To Gaby and Manolo

Nem mondanám, hogy a tipikus felállás van közöttünk, ha én is otthon vagyok. A főzésre sokan fújnak a férfitársaim közül, de én több okból is szerettem. Édesanyámra emlékeztetett a dolog, mindig segítettem neki és ilyenkor egy kicsit úgy éreztem, hogy ki tudom sajátítani őt. Rengeteg testvérem volt, és nem mindig kaptunk annyi figyelmet, mint szerettünk volna. Az ilyen alkalmak különlegesek voltak, mert csakis rám koncentrált és megtanított pár egyszerű fogást is, meg az alapvető konyhai praktikákat, hogy ne vesszek éhen. Többször bizonyult sikeresnek a tudásom, mert a Rico-val töltött közös évek alatt is általában én raktam meleg ételt az asztalra és amikor elvettem Gabyt, de még az udvarlási időszak alatt is azzal kenyereztem le, hogy tudtam főzni. Előny lett volna a házasságunkban? Mindenki másban volt erős, és szerettem, hogy ő nem az a tipikus háziasszony alkat. Hangos táncoló, bort iszogató közönség volt, aki inkább szórakoztatott a konyhában, mintsem igazi kukta váljon belőle. Talán a fiamon láttam hasonló próbálkozásokat, mint én anno, de még sosem tettem szóvá neki. A feleségem megteremtette az otthon hangulatát és életet vitt a közös lakásba. Mindenhonnan visszaköszönt egy műalkotás, vagy egy díszes párna. Gaby egyik életeleme a vásárlás volt, de elnéztem neki, mert feldobódott tőle és olyan lelkesedéssel beszélt egy-egy vásárlási eredményéről, hogy ne boruljak ki, hogy a végére én is megvettem volna tőle. Sales területen is boldogult volna ebben biztos vagyok, de az igazi szenvedélye a művészet volt. Az egyetem alatt is órákon át tudott beszélni egy-egy festményről, vagy szoborról, és ha elutaztunk, akkor bizony a listánkon mindig szerepelt egy múzeum vagy galéria. Nem bántam meg, mert mellette én is művelődtem és imádtam hallgatni a fecsegését. A szokásos felállás lép életbe most is, amikor kiszállunk a kocsiból a megegyezés után, hogy mindent elmondunk a fiunknak. A hazugságok nem vezettek előre, és ha ehhez nyugodtabb környezetet kell teremtenem, akkor egyértelműen nekilátok a főzésnek. Gondűzőnek is elmehetne a dolog, de sokkal jobban fogom érezni magam, ha mindannyian leülünk egy asztalhoz. Tisztában vagyok vele, hogy fel kellene hívnom a munkahelyemet, mert ma délután be vagyok osztva, de esélytelen, hogy bemenjek. A tűzeset miatt tuti áll a bál, és kevés az őr odabent, de most az egyszer nem cselekedhetek úgy, mint régebben. Nem véletlenül mentünk külön, sosem azt tartottam az első helyen, ami fontos lett volna. Gaby gyereket vár és ezt a terhet most nem viselheti egyedül. A számat húztam és halogattam is a témát, de elkerülhetetlen volt, mégis a konyhába mentem elsőnek.

A kezem és arcom megmosása után máris a hűtőben kutattam és valami normális alapanyagot kerestem egy tartósabb reggelihez. A közös étkezések maximum akkor valósultak meg, ha szabadnapos voltam és Gaby is otthon volt, és erre mostanság nem sok alkalom nyílt. A munkájában remekelt és valami nagy projektet is bevállalt, de már a napját sem tudnám megmondani, hogy mikor beszélgettünk utoljára a hétköznapi feladatokról. A mai kivétel, mert a probléma hozott össze minket, és sejtettem, hogy nem lesz annyira egyszerű az evés sem, ha napvilágra kerülnek a titkok. A fiamat korábban felzavartam fürdeni és örültem neki, hogy legalább ebben nem kellett noszogatni. Gaby ért előbb vissza hozzám és már meg sem lepődtem, hogy az én egyik régi pólómat viseli.
- Mit csinálsz? – a késsel a kezemben megálltam a mozdulatban, mert nem tudtam, hogy mire megy ki a játék a tequila kapcsán. Már majdnem felnevettem a vizes akción, de aztán csak megtöröltem a homlokomat és kijelentettem.
- Tölts egyet nekem is, mármint igazit. – kérleltem és a paradicsommal szórakoztam közben, ami aztán levet eresztett mindenhonnan.
- Ha hányni kell… - vontam vállat, de nem tudtam hogyan is érzi magát. – Émelyegsz a szagoktól vagy a hagyma is tiltólistás? – tettem magam elé a következő áldozatot és ha töltött nekem, akkor egy kis szünet gyanánt fel is öntöttem a garatra. Égette a torkomat, de kár lett volna tagadni, hogy megkönnyebbülést hozott az agyamnak.
- A bubis víz talán segít. – egészítettem ki, de addigra leért Manolo is az emeletről és kijelentette, hogy nem eszik. Kissé kezdtem nem igazán higgadt maradni és amikor még el is foglalta a kanapét, akkor letettem a kést a vágódeszkára, hogy kimenjek a nappaliba. A kezemet a törlőkendőbe töröltem bele a paradicsom után, és aztán visszaterítettem a vállamra, hogy egy határozott mozdulattal rántsam fel a fiamat onnan.
- Elég volt a nyavalygásból. Mész a konyhába most, és segítesz anyádnak teríteni. Nem érdekel, hogy mennyire érzed fosul magad Manolo, megértetted? – tartottam a tarkójánál fogva. Éreztettem a testi fölényemet, de nem ütöttem meg őt.

my family

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

Fáradt vagyok. Olyan elemi fáradtság ül rajtam, mit még nem igazán éreztem. Zakatol az agyam a történteken, hiába vettek vért, hiába a vizelet és a kihallgatás...nem lettem jobban ezektől. Hibás vagyok. Tudom. Mind azt gondolják és magam sem tudom mi lesz majd ezután. Erről a kórházban nem beszéltek. Itthon vár rám minden amit a nyakamba fognak szakítani. A lehetőségem, hogy harcoljak ellenük, szertefoszlott. Esélyem sem volt és lehetetlennek is tartottam. Még mindig előttem volt a kép, ahogy a motorháztetőre vágódik és onnan még sodródik a betonon tovább. A vér, mely körül vette az autót és a lányt a retinámba égette magát. A gyomrom gyűszűnyi méretre zsugorodott, se enni, se inni nem vágytam. Szinte semmit sem tudtam lecsúsztatni a gyomrom közé pár korty folyadékon kívül. A pia egy része távozott ugyan, de olyan alkohol mámoros szagom volt...magam is undorodtam ettől a szagtól. Arra vágytam hogy majd aludhatok. Minden vágyam ez az egy dolog volt, még akkor is, mikor a kocsi leparkolt és hallottam a csendet a zenén túl. A pillantásom az ülés háttámlájának bámulásáról az apám felém forduló szigorú, enyhén fáradt arcvonásaira vándorolt. Figyeltem a szavaira, elértek azok, megértettem, de a mozdulat elmaradt...mégis csak fáziskéséssel mozdultam meg, kinyitottam, majd kiszálltam és bevágtam magam mögött a kocsi ajtót. Vissza sem néztem, csak nyitottam az ajtót a kulccsal, majd minden más bevezető nélkül vetkőzni kezdtem a felfelé menetelés közben. Nyitva hagytam a bejárati ajtót, a fáradtságot sem vettem, hogy bevágjam azt is magam mögött. A helyzet otthonunk mélyén sem változott. Nem éreztem megkönnyebbülést az otthon falai között. Nem hozott megnyugvást az ismerős falak és az ismerős bútorok. A fürdőbe lépve pedig megnyitottam a hideg vizet, a meleget meg totálisan leszartam. Felakartam legalább 5 percre ébredni, ám ahogy a zuhany alá álltam és a víz rám ereszkedett...összeszorult a torkom, nyögtem kicsit, majd próbáltam elterelni a történtekről a figyelmem. A tusfürdővel háromszor átmostam magam tetőtől talpig, hajat is háromszor mostam. Mégis az alkohol szaga a csontomig hatolt, lemoshatatlanul. Kizártam a külvilágot. Szándékomban állt a redőnyöket megbontani, s azzal teljes sötétségbe vonni az otthont, majd bezárni a bejárati ajtót és ne keress táblát akasztani a csengőre. Ez lett volna a legszebb az egészben. Ám mégis tudtam hogy ennek ennyivel nem lesz vége. Még nem láttam át a kuszaságot, azonban fogalmam sem volt hogy miért. Az alkohol tette, vagy az, hogy félelem cikázott végig az egész testemen és lelkemen. Vagy a fáradtság, vagy az, hogy nem akartam megérteni azt, mit eddig a szüleim sulykoltak belém. Mintha semmit sem értek volna. Mintha minden most ütközne vissza. Ami a legrosszabb, hogy senki nem engedett a lányhoz, látni akartam, de nem lehetett. Nem láthattam hogy miképpen mentik meg az életét. Az én életemet eláshatom mélyre... még sosem kellett ilyen dolgon keresztül mennem. Még sosem ültem ezelőtt sehányszor se részegen a kocsiba...mit akartam bizonyítani? Most józan vagyok? Ürültem már jócskán az biztos. Tudom hol vagyok és mit teszek...a fejem pedig lüktet. Másnaposságról beszélhetünk már? Azt sem tudom mennyi az idő...
Tökéletesen ráláttam a szemközti tükörben senyvedő önmagamra. Felöltözve egy valamelyik rockbanda együttesem feliratú pólóban és egy melegítő nadrággal, immár pár perc elteltével, fájdalmasan lüktető fejjel, de legalább tusfürdő illatúan képes voltam lebotorkálni a lépcsőn a többiekhez. Némileg még vizes volt a hajam, állt ahogy állt, meg sem fésültem...minek? Életkedvem sem volt. Bántotta a szememet a fény. És inkább szenvedtem volna combnyaktörést, minthogy figyeltem volna, hogyan ülnek meg a galambok az ablakban. Papucsot húztam, anya utálja a mezítlábas sztorit, ám ahogy leérkeztem már az említettel szembe is találkoztam.  
Másodpercekig csak álltam a konyha közepén, emésztve a kórház történéseit. Míg talpam komfortérzete a helyén a papucsban toporogva, csak erőt gyűjtöttem. Figyeltem apa mozdulatait, melyet a pulton végzett az ételekkel. Nem voltam éhes és a gyomrom is köszönte szépen...az illatokat sem volt képes befogadni. A mély légvételeken át a gondolatok szétcincált mivoltából, a lakás alaprajzából és a benne szétszórt bútorok mentén vezető ösvény ismeretéből, mely a testes kanapéhoz vezetett a nappali origójában.  
- Semmit se kérek... - tiltakoztam erőteljesen felemelve két kezem tenyérrel anya felé. Aztán egy pillanatra bele fagytam a mozdulatba, leejtettem kezeimet testem mellé.  
- Vagyis de...egy jó erős altatót... - vágtam le magam végül a kanapéra, kiszedtem a lábaimat a papucsból, majd felhúztam őket oldalvást magam alá. Hátra dőltem, a fejemet hátra vetettem és figyeltem a plafont és a családom mellé tartozó hangfoszlányokat. Abban is biztos voltam, hogy anyám erőszakos lesz a kaját illetően, de már most rosszul voltam. Tenni ellene? Minek? Mégis minek? Csak meredtem a plafonra, de még sem a békét hozta el a pillanatnyi mozdulatlanság, hanem az egyre növekvő feszültséget éreztem, ami magához láncolt, s nem akart elengedni. A TV nem járt az eszemben, hogy bekapcsoljam, hogy nézzek valami műsort, vagy hogy konzolozzak...nem állt szándékomban lehozni. Apa kifejezte a mai teendőket elég érthetően. Beszélni akarnak velem mindenről is. Mégis miről? Fáradtnak éreztem magam. Fáradtnak, de nem fizikai fáradtság volt az. Valami más.

The Valderramas

Nem tudnám megmondani, hogy mire vágytam jobban jelen állapotomban. Arra, hogy leigyam magam, az ágyamra, arra, hogy valaki átöleljen és kibőghessem magam a vállán, vagy arra, hogy egyedül legyek a bennem növekvő aranyos kis velociraptorral, aki kivételes módon az elmúlt tíz órában meglehetősen jól viselkedett és egyszer sem küldött el hányni, mert az annyira vicces lenne és amúgy is megérdemelném. A silány kávét adó automaták úgy kísértettek, mintha intravénásan akartam volna magamba plántálni azt, de semmi pénzért nem akartam már koffeinnel felpörgetni magam a hajnal derekán. Főleg azért, mert a hazafelé vezető úton is koncentrálnom kellett a meginduló városi forgalomban, arra, hogy a piros tényleg pirosat jelentsen és képes legyek megállni akkor, amikor leginkább az autó ajtaját becsapva feldühődött gorillaként caplattam volna fel a házunk lépcsőjén. De nem lehetett. Nem csak hogy az országot és az államot, de a várost se hagyhatta el Manolo, amivel talán nem is volt akkora gondunk, hiszen egy ekkora méretű városban is képes lett volna elbújni és meglógni előlünk, amin az sem segített, hogy a baráti köre sem a példát statuáló éltanulókból állt. Nem erőltettem az autóba ülve a beszélgetést, de amennyire én nem, úgy a fiúk sem akarták még egyszer átbeszélni a történteket, szóval csak hatszor nyúltam oda a rádióhoz, hogy megnézzem az egyes csatornákat, de amikor a hetedik verzió is idegesített, szusszanva pillantottam el Miles felé, hogy kezdjen vele végre valamit, mielőtt még rá találok csapni.. amit pedig az követett volna, hogy minden frusztrációmat a műszerfal csapkodásával adom ki magamból. Szerencsére értett belőle.. sőt, még többet is tett az érintésével, ami ha meg is lepett, attól még.. jól esett, a fenébe is. Az egyezményes nem beszélünk projektet egészen hazáig húztam, leparkolva a kocsival, s mielőtt leállítottam volna azt, még volt bennem annyi, hogy előbb a rádió zaját is kikapcsoljam. Kihúztam a slusszkulcsot is, csak hogy a fejemet egy hosszabb pillanatra a fejtámlának nyomjam, amikor végre a gyerekünk apja megszólalt és megint érvényesítette a családfői szerepet, amiből soha, egyetlen egyszer sem akart kibújni. Mindig összeszedettebb volt nálam.

Csak akkor nyitottam ki a szemeimet, amikor Manolo maga mögött becsukta a kocsi ajtaját, s mielőtt még bármit is mondhattam volna, Miles felém is intézett némi felvezetést.
- Nem gondoltam meg magam, elég volt abból, hogy megjátszuk magunkat. Tiszta vizet kell öntenünk mindenki poharába - a hangom kevésbé volt erélyes, sokkal inkább fáradt és nyúzott volt minden egyes szavam, de a hallottakra fókuszáltam és eszem ágában sem volt ellene menni Miles szavainak. Megdörzsöltem a homlokomat is gondterhelten, végül az eddig felgumizott hajamhoz nyúlva lassan kezdtem kibontani a tincseket, csuklómra csúsztatva a gumit is, csak hogy végre a hajamban elmerítsem az ujjaimat. - Azt hiszem, hogy ez egy arcul csapás volt mindannyiunknak, nem csak ébresztő arra, hogy valamit mindenki elbaltázott a családunkban és ha akarjuk, ha nem, akkor a gyerek felnőtt. De nem fogom azt mondani, hogy nincs baj, mert lehet, hogy te is, én is csináltunk hülyeséget, de egyszer sem jutottunk el oda, hogy valakinek az életéért kelljen imádkoznunk. Mert mi van, ha meghal? Mi van akkor, ha egy bulizós este Manolot is megnyomorítja? - teoretikus kérdések, nem vártam rájuk válaszokat, csak a kételyeimet fogalmaztam meg. Manolo ide született. Neki nem kellett azokon a nehézségeken átmennie, amikkel nekünk kellett szembenéznünk. Neki a feneke alá tettünk mindent és tessék, itt az eredménye. - Menjünk be - még azzal sem ellenkeztem, hogy maradni akart. Igazából fogalmam sincs, kivel és minek kellett volna ellenkeznem. Lassabban kullogtam, megválva a cipőmtől és a táskámtól, ahogy beértünk mindketten. - Oké.. köszönöm - egyszerű szavak, de mégsem mentem utána, inkább a hálót vettem célba, hogy leszenvedjem a majdnem huszonnégy órája rám ragadó ruhát, is. Bárcsak ilyen könnyedén vehetném le magamról a nehézségeket is! Nem gondolkodtam, amikor Miles egy Led Zeppelin feliratú pólójába és egy leggings kíséretében, s mielőtt még eljutottam volna addig, hogy megsimítsam a hasam, már indultam is vissza a konyhába. Egyetlen pillantást vetettem Milesra, amikor már valószínűleg a zöldségeket pucolta és szeletelte, kiszedtem a tequilás üveget a szekrényből, a kupicás poharat egy másikból, ám nem alkoholra fanyalodtam, csak megnézve a címkét döntöttem magamba három kupicányi vizet.. teljesen haszontalanul. - Tudod, néha nagyon hiányzik az, hogy igyak egy adaggal. Vagy többel. A mai nap.. vagy bánom is én, este.. éjjel... mindegy. Szóval.. hiányzik - tartottam egy kis szünetet. - Nem akarok majd lehányni senkit.. hamarosan itt az ideje pedig - mint minden reggel. Volt, hogy ébresztőóra előtt már bejelenetkezett a poronty. A másik pedig épp akkor robogott le a lépcsőn, ezért félig a konyha bejárata felé fordulva néztem végig azt, hogy Manolo megérkezett - remélhetőleg tisztán, némileg felfrissülve. Pár másodperccel később egy vízzel teli poharat toltam felé a konyhapulton. - Igyál belőle.. és te is eszel velünk, bármennyire sincs kedved hozzá, vagy nem tudsz. Muszáj, mielőtt még rosszul leszel - javasoltam. Egy anya mindig mindent jobban tud a gyerekénél, nem igaz?

To Gaby and Manolo

Életem leghosszabb éjszakáján vagyok túl és cseppet sem mondanám azt, hogy fellélegeztem volna. A kórházban tett látogatás, a szülőkkel való társalgás csak kivettek belőlem és már el is felejtettem, hogy milyen volt az este eleje, amikor egy random kislány lesmárolt a bárban. Ricot azóta nem volt időm visszahívni és most nem is a barátok szerepeltek az első helyen, hanem a család. Gaby ritka türelemmel csinálta végig az asszisztálást, a rendőrökkel folytatott kommunikációt, de még az őrsön való egyeztetést is. A fiunktól levették a mintákat és egyértelmű volt, hogy alkoholt fogyasztott, de a drogot legalább kihúzhattuk a sorból. Nem mondanám, hogy nyugodtabb lettem volna, mert így is egy ártatlan lány feküdt a műtőben, de még azt is sikerült kideríteni, hogy onnan stabilan vitték fel az intenzívre. Már hajnalodott, amikor engedélyt kaptunk a távozásra, de csak azzal a feltétellel, hogy az országban maradunk és a közeljövőben nem tervezünk utazást. Ki akart ezek után arra gondolni, hogy meneküljünk, még tetézve azt, hogy nem tudtam mit fogok kezdeni a négy fal között a gyerekünkkel, ha hazaértünk. Gaby vezetett, én meg beültem mellé, hátul meg Manolo foglalt helyet. Bekapcsoltuk a rádiót egy kis figyelemelterelésnek, mert abban egyetértettünk, hogy mindenkinek szüksége van egy kis magányra, hogy átgondolja a történteket. Néha féloldalasan néztem a feleségemre, és sóhajtva támasztottam ki a karomat az ablakon, hogy utána megint hátranézzek és ellenőrizzem a halálra várt csemeténket. A mellébeszélésnek nem volt értelme, Henry kocsiját lefoglalózták és már fel is hívtam az apját, hogy tudassam vele. Nem voltak túl boldogok és számon lett kérve a saját gyerekük is, aki nem sokkal később ért haza az ominózus buliból. Vajon a többiek nyugodtan partiztak tovább, amíg a fiam elütötte azt a lányt?  

Jártak az agytekervényeim, hogy mivel tudnám felmenteni őt, de közben meg is akartam büntetni. Átlépett minden létező határt, amivel felkorlátoztuk, és még ez sem volt elég. Sajnáltam, hogy megijedt, de roppant pipa is voltam. Az én apám biztosan lekevert volna egy pofont nekem a helyében és hetekig annak a nyomát viseltem volna az arcomon. Nálunk nem alkalmaztunk testi fenyítést, de most az egyszer kivételt tettem volna. Gaby biztosan kitért volna a hitéből, ha kezet emelek a gyerekre, de látnia kellett, hogy ezt most nem ússzuk meg annyival, hogy megdorgáljuk őt, vagy elvesszük tőle a telefonját. Feszült csend telepedett ránk a járműben, de már ismerős útszakaszon jártunk. Nem szerettem volna, ha reszket a kezem, ezért a feleségem kezére simítottam a sajátomat, amivel éppen váltott. Az érintésem váratlanul érhette, mert felkapta rá a fejét, de nem mondott semmit és nem is húzta el. Rövidesen begurultunk a ház elé és akkor pattintottam ki az övet és fordultam hátra Manolohoz.
- Menjél be és zuhanyozz le, aztán várunk a nappaliban. Beszélnünk kell arról, ami ma történt és egyebek is vannak, amit el kell mondanunk neked. Nyomás. – parancsoltam rá és megkértem, hogy szálljon ki, aztán amikor kettesben maradtam a nejemmel, akkor vettem egy mély levegőt és most az ő szemébe néztem.
- Tudom, hogy nem most lenne itt az ideje, de ha már így alakult, akkor mondjuk el neki a fejleményeket. – böktem a hasára és magam is a hajamba túrtam.
- Mielőtt bemennénk oda egy nevezőre kell jutnunk és kerülnünk az ellentétes véleményeket. Tudom, hogy sokkal elnézőbb vagy vele, mint én…de ez most más Gaby. Az iskolai elbocsájtás a kezdet lehet, és még azt sem tudjuk, hogy a lány túl fogja-e élni a napot. Bizakodó vagyok, de közben realista is. Mindenképpen maradok pár napig, mert ezt nem fogod egyedül végig csinálni. Mára kérek szabadságot, és jó lenne, ha ennénk is valamit, mert nagyon sápadt vagy. – jegyeztem meg neki és utána kikászálódtam a kocsiból vele a nyomomban. Az ismerős előtér és a konyha. Itt tudtam meg, amikor Gaby először lett terhes, és azt is, hogy útban van a második baba. A falak sok titkot őriztek, de le kell rántanunk a leplet róla, hogy tiszta lappal kezdhessük meg a következő időszakot, ami előttünk áll. A cipőmtől megválva azonnal a konyhába siettem és ott nyitottam meg a csapot, hogy kezet meg arcot mossak.
- Készítek valami reggelit. – jelentettem be, mint egy melléktevékenységet és immár a vállamra rántott törlőkendővel láttam neki, hogy felmérjem a hűtő alapanyagait. Kipakoltam a tojásokat, a bacont, a sajtot és valami paprikát is, de az kezdett már gyanús illatú lenni, ezért kidobtam a kukába…