Pár nap leforgása alatt teljesen más ember lettem; egy olyan oldalammal találkoztam, amiről nem tudtam, hogy van. Én nem szoktam ilyen borúsan látni az életet, nem kesergek ennyit, nem gondolom túl a dolgokat, amiket úgysem tudok megváltoztatni. Nem szoktam túl sokáig elveszni a gondolataimban, mert akkor úgy érzem, elsuhan mellettem az élet és nem az igazán fontos dolgokra koncentrálok. Abban bízom, ha találunk valami megoldást - bármi is legyen az -, utána én sem önmagam árnyéka leszek, hanem szép lassan minden visszatér a normális kerékvágásra - vagy éppenséggel beáll az új normálisba.
Ha a holnapi beszélgetésen túlesünk, már tisztábban fogom látni magam előtt a lehetőségeket, de ez a félhomály és a bizonytalanság megőrjít. Eddie érdekében még egy kicsit ki kell tartanom, legalább addig, amíg ő meg nem tudja az igazságot; az ő reakciójától egyenesen rettegek. Mindig mindent érte tettem, hogy neki a lehető legjobb legyen, erre pont rólam kell megtudnia, hogy egész életében hazudtam neki. És mindez egy állásinterjúval kezdődött.
Azt hiszem, én most fogom elkezdeni.
Ha viszont ebben tényleg a sors keze van, akkor őrült játékot játszik velünk, aminek még nem látjuk a végkimenetelét.
Nem akarom a kelleténél tovább szóval tartani Gabrielt, főleg otthon, a menyasszonya mellett. Mindenkinek pihenésre lenne szüksége, csak azt nem tudom, hogy fogom ezután a nap után a párnára hajtani a fejem. Képtelenség lesz kikapcsolni az agyam, a folytonos kattogás nem lesz pihentető.
Persze, akkor menj csak.
Én is jobban tenném, ha lassan bemennék. Nem akarom bontani a vonalat, mert ha Gabriel fizikailag nincs is mellettem, ott van a vonal túlvégén. És a tudat, hogy ott van, enyhít ezt a nyomasztó magányt, amit egyre erősebben érzek.
Mindenképp szólok, és megbeszéljük a továbbiakat.
Mert holnap sok minden el fog dőlni. Így vagy úgy, de valamilyen irányba el tudunk indulni majd. Csöndben nézem az eget, a csillagokat és a csillagoknak látszó repülőket, amíg Gabriel el nem köszön. Sóhajtok egy mélyet, ezzek is néhány másodperccel tovább nyújtva a hívást, mert vele a csönd is más, jobban esik, mint egyébként.
Aludj jól, Gabriel.

Minden erejével azon van, hogy minél kevesebb sérülés érje a résztvevőket, és ha elkerülhetetlen is valahol, akkor is maradjanak meg a hajszálerek szintjén, ha ez lehetséges. Amennyire igyekszik a lányokra odafigyelni, annyira gondol minden egyes percben a fiára, mert hiába kell az alapokat lefektetni, attól még a lényeg ott lebeg a szemei előtt, ahogy mindig.
Ritkán szokott annyira közvetlen lenni a gondolatait, meg az érzelmeit illetően, mint ma a kocsiben Perlával volt; a lelkének legmélyebb félelmét osztotta meg vele burkoltan, és ha nem is mutatja ki, vagy nem beszél róla a nap minden egyes percében, attól még változatlanul odatapad a bőrére, mint egy ragacsos valami, amit nem tud lemosni. Folyamatosan azt próbálja megfejteni, mennyire lesz mérges Eddie, és mennyi időbe telhet majd, amíg elfogadja őt. Hónapok? Évek? De azért élete végéig még van esélye arra, hogy apának hívja egyszer?
Ez kattog a fejében Perla csengő hangja mellett, de még így is elmosolyodik akarva-akaratlan, amikor a másik is merengeni kezd azon, hogyan jutottak el idáig.
Fűzi bele a gondolatait csendesen Perláéba, ahogy már annyiszor tette, amióta újra találkoztak, pedig ő ilyesmit nem szokott csinálni. Inkább erősíti meg másokét, mint megossza a sajátját, de úgy néz ki, Perla ilyen hatással van rá.
Halkan, de annál fáradtabban sóhajt, és azt teszi, amit mindig, ha az érzelmei szóba kerülnek; nem vesz róluk túlságosan tudomást, és kendőzi mással, ami könnyen eltereli róla a témát.
És egy pillanatra elhallgat, de nem azért, mert erre választ várna, hanem mert rájön, hogy most le kell tennie a telefont. És nem akarja még.
Mondja végül, hiszen már nem tinik, akik éjszakákat beszélgettek át Perláék házának kertjében, miközben a csillagokat bámulták a fejük fölött, a sötét égbolton.

Úgy érzem maga, mintha bedobnának a farkasok közé megérdemelt büntetésemként. Sok minden fog múlni a holnapi beszélgetésen, hogy mennyire találjuk meg Sierrával a közös hangot, milyen kérdéseket tesz fel és hogy fogják érinteni a válaszok. Szeretnék ezentúl felé is őszinteséggel fordulni, ha hagyja, mert a jövőben ő is Eddie életének része lesz, amennyiben hajlandó rá. És azt sem akarom, hogy esetleg a kettőnk közötti feszültség miatt ő ártson Eddie-nek, vagy Eddie Gabriellel való kapcsolatának. Ha Sierra esetleg feltételeket állítana fel, akkor is nekem kell engednem a fiam érdekében. Szüksége van egy apára, akit most végre megkaphat - és ha ehhez a háttérbe kell húzódnom, kész vagyok megtenni ezt a lépést is.
A fejemben motoszkáló kis hang nem hagy nyugodni, akármennyire is próbálom magamra erőszakolni a pozitívabb hozzáállást. Nagyon rosszul is elsülhet a holnap, ami több és mélyebb sebeket ejthet mindhármunkon. Bízom az ellenkezőjében, de amíg ott nem ülünk egymással szemben, nem beszélünk és nem tudom meg Sierra konkrét szándékait, addig ez a belső hang nem fog elhalkulni. Délután már elmondtam Gabrielnek, hogy szeretném Eddie-t megkímélni a felesleges szenvedéstől, és erre most is emlékeztetem. Ő pedig ismét biztosít róla, hogy nem hátrál ki. Azt hiszem, csak ezt szerettem volna hallani.
Köszönöm, Gabriel. Mindent.
Ha csak fele ennyire lenne támogató és odaadó, azért is hálás lehetnék, de a teljes önzetlensége ismét bűntudatot kelt bennem. Tizenéves fejjel ez tűnt az egyetlen járható útnak, most visszagondolva viszont óriási hülyeség volt hazudnom egy ilyen jó és kedves embernek. Ő nem ezt érdemelte volna. Mélyet sóhajtok és hosszan kifújom a levegőt, amikor az utcában egy mentőautó hangos szirénázása csöndre int. Hátradőlök a tűzlépcsőn és feljebb tornázom magam, hogy viszonylag kényelmes pozícióban tudjam megtámasztani magam. A tiszta, csillagos égre emelem a tekintetem és gondolatban az elmúlt napokat futom át ismét.
Pedig csak egy állásinterjúra ment...
Munkát szeretett volna, ezzel indult az egész. Megtalálta azt, ami érdekli, és szeretett volna tenni azért, hogy legyen benne jövője. Én pedig bátorítottam, mert azt akartam - és most is azt akarom -, hogy ne csak álmodozzon a vágyairól.
Nem szeretnélek feltartani, ha mennél inkább. Biztos neked is fárasztó volt ez a nap, és el sem tudom képzelni, mit érezhetsz most.
Mert igenis fontosak az ő érzései, a gondolatai, a meglátásai és vágyai is. Most még talán túl korai, de idővel örülnék, ha mi is nyíltabban tudnánk beszélni egymással, nem csak veszekednénk vagy éppen udvariaskodnánk egymással. Olyan már úgysem lesz, mint régen volt, hiszen épp jegyben jár valakivel, azt a fajta intim őszinteséget nem várhatom el, szerintem nekem sem menne, de idővel a mi kapcsolatunk is formálódhat.

A fejében már többször igyekezett elképzelni a helyzetet, ahogy Perla és Sierra megbeszélik a jövőjüket, mint nők, akik részt fognak benne venni. Szeretett volna ott lenni, amikor először találkoznak, mert ez mindenkit ugyanúgy érint őszerinte, még sem erőltette, amikor a menyasszonya ragaszkodni kezdett a négyszemközti találkozóhoz. Tartott tőle, hogyha nekikezd, ha túlságosan erőteljesen érvel, Sierra még úgy érezheti, hogy valójában nem része a történéseknek, csak megfigyelője, az pedig azt veszélyeztette volna, hogy kisétál az életéből.
A legtöbb, amit tehetett Perla érdekében az volt, hogy nyomatékosította, mennyire fontosak a reakciói Sierrának az esetet illetően, mert innen szeretnének kiindulni mindketten a továbbiakban. A három felnőttnek egy hullámhosszra kell kerülni, mielőtt Eddie megtudja, ez Gabriel számára maximálisan érthető.
Válaszolja röviden, hiszen neki már zsigerből jön a türelem, amit Sierra igényel a maga módján, ahogy igyekszik bárkinek ezt ugyanúgy megadni. És ez igaz Perlára is.
Ezt pedig bizonyítja, hogy halkan, fáradtan, de határozottan válaszol arra, amit az előbb mondott, pedig már elmondta neki ezt ma egyszer.
Nem várja el Perlától, hogy ennek a súlyát most megértse, de Gabriel már elhatározta magát, és ha kell, mindent megtesz azért, hogy a fia életének így, vagy úgy, de a részese lehessen. Ha kell, akkor az édesanyjának is elmondja még annyiszor, ahányszor csak kell, hogy ne kérdőjelezze meg többször, és nem haragszik rá, amiért ezt teszi, hiszen fél, ahogy mindannyiuk teszi most.

A rövidebb-hosszabb csöndek, amikor mindkettőnknek nehezen jönnek a szavak egy telefonbeszélgetésnél, zavarni szoktak. Felesleges időtöltés általában, hiszen mi értelme van némaságban várni, hogy a másik megszólaljon? Most viszont nem zavar, mert tudom, hogy Gabriel van a túloldalon, és vele még a némaságba is szívesen beburkolózom.
Mivel nem ismerem Sierrát, tartok a holnaptól. Nem tudom, milyen ember lehet, mit fog kiváltani belőle, ha személyesen is találkozunk. Rosszabb lesz minden, vagy tudjuk majd civilizáltan tisztázni a helyzetet? Azt sem értem, miért kettesben akar beszélni. Jobban örülnék, ha Gabriel is ott lenne, az ő jelenléte talán jó hatással lenne mindkettőnkre. Nem szeretnék rosszat feltételezni a menyasszonyáról; ha rossz ember lenne, Gabriel nem venné feleségül. De ez a mostani, váratlan helyzet váratlan oldalát hozhatja elő az embernek. Én is nyugodt, konfliktuskerülő embernek tartom magam, mégis pár nap alatt több vitába mentem bele.
Bólogatok, mintha Gabriel láthatná. Igyekszem tudomásul venni, amit mond és ennek fényében várni a találkozót. Teljesen jogosan zaklatta fel a téma, hiszen neki van a legkevesebb köze Eddie-hez. Belerondítunk a látszólag tökéletes életébe, a képbe kerül egy majdnem felnőtt gyerek, akire akár nemet is mondhat. Egyelőre úgy értelmezem, hogy ő is szeretne ennek egy esélyt adni, nem pedig azonnal elzárkózni. Nagyon szeretheti Gabrielt, ha a sokk ellenére is nyitottan áll a témához. Különleges kapcsolat lehet köztük, amit most nagyon irigylek.
Értem. Igyekszem vele türelmes lenni holnap.
Mást úgysem tehetek. Innentől kezdve neki is joga van tudni, amiről szeretne.
De ha mégse alakulna jól... Ha... Nem is tudom, ha nemet mond erre az egészre, ha nem akarja ezt a terhet a nyakába venni, te pedig ezért inkább kihátrálnál... Akkor nem szeretném, ha Eddie megtudná. Remélem, ezt megérted.
A félelmeim listája kezd végtelen hosszúságú lenni, Eddie-t pedig nem akarom felesleges szenvedésnek kitenni. Ha ez a forgatókönyv elevenedne meg, mit kéne neki mondanom? Van egy apja, aki most már tud a létezéséről, de nem lehet vele kapcsolata? Képtelen lennék rá.

Fogalma sincsen, de még a sok-sok szünet között is, amit hol Perla, hol ő tart a beszélgetésben, kényelmesen, és valahol a szituáció ellenére otthonosan érzi magát. Biztos eljön majd az az idő, amikor meg tudja osztani Perlával a gondolatainak egy részét; például azt fontosnak tartaná közölni, mennyire örül, hogy a sors összehozta őket ismét. Barátok, ha voltak is annak idején, az rövid ideig tartott, Gabriel viszont hiányolt magából valamit, amit a régi önmagával együtt a szülei házában hagyott, pedig nem volt minden apró részlet kukába való. A Perlával eltöltött idő, és az, ahogy vele éreznie tudja magát, biztosan nem.
De most egészen mással kell foglalkozniuk, ami szerencsés, hiszen Gabriel és az, hogy az érzelmeiről beszéljen, egyelőre nincsenek köszönő viszonyban sem egymással.
Kissé meglepődik Perla őszinteségén, de nem gondolja azért annyira alaptalannak az aggodalmát; már nem azért, mert Sierra ne lenne egy angyal Gabriel szerint, csak emlékszik még az első randijukra. Jól tudja, hogyan szokott kérdezni, és meglehet, Perlának lesznek nehézségei ezzel kapcsolatban.
Nem hazudik, mert azt már tudja, hogy őérte Sierra meg akarja próbálni betölteni ezt az új szerepet, éppen csak abban nem biztos, hogy Gabriel kedvéért ez hosszútávon elég lesz.
Úgy ingatja a fejét a mondandójához, mintha Perla láthatná, így valószínűleg inkább csak saját magát akarja meggyőzni arról, hogy ezen felül másra remélhetőleg nem kell számítaniuk.
Teszi még hozzá, mielőtt ismét kicsit elgörnyedne a tartása, és igen, felhívta a menyasszonya figyelmét rá, hogy sok múlik majd azon, hogy kezeli ő a kialakult helyzetet. Éppen ezért bízik benne, hogy nem fog holnap butaságot csinálni.

Ha most szétcsúszom, mielőtt még beszélnék Eddie-vel, ha ez a telefonhívás és a holnapi nap előszele ennyire képes megtörni, akkor mi lesz később? Már nehéz racionálisan gondolkodni és a háttérbe szorítani az érzelmeimet, nehéz az eszemre hallgatni, amikor ennyi minden mehet félre, pedig pont most kéne a legjobban. Magamat hibáztatni és befordulni a legegyszerűbb, de össze kell szednem magam, hogy tenni tudjak valamit, ami segíthet egy egészséges jövőt kialakítani.
Gabriel halk nevetése engem is mosolygásra késztet és valamelyest enyhít a feszültségen. Csak átmenetileg, de már ez is nagy segítség. Ha ő képes nevetni mindezek utána, akkor nekem is változtatnom kell a hozzáállásomon, és arra kell koncentrálnom, hogy juthatnánk előrébb, mitől lehetne jobb a helyzet és mik azok a kompromisszumok, amik megoldásként szolgálhatnak mindenki számára.
Még mindig nehéz felfognom, hogy nem hibáztat. Nem egy aprót füllentettem, amit egy csettintésre meg lehet bocsájtani. De ez ismét egy olyan dolog, amit el kéne fogadnom és nem rágódni rajta. Hálás vagyok, amiért nem okol, pedig megtehetné. Helyette segíteni próbál és ő is azon fáradozik, hogy mindenki a lehető legkevésbé sérüljön. Amikor viszont kimondja, hogy őt neki is fájdalmat okozok azzal, ha tovább ostorozom magam, belém szorul a levegő. Hosszan fújom ki és megmasszírozom az orrnyergem, mintha ez segítene gondolkodni, de már nem tudom, mi segítene igazán.
Félek a holnaptól. Te ismered őt, szerinted van mitől tartanom?
Egy viszonylag hosszú szünet után felteszem a kérdést, ami azóta fogalmazódik bennem, mióta Gabriel közölte Sierra terveit. Szeretnék nyitottan állni ahhoz a beszélgetéshez és kész vagyok minden kérdésére őszintén válaszolni, ha tudni szeretne valamit még, amit Gabriel esetleg nem mondott el neki, de szeretném tudni, mire számítsak.

Nem akarta elvenni Perlától a jogát a könnyeihez, inkább csak segíteni szeretne neki, még ha csak távolról is, és kezdi felismerni, hogyan zavarodnak össze a saját érzelmei ettől az egész helyzettől. Úgy érzi, hogy két helyen kellene ott lennie, de ez se nem kivitelezhető, se nem helyes, hiszen a kettőből csak egy lehet igazi, csak még nem tiszta számára, melyik is az. Ettől ő sem érzi magát túl jól, de neki előnyére válik az, hogy sosem a saját érzéseivel foglalkozik első körben, hanem másokéval, így az övéi gyakran olyan szinten háttérbe kerülnek, hogy rá sem szoktak kérdezni mások. De neki ez így van jól, úgysem tudna róluk érdemben beszélni.
Mondja halkan, és a mélyebb hang, ami most a vonal másik végéből tőle hallatszik bizonyítja igazán, mennyire fáradt. De közben mosolyog, azt viszont már nem tudja, hogy miért teszi.
Halkan elneveti magát, és mintha az elmúlt két nap sokkja kezdene kifutni a véréből, és ő pedig rátalálna ismét arra az önmagára, aki mindenből viccet csinál, hogy könnyítsen a helyzeten.
A mondat végére inkább csak gondolt, minthogy ki akarta volna mondani, és ez felébreszti őt annyira, hogy a görnyedésből egyenes háttal felüljön. Még sem igyekszik kijavítani magát, és inkább hallgat, mintha szándékosan mondta volna.

Túl gyorsan hullik szét minden, túl nagy erővel sodor el minket a lavina, amit tizenhét évvel ezelőtt indítottam el, amikor úgy döntöttem, eltitkolom Gabriel elől az igazságot. Köztudott, hogy a titkok semmi jóhoz nem vezetnek, előbb-utóbb úgyis kiderülnek és hosszú idő elteltével sokkal nagyobb fájdalmat okoznak. Ebbe nem gondoltam bele, azt hittem, ez velem nem történhet meg. És most mégis itt ülök a hideg tűzlépcsőn egymagamban, szívom be az esti bronxi levegőt és az agyam zakatol, a gondolatok nem hagynak nyugodni, a bűntudat pedig percről-percre egyre jobban mardos.
Igen, tudom, ne haragudj.
Letörlöm az arcomról a könnycseppeket, a szemem körl összegyűlt tócsát és felegyenesedek. Szükségem van most ezekere a racionális szavakra, egy kis észszerűségre, hogy össze tudjam szedni magam. Ironikus, hogy pont Gabriel az a kis hang a fejemben, aki pillanatok alatt ránt össze a legnagyobb letargiámból, pedig pont fordítva kéne ennek működnie. Meg sem érdemlem tőle ezt a kedvességet és törődést azok után, amit tettem vele.
Te nem hibáztatnád magad egy ilyen után?
Őszintén érdekel, ő hogy tudná feldolgozni és milyen könnyen lépne túl a saját hibáin. Hátha ad valami támpontot, ami segíthet nekem is és tovább ellátnék már az orromnál. Mert egyelőre csak a káoszt és a megbántott embereket látom magam körül, a fekete felhőket a fejem felett és a kiszámíthatatlan jövőt, ami nagyon rosszul is alakulhat.

A fókuszt már hosszú évekkel ezelőtt levette úgymond magáról, és azt, hogy érzelmileg szembe kelljen néznie bizonyos helyzetekkel azzal pótolta, hogy mások érzelmeit helyezte mindig a sajátjai elé. Most is erre törekszik mindkét hölgy esetében; az ő küzdelmükön akar könnyíteni, és közben észre sem veszi, mennyit vesz el belőle a helyzet, és ennek később milyen következményei lehetnek akár mindannyiukra nézve.
Perla hangja mindent elárul, amikor a hosszú csendet követően végre beleszól a telefonba, Gabriel pedig ennek hatására már nem tud egyenesen ülni, ezért kicsit összegörnyedve, kicsit előredőlve támasztja szabad könyökét az egyik térdére, és eltakarja az arcát ugyanazzal a kezével. Csak ne sóhajts már megint, mantrálja magának fejben, mielőtt megszólalna, és lehunyt szeme mögött már nem látja a város fényeit, csak Perlát.
Mondja őszintén, de halkabban, mint eddig. Nem Sierra miatt, nincsen előtte titkolni valója, és nem is olyat mond, ami bajba sodorhatná. Egyszerűen csak elfáradt, és így kicsit úgy érzi, mintha ott lenne mellette, hiszen ha így volna, elég lenne a suttogás, és biztosan azt is hallaná a másik.
Hiszen ő úgy gondolja, hogy ha valakit hibáztatni lehetne, az ő; még mindig nem tudja elengedni a saját részét, a részt, amit tudta nélkül, de nem vállalt, és amiatt annyira nehéz lehetett Perlának egyedüli szülőként végigcsinálnia ezt az egészet. A hangjában már szinte egy finomabb, könyörgő él bujkál, mert nincsen hozzászokva, hogy nem tud azonnal, és hatásosan mindent megoldani a közvetlen környezetében. De igyekszik alkalmazkodni, és engedni ennek a helyzetnek, hogy lehúzza a földre, ha arra van szükség.

Nehéz eldönteni, hogy esti, hűvös szellő, vagy Gabriel szavai miatt ráz ki a hideg. Megszoktam, hogy a saját képességeimhez, lehetőségeimhez és erőmhöz képest kézben tartom az életem, nem vállalok kockázatokat, igyekszem a biztosra játszani, az elmúlt pár nap viszont fenekestül felfordított mindent. És a java még csak most jön majd. Még nem csúszhatok szét, nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Ha én nem tudom összekaparni magam, akkor mégis a helyzet igazi áldozataitól miért számítanék többre?
Összébb húzom magamon a kardigánomat, de a hideg szél így is utolér és arra emlékeztet, mennyire egyedül vagyok. Tudom, hogy számíthatok Gabrielre, és itt van a fiam nekem, akit mindennél jobban szeretek. Ez viszont az a fajta furcsa magány, ami ilyenkor, egymagamban, a tűzlépcsőn, a hidegtől vacogva sejlik fel.
Valószínűleg.
Félő, ha hosszabb választ adok, eltörik valami, amit még telefonon keresztül is nehezen lepleznék. De nem is kell megszólalnom, Gabriel megnyugtatónak szánt szavai végül ellentétest hatást érnek el. Talán, idővel minden rendben lesz. Talán. Elemelem a fülemtől a telefont és arcomat a szabad kezembe temetem. Az idáig felgyülemlett feszültség eléri azt a pontot, hogy már nem tudom elnyomni és magamban tartani; néma könnypatakok csordogálnak végig az arcomon és áztatják el a tenyeremet. Hosszúra nyúlik a kettőnk közötti csend, mielőtt reagálnék.
Jól.
Válaszolom röviden és tömören, és ennél kevésbé nem is fedhetné a valóságot. Senki sincs jól, mindenki élete fenekestül felfordult, miattam három ember megszokott hétköznapjai szűnnek meg létezni hamarosan. Mégis hogy érezném magam?
Annyira sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak.
Remegő hangon szólalok meg végül, és eddig ugyan azt gondoltam, távolságra van szükségünk egymástól, most az kívánom, bárcsak itt lenne és ne csak a telefonon keresztül hallanám a hangját.

Vesz egy újabb mély levegőt a hosszas szünet után, amit örömmel ad meg Perlának, ha szüksége van rá, és közben azon gondolkozik, mennyire nem lenne valójában egyikük helyében sem, ezért annyit tehet, hogy a sajátját igyekszik egyben, két lábon állva tartani.
Legalábbis úgy érzi, ezt kellene tennie, de annyit sóhajtott már pár perc alatt, mióta felvette a másik a telefont, hogy kezdi felhúzni magát a saját reakcióin. Ilyen távolságból egyébként sem tud semmilyen támaszt nyújtani Perlának, így a hangja az egyetlen, amibe ha akar, akkor akár kapaszkodhat is, mégis..
Ugyanúgy darabokban van ő is, mint mindenki ebben a helyzetben. De lehet csak ez a két nap volt egyszerűen csak sok, és tényleg némi pihenés helyretenne mindent a lelkében. Közben pedig valahol nevetségesen hat ez az egész, amit a saját nyugtatására kitalált a fejében, és teljes mértékben úgy gondol a holnapra, ahogy Perla. Csak nem mondhatja ki.
Fáradt mosoly ül az arcára, amit az sem tüntet el a vonásairól, hogy megmasszírozza az arcát, miközben lép néhány lépést hátra, hogy az ágyra tudjon ülni.
Igyekszik nyugtatni a másikat, mert ő azért bízik benne, hogy tudnak majd felnőtt módjára beszélni egymással, és igyekszik a hangjából minden kétséget kizárni, hogy Perla ne fedezze fel azt benne.
Kérdezi végül némi hallgatást követően, és olyan, mintha az éjszaka csendje elszívna magába mindent, amiről beszélnek, ő pedig szívesebben közölné szemtől szembe ezt az egészet, ha megtehetné.

Idegesen, rossz hírektől tartva emelem a fülemhez a mobilt. Titkon egy részem megnyugtató szavakra és pozitív meglepetésre vár - vagy inkább csak vágyik -, de az eszem azt súgja, a beszélgetésük csak feszültséget szült közöttük. Szeretnék, de nem tudok optimistán állni a helyzethez, pedig most aztán mindenkinek szüksége lenne némi jó hírre.
Gabriel szavai rossz ómenként csapnak arcon. A vér is megfagy bennem, amikor közli, hogy Sierra kettesben szeretne velem beszélni. A félelmemet jól leplezi a kettőnk között lévő távolság, a hosszas csönd és hallgatás részemről, viszont talán elárul. Leülök az egyik lépcsőfokra, amíg visszanyerem az erőm és a maradék józan eszem - mert már abból sem sok maradt.
Persze.
Halkan, alig hallhatóan suttogok a telefonba, erőtlenül és fáradtan támaszkodom meg a térdeimen, ahogy előre dőlök. Igaza van, nem várhatunk el ennél többet tőle, hiszen ő is ugyanolyan áldozata ennek a mostoha helyzetnek, mint Gabriel vagy Eddie lesz hamarosan.
Azt nem mondta, miről akar beszélni?
Félve teszem fel a kérdést, és azt hiszem, megvan az indok, amiért a ma éjszakát is nagyrészt ébren fogom tölteni. Ha Sierra Gabriel nélkül akar velem beszélni, annak attól tartok, nem lesz jó vége. Nem ismerem, talán nem kéne előítéletesen várnom a holnapot, de úgy érzem, megsemmisítő erejű lesz az a találkozó.

Rengeteg mindent akarna mondani, amit most még nem tud; nem szereti, és nem szokta engedni, hogy káosz legyen a fejében, de mostanra már egyetlen, épkézláb gondolatot sem tudna bemérni a szemei előtt. Összefolyik egy élet, amit eddig élt egy olyannal, amit mostantól fog, ha minden úgy alakul, ahogy azt mondjuk ő szeretné, és jelenleg ez kivesz már belőle mindent, ami Gabrielt azzá teszi, aki. De persze némi alvás biztosan csodákra lenne képes, és talán tíz év óta először eljött az ideje annak, hogy ezt belássa.
Perla hangját hallva egy nagyobb sóhajt folyt magába, és ahogy lehunyja a szemét, még mindig látja a fényeket sötétben. Megfogalmazza a fejében, hogyan írja körül a helyzetet, hogyan csomagolja szokása szerint aranypapírba a tényeket, aztán rájön, hogy ehhez már nagyon fáradt.
Persze, tudja, mennyire fontos volna, ha valamivel jobb fényben tüntetné fel ezt az egészet, ezért megdörzsöli a szabad kezével mindkét szemét, és vesz egy mélyebb levegőt.
"Úgy érzem, csak miattam", de ezt már nem teszi hozzá.

A kanapén ülök, és nézem a szemeim előtt átsuhanó mozgóképek sorozatát, amik a tévében mennek, de nehezen koncentrálok rájuk. Csak pillanatok erejéig tudok valóban odafigyelni, egyébként gondolatban mindenfelé járok. Nehezen tudok másra gondolni, mint a mai ebédre, a beszélgetésre, és a gyomromban lévő görcsös érzés sem akar szűnni. Nem tudom, mi hozhatna megkönnyebbülést; azon kattogok, Gabriel és Sierra beszélgetése hova vezethet, hogy fogadja a nő a hírt, mi lesz a vége, vajon Gabriel inkább kihátrál a menyasszonya miatt, vagy képesek ketten az előttünk álló időszakkal megbirkózni? A stressz és az idegesség miatt nem jön álom a szememre, akármilyen fáradt is vagyok. A semmiből megcsörrenő telefon és a kijelzőn felvillanó név pedig erre csak rátesz egy lapáttal. Nem veszem fel azonnal, egy darabig csak nézem a készüléket, majd egy kis habozás után a fülemhez emelem. Rossz előérzetem van, de jobb túlesni rajta.
Szia, dehogy zavarsz. Mi történt, hogy fogadta Sierra?
Gabriel hangja nem ad okot a nyugalomra, és emiatt képtelen vagyok ülve maradni. A nappali alacsonyan fekvő ablakát feltolva kilépek a tűzlépcsőre.

Néhány pillanatig még elnézi a hálószobájuk ablakából a város esti fényeit, és ahogy letekint a telefonja képernyőjére, Perla új számát kezdi tárcsázni, majd a füléhez emeli a készüléket. Csak reménykedni tud, hogy nem zavarja meg őt semmiben, amit éppen csinál, vagy, ami fontos, és válaszolni fog a hívására. A kinti fények sokkal békésebben hatnak rá, mint a következő néhány perc valószínűleg fog, de nem Perla hibája egyáltalán, hogy így érez, sőt valójában senkié.
Nem az hajtja, hogy túl akar lenni ezen a beszélgetésen, inkább az, hogy ha Sierra ragaszkodik a holnapi naphoz, akkor addig cselekszik ő is, amíg a menyasszonya is akar. Valahol tart tőle ugyanis, hogy ha ez a lelkesedés megtörik, nem fognak tudni egyről a kettőre jutni majd.
Amikor Perla felveszi a telefont, valamiért sóhajt, pedig ilyenkor köszönni szokás először.