Sebastian & Rina

Eljött a nap. Ilyenkor úgy érzem, hogy csak egy test vagyok, aki lélek nélkül teng-leng a városban. Nem érzem a körülöttem lévő ingereket. Egyszerűen csak üresben vagyok. Az életem tizennyolc éve összeomlott. Pontosan. Tizennyolc év. Ennyi ideje igyekszem vakok és persze a látók közé beilleszkedni. Fránya nehéz meló. Hiszen szinte sehova nem vagyok teljesen illeszkedő. Hiszen én láttam. Még ha csak hat éves koromig is. De láttam. Ez pedig annyira fájdalmas, hogy bármi történjen én csak emésztem magam. Lehet, hogy jobb lett volna, ha én is meghalok. Viszont az élet erős fricskát mutatott és úgy döntött, hogy neki áll megedzeni. Imádom a munkámat, az életemet és a maradék családomat. De még sem ugyan az, mintha anyuval vagy épp apuval szeretnék beszélni. Rusty még mindig az orvosnál van, így a botommal együtt akartam bekebelezni a várost. Még ha csak a ház környékére is tömörödött az egész. Szeretek sétálni és elveszni a gondolataimban. Nem mindig sikerül bájosan mosolyogni és kedvesnek lenni. Úgy érzem, hogy eljött az ideje egy kis „én” időre. Britt megszokta érteni, hogy most még azt is tehernek venném, ha valaki mellettem sétálna néma csöndben. Szerencsére a közeli épületekben és házakban ismernek már, így nem kell félnem, hogy valaki elüt biciklivel vagy gördeszkával. Nem mondom, hogy megértenek és kikerülnek. De legalább egy kissé nyugodtabban szedem a lábaimat. Nem messze van egy park ott szoktam a kutyával labdázni és zenét hallgatni.
Olyan sok inger ért mostanában, hogy úgy érzem nem szeretnék senki problémája lenni, hogy felhívjam beszélgetni. Meg hát Britt az, akinek mindent is elmondok. De őt már nagyon régen hallottam. Még a házban neszelni sem. Mintha ő is elhatárolódna tőlem. Persze én engedtem őt is szabadjára, még is annyira tud hiányozni. Valószínű, hogy csak az alkalom teszi, hogy ennyire érzelgős lettem.
A város zajába, mintha kiabálást hallanék, de annyira megszokott. Így csak erősebben fogom a botomat, a telefont pedig lejjebb csúsztatom a zsebembe. Mást úgy sem hoztam magammal. Így inkább szaporábbra veszem a lábaimat, hogy minél messzebb kerüljek a hangoktól. Most kezdem megbánni, hogy egyedül indultam útnak. A bot egyenletes ütemmel jelezte, hogy nincs előttem semmi akadály és már szinte tempómnak megfelelően rohantam. Ám ekkor valaki belém csapódott és azonnal földet érve, nyögtem fel. A bot az oldalamba fúródott így egy pillanatra még a levegő is beszorult, őrült fájdalmat hagyva maga után, a kezemmel próbáltam az esést tompítani. Nem hiszi el senki, de a vakoknak az első dolog amit megtanítanak, hogyan kell esni. A kék-zöld foltok pedig megszokottak rajtam. Már fel sem tűnik a családnak eggyel több. Igyekeztem felnyomni magam a földről.
Ahogy kapkodta a levegőt és kiabált megrémisztett. Úgy éreztem, hogy most sikerült valami rosszba belesétálnom. A szavak nem jöttek ki a számon, bármennyire is akartam, úgy szúrt az oldalam, hogy a tenyeremmel kellet leszorítanom. Bármennyire is vártam, hogy hozzám vágja, hogy vak vagyok nem történt meg. Ez a mondat nem hagyta el a száját. Csak a többi. Ami félelmetesebb volt. Nagyot nyelek és próbálok nem pánikolni. Már amennyire ez lehetséges.
- Nem tudok – végre! Bár elég rekedtesen jöttek a hangok kifelé, a bokám is sajgott, hát sikerült elég tisztességesen megütni magam. Mindenhol.
- Ki üldöz? Megsérültél? - kezemmel elkezdek tapogatózni, hogy merre is vagyok. Mert azt se tudom, hogy a járdán vagy az úttesten esetleg a botom merre van. Mert most aztán igyekezhetek azzal, hogy eltűnjek.
- Mi van a kezeddel? - olyan értetlenül kiabált, hogy el se tudtam dönteni, hogy merről jön a hang. Csak azt hallgattam újra és újra, hogy ki mit tett. El kell érnem őt, hogy érezzem mekkora a baj.
- Fogd meg a kezem, nem tudok segíteni. Én.. Én.. nem látok – olyan nehezen jött ki ez a mondat, mint még eddig soha. Bármennyire akartam segíteni, addig nem tudok, míg nem lép velem fizikai kapcsolatba. Már persze azon kívül, hogy letarolt, szó szerint.

Sebastian & Rina

Mikor az ember gyermeke csak úgy sétálgat, hogy egy magában gubózzon, nem épp azzal van elfoglalva, hogy mi zajlik körülötte. Én viszont nem tudom teljes mértékbe kizárni a külvilágot. Hiszen csak ennyi maradt meg nekem. Legalább tudjam merre vagyok. Érdekes lenne elveszni és nem haza találni. Valószínű, hogy a családom már az összes bűnüldözési szervet értesítette volna, hogy nem kerültem haza. Aztán jöttek volna a szánakozó megjegyzések. Amire most egyáltalán nincs szükségem. Mert lássuk be enélkül is meg van a magam baja, nem kell még fokozni.
Arra egyáltalán nem számolva, hogy valami bűnténybe sétálok bele. A férfi úgy zihál és a hangja is rémült. Megremeg a kezem, hiszen nem akarok bajba kerülni. Azt hiszem én lennék a legapróbb problémája a tettesnek, mivel nem látom, hogy későbbiekben azonosítani tudjam.
Ahogy csillapodnak az érzelmek körülöttem, bennem nem múlik a vihar. Nem tudom elhinni, hogy bárki, aki üldözte és bántotta egyszerűen odébb állt volna, mert fellökött egy vaknőt.
Végül talpra kerülve legalább nem a mocskos földön vagyok, mintha látnék porolom le a nadrágomat. Ez olyan megszokás, amit még anyukám nevelt belém. Ha elesek piszkos leszek és ezt le kell porolni. Segédeszközömet újra markomba tudva igyekszem a hangjára koncentrálni. Hogy kiszűrjem mekkora a baj. Nem tudom megkülönböztetni az érzelmeit jelenleg.
- Nyugodj meg! Lassabban. Vegyél egy mély levegőt, tartsd bent, majd végül fújd ki! - úgy utasítom, mint mikor nekem vannak pánikrohamaim. Igen, vannak. Megtanultam kezelni. Most pedig érezhető, hogy az ismeretlen eléggé pánikol. Ami érthető is, amint újra hadarásba kezd.
Megfeszülnek az izmaim és igyekeznék hátra lépni, mert a félelem azért eléggé erősen magával ragad, mikor ragadós ujjai az arcomra simulnak. Érzem a vér szúrós vasas szagát és ettől jobban megrezzenek.
- Hogy mi? - először értetlenül álltam előtte végül pedig rá jöhettem. Ekkora mázlim is nekem van, hogy valami kettős személyiséggel találkozzak. Nagyot nyelve gondolkozok, hogy addig induljak el, míg nekem nem lesz bajom. De az igazságérzetem és a tenni akarásom erősen viaskodik egymással.
- Nincs baj, nem lesz gond. Figyelj az én hangomra, igyekezz arra koncentrálni, amit én mondok – bár fogalmam sincs, hogy kell ilyenkor viselkedni, de még sem hagyhattam az utcán, még a végén másnak is baja esik. Vagy őt fogják elcipelni valamelyik zárt osztályra. Esetleg olyanba sikerül bele kötni, aki megöli. Fejben próbáltam valami értelmes dolgot kitalálni, összerakni, mikor is, csuklójára teszem a kezem, ami még az arcomon volt. Nem volt erős a fogása, de nem is mondható lágy érintésnek.
- Oké a vér lemosható, viszont a sebedet el kell látni. Oké? Nem messze van egy gyógyszertár. Ott veszünk neked kötszert, és lemossák a vért rólam – igyekeztem úgy mosolyogni, hogy hihető legyen és ne az ríjon le rólam, hogy szívroham közeli állapotban vagyok. Hiszen a szívem nem dobog, hanem dübörög és a mellkasomból úgy érzem ki fog szakadni.
- Rina vagyok – a kezét még mindig nem engedem el. Úgy érzem, ha elengedem még baja esik. Azt pedig a lelkiismeretem nem engedné. Bár ha csurom véresen kerülnék haza, biztos, hogy soha nem jöhetnék ki. Főleg a szobámból, nem, hogy a lakásból.
- Mi a neved? - próbálkozom laza kérdésekkel, hogy megnyugtassam. Mert ha megnyugszik talán nem lesz nagyobb bajom. A jelenlegiek leszámítva.

Sebastian & Rina

Gondolatok cikáztak a fejemben, akár viharos éjjelen a villámok a sötét fellegekben. Annyira el akartam menekülni, hogy fizikai fájdalmat okozott az, hogy nem tudtam ott hagyni. Képtelenség volt, hogy önző mód egyszerűen elmenjek. Miközben érezhető az, amennyire szüksége van arra, hogy valaki támogassa. Jobb esetben csak én voltam. Hallottam pár sugdolózást körülöttünk, ahogy a járókelők valószínűleg megbámultak. De most nem enne jó, ha kizökkentenék a férfit. Jelenleg mondhatni stabilnak. Még sem az. Hiszen akár egy időzített bomba robbanhat.
Azt viszont már most érzem, hogy rohadtul megütöm a bokámat, ha továbbra is igyekszem a társaságában maradni.
- Örülök Sebastian, bár kellemesebb módja is lehetett volna a találkozásunknak. Bár elég lehengerlő voltál – igyekeztem viccesen felfogni a történéseket, még ha a mellkasomban tomboló fájdalommal átitatott félelem igyekezett úrrá lenni az elmémen. Most még koncentrálnom kell arra, hogy lehetőleg csak az egyikünk elméje se akarjon megbomlani. Megköszörülöm a torkom és igyekszem nem azt mutatni felé, hogy mennyire félek. Mert ha tényleg minden véres és ezek mind megtörténtek, veszélyben vagyok. Minden pillanatban.
- Nem szándékoztam, de látásom híján kell valaki, aki ellátja a sérülésed. Mrs. Kensley pedig a gyógyszertáros hölgy, segíteni fog. Kölyök korom óta ismer – vagyis remélem, hogy nem fog sikoltozni és hívni a rendőrséget, ha meglát minket az ajtóban. Szorítása fájdalommal járt át. Éreztem benne azt, hogy mennyire akarja, hogy valaki mellette legyen. Bár a félelem a hangjából azonnal kihallatszott. Nem tudok nem úgy gondolni rá, mint valami szánni való teremtésre. Vajon Pierre is így gondolt rám? Vagy Mattie? Mennyire rossz érzés, hogy most én érzem azt, amit valószínűleg ők éreznek a társaságomban. Szánalmas és bántó is egyben.
- Ennek örülök – nyelek egy nagyot. Nem akarom, hogy bárki is engem akarjon. Élni szeretnék és most, hogy ilyen helyzetbe keveredtem rá kellett jönnöm, hogy mindennél jobban szeretnék. Még h jelenleg nem is érzem úgy, hogy ez élet lett volna. Most úgy elég tisztességesen pofon törölt az élet. Ha nem rettegnék ennyire, még jót nevetnék is magamon.
- Rendben, menjünk – amint szabadnak éreztem magam, semmiféle kötöttség nélkül, a falra simítottam a kezem, hogy érezzem merre fele állok. Hogy jó irányba induljak el. A vállamon érzem az érintését és ettől úgy érzem, hogy bármikor akár a saját vérem is boríthatja a ruháimat. Egy könnycsepp kiszabadul az összezárt szemhéjamon keresztül. De legyűröm minden aggódásom és elindulok a helyesnek vélt útszakaszon.
- Sebastian, látsz bármi olyat, ami akadály lehet előttem? - nem kellene a segítsége, hiszen a botommal pont érzem, hogy van valami gond. De úgy éreztem, hogy el kell tereljem a figyelmét. A bokám sajgott, minden egyes lépésnél és a fejem is megfájdult. De le kellet győznöm a félelmemet, segítenem kell. Ki tenné meg helyettem? Bár biztosan sok kíváncsi szempár szegeződik rám, a vak lány, aki csurom vér, sétál az utcán. Remek, remélem pár szomszéd is útba fog esni, hogy mire haza érek Susannah ezzel fogadhasson. Lépteim szaporábbak, mint a megszokott andalgásom. Hiszen csak egy olyan helyre vágyom, amit ismerek és biztonságot fog nyújtani. Végül pedig oda érnk. Megérzem a lépcsőt, majd a gyógynövények csodás illata is az orromba kúszik, elnyomva a vér savas illatát.
- Csak maradj mögöttem – mormogom, ahogy minden egyes lépcsőfokot meggondolva teljesítek, végül a csengő is megszólal az ajtó felett.
- Mrs. Kensley, Rina vagyok, szükségem van egy kis segítségre – hadarok, amikor a hölgy trappolását meghallom és halk sikkantása jelzi, hogy vészesebb a dolog, mint először sejtettem.
- Neki segítsen, én jól vagyok. De, maradjon köztünk – megremeg a szám. Nem szeretek titkolózni, de a nő már ugrik is, érzem, hogy egy pillanatra megfogja a vállam. Akkor szokta, mikor nem válaszol csak bólint. Így már tudtam jól, hogy Sebastian jó kezekben van.
- Sebastian, ő az a hölgy, akit meséltem. Lehető legjobban ért a sebekhez, kérlek hagyd, hogy elláson – igyekszem úgy fordulni, hogy felé legyek. Még ha jelenleg a gyógyszertárost is sodortam egy olyan veszélybe, amibe nem kellet volna.

Sebastian & Rina

Reméltem, hogy ez a nap csendben eltelik és következő napra már minden rendeződik. Viszont mostanában fő hobbim, hogy bajba keveredjek. Pedig igyekszem, hogy ne kelljen megszegnem a szavamat. Viccesnek tűnhet, hogy egy vak ember próbálja elnavigálni a látót arra a helyre, ahol segítséget kaphat. Próbáltam kizárni a fejemben lévő aggodalmas gondolatokat és tényleg csak arra koncentrálni, hogy Sebastian megkapja a kellő segítséget. Ahogy a lábam szeli a métereket csak némán sétálok. Pont, ahogy kezdtem. Viszont valahogy több vér került az elképzelt tervezésbe. A kérdése erősen szíven ütött. Eddig mindig könnyedén meséltem róla, de nem ma. Egy pillanatig hezitálok. Mert tudom, hogy az emberi kíváncsiságnak nem szabhat senki határt. Én is mindig kíváncsi voltam, mindenre. Nagyot nyelek, végül megpróbáltam mosollyal az arcommal válaszolok.  
- Nem, én egy balesetben vesztettem el a látásomat – megköszörülöm a torkom végül. Hát igen, még emlékszem, hogy milyen gyönyörűen sütött a nap, vagy a szivárvány milyen csodás színekben pompázott, ha esetleg esett is az eső a napsütésben. De most már csak a fakó emlékek maradtak. Ezért nehéz, hogy csak igyekszel mindent megtartani magadnak. Viszont az időmúlásával minden kopik. Félek, hogy egyszer csak elfelejtem melyik szín milyen. Ezzel a rettegéssel élni, most még nehezebbnek tűnik.
Viszont igyekeztem bevonni a tájékozódásba, ne érezze magát olyan rosszul, mint amilyennek tűnhet elsőre. Mindenkinek szüksége van egy kis segítségre. Én pedig felesküdtem arra, hogy mindenkinek segítek. Még ha most jelenleg nem is tűnik olyan jó ötletnek. Hiszen azért a testi épségemet kockáztatom miatta.
Hagyok neki, hogy elhúzzon az útból és folytathatom az utamat, már annyiszor megtettem már ezt a kis kitérőt, gyerekként mindig összetörtem magam és Mrs. Kensley volt az, aki ellátott, hogy Susannah ne kapjon mentem agyvérzést, hogy véresen mentem haza. Diszkréciója világhírű és ezért most sem lehetek elég hálás.
Amint elmondom, hogy mi történt már ott is terem a férfi mellet és érzem a szavak súlyát. A sajnálat azonnal marcangolni kezdi a mellkasom és közelebb próbálok húzódni és kinyújtom felé a kezem.
- Megfogom a kezed, ha attól jobban érzed magad – bátorító szavakkal igyekszem a benne lévő félelmet tompítani. Igykezni azt lehet.
- Rina, ezt varrni kellene – hallom a szavakat, tudtam, hogy baj van, de reméltem, hogy nem ekkora.
- Maggie, nem tudjuk megoldani? Segítek – igyekszem nem felháborgatni őt. Mert tényleg azt szeretném, ha tudnánk segíteni, így hat szemközt.
- Jól van, de utána lemossuk a pofidat, mert Susie meglát és elporolja a hátsód – szinte érzem a nevetést a hangjába és a rosszalló fejrázását. Mindig így nevezte a nénikémet. A cinkos mosoly persze megjelenik az arcomon, ahogy a szabad kezembe bele dobálja amire szüksége van. Szépen mindent megold. Én pedig igyekszem a másik kezemmel nyugtatni a férfit és újra meg újra végig simítani a kézfején a hüvelykujjammal.
- Minden rendben lesz, nem sokára mehetsz is. Ne aggódj, Maggie a legmegbízhatóbb ember a világon – biztosítom róla, miközben érzem, hogy az eszközök helyet cserélnek a kezemben tartott tálkában és végül már csak a ragtapasz megszokott hangjával eljött a vége.
- Pár napig ne érje víz, és úgy két hét múlva gyere vissza, kiveszem a varratokat – a gumikesztyű lecsusszan a kezéről és végül elkerülnek az eszközök.
A nő megfogja a kezem és arrébb von, hogy most az én arcomról mossa le a vért. A víz és fertőtlenítő csorgása csiklandozza az arcom.
- Megígérted, hogy ne kerülsz bajba – korhol le. Na igen, elég sok embernek megígértem. Még is újra és újra megkapom, hogy nem tudtam megtartani a szavam.
Végül mire újra tiszta az arcom megköszönök mindent és Sebastian felé fordulok.
- Minden rendben? Innen sikerül haza találnod?

Sebastian & Rina

Nem mondom, hogy sűrűn botlok ilyen helyzetekbe, de azért fordult elő, hogy valaki letarolt, mert rohant és nem vette észre azt a rohadt nagy fehér botot a kezemben. De ez most más. Intenzívebb, olyan mintha két ember is ostromolná a fejem és igyekszem nyugodt maradni. Maggie pedig szerencsére hamar rá jön, hogy megint mibe keveredtem. De az idő és a rutin segítségével hamar ellátta a férfit és messzebb vont. Úgy korholt meg, mintha a saját gyereke lennék, de még is éreztem a mosolyt a hangjából. Tudta, hogy sosem voltam az a kislány, aki magában gubbaszt. Mindig bennem van a menés, most is. Csak nem számoltam az esetleges balesetekkel.
Ahogy letörli az arcom, végig simítok rajta, mintha épp keresnék valami nem oda illőt.
Még mielőtt újra megszólalhattunk volna átveszi a figyelmünket, hogy Sebastian viselkedése és vonásai megváltoznak. Ekkor esik le, hogy talán most okoztam a legnagyobb bajt életemben. Hiszen bajba sodortam Maggiet.
Éreztem, ahogy a háta a vállamnak nyomódik, a testével takart el, ahogy a fenyegetően éles hangok nyomultak a fejemben. Nem tudtam mi történik, csak azt, hogy a remegés végig szaladt a testemen. Ilyenkor a legrosszabb mikor nem látod a történéseket. Csak próbálod kitalálni, hogy mi történik. Végül újra Sebastian sírós hangja töri meg a csendet és lassan simítom meg Maggie karját, hogy bár látni így se úgy se látok, de ki kellet bújjak a takarásból.
- Most pedig fiatalember távozzon! Mit képzel magáról? Egy vak lányt ilyenhelyzetbe hozni? Menjen, vagy nagyobb gondja is akad, hogy egy hang a fejébe magyaráz – ennyire még nem hallottam ingerültnek azt a nőt, aki több éve támogat. Védelmező ösztöne csak úgy áradt belőle. Ha nem állnék stabilan a két lábamon, biztosra veszem, hogy letaglózott volna.
- Sebastian, most hagyj magamra. Kérlek – megremeg a szám. Félek, tényleg félek.
- Rina, a kezed!  - morran fel Maggie és érzem, ahogy a kezemet meg fogja és forgatni kezdi. - Nézd meg, hogy felhasadt a keze. Tartsd magad távol tőle! - úgy morog, hogy még én is megrezzenek. Éreztem, hogy csíp, de azt hittem, hogy egy kis horzsolás. Bólintok, ahogy a szavakat mondja. A szívem meghasad attól, hogy most el kell engedjem, de fel kell dolgozzam a történteket.

Sebastian & Rina

Az életem a segítség nyújtás, mindig ezen volt a hangsúly. Megígértem a szüleim sírja felett, hogy bárkinek segítek, aki fogékony rá. De most úgy érzem, hogy beszippant a fekete lyuk. Hiszen az egyik fele üvöltve kéri, hogy segítsek. A másik pedig egy veszélyes, pszichopata. Maggie igyekszik menteni a helyzetet, de egyikünk sem képes racionálisan gondolkodni. Van bennünk egy olyas fajta mechanizmus, ami védi a testünket. A kezem sajog, ahogy érzem, hogy egy vércsepp lehull a földre.
-Kérlek. Segítenék, de ez nem egy csettintésre megy. Még nem találkoztam ilyen esettel, ez egy kis kutatást igényel. Gyerekekkel dolgozom, nem pedig.. - hirtelen nem találtam azt a szót, ami tökéletesen leírta volna a kialakult helyzetet. Féltem, hogy az erélyesebb fele ne talán kárt tesz a hölgyben, de nem engedhettem meg. Én nem tudok segíteni, maximum hívom a mentőket. Szégyen és gyalázat, de másra nem lennék képes.
- Szépen kérlek távozz – motyogok erőtlenül. Tényleg ezer fele futnak a gondolataim. A halálomtól kezdve addig, hogy segítséget találjak, amit talán megoldható, hogy az erőszakosabb fele visszahúzódjon legalább addig, míg a kezelés egy fázisa révbe ér. A fájdalom most már a lelkemet kínozza, hogy el kell engedjem ahhoz, hogy több rálátásom legyen arra. Nem vagyok erre kioktatva.
- Maggie, adjunk neki pár kötszert és gyógyszert. Csak alap biztosítás, hogy tudjam nem lesz baja – érintem meg a karját, ami még mindig védelmezően szorította a karomat. Éreztem, ahogy ellibben mellettem és jó pár zacskózörgést hallva támaszkodom a pultnak, minél messzebb húzódva a férfitól. Nem akarom, hogy akár egy pillantás miatt kiakadjon.
Végül megjelent Maggie és egy táskát tett elé, hogy megmutassa miket rakott bele.
- Takaró, fájdalomcsillapító, víz, pogácsa. Ha már ennyire álszentnek képzel minket, akkor gondolhatja miket adtam volna, ha tényleg az lennék – Maggie bosszús, hiszen szívét lelkét kiteszi a közösségért. Bronx imádja őt, de ez a kijelentés igen csak szíven ütötte. Amit meg is értek.
- Most pedig szeretném ha távozna! El kell látnom Rinát és persze haza vinnem. Épségben – teszi hozzá kellemesebb hangon. Már látom, ahogy egy csésze kávé felett vitatják meg, hogy mennyire elzüllött a város. .

Sebastian & Rina

Mióta az eszemet tudom arra neveltek, hogy segítsek másokon. Mióta a szemem fénye kialudt, és a sötétség dominálja a minden napjaimat, sokkal jobban érzem, hogy az embereknek hatalmas segítségre van szükségük. Még ha egy világtalannak lett fő célja, hogy megmentse az emberiséget. Tudtam, hogy ez nem mindig lesz egyszerű és boldog végletű. De most úgy éreztem, hogy kudarcba fulladt minden próbálkozásom. Arról nem is beszélve, hogy Maggiet veszélybe sodortam.
Minden reakcióra számítottam, de arra nem, hogy éktelen haragra gerjedve törni, zúzni kezd. Ettől persze halálra rémültem és megpróbáltam nem kimutatni. Maggie úgy védelmezett, hogy nem lehetek elég hálás számára. Itt a szavak semmit nem érnek, hiszen eddigi igyekezetünk kudarcba fulladt és minden szavunk ki lett forgatva. Amint az ajtó becsapódott könnyeim zúdulni kezdtek és egy széket keresve helyet foglaltam. Maggie sajnos elég nagy anyagi kárt szenvedett, és a segítségemmel valószínű csak még nagyobb gondot okoztam volna neki.
Így megvártam, hogy végezzen és végre-valahára haza juttasson. Ezt még meg kell neki hálálnom. Kifogom fizetni az anyagi kárt. Hiszen minden az én hibám volt.

//köszi szépen a játékot.