“Once again there you are; anxiousness, nervous heart. Butterflies fluttering can only mean one thing”

Éppen elég ideig hazudtam már a fiamnak, hogy ideje legyen tiszta vizet önteni a pohárba. Nehéz szembesíteni az igazsággal, mert tudom, mekkora fájdalmat okozok, okozunk ezzel neki. És talán megnyugtatóbb lett volna az igazság egyes részleteit továbbra sem a felszínre hozni, de félő, ha azok utólag derülnének ki, az még nagyobb szakadékot verne közénk, és talán nem lenne lehetőség helyrehozni, ami már egyszer elromlott. Talán nem ezek a szavak, amikre vágyik, nem ebben reménykedik, de mégis az egyenes őszinteséget választom. Eszem ágában sem volt elárulni neki, ki az apja, ha nem történik meg a baleset. Mi értelme lett volna? Gabriel nem volt az életünk része, nem lett volna semmi, amit a fájdalmas igazságon kívül tudtam volna neki adni. Az apja még mindig nem lett volna képben. És igen, ezért nem akartam, hogy neki dolgozzon; rémisztő volt szimplán már csak a tudat is, hogy egyszer minden kiderülhet. Ha Gabriel nem kezd magánakcióba, ha nem megy a saját feje után - akármennyire is a jóindulat vezérelte -, akkor most nem lennénk itt. Akkor nem kéne végignéznem, ahogy a fiam nem csak lelkileg, de fizikailag is egyre távolabb kerül tőlem a történtek miatt. Csak jót akartam neki, szerettem volna megvédeni egy olyan igazságtól, ami mély sebet ejtett volna rajta régen, de pont azt értem el, amit el akartam kerülni. Mindig is meg voltam győződve róla, hogy a körülményeinket félretéve igenis jó anyja vagyok a fiamnak, hiszen mindig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a lehető legjobbat biztosítsam neki mindenből és megvédjem, amitől meg kell védeni. Egészen mostanáig.

Gabriel igazsága, a történet másik oldala adhat egy kerek egészet Eddie számára, bár attól tartok, hiába lát ezután tisztán, ez az érzésein nem fog változtatni. Ugyanúgy mérges, frusztrált, dühös és csalódott lesz, amire minden oka megvan, de anyaként nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ezt minél előbb valahogy helyrehozzam. Szeretnék utána menni, átölelni, még ezerszer bocsánatot kérni tőle és megígérni, hogy ezek után már minden rendben lesz, mert már nem csak én, hanem az apja is mellette lesz, szeretné megismerni, támogatni, és a lehetőségekhez képest bepótolni az elmúlt tizenhét évet, de most még én is nehezen hinném ezt el. Egyszerűen nem látom, hogy minden rendben lesz. Nehezemre esik bármit is mondani, amivel talán nem rontok tovább a helyzeten. Attól tartok, Eddie belém vetett bizalma annyira megingott, hogy akármit mondanék, azt ellenem fordítaná. Hisz mégis mivel tudnék enyhíteni a helyzeten? Legfeljebb cukormázat tudnék húzni mindenre, ami az igazságon továbbra sem változtatna. Csöndben megtörlöm az arcom, és roppant hálás vagyok Gabrielnek, amiért kettőnk helyett is jelen van a beszélgetésben. Úgy érzem magam, mint aki teljesen megsemmisült, mintha átment volna rajtam egy úthenger. Egyetértően bólintok Gabriel szavaira, bár nem biztos, hogy ugyanarra gondolunk. Én szeretném, ha Eddie nyitott lenne egy beszélgetésre, ami talán nem most fog megvalósulni, mert nem lenne meglepő, ha napokra bezárkózna a szobájába, és esetleg csak akkor jönne ki, ha hallaná, hogy én a fürdőszobában vagyok. Nem tudom, Gabriel mire gondol pontosan, az elmúlt bő két hét alatt már többször bebizonyosodott, hogy egészen más utakon járunk, másként gondolkodunk, sok mindent másként látunk, de most valahogy közös nevezőre kell jutnunk. Együtt kell ezt végigcsinálnunk most már, és innentől ez mindenre érvényes, ami Eddie-t érinti.

“Once again there you are; anxiousness, nervous heart. Butterflies fluttering can only mean one thing”

Nehéz szavakkal leírni ezt a mostani helyzetet. Ha megpróbálnám, sem menne. Zsong a fejem az elhangzottaktól, sziklaként telepszik mindkét vállamra az igazság súlya, és azt érzem, Eddie pillanatról pillanatra távolabb sodródik tőlem, tőlünk. Ha nem lenne itt Gabriel, képtelen lennék erre a beszélgetésre. Még sosem volt ilyen lehangoló és nyomasztó ez a lakás, most valahogy mégis azt érzem, még a falak is rám mutogatnak és rajtam nevetnek. Tizenhét évig hazudtam a saját fiamnak, megérdemlem a következményeit. Ez így is van, viszont Eddie arca még a saját fájdalmamnál is mélyebb sebeket ejt bennem. Dühös, csalódott, amire minden oka megvan, de a tekintete ennél is többet árul el. Minden, amit eddig hitt, amit eddig gondolt az életünkről, a saját életéről, a kapcsolatunkról, rólam, az apjáról… egy pillanat alatt tört ketté ez a kép benne. És látom rajta, hogy magyarázatot vár tőlem, de egyszerűen nem tudok neki most többet adni. Tizenhét év kellett ahhoz, hogy Gabrielnek is bevalljam, és szembesítsem vele, mi zajlott le bennem akkoriban. Látom az érzelmeivel és a könnyeivel küszködni, aztán egyszerűen hátat fordít nekünk és elviharzik a szobájába. Ez az a pont, aminél már én sem tudom tovább tartani magam, de már nem is próbálkozom. Csukott szemmel hagyom a könnyeket az arcomat áztatni. Gabriel kérdésére nem válaszolok, csak a fejemet csóválom. Nincs minden rendben, már hogy lenne minden rendben? És még sokáig nem is lesz minden rendben. Egy csettintésre omlott össze minden körülöttem, és rengeteg idő lesz eltakarítani a romokat. Félig felé fordulok és a hozzá közelebb eső kezemmel nyúlok felé, mintha meg akarnék róla bizonyosodni, hogy ő még itt van, és nem hagyott itt, ahogy az előbb a fiunk tette. Mindent bizonytalannak érzek most, és szükségem van egyetlen biztos pontra. Szeretném, ha ez a pont Gabriel lehetne.

Eddie szobájának ajtaja nyílik, ez a hang pedig valahogy azonnal visszahozza az eddig teljesen elveszett lélekjelenlétemet. Hirtelen fordulok abba az irányba, ahol Eddie-t felbukkanni vélem, arcomat közben gyors mozdulatokkal törlöm meg, és amint meglátom őt, rajta a hátizsákját, és ahogy a fürdőszoba felé igyekszik, mint akinek időre kell mennie valahova és máris késésben van, azonnal kapcsolok, és pillanatok alatt hagyom magam mögött Gabrielt.

- Eddie - szólítom meg még menet közben, mielőtt a fürdőhöz érnék. Nagyon rossz érzés fog el, ahogy visszagondolok arra a táskára, ami a hátán lógott, és közelebb érve látom, hogy éppen a cuccait pakolja bele. - Mit csinálsz? Mégis minek…? Hova készülsz? - kérdezem szinte hadarva, egyértelműen félve a választól. Az arcomra kiülő pánikot akarva sem tudnám leplezni, annyira egyértelműen kiül minden vonásomra. - Ne csináld ezt, ennek semmi értelme. - Közelebb lépek hozzá, és hatalmas kényszert érzek, hogy egyszerűen kivegyek mindent a kezéből, de visszafogom magam, így inkább csak szavakkal próbálom győzködni. - Tudom, hogy ez nem egyszerű, de ez sem megoldás. - A hátizsákjára mutatok. Nem akarom, hogy egyszerűen hátat fordítson ennek a helyzetnek. Tisztában vagyok vele, hogy engem hibáztat és emiatt nincs jogom dühösnek lenni rá, mert már én is nem egyszer elismertem, hogy rosszul döntöttem. De ha most elmegy, nem tudom, miként találunk megoldást erre az egész káoszra. - Eddie, sajnálom… - A keze után nyúlok, és ha hagyja, akkor szembe fordítom magammal. - Csak adj rá lehetőséget, hogy helyrehozzam.

“Once again there you are; anxiousness, nervous heart. Butterflies fluttering can only mean one thing”

Eddig a pontig szentül hittem Gabriel szavaiban, és racionálisan végiggondolva én is úgy gondoltam, minden rendben lesz. Nem azonnal, nem perceken vagy órákon belül. Ennek le kell ülepednie, mindenkinek a saját tempójában fel kell dolgoznia, és együtt képesek leszünk a romokból várat építeni. Ha eljutunk idáig, ha túlleszünk a nehezén, akkor minden rendben lesz. Próbálom ezt mantrázni magamnak és elhinni, itt cseng a fülemben Gabriel megnyugtató, biztató hangja, de most távolinak és fakónak tűnik. Most nem látom, hogy minden rendben lesz, hogy idővel közösen fogunk építkezni ebből, bármi is legyen ez. Most csak azt látom, hogy Eddie a könnyeivel és a mérgével küzd, hogy hirtelen mindent megkérdőjelez, a csalódottság teljesen eluralkodik rajta, és nem tudja, kiben bízzon. Borzasztó így látni őt, a szívem szorul össze miatta.

Hagyom elvonulni a szobájába, mert tudom, hogy időre és térre van szüksége a hallottak után. Ha ő így jobban meg tudja emészteni az elmúlt perceket, akkor nem fogom visszarángatni ide közénk. Az ő korában néha nekem is csak arra volt szükségem, hogy egyedül lehessek, ne lihegjen a nyakamba senki, ne próbáljon senki rábeszélni semmire, hanem csak magamra akartam csukni a szobám ajtaját, kizárjak mindent, és csak a saját világomban létezzek. Hiába tudatosítom ezeket magamban, attól még nagyon nehéz átélnem, ami most történik. Hitetlenkedve pillantok Gabrielre. Talán ez az első pillanat, amikor nehezen hiszem el, hogy minden rendben lesz. Szeretném én is ezt hinni, de most nem megy. Még mielőtt viszont bármit reagálhatnék, Eddie viharzik ki a szobájából egyenesen a fürdő felé véve az irányt egy hátizsákkal a hátán. Mintha két kézzel ráznának vissza a valóságba, olyan gyorsan térek magamhoz, és a jövővel kapcsolatos félelmeimet félrerakva indulok meg utána. Nagyon rossz érzésem van azzal kapcsolatban, mire készül, a megérzéseim pedig ritkán csalnak. Bárcsak ne lenne igazam, bárcsak ne arra készülne, hogy egyszerűen elmegy itthonról, de minden jel erre utal. Ismét elönt a pánik, de ez most más; nem attól rettegek, mennyire lesz nehéz helyrehozni mindent, hanem attól, ha most elmegy, illetve hagyom elmenni, nem is lesz esélyem jóvátenni az elmúlt tizenhét évet. Én amennyire félek, ő annyira dühös. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg is szeretném azt érezni, hogy nincs olyan távol tőlem, hogy még nem menthetetlen minden, talán ezért is nyúlok felé és próbálom közelebb húzni magamhoz, de ő ezt elutasítja. Ismerem, tudom jól, hogy mire lenne most szüksége, de képtelen vagyok ezt felfogni. Ha távolságra van szüksége tőlem, az szülőként a legnagyobb kudarc, amit elérhetek.

- Eddie… - kérlelem tovább, és az előbbiek ellenére ismét felé nyúlok. - Minden rendben lesz, csak maradj itt és beszéljük meg. - A hangom bizonytalanul cseng, remeg. Még én is megkérdőjelezem mindezt, de abban bízom, ha kimondom, akkor talán könnyebb lesz elhinni. Hát, egyelőre nem. Azzal vág igazán szíven, amikor közli, hogy Tommyéknál marad pár napig és ezt meg is beszélte vele. Bármi egyéb helyzetben nem lenne kifogásom ellene, mert a barátai közül - már amennyire ismerem őket - még őt mondanám a legnormálisabbnak, de most hallani sem akarok róla. Hirtelen kapom hátra a fejem, amikor Gabriel megjelenik mögöttünk.

- Nem - vágom rá szinte azonnal, a kelleténél egy kicsit hevesebben. Nem ellene irányult a kifakadásom, nem helyénvaló még vele is veszekednem, és ezt érzem is. - Nem - ismétlem ezúttal halkabban, némi nyugalmat magamra erőltetve, kicsit tompítva az előbbieket. - Eddie, kicsim, csak maradj itthon. Ha nem szeretnél most, akkor holnap is beszélhetünk róla, csak ne menj el.

“Once again there you are; anxiousness, nervous heart. Butterflies fluttering can only mean one thing”

Mintha gyomron vágnának, olyan érzés látni, ahogy Eddie ismét elhátrál tőlem. Mindent egy lapra tettem fel, amikor úgy döntöttem, egyedül csinálom végig ezt az egészet, és csak ketten leszünk egy család. Sosem volt ideális, sem tökéletes, sokszor még csak egyszerű sem volt, de mindig mindent érte tettem. És pont ezek vezettek el idáig, hogy most még csak a közelemben sem bír lenni. Csalódottan, elkeseredve csóválom a fejem, ahogy hajtja a magáért. Legbelül én is tudom, hogy igaza van. Semmi nincs rendben és jó sokáig még nem is lesz, de nem szeretném ezt sem elhinni, sem elfogadni. Van éppen elég nehézségünk a hétköznapokban, legalább ez, ami a négy fal között van itthon, ne essen szét. Félek, mert most először még csak elképzelésem sincs, mi várhat ránk az előttünk álló időszakban. Már látom a szemében, azt a vészjósló csillogást, ami semmire jóra nem enged következtetni. Nem szeretnék engedni neki, inkább minél előbb valami megoldást akarok találni erre a helyzetre, kétségbeesetten kapaszkodok az utolsó szalmaszálba is, amit mintha Gabriel közbeszólása szakítana ketté. Talán pont ezért, és azért is, mert attól tartok, a szavaival csak adja Eddie alá a lovat és tovább tüzeli, a kelleténél hevesebben förmedek rá Gabrielre, amit azonnal meg is bánok. Nem rajta kéne levezetnem a feszültséget, ráadásul az én kérésemre jött ma ide. Nem fair vele szemben ez a viselkedés, de már egyre kevésbé tudok racionálisan cselekedni és gondolkodni.

- Eddie… - suttogom halkan a nevét még egyszer, de közben már úgy érzem magam, mintha egy vesztes csata helyszínén lennék. Mintha minden szó felesleges lenne, csak az időt húznám vele, hogy minél később szembesüljek azzal, ami elkerülhetetlen. A kétségbeesés és a félelem egy pillanat töredéke alatt változik meg, és valami azonnal átkattan bennem, ahogy megérzem a vállamon Gabriel tenyerét. Minden izmom egyszerre feszül be, amire a szavai csak rátesznek egy lapáttal. Azonnal megint csak arra tudok gondolni, hogy ez is csak tovább bátorítja Eddie-t, ha meghallotta. Hogy ezzel is csak az én szerepem, mint ellenség lesz hangsúlyosabb. És ezzel Gabriel is azt sugallja, hogy Eddie mellett áll; nem általánosságban, mint egy támogató apa, hanem most, ebben a konkrét helyzetben, és ez felbosszant. Nem nézek rá, csak megtörlöm az arcom és arrébb állok, helyet hagyva ezzel Eddie-nek, hadd menjen, ha menni szeretne. Nincs semmi, amivel vissza tudnám tartani, amivel maradásra bírnám. Nem azért adok neki utat, mert Gabriel is erre biztat, hanem azért, mert nincs más választásom. Mozdulatlanul, Eddie hűlt helyét nézve, őt magam elé képzelve várom meg, amíg elmegy és becsukja maga mögött a bejárati ajtót. Bízom benne, hogy nem az, hogy csak én reagálom túl, de most annyira véglegesnek tűnik minden. Veszek egy mély levegőt, megtörlöm az arcom és Gabriel felé fordulok, a kezét pedig leveszem a vállamról.

- Ehhez nem volt jogod - szegezem neki vádlón a szavakat, közben egyenesen a szemeibe nézek. - Nem is ismered! - Csak az jár a fejemben, ha kiállt volna mellettem, nem pedig Eddie pártját fogja és nem mondja azokat, amiket, akkor talán most Eddie nem egy taxiban ülne. - Nem volt hozzá jogod! - Ismétlem, most már határozottan felemelve a hangomat. - Mégis mit gondoltál, Gabriel? - kérdezem széttárt karokkal. - Azért, mert te is el akartál menni tizennyolc évesen otthonról, azt hiszed, most a helyébe tudod képzelni magad? Ez egy kicsit más helyzet. Szükségem lett volna rád, de nem, neked egyből a jófej, megértő apát kell játszanod. - Csalódott vagyok, dühös, tehetetlen, és ez az egész bosszant és kezd az idegeimre menni. Első soron nem is Gabriel miatt érzek, így, de ő van itt, és az elmúlt hetek összegyűlt frusztrációját már nem tudom kordában tartani. Hátrálok egy lépést, még mielőtt viszont elfordulnék, visszalépek hozzá. - És rohadtul elegem van az ígéreteidből. Nem kérek belőlük többet. - Annyi meg annyi ígéretet tett, amióta ismét találkoztunk, hogy számon sem tudom tartani; tudom, hogy csak a jó szándék vezérli, de olyat inkább ne ígérjen, amire nincs ráhatása. Néhány lépés után ismét a nappaliban találom magam, igazából azt sem tudom, miért jöttem ide. Céltalannak érzem az ittlétem, ezért jobb ötlet híján az asztalon hagyott kávéscsészét felkapom, a konyhába sietek vele és kicsit sem finomkodva a mosogatóba hajítom. Megtámaszkodom a pult szélén és lehunyt szemekkel hajtom le a fejem, ami így a csöndben tűnik fel, mennyire lüktet. Egyik kezemmel masszírozni kezdem az orrnyergem, és mintha csak most csapna arcon a valóság, hirtelen másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy Eddie nincs itt - és még ki tudja, meddig nem is lesz.

“Once again there you are; anxiousness, nervous heart. Butterflies fluttering can only mean one thing”

Eddie egyre távolodó léptei visszhangoznak a fejemben, és mindegyik lépése, amivel távolságot sző kettőnk közé, mert erre van szüksége, a nyikorgó ajtó nyílása, aztán az egyértelmű, összetéveszthetetlen csukódása a mai nap - és az eddigi tizenhét év - kudarcára emlékeztet. Nem kellettek hozzá napok, sem órák, annál jóval kevesebb is elég volt, hogy minden, az a kevés, amit idáig sikerült valahogy felépítenem, atomjaira hulljon. Még soha nem éreztem így magam. Annyi minden kavarog bennem és annyi mindenen jár egyszerre az agyam, hogy azt sem tudom pontosan, mit érzek. Mindent és a hatalmas ürességet, amit Eddie távozása okozott. Ha más állna most itt, akkor azon a másik személyen vezetnék le mindent. Nem jellemző rám, hogy látványosan hangot adnék a frusztrációmnak, szeretek inkább magamban lerendezni mindent, és kerülni a konfliktusokat, de most eljutottam arra a pontra, hogy nem tudom magamban tartani a gondolataimat és azt a keserű érzést, ami pillanatról pillanatra jobban mérgezi minden porcikámat. Nem is igazán gondolom végig, amiket hozzávágok, talán nem is gondolom komolyan, egyszerűen ki kell adnom magamból valahogy a feszültséget, ami szétfeszíti a mellkasom, mert már nem bírom tovább. Látom az arcán a döbbenetet, ami a korábbi higgadtságával teljesen szembe megy. Én magam is nehezen hiszem el, hogy pont ezeket a sértéseket vágom hozzá, hogy pont azokat az éveket emlegetem fel, amiktől a leginkább menekülni akart és akar. Nem tudhatom, csak sejthetem, milyen érzés lehet neki ezt végighallgatni, már amiatt, mert egy ideig végignéztem az otthoni küzdelmeit. De most ez valahogy nem fékezi a nyelvemet; fáj, amit érzek, és minden racionális gondolatot félretéve támadásba lendülök, hogy másnak is fájjon.

Szabadulni szeretnék erről a pici, fullasztó helyről, ezért elindulok a nappali felé, de az egész lakás olyan kicsi, hogy pár lépés és ott vagyok, Nem tudom, mihez kezdjek magammal, mit kéne csinálnom, mi lenne most a normális, vagy legalább elfogadott. Minden értelmetlennek tűnik. Az asztalon árválkodó csésze is, ami a mosogatóban landol végül. Értelmetlen a falon ketyegő óra, ami az Eddie nélkül töltött időre emlékeztet, a szobájának résnyire nyitott ajtaja, az előszobában hagyott tornacipője, a gáztűzhely, aminek fel van nyitva a teteje, pedig egyértelműen nem fogom ma használni. Tanácstalanul és tehetetlenül masszírozom az orrnyergem, de az egész fejemet uraló lüktető érzés nem hagy alább - még egy dolog, ami bosszant. A düh, a szomorúság, a csalódottság, ez a nyomorult egyveleg rázni kezdi a vállam, és hiába töröltem le mindent az arcomról az előbb, most ismételhetem meg. Nem lepődnék meg, ha Gabriel ezek után szó nélkül távozna. Fel sem róhatnám neki, sőt, igazából megérdemelném. Hülyén viselkedtem, ez a helyzet kihozta belőlem a lehető legrosszabbat, és ezt pont arra vetítettem ki, aki a legtöbbet próbál segíteni, amióta csak ismét találkoztunk. Távozás helyett viszont egyre közeledő lépteket hallok és megint magamon érzem az érintését. Nem érdemlem meg ezt a kedvességet tőle.

- Ennél rosszabbra? - kérdezem elcsukló hangon, fátyolos tekintetemmel az arcát fürkészve. - Ennél is rosszabbra? - Nehéz elképzelnem ennél sokkal rosszabb forgatókönyvet; a fiam, akiért mindent feláldoztam, utál és minél messzebb akar lenni tőlem. Az ő szemszögéből talán elsülhetett volna ez a beszélgetés rosszabbul, de az enyémből nem. Én nem tudom olyan pozitívan nézni az Eddie hollétét érintő kérdést, mint Gabriel. Nem nyugtat meg, hogy tudom, hol van, kivel van, hogy jut el oda. Nem itthon van. Nem mellettem van. Kisétált azon az ajtón, elment, és biztos vagyok benne, hogy napokig életjelet sem fog magáról adni. Azt hittem, ma már semmi sem érhet meglepetésként, de Gabriel kérdése egy pillanatra kizökkent abból a buborékból, amiben eddig léteztem. Menjen vagy maradjon? A könnyeimet letörlöm és egy darabig csak Gabriel arcát fürkészem. Nem tud nem eszembe jutni a tegnapi telefonhívás, a kimondott, illetve leginkább a kimondatlan szavak, a kérdéseim, amikre nem kaptam választ, viszont számára sok mindennek világosabbnak kell lennie a napnál. Görcsbe rándul a gyomrom ezektől a gondolatoktól. Az előbbiek után nincs merszem maradásra bírni; nem akarom, hogy úgy tűnjön, kihasználom.

- Menj nyugodtan, ha menni szeretnél. - A hangom most már sokkal nyugodtabb, már nyoma sincs benne annak a sok igazságtalan dühnek, amivel letámadtam. Azt viszont nem tudom pontosan, mi lenne most jobb; ha egyedül maradnék a gondolataimmal, vagy valaki éppenséggel elterelné azokat. Más helyzetben kapnék az alkalmon és szeretnék minél több időt vele eltölteni kettesben, de most túl sok tényező van ellenünk.

“Once again there you are; anxiousness, nervous heart. Butterflies fluttering can only mean one thing”

Az agyam folyamatosan kattog, de hiába próbálok a kérdésekre választ találni, semmire nem jutok. Ha kivételesen tudnék az eszemre hallgatni a szívem helyett, hátrálnék egy lépést és nem a mostani helyzet miatt aggódnék, hanem előre tekintenék. De ez nagyon nehéz és ez nem fog egyik pillanatról a másikra megtörténni. Én nem tudok ennyire nyugodt maradni, mint Gabriel. Sosem voltam ez a típus, és nem is leszek.

Más helyzetben mosolygásra késztetne, Gabriel mennyire másra számított, mint én. Nem hibáztathatom, amiért nem ismeri Eddie-t, hiszen tizenhét évig nem volt az életének a része. Hiába a fia, egyelőre szinte idegen számára. Nem tudja, milyen, ha dühös, ha boldog, ha valamit nagyon akar, nem tudja, milyen nehézségei vannak, mi mindennel küzd meg minden egyes nap. Idővel ezeket ő is meg fogja tapasztalni, ha Eddie úgy dönt, beengedi az apját az életébe.

- Bárcsak kiabált volna - suttogom most már sokkal csendesebben. Egy hosszú pillanatra lehunyom a szemeimet, amikor Gabriel tenyere az arcomra kúszik. Akaratlanul is bevillan a tegnapi beszélgetésünk. Még nem beszéltünk róla, de ha beszélnénk is róla, nem ez lenne a megfelelő pillanat. Az is lehet, egyszerűen csak a szőnyeg alá kéne söpörni és úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Most Eddie-re kell koncentrálnunk, utána meg… Neki az esküvőjét kell szerveznie. Veszek egy mély levegőt és igyekszem rendezni a gondolataimat, de sokkal nehezebb, ha ilyen közel van. Egy részem azt szeretné, ha most elmenne, mert minél több időt tölt itt, annál rosszabb lesz végignézni, ahogy ő is kisétál az ajtón. Egy másik felem viszont egyelőre nem akarja elengedni, mert most mindennél jobban megrémiszt az egyedüllét gondolata. Eddig mindig tudtam, hogy Eddie haza fog jönni a mindenféle elfoglaltságai után. Ha vártam, ő jött. Most viszont nem fog jönni.

- Örülnék, ha maradnál még egy kicsit. - Ebben a hatalmas káoszban, ami körülvesz most minket, Gabriel az egyetlen jó. Az elmúlt pár hétben annyi rossz dolog történt; Eddie balesete, a műtét, a veszekedések, a Sierrával való beszélgetés… Úgyhogy, ha csak egy kicsit is, de önző mód szeretném azt az egy jó dolgot nem azonnal elengedni. - És igazad volt. Sok mindent mond az ember mérgében. - Sóhajtva ingatom a fejem, mert ép ésszel fel nem foghatom, hogy vághattam a fejéhez azt a sok dolgot. - Ne haragudj, nem tudom, mi ütött belém az előbb. Nem gondoltam komolyan, csak… Bepánikoltam, azt hiszem.

“Once again there you are; anxiousness, nervous heart. Butterflies fluttering can only mean one thing”

Sokkal jobb lett volna, ha Eddie kiabál, ajtót csapkod, a fejemhez vágja, ami csak az eszébe jut. Helyette az arca és a tekintete elmondott mindent. Még most is látom magam előtt a csalódottságot és a dühöt, ami lerítt róla. Annyira szabadulni akart innen, tőlem… Sokkal jobb lett volna, ha kiabál. Helyette megtettem én; gondolkodás nélkül csak mondtam, ami eszembe jutott, nem érdekelt, mennyire bánthatom meg vele Gabrielt. Most, jóval higgadtabban már, racionálisan végiggondolva, látom, mekkora hülyeséget csináltam, és pont az az embert rúgtam és pont ott, akit és ahol a legkevésbé kellett volna. Szörnyen érzem magam miatta. Nem tudom, mire számítok pontosan a bocsánatkérés utána, de az arcáról elhalványuló mosoly sokat mond, ahogy az is, hogy nem reagál, csak eltereli a témát. Ha valamiféle büntetésnek szánja, akkor tökéletesen működik. Amíg ezt nem beszéljük meg, nem hiszem, hogy fogok tudni mással foglalkozni - Eddie hiányát leszámítva. De Eddie most nincs itt, Gabriel pedig igen. Csöndben bólintok, mert tényleg jó ötletnek gondolom a sétát, bár elég nehéz elképzelni, ahogy Gabriel Bronx utcáit járja este. Régen hasonló környéken nőttünk fel, de azóta már nagyon sok idő eltelt, az ő élete pedig egy teljesen más világ már.

- Menjünk - erősítem meg szóban is. Leoltom a villanyokat, az előszobai fogasról leakasztok egy vékony kardigánt, és Gabrielt magam elé engedve bezárom a lakást. Jól esik kilépni onnan, ahol nemrég még Eddie-t próbáltam maradásra bírni. Egyelőre csak egy csúfos vereség helyszínére emlékeztet ez a lakás, másra nem igazán, és nem is fog, amíg Eddie haza nem jön. Az utcára érve határozottan jelzem, melyik irányba menjünk, de ezt a közvilágítás is alátámasztja; ahol gyér, arra a részre még ennyi év után sem vagyok hajlandó betenni a lábam sötétedés után. Errefelé maximum kölykök játszanak az utcán, szomszédok kiabálnak egymásnak az ablakból, vagy egy-egy lépcsőházban hallgatják hangosabban a zenét, de alapvetően biztonságos. A kardigánt a vállamra terítem, mert nincs kedvem cipelni.

- Figyelj… - sóhajtok egyet, és Gabrielt a karjánál visszahúzva fordítom magammal szembe. - Az előbb fönt… - Pontosan tudom, mit akarok mondani, de valahogy nehezebb szavakba önteni, mint arra számítottam. - Ismerlek annyira, hogy tudjam, ha nem reagálsz semmit, az a legrosszabb, mert akkor igazán rosszulesett, amit mondtak. - Mindemellett az arcára is egyértelműen kiült sok olyan dolog, amit máskor biztosan próbálna valahogy leplezni. - Nem akartalak megbántani, szándékosan sosem tennék olyat. - Azt látom rajta, hogy mindig más érdekeit helyezi előtérbe, és amit ő kap az “elfér” még. Nem szeretném, ha ez is elférne. Ha megbántottam, mondja meg és beszéljünk róla, és öntsünk tiszta vizet a pohárba. Nem szeretném, ha a jövőben a szőnyeg alá söpört dolgok előkúsznának valamilyen úton-módon. Lehet, hogy ez eddig, másokkal bejött, hogy olyan emberekkel vette magát körül, akik szíves örömest vették az áldozatot és nem érdekelte őket, hogy mi zajlik le benne. De pont nemrég belekezdtünk valamibe, amiben ketten kell részt vennünk, és részemről ebbe az is beletartozik, hogy őszintén beszélünk egymással.

“Once again there you are; anxiousness, nervous heart. Butterflies fluttering can only mean one thing”

Nem akarok most itt maradni, friss levegőre van szükségem, és arra, hogy egy kicsit mást lássak, mint ezt a konyhát, a nappalit, a fürdőt, vagy Eddie szobáját. Valahogy ki kell innen rángatnom magam, el kell szakítanom a gondolataimat az elmúlt percektől, ha ez lehetséges, de legalább meg kell próbálnom. Elég pokoli lesz az elkövetkező pár nap. Ha Gabriel elment volna, akkor valószínűleg a tűzlépcsőn kötök ki és a házak között sikátort, az utcán elhaladó embereket, a szomszéd épületben szép sorjában kialszó fényeket nézném. De egy séta kettesben talán jobbat fog tenni, mint a magány. Még akkor is, ha nemrég határozottan állítottam, hogy távolságra van szükségem Gabrieltől, és csak Eddie miatt kéne kommunikálnunk. A józan ész ma csak sokadlagos tényezőnek tűnik sok szempontból.

Az utcára érve egy viszonylag biztonságos irányt veszek, amerre úgy gondolom, nyugodtan fogunk tudni sétálni bármiféle kellemetlenség nélkül. Átfut az agyamon, hogy nem látom a közelben Gabriel autóját, de valószínűleg arrébb parkolt le, nehogy Eddie rögtön kiszúrja a feltűnő kocsit. A fiunkról kéne beszélgetnünk, a történtekről, esetleg valamiféle tervről a jövőre nézve, de egyelőre minden annyira képlékenynek tűnik, hogy felesleges tervezni. Felesleges a holnapról beszélni, vagy az azutánról, a következő lépésről, vagy a hogyan továbbról. Minden Eddie-n és az ő akaratán múlik, mert ha ő nem akarja, hogy legyen következő lépés, akkor nem lesz. Addig pedig felesleges magunkat bármiféle hiú ábrándba ringatni, mert ha mégsem úgy alakulnának a dolgok, ahogy szeretnénk, akkor csak magunk alatt vágjuk a fát a korai tervezgetéssel. Viszont amit nem tudok egyszerűen félretenni és majd egy következő alkalommal visszatérni rá, az a fent elejtett megjegyzéseim sorozata, amivel Gabrielt illettem. Nem akarom, hogy a jövőben még emiatt is feszültség legyen kettőnk között, vagy haragudjon rám, ezért szeretném tisztázni. Rosszul esik, hogy nem tud a szemembe nézni, de nem hibáztatom érte. Hátrálok egy lépést és lehajtom a fejem, mielőtt bármit is mondanék. Az elég bonyolult, kesze-kusza helyzetet sikerült még tovább bonyolítani. Nem elég Eddie, az ő kirohanása, nem volt elég az elmúlt majdnem két hét összességében, vagy a tegnapi telefonbeszélgetés és a jelenlegi ingoványos kapcsolatunk, amit megfelelően körül sem tudnék most írni, még ez is… Sóhajtok egyet és inagtni kezdem a fejem. Közelebb lépek Gabrielhez, az arcát kezdem fürkészni és finoman az álla alá nyúlva visszafordítom az arcát.

- Nem gondoltam komolyan. - Ezt viszont nagyon is, és ezt hallhatja a hangomban, láthatja az arcomon, de ha még így sem hiszi el, akkor ezerszer el fogom ismételni, ha ezt akarja. - Tudom, hogy betartod az ígéreteidet, és sajnálom, hogy megkérdőjeleztelek. - Mindig jellemző volt rá, ha megígér valamit, akkor állja a szavát. Ezt senki nem veheti el tőle, még én sem. Pláne nem egy kis pillanatnyi sértettség miatt. - Nem esett jól, hogy ilyen egyértelműen Eddie mellé álltál, de átléptem egy határt, amit nem lett volna szabad -  vallom be őszintén, ha már ennyire nyíltan beszélünk. - Nem szeretnék veled súrlódást és feszültséget. Elég volt az elmúlt két hét - sóhajtok fáradtan a fejemet csóválva. Belül viszont egy kis hang azt súgja, hogy akármennyire sincs kedvemre, úgyis akad még bőven, ami miatt fájhat majd a fejünk.

“Once again there you are; anxiousness, nervous heart. Butterflies fluttering can only mean one thing”

Nem gondoltam volna, hogy idáig jutunk; nem csak Eddie lelki világa kavarodott fel, de még egymással is békét kell kötnünk. Tudom, hogy olyan dolgokat mondtam, amikkel fájdalmat okoztam neki. Rosszul is érzem magam emiatt. Megkérdőjeleztem, amit nem lett volna jogom megkérdőjelezni, hiszen eddig minden ígéretét betartotta. Amikor elmondtam neki, hogy Eddie az ő fia, semmiféle elvárással nem voltam felé, és ezt neki is elmondtam. Elsétálhatott volna, élhette volna tovább az életét, ahogy korábban élte, nem lett volna szükséges belebonyolódnia az életünkbe, de ő nem fordított hátat, és azóta is csak segít, ad és ígér. És ha valamit megígér, akkor azt be is tartja, eddig legalábbis mindig tartotta a szavát. Annyi gubanc van most a fejemben, legalább ezt az egy szálat szeretném kibogozni, mert a többi közel sem tűnik ennyire egyszerűnek. Éreztem, hogy lesz közöttünk nézeteltérés, ha Eddie-ről lesz szó, de azt nem láttam előre, hogy már ennyire az elején belefutunk egy ilyenbe.

Továbbra is az arcát fürkészem, amikor beszélni kezd, és végre nem fordítja el a tekintetét. Egy pillanatra elveszek azokban a melegséget nyújtó barna szemekben, amik még ilyen időkben is képesek valamelyest megnyugtatni. A hosszúra nyúló csönd viszont pont elég ahhoz, hogy megint a szemeim előtt lebegjen a tegnapi beszélgetésünk, a kérdéseim és az elmaradt válaszok, amiket kétlem, hogy bármikor megkapnék. Egyetértően bólintok, mert tényleg úgy gondolom, hogy mindketten átléptünk egy határt a másikkal szemben. Neki is és nekem is meg kell tanulnunk egy csapatban játszani, együttműködni és ki kell találnunk, hogy legyünk együtt Eddie szülei, ha Eddie nem zárkózik el előle.

A bizakodó mosolya láttán egy pillanatra nekem is mosolyra húzódnak ajkaim, hiába nem látom ennyire optimistán a jövőt. Több bennem a kétség és a félelem, és valószínűleg ez így is marad. Ha ő is az elejétől kezdve Eddie mellett lett volna, valószínűleg másként élné meg. De most azt érzem, ha Eddie nem békél meg a helyzettel, kettőnk közül én veszíthetek többet; nekem csak Eddie van. Egy pillanatra lehajtom a fejem és bólintok. Idáig azt hajtogattam magamnak, távolságra van szükségünk egymástól és Eddie-re kell fókuszálnunk, most viszont eljutottam arra a pontra, hogy a szavakat kevésnek érzem. Közelebb lépek hozzá és átölelem - tegnapi beszélgetés ide vagy oda.

- Bízom benned. - Jobban, mint jelenleg bárki másban. Ez régen is hasonlóképp volt, amíg minden jól működött kettőnk között, és ebben a tekintetben most sem érzek változást. Ha valakiben száz százalékosan meg tudok bízni, az Gabriel. Szeretném ezt a pillanatot minél tovább húzni, a józan ész viszont mást mond. Lassan elhúzódom és hátrálok egy lépést. - Nem vagy éhes? Egy falatot sem bírtam enni egész nap. Van pár sarokra egy hely, ahova Eddie-vel régebben egész gyakran jártunk.