Egy hónap telt el azóta, hogy egy ismeretlen, üres és világos lakásba költöztem Brooklynban, ahol a sötétítők általában be vannak húzva, mert az segít koncentrálni edzés közben. Amióta ott vagyok, kizárólag két dologra gondolok: mi történt, és mi a következő gyakorlat az edzéstervben. Reggel egy espresso, feketén, tojás reggelire, egy óra erősítő gyakorlat (persze csakis olyan gyakorlatok, amitől nem szakad el, fel, ki, be semmi sem rajtam), fél óra pihenés, újabb egy óra gyakorlat, majd ebéd és egy marék gyógyszer, amitől két órán keresztül körülbelül egy bulimiás zombi módjára tudok mozogni, úgyhogy ez a napok nagy részében ágyon fekvéssel és plafonbámulással telik. Délután 4 körül kezd visszatérni valami erő belém, ilyenkor fekete kapucnis pulcsit és egy fekete tréningnadrágot veszek fel, mindkettőn sárga ARMY felirat jelzi, hogy kadét koromból való. Egy fél kulacsnyi vizet iszok meg, aztán újratöltöm, a kezembe fogom, és a telefonomat a karomra erősítve kilépek az ajtón.

Ma először futni indultam séta helyett. Arra is büszke vagyok, hogy eddig kibírtam anélkül, hogy nekiálljak. Ma nem pulcsit vettem fel, hanem csak egy szürke ujjatlan topot. Melegnek ígérkezett a délután, erősen sütött a nap, és ez épp elég volt arra az egy órára naponta, amennyit kimentem a lakásból. Nem volt szükségem több napsütésre, mert a jótékony egészségügyi hatásán túl csak a boldogabb emberekre van jó hatással. Induláskor a kezemben volt a kulacs, a karomon a telefon, a fülemben pedig egy fehér fülhallgatón át szólt a zene.

Azt reméltem, hogy képes leszek egy órán át kocogni. Azt hiszem, nem rejtettem el csalódottságomat, amikor 20 perc után erősen kimerülve dőltem az egyik villanyoszlopnak egy forgalmasabb csomóponton valahol Brooklyban. A lakás sem azon a környéken volt, ahol anyáékkal laktunk, és szándékosan nem arra mentem soha, amikor kijöttem a szabadba. Csak így tudtam koncentrálni, de még az összpontosítás sem volt elég, hogy erőben tartva a testemet, egyáltalán hazasétáljak. Utálom ezt a fizikai állapotot, utálom, hogy nem edzhetek, vagy ha megteszem, sürgősségi a vége, ez egyszer már megtörtént, és minden nap pengeélen táncolok az erőltetéssel, de csinálnom kell, mert három hónapom van újra a régi formámba kerülni. És még mindig sántítok…

A korlátba kapaszkodva lesétáltam a metróaluljáróba. Már a lépcsőn elszédültem, de a peronra érve leültem az egyik padra. Rohanó, hangos embertömeg gurult végig mindkét oldalon, le és fel a lépcsőn, mint egy homokvihar vagy egy kőlavina, szinte már láttam magam előtt, hogy rohannom kéne, amikor egy-egy járókelő táskája nekivágódott a vállamnak. A pulzusom lassan, de biztosan emelkedett, ezt betudtam a megerőltetésnek, akárcsak a növekvő víztömegű verejtéket az egész testemen. A szemközti sávon érkező metró menetszele végigkapart a karomon, ettől felállt rajta a szőr, furcsa, de mégis semmisnek tűnő volt egyszerre izzadni és fázni. A kezdődő remegés a megtévesztésig hasonlított a megerőltetésből származó izomrángáshoz, nem volt benne semmi különös. A menetszél íze fémes volt, poros, le is nyeltem párszor, mert egyre sűrűbben kezdtem el nyelni, pedig a kezemben volt a kulacs, de valahogy nem mozdult a karom. Csak süvöltött, csattogott, nyikorgott minden, kopogtak a cipőtalpak, süketítő volt a hangosbemondó, pedig ezúttal nem a fülembe adták a parancsot, aztán egyre fojtogatóbb lett a levegő, mintha elszívta volna az a sok arctalan, ugyanolyan ember, a szívem dobbanása pedig átvette a zakatolás ritmusát, amit a másik érkező metró kerekei adtak ki, ahogy a sínek résein érzelem nélkül vágtattak át. Csak azt vettem észre, hogy nem kapok levegőt.

Felálltam a padról, és kapaszkodva elindultam fel a lépcsőn. Ezúttal sokkal jobban szédültem, mint lefelé, de annál jobban szorítottam libabőrös alkaromat a korláthoz. A falhoz érve befordultam a sarkon, és nem emlékszem pontosan, hány háznyit mentem előre, de valamilyen indíttatásból befordultam balra, egy bérházak közötti sikátorba, ahova csak a szemetet dobni megy be az ember. Itt többemeletes, hideg és sötét téglafalak fognak közre néhány rozsdás tűzlépcsőt és orrfacsaró, kerekes, műanyag szemetesládát. Most a falnak dőlök az egyik szemetes mellett, nem éppen hozzáérve, de egészen közel hozzá. Lihegésem levegőért kapkodássá alakult időközben, ömlik a víz a homlokomról, mellkasomon és hátamon átnevesedett a szürke póló, hidegebbnek is érzem a téglát, mint valószínűleg volt. A kulacsomat leejtettem a földre, guggolásba csúszok le, aztán egészen leülök, felhúzott térdeimre teszem mindkét könyököm, tenyereimmel pedig törölgetni kezdem homlokomat hangos szuszogások közepette. Azt hiszem, rettegek.

Csak meredten nézte a hívó fél nevét hirdető fehér kis betűhalmazt a felvillanó telefon kijelzőjén. Lábai megtorpantak nem sokkal a kávézó ajtajától messzebb, még hallotta, ahogy megnyikordulnak a zsanérok, és visszakattan a zár nyelve a helyére. Lassan vette a mély, nyugtatónak szánt levegőt, ami végigsüvített a légcsövén, mielőtt a tüdejébe ért volna. Kortyolt a kisméretű elviteles pohárban szorongatott kávéból. Fekete volt, kevés tejjel, még annál is kevesebb cukorral, ahogy azt általában a nap délutáni szakaszában inni szokta, és csak fixírozta a nevet.
Johnson annak idején jó barátja volt, talán több is annál –már sokkal inkább testvér, családtag volt a szemében. Tulajdonképpen még mindig az volt, hiszen nem romlott meg a kapcsolatuk, egyszerűen csak nem ápolták már a viszonyt. Desmond legalábbis nem tett semmiféle erőfeszítést annak érdekében, hogy a férfi társaságát tovább tudja élvezni, és mindig megvárta azt, hogy a másikban is elüljön a vágy annak tekintetében, hogy beszélni tudjanak. Soha nem vette fel a telefont, ha a hátrahagyott osztagából kereste valaki. Kedvelte, jobban mondva talán még a maga furcsa, nem különösebben szokványos módján szerette is őket, hiszen a családja voltak. A második családja, akikkel nap, mint nap találkozott, akikkel együtt örültek a sikerüknek, együtt viselték a következményeket, ha a bevetésük nem a várt eredménynek megfelelően végződött, zsákutcába futott, vagy katasztrófába torkollott, ha rossz nyomon jártak. Különálló személyek voltak, mindenki a maga posztján küzdött az igazság oldalán, de mégis egységet alkottak, egy olyan dinamikus egységet, ami azzal, hogy Desmond kikerült onnan, meginogni látszott. Ő maga, még ha más nem is, tudta, hogy Johnson, ha nehezen is, de állni fogja a sarat. Ő volt az, akinek össze kellett kapnia az osztagot, akinek takarítania és felelnie kellett Des hónapokkal korábbi rossz döntése végett. És talán az ebből eredeztethető szégyen, és a szándék, hogy a másik az ő befolyása nélkül álljon meg a lábán mondatta vele, hogy jobb, ha a lefokozása idején nem ártja bele magát a csapat ügyleteibe.
Elült a telefon rezgése, és mikor a képernyő feketére váltott, visszacsúsztatta a készüléket a zsebébe. Sóhajtott, és bőrkabátja belső zsebéből elővette a doboz cigarettáját, hogy a kávéja mellett elszívjon egy piros marlborot. Úgy érezte magát, mint egy vadonban élő állat, akit önkényesen kiemeltek a természetes élőhelyéről, és bevágták egy állatkertbe. Kalitkába zárták, behatárolták a szabályok, rendelkeztek felette, és megszégyenítették. Korlátolták a lehetőségei, hiszen a felettese nem törte azon magát, mint annak idején a közvetlen főnöke, hogy oldalra pillantson, ha valami szabályzattal szembemenő dologra készült. Azon nyomban az orrára koppintott, és figyelmeztette a szükséges paragrafusra, ha kellett, azt szóról szóra idézte is neki. Ha a vasszigor nem lett volna elég demoralizáló, a munkatársak se egyszerűsítettek a helyzetén, akik gunyoros oldalpillantásokból sandítva felé minden különösebb gond nélkül hánytorgatták fel élete baklövését. Megszenvedett érte, jobban is, mint azt bárki feltételezte volna, mégis, ha a fogát szívva is, türtőztetnie kellett magát, hogy hirtelen felindulásból be ne verjen egy-két orrot. A NYPD rosszabbnak bizonyult, mint eleinte gondolta volna, pedig nem indult magas elvárásokkal -a jelvényén mégis az ő címerük éktelenkedett.
A csatornafedélbe célzott, de elvétette. Szánakozva felhúzott szemöldökkel figyelte végig, ahogy a barna csikk még vékony füstcsíkot húzva maga után iramodott meg a járta szegélye felé, és azon átbukva hullott az útra. A kocsija egy sarokkal lejjebb parkolt, olyankor, mikor mindenki munkából tart haza, nem tudott közelebb megállni a kávézóhoz, ugyanakkor hűséggel tartotta magát az évek óta bevett szokásához, így ezt az áldozatot képes volt meghozni. Beeső sikátorok, kis utcák mellett sétált el, de csak az egyik mellett torpant meg, annál, melynek mélyéről a semmivel össze nem téveszthető, levegőért kapkodó hangot hallotta. Még felhajtotta az utolsó korty kávét, mielőtt pár lépéssel közelebb szegődött. Kezével hátracsapta kabátját, ujjai az övére erősített pisztolyra fogtak, mikor behatolt az árnyékos sikátor területére. Léptei óvatosak voltak, különös figyelmet fordított arra, hogy ne lépjen rá, és ne rúgjon bele semmibe, ami kicsordult a teli pakolt kukáskonténerekből.
A fal mellett ülő, kényszeredetten szuszogó nőhöz lépett, nem gondolkozva, még csak nem is vonakodva a segítségnyújtásban. Ujjait lefejtette a fegyver markolatáról, kabátja visszahullott, hogy elfedje azt, és leguggolt a nővel szemközt.
- Hé… -óvatosan kísérelte meg, hogy felhívja magára a figyelmet. Ujjbegyeivel finoman simított a karjain, épp, hogy érintve a verejtéktől nyirkos bőrét, mígnem, még ha nem is erősen, nem hivalkodón, de megfogta a csuklóit. – Segíteni szeretnék, de fontos, hogy rám figyeljen, jó? –amennyiben nem ellenkezett, megkísérelte elhúzni kezeit a feje elől. A felismerés nem váratta sokáig, hamar rájött, honnan ismerősek neki a jellegzetes arc ismerős vonásai.
- Ki hitte volna, hogy újból találkozunk! –elmosolyodott, és ugyanolyan gyengéden, ahogy addig is, két keze közé fogta az arcát, tenyerei óvatosan érték az állkapcsát. Nem volt más szándéka, csak, hogy a nő rá figyeljen, ne a belső vívódására. – Tudja, mint múltkor, néhány hónappal ez előtt a kórházban. Épp a recepción adtam le pár papírt, amikor találkoztunk a folyosón, és én segítettem vissza a kórtermébe. Nem gondoltam volna, hogy fogjuk még látni egymást. Mikor engedték ki? Mostanság? –szemeivel megrögzötten tartotta a zavaros tekintetet, egy pillanatig se engedve el azokat. Szánt szándékkal dobálózott kérdésekkel, csak, hogy beszéltetni tudja, hogy elvonja a figyelmét.
- Errefelé lakik? Nem rémlik, hogy láttam volna. Tíz éve minden nap ezen az útvonalon közlekedek, de valahogy nem ismerős az arca. Új itt, most költözött ide?
Soha nem szerette a szorult helyzeteket, azokat különösen nem, amik tekintetében nem volt száz százalékosan magabiztos. A munkája általános részét képzi a segélynyújtás, de abban a pillanatban, még ha azt nem is mutatta, mert igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy teljesen uralja a helyzetet, merőben bizonytalan volt.
- A kulacsa… -biztos volt abban, hogy a messzire gurult üveg a nő tartozéka, így elnyújtózva érte közelebb húzta hozzá, és megállította mellette. Végigfuttatta tekintetét a ruházatán. – Látom futni volt. Szeret edzeni? Nekem is újból formába kéne lendülnöm… Magának mi az edzésterve, mit szokott csinálni? –tudta, hogy abszurd kérdések tömkelegével bombázza, mégis megtette. Merőben egyszerűbb lett volna, ha csak egy kicsit is ismerte volna, hiszen akkor releváns témákban tudott volna faggatózni. Így viszont csak a rendelkezésére álló, látszólag is nyilvánvaló tények voltak azok, amiket felhasznált annak érdekében, hogy beszéltetni tudja.

A metró csattogása, az emberek süketítő suttogása, lándzsatekintete, a füstszag, a hideg nem szűnt meg azután sem, hogy kijöttem az aluljáróból. Egyre csak erősödik, behunyom a szemeimet, és már máshol járok: egy olyan helyen, ahol a homokmáglyák égnek, ameddig a szem ellát, éhes könyörgések és sikolyok hangja vegyül hörgésekkel, ólomnehéz lihegéssel, vörös sárral, szüntelen villanásokkal szívünk ritmusára, dörren, csattan, robban, és sohasem áll meg, szorít, fojtogat, minél gyorsabban kapkodok levegőért, annál kevesebb jut el a tüdőmig, fémes hamut érzek a nyelvemen és ólombilincset a csuklóimon. Semmit sem érzékelek magam körül, nem emlékszem, hogy valaha is éreztem ilyet, kétségbeesetten kapálózok a sötétségben, egyre lejjebb zuhanok, nincs kapaszkodó, nincs mentőháló, nincs fenék és nincs felszín, minden egyszerűen csak történik az én ráhatásom nélkül, mint egy megállíthatatlan, megvadult vetítőgép, csak jönnek a képek és a hangok lánctalpakon, mint egy véget nem érő, legrosszabb hallucináció, és már nem tudom eldönteni, hogy álmodom-e éppen a kanapén, vagy máshol vagyok, képtelen vagyok irányítani, csak sodródom, és egyre jobban félek.
Görcsösen dörzsölöm a homlokomat, arcomat, halántékomat, időnként nyitott szemeim fátyolosak, a pupilláim összeszűkültek, csak épp annyi fényt engednek be, hogy abba ne maradjon a rémálom, fel-felnyögök vagy hörgök, majd könnyezni kezd a szemem, amikor tudatába kerülök, hogy én mindezen kívül helyezkedem el, látom magamat vergődni, de nem tehetek semmit magamért, csak popcornnal a kezemben nézhetem, ahogy kezdek megőrülni.
Nem látom érkezésed, csak ujjaid kaparását érzem a bőrömön, szabadulásért nyögök, tenyereid fogakként szorulnak rá csuklóimra, és amikor elhúzod kezeimet az arcom elől, rád nézek. Nem látlak. Csak egy fókuszálatlan sziluettet, ami bármi lehet, vagy bárki, az agyam gonosz játéka folytatódik, és amikor egy idő után kitisztul a kép, felismerlek. Te nem lehetsz itt, te nem…
- Nem… - suttogom, ahogy fejemet apró mozgással ingatom, és pislogás nélkül nézlek, ahogy mosolyogsz, úgy, mint régen, mint amikor először találkoztunk, aztán amikor elmentél, majd újra együtt voltunk, és végül utoljára, ami felsejlik minden elalváskor: amikor meghaltál. Meghaltál! Miért vagy itt?! Hogy lehetséges, hogy látlak? Nem akarlak látni, Connor! Tűnj el, érted?!
Az egyik álmomban a kórházban voltunk együtt. Ezt csak te tudhatod, mert ott voltál, esküszöm, hogy ott voltál, találkoztunk! Egymás mellett volt az ágyunk a balesetin, tudom…tudom, hogy rengeteg vért veszítettél, és megpróbáltak újraéleszteni, mert láttam, amikor betoltak, láttalak, Connor! Nem gondoltam volna, hogy fogjuk még látni egymást. Miért hagytál itt?
Egy pillanatra belső zokogásba kezdek, az állkapcsom, az egész arcom és testem remeg, minden arcizmomat összehúzza a kétségbeesés és újbóli tehetetlenség. Erőt akarok venni magamon, nagyon, de nagyon, ennek véget kell vetnem, különben egyszer majd sosem fog megállni. Minden szavad úgy hangzik, mintha táplálná illúziómat, minden mondatot beleillik valami elvetemült kínba, és a szorítás a határához közeledik. Amikor a kulacsért nyúlsz, a kabátod eltávolodik testedtől, és észreveszem a fegyveredet. Végül ez ösztönöz arra, hogy öklömmel, amit elengedtél a kulacs miatt, teljes meglévő erőmmel állon vágjalak, majd kissé erőtlenül, de ügyesen kirántsam pisztolyodat a tokjából, és a mellkasodhoz szorítsam. Hangosan, már-már sípolva szuszogok, a fegyvert tartó karjaimon kívül mindenem reszket, de azok olyan merevek és megingathatatlanok, mint két vasrúd, percek óta most először koncentrálok, a hangok köddé váltak, hallom lélegzeteinket a csendben, érzem a levegőt a bőrömön, látom, hogy ki vagy, ismerős vagy, de még nem tudom, hogy honnan. Úgy tűnik, megszűnt a hallucináció, látlak a földön, a jelvényedet a mellkasodon, a testedhez szorított pisztolyt nem mozdítva föléd hajolok, és ügyetlenkedve kinyitom jelvénytartódat, és megnézem az igazolványodat. Minden valódinak tűnik, valódibbnak, mint ma bármi, és felfogom, hogy mekkora őröltséget csináltam.
Elengedem a jelvényedet, eltávolodva tőled fáradtan visszaülök a földre, lassan leengedem a fegyvert, a földre teszem melléd, és a falnak dőlve összeroskadok.
- Sajnálom – hangom elcsuklik, megadó tartást veszek fel, nem védekezem, ha meg akarsz bilincselni, vagy rám fogod a pisztolyt, csak lassan megtörlöm az arcom, majd mindkét tenyeremet a halántékomra szorítom. – Sajnálom – ismételgetem halkan, és közben hányinger tör rám, újra erős szédülés, de már csak a rosszulléttől, a felismeréstől, hogy nem vagyok többé alkalmas arra, amire feltettem az életemet. És mások életét, amikre nem tudtam vigyázni.
Végül rád nézek, kivörösödött szemeim kontrasztban rikítanak falfehér arcomon, tekintetemmel követem a mozgásodat, kinyújtom a kezeim, ha le akarsz tartóztatni, jelzem, hogy nem ellenkezem, pedig nem igazán vagyok beszámítható, hogy tisztában legyek azzal, amit teszek, de azt tudom, hogy ebben a pillanatban közveszélyes vagyok, és ki tudja… Talán sosem leszek már normális.