The Valderramas

Vihar előtti csend. talán így tudtam volna megfogalmazni azt, ahogy a férjemmel beszéltünk semmiségekről, mintha minden rendben lenne, miközben mindketten nagyon is jól tudtuk, hogy csak körbetáncoltuk az elkerülhetetlent és abban is biztos voltam, hogy kettőnk közül én leszek az, aki előbb veszíti el a türelmét. Mindig is így volt, az én vérmérsékletem sokkal hevesebb, mint az övé, holott ugyanúgy déliek voltunk. Bevándorlók, akik kihasználták az amerikai álmot és olyan otthont teremtettünk magunknak, amivel egy ideig igen is elégedett voltam. Boldog és nem is kívánhattam volna többet az élettől, mert egy szerető férjem volt, egy kisfiam, akit a halálomig szeretni fogok és csak remélni tudtam fiatalabb koromban, hogy olyan férfit fogok nevelni belőle, akire büszke lehetek, aki olyan értékeket visz tovább, hogy a szüleinek otthonról hozott hagyományai benne ötvöződnek és olyan kulturális hátteret biztosítunk neki, amit senki más nem birtokolt a környezetünkben.
Tévedtem. Soha nem hittem volna, hogy szülőként ilyen problémákkal kell szembenéznünk. Ahogy Miles szavainak eleget téve ismételten megjelent a színen Manolo, azt hittem, hogy egy kissé visszafogja és meghúzza magát, de nem is tévedhettem volna nagyobbat. Az erőszakosabb megmozdulására értetlenül pislantottam fel az arcába, mert nem értettem, hogy a dühét, az elkeseredését miért rajtam akarja levezetni, de ha fiam te így viselkedsz... A hirtelen fellobbanó haragom szinte bizsergette a bőrömet és az addigi kedvesnek hitt hozzáállásomat egy pillanatra figyelmen kívül hagytam, hogy rezignáltan, érzelmesség nélkül néztem végig azt, ahogy szinte úgy dobálta le az evőeszközöket az asztalra, mintha ehhez joga lett volna az éjszaka után. Valószínűleg a szavaim se segítettek a kialakult helyzeten, mert a felfortyanására összepréseltem az ajkaimat és elhúzódtam a pulttól, csak hogy az ujjaim lassú ritmusban ökölbe szoruljanak, majd kinyújtottam azokat. Hosszan, mélyen vettem a levegőt, de a feszültség makacsul ragaszkodott, Miles szavai még eljutottak hozzám, de a tekintetem már a tequilás üveget ostromló és forgató fiunkra vándorolt, ahogy azt is végigkövettem a pillantásommal, hogy aztán csak az amelyik kutya ugat, az nem harap stílusban arrébb tolta azt. Az addigi csendem túlságosan is hosszúra sikerült, mert szerettem volna, ha a keserűségem nem elegyedik a haragommal, az ijedtséggel, a tétovázással, mert ezekre a helyzetekre rohadtul nem voltam felkészülve, a picsába is. Próbáltam mélyen lélegezni, de amint megjelent mellettem Miles a tűzhelynél, eloldalogtam onnan, csak hogy megkerüljem a pultot, a fenekemmel befoglaltam az asztalnál a székemet. Évek óta mindig ugyanott ültünk az asztalnál és valahogy ez így volt rendjén.
- Igen, egyelőre még él a lány, Manolo. Én állok hozzá pozitívan? Nem én voltam az, aki beült ittasan a kibaszott autóba és nem én voltam az, aki elütött egy járókelőt, csak mert olyan meggondolatlan és felnőtt akartam lenni, hogy nem a biztosra mentem, hívva az anyámat, hogy hazavigyen. Vagy lett volna annyi eszed, hogy egy nyomorult taxit hívsz! - minden egyes szavammal egyre jobban elburjánzott bennem a harag, az eddigi nyugalmam és összeszedettségemet pedig úgy kukázhattam, ahogy Miles dobta ki a hagymahéjat korábban. Ismételten talpon voltam, hiába nehezedett el a testem a fáradtságtól és a kimerültségtől. - Tudod mit? Idd meg azt a nyomorult üveg tequilát, kerülj a detoxikálóba és aztán meg a börtönbe, ha véletlenül a lány tényleg meghal, csak mert nem volt akkora szerencséje, hogy a műtét után a szervei nem omlanak össze. Nincs bevédve a segged, mert itt Amerikában már nagykorúnak számítasz a törvény szemében, az istenért! És mit gondolsz? Mi történne akkor, ha te halnál meg? Majd meggyászolunk és az teljesen rendben van, szerinted? Mert annyival könnyebb lenne NEKÜNK is, ugye?! - a tenyerem csapódott neki dühödten a konyhapultnak, a tenyerem is belebizsergett az érzésbe.
- Elárulnád, hogy mégis miért vagy ennyire meggondolatlan? Annyira fel akarsz nőni, de ha éppen történik valami, akkor meg ezt csinálod... mintha... mintha... - megráztam a fejem is,  és amikor végre egy újabb, mély levegőt vettem, akkor éreztem meg, ahogy a feszültség, a kiadott indulat valójában lepacsizott a hányingerrel. Az epe íze karistolta a torkomat, a pánikkal karöltve pedig a gyomorideg bejelentkezett, ezért a jobbom a hasamra simítottam. Élesen vettem egy mély lélegzetet és próbáltam lassan kifújni azt, de csak sokkal rosszabb lett a helyzet. - Ha megbocsátotok.. - már fordultam is ki a konyhából, hogy a mosdó felé iramodjak gyors léptekkel, magam mögött olyan erővel becsapva az ajtót is, hogy még annak tokja is beleremegett. Épp, hogy csak elértem a wc csészéig, csak hogy másodpercekkel később a könnyeimet töröljem ki a szemeimből a testemet eluraló erőlködéstől.

To Gaby and Manolo

Bíztam benne, hogy a konyhában majd megoldódnak a gondjaink, mert mindig volt egy helyes irány, ha itt gyűltünk össze. Kemény órák vannak a hátunk mögött és egyikünk sem repesett az örömtől. Külön utakon folytatódott volna a reggel is, ha Manolo épségben hazajön a buliról, mert Gaby se jött volna utánam, de felmerül bennem a kérdés, hogy akkor a kislány ágyában kötöttem volna ki? Külön éltünk és a váláson gondolkodtunk, de még nem írtuk alá a papírokat és mindketten hordtuk a jegygyűrűnket. Valahol a köztes ösvényen sétálgattunk, de végső döntést még egyikünk sem akart hozni. A rosszra fordulás pillanatában azt mondtam volna, hogy az a legegyszerűbb, ha hivatalosan is szétválunk, de időközben kiderült, hogy megint szülők leszünk és az elsőszülöttünk sem éppen remekelt. Az iskolai eredményei romlottak, a bulik száma ezzel párhuzamosan emelkedett és ki tudja még, hogy miben vett részt, amiről nem tudtunk és arra várt, hogy napvilágra kerüljön. Óvni szerettük volna Manolot a tragédiáktól, mert mindketten féltünk, hogy ennél rosszabb süllyesztőbe is kerülhet, ha úgy érzi, hogy nem vagyunk mellette. A hazugságban élés egy ideig működött is, de két lakást fenntartani és úgy tenni, mintha ez nem terhelné meg a számlánkat…tévedés lett volna. A gyerekvállalásról már nem is mertem az anyagiakat elővenni, és jóslatokat tenni, mert elmegyógyintézetbe mehettem volna önszántamból. A mocskos pénz volt az egyik oka annak, hogy megromlott a frigyünk, a másik az, hogy fontosabb lett a munkám, mint a családom. Vékony jégen táncoltam, ha a börtöni munkaóráktól volt szó, mert ahhoz, hogy előrébb tudjak menni sajnos sok mindent fel kellett áldoznom. Nem értem oda időben a szülői értekezletekre, de még olykor azt is elfelejtettem, ha valami családi eseményen kellett részt vennünk. A hétköznapok beszippantottak és meg is lett az eredménye annak, hogy egy kicsit lankadt a figyelmünk.

Megint zakatoltak az agytekervényeim, de nem kerültem közelebb a megoldáshoz, csak azt tudtam, hogy most itt kell maradnom, mert a fiamnak és a feleségemnek is szüksége van rám. Magamra vállaltam a reggelikészítés szerepét és neki is láttam a hozzávalók begyűjtésének, amikor megjelent a színen elsőként a nejem. Gabyn érezhető volt a feszültség, de megmosolyogtatott a viselete. Otthon nem villogtatta meg a nőies oldalát (kivételt képezett ez alól a hálószoba és néha a zuhany is), csak előkapta az egyik régi pólómat és abba bújt bele. Most sem cselekedett másképp, én meg ösztönösen a hasára pillantottam. Az okosok már észrevehették a gömbölyödést, de ügyelt rá, hogy ne annyira legyen még a kirakatban. Az első veszekedésünk is abból adódott az elmúlt időszakban, hogy meg szerette volna tartani, csak én másképp láttam a helyzetünket, mint ő. Hallgatólagos megegyezés lett végül, és immár nem volt visszaút. A felelősség az én vállamat is nyomta, mert nemcsak ő volt jelen, amikor összehoztuk. Negyvenes fejjel már nem rajongtam úgy, de ha belegondoltam, akkor mégsem volt ez annyira rossz. Tündökölt a várandóssága alatt, ez még a leghülyébb férfinak is szembetűnő lett volna. A tequilás üveg láttán kicsit megemelkedett a szemöldököm, de a vízzel igyekezett csillapítani az idegrendszerét, de én bevállalós voltam és kértem egy pohárral. Lehörpintettem egy szuszra, de volt annyira figyelmes, hogy még eggyel megkínáljon.
- Nem volt elég az este? – nevettem fel, de az egészségére a magasba emeltem és megint lehúztam, hogy végigmarja a torkomat a szesz. A gyomromnak is jót tett a meleg, de már vágyakoztam valami tartósabb szénhidrát után.
- Magában megetted a hagymát?! – hallottam már hajmeresztőbbet is, de csak megráztam a fejemet és folytattam a zöldségek felszeletelését, mialatt a fiunk is tiszteletét tette a konyhában. Az arca még így sem volt jobb színben, de legalább már a haja és a ruhája megváltozott és némi emberségesebb kinézetet kölcsönzött neki. A tinédzserkorszak még frissen élt az emlékezetemben, hogy milyen voltam én is, de soha nem szegültem ellen a szüleim parancsának. Manolo előszeretettel emeli meg a vérnyomásunkat, de most nem hagytam, hogy tiszteletlen legyen és én magam megyek utána. A kendőt a vállamra terítettem és felrántottam a kanapéról, hogy aztán a tarkójánál támasszam ki és elmagyarázzam neki, hogy miként is mennek idehaza a történések. Szépen kértem, amit akartam, de azért éreztem, hogy megrándul a gyomrom is. A fogásból kiszabadította magát és valami kínai filmjelenetből adózva állt be, mintha harcra készülnénk. Utána csendben hagyta el a terepet és ment vissza a konyhába. Pár másodpercnyi szünetet engedélyeztem magamnak és megmasszíroztam a halántékomat, hogy a családom után menjek. Az evőeszközök kipakolása sem ment zökkenőmentesen és már vártam, hogy mit fog szólni Gaby, de azt hiszem, hogy mindketten a másik lépésére vártunk. A hagymának a felvágását fejeztem be, de megint megütötte a fülemet egy olyan megjegyzés, ami idegen volt a fiamtól is. Mély lélegzeteket vettem és kidobtam a héjakat a kukába, és Gaby kérdésére pillantottam fel.
- Még nem volt időm rá. – válaszoltam neki és a tojásokat felütöttem egy tányérba, de Manolo csak kerülgette a pultot, meg néha az alkoholos üveget. Beízesítettem és elővettem a serpenyőt, de megtörve a nagy mélázását most felszólítottam őt.
- Szerinted mennyivel lett volna egyszerűbb, ha te veszel oda? Az ostobaságod felfoghatatlan. Mást nem látok, csak sajnálkozol, de még megoldást nem kerestél a bajra. Elütötted, de nem halt meg. Abból kell építkezni, ami van és ha folyton siránkozol egyikünknek sem lesz jobb. Ideje lenne felnőni fiam és nemcsak várni, hogy mi lesz. Melletted vagyunk, és ha még egyszer meghallom, hogy ilyeneket mondasz, akkor biztos lehetsz benne, hogy megkapod életed első pofonját is tőlem. Hánytasd meg magad bánom is én, de fejezd be az önsajnálatot. – mondtam neki és nekiláttam az omlett elkészítésének.

my family

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

Nem hevertem még ki a történteket. Ki lehet egy ilyent, egyszer rendesen, vagy legalább a töredékét? Vagy ez belém izzott teljesen, míg meg nem halok? Nem kell megbocsátás, az ilyenekben nem igazán hiszek, hogy egy ilyentől jobb lesz majd. Megbocsájtják a tetteimet és soha nem lesznek rám mérgesek...attól még ugyanúgy szar érzés marad utána is. Életkedvem nem volt, még annyi sem...nem akartam egy légtérben maradni senkivel sem, a gondolataim ezen az egész őrülten kattogtak. Meg a fejfájás is tett rám...szívességet is tehetne, de nem! A víz visszautasítása könnyedén ment, azonban a kanapére való leülés után apa érkeztére már nem számítottam.  Meglepett a mozdulattal. Arra meg pláne nem számítottam, hogy felhúz onnan és a tarkómra fog. Hirtelen és meglepetésként ért mindez. Ezer meg egy érzés kerített hatalmába ahogy ehhez folyamodott, végül még a megszólalása sem segített ebben az egészbe. Már nem voltam részeg...azt hiszem, már a józanabbik felem diktált, így az, hogy hevesebben reagáltam, ez már annak a jele volt.  
- Mit csinálsz? - törtem meg végül a csendet kicsit talán mérgesebben reagálva erre szinte azonnal és kiléptem a fogásból. Apa felé fordultam teljes befeszült testtartással, valahogy sose szerettem az efféle cselekedeteket. Tőle meg szinte idegennek hatott. Haragudott. Megértem, tényleg megértem. Én is roppant mód gyülölöm magam emiatt, de visszaforgatásra nincs mód. Ez van. Megtörtént. Nincs mit csinálni. Dühönghetnék, de semmi értelme nem lenne. Pedig kiadnám magamból nagyon szívesen az egész éjszakai történéseket... Hátráltam apától, leszartam a papucsot, ott marad, ha ránk szakad a plafon is, leszarom az egészet. Végül a konyha irányába léptem, anya tekintetét pedig kerültem. Apa szavai jártak az agyamban...fosul érezném magam? Ha fosul érezném magam, akkor nem itt lennék. Keegant cumiztatnám jóízűen... ez az érzés, ami jelenleg körül ölel...sokkal rosszabb a fos érzetnél! Anya mellé léptem, majd az evőeszközökért nyúltam a kezébe, ha adta, ha nem, akkor is megszereztem tőle erőszakos hirtelen mozdulattal. Ezzel már nem kell törődnie. A másik dologgal sem kellene, de mégis... Megint a vízzel jött, szavaira pedig csak felhorkantam. Bemutatkozni neki, mert megfogom inni mindazt...aha, majd, ha nem akar minden egyes korty visszajönni, majd akkor leküldöm azt is. Addig meg hagyjon lógva ezzel. Ám replikát nem kapott rá, de nem is mozdultam meg, hogy tegyek bármit az ügy érdekébe. Lógva hagytam az ivás témát. Ami meg a többit illette.  
- Nagyon pozitívan állsz hozzá! Egyelőre?! Ezerszer jobb lett volna, ha az én testem csapódott volna annak a szarnak! - morogtam dohogva halkan, miközben az evőeszközökkel az asztalig battyogtam, hogy letegyem őket egy helyre, majd ahová épp kedvem tartotta csak szétosztottam mindenkinek egyet mindenből. Aztán ha senki sem tartott vissza, úgy oldalogtam oda a pulthoz, hiszen felfigyeltem arra az üvegre. Tequila. Magamhoz húztam, meglötyköltem unalmas fapofával, majd elolvastam a feliratot rajta. Elidőztem rajta, de csak visszakerült a pultra. Sok galibát okoztam az elmúlt órákban, így nem kellene újból leinnom magam a sárga földig. Visszatoltam, hogy távolabb legyen tőlem. Nem sok kell amúgy hogy újra az üveg aljára nézzek, de azt hiszem ennél jobb nevelést kaptam...vagy csak a határvonalak. Franc se tudja. Szó szerint elnyújtóztam a pulton, ahogy az üveg is odébb került és ha nem tartottak fent addig, ki is használtam azt a másodpercnyi semmittevést. Utána hallgattam csak a kettejük diskurálását apa munkahelyéről. A tekintetem a nekem szánt pohárra siklott, lassan oda nyúltam érte, majd felemeltem az ajkaimhoz, ám úgy remegett a kezem, mint egy rohadt rossz alkoholistának. A stressz. Szóval inkább visszaejtettem a pultra a vízzel telt poharat és farkasszemet néztem vele. Hátat fordítottam az egésznek végül és neki dőltem a pultnak, karjaimat összefontam magam előtt.  Nem néztem rájuk. Nem mertem, vagy csak a gondolataim keveregtek előttem. A baleset pillanata minduntalan felrémlett, ahogy a lány nekicsapódott a szélvédőnek. Libabőrösek lettek a karjaim a dologtól. Szapulom magam is saját magam a történtekért, pontosan úgy ahogy a leány szülei engem. Vajon mi lesz ezután? Mi lesz ha bosszút akarnak? Mi lesz ha nem hagyják ennyiben és a saját szájízük szerint csinálják a dolgokat? Mi van ha nem elégednek meg azzal, hogy a lányuk egyelőre életben van? Mi van ha ők is ugyanúgy gondolják, ahogy én? A fordított dolog. Kinek lenne könnyebb? Ezer meg egy felé száguldoztak a gondolataim, ahogy a padlót fixíroztam mozdulatlanul.  

The Valderramas

Azt mondják, hogy egy anya mindig aggódik a gyermekéért. Azt is, hogy nem a babakor a legnehezebb, hanem az, amikor már csibész és zsivány a kislurkó és olyan aranyos baromságokat csinál, hogy előbb kötözné le a szülő a gyerekét. Sosem szűntem meg aggódni Manoloért, de a szülői kötelességeken túl feleség és dolgozó ember is voltam, így a figyelmem is sok esetben megoszlott, s igyekeztem mindenhol a maximumot nyújtani - talán a munkámban még inkább perfekcionista voltam, mint az életem másik szakaszaiban - az utóbbi hetekben és hónapokban mindenképpen. A házasságomban felmerülő problémákat igyekeztem a vásárlásokban kiélni és be kellett látnom, hogy bizony csak ideig-óráig tudtak megnyugtatni a számlák és nyugták, míg már azt nem éreztem, hogy annyi mindent felhalmoztam, hogy abból tíz másik család bőven képes lenne ellátnia magát. Menekültem.. a problémák elől, hogy szembenézzek azzal, hogy a szülőségemet is elcsesztem, mert nem csak az otthoni civakodások merítettek, sokkal nagyobb gondokkal kellett szembenéznünk Manolo iskolai kihágásai miatt. Tudtam, ha csak egy pillanatra is megállok és megpróbálnék pihenni, akkor bizony olyan ólmos fáradtság roppantana ketté, amivel úgyszintén nem akartam szembenézni. A lépcső minden egyes foka lefelé újabb és újabb nehézséget szimbolizált a konyhába menet, s mégis a konyha jelentette az otthont ebben a szűkös egyetlen másodpercben, mert az az ember állt ott, akivel otthonnak éreztem minden olyan teret, ahol megjelent ő. Miles ténykedésébe nem igazán akartam beleszólni, mert ha kettőnket nézem, akkor ő egy Michelin csillagos chef volt, én meg csak a mosogatókislány, de valahogy mindig is vonzott az, ha valaki nem átlagos.
A már-már kérdőre vonó pillantása kereszttüzében képzeltem a vizemet tequilának - és úgy is öntöttem magamba, mint húsz évvel ezelőtt, az egyetemi képzésem során az alkoholt - akkor is, amikor megismerkedtünk.


- Nyugi, tudom, mit csinálok! - csücsörítettem. - Ezek a híres utolsó mondatok is, nem igaz? - rávillantottam egy mosolyt, nem kényszerből és nem is azért, mert olyan vidám lettem volna - tragikomikus és borzalmas volt az elmúlt tizenakárhány óra. - Ahogy óhajtja, señor Valderrama - eleget téve a kérésének egy újabb poharat szedtem le, csak hogy gyors ritmusban tölthessem meg azt alkohollal, amit átcsúsztattam neki az asztalon, és ha eltűntette azt, kérnie sem kellett, egy újabb adaggal leptem meg őt, akarva-akaratlanul is, sóvárogva szippantottam bele a tequila illatába az üveg nyaka felett. Bajom nem lehet tőle, nem igaz? És ha már a hányásnál tartunk, akkor ez biztosan nem segített, az egyébként imádott illat most gyomorforgató szaggal lepte el és ülte meg a gyomrom.. végigkaristolva a torkom és epeízt varázsolt a nyelvemre is. Azonnal távolabb tettem le magamtól, miután a kupakot visszatettem rá. - Még csak kísérletezek, hogy mire hogy reagálok... három napja egy csomó hagymát szopogattam el csak úgy, mert vágytam valamire - az evési szokásaim egyszerűen kiakasztottak mostanában, de ameddig kívántam bármit és valamit, addig talán jobb volt a helyzet. Ahogy meghallottam, Manolo érkezik, a pillantásom a fiunkra vándorrolt. Már töltöttem is neki egy pohár vizet, kérve, hogy legalább ennyi legyen benne.. mert mióta a baleset helyszínén találkoztunk vele, szinte semmit sem vett magához és ez több volt, mint aggasztó a helyzet súlyossága ellenére is. Az elutasításra, majd a helyesbítésre élesen vettem a levegőt, tenyereimmel támasztva meg a konyhapultot is, csak azért, hogy aztán az elforduló gyerekünk hátát nézzem addig, ameddig a kanapén nem huppant a teste. Megráztam a fejem is, elszámolva magamban gyors ritmusban tízig, de Miles megelőzött és a gyerek után ment. Én nem.. csak végighallgattam az apai szigorú szavakat. Az állkapcsom megfeszült a ki nemadott feszültségtől, a le nem vezetett stressztől és a testemet gúzsba kötő fáradtságtól. Kihúztam a fiókot, hogy elővegyem az evőeszközöket, a felső szekrényből pedig a tányérokat. Ha megjelentek a konyha bejáratában ismét, Manolot néztem meg magamnak hosszan.
- Mutatkozz be kérlek a víznek. Bánom is én, hogy spanyolul, angolul vagy jelnyelvvel teszed, de akkor is megiszod - biccentettem a pohár felé, ami a pulton csak rá várt. - Az altatót meg elfelejtheted. Alkoholra a legrosszabb döntés lenne, ha nem is vagy már részeg. Főzhetek kávét is, de elég legyen ebből. Egyelőre nem halt meg senki, Manolo, nem temetkezünk - megkerülve a pultot a tányéralátéteket pakoltam le az asztalra, csak hogy aztán a terítésre koncentráljak minden szükséges tárggyal, ha Manolo végül mégsem segített be. Ha mégis segédkezett, akkor az egyik fordulásnál gyengéden végigsimítottam a lapockáján, hogy érezze, nincs egyedül. És nem fogunk harakirit sem elkövetni, mert legyen bármilyen nehéz is az élet.. attól még szerettem őket teljes szívemből. Három perccel később már tényleg beindítottam a kávéfőzőt, miután másodjára vizet is tettem bele.
- Felhívtad a börtönt, ameddig fent voltunk? - érdeklődtem Milestól, ahogy rá pillantottam, mert említette, hogy mára szabadságot kér. Ezek szerint dolgozott volna. Vajon ha nem zavartam volna meg a kis légyottját azzal a kislánnyal.. vele töltötte volna a múlt éjszakát? Most köszönt volna el tőle? Istenem, egyszerre csak egy probléma. Nem lehetne elég egyetlen nyomorult probléma?

To Gaby and Manolo

Nem mondanám, hogy a tipikus felállás van közöttünk, ha én is otthon vagyok. A főzésre sokan fújnak a férfitársaim közül, de én több okból is szerettem. Édesanyámra emlékeztetett a dolog, mindig segítettem neki és ilyenkor egy kicsit úgy éreztem, hogy ki tudom sajátítani őt. Rengeteg testvérem volt, és nem mindig kaptunk annyi figyelmet, mint szerettünk volna. Az ilyen alkalmak különlegesek voltak, mert csakis rám koncentrált és megtanított pár egyszerű fogást is, meg az alapvető konyhai praktikákat, hogy ne vesszek éhen. Többször bizonyult sikeresnek a tudásom, mert a Rico-val töltött közös évek alatt is általában én raktam meleg ételt az asztalra és amikor elvettem Gabyt, de még az udvarlási időszak alatt is azzal kenyereztem le, hogy tudtam főzni. Előny lett volna a házasságunkban? Mindenki másban volt erős, és szerettem, hogy ő nem az a tipikus háziasszony alkat. Hangos táncoló, bort iszogató közönség volt, aki inkább szórakoztatott a konyhában, mintsem igazi kukta váljon belőle. Talán a fiamon láttam hasonló próbálkozásokat, mint én anno, de még sosem tettem szóvá neki. A feleségem megteremtette az otthon hangulatát és életet vitt a közös lakásba. Mindenhonnan visszaköszönt egy műalkotás, vagy egy díszes párna. Gaby egyik életeleme a vásárlás volt, de elnéztem neki, mert feldobódott tőle és olyan lelkesedéssel beszélt egy-egy vásárlási eredményéről, hogy ne boruljak ki, hogy a végére én is megvettem volna tőle. Sales területen is boldogult volna ebben biztos vagyok, de az igazi szenvedélye a művészet volt. Az egyetem alatt is órákon át tudott beszélni egy-egy festményről, vagy szoborról, és ha elutaztunk, akkor bizony a listánkon mindig szerepelt egy múzeum vagy galéria. Nem bántam meg, mert mellette én is művelődtem és imádtam hallgatni a fecsegését. A szokásos felállás lép életbe most is, amikor kiszállunk a kocsiból a megegyezés után, hogy mindent elmondunk a fiunknak. A hazugságok nem vezettek előre, és ha ehhez nyugodtabb környezetet kell teremtenem, akkor egyértelműen nekilátok a főzésnek. Gondűzőnek is elmehetne a dolog, de sokkal jobban fogom érezni magam, ha mindannyian leülünk egy asztalhoz. Tisztában vagyok vele, hogy fel kellene hívnom a munkahelyemet, mert ma délután be vagyok osztva, de esélytelen, hogy bemenjek. A tűzeset miatt tuti áll a bál, és kevés az őr odabent, de most az egyszer nem cselekedhetek úgy, mint régebben. Nem véletlenül mentünk külön, sosem azt tartottam az első helyen, ami fontos lett volna. Gaby gyereket vár és ezt a terhet most nem viselheti egyedül. A számat húztam és halogattam is a témát, de elkerülhetetlen volt, mégis a konyhába mentem elsőnek.

A kezem és arcom megmosása után máris a hűtőben kutattam és valami normális alapanyagot kerestem egy tartósabb reggelihez. A közös étkezések maximum akkor valósultak meg, ha szabadnapos voltam és Gaby is otthon volt, és erre mostanság nem sok alkalom nyílt. A munkájában remekelt és valami nagy projektet is bevállalt, de már a napját sem tudnám megmondani, hogy mikor beszélgettünk utoljára a hétköznapi feladatokról. A mai kivétel, mert a probléma hozott össze minket, és sejtettem, hogy nem lesz annyira egyszerű az evés sem, ha napvilágra kerülnek a titkok. A fiamat korábban felzavartam fürdeni és örültem neki, hogy legalább ebben nem kellett noszogatni. Gaby ért előbb vissza hozzám és már meg sem lepődtem, hogy az én egyik régi pólómat viseli.
- Mit csinálsz? – a késsel a kezemben megálltam a mozdulatban, mert nem tudtam, hogy mire megy ki a játék a tequila kapcsán. Már majdnem felnevettem a vizes akción, de aztán csak megtöröltem a homlokomat és kijelentettem.
- Tölts egyet nekem is, mármint igazit. – kérleltem és a paradicsommal szórakoztam közben, ami aztán levet eresztett mindenhonnan.
- Ha hányni kell… - vontam vállat, de nem tudtam hogyan is érzi magát. – Émelyegsz a szagoktól vagy a hagyma is tiltólistás? – tettem magam elé a következő áldozatot és ha töltött nekem, akkor egy kis szünet gyanánt fel is öntöttem a garatra. Égette a torkomat, de kár lett volna tagadni, hogy megkönnyebbülést hozott az agyamnak.
- A bubis víz talán segít. – egészítettem ki, de addigra leért Manolo is az emeletről és kijelentette, hogy nem eszik. Kissé kezdtem nem igazán higgadt maradni és amikor még el is foglalta a kanapét, akkor letettem a kést a vágódeszkára, hogy kimenjek a nappaliba. A kezemet a törlőkendőbe töröltem bele a paradicsom után, és aztán visszaterítettem a vállamra, hogy egy határozott mozdulattal rántsam fel a fiamat onnan.
- Elég volt a nyavalygásból. Mész a konyhába most, és segítesz anyádnak teríteni. Nem érdekel, hogy mennyire érzed fosul magad Manolo, megértetted? – tartottam a tarkójánál fogva. Éreztettem a testi fölényemet, de nem ütöttem meg őt.

my family

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

Fáradt vagyok. Olyan elemi fáradtság ül rajtam, mit még nem igazán éreztem. Zakatol az agyam a történteken, hiába vettek vért, hiába a vizelet és a kihallgatás...nem lettem jobban ezektől. Hibás vagyok. Tudom. Mind azt gondolják és magam sem tudom mi lesz majd ezután. Erről a kórházban nem beszéltek. Itthon vár rám minden amit a nyakamba fognak szakítani. A lehetőségem, hogy harcoljak ellenük, szertefoszlott. Esélyem sem volt és lehetetlennek is tartottam. Még mindig előttem volt a kép, ahogy a motorháztetőre vágódik és onnan még sodródik a betonon tovább. A vér, mely körül vette az autót és a lányt a retinámba égette magát. A gyomrom gyűszűnyi méretre zsugorodott, se enni, se inni nem vágytam. Szinte semmit sem tudtam lecsúsztatni a gyomrom közé pár korty folyadékon kívül. A pia egy része távozott ugyan, de olyan alkohol mámoros szagom volt...magam is undorodtam ettől a szagtól. Arra vágytam hogy majd aludhatok. Minden vágyam ez az egy dolog volt, még akkor is, mikor a kocsi leparkolt és hallottam a csendet a zenén túl. A pillantásom az ülés háttámlájának bámulásáról az apám felém forduló szigorú, enyhén fáradt arcvonásaira vándorolt. Figyeltem a szavaira, elértek azok, megértettem, de a mozdulat elmaradt...mégis csak fáziskéséssel mozdultam meg, kinyitottam, majd kiszálltam és bevágtam magam mögött a kocsi ajtót. Vissza sem néztem, csak nyitottam az ajtót a kulccsal, majd minden más bevezető nélkül vetkőzni kezdtem a felfelé menetelés közben. Nyitva hagytam a bejárati ajtót, a fáradtságot sem vettem, hogy bevágjam azt is magam mögött. A helyzet otthonunk mélyén sem változott. Nem éreztem megkönnyebbülést az otthon falai között. Nem hozott megnyugvást az ismerős falak és az ismerős bútorok. A fürdőbe lépve pedig megnyitottam a hideg vizet, a meleget meg totálisan leszartam. Felakartam legalább 5 percre ébredni, ám ahogy a zuhany alá álltam és a víz rám ereszkedett...összeszorult a torkom, nyögtem kicsit, majd próbáltam elterelni a történtekről a figyelmem. A tusfürdővel háromszor átmostam magam tetőtől talpig, hajat is háromszor mostam. Mégis az alkohol szaga a csontomig hatolt, lemoshatatlanul. Kizártam a külvilágot. Szándékomban állt a redőnyöket megbontani, s azzal teljes sötétségbe vonni az otthont, majd bezárni a bejárati ajtót és ne keress táblát akasztani a csengőre. Ez lett volna a legszebb az egészben. Ám mégis tudtam hogy ennek ennyivel nem lesz vége. Még nem láttam át a kuszaságot, azonban fogalmam sem volt hogy miért. Az alkohol tette, vagy az, hogy félelem cikázott végig az egész testemen és lelkemen. Vagy a fáradtság, vagy az, hogy nem akartam megérteni azt, mit eddig a szüleim sulykoltak belém. Mintha semmit sem értek volna. Mintha minden most ütközne vissza. Ami a legrosszabb, hogy senki nem engedett a lányhoz, látni akartam, de nem lehetett. Nem láthattam hogy miképpen mentik meg az életét. Az én életemet eláshatom mélyre... még sosem kellett ilyen dolgon keresztül mennem. Még sosem ültem ezelőtt sehányszor se részegen a kocsiba...mit akartam bizonyítani? Most józan vagyok? Ürültem már jócskán az biztos. Tudom hol vagyok és mit teszek...a fejem pedig lüktet. Másnaposságról beszélhetünk már? Azt sem tudom mennyi az idő...
Tökéletesen ráláttam a szemközti tükörben senyvedő önmagamra. Felöltözve egy valamelyik rockbanda együttesem feliratú pólóban és egy melegítő nadrággal, immár pár perc elteltével, fájdalmasan lüktető fejjel, de legalább tusfürdő illatúan képes voltam lebotorkálni a lépcsőn a többiekhez. Némileg még vizes volt a hajam, állt ahogy állt, meg sem fésültem...minek? Életkedvem sem volt. Bántotta a szememet a fény. És inkább szenvedtem volna combnyaktörést, minthogy figyeltem volna, hogyan ülnek meg a galambok az ablakban. Papucsot húztam, anya utálja a mezítlábas sztorit, ám ahogy leérkeztem már az említettel szembe is találkoztam.  
Másodpercekig csak álltam a konyha közepén, emésztve a kórház történéseit. Míg talpam komfortérzete a helyén a papucsban toporogva, csak erőt gyűjtöttem. Figyeltem apa mozdulatait, melyet a pulton végzett az ételekkel. Nem voltam éhes és a gyomrom is köszönte szépen...az illatokat sem volt képes befogadni. A mély légvételeken át a gondolatok szétcincált mivoltából, a lakás alaprajzából és a benne szétszórt bútorok mentén vezető ösvény ismeretéből, mely a testes kanapéhoz vezetett a nappali origójában.  
- Semmit se kérek... - tiltakoztam erőteljesen felemelve két kezem tenyérrel anya felé. Aztán egy pillanatra bele fagytam a mozdulatba, leejtettem kezeimet testem mellé.  
- Vagyis de...egy jó erős altatót... - vágtam le magam végül a kanapéra, kiszedtem a lábaimat a papucsból, majd felhúztam őket oldalvást magam alá. Hátra dőltem, a fejemet hátra vetettem és figyeltem a plafont és a családom mellé tartozó hangfoszlányokat. Abban is biztos voltam, hogy anyám erőszakos lesz a kaját illetően, de már most rosszul voltam. Tenni ellene? Minek? Mégis minek? Csak meredtem a plafonra, de még sem a békét hozta el a pillanatnyi mozdulatlanság, hanem az egyre növekvő feszültséget éreztem, ami magához láncolt, s nem akart elengedni. A TV nem járt az eszemben, hogy bekapcsoljam, hogy nézzek valami műsort, vagy hogy konzolozzak...nem állt szándékomban lehozni. Apa kifejezte a mai teendőket elég érthetően. Beszélni akarnak velem mindenről is. Mégis miről? Fáradtnak éreztem magam. Fáradtnak, de nem fizikai fáradtság volt az. Valami más.

The Valderramas

Nem tudnám megmondani, hogy mire vágytam jobban jelen állapotomban. Arra, hogy leigyam magam, az ágyamra, arra, hogy valaki átöleljen és kibőghessem magam a vállán, vagy arra, hogy egyedül legyek a bennem növekvő aranyos kis velociraptorral, aki kivételes módon az elmúlt tíz órában meglehetősen jól viselkedett és egyszer sem küldött el hányni, mert az annyira vicces lenne és amúgy is megérdemelném. A silány kávét adó automaták úgy kísértettek, mintha intravénásan akartam volna magamba plántálni azt, de semmi pénzért nem akartam már koffeinnel felpörgetni magam a hajnal derekán. Főleg azért, mert a hazafelé vezető úton is koncentrálnom kellett a meginduló városi forgalomban, arra, hogy a piros tényleg pirosat jelentsen és képes legyek megállni akkor, amikor leginkább az autó ajtaját becsapva feldühődött gorillaként caplattam volna fel a házunk lépcsőjén. De nem lehetett. Nem csak hogy az országot és az államot, de a várost se hagyhatta el Manolo, amivel talán nem is volt akkora gondunk, hiszen egy ekkora méretű városban is képes lett volna elbújni és meglógni előlünk, amin az sem segített, hogy a baráti köre sem a példát statuáló éltanulókból állt. Nem erőltettem az autóba ülve a beszélgetést, de amennyire én nem, úgy a fiúk sem akarták még egyszer átbeszélni a történteket, szóval csak hatszor nyúltam oda a rádióhoz, hogy megnézzem az egyes csatornákat, de amikor a hetedik verzió is idegesített, szusszanva pillantottam el Miles felé, hogy kezdjen vele végre valamit, mielőtt még rá találok csapni.. amit pedig az követett volna, hogy minden frusztrációmat a műszerfal csapkodásával adom ki magamból. Szerencsére értett belőle.. sőt, még többet is tett az érintésével, ami ha meg is lepett, attól még.. jól esett, a fenébe is. Az egyezményes nem beszélünk projektet egészen hazáig húztam, leparkolva a kocsival, s mielőtt leállítottam volna azt, még volt bennem annyi, hogy előbb a rádió zaját is kikapcsoljam. Kihúztam a slusszkulcsot is, csak hogy a fejemet egy hosszabb pillanatra a fejtámlának nyomjam, amikor végre a gyerekünk apja megszólalt és megint érvényesítette a családfői szerepet, amiből soha, egyetlen egyszer sem akart kibújni. Mindig összeszedettebb volt nálam.

Csak akkor nyitottam ki a szemeimet, amikor Manolo maga mögött becsukta a kocsi ajtaját, s mielőtt még bármit is mondhattam volna, Miles felém is intézett némi felvezetést.
- Nem gondoltam meg magam, elég volt abból, hogy megjátszuk magunkat. Tiszta vizet kell öntenünk mindenki poharába - a hangom kevésbé volt erélyes, sokkal inkább fáradt és nyúzott volt minden egyes szavam, de a hallottakra fókuszáltam és eszem ágában sem volt ellene menni Miles szavainak. Megdörzsöltem a homlokomat is gondterhelten, végül az eddig felgumizott hajamhoz nyúlva lassan kezdtem kibontani a tincseket, csuklómra csúsztatva a gumit is, csak hogy végre a hajamban elmerítsem az ujjaimat. - Azt hiszem, hogy ez egy arcul csapás volt mindannyiunknak, nem csak ébresztő arra, hogy valamit mindenki elbaltázott a családunkban és ha akarjuk, ha nem, akkor a gyerek felnőtt. De nem fogom azt mondani, hogy nincs baj, mert lehet, hogy te is, én is csináltunk hülyeséget, de egyszer sem jutottunk el oda, hogy valakinek az életéért kelljen imádkoznunk. Mert mi van, ha meghal? Mi van akkor, ha egy bulizós este Manolot is megnyomorítja? - teoretikus kérdések, nem vártam rájuk válaszokat, csak a kételyeimet fogalmaztam meg. Manolo ide született. Neki nem kellett azokon a nehézségeken átmennie, amikkel nekünk kellett szembenéznünk. Neki a feneke alá tettünk mindent és tessék, itt az eredménye. - Menjünk be - még azzal sem ellenkeztem, hogy maradni akart. Igazából fogalmam sincs, kivel és minek kellett volna ellenkeznem. Lassabban kullogtam, megválva a cipőmtől és a táskámtól, ahogy beértünk mindketten. - Oké.. köszönöm - egyszerű szavak, de mégsem mentem utána, inkább a hálót vettem célba, hogy leszenvedjem a majdnem huszonnégy órája rám ragadó ruhát, is. Bárcsak ilyen könnyedén vehetném le magamról a nehézségeket is! Nem gondolkodtam, amikor Miles egy Led Zeppelin feliratú pólójába és egy leggings kíséretében, s mielőtt még eljutottam volna addig, hogy megsimítsam a hasam, már indultam is vissza a konyhába. Egyetlen pillantást vetettem Milesra, amikor már valószínűleg a zöldségeket pucolta és szeletelte, kiszedtem a tequilás üveget a szekrényből, a kupicás poharat egy másikból, ám nem alkoholra fanyalodtam, csak megnézve a címkét döntöttem magamba három kupicányi vizet.. teljesen haszontalanul. - Tudod, néha nagyon hiányzik az, hogy igyak egy adaggal. Vagy többel. A mai nap.. vagy bánom is én, este.. éjjel... mindegy. Szóval.. hiányzik - tartottam egy kis szünetet. - Nem akarok majd lehányni senkit.. hamarosan itt az ideje pedig - mint minden reggel. Volt, hogy ébresztőóra előtt már bejelenetkezett a poronty. A másik pedig épp akkor robogott le a lépcsőn, ezért félig a konyha bejárata felé fordulva néztem végig azt, hogy Manolo megérkezett - remélhetőleg tisztán, némileg felfrissülve. Pár másodperccel később egy vízzel teli poharat toltam felé a konyhapulton. - Igyál belőle.. és te is eszel velünk, bármennyire sincs kedved hozzá, vagy nem tudsz. Muszáj, mielőtt még rosszul leszel - javasoltam. Egy anya mindig mindent jobban tud a gyerekénél, nem igaz?

To Gaby and Manolo

Életem leghosszabb éjszakáján vagyok túl és cseppet sem mondanám azt, hogy fellélegeztem volna. A kórházban tett látogatás, a szülőkkel való társalgás csak kivettek belőlem és már el is felejtettem, hogy milyen volt az este eleje, amikor egy random kislány lesmárolt a bárban. Ricot azóta nem volt időm visszahívni és most nem is a barátok szerepeltek az első helyen, hanem a család. Gaby ritka türelemmel csinálta végig az asszisztálást, a rendőrökkel folytatott kommunikációt, de még az őrsön való egyeztetést is. A fiunktól levették a mintákat és egyértelmű volt, hogy alkoholt fogyasztott, de a drogot legalább kihúzhattuk a sorból. Nem mondanám, hogy nyugodtabb lettem volna, mert így is egy ártatlan lány feküdt a műtőben, de még azt is sikerült kideríteni, hogy onnan stabilan vitték fel az intenzívre. Már hajnalodott, amikor engedélyt kaptunk a távozásra, de csak azzal a feltétellel, hogy az országban maradunk és a közeljövőben nem tervezünk utazást. Ki akart ezek után arra gondolni, hogy meneküljünk, még tetézve azt, hogy nem tudtam mit fogok kezdeni a négy fal között a gyerekünkkel, ha hazaértünk. Gaby vezetett, én meg beültem mellé, hátul meg Manolo foglalt helyet. Bekapcsoltuk a rádiót egy kis figyelemelterelésnek, mert abban egyetértettünk, hogy mindenkinek szüksége van egy kis magányra, hogy átgondolja a történteket. Néha féloldalasan néztem a feleségemre, és sóhajtva támasztottam ki a karomat az ablakon, hogy utána megint hátranézzek és ellenőrizzem a halálra várt csemeténket. A mellébeszélésnek nem volt értelme, Henry kocsiját lefoglalózták és már fel is hívtam az apját, hogy tudassam vele. Nem voltak túl boldogok és számon lett kérve a saját gyerekük is, aki nem sokkal később ért haza az ominózus buliból. Vajon a többiek nyugodtan partiztak tovább, amíg a fiam elütötte azt a lányt?  

Jártak az agytekervényeim, hogy mivel tudnám felmenteni őt, de közben meg is akartam büntetni. Átlépett minden létező határt, amivel felkorlátoztuk, és még ez sem volt elég. Sajnáltam, hogy megijedt, de roppant pipa is voltam. Az én apám biztosan lekevert volna egy pofont nekem a helyében és hetekig annak a nyomát viseltem volna az arcomon. Nálunk nem alkalmaztunk testi fenyítést, de most az egyszer kivételt tettem volna. Gaby biztosan kitért volna a hitéből, ha kezet emelek a gyerekre, de látnia kellett, hogy ezt most nem ússzuk meg annyival, hogy megdorgáljuk őt, vagy elvesszük tőle a telefonját. Feszült csend telepedett ránk a járműben, de már ismerős útszakaszon jártunk. Nem szerettem volna, ha reszket a kezem, ezért a feleségem kezére simítottam a sajátomat, amivel éppen váltott. Az érintésem váratlanul érhette, mert felkapta rá a fejét, de nem mondott semmit és nem is húzta el. Rövidesen begurultunk a ház elé és akkor pattintottam ki az övet és fordultam hátra Manolohoz.
- Menjél be és zuhanyozz le, aztán várunk a nappaliban. Beszélnünk kell arról, ami ma történt és egyebek is vannak, amit el kell mondanunk neked. Nyomás. – parancsoltam rá és megkértem, hogy szálljon ki, aztán amikor kettesben maradtam a nejemmel, akkor vettem egy mély levegőt és most az ő szemébe néztem.
- Tudom, hogy nem most lenne itt az ideje, de ha már így alakult, akkor mondjuk el neki a fejleményeket. – böktem a hasára és magam is a hajamba túrtam.
- Mielőtt bemennénk oda egy nevezőre kell jutnunk és kerülnünk az ellentétes véleményeket. Tudom, hogy sokkal elnézőbb vagy vele, mint én…de ez most más Gaby. Az iskolai elbocsájtás a kezdet lehet, és még azt sem tudjuk, hogy a lány túl fogja-e élni a napot. Bizakodó vagyok, de közben realista is. Mindenképpen maradok pár napig, mert ezt nem fogod egyedül végig csinálni. Mára kérek szabadságot, és jó lenne, ha ennénk is valamit, mert nagyon sápadt vagy. – jegyeztem meg neki és utána kikászálódtam a kocsiból vele a nyomomban. Az ismerős előtér és a konyha. Itt tudtam meg, amikor Gaby először lett terhes, és azt is, hogy útban van a második baba. A falak sok titkot őriztek, de le kell rántanunk a leplet róla, hogy tiszta lappal kezdhessük meg a következő időszakot, ami előttünk áll. A cipőmtől megválva azonnal a konyhába siettem és ott nyitottam meg a csapot, hogy kezet meg arcot mossak.
- Készítek valami reggelit. – jelentettem be, mint egy melléktevékenységet és immár a vállamra rántott törlőkendővel láttam neki, hogy felmérjem a hűtő alapanyagait. Kipakoltam a tojásokat, a bacont, a sajtot és valami paprikát is, de az kezdett már gyanús illatú lenni, ezért kidobtam a kukába…