámat, és hogy a gyerekek nyitottak arra, hogy valakivel megbeszéljék a problémájukat. Mert sokszor a családnak nem merik elmondani. Ami érhető is. Valahol. Mélyen. - Sétálhatunk – bólintok. Szeretek sétálni, megnyugtat és kikapcsol, bár leginkább egyedül űzöm, nem társaságban. Meg hát úgy érzem adósa lettem, ami még mindig karcolja a lelkemet. - Nem terveztem menni, nem az én stílusom ezek a banzájok – állok fel végül az asztaltól, de azért automatikusan nyúlnék a pórázért. Egy újabb sóhaj. Nem tudom megszokni, hogy nincs velem. Keresem őt. Újra és újra. De most nem is hozhatom magammal, míg Pierre egy társaságban kívánkozik lenni velem. Még a végén darabokra cincálja, hogy megvédjen. - Köszönöm, hogy elvitted a tálcát – azért nem vagyok mogorva, az illem az illem. A botot megkeresve várom, hogy merre is induljunk. Nem szándékozom hozza érni, tudok tájékozódni, még ha kicsit lassabban is.
"I am a forest, and a night of dark trees: but he who is not afraid of my darkness, will find banks full of roses under my cypresses."
Rina hirtelen feltörő mérgét látván csak mosolyogva megingatom a fejem. Mikor élt meg bárki a tisztességből? - Talán jobb lenne, ha egy ilyen eset után elveszítenéd a barátod? Mert szerintem nem. A protokoll pedig kit érdekel? - veszek magamhoz pár falatot. - De ha te ennyire tisztességes akarsz lenni, beszélj az orvossal, és egyből indíthatják is a vizsgálatot. - vonom meg vállam, bár ezt ő nem láthatja. Én csak próbáltam segíteni rajtuk, hiszen javarészt az én hibámból származott a baleset, de ha nem szeretne ezzel élni Rina, én ebben az esetben nem erőszakoskodom. Végül is neki kell tudnia, hogy a kutyája vagy a szabályok betartása a fontosabb. A kérdésemre adott válaszán elképedek. Nem azért, mert lehetetlennek tartom a vakok számára a normális életet, hanem mert az eddigi tapasztalatok alapján eléggé nehezen boldogultak, bár tény, hogy túlságosan egyikükhöz sem kerültem közelebb, hogy ki tudjam faggatni alaposan. S talán ez most sem fog megtörténni, hiszen lehet, hogy eddig a nyomában jártam, de egy komoly kapcsolatba nem szívesen rondítanék bele még akkor sem, ha nincsenek hátsó szándékaim, csupán egy ihletforrást követnék és a kíváncsiságomat elégíteném ki. - Ez nem semmi! Téged aztán nem állíthat meg semmi, hogy teljes legyen az életed. - felelem elismerően. Akadna még bőven személyes kérdésem a házasságával és a babaprojekttel kapcsolatosan, de ezeket most inkább megtartom magamnak. Túlságosan is intim lenne még így az elején, hogy nem is ismerjük egymást. Elkezdek hát magamról is mesélni egy kicsit, bár egy nap sem lenne elég ahhoz, hogy mindent elmondjak. - Ez így van. Ördögi kör. Te nem szeretnél komolyabban az alkotással foglalkozni? - szerencsére a vacsora nem telik némán és magányosan, bár esélyesen ha Rina nem lenne jelen, akkor is keresnék magamnak társaságot, de most számomra ő a legérdekesebb ember ebben a táborban. Az örök sötétségben létezni... Annyira művészi! - Átadod a saját tapasztalataidat talán? - nem teszem fel konkrétan a kérdést, de a háttérben teljes mértékben ott lapul, hogy arra vagyok kíváncsi, hogy így született-e, vagy valamit azért látott ebből a csodás világból. Nem is tudom, mi lehet a borzalmasabb: tudatlanul élni, vagy tisztában lenni azzal, hogy mit veszítettünk. Érdekes gondolat. A vacsora végeztével felajánlom neki, hogy tartson velem egy sétára, hiszen nagyon kellemes ez a késő nyári esti hűvös, amibe olykor beszökik egy-egy kellemesebb szellő. A botját látván elállok az útjából, s nem messze mellette kezdek el haladni. A kijáratnál előrébb megyek, hogy hallhassa a hangom, s tudja, merre kell áthaladni az ajtón. - Nem is szoktál szórakozni akkor az éjszakában? Pedig ez most eléggé biztonságosnak tűnik, hiszen nem te vagy az egyedüli vak. - ezt akkor állapítottam meg, mikor elsétáltam a kis rögtönzött színpad mellett, ahol még élő zene is lesz. Biztonságosan rendezték be a területet, nincsenek kiálló göcsörtök, és számtalan kapaszkodót és ülőhelyet biztosítottak az emberek számára. - Na és az alkohollal hogy állsz? Szoktál inni? - na ez az, amit nem néznék ki belőle, sőt, mivel kissé karótnyeltnek tűnik, így még azt is megkockáztatnám, hogy ellenzi az alkoholt, a cigarettát, s minden más hasonló szenvedélyt. Rina egy igazi jó kislánynak tűnik, de hát milyen legyen, ha nem képes látni a környezetét? - Akartam is kérdezni, megmutatod majd valamelyik alkotásod? - jut eszembe, mikor elsétálunk az egyik szabadtéri kiállítás mellett. Hirtelen nem is tudom, milyen stílust tudnék elképzelni hozzá, de semmiképp sem kicsapongót. Nyugodtat, lágyat biztosan, mentesen bármiféle kilengő érzéstől.
Inkább nem is foglalkozom azzal, ahogy árad belőle a felsőbb rendiség. Az, hogy úgy hiszi nekem tesz szívességet azzal, hogy a pénzével helyre hozza a történteket és Rusty felett eltünteti a béklyót. Csak nem így működik a világ, bár neki fogalma sincs, hogy milyen ez a világ, úgy hiszi uralhatja. Mint valószínűleg azt, amibe ő maga él. - Már megbocsáss! Miért ne élhetnék teljes életet azért mert vak vagyok?! - úgy tűnik, hogy nekünk nem fog menni a szimpla beszélgetés. Minden szavából süt az egoizmus, ami nekem annyira nem tetszik. Viszont a jól neveltetésem nem engedi, hogy ne igyekezzek megérteni mi is lehet a háttérbe. - Én asszisztens vagyok, távol áll tőlem a művészet. Azért vagyok jelen, hogy a kisdiákjaimnak információt gyűjtsek. Helyeket, amikkel nekik is meg kell látogatni. A lelki egészség fontos, hogy Ők is teljes életű emberek legyenek – megvonom a vállam. Mindenkinek megjár a boldogság. Még ha a szavaiból annyi szűrhető le, hogy nekünk be kell gubózni és ki se tenni a lábunkat. Az, hogy boldogok legyünk pedig egyenesen tilos. - Mindenki, aki kíváncsi, vagy méltó rá megkaphatja a tapasztalataimat. Az a dolgom – bólintok, bár érzem, hogy feszült és kíváncsisága perzsel. Én pedig egyre kellemetlenebbül érzem magam. A vacsora úgy sem volt számomra egy hatalmas élmény. Leginkább az összezsugorodott gyomrom miatt. Rusty nem szokott ennyire agresszívan viselkedni, de már értem, hogy miért nem volt szimpatikus. Az, hogy a tálcámat kisajátította más lovagiasnak venné, én pedig inkább nevezném uralkodásnak és szánalomnak. - De szoktam eljárni, és általában sose keveredek bajba. Alkoholt is szoktam fogyasztani, ha olyan társaságban vagyok, akikkel felettébb biztonságba érzem magam – Brittany néha túltolja és tényleg nem ébredtem még fel olyan másnaposan, mint egy hónapja. Mert szerinte jó móka, ha meg tudom én is milyen érzés részegnek és ellazultnak lenni. Persze, egészen addig, míg legszívesebben kiinnád az első tavat, ami útba esik. - Nekem nincs alkotásom, mint említettem én csak egy meghívott vagyok, aki a New Yorki vakok iskoláját képviselem. Hogy a tanároknak el tudjam mondani a tapasztalataimat. Hogy ha lesz problémás gyerek megmutatni neki, hogy a világ akkor is szép, ha épp nem látja, vagy nem hallja – bár eddig úgy tűnt, hogy figyel a szavaimra, most még is úgy érzékelem, hogy arra figyel, amire ő a legjobban kíváncsi a többi pedig egy mézes madzag, hogy ne érezzem kellemetlenül magam. Ahogy lassan sétálok, a bottal minden millimétert végig tapogatva igyekszem sem útban lenni, sem pedig neki menni semminek vagy inkább senkinek. - Hova akarsz menni? Lépcső van? - mehetnék gyorsabban, dinamikusabban, de mivel ő úgy gondolja, hogy képtelenség ilyen életet élni és mindenki maradjon a saját szobájába, direkt lassítok. Kíváncsi vagyok meddig bírja. Az ilyen emberek általában hamar feladják és soha többé nem látjuk egymást. - Ha az erőbe akarsz megölni, akkor szólok, hogy hangosan tudok sikítani – nevetve haladok, bár megvallom fogalmam sincs merre, mert még egyetlen utasítást nem mondott, hogy merre forduljak. Ha csak nem tesztelni akar mennyire jól tudok tájékozódni.
"I am a forest, and a night of dark trees: but he who is not afraid of my darkness, will find banks full of roses under my cypresses."
Bizonyos embereknél nagyon oda kell figyelni arra, hogy milyen mondatokat fogalmazunk meg, hiszen még egy elismerésben vagy bókban is a hátsó szándékot látják, Rina pedig pontosan ennek az embernek tűnik. Tudom, erre bőven rájátszottam én is, hogy ne vívjam ki a szimpátiáját, de én azért igyekszek esedezni a bocsánatáért, ami egyre nehezebb. A méregben áztatott kérdésére sem válaszolok inkább, nem szeretnék belemenni olyan személyes véleményekbe, hogy nem láthatja majd a születendő gyermekének az arcát, nem láthatja a messzi tájakat, a hegyeket és folyókat. Nem gondolnám, hogy ezeknek hiánya meghozza a teljességet az élethez, de lehet erre törekedni, hogy ne magányosan a négy fal között haljunk meg. Ezt próbáltam elismerni neki, de hát nem nagyon jött össze ez sem. Sebaj! Van még időm megpuhítani őt, még nem adom fel! - Neked is voltak segítőid gyerekként? - tehát asszisztens, nem is tudom, miért gondoltam róla, hogy köze lehet a művészethez, hiszen számtalan segítő is érkezett ide a táborba a gyermekek és felnőttek mellé egyaránt. Talán a pillanatnyi kisugárzásában láttam meg a kreatívságát, de meglehet, hogy azt másban bontakoztatja ki. - Méltó rá? - kérdezek vissza egy ponton felvont szemöldökkel, megdöbbent tekintettel. Léteznek olyan hátrányos sorsú személyek, akik nem méltóak Rina tapasztalataira? Ez nagyon érdekes, s remélem, hogy kifejti bővebben, bár erre most nem feltétlenül látok túl sok esélyt. Bárhogy is legyen, a vacsora kellemesen eltelíti a gyomrom, amit egy remek kis séta az éj leple alatt jól meg fog fűszerezni. - Na és mit szeretsz jobban, a házibulikat vagy a szórakozóhelyeket? - őszinte öröm egy olyan vak emberrel találkozni, aki nem fél kilépni a világba. A tapasztalataim eddig azt mutatták, hogy sokuk nem mer kimenni a szoba nyújtotta biztonságból, azonban Rina egy igazán belevaló nőnek tűnik számomra. Férj, babatervek, szórakozás. Kell ennél több?! A nyár kezdi az utolsókat rúgni, s a fák és az épületeket között süvítő szellő már kezdi enyhén borzolni a bőrömet, ahogy haladunk előre. - Nem is gondolkoztál még azon, hogy kipróbálj valami művészeti ágat? Lehet, hogy nem is tudsz róla, hogy milyen tehetséges vagy. - mosolyom elveszik a sötétségben, de ha létezhet olyan, hogy a hangszínemből kiolvassa, akkor most némi kellemes izgatottságot is felfedezhet. Én például nagyon szívesen megnézném egy vak szobrász alkotásait, hogy vajon milyennek képzelheti el ő a világot? Közben felveszem Rina lassabb tempóját, s hátrakulcsolt kezekkel sétálok mellette. - Nem terveztem neked akadálypályát. - jegyzem meg nevetve, bár így kimondva a szavaimat, hirtelen beugrik egy ötlet. Lehet, hogy késő van már hozzá, de azért egy próbát megér. - Nincs kedved kipróbálni a mezítlábas ösvényt? Ha már felhoztad az erdő témát. - a nevetésem nem törik meg a feltételezésére, sőt, amaz csak kis idő múlva hal el, főleg, hogy annyira nagyon nem is mondott hülyeséget... Remélem, hogy velem tart az ösvényhez, mielőtt megnézem magamnak az esti partyt, amire kár, hogy ő nem jön. Leguríthatnánk pár könnyed kis kupicát, de mivel határozottan állította, hogy nem az ő stílusa az ilyesmi, így nem is erőszakoskodom, de én biztosan megjelenek majd ott hamarosan.
Végig csak arra tudok gondolni, hogy Rusty miért tette azt, amit. Hiszen sosem bántott senkit. Aggodalom nem ereszt, és úgy sanyargat, mintha egy kötéllel akarnák kinyomni belőlem a szuflát. Hiszen eddig maximum csak engem húzott el, vagy lökdösött az orrával. Morgás csak akkor hagyta el a kutyát, mikor valaki támadóan lépett fel, megijeszteni azt, akiről úgy vélte, hogy bajba sodorhat. De megharapni? Senkit. Ezért is nem kapott még szájkosarat, a segítőkutyáknak nem kell. Most pedig úgy érzem, hogy Susanna megint mérges lesz, hogy Rustyval kell bajlódnia. Ezt sajnos ki kell vizsgáltatni. Kifújom a levegőt, ami még bennem volt és igyekszem kedves lenni. Miattam történt a baj. - Voltak, persze. A családom is mindent megtanult, hogy kell együtt élni egy vak lánnyal és hosszú évek alatt tapasztalták ki, miként kaphatom meg én is azt a gyerek vagy épp tinédzser kort, amit a velem egyidősek – bólintok válaszul. Mert sose lehetek elég hálás, hogy egy család felborította értem az életét és feláldozták magukat. Mert ezért nem lehetek hálás. Hiszen nekik is ugyan annyira fájdalmas változások voltak, mint nekem. - Vannak menthetetlen esetek, akik a saját sanyargatásukban lelnek örömöt és nem is akarnak változni, hogy megismerjék a világ kevésbé kegyetlen oldalát. Bezárkóznak a szobájukba és csak maguknak élnek. Nem akarnak mondjuk sportolni, vagy közösségbe járni. Ők nem érdemesek arra, hogy időt és energiát pazaroljunk rájuk. Mert mondjuk ott van, hogy segítesz, megpróbálod megmutatni, hogy is lehetne könnyebb az élete, ne csak az ablakból érezze a napfény sugarait, ahogy melegítik az arcát, vagy épp a szellő megcsiklandozza a haját. Hanem igen, kilépek azon az ajtón, ami elválaszt a világ csodáitól. De csak az ellenállásokba futsz bele és érzed, hogy nem fogja átlépni azt a küszöböt. Miközben mondjuk egy kórházi ágyba roskadt gyermek várja, hogy megnyugtasd és fogd a kezét, vagy hallgasd a csacsogását. De te nem tudsz oda menni, mert a végsőkig hinni akarsz abban, hogy menni fog a másikkal. Cserben hagyod magad, a gyermeket és közben ostorozod magad, hogy nem hagyhatod, hogy begubózzon. Nagyon összetett és lelkileg kimerítő – úgy áradnak belőlem a szavak, mintha azt kérdeznék mennyire szeretem az életem. Vagy épp utálom. Erre neveltek, hogy amilyen segítséget kaptam az élettől ezt most át kell adnom olyanoknak, mint én voltam. Hogy ne engedjem elveszni az emberiséget. Mindenkinek megjár az, hogy újra és újra megdöntse az egyéni rekordját, még ha az csak annyiból áll, hogy átlépjen egy küszöböt. Annyira elvesztem mostanában a saját magammal való harcban, hogy elfelejtettem, azt, ami eddig éltetett. Ahogy a gyerekek hangos és boldog nevetése a fülembe csengett. Mennyire önző lettem! Viszont most, hogy kimondtam hangosan talán visszaráz, abba, amibe eddig olyan jól működtem. - Nem szeretek a házban lenni az megszokott. Jobb, ha az ember kimozdul, ahogy a zene a mellkasodban dübörög és érzed, ahogy át járja a tested. Új emberekkel ismerkedhetsz, mert mindig van egy valaki, akit hajt a kíváncsiság, hogy milyen az élet így – megvonom a vállam, hiszen ne higgye már, hogy csak őt érdeklik a vakok. Azért vannak olyanok is, akik nem áttaposnak rajtunk, hanem segítőek. Még ha kis számban is, de vannak. Még van remény az emberiségnek. - Gitároztam gyerekként, viszont most a szekrényemben porosodik. Nem éreztem, hogy kézbe kéne fognom és pengetni a húrokat, miközben Rusty az ágy előtt fekszik – nevetem el magam. Mert nem ismeretlen a hangszerek világa, de tényleg nagyon régen fogtam a kezemben. Talán mert most olyan érzés, mintha széthullana a családunk. Az az erős kapocs, amit eddig éreztem, a nagykorúságunkat elérve kopni kezdett volna, vagy is pontosabban, lazulna. Még ha ez is volt a nagy álmunk, hogy hirtelen ne érezzük a figyelő tekinteteket magunkon, most még is mintha picit zavarni kezdett volna. De ez is biztos azért van, mert most olyan helyzetbe kerültem, amiből nehéz lesz kikeveredni. - Ennek örülök, mert nincs kedvem felhorzsolni a térdem, vagy a tenyerem – eleget estem, mostanság pedig büszke is voltam magamra, hogy nem szerzek újabb sajgó foltokat magamra. Bár úgy tűnik, hogy tényleg nem adja fel a harcot és összeráncolom a szemöldökömet. Megadóan sóhajtok. Mert azért kíváncsi vagyok, hogy milyen is az a híres ösvény és bár félek, hogy most én fogok megsérülni, a kíváncsiság erősebb. - Persze – egy újabb vállrándítással leplezem, hogy tényleg szimpatikus ez az ötlete. Mert azért csak-csak úgy érzem, hogy igyekszik elvonni a figyelmemet arról, hogy milyen procedúrák várnak rám, ha elmegyünk haza. - Vízbe is kell menni? Mert akkor sellővé válok – vigyorodom el és végül felnevetek és megrázom a fejem. - Bocsánat, megszoktam, hogy a gyerekekkel vagyok és ők értékelni szokták, hogy ilyeneket mondok – magyarázom meg végül. Mert ha másképp nem is, de ők még hisznek a mesékbe, ezzel meglehet őket vigasztalni, ha a való világban keresed a mesék varázsát. Érzed, ahogy áramlik bennük az izgatottság és a nyugalom felülkerekedik a kezdeti félelmen.
"I am a forest, and a night of dark trees: but he who is not afraid of my darkness, will find banks full of roses under my cypresses."
- Nehéz volt amúgy átvészelni a tinédzserkort? Az amúgy is egy kritikus, érzékeny időszak, annyi bántás érheti akkor az embert, amit nem képes elengedni, és élete végéig hordozza őket. Azonban épp ugyanennyi kellemes pillanat is, amire mindig jó visszaemlékezni. - számomra bőven kijutott mindkettőből, de igyekeztem minden érzést magamban úgy átformálni, hogy az ne súlyként telepedjen a vállamra. Voltak nehéz időszakok, voltak könnyebbek, de hát ilyen ez, valahogy bele kellett vezetnie az életnek a felnőttkorba. Na de egy vak lány miként élhette meg vajon? Sok atrocitás érhette? Sokan bántották? Sokan használták ki? Nagyon érdekel a sorsának mind a negatív, mind a pozitív oldala egyaránt, bár jelenleg nem vagyok benne biztos, hogy ezekről szívesen regél egy olyan idegennek, aki napokig még követte is. A következő gondolatai viszont érdekesek, és még én is eltöprengek rajtuk pár pillanatnyi néma csend alatt. - És ha az ilyen embereket olyan erős trauma érte, amit nem tudnak feldolgozni, és azért lépnek ilyen nehezen rá a jó ösvényre? Sokaknak évek kellenek, mire sikerül egyetlen lépést tenniük. De az bizony hatalmas lépés... - szusszanok halkan. - Bár téged is meg lehet érteni, hiszen gyerekekkel foglalkozol, az időd pedig véges, mint mindenkinek. Sajnos mérlegelni kell, plusz vannak erre szakosodott emberek, akik talán könnyebben tudnak segíteni. - bár még mindig erősnek tartom a kifejezést, hogy egyesek nem méltóak Rina figyelmére, de ezt inkább elengedem, hiszen mások vagyunk, különböző gondolatokkal és felfogásokkal. Én bár szeretek segíteni, de ötven fele én sem tudok szakadni, hiába szeretnék, s már nem is próbálkozok. A lelkemnek így is jót tesz, ha olykor sikerül, mint például most. A jövevények között nagyon sok műszerető van, akiket élvezet bevezetni a művészet világába. - Köztük engem is hajtott. Sosem árt, ha egy kicsit más szemmel próbáljuk nézni a világot, nem igaz? - ahány ember, annyi sors. Szükséges azért némi empátia ahhoz, hogy egyáltalán át tudjuk érezni a másik sorsát és helyzetét. Nehéz, teljes mértékben nem is lehet, de talán egy kis töredékét sikerülhet. Rinánál én is próbálkozom, s bár nem fogunk jó eséllyel örök barátságot kötni, de amíg itt vagyunk, addig igyekszek kihasználni a lehetőségeket. - Talán nem szereti a kutya a zenét? - elég komoly kis dögnek tűnik, szóval nem lepődnék meg, ha csak bambán és mogorván meredne maga elé, miközben szól valami nóta. Vajon képes arra, hogy a gazdájával vagy bárki mással önfeledten játszon? Vagy túlsogsan komolyan veszi a védelmező szerepét? Az esti fátyolban haladva eszembe jut, hogy mielőtt még meglátogatnám a többieket a partyn, ami hamarosan kezdődik, addig még kihasználom a perceket, s Rinát elcsábítom a mezítlábas ösvényhez. Tudom, hogy nem egy főnyeremény ötlet, de azért hangulatos lehet. - Na ez a beszéd! A vége felé igen, vannak nedvesebb részek is. - én is felnevetek azon, ahogy ő nevet. - Azért jó látni, hogy mosolyogsz. Tényleg nagyon sajnálom, hogy rád ijesztettem. - ismétlem el önmagam. Sajnos nem ez az első alkalom, hogy a fura stílusomért mások bocsánatért esedezem, de tisztában vagyok vele, hogy sokan negatívan reagálnak rám. Ez így van rendjén. Közben teszünk egy kis kanyart, és hamarosan elérkezünk a különleges kis ösvény bejáratához, mely oldalt apró fényekkel van megvilágítva. Két oldalt fakorlát nyújt támasztékot, ha esetleg érzékeny terepre tévednénk. - Megérkeztünk. Cipőt le! - lelkesen rúgom le magamról a lábbelit, s a zoknimat annak szájába tömködöm. Nem tartok tőle, hogy ellopják, így bátran hagyom itt, úgyis teszünk egy kört, és ide fogunk kilyukadni a másik oldalról. - Csak utánad! Kitalálod, min lépkedsz először? - apró tobozok halma van előttünk nagyjából egy kétméteres szakaszon, amik finoman, ám mégis keményen omlanak szét a talpaink alatt.
Vannak olyanok, akik nem szeretnek kérdezni és inkább fejben eldöntik, hogy milyen lehet vaknak lenni és persze vannak olyanok, mint Pierre. Akik minden apróságra külön figyelmet szentelnek és szeretnék tudni minden pillanatot. Nem rossz, mert örülök, ha a kíváncsiságuknak hangot adnak, de most nem voltam annyira hangulatban. Hiszen a kutyám olyat tett, amit talán soha az életben. Jobban aggasztott, hogy miért tette. Mint az, hogy is éltem meg a tini koromat. - Voltak hullámvölgyek, de sokat segített, hogy majdnem egykorú unokatesómmal éltem át, aki úgy érezte, hogy kötelessége megmutatni mindent és nekem is élveznem kell minden pillanatát – válaszolok kedvesen. Mert tényleg Brittany volt az, aki nem engedte, hogy egy esésem után a padlón maradjak és nyalogassam a sebeimet. Mert igen is emelt fővel, koronát kell igazítani és újabb akadályokat megugrani. Ugyan olyan ember voltam, és vagyok, mint bárki más. Még ha a jó isten el is vette a látásomat. Hiszen mindig a legerősebb katonáinak adja a legrosszabb csatákat. - Tudod, minden lépés nehéz. Gondolom a te szakmádban is vannak mély pontok, mikor úgy érzed minden hiába. Hogy ha van mögötted valaki, aki biztat akkor sem érzed úgy, hogy most menne- sóhajtok. Mert legyen az bármilyen fogyatékossággal élő ember vagy teljesen egészséges, mindenki életében előfordul az a helyzet, amikor cselekvőképtelen lesz. Lehet mellette akár hány ember, csak szélmalomharcnak képzeli és idő kell, hogy meglépje azt a lépést, amitől annyira rettegett. Legyen az felnőtt vagy gyermek. - Persze, nem ez a szakterületem, de tanácsadóként sok mindent átélsz. Legtöbb szakember sajnos nem tud mindenkivel foglalkozni, az iskolában is nagyon sok kisdiák van. Legtöbbször a probléma ott keletkezik, hogy a szimpátia nem tud kialakulni. A gyerekekkel annyival nehezebb, hogy ők még éreznek, mármint – mélyet sóhajtok, mert nehéz megfogalmazni azt, amit egy gyerekkel át kell élni – Ha a gyermek nem érzi magát biztonságba, vagy úgy érzi, hogy nem bízhat meg benned, akkor minden hiába van. Viszont, ha úgy nevezett cinkosra lel benned, hogy megtud benned bízni, bármit képes vagy elérni vele. Csak idő kell, türelem és sok-sok nevetés – mosolyodom el. Mert néha elég, ha meg tudod mit szeret csinálni, vagy mi a kedvenc meséje. Már szinte könyvelhető a siker és egy újabb barátság. Vagy egy olyan trauma, amit te is átéltél és tudod mi az, ami lezajlik a kis fejében. Hiszen legtöbbször újra kisgyereknek kell lenned. - Persze, ezzel nincs is baj, hogy kíváncsi vagy, csak azért mindennek meg van a maga történése. Még ha te nem épp a legjobbat választottad – azért nem felejtem el, hogy titokban tartotta a kilétét előttem és úgy követett, mintha az árnyékom lenne. Még mindig kiráz tőle a hideg. Azért kellemesebb úgy beszélgetni, hogy tudod, hogy van valaki ott. Nem pedig csak figyelni. Miket láthatott vagy hallhatott tőlem? Persze azonnal kiráz a hideg, hogy mennyi minden tanúja lehetett csak attól, hogy fogalmam sem volt, hogy nem vagyok egyedül. Egy pillanatra megingok. Visszagondolva, hogy mikor volt utoljára a hangszer a kezembe. - Nem arról van szó. Csak.. nem fontos – harapom el a mondatom végét. Nem akarok mélyen szántó érzelmekbe most bele menni. Sem az idő, sem pedig a hely nem alkalmas rá. Csak összébb húzom a vékony felsőmet. Nem fázom, de a hűvösebb szellő azért csiklandozza a a bőrömet. - Képzeld, nem szoktam ilyen nyers lenni, ezt te hoztad ki belőlem! - védekezve nevetek fel újra. Mert azért az életem nagy részét mosolyogva töltöm. Igyekszem nem a rosszra koncentrálni, de ez a balsorsú találkozások nem kedveztek eddig, hogy önfeledten jól érezze magam. Mert az elmém mélyén még mindig a kutyámon rágom magam. Bár hamar oda értünk a célunkhoz, kicsit meglepődtem, hogy ilyen közel van a szálláshoz, így csak én is lehúzom a cipőt, majd a zoknimat is gondosan abba helyezve keresem a korlátot a kezemmel és már szinte félve lépkedem az első akadályon. Nevetve sikkantok, ahogy megérzem, a szúros, száraz dolgokat a talpam alatt és megállok egy pillanatra. - Ez csikiz és nem kellemes – vigyorogva igyekszem minél hamarabb átérni azon a szakaszon. - Valami termés volt? Olyan kemény és szúrós – mélázom el, ahogy végre megszűnik a fájdalom. Leguggolva megérintem és végre megforgatva a tenyeremben megingatom a fejem. - Toboz? - fordítom felé a fejem, mintha csak épp rá akarnék nézni.
Kezdőlap
- Jean-Pierre Duval, tényleg elvállalja? - a hölgy hangja szinte megremeg az izgatottságtól a vonal túlsó végén. Most érződik rajta csak igazán a több évtizedes cigarettafüst, ami már megette szinte a hangszálait. 
