Brian & Cherry

Nem is tudom hol kezdjem az előző napnak a feldolgozását, pedig már lassan jó lenne elindítani a mai napot is.
Kaptam egy új társat, ezzel együtt egy új ügyet, és számos problémát is mindezekkel karöltve,ami azt illeti. Az előző nap egésze olyan volt, mintha felültem volna egy elátkozott körhintára, és nagyjából óránként változott volna miben is ülök, miközben egyre gyorsult a kör. A végére már szabályosan szédültem. Bármi is történt előző éjjel, leszámítva azokat az órákat, amikor tényleg dolgoztunk, szeretnék minél hamarabb fátylat borítani rá, és egy bizonyos vonalon kívül maradni. Elvégre egy professzionálisan jól képzett, magas intelligencia hányadossal rendelkező FBI ügynök lennék eredetileg. Tudnom kell a dolgokat a helyükön kezelni, és  még valahol hálás is lehetek Mattsonnak, hogy erre figyelmeztetett, amikor elment az eszem és olyasmire vetemedtem, amit normál esetben még piásan is ritkán szokásom. Őszintén szólva tényleg nem tudom mi ütött belém. Otthon csak ültem a közepesen lefőzött kávém mellett, és miközben kavargattam, orromat a forró gőz felett tartva megpróbáltam a saját ésszerűtlen viselkedésemet megfejteni. Elvégre tanultam valamikor viselkedés elemzést, valahogy értenem kellene hozzá, de úgy tűnik a saját dolgaimat illetően nem nagyon működik az a bizonyos professzionizmusom. Talán a feleslegesnek tűnő energiáimat az ügyre kellene fordítanom, és nem erre az egyetlen történésre, amin elméletben már túl kellett volna lendülnöm. Még aludtam is rá egyet. Na persze azt is Mattson ágyában. Szigorúan egyedül.
Egy órával az első koffeinbomba leküldése után már az iroda felé tartottam, hogy amíg a társam elintézi a szükséges papírokat, és leboxolja Gottie-val az engedélyeket, hogy kihallgathassuk a professzort,  addig én a rám eső részt vigyem végig, történetesen találjak néhány segítőkész, egykori bajtársat Washingtonban, akik hajlandóak lesznek nekem, nekünk segíteni. Szimplán fű alatt, szívességért cserébe. Mert hol máshol működött volna hatékonyan egy ilyen szervezet, ha nem ott, ahol nem láthatták hozzánemértő vezetők, vagy éppen mindenből népszerűségi indexet növelni akaró politikusok. Időnként úgy éreztem, amikor még ott dolgoztam, hogy szélnek szembe próbálunk buborékot fújni. Tudom létezik erre másik, szemléletesebb hasonlat, de az egy férfi szájából kevésbé hangzik hülyén, mint az enyémből.
Már másfél órája ültem az irodámnak csúfolt üvegkalitkában, és lógtam a telefonon. Hol veszekedtem megállás nélkül, hol kérleltem, és hízelegtem, hol gyakorlatilag minden létező módon manipulálni igyekeztem a vonal túloldalán ülőket. Ígértem én mindent, amit csak lehetett, gyakorlatilag éppen csak a fél vesémet nem adtam oda, néhány segítségért cserébe, de ahogy haladt az idő előre, az emailjem szépen lassan duzzadtak, érkeztek a szükséges anyagok, “Top Confidential” megjelöléssel. Éppen befejeztem valakivel a beszélgetést, és a halántékomat dörzsöltem, amikor a privát mobilom megcsörrent. Azt hittem Mattson hív, és legalább ő jobb híreket mond, vagy legalább minimálisan jókat. Most nagyon rám fért volna. Helyette azonban Josh számát jelezte ki a telefonom. Kellett pár perc tépelődés, hogy felvegyem vagy sem, de végül úgy döntöttem, hogy felveszem. Volt még három kartondoboz a lakásomon, ami arra várt, hogy végre méltóztasson elszállítani, mielőtt első vagy sokadik felindulásból, egy rosszabb napomon ki nem vágok mindent a kukába. Nem szóltam bele semmit, egyszerűen csak felvettem. Se köszönés, se semmi. A nagy csend kicsit furcsa volt neki.
-  Cherry? Ott vagy?
-  Itt, mondd!
- Csak a dobozok miatt hívlak. Holnap reggel elvinném őket, ha esetleg otthon leszel. Vagy megoldhatom máskor is. Vagy nem tudom….ahogy neked jó.
Morrantam egyet szusszantva. Még egy kulcsom nála volt, reméltem, hogy azt is vissza fogja szolgáltatni, amikor a dobozokat elviszi. De ha mi Mattsonnal elmegyünk az egyetemre, akkor ezt másképp kell megoldani. Nem akartam már vele többször találkozni.
- Holnap elviheted a dobozokat. A végén légyszives add be a szomszédba a nálad lévő kulcsot Mr Pockner-nek. Ő mindig otthon van. De ezt úgyis tudod.
- Te nem leszel otthon?- éreztem a hangján, hogy némi csalódottságot érez, bár fogalmam sincs miért, elvégre nekünk egymással már nincs a világon semmi megbeszélnivalónk. Ő megfogja a nyüves három dobozát, bezsuppolja a kocsijába, leadja a nála lévő egyetlen kulcscsomót a lakásomhoz és mindenki megy a dolgára, mi pedig nem beszélünk többé. Szóval ezért sem értettem a hangszínének változását. A munkám miatt alapból is érzékenyen reagálok az ilyen apró dolgokra.
- Nem Josh, nem leszek otthon. Dolgozom, és elutazom. Nem leszek a városban egy ideig. Bár nem értem ez miért lényeges és releváns információ számodra. Elvégre nem fogunk bájcsevegni amíg elviszed a dobozokat, és elhiheted, hogy még kávéval sem szándékoztalak megkínálni. Jelen pillanatban miattad alszom a rohadtul kényelmetlen padlón, mert voltatok szívesek a legjobb barátnőmmel szétkefélni a saját ágyamat. Miattad néznek a munkahelyemen totál hülyének, és röhögnek össze a hátam mögött, mert úgy keringett idebent jó pár napig a felvétel rólatok mint valami premier előtti vetítéses pornófilm. Miattad vagyok lelki rottyon jelenleg, és miattad vagyok egy ideig képtelen megbízni a férfiakban. Szóval mindezek mellett még mindig lényegesnek tartod, hogy otthon leszek vagy sem?Tudod mit? Ne válaszolj! Csak fogd meg azt a három kurva dobozt, vidd el holnap reggel, add le a kulcsot és töröld ki a számom a telefonodból!- még mielőtt válaszolhatott volna bármit a majdnem egy levegővel ledarált nagymonológomra, egyszerűen rácsaptam a telefont. Kellett egy kis idő, hogy újra összeszedjem magam, és belemerüljek a munkába. Még ezután négyszer próbált keresni, mire ingerültségemben egyszerűen lehalkítottam a készüléket, és sajnos arról is megfeledkeztem, hogy Mattson valószínű azon fog keresni. Pech.
Erősen délután volt már mire végzetem minden olyan hívással amit le akartam bonyolítani, és mikor az órára néztem, az jutott eszembe, hogy a társam miért nem hívott eddig? Elvileg délig csak végeznie kellett azzal a megbeszéléssel. A mobilomért nyúltam és ekkor esett le, hogy egész idő alatt le volt halkítva. Nyolc nem fogadott hívás Josh-tól, és kettő egy ismeretlen számról, valószínű Mattson telefonja lehetett. Valamint öt hangposta üzenet. Három Josh-tól jött. Mindenféle magyarázkodás, és “beszélnünk kell még utoljára, kérlek” szinte minden második mondat. Nem tudom mi a fenét kellene ezen megbeszélni, és miért nem fogja fel, hogy nem akarok semmit megbeszélni. Hagyja, hogy végre lezárhassam, és túllépjek rajta.
Két üzenet viszont Brian-től jött. Az első nem túl jó hír. Ezek szerint nem fogunk utazni. Így holnap otthon leszek. Mindegy. Nem fogom visszahívni Josh-t, de így legalább megúszom, hogy találkozni kelljen vele. Szóval van egy szabad estém. Remek. Akkor megyek és leiszom magam. Na nem…azért ennyire nem vészes a helyzet. Szóval lehet, hogy ma este leugrom a stúdióba. Egy tüzes szamba, vagy egy kellemes rumba, netán egy lassú tangó majd helyrehoz. Mindig helyre szokott. Feltéve ha van időm. És most úgy tűnik van. Miközben magamhoz veszem a slusszkulcsot és úgy döntök, hogy ha már így alakult haza is megyek, majd otthonról felhívom Mattsont, hogy megbeszéljük a részleteket lehallgatom a második üzenetet is. Bizonytalanul indít…aztán hirtelen úgy elkezd hadarni mint akit üldöznek. A karót nyelt megjegyzésére csak sóhajtok egyet, szemem az ég felé pillant, egy csendes “baszki” megjegyzést is elengedek, közben már szállok be a kocsiba. Aztán csak meglepetten pislogok a mondandója végére. Most komolyan. Mattson velem akarja tölteni a szabadidejét? Okés, hogy mint társak, ezt már tisztáztuk, csak hát….furcsa. Nem mintha ne élveztem volna tegnap az állandó szópárbajunkat, csak….azt gondoltam örül ha végre a lakásán kívül tudhat. Mondjuk nem zabáltam fel az összes pizzáját sem, ez azért pozitívum még, nem?
Vállat vonok: végülis miért ne? Táncolni bármikor elmehetek, most viszont lehetőségem van talán megismerni az újdonsült társam lazítósabb oldalát. Kíváncsi vagyok milyen Mattson, a magánember. Úgy döntök, hogy ha már hívott elmegyek. Nem hívom vissza. Címet és időpontot megadta, tehát őt tuti ott lesz.A helyet nem ismerem, de meg fogom találni, a GPS csodákra képes.

Nyolc előtt öt perccel még a parkoló automatával szerencsétlenkedtem, mert egyszerűen nem akarta kiadni a huszonnégy órás jegyet. Nekem meg nem volt kedvem talpig csiniben szöszölni, úgyhogy olyat váltottam amit adott, majd később odabent elbizniszelem a közlekedésrendészeten.
Fogalmam sincs milyen ez a hely, szóval az öltözékemben igyekeztem valami átmenetet találni a kínosan elegáns, és a rettentően lepukkant között. A merészen rövid szoknya az elegancia jegyében, a bőrdzseki meg a lezserségében. Végül pontban nyolckor, egy sokat sejtető, kissé talán túlságosan kaján vigyorral közelítettem meg a helyet, mert már távolról megpillantottam Mattson tétován toporgó alakját, mint aki nem tudja eldönteni, hogy bemenjen egyedül, vagy várjon még rám öt percet.
- Hello Mattson! Csak nem vársz valakire? - tettem fel a hülye kérdést, bár már ő maga meg is válaszolta.
-Nem vettem volna a szívemre, ha egyedül kellett volna a sárga földig innod magad. És megvallom olyan volt a hangod az üzenetrögzítőmön mint egy hatodikosnak akinek fogalma sincs hogyan mondja el az apjának, hogy év végén elkaszálják fizikából.- nevetem el magam, aztán felnézek a helyre ahova elhívott. Sosem jártam még itt, de nem néz ki rosszul
- Gyakran megfordulsz errefelé? Amúgy nem tűnik rossznak. Remélem belülről is ilyen.- udvariasan nyitja ki nekem az ajtót, ám mielőtt belépnék, a kérdésére még megadom a választ sokat sejtető somolygások közepette.
- Hát ha táncolni akartam volna, arra megvan a megszokott helyem. Piálni otthon is tudok egyedül is, de annak mi értelme? A varázslatos személyiségedről meg annyit, hogy ha lesz tánc és pia, akkor annak foglak találni. Momentán csak egy jól csengő ígéret vagy.- lépek be végül az ajtón, és egyszerre csak meg a meleg, a tömeg moraja, a mindenhol érezhető parfüm és alkohol különös elegye. A fények vibrálnak, a hangulat egészen kellemesnek ígérkezik, legalábbis ami a belsőt illeti. Megmosolyogtató, de mintha Mattson elhozott volna Biggy Baby Falodájának éjszakai, szórakozóhelyes verziójába. Kicsit mintha vissza csöppentünk volna a nyolcvanas évekbe. Megtorpanok, és megvárom, hogy Brian szorosan mögém érjen.
- Oké Mattson! Eddig a külső nagyon megnyerő. Lássuk mit tud még a hely. Mesélj, hol érdemes kezdeni, mit érdemes megkóstolni? Vezess partner!- tárom szét a két karom vidáman, és felszabadultan, miközben a vállamról lecsúsztatom a bőrdzsekit, hogy kibújjak belőle. Alig egy karnyújtásnyira tőlem füttyögést hallok. Ez valami egyezményes hangjelzés lehet arra nézve, hogy talán mégsem volt olyan elcseszett a ruhaválasztásom.

Ruha
 

Brian & Cherry

Vannak azok a tipusú emberek, akik olyan lehetetlen pontossággal találnak egyensúlyt a magánéletük és a munkájuk között, hogy közben még arra is marad idejük, hogy baromi jól nézzenek ki. Lehetőleg ne olyanok legyenek mint egy múlt őszről itt maradt, leharcolt ballonkabát, amit mosás nélkül raktak el és most vesznek elő. Néha így érzem magam én is. Egyszerűen képtelen vagyok az időmet úgy beosztani, hogy kicsit több maradjon magamra. Az egyetlen hobbimra is majdhogynem ellopom az időt saját magamtól. Persze ezt koránt sem jelenti azt, hogy nem szoktam kiereszteni a gőzt, vállalhatatlanul hülyére szórakozni magam, másnap pedig úgy enni az aszpirint mint a cukorkát, hogy elmúljon a hasogató fejfájás, amit minden bizonnyal a rengeteg, elfogyasztott zöld tündérke okoz.
Josh meg én ritkán jártunk együtt szórakozni, aminek az volt az oka, hogy eléggé ellentétes zenei ízlésünk, és eléggé egymástól elütő baráti társaságunk volt. Ő jobban kedvelte az avantgárd, már majdhogynem a valóságtól elrugaszkodott, kissé delíriumos, szűk tereken zajló kis házibulikat, én viszont jobban kedveltem emberek között lenni, nagy térben, felszabadultabban, visszanyúlva a retro világba, amely közelebb állt hozzám. Még egy country club is jobban bejött, mint valami elvont, kék hajúakból álló társaság, akik a világmindenségről vitatkoztak alaposan betépve. A fotózáshoz meg végképp nem értettem, szóval valahogy nem illettem az ő közegébe. Visszagondolva, azt hiszem már a kezdetekkor halálra volt ítélve ez a kapcsolat, csak egyszerűen kényelmesebb volt bemagyarázni, hogy talán mégis jól ki fogunk jönni majd egymással,és lesz ennek jövője. Vagy azt hiszem nem nagyon akartam akkoriban másfelé mozdulni. Az érzelmi lustaság képes egy embert évekre is akár megfosztani a változás lehetőségétől.
Nem sokkal indulás előtt még felhívott Mona, Josh édesanyja. Különös, de az összes exem édesanyjával a mai napig remek viszonyt ápolok, ami valószínű sokakban elég komoly döbbenetet okozna. Szerintem meg nincs ezen mit csodálkozni. Ha a fiaikkal nem is maradtunk együtt, ha nem volt tovább folytatható, attól még emberileg kötődhetek az édesanyjukhoz. Bár egy pszichológus ezzel minden bizonnyal tudna mit kezdeni, és az édesanyám örök hiányát valószínű belemagyarázná az egészbe, de ez mellékes. Mona nem akart semmiről meggyőzni, csak annyit kért, hogy legalább hallgassam meg a fiát, ha eljön hozzám a dobozokért. Őszintén szólva már rohadtul bánom, hogy nem adtam postára azokat a dobozokat és akkor nem kellene ezen tovább pörögni, ettől függetlenül nem ígértem neki semmit.Josh nem mondta el miért szakítottunk, én meg nem vagyok egy kegyetlen némber, hogy a fia viselt dolgaival egy tőrt döfjek az anyja szívébe, és annak részletezéssel még meg is forgassam. Az asszony nem faggatózott, én nem beszéltem róla. Egyszerű a képlet.
Bár a legtöbb mai telefonbeszélgetésem sikerrel zárult, a magánéletemben változatlanul nem voltam képes még egy alapos rendrakásra. Ez az én formám, és valószínű ez a jövőben sem nagyon fog változni. Josh és Mona hívása egy kicsit rányomta a bélyegét a hangulatomra, amellyel végül elindultam otthonról. Őszintén szólva kifejezetten örültem ennek a mai estének. Abban biztos voltam, hogy remekül fogunk szórakozni, Mattson meg én. Az első pillanatoktól kezdve megvan közöttünk az összhang, ezt kár is lenne tagadni. Igen, még úgy is, hogy az első pár óra azzal telt, hogy fogást keressünk a másikon, lehetőleg olyat, amelyen keresztül alaposan meg lehet szorongatni. Nos, ez annyira nem jött össze, ellenben pompásan szórakoztunk a kis verbális csörtéinken. Kifejezetten kíváncsi voltam arra, hogy milyen amikor Mattson egy kicsit felenged. Úgy értem eddig sem volt az a karót nyelt tipus, de a saját lakásában egy kicsit mindenki más, mint amikor kiszabadul a nagyvilágba. Maga mögött hagyva a hivatal terheit, vagy éppen a kollégák beszólogatásait, a félig kiürült fánkos dobozokat, meg a félbehagyott jelentéseket a laptopon.
Mattson jó pasas, ez egyértelmű. Ugyanakkor a társam, ami hoz magával bizonyos szabályokat, amelyeket be kell tartanunk, ha meg akarjuk őrizni a hidegvérünket egy éles helyzetben. Ugyanakkor semmi nem tiltja, hogy mindezek mellett jól érezzük magunkat együtt, egy olyan estén, amikor nem kell agyalni az éppen aktuális eseten, vagy nem kell arra számítani, hogy hívni fognak bennünket. Bár a hivatali mobilom mindig kéznél van, szükség esetére, nagyon reménykedtem, hogy nem a mai este lesz az, amikor valakinek eszébe jutok, és feltétlenül az én szakértelmemre van szüksége.
- Úúúúú fizika, te kis perverz kölyök! Fogadjunk, hogy Playboy helyett a fizika könyveket rejtegetted az ágyad alatt!- emelem meg a kezem kicsit hadonászva, az ujjaim összecsiptetve, majd kinyitva, mintha egy csomó varázsport szórnék szét, és huhogó hangot is úgy adom ki mint egy kicsit elmeroggyant mágus, akinek az este folyamán már beütött a varázsgomba. Végül jókedvűen lépek be a Quantum bejáratán. Engedem, hogy a monstrum biztonsági egy pecsétet nyomjon a kezemre, majd meg is szemlélem azt. Ó csodás, egy kis molekula van a kézfejemen, amit meg is mutatok Mattsonnak, amikor befelé tartunk, hogy leadjuk a kabátjainkat.
- Mondjuk az érdekelne, hogy egy kvantumrészecske, mert gondolom ezért kapta a hely a nevét, és már értem miért idejöttünk. Még mindig gerjedsz a fizikára.- kacsintok rá nevetve, és picit meg is bököm.
-...szóval egy kvantumrészecske miért néz ki úgy mint egy alkesz spermium, amelyik nem találja a helyes utat? Tessék, nézd meg! Te vagy a fizikus! Ez itt az!- mutogatok a kezemre, és valóban olyan a világítós pecsét. Remélem fürdéskor le fog jönni, mert másnap, ha bemegyek az irodába, nem igazán fogom tudni megmagyarázni, hogy miért van a kézfejemen egy halovány kis spermium.  
- Hát láttam én már férfiakat együtt táncolni. Igaz, az inkább hasonlított a medvék nősténycsalogató harcára, de ez mellékes. Mindenesetre azért megnyugtató, hogy engem egy lapra veszel azokkal, akikkel megéri szórakozni járni. Kösz amúgy, hogy rám gondoltál, mint akivel ezt a csodás estét megosztod.- csak egy csipetnyit vagyok pofátlanul ironikus, a másik fele valóban jólesően gondol arra, hogy meghívott. Végsősoron nem volt ez kötelező. Ezek szerint ő is kedveli a társaságom. Ez azért a jövőbeni gyümölcsöző együttműködéshez mindenképpen elengedhetetlen.
Közben persze kibújok a kabátból és szét is nézek. Aztán kitör belőlem a röhögés, és Mattson felé fordulok, látva a bolond vigyorát, még jobban nevetek.
- Dehogynem, abszolút rád gondoltam. Kit érdekel ez a felcicomázott hely, mikor itt vagy nekem te….meg a…- a füttyögők felé biccentek a fejemmel, de nem nézek feléjük, hanem Briant nézem továbbra is.
- Meg ez a sok kiéhezett férfiállat, akik spermával a kézfejükön úgy beindulnak egy kabátjától megszabaduló nőre, mintha minimum csontpucéran ráznám a hátsóm tőlük fél méterre, arra várva, hogy dollárokkal tömjék meg a vérpiros csipketangámat.- szeretem ha elismerik éppen azt, hogy jól öltöztem fel, vagy csinosnak gondolnak. Melyik nő ne szeretné? A reakciók kifejezésével viszont annál komolyabb problémáim szoktak lenni.Megforgatom a szemeim, és készségesen követem Mattsont a pult felé, miközben a hátam mögött még kecsesen és roppantul kifinomultan mutatom a jobb kezem középső ujját amolyan egyezményes bekaphatjátok jeleként a fütyögők felé.
A kihúzott székre felhuppanok, miközben kissé oldalvást fordulva hallgatom Brian beszámolóját arról, hogy mit érdemes, vagy mit kellene először ezen a helyen megkóstolnom. A hasonlatra csak sóhajtok egy mélyet, szempillát rezegtetek, és elalélást mímelek, kezem a mellkasomra téve.
- Angyalszárny lebbenés….atyaisten Mattson! Benned egy érzékeny lelkű művész veszett el. Most jól megsimogattad a lelkem apró kis bibécskéit…anyáááááám! Ez nekem nem megy úgy mint neked.- röhögöm el végül magam, aztán csettintek az ujjammal és felé mutatok, egyik szemem behunyva, mintha éppen kacsintanék.
- Bingó! Van még mit tanulnom valóban. Itt parkolok nem messze. Gondoltam ha szar a hely, és te extra bosszantó stílussal köszöntesz, akkor sarkon fordulok és hazamegyek. Biztonsági játékos vagyok, szeretem meghagyni a menekülési lehetőséget. Látod, van még mit tanulnod.- kacsintok rá nagy vigyorgások közepette, és kényelmesen helyezem az alkarom a pultra, kicsit körbenézve újra a helyen.
- Kösz. Fütty nélkül is elhiszem. Igyekeztem valami kevésbé masculin ruhát felvenni. Szóval kicsit megmutatni a nőiesebb oldalamat, mert van azért olyan is. Tényleg. Csak ugye, ebben a szakmában az ember ezt nem igazán szokta hangoztatni. Quantico-ban többnyire a fekete és a fehér póló, meg az egyen fekete nadrág volt a menő. Abban mindenki úgy nézett ki, mint egy pubertás közepén járó fiú, mutáló hang nélkül. A melleket legtöbbször le kellett szorítani. Jobban járt az ember mert a kiképzés alatt meglehetősen útban tudott lenni.
Aztán folyamatosan felvont majd leengedett majd megint felvont, érdeklődő pislogással megspékelt, széles mosollyal megfűszerezve hallgatom végig, hogy miféle zenei szokás van errefelé.
- Azért nyugtass meg, hogy a végére nem fogunk csecsemőkké visszafejlődni, és kis pelenkákban rohangálni a kezünkben a kemény verziós nyolcvanas álmokkal.- közben megérkezik a két ital, aminek a színe nem éppen bizalomgerjesztő, de beleszagolva az illata egész jó. Kicsit gyümölcsös, kicsit vodkás….kicsit mindenes.
- Ne röhögjem magam halálra? Az előbb még itt fényezted magad, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy veled táncolhatok. Most meg már röhögés általi halálra ítélnél? Mattson….Mattson…döntsd el, hogy most jól táncolsz, vagy igyak még legalább hármat ennek a keményebb verziójából, hogy én is elhiggyem, hogy nem csak egy Travolta, de egy komplett tánckar veszett el benned?- emelem magamhoz vigyorogva a poharat, majd amikor egy rövid, leginkább olyan jolly joker tósztot mond, a poharam finoman nekikoccolom az övének. Végül belekóstolok a rendelt italba és egy hangos, de annál élvezetesebb nyögéssel engedem legurulni az első kortyot. Még a szemeim is lehunyom pár másodpercre.
- Ó anyám….ebben nem csak egy angyalszárny lebbenése van benne, hanem az egész angyalgaleri tokkal vonóval. Ohóóóóó!- emelem fel a kezem figyelmeztetőleg
- Annyira azért ne érezzük magunkat jól! Megbeszéltük: határok. Tudod….ez az én táncterületem, ez a te táncterületed.- idézem a Dirty Dancing klasszikus mondatát, miközben még a kézmozdulatokat is átveszem, amit Jennifer Gray olyan vidáman előadott, mintegy visszanyalós fagyiként.
- Miért ne jöttem volna? Figyelj Mattson! Őszinte leszek. Baromira nem akartam otthon gubbasztani egyedül. Meg kíváncsi voltam milyen az amikor kicsit elreszted magad, úgy igazán. És rám is rám fér, ami azt illeti.- sóhajtottam egy mélyet, és a gondolataimat a Josh-al való telefonbeszélgetésemről belefojtottam egy korty italba. Vagy kettőbe.
- Mivel fogjuk elütni a maradék negyvenöt percet, ami a kezdésig van? Tényleg! Tippeld meg, hogy melyik számot fogják előszedni a nyolcvanas évekből? Jackson! Jackson tuti lesz!


Ruha

Brian & Cherry

Az egész napos rohangálás, és Josh telefonja után arra az elhatározásra jutottam, hogy ma tényleg jól akarom magam érezni. Nem feltétlenül terveztem a jókedv erőteljes felturbózásán kívül sokkal többet inni, ahogy a munkáról sem akartam beszélni, mint a kollégákkal egyéb összejövetelek alkalmával. Amikor meló után, vagy még a ráhúzott éjszakai műszak közepette átugrunk az örstől nem messze lévő krimóba kicsit kiengedni a gőzt. Washingtonban nem volt efféle szokás, mint itt. Igaz Brooklyn és Washington nem is lehetne távolabb egymástól, legalábbis ami a testületen belüli összetartozást illeti. A fehérgallérosok inkább elegáns, középosztálynak fenntartott bárokba járnak, ahol legtöbbször csendes háttérzeneként klimpírozik valaki egy zongorán, vagy a falakba épített hangszórókból duruzsol a zene. Italnak szigorúan koktél, vagy valami kevésbé agyromboló ital, majd tíz után nem sokkal már mindenki megtér a saját otthonába. Nem nagyon vannak ordenáré, időnként azért erőteljesen a jóízlés határát súroló viccek, egymás vállának veregetése, annyi sör az asztalon, ahova már egy kisebb mobil sem férne el. Nem egymást támogatva kóválygunk a vaksötét éjszakában, azt sem tudva, hogy merre van az arra. A közös piálások összekovácsolnak. Ilyenkor igyekszünk mindent kicsit kizárni, levetkőzni egymás előtt a távolságtartást, de legfőképp senki nem beszél az ügyről, amin éppen dolgozik. Olyankor nem az akták mögött dolgozó humán robotok vagyunk, hanem emberek. Akik félnek, akiknek megvannak a magánéleti problémáik, akik még mindig nem fizették be a havi lakbért, pedig már bőven elmúlt ötödike, és a főbérlő két naponta kopogtat, hogy mi lesz már? Akik elsózzák a kaját, akik három napja ugyanazt a pizzát eszik és még mindig megvan a fele. Akik kávén és csokoládén élnek, egy komolyabb ügy megoldásán, akik nem tudják elviselni az újabb és újabb zsákutcát, és fogalmuk sincs mit csináljanak. Néha, bizonyos estékre összejövünk, és engedjük, hogy hülyét csináljanak belőlünk, miközben mi is hülyét csinálunk másokból. Mert a kollektíva erről is szól. Sosem akartam ezekből kihátrálni, noha eleinte nem szívesen hívtak. Valahogy képtelenek voltak elfogadni, hogy nem egy voltam közülük, hanem csak egy betelepülő, egy átmeneti fehérgalléros, aki majd egy nap elmegy innen, akkor meg mi a fenének akarjanak velem bármilyen barátságot is kötni? Megmaradtak a távolságtartó, kötelező kapcsolattartásnál. Nem hibáztattam őket ezért, attól még szarul esett. Végül a jeget az elmúlt évi karácsonyi buli törte meg, ahova engem is meghívtak, persze merő véletlenségből, ennek ellenére én elmentem. A legjobb döntésem volt, mert akkor fogadtak be igazán, amikor a közlekedés rendészet hadnagyának feleségét előzékenyen meghánytattam a női mosdóban, miközben fél órán keresztül fogtam a haját lófarokba szorítva, hogy lehetőleg megússza komolyabb baleset nélkül.Onnantól kezdve már nem csak ‘hé, ügynök!” voltam sokak számára, hanem Preston. Ez pedig ezen a helyen elég sokat számít.
Hogy milyen estének nézünk elébe Mattson meg én, még nem tudom, de abban elég erőteljesen reménykedem, hogy azt a távolságtartást, amit az első pillanatokban fel akartunk venni egymással szemben, és a nap végére szépen ledolgoztuk, azt nem hozzuk vissza. Ugyanakkor nem tagadom, okozott valami földöntúli módon perverz örömöt, hogy beszólogathatok neki. Sőt kifejezetten hiányérzetem lett volna, ha ő mindezt válasz nélkül hagyná.
- Nem vagyok feledékeny. Cindy és a fizika. Jegyeztem. Ami pedig a kvantumfizikát mint működőképes afrodiziákumot illeti, lehet, hogy még nem próbáltad, azért nem tudod, hogy működik e.- kacsintottam derülten, miközben befelé haladtunk a szórakozóhelyre. A fülledtség szinte karonfogva rángatott be a zene ritmusával, meg a duruzsolással, amely hullámokban nevetéseket, kurjantásokat is tartalmazott.
Felvázolom neki mit gondolok a kapott pecsétekről, amelyek tényleg egy virgonc kis spermiumra hasonlítottak, és a válaszán hangosan elröhögöm magam, majd összevont szemöldökkel kérlelőn nézek rá, még a kezeimet is összekulcsolom.
- Könyörgök Mattson! Ha annyit innék, ami nem hiszem, hogy bekövetkezik, de jobb felkészülni minden eshetőségre, hogy egy tesztoszteron huszárt akarnék összevakarni, azonnal ragadj nyakon, és penderíts be egy taxiba, de rohadt gyorsan!- rázom meg a fejem, még mindig röhögve, mert rám az efféle nem igazán volt soha jellemző. Nem állítom, hogy nem fordult elő, ahogy azt sem, hogy túl sűrűn. Meg azt sem, hogy ehhez nekem mértéktelenül kellett volna vedelnem. Persze, előfordult, de nem ez a domináns. Nem az egyéjszakás kapcsolatok híve vagyok, még akkor sem, ha ezek nagy része utána úgyis a feledés homályába vész, és nem jár semmiféle felelősséggel. Talán ez lehet a baj. A felelősség hiánya. Hiszen az életben szinte minden erről szól. Megtenni és tovább lépni. Josh is pontosan ezt tette velem.Én nem akarok ilyen lenni. Én ettől többet érdemelek, még akkor is, ha a jelenlegi életvitelem miatt úgy hiszem valami ostoba, és naív ábrándot kergetek. Egy részem racionális, egy részem meg azt hiszem még mindig ott ragadt, a washingtoni kislány bőrében, akit a nénikéje nevelt fel, és akinek tizenhárom éves koráig fogalma sem volt arról, hogy a szeretet túlmutat azon, hogy meleg étel kerül az asztalra, van mit felvenni és van hova hazamenni. Ezek alapvető szükségletek. A szeretet az ami ezen túl van.
- A ritka nem arra értendő, hogy ritka szar, inkább arra, hogy ritka jó. Ebből van kevesebb. - vonom meg a vállam egy enyhe fintorral, mert az már biztos, hogy jó tapasztalatokat nálam nagyítóval kell keresni. Persze ebben azért szépen benne van az én számtalan elviselhetetlen tulajdonságom is, amit még szokásom megfejelni, a kibírhatatlan munkamániával.
- Testőrre?- nézek végig magamon, majd vissza rá, az arcomon ott csücsül a kihívó, pimasz vigyor.
- Annyira pocsék, vagy annyira jó? - teszem fel a provokatívnak szánt kérdést, amit egyszerűen nem lehetett kihagyni, ám mielőtt válaszolna, vagy egyáltalán esélyt adnék neki lecsapni erre az újabb magas labdára, megpaskolom a felkarját.
- Nyugi Mattson! Tudom, hogy értetted, és ezt tőled bóknak könyvelem el. Egyébként még mindig kicsit egyszerűbb lekötött mellekkel elmenni az eligazításra, mint álló farokkal. Bár ez utóbbiról fogalmam sincs milyen lehet. De volt egy fickó, akit az állandó merevedése miatt tanácsoltak el két hónap után. A probléma az volt, hogy mindenkire, válogatás nélkül gerjedt.
Van még negyvenöt perc a kezdésig, legalábbis Mattson szerint, én meg azon meditálok, hogy mihez fogunk kezdeni ennyi idő alatt. Annyit még nem ittam, hogy vég nélküli sztorizgatásba kezdjek, meg őszintén szólva azt sem tudom honnan indítanék, a munka téma kilőve, ma nem akarok vele munkáról beszélni, ugyanakkor a közepébe sem akarok belevágni a mély lelki diskurzusnak sem, mert ahhoz meg még korán van. A problémát azonban a társam roppant gyorsan megoldja, és amikor a sztoriba belekezd már szélesedik a vigyorom, az ajkamhoz emelt pohárból kortyolok egy keveset, és majdnem sikeresen félre is nyelem, amikor visszaköpök egy keveset. Rém gusztustalan, de lelki szemeim előtt megjelenik a kamasz Mattson aki úgy nézhet ki mint a világok harcának hatalmas, kezelábaegyméret lépegetői. A kaszáspók-nál meg akkora hahotázásba török ki, hogy előre kell görnyednem. Végül csak sikerül újra kiegyenesedni, és tovább hallgatni a történetet. De a széles jókedv a történet végére sem szűnik meg. Bólogatni kezdek néhány toroknyugtatónak szánt korty után.
- Hát merem is remélni, hogy kikupálódtál, mert nem vagyok egy előítéletes tipus meg minden, de ha egy veszett szöcskék párzási táncára hajazó koreót letolsz nekem a parketten akkor tuti, hogy a röhögés okozta infarktus fog a sírba vinni. - én a koktélomnak már jócskán a háromnegyedét megittam. Alattomos kis keverék ez, meg kell hagyni. Az ember észre sem veszi, és úgy szlopálja befelé, mint a málnaszörpöt.
- Enni nem kérek, kösz. Meló közben betoltam annyi hamburgert, ami azt hiszem egy fél szakasznak elég lenne. Jelen pillanatban, ha most ennék, akkor olyan érzésem lenne ebben a ruhában, mintha egy telire tömött kék mikulásputtony lennék, két kilógó virgáccsal az alján.- néztem végig magamon, jobb kezemmel még a hasamat is lesimítottam, aztán a poharam felé nyúlva megkocogtattam annak oldalát.
- Maradjunk inkább az arkangyal fingnál, vagy hogy is írtad le az előbb. Amúgy tényleg isteni, és szemét ital egyszerre. Mert nem veszed észre és már nyeled mintha muszáj lenne.- hallgatok el pár másodpercre, majd egy diszkrét, mégis prüszkölő kuncogással teszem hozzá, egy apró fejrázás sorozat kiséretében.
- Na jó, erről most egész másfelé asszociáltam! Maradjunk annál, hogy háromnegyed órán keresztül szórakoztatjuk egymást  rémes, és minden szempontból vállalhatatlan fiatalkori történetekkel. A közelmúltból azért nem rángatnék elő semmit, mert még túl friss az ismereségünk, és már egy komplett kártyapaklid van ellenem, nem akarok újabbakat adni neked. Amit meg fiatalon követ el az ember, arra mentséget adnak az évek. Amúgy mi bajod neked Jacksonnal? Én sem a fizimiskája miatt kedveltem. A táncért sem voltam oda. De a hangja az egyszerűen verhetetlen volt. Tudod kit imádtam még? Bonnie Tyler…Mindössze tíz éves voltam, amikor a nénikém elment a szokásos csütörtöki teadélutánjára a barátnőivel, egyedül hagyva otthon engem. Egy óriási bakelit gyűjteménye volt, amihez nem volt szabad hozzányúlnom….Na gondolhatod! Szereztem egy hatalmas szőke parókát az egyik osztálytársamtól. Fodrász volt az édesanyja. Magamra aggattam a nénikém szinte minden ékszerét, ami a dobozban volt. Csak fülklipsz vagy öt volt a fülemen, és a nappali közepén, egy dezodoros flakonba eszement hangosan üvöltöttem a Need for the Herot. Világsztárnak gondoltam magam, és jó hangom is volt. A probléma ott kezdődött, amikor a nénikém hazaállított egy órával azután, hogy elment, mert az egyik barátnő rossz lett és elmaradt az egész teadélután.Én meg ott üvöltöm a nappaliban a recsegő bakelittel együtt, madárijesztőnek öltözve a negyvenes vörös tűsarkúban, harmincnégyes lábbal, hogy “I need a hero.I'm holding out for a hero 'til the end of the night.He's gotta be strong, and he's gotta be fast.And he's gotta be fresh from the fight.”- vidáman, némi fátyolos nosztalgiával a hangomban meséltem el a történetet, és a dalszövegnél valóban átváltottam Bonnie Tyler rekedtes, olyan jellegzetes hangjára. Noha az enyém is csiszolódott idővel, azért elképzelhető, hogy tíz évesen még csak nyomokban sem tartalmazott a kis trilla hangom még csak hasonlót sem. A féktelen jókedvemet azonban egy másodpercre töri meg egy kalimpáló kéz a pult túloldaláról, akiről eleinte nem akarok tudomást venni, de valahogy mégis arrafelé terelődik a figyelmem.
- Basszus! Ez meg mit keres itt?- intek a fejemmel az említett irányba, és kezem sután felemelve integetek vissza, egy rettentően művire sikeredett, de leplezni sem próbáló mosoly kíséretében. A szőnyegcirkáló, vörös Howard volt az, a gyilkosságiaktól.
- Valószínű meglesz a pletykatéma az elkövetkezendő egy hétre odabent.- vonom el a tekintetem az apró embertől, és fordulok vissza Brian felé. Időközben befut a második adag italom, és magam elé húzva épp csak megemelem és felé billentem.
- Hát akkor igyunk arra, hogy olyasmiről beszélnek majd velünk kapcsolatban, aminek még alapja sincs.- kortyoltam is egy aprót az új pohár italba, majd kíváncsian billent oldalra a fejem és érdeklődőn néztem Mattsonra.
- És te? Azt már tudom, hogy Cindy-re gerjedtél kamaszként. De kire akartál hasonlítani? Mármint énekes, vagy éppen színész. Ki volt az úgy igazán megfogott téged?  


Ruha

Brian & Cherry

Teljesen komolyan gondoltam azt a kijelentésemet, mely szerint ha vállalhatatlanul kezdek viselkedni, netán olyasmire vetemedem, amelyre józan állapotomban elsőként akadnék ki, akkor nyugodtan zsuppoljon taxiba és küldjön haza. Mondjuk jelenleg az efféle dolognak elég kevés az esélye, de tekintettel arra, hogy fogalmam sincs mi mindent kevertek össze az általa rendelt koktélba, nem merek semmit teljes bizonyossággal kijelenteni. Ha normál lelki állapotban érkeztem volna, szinte már zen közeli állapotban, akkor nem lenne itt semmi gond. Olyankor nem csupán a mértékkel vagyok tisztában, hanem azzal is, hogy mit vagyok hajlandó meginni. Most azonban feszültebb vagyok a szokásosnál, és ennek semmi köze ahhoz az ügyhöz amin éppen dolgozunk, sokkal inkább a fenekestül felfordult magánéletemnek, meg annak, hogy nem vagyok képes egy kapcsolatot már végre teljesen lezárni. Illetve képes lennék rá, csak éppen a lélek nem visz rá arra, hogy Josh maradék holmijait kivágjam a kukába. Pedig már az első napon, amikor az egész bili borult ezt akartam. Nesh és Barton voltak azok akik nemes egyszerűséggel elcipeltek valami huszadrangú helyre, ahol a sör valamennyire iható volt, a zene is egész tűrhető, a country-nak az a fajtája amit még hajlandó vagyok egy bizonyos mértékig elviselni, sőt Blake Sheltont például kifejezetten kedvelem, ellenben a tequila olyan minőségi volt, hogy az ember képtelen volt megállni kettőnél. Egy idő után meg már nem is számolta.Bár alapvetően rémesen biliárdozok, de azon az estén megszállt a szentlélek, és elhittem, hogy akár egy vegasi bajnokságban is megállnám a helyemet, így számolatlanul nyomtam a tequilát, és persze a játékköröket. Az utolsó emlékeim szerint egy árva golyót nem voltam képes elpakolni, mégis úgy üvöltöttem és ujjongtam minden egyes lökés után, mintha valami hőstettet hajtottam volna végre. Az este feléről nem nagyon vannak emlékeim, Nesh szerint azért, mert közel egy órát a női mosdóban töltöttem, és a pultos hölgy szerint aki utánam jött azt hajtogattam, hogy minden férfi egy mocskos patkány, féreg, sorscsapás, és inkább leszek leszbikus, vagy apáca, mint hogy még egyet a magam közelébe engedjek. Ez utóbbi két kijelentésemet már félig kijózanodva, még azon az estén megbántam. Pokoli egy este volt, és nem csak azért mert sokat ittam, hanem mert képtelen voltam akkor, azon az estén az alkohollal kimosni magamból az egészet, és nem foglalkozni vele többé. Nem is kellene most sem, elvégre azért jöttem, hogy ne csupán a munkáról, hanem Josh-ról, a rohadt dobozokról, a rettenetes életemről, meg a munkamániámról megfeledkezzek. És persze arról a szorongató érzésről, hogy egyre többször jut eszembe, hogy mennyire nem köt már ide semmi. Eleinte itt volt  Mandy és Josh….meg néhányan még a srácok közül, mostanra inkább nyűggé vált. Vágytam vissza a megszokott életembe, ami lehet, hogy unalmas, és lehet, hogy semmiben sem különbözik attól a semmitől, amiben éppen itt tengetem a napjaimat, de legalább az a hely, ahol felnőttem, amit az évek alatt megszoktam. Pedig az én munkám aztán bővelkedik meglepetésekben, és persze próbára teszi nem egyszer az alkalmazkodó képességemet is.
Tényleg jó volt a hely, leszámítva néhány már eléggé elázott fazont, akikből minden szórakozó helyen akad egy vagy éppen kettő, vagy egy kupacba verődve gondolják úgy, hogy összeadódik a farokméretük, amire minden nő aztán úgy bukik, mint vak tyúk a szemes kukoricára. Éppen olyan kiábrándítónak találom, mint azt, ha egy nő a méltóságát levetkőzve ül le szál egyedül a bárpulthoz, és a rajta lévő ruha hossza mutatja, hogy mennyire gyorsan és milyen olcsó itallal kapható úgy alapvetően bármire.
Én inkább iszom otthon egyedül, a tévében valami nézhetetlen sci-fit keresve és akár hajnalig is bámulva, azon gondolkodva, hogy lesz valaha normális életem? Ketyeg a biológiai órám, bár azt hiszem egyre erősebben érzem a zsigereimben, hogy az én vonatom már nagyon régen elment, csak talán még magam sem vettem észre.
- Mattson! Én fürdőzöm, sőt mi több lubickolok a belőled áradó tesztoszteron  felhőben!- forgatom meg a szemeimet, amolyan “jesszus, te hülye vagy!” jelleggel, aminek sokkal inkább a vicces élét hangsúlyozom azzal, ahogy az egészet előadom. Még a kezemmel, amolyan régi korok kisasszonyait idézően meg is legyezgetem az arcom előtt magam, a szempilláim rezegtetve.
- Végre! Végre egy férfi ezt fel meri vállalni!- csapom össze párszor a két tenyeremet, mikor bevallja azt, hogy bizony a férfiakkal a spontán merevedés előfordul bármikor, ahogy a nőknek is vannak kellemetlenebb pillanatai, nem csupán a lekötött melleket illetően.
- Washingtonban ritkán fordult elő, hogy összejártunk. Úgy értem, hogy a fehérgallérosoknál nem olyan nagy az összetartás mit itt. Ott inkább helyezkedés van….tudod. Ki tud jobban taposni felfelé, miközben nem néz vissza ki az akin átgázol. Még olyanon is akár, aki egy hete egy bevetésen bekapott egy sérülést, csakhogy őt védje. Na mindegy! Szóval azért előfordult, hogy néhányan azért összejártunk. És egy ilyen alkalommal észrevettem, hogy az egyik rangidősnek, eléggé tizenkettőn áll humán óramutató, miközben a színpadon a bárba, egy elég mutatós nőcske énekelt. Nincs ebben semmi, nem is tettem szóvá, azért nekem is van lelkem, még ha nem is lehet elhinni.- vigyorogva teszem mondandóm közbe a nyitott tenyerem a mellkasomra, és biccentem meg előre egy picit a fejem, majd kortyolok az italomból, mielőtt folytatom.
- Csak azért szóba került később a dolog, hogy biztosan felállt az énekesnőtől a srácoknak, ők meg elviccelték, sőt tagadták a dolgot. Persze értem, hogy kellemetlen meg minden, és valószínű nem egy ilyen estén vallja be valaki az ilyesmit. Na mindegy! Régen volt, tán igaz sem volt.- vonom meg a vállaim, és az ital szép fogyásával, kezdünk feloldódni, és életünk azon pontjáról ragadunk ki részleteket amelyeket azt hiszem a legnagyobb égésként éltünk meg. De ebben pontosan ez a szép. Nem akarunk másnak látszani, mint akik valójában vagyunk. Ezt a tulajdonságot pedig nagyon kezdem bírni Mattsonban. Fel meri vállalni, hogy időnként spontán feláll a farka más társaságában is, és azt is, hogy kamaszként mozgásban vetekedett egy kaszáspók testi adottságaival, meg egy reverse-Travolta tánctudásával. Én meg azt, hogy bár mostanra szerintem elég vállalható lett a hangom, bizony Bonnie Tyler-nek még csak a sáros nyomába sem fogok érni soha a büdös életben. A stílusomról, a ruhákat illetően, meg a magamra aggatott ékszerkollekcióról már ne is beszéljünk. Tulajdonképpen elmondható már ebben a pillanatban is, hogy együtt nevetünk, kicsit magunkon, kicsit  a másikon, de mégis valahogy van ennek az egésznek valami varázsa, ami közelebb hoz. Nem mondom, hogy korszakos cimborák leszünk Mattson meg én, persze azt sem, hogy ha majd az ügyünket egyszer vagy lezárjuk, vagy bekerül a döglött akták közé, és az utunk elválik egymástól, akkor krokodilkönnyeket ejtünk, de határozottan hiányozni fog ez az élcelődő, csipkelődő párbeszéd, az, hogy vele tényleg szabadon lehet beszélni bármiről. Hogy pontosan tudja hogyan és milyen módon vágjon vissza, amivel mégsem sért meg, sokkal inkább megnevettet, és arra ingerel, hogy újra és újra felvegyem a kesztyűt vele szemben.
- És akkor még nem hallottál mindent.A kamasz éveim sokkal súlyosabbak voltak, időnként a szó legszorosabb értelmében. A mai napig van olyan nadrág, amit csak azért őrizgetek, hogy elrettentő példaként lebegtessem magam, előtt, hogy milyen nem szeretnék többé lenni.- emelem én is a poharamat felé, majd a szemem sarkából feltűnik az az ember, akit legutoljára akartam látni úgy nagyjából az elkövetkezendő életeim bármelyikében.
- Nekem mondod? Ha bent vagyok néha, megmozdulni alig tudok tőle, ha esetleg ő is bent van. Lassan már távolságtartásit kell kérnem vele szemben, ha el akarok menni a mosdóba. Rémes kis furakodós alak, aki úgy tűnik nem tanul semmiből.- nézek vigyorogva Howard felé, miközben a fogaim között sziszegem kissé ingerülten Mattson felé. Nem az ő hibája nyilván, de valakinek ki kell adni a haragomat ezzel kapcsolatban. Bár tudom, hogy nem fogja magára venni. Sőt kifejezetten hálás vagyok, amikor az utoljára feltett kérdésemre kezd el egy újabb sztorit, noha a pókos részhez érve akaratlanul is vakarózni kezdek. Az embernek van egy ilyen viselkedési mechanizmusa, legalábbis a többségnek, és főleg nőknek, hogy ha bogarakról vagy efféle ezerlábúakról van szó, akkor óhatatlanul érezzük, hogy gyakorlatilag minden kis miliméternyi felületünkön vakaróznunk kell.
- Nem csodálom….én valószínű hetekig még téged sem tűrtelek volna meg a közelemben ezek után….- magyarázom neki vidáman és nevetve, fejcsóválva, kicsit cöccögve is a történetét követően, de minden további mondanivalóm belém fagy, amikor a pillanatok szinte egybeolvadnak, és olyasmi történik amire nem voltam felkészülve. Őszintén még csak hasonlóra sem. Az agyam egy része érzékeli, hogy Howard-ról van szó, azt is, hogy Mattson segíteni akar valamilyen módon megszabadulni tőle, de amit tesz azzal gyakorlatilag az érzékszerveimre gyakorol egy totális támadást, ostromot. Hogy hatással van rám a társam, ez már kiderült a lakásán, és a mai napon sikerült úgy rendeznem a gondolataimat, és minden mást, hogy ezt a részt a helyén tudjam kezelni. Illetve azt hittem, hogy a helyén tudom. Mert eddig ment is, és valószínű ha így haladunk tovább az este előre haladtával, akkor minden bizonnyal tökéletesre fejlesztem a dolgot. Így azonban minden borul. Mattson közel hajol, megérzem az illatát, megérzem az arcvizét szinte lecsapódni a bőrömön. A kezemre simuló kezére reagálva az apró pihék a tarkómon fegyelmezett vigyázzba vágják magukat. A cirógatásra pedig már lehunyom a szemeimet, és egy alig hallható sóhaj szakad ki belőlem. Kifejezetten hálás vagyok azért, hogy a társam most nem lát, mert valószínű az arcom elárulná, hogy mi is zajlik a fejemben a kulisszák mögött.
Nem tudom milyen arcot vágott Howard, de valószínű most írtuk alá a halálos ítéletünket Mattson meg én. Mit számít? Mindig kell egy gumicsont amin lehet rágódni, és ezek most mi leszünk. Kicsit talán nevetséges, hogy nekem a korábbi gumicsont státuszból még nem sikerült kimásznom, máris itt az újabb.
Ő a hajába túr, és én is hasonlóan, igyekezve a ruhámat is átsimítani, mintha ugyan összegyűrődött volna.
- Sehhemmi….- elcsuklik, elreked a hangom, majd megköszörülöm. Preston az ég szerelmére, hát szedd már össze magad!
- Semmi gond! Jól gondoltad. Kifejezetten utáltam volna, ha most idejön. Így talán odabent is leszáll rólam. Majd hivatkozom rád, meg a cirógatásodra. Nem hoztál kellemetlen helyzetbe.- félig igaz is, mert mások előtt biztosan nem. Magam előtt azonban egy totális gyomorszájonvágás volt, és annak beismerése, hogy hatással van rám a közelsége. Csak meg kell szoknom, az újdonság varázsa okozza…..vagy ilyesmi.
Megkocogtatom a pultot, remélhetőleg az eddig is füligvigyor mixer figyelmét felkeltem vele, bár ehhez még egyszer, határozottabban kell harkályt játszom, amikor végre odapenderül.
- Két Owney’s-t kérünk a lilából. És ha lehet akkor előhűtött pohárba. Baromi gyorsan.- teszem hozzá inkább tréfálkozó hangsúllyal, de tény, hogy erre az ütésre, amit a rum tud adni, most nagyon szükségem van.Nem akarok beszélni róla, hogy mit váltott ki belőlem, mert a mostani hangulat erre abszolút nem alkalmas.
- Iszunk egyet a nagy ijedtségre, meg arra, hogy Howard-nak eszébe sem jutott ezek után a közelünkbe jönni. A Owney’s mindenre gyógyír lányom, úgy bizony. Tanuld meg méltósággal inni, és lehetőleg nem lerészegedni tőle.- ez utóbbi mondatnál úgy tettem mintha egy szivarvég lenne a számban, ahogy egykori, első és a mai napig legimádottabb főnököm szokása volt. Természetesen az elsők között volt képes kidőlni ettől a fajta rumtól. Én maximum kettőt bírtam belőle, de akkor már nagyon vigyorgós kedvemben voltam.
- Mi volt az éltedben a legőrültebb dolog amit megtettél egy lányért, Mattson? Úgy értem, most csak azért, hogy Howard-ot kiiktasd, képes voltál premier plánba beburkolni a saját kis privát tesztoszteron felhődbe engem. És ez már csak azért is nagy szó, mert csak két napja vagyunk társak, mégis bizonyítottad, hogy jó barát vagy. És remélhetőleg egy meredek helyzetben is így védenéd a hátsóm. Mármint nem így….érted….- röhögtem el magam, miközben a pultos két előhűtött pohárban elénk rakta a két lila rumot. Én megfogtam az egyiket, majd a másikkal Mattson felé billentettem, hogy vegye el.
- Totál fenékig, egy csepp se maradjon!- azzal egy óriási lendülettel zuttyantottam arc mögé az Owney’s-t és a végén egy hatalmas huhogással csaptam a poharat a pultra. Basszus,de rég ittam ilyet, kijöttem a gyakorlatból.
- Szóval….mesélj!


Ruha

Brian & Cherry

A nénikém nem az a fajta volt, aki előszeretettel mutogatta volna a rólam készült gyerekkori fotókat bárkinek. Egyrészt nagyon kemény és hiú asszony volt, másrészt pedig inkább kötelességből semmint valódi szeretetből vagy ragaszkodásból nevelt fel. Hálás vagyok neki mindenért,tévedés ne essék, és a mai napig úgy gondolok rá, mint aki biztosított számomra minden anyagi hátteret és lehetőséget ahhoz, hogy ne kallódjak el, vagy az állam ne vegyen gondozásba, és jussak olyan sorsra, mint az efféle gyerekek nagy része. Anyám és ő jó testvérek voltak, noha ennek külső szemlélő biztosan nem látta volna semmi jelét. Anyám ragaszkodó volt, és nagyon emocionális, a nénikém pedig sokkal inkább rejtette az érzéseit, és mosolyt nagyon ritkán lehetett látni az arcán. Ennek köszönhető, hogy sokáig én is képtelen voltam kimutatni az érzéseimet bárki iránt. Elvégre tőle tanultam meg az emberekhez való viszonyomat, vagy éppen azt, hogy nem szabad boldog boldogtalanra vigyorogni, mert még félreértik, és azt hiszik azt csinálhatnak velünk amit akarnak. Visszagondolva a nénikém meglehetősen megkeseredett ember volt, akinek kevés boldogság jutott osztályrészül, és ennek javarészéről nem ő tehetett. Arról sem, hogy a vőlegénye egykor az oltárnál hagyta ott, hat év jegyesség után. Arról sem, hogy a későbbiekben nem csupán a férfiakban, hanem úgy alapvetően az emberekben nehezen bízott meg. Én más voltam. Engem ő nevelt. Haláláig hitte azt, hogy soha nem árulnám el. És ebben is igaza volt. Mint alapvetően annyi minden másban is. Abban is, hogy az embert mindig azok hagyják cserben akiknek a legtöbbet adja, azok árulják el, akikben a legjobban megbízik, és azok használják ki, akikért már így is mindent, vagy majdnem mindent feláldozott. Josh erre a legtökéletesebb bizonyíték.Persze ha még élne, azt mondaná, hogy ostoba vagyok, amiért nem hallgattam rá, és szedjem végre össze magam, kezdjem el rendbetenni az életemet, mert senki nem fogja ezt megtenni helyettem.
Ő volt az, aki életem első, és szinte kiheverhetetlennek hitt szakítása után, amikor mindössze tizenhárom éves voltam, szó szerint összevakart a földről. Ó, én kis bolond, azt hittem a világ másnapra megsemmisül, vele együtt én is, minden érzésem, ami egyetlen személyre összpontosult, akiről kiderült, hogy csak azért szedett fel, mert fogadott.Nyolc lányra. Nyolc különböző lányra, és ebből én voltam a “Pufi Pofi” kategória. Rettenetes küzdelmet folytattam a kilókkal, a kisebbségi komplexusaimmal, azzal, hogy nem mertem senkinek a szemeibe nézni, ha beszélt hozzám, vagy én beszéltem hozzá, mert olyan érzésem volt, hogy szinte belém lát. És én nem akartam, hogy engem lássanak. Én el akartam tűnni.
Aztán rájöttem, hogy a szavak az én fegyverem….a tudásom, a kitűnő és gyors észjárásom, az, hogy okosabb vagyok mint a többi lány és szorgalmasabb is. Hát ott szúrtam ahol tudtam. Néha fájón gázoltam olyanok lelkébe, akik belém akarták törölni a lábukat, vagy éppen okoztam kellemetlen pillanatokat olyankor amikor nem számítottak rá. Ma már talán kicsit ganéj dolog beismerni, hogy kapcsolatokat zúztam szét egy időben odaszúrt titokkal, amellyel az egyik fél nem volt tisztában. De csak így tudtam védekezni, ez pedig idővel a részemmé vált. A cinizmus és az irónia olyan fegyverré váltak a kezemben, amelyeket később nagyon nehezen vagy sehogy nem tudtam letenni. Ha egy adott helyzettel nem tudok mit kezdeni még ma is előveszem. Ahogy alapvetően a szúrósabb, nyersebb stílus már szinte második bőrként feszül rám, és ha akarnék sem tudnék tőle megszabadulni. Nekem vannak érzéseim, a nénikémmel ellentétben, ó nagyon is vannak….csak hozzá hasonlóan nehezen mutatom ki. Azt hiszem ez az egyik legrosszabb kombináció. Amikor van valamid, amit egyszerűen képtelen vagy megmutatni.
Az alkohol és egy remek társaság nem csupán a gátlásokat oldja fel az emberben, vagy a régóta benne feszülő görcsöket is, hanem olyan dolgok is a felszínre ömlenek, amelyekről soha nem gondolta, hogy bárkivel is meg fogja osztani.  Például soha azelőtt nem beszéltem még senkinek arról, hogy Washingtonban nem egyszer előfordult, hogy férfi kollégák nemes testrészeit figyeltem. Nincs ebben semmi perverzió, egyszerű érdeklődés, kíváncsiság. Fene tudja. Vagy akkor is az alkohol.
Méltatlankodva vonom fel a szemöldököm, a mosolyom nem lankad egy percre sem, miközben Mattson egyszerűen perverznek titulál. Még bocsánatkérően a mellkasomra is teszem a nyitott tenyerem, és oldalra billen a fejem, hatalmas őzike szemekkel nézek rá.
- Való igaz. Bár nem állítottam egy percig sem, hogy nem fókuszáltam oda, noha az indokot most nem igazán részletezném….vagy majd később ha eleget iszunk, és jobban megered a nyelvem elmesélem.- tettem hozzá egy széles mosollyal, mely egy könnyed kacajba, majd szívből jövő nevetésbe váltott át, a fejem is hátrahanyatlott, a szemeim is lehunyva adtam át magam a felszabadult jókedvnek. Végül kajánul vontam fel az egyik szemöldököm, a fejemmel felé biccentve, valahova ágyék tájra.
- Nem, nem fogom csekkolni, Mattson megnyugodhatsz.- noha a mondat végének enyhe magasban tartása jelezhette, hogy a befejezés még hátravan, csupán egy része volt a mondanivalómnak az előbbi.
- A tiédet már korábban csekkoltam. És ne legyél egy percig se álszent! Nagyjából fél perc alatt vetkőztettél le, amikor az érkezésünk után lekerült rólam a kabát. De nincs ebben semmi Mattson. Te férfi vagy én meg nő, és valamiért az a rohadt kémia úgy gondolja, marha vicces lenne, ha közöttünk tevékenykedne. Szerencsére mi vérprofik vagyunk abban, hogy a helyén kezeljük ezt a dolgot.- azt már csak magamban tettem hozzá, hogy merem remélni, hogy ezt az este végén is így fogom gondolni. Az első estén történtek után nem nagyon volt kedvem még egy pofára eséshez. Meg őszintén szólva tudtam, hogy ez a dolog a test természetes reakciója, és ha az ember megtanulja kontrollálni, akkor idővel majd szépen elcsitul.
- Pedig az voltam. Istenbizony, ha rászolgálsz, akkor hajlandó vagyok neked mutatni gyerekkori képet. Bár arra egyelőre várnod kell, ugyanis csak a legszükségesebb dolgokat hoztam ide magammal két éve, amikor költöztem, és a fotóalbumok nem tartoztak közé. Vagy ha nagyon látni akarod milyen voltam, amikor én lehettem volna  Michelin baba menyasszonya, akkor egy hét múlva hazautazom néhány hivatalos ügyet intézni Washingtonba.Magánjellegűt és velem jöhetsz.- nem tudom mennyire a pillanat hevében született az ötlet, vagy mennyire gondolom komolyan.Mindenesetre nem kezdek azonnal magyarázkodni, meg tiltakozni, szóval elképzelhető, hogy a tudatom legmélyén még talán örülnék is annak, ha nem kellene egyedül utaznom. Úgy volt, hogy Josh majd elkísér…..na ja….úgy volt.
Mindez azonban apró kis közjátékként zajlik le a fejemben, ahogy reméltem, hogy hasonlóan apró közjáték lesz Howard felbukkanása, majd eltűnése, de úgy tűnik, hogy ő másképp gondolja. Ebből a helyzetből Mattson ment ki, ám arra egyikünk sincs felkészülve, hogy ez a hirtelen, semmiből támadó közelség, mindkettőnk számára nehéz másodperceket hoz majd el. Hiszen éppen csak úrrá tudtam lenni azon a nem elhanyagolható tényen, hogy újdonsült társam fizikailag igencsak vonzó a számomra, és ahogy szépen lassan beszélgetni kezdünk, ahogy megmarad közöttünk mégis afféle apró szurkálódás, azt hiszem elmondható, hogy elég nehezen jutottam el arra a szintre aminek védelmét gyakorlatilag egyetlen másodperc alatt rombolja le azzal, ahogy megcsap az arcvizének aromája, a levegővétele a bőrömnél.
Zavarban vagyok. Megnyugtató, hogy ő is? Némiképp. Gyorsan rendelek valami erőset, valamit, amiből kettőt meginni nálam már határeset, a harmadik meg egyenesen öngyilkosság az önuralmam és a spontaneitásom ellen.
Még legyezgetem magam az első után, de ő már a második kört kéri., amin el is nevetem magam fejcsóválva.
- Baj lesz ebből, meglátod! Két Owney’s zsinórban. Te komolyan arra játszol, hogy taxiba pakolj engem!- ingatom meg felé játékosan jobb kezem mutatóujját, még hunyorítok is mellé jókedvűen, aztán persze az elém tolt pohárért nyúlok, és mielőtt belekezdene a történetbe, felhajtjuk mindketten. Az alkohol újra végigmarja a torkom, és a jótékony lebegés valahol a történetének közepén ér utol. Közben a figyelmem nem vonom el róla. Hol hangos hahotázásba török ki, hol hitetlenkedve ingatom a fejem, egyre mantrázva, hogy
- Neeeeee…ezt nem hiszem el….ne mááááár!- mert maga a sztori olyan, mintha egy drogos forgatókönyv író, egy közepes tripjén hozta volna össze. Mikor már azt hiszem, hogy nem jöhet rosszabb a történet hirtelen megint vált, én meg már a combomat csapkodom a röhögéstől.
- Úristen Mattson! Komolyan….hogy a francba bilincselted magatokat az ágyhoz? De látod? Tanulság: ha egy nő tombol, akkor ne próbált lecsitítani, mert csak te látod a kárát. Hát ez valami eszméletlen volt….ez felért azzal a kategóriával, hogy mit tettél meg egy nőért. Gyakorlatilag hülyét csináltál magadból a szomszéd előtt.- még mindig jóízűen nevetgélek a korábbi történet után, és be kell vallanom magamnak, hogy Mattson őrültebb mint azt elsőre gondoltam róla. Jó értelemben. Csípem az őrülteket. Egy bizonyos mértékig.
- Hát nem is tudom. Olyan igazán őrült nem volt…..vagy de! Amikor úgy ágyékon rúgtam véletlenül az aktuális partneremet, hogy a sürgősségin kötöttünk ki. Persze nem akartam bántani, csak….szóval ismerős az a rész amikor előjáték közben….szóval levetkőzteted a nőt. Ő meg nem tudta, hogy a combom belső felén csiklandós vagyok, és ahogy vette le rólam a nadrágot, végighúzta a kezét….én meg ösztönösen kaptam fel a lábam….és hát rosszul helyezkedett és gyakorlatilag a térdem csontos részével telibekaptam.- fintorodtam el, mert bár fogalmam sincs milyen érzés lehet ha valakit herén rúgnak, de valószínű nem kellemes.
- Mondjuk a sztori a kórházban csúcsosodott ki, amikor bevittem a sürgősségire, ahol az ügyeletes doktornőről kiderült, hogy a neje. Én meg azt sem tudtam, hogy egyáltalán nős.Szóval elég kellemetlen volt a helyzet. Ott álltunk hárman….illetve én meg a doktornő, a férfi meg a tökeit szorongatva jajjveszékelt az ágyon. Pokoli kellemetlen volt. Akkor szerettem volna elsüllyedni, de persze ott maradtam, mert a papírok kitöltéséhez kellettem. De ha tekintettel ölni lehetett volna, akkor abban a fél órában legalább ezerféle módon haltam volna meg, beleértve azt is, hogy a doktornő valószínű az összes cuccot felhozatta volna a prosecturáról amivel engem szétcincálhatott volna. - magyarázom szemforgatva, mert arra az éjszakára valóban életem egyik legrosszabb napjaként emlékszem vissza, és azt kívántam, rémálmaimban ne jöjjön soha többé elő.
- Ha már itt tartunk….mennyire fontos dolog számodra a hűség, Mattson? Csaltad meg valaha a feleséged? Úgy értem….amikor még házasok voltatok.- nagyon személyes dolgokba mászok bele, de azt hiszem a bennem dolgozó alkohol kezdi a kíváncsi őszinteségemet felszínre hozni. És én kíváncsi vagyok rá. Az emberre a társam jelmeze mögött. Hullámzó a témaválasztásunk. Hol vidám, hol komoly kerül felszínre, de talán pont ettől lesz az egész beszélgetés emberi. Ha valaki kívülről lát bennünket, két jókedvű, egymással jól kijövő embert láthat, akik élvezik egymás társaságát. És ez nem is állhatna közelebb a valósághoz.


Ruha

Brian & Cherry

Az életben a vidámság, vagy a jókedv a fűszer, amitől minden jobb és ízletesebb, elviselhetőbb vagy éppen tökéletesebb lesz. Sosem tartottam magam olyan embernek, aki tréfás lenne, vagy éppen a két lábon járó poéngyár. Nem vagyok feltétlenül vicces, és olyan sem aki minden áron törekszik erre. Tudok azonban ellazulni, vevő lenni a könnyedebb helyzetekre, és nem olyan lenni, mint aki most nyelte le egy komplett ruhásszekrény vállfakészletét, olyan merev. Emlékszem, hogy ez nem volt mindig így. Az a fajta kislány voltam, aki bár okosabb volt a kortársainál, és minden helyzetben sokkal találékonyabb és intelligensebb volt, de a vicces helyzeteket, vagy éppen a mókát nem tudta a helyén kezelni. Könnyen csapott át sértettségbe, haragba az, ha a velem szemben alkalmazott tréfát nem értettem, vagy éppen félreértettem. Ez a tulajdonságom még a kiképzésem alatt is nehezen múlt el, sőt az elején nagyon szenvedtem tőle, ha nem ismertem fel, hogy komolyan beszélnek hozzám, vagy éppen ugratnak.
Milan Sverteczky-nek hívták. Egy lengyel származású fiú volt, aki ugyan már az Államokban született, de mivel otthon kizárólag az anyanyelvén társalogtak, volt egy enyhe, alig érzékelhető, de mégis rémesen édes szláv akcentusa. Ő volt az aki az első napokban a szárnyai alá vett. Mindössze húsz éves voltam, majdhogynem kölyök még, aki szülők nélkül, egy érzéketlen nagynéni mellett nőt fel, és nem nagyon találta a helyét a világban. Ő volt az aki számtalan alkalommal vitt el különféle színházi előadásokra, bohózatokra, vagy éppen vígjátékokra. A társalgóban a szabad napjainkon néha hajnalig néztük a különféle régi filmeket, Chaplintől kezdve Adam Sandlerig. Életemben nem nevettem annyit, mint akkoriban, és azt hiszem ha vissza kellene tekintenem, azt mondanám, hogy Milan volt az a fiú, aki megtanított nevetni, aki megtanította nekem, hogyan tudom a humorral fűszerezni a helyenként bántó és nyers szarkazmusomat.
Két éve ez az egyetlen fegyverem. Két éve próbálom megtalálni újra az egyensúlyt a kíméletlen szúrós szavak és a vicces beszólások között. Errefelé inkább előítéletesek velem szemben, vagy olyanok mint Howard, akik kizárólag egy jó numerát látnak bennem. Hűséges tipus vagyok. Mindig az voltam, és bár sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mennyire éri meg ilyennek lenni, mégsem akartam rajta változtatni. Josh számomra tökéletes volt. Nem csupán azért, mert külsőségekben testesítette meg álmaim férfiját, hanem mert akkoriban úgy hittem a jelleme is éppen úgy passzol az enyémhez, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Naív voltam és ostoba. Soha többé nem fogom elkövetni ezt a hibát. Abban reménykedem már csak, hogy sikerül rövidre zárni vele a még függőben lévő dolgainkat, és a jövőben nem fog többé keresni. Oka sem lesz már rá.
Ismét ott vagyok, ahol öt évvel ezelőtt: a munka dicsősége és mindenhatósága, meg a magánéletem vacak roncsai között telnek velem a hétköznapok, de tudom, hogy ki fogok ebből mászni. Ahogy minden gödörből kimásztam. Csak idő kérdése. Mindenesetre a mai este egy jó alap lehet. Emlékeztet arra, hogy Josh után is van élet, hogy nem vagyok egy elveszett ember ha szórakozásról van szó, és a kezdeti tartózkodás könnyen oldódik néhány pohár italban a társam mellett. Tulajdonképpen még hálás is vagyok Mattson-nak ezért az elvetemült ötletért, hogy együtt menjünk szórakozni, kicsit kiengedni a gőzt.  Nem csupán az elfogyasztott alkohol mennyiségével párhuzamosan osztunk meg egymással máskor talán soha ki nem kotyogott, vagy eddig féltve őrzött titkokat, de rájövünk, hogy a másik is ember. Ott az uniformis alatt: én a fehér gallér mögött, ő pedig a kék uniformis alatt. Kicsit talán most sajnálom, hogy visszavágyom. Oda Washingtonba, ahol amúgy a kevés barátom él, de nincs ott egy Brian Mattson, aki képes efféle baromságokra rávenni. Talán ő lesz az egyetlen, akit sajnálni fogok, hogy nem jöhet majd vissza velem. Az idő előrehaladtával jövök rá, amint a régi emlékeket meséljük egymásnak gyerekkorunkból, hogy mennyire hasonlóak vagyunk ő meg én: már csak nevetünk a saját ostobaságunkon, és kifejezetten jól esik, hogy a másik is velünk nevet. Nem sok embernek meséltem a gyerekkoromról. Különös talán de még Josh sem ismert számos történetet, igaz őt nem is érdekelte. “Majd máskor elmeséled cica, most elő kell hívnom a képeket…..” jött mindig a kifogás, amit én akkoriban inkább fontosabb dolognak hittem, semmint az én ostoba gyerekkori történeteim. Jobban belegondolva nem fontosabb volt, sokkal inkább valami, ami rohadtul nem érdekelte, elvégre ahhoz, hogy megdugjon, nem volt szükséges ismerni a családi hátteremet.
Nem tudom miért akarom, hogy velem jöjjön Mattson Washingtonba, vagy miért fut ki a számon a meghívás, de végül mégis megtörténik, és nem vonom vissza. Nem csak hülyén jönne ki, hanem nem is akarom. Tényleg jó lenne. Talán rádöbbentene arra, hogy lehet már nincs is ott semmi keresnivalóm. Hogy tulajdonképpen csak a régi, megszépült emlékek miatt vágyom oda vissza, semmint tényleg odakötne bármi. Leszámítva azt, hogy ott éltem le az életemet.Legnagyobb meglepetésemre nem jön kifogásokkal, vagy éppen tiltakozással, igaz, nem is veszi komolyan. Ha jobban belegondolok a helyében én is így lennék vele.
-  Figyelj Mattson! Ha holnap magamhoz térek a jó sok elfogyasztott fiszemfaszom rózsaszín nyolcvanas álom vagy hogyishívják után, és még mindig úgy gondolom, hogy szeretném, hogy velem gyere, akkor nincs kifogás! Nincs picsogás, hogy meggondoltad magad, meg ilyenek.- aztán persze elröhögöm magam a megjegyzés hallatán, miszerint tőlem kellene megóvni a fővárost. Ha tudná mennyire ártalmatlan és visszahúzódó gyerek voltam egykor, sőt még akkor sem zavartam sok vizet, amikor Quantico-ba vezényeltek az első alapkiképzésemre. Később sem feltétlenül Washingtonban ismerték volna a nevem. A chicago-i rendőrségen egy időben kifejezetten tiltó listán voltam, hogy bármikor is mint az FBI egyik legjobb túsztárgyalóját odavezényeljenek, mert a helyi főnök szerint kibírhatatlan ribanc vagyok, aki semmi mást nem csinál egész idő alatt, csak keresztbe tesz a helyieknek. Pedig esküszöm semmit nem csináltam, csak végeztem a dolgomat.Meglehetősen jól. Jobban mint ők. Ennyi volt a vétkem. Mea maxima culpa.
- Mattson…- szólítottam meg, miközben grimaszolva billent oldalra a fejem, és vigyorogva csak cöccögtem az indokaim feltételezését hallva.
- Néha az az érzésem, hogy a nárcizmusod a farkad iránti elképesztő imádatban csúcsosodik ki. Akadj már le a témáról, oké? Megnéztem, nem leszek álszent, de nem fogok tovább ezen spirázni. Most mit akarsz hallani?- emeltem meg kissé a hangom, de nem azért mert haragudtam volna, vagy sértett lettem volna, sokkal inkább a lassan bennem is szétáramló alkohol kezdett dolgozni.
- Isteni farkad van, bármelyik nő megirigyelné! Ez így elég frankó?- nevettem el magam, és csak reméltem, hogy rajtunk kívül ezt más nem hallotta. De ahhoz pont elég, hogy Mattson végre dobja a témát. Meg is teszi, velem együtt és tovább sztorizunk a múlton, ami számomra éppen olyan meglepő, legalábbis amit végül megosztok vele, mint neki.
- Igyunk arra, mennyire elcseszettek voltunk, és arra, hogy most mennyire nagyon királyak!- emelem felé riposztot adva a tósztjára a poharamat. És meg kell hagyni, hogy valóban így is gondolom. Noha nem sokat tudok a társam múltjáról, de azt tudom, hogy ha valaki leginkább a a bénaságával tűnt ki a társai közül a tinédzser korában akkor bizony nem volt egyszerű eljutnia oda ahol most van. Ahogy azt is gondolom, hogy számtalan buktató, és számtalan nehézség állta az útját, amit nem feltétlenül volt képes megugrani.
Mindazzal amit elmesél a feleségéről, és a hűséghez való viszonyáról, hatalmasat nő a szememben szinte pillanatok alatt. A kezemet a két, pultot támasztó karjára simítom, és megszorítom azokat. Mélyen a szemébe nézek, és remélem kiolvassa a tekintetemből, hogy alkohol ide vagy éppen oda, most tényleg és komolyan felnézek rá mindazért amit elmondott.
- Ezért nagyon becsüllek, Mattson. És nem csak azért, mert már két kanyar csuda tudja milyen koktél, meg két kanyar bivalyerős rum dolgozik bennem a vérrel együtt. Szóval komolyan, nagyon becsüllek azért, mert ilyen vagy. Tudod, az efféle pasikat vadásszuk mi nők, de ti valahogy mindig azokat fogjátok ki magatok mellé, akik nem becsülik ezt a tulajdonságotokat, mi meg azokat a férfiakat, akik bár elsőre tökéletesnek tűnnek, de kirerül, hogy orbitális nagy seggfejek. Én kettőbe is beleszaladtam. Ahol nagyjából feldughattam magamnak a hűségemet, mert a másiknak egészen más elképzelései voltak erről. Az utolsó, Josh….róla valószínű hallottál…- hullott le végül a kezem a kezéről, és most már én is a pulton pihentettem azokat.
- Ő volt az aki a legjobb barátnőmmel csalt, a legszebb becslés szerint is úgy nyolc hónapja, és amiről egy fél estés light pornó hever bizonyítékként a brooklyn-i kapitányságon még legalább egy hónapig, amíg meg nem semmisítik.- vontam meg a vállam, és egy fél percig hallgattam, aztán egy nagy sóhajt követően ráztam meg magam, mintegy félreseperve a keserű témát, amit amúgy eredetileg én dobtam be kettőnk közé.
Folytatásra azonban nincs lehetőség, mert a színes fények szinte egyszerre gyúlnak ki, és az első dal ritmusa, szinte a fülünkben dübörögve kúszik be, egyre hangosabban. A mellkasomban érzem a basszust, és fejem hátravetve nevetem el magam.
-  Úristeeeeeeen! Ezt nem hiszem el!- ismerem a zenét, hogyne ismerném. Mattson a kezét nyújtja felém, én pedig a sajátomat teszem az ő kezébe, és hagyom, hogy a parkett felé kormányozzon, mielőtt annyian leszünk, hogy nem lesz hely. Maga elé tol, én meg egy pillanatra visszahajolok a nyakához nevetve. Ajkam a bőrét súrolja, ahogy a zenét és a parkettet lassan elfoglaló emberek moraját igyekszem túlkiabálni.
- Imádom a nyolcvanas éveket! Fogalmad sincs milyen darázsfészekbe nyúltál azzal, hogy engem erre a helyre elrángattál. Remélem bírod szusszal, mert innen bizony le nem lépünk.- aztán felidézve ifjúságom minden tökéletes buliját, az estékből, hajnalokba nyúló ereszd el a hajam házibulikat kezdek mozogni a zenére. A csípőm lendületesen jár, miközben a lábammal is igyekszem követni a ritmust. Elismerő mosollyal kell megállapítanom, hogy Mattson valóban tökéletesre fejlesztette a mozgáskultúráját, mert hihetetlenül lazán, felszabadultan, mégis tökéletesen együtt mozog a zene ritmusával. Nem utolsó sorban rám is figyelmet fordít, és időnként összekapaszkodva, nevetve énekelünk néhány sort együtt a jól ismert zenéből. Egészen eddig a pillanatig nem hittem, hogy mennyire szükségem vagy egy ilyen estére, egy ilyen tökéletesen szabad kikapcsolódásra, mint a mostani, amíg át nem élem, itt vele a parkett közepén.A lecsengő zene végén megkapaszkodom a karjába, és kipirulva, nevegélve rázom a fejemet.
- Mattson, az alfahím renoméd ezennel helyreállt, esküszöm, hogy baromi jó mozgásod van! Bár még nem tudtam eldönteni, hogy azért itattál velem olyan koktélt, hogy ez elhagyja a számat, vagy azért hagyja el, mert baromira megártott a te nyolcvanas álmod. Na jó, a végén az Owney’s az én ötletem volt. És amúgy….- fogalmam sincs milyen mondatba akartam volna kezdeni, mert a lekevert zenét egy újabb követi, én meg több másik emberrel visítva ugrok és boxolok a levegőbe, amikor felismerem
azt a zenét, ami szerintem minden nőnek a nyolcvanas években - jó, mondjuk én még akkor gyerek voltam szinte, de akkor is - meghatározta a romantika felé való elköteleződését. Van olyan nő, aki nem volt szerelmes Patrick Swayze- be?
- Huuuuungryyyy eeeeeyyyyyeeees!- harsan fel mindenkiből és belőlem is szinte egyszerre a refrén jól ismert sora, én pedig Mattsonra nézek, és huncut mosollyal teszek magam felé a mutatóujjam ki- és begörbítésével csalogató mozdulatot. Lássuk, mennyire megy az a bizonyos piszkos tánc.



Ruha

Brian & Cherry

Ha Mattson valóban velem tartana Washingtonba, valószínű rácsodálkozna az otthonra, ahol felnőttem, és ami meglehetősen ellentmondásosan van berendezve. Két olyan ember élt itt egymás mellett, akik számtalan dologban hasonlítottak, de alapjaiban mégis különböztek. Úgy hiszem van abban az elméletben valami, hogy bizonyos tulajdonságaink az idők folyamán alakulnak aki a nevelés vagy az együttélés hatására a szüleinkkel, vagy azokkal akik felnevelnek bennünket. De bizonyos dolgok a génjeikbe vannak kódolva. Bár lehet sosem ismerhettük igazán a szüleinket, mégis rengeteg dologban hasonlítunk rájuk. Vannak mozdulatok, amelyek visszaköszönnek, jellemvonások, vagy éppen kifejezések, melyek rájuk voltak jellemzőek. Bár sokak szerint a kamaszkorom derekáig nagyon hasonlítottam Rosie nénikémre, a későbbiekben egyre többször az édesanyámat látták bennem azok, akik ismerték őt. “Te sokkal inkább hasonlítasz Marianne-ra semmint Rosie-ra.” többször elhangzó mondat volt ez, amelyről fogalmuk sincs, hogy milyen sebeket téptek fel bennem. Minden alkalommal eszembe jutott a nap, amikor nem jöttek többé haza. Úgy volt, hogy másnap apával elmegyünk Arlingtonba, az új, akkor pár napja átadott játszótérre, ahol van rakéta, amivel a csillagokig fel lehet repülni…legalábbis az oviban ezt mondták a fiúk. Úgy volt, hogy anya készít nekem citromos-habos álmot, hiszen jön a hétvége, és mindig süt olyankor valami finomat. Rosie néni vigyázott rám azon a napon, mint mindig, ha a szüleimnek elintézni való dolguk akadt. Azt mondta másnap, ha reggel felébredek, ők már ott fognak várni rám a nappaliban, úgyhogy gyorsan mennem kell minél hamarabb lefeküdni, gyorsan elaludni, mert akkor a reggel is hamarabb jön el. Én még alkudoztam: nem akartam a kék mackós pizsamát felvenni, még meg akartam nézni valami ostoba fekete-fehér régi vígjátékot, még egy kicsit játszani akartam a babaházammal, nem akartam fogat mosni. Mindeközben a szüleim az életükért küzdöttek akkor már több órája, a Virginia Memorialba. Emlékszem a kék-piros fényekre, valamikor késő este, amint a szobám falán vetettek vészjósló árnyékot. Emlékszem, hogy csengetnek. Emlékszem a két rendőrre az ajtóban, akiket láttam, a nénikém babakék pongyolájára, a szája elé tett kezére, a halk felhördülésére. Ott ültem a lépcső alján, kapaszkodva és kukucskálva, és tudtam, hogy baj van. Nagyon nagy baj.
Sosem dolgoztam fel az elvesztésüket, sosem voltam képes túllépni rajta, és hosszú éveken át, már mint képzett és avatott ügynök vettem elő az anyagukat, próbálva rájönni, hogy ki hibázott. Pedig egyértelmű volt: a túsztárgyaló és a kirendelt pszichológus hoztak rossz és elhamarkodott döntést, amikor úgy ítélték meg, hogy most már nem lesz baj, az elkövetők nem fognak senkit bántani.Tévedtek. Ennek a tévedésnek pedig tizenöt ember esett áldozatul, közöttük a szüleim is.
Rosie nénikém fogalmam sincs, hogy hezitált akár egy percig is, hogy a gyámommá avanzsáljon, vagy természetesnek és magától értetődőnek vette a dolgot, de sosem éreztette velem, hogy teher lennék a számára. Talán én voltam az egyetlen reménysugár arra nézve, hogy van még ember akiben meg lehet bízni. Mégis olyan sokszor hallottam tőle is, hogy sokkal inkább hasonlítok a húgára, mint rá. És nem csupán külsőségekre értette, hiszen abban meg jobbára az édesapám vonásai köszöntek vissza.
Ő sosem bízott meg senkiben. Puritán és egyszerű, tisztességes életet élt, és néha nem tudott mit kezdeni a szépség, és a finomság, a díszek iránti rajongásommal. A karácsonyi fényorgiával minden évben, vagy a valentin napi szivecskékkel, amikkel teleaggattam a házat. A mai napig nem nyúltam a szobájához, vagy ahhoz a kis oldal épülethez, amelyet varró szobának rendezett be, de sokszor inkább hasonlított egy novícia végtelenül egyszerű, és minden díszítéstől mentes lakrészéhez. A ház többi része azonban az évek alatt felvette az én ízlésvilágomat, és így van a mai napig is. Egy ingatlanos szerint, öt évvel ezelőtt, amikor Rosie meghalt, el kellett volna adnom, de nem tudtam megválni tőle. Az azt jelentette volna, hogy le kell zárnom egy időszakot az életemből, amire még nem álltam készen. Talán a kényszer, amely ideszáműzött elhozza majd ezt a csendes lezárást nem tudom. Egy részem visszavágyik, egy részem meg szépen lassan otthonosan kezdi érezni itt magát. Jobban mondva otthonosan kezdtem érezni, egészen addig a pillanatig, amíg Josh gyakorlatilag végig nem gyalogolt  a lelkemen és apró darabokra nem törte benne a bizalmat, a reményt, az odaadást és a hűséget. Úgy tűnik ezek számára avitt és semmire nem való dolgok voltak. Őszintén szólva hosszú idő óta ez az első olyan este, amikor nem gondolok arra, hogy haza akarok menni. Nem gondolok arra, hogy miért büntet engem folyton az élet olyan dolgokkal amelyekre nem szolgáltam rá. Elvégre mindenki megérdemel egy csöpp boldogságot, nem? Az enyém hol van, Öt éves korom óta várok rá, talán ideje lenne nekem is csepegtetni belőle egy keveset, mert eddig szinte csak a pofonok jutottak.Hallgatva azonban Mattson történetét arról, hogy sosem csalta meg a feleségét, valahogy úgy érzem, hogy ebben a rongyos cipőben nem csak én járok, hanem ő is. Mindig az olyanok kapják a legnagyobb gyomrost akik nem érdemelték meg. Hiszek neki. Különös, de elhiszem amit mond. Miért hazudna? Nekem ugyan nem kell. De látom a tekintetében az őszinteséget megcsillanni, és talán némi keserűséget, hogy lám, hova jut az aki a hűtlenségért mégis hűséggel fizet a másiknak. Úgy tűnik talán ebben is hasonlítunk, reménytelenül optimistán bízunk benne, hogy egy napon nekünk is felragyog a szerencsecsillagunk, addig meg élvezzük az életet. Jól esik amit mond. Őszintén. A videó megsemmisítésére vonatkozó ígéretére viszont már elnevetem magam. Még előre is hajolok kicsit megcsapkodni a combomat, majd a mutatóujjam ingatni kezdem felé.
- Vigyázz Mattson, mert a végén még szavadon foglak! Vagy tudod mit? Veled tartok, és rituálisan fogjuk elégetni azt a szart.  Olyan Mission Impossible módon, tudod?- tárom szét a két karom, kicsit előre dőlve imitálom Tom Cruise mára szinte ikonikussá vált jelenetét az említett filmből.
Többre azonban nincs időnk, mert a zene felcsendül, és amikor meghallom, szinte a mellkasomban dobol vissza a ritmusa. Lelkesedem mint egy gyerek, és ez látszik azon ahogy táncolni kezdek, ahogy egyre inkább felveszem vele a kapcsolatot, és egymásra nevetve, néha szemöldök emelgetve, néha elnevetve magunkat, néha megállva, vagy éppen megkapaszkodva a másikba, majd újra rátalálva a ritmusra, táncolunk tovább.
A tömeg, a villogó fények, az alkohol lassan bennem és benne is szétáramló gőze egyszerre sepri félre az aggodalmat, a felesleges gondolatokat, és tolja előtérbe a jókedvet, a nevetést nagyjából a semmin is, a fesztelenséget, és egy csipetnyi féktelenséget. Még abszolút tudatában vagyunk minden cselekedetünknek, mégis a gátlások valahogy egyszerűen feloldódnak. Nincs görcsösség bennünk. Mintha soha nem is lett volna.
Hungry eyes….a hívogató mozdulatomra nevetve egyezik bele, és közeledik felém, szinte másodpercek alatt karolva át a derekamat, és érzem a combját nekifeszülni az enyémnek. Ez az a pillanat, amikor rádöbbenek, hogy ismét veszélyes játékba kezdtünk. Mert az már bizonyossá vált, hogy a test szintjén nem vagyunk egymás számára közömbösek, ehhez elég egy óra, vagy egy nap is. Viszont azzal is tisztában vagyunk, hogy bár ez minden bizonnyal különleges és megismételhetetlen, a határok, vagy éppen az elvek kőkeményen közénk ékelődnek. Még akkor is ha jelen pillanatban annyira nem szeretnék tudomást venni róluk, hogy a vállán pihenő kezem egy óvatlan mozdulattal csúszik beljebb, ujjaimmal pedig a csupasz bőrét érintem meg. Az ujjbegyeimben érzem a bőre lüktetését, amely tökéletes szimbiózisba kerül a zenével. Eddig nem mertem ránézni. Mintha egy tizenéves fruska lennék az első randevúján, ahol a tánctudása noha nem hagy maga után kívánnivalót, de a tekintete túlságosan árulkodó lenne, így nem mer a partnere szemébe nézni. Felé fordulok, és rápillantok. Elmosolyodik, válaszul az én ajkaim is vidámságba görbülnek. Homlokom nekitámasztom az övének, és hagyom, hogy a zene vezessen bennünket. Szinte észrevétlen keverik le, a halkuló ütemek pedig szépen lassan észhez térítenek. A szívverésem azt hiszem ezerszerese a normálisnak. Még mindig ringatózom a korábbi zene dallamára, és felkészülök, hogy valami gyorsabb ritmus kimossa az előző pillanatok okozta zavarodottságot, amikor felcsendül egy jól ismert, és általam nagyon kedvelt zene. Lehunyom a szemeim, és mosolyogva szívom be, majd engedem ki a levegőt. Mattsonra nézek, a fejem félrebillen, amolyan “Ez most komoly?” pillantást küldve felé. Ő is hasonlóan tesz, és láthatóan bizonytalanul várakozunk, talán remélve, hogy a másik adja meg a feleletet a néma, ki nem mondott kérdésre.
Végül Mattson közelebb lép, keze a derekamra siklik, a másikkal pedig összefonódunk. Megremegek amikor közelebb húz magához, és meg sem tudom magyarázni miért. A búgó hang, a zene vonatott, füstösen édes ritmusa elringat, és szinte belesimulok a társam mozdulataiba. Ha eddig vékony jégen táncoltunk az előző zenével, akkor a mostaninál már hallani a jég ropogását is minden lépésünk alatt. Fejem szinte ösztönösen hajtom a mellkasára, a szívverése megnyugtató egyenletességgel visszhangzik a koponyámban. Nem is tudom minek nevezném ezt a pillanatot: békésnek, tökéletesnek. Mikor meghallom a hangját, akkor felemelem a fejem, és vele együtt, szinkronban kezdek én is énekelni, bár az én ajkaim lassan, szinte csak némán formálják a szöveget. Úgy maradok, csak a testem mozog, ebben a gyér fényben, a sötét árnyékban fürdő arcot nézem, és a szemeiben látom megszületni a felismerést: ugyanazt gondolja talán amit én. Rossz az időzítés a találkozásunkra, rossz a közeg és rossz a helyzet. A sorszerűség alaposan kicseszett velünk.A halkuló zenét szinte észre sem vesszük, még mindig ugyanebben a pozícióban mozgunk még akkor is, amikor már egy gyorsabb számot kevernek fel. Megragadom Mattson kezét, amelyik még mindig összefűzve az enyémben pihen, és a pult felé indulok, húzva őt is magammal.
- Gyere! Innunk kell!- azt mégsem mondhatom, hogy nem maradhatunk itt tovább így, ebben az állapotban, mert azt hiszem neki is éreznie kellett, hogy valóban olyasmit tennénk, amit ismét és újra csak megbánnánk. Nem, efféle bolondságot soha többé!
- Egy olyan nyolcvanas micsodát kérek!- adom le a rendelést a mixernek, aki nagy vigyorgások közepette veszi az adást, még akkor is ha nem feltétlenül ez a pontos neve az italnak. Én pedig a társam felé fordulok.
- Elképesztő vagy, tudod? Nem tudom mit csináltál velem az előbb ott a parketten, de ne csináld többet!- ezt mondom, de nem ezt gondolom….azt akarom, hogy bármit is csinált, azt még csinálja és sokszor. Hatalmasat sóhajtok, és próbálok könnyedén nevetni. Nem tudom mennyire sikerül.
- Legközelebb a kilencvenes éveknél fogunk a parketten kikötni jó pár koktél után és remélhetőleg egy gyors számnál. Abban nem vagy rám olyan veszélyes. Ne! Még véletlenül se hozd fel a meglehetősen erőteljes és semmihez sem hasonlítható tesztoszteron kipárolgásodat. Ahhoz még nem ittam eleget, hogy beismerő vallomást tegyek.- vigyorodom el, és az est további részére rá, meg a kirendelt italok mennyiségére bízom magam. Én már elbuktam kitartásból….legalábbis ami az ő személyét illeti. Basszus!

Ruha

Brian & Cherry

Úgy hiszem, és szerintem ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül, mindenkinek joga van az életben néhányszor úgy igazán elengedni magát. Amikor nem azt érzi, hogy a világ legszerencsétlenebb embere, mert mióta csak az eszét tudja az élete valahogy folyton félrecsúszik, pedig olyan nagyon igyekszik, hogy ez ne így legyen. Életem során számtalanszor jutott eszembe, hogy nem csupán rossz csillagzat alatt születhettem, hanem egyenesen egy elátkozott univerzumba is egyszersmind, és bármennyire is akarom, bármennyiszer is próbálkozom, nem fognak a dolgaim jól menni, nem leszek boldog és teljes és egész. Emlékszem, valamikor régen, amikor egy hosszúra nyúlt bevetés után otthon feküdtem a tévét bámulva egy éjszaka, valami beszélgetős műsorra kapcsoltam. Általában az efféle adásokat nem csupán kimerítően ostobának, egyenesen az emberek hülyítésének gondoltam, teletűzdelve mindenféle hagymázas tudományos maszlaggal. Nem vettem komolyan a vámpírrá válás fortélyairól szóló diskurzusokat, ahogyan azt sem, hogyan fogyott le valaki mindössze két nap alatt nagyjából ötven kilót, vagy éppen a dió miért növeli a férfi potenciált….na nem szájon át szedve, sokkal inkább fürdővízbe szórva. Lássuk be, hogy az efféle dolgok már csak a témaválasztás miatt is hiteltelenek és röhejesek. Azonban a téma, amelyet azon az éjjelen boncolgattak, igencsak felkeltette a figyelmem. Főleg mert kivételesen, ebben a műsorban megpróbálták a témát komolyan venni,és ennek megfelelően körbe is járni. A generációkon át öröklött traumák, és boldogtalanságok, tragédiák voltak terítéken. Az egyik meghívott tudós pedig azt ecsetelgette, hogy szerinte az életünk korai szakaszában bennünket ért tragédiák, a szülők elvesztése, vagy éppen egy rossz és mérgező családban történő nevelkedés milyen hatással lesz ránk, és hogyan befolyásolják az életünket. Néha félelmetes, mennyire magamra ismertem. Egyetlen dolgot tehetünk ellene: folyamatos küzdelmet folytatunk a múltunk démonaival, mindazokkal, amelyek megpróbálnak befészkelni az életünkbe, és elhisszük magunkról, hogy mi leszünk az a generáció, amelyik megtöri majd a bennünket sújtó átkot. Néha, jobb pillanataimban valóban elhittem. Aztán mindig történt valami, ami rávilágított arra, hogy olyan ez az egész mintha egy lépést tennék előre, kettőt meg hátra. Sehova nem haladok. Jogom van néha mégis elengedni a dolgot. Elhinni magamról, hogy éppen olyan átlagos és hétköznapi vagyok, mint a legtöbben, akik keresik a boldog élethez vezető utat, és azt hiszem nem én vagyok az egyetlen aki gyakorta eltéved és a sötétben tapogatózik. Itt van mindjárt példának okáért az újdonsült társam, akinek valahogy éppen úgy nem jönnek össze a dolgok, ahogy nekem. A magánéletében éppen olyan magányos mint én, és éppen úgy fogalma sincs, hogy akar ezen változtatni, vagy elfogadja. Időnként hajlamosak vagyunk belesüllyedni az önsajnálatba, időnként meg jól pofángyűrjük magunkat, hogy héééé…..hiszen képes vagy változtatni, hát szedd össze magad és csináld! Aztán persze nem csináljuk. “Ejj ráérünk arra még!”
Howard felbukkanása a mai estén nem volt benne a pakliban, és bármennyire is tűnik első nekifutásra baromi viccesnek - valószínű az elfogyasztott alkohol mennyisége meglehetősen keményen belejátszott a “leszarom” faktor erősödésébe- nem hiszem, hogy szeretném ha holnap mindenki rólunk beszélne. Igen, mindenkinek joga van néhányszor elengedni magát, joga van hülyének lenni, joga van spiccesnek lenni, joga van röhögni akár fél órákat is a begörbített kisujjon….de nem feltétlenül szeretné, hogy ennek olyan szemtanúja legyen, aki másnap gyakorlatilag végigkürtöli ezzel a kollégák siserehadát. Elmondható, hogy ha le is szállnak velem kapcsolatban a Josh témáról, lesz más amin csámcsoghatnak. Pedig nincs alapja. Soha nem voltam az a fajta aki egyéjszakás kalandokba bocsátkozott, főleg nem a társával. Igaz, az évek során egyik társam sem volt olyan mint Mattson. Nem csupán baromi jól érzem magam vele, nem csupán egyre kevésbé akarom és vagyok képes kontrolálni a beszélőkémet a társaságában, de elmondható, hogy régen éreztem valakivel ennyire jól magam. Egy hullámhosszon vagyunk, és bár amennyire ez nagyon jó, éppen annyira veszélyes is. A határok egyre inkább összemosódnak, a korlátok, amelyeket felállítottunk a magunk számára, az idő előrehaladtával mintha csak flexibilisek lennének, vagy olyan elementáris erőt éreznénk magunkban, hogy akár másodperc alatt semmissé tudjuk tenni, mintha soha nem is léteztek volna.
Hogy mire számítottam a mai estével kapcsolatban? Nos, arra mindenképpen, hogy kicsit ázottabbak leszünk, mint ahogy normál körülmények között, egy kellemes kollegiális iszogatás alkalmával szokott az ember. Arra is számítottam, hogy vagy nagyon jól ki fogunk jönni egymással, vagy szinte már az elején éket ver közénk mindaz ami Mattson lakásán történt, és amin bár azt állítom túllendültem, valójába elég komoly melóba kerül nem gondolnom rá. Legtöbbször sikertelenül.Vagyok azonban annyira professzionális, és felnőtt, hogy mindezt a mai estére száműzöm magamból, és kizárólag arra koncentrálok, hogy maximálisan kiélvezzük a váratlan lazítás lehetőségét. Csakhogy….és itt jön az egészben a nehézség….a tánc az amivel számoltam ugyan valamilyen szinten, csak éppen a rám gyakorolt hatásával nem. Mindezt még tökéletesen kiegészítette az a gyorsan lezavart néhány koktél és Owney’s egyvelege is. Mondhatni tettünk azért, hogy megnehezítsük a saját dolgunkat a parketten, meg persze az is aki a zenéket válogatta. “Kösz, Dude, szuper vagy, hogy cseszd már meg!”
Mattson közelsége bénítólag hatott rám, és azt hiszem ezerszer megfordult a fejemben, mennyire mocskos dolog az élettől ez a fajta időzítés, és ez a fajta élethelyzet. A körülményeink áldozatai vagyunk, és nevetséges mennyire képtelenek vagyunk tenni ellene. Tudom, hogy ha ez az egész máskor történik….ha mást neveznek ki mellém, vagy csak simán összefutunk egy szokásos éves karácsonyi bulin, esetleg valami más kapcsán egy közös ismerős révén az örsön….tulajdonképpen bármiféle más körülmény mentség lenne mindarra, ami ellen olyan elképesztő küzdelmet folytatunk, csak éppen ez nem, ami most van.
Fogalmam sincs milyen zene csendül fel az utolsó táncunk után, a ritmusa jut csak el hozzám, de igazából már nem is figyelek rá, egyszerűen valami menedéket keresek, valami helyet, ahol kicsit lenyugodhatok. Vagy legalább visszatalálhatunk a korábbi beszélgetésünkhöz. A parkettre merészkedni nekünk azt hiszem az elkövetkezendő, legalább negyed órában életveszélyes lenne, és garanciát sem mernék vállalni semmire.
- Tudod, ennek olyan utolsó mondat fílingje van, a totális filmszakadás előtt.- nevetem el magam, amikor kétségbeesett hangon próbál fogadkozni, hogy ő ma már többet nem iszik. Ó, dehogynem! Mindig így szokott kezdődni. Aztán a sztorin, amit a korábbi black out alkalmával művelt hangosan, és jókedvűen röhögöm el magam.
- Figyi….figyi…- nevetek még mindig, mert az már biztos, hogy nem mindennapi dolgokra képes elragadtatni magát, amikor iszik.
- Esküszöm neked, hogy ha mindenféle marhaságot terveznél rendelni a netről, én leszek aki hátrabilincseli a kezeidet.- kell legalább fél perc, mire leesik, hogy mit is mondtam, eszembe juttatva Mattson korábbi, ágyhoz bilincselős történetét, és azt hiszem úgy nagyjából fél percig farkasszemet nézünk, mikor belőlem kitör a prüszkölős röhögés megint.
- Nyugi, a kulcsot nem dugom el.- teszem még hozzá félig komolyan, félig még mindig nevetgélve.
Nem akarom leteremteni, mégis valahogy úgy sikerül. Pedig ebben a helyzetben én is éppúgy hibás vagyok….bár nem tudom mennyire róható fel nekem, hogy akaratlanul is hatással van rám. Ám még mindig urai vagyunk a helyzetnek. Ugye azok vagyunk?
- Upsz! Azt hiszem a figyelmem kezd kicsit nehézkessé válni!- jegyzem meg elkerekedő szemekkel és csodálkozva, amikor Mattson megjegyzi, hogy bizony nem figyeltem eléggé, és az idővonal nem előrefelé halad, hanem visszafelé.
- Óóóó az édes hetvenes évek! Akkor még csupán egy izgalmas gondolat lehettem, semmint valóság. Csirió!- emelem felé én is lendületesen a poharamat, aminek az a következménye, hogy kicsit billen a kezem, benne a pohár is, és meg kell kapaszkodnom Mattson karjába, nehogy véletlen telibe küldjem őt magát ezzel a csodás koktéllal.
- Hoppácska! Kicsit már billegős a talaj.- nevetgélek mint egy bolond iskoláslány, érezhető, hogy a józansági szintem mérésénél minden bizonnyal, erőteljesen vörösödne a szonda. Megrázkódom a felhajtott ital után, mintha erős lenne, pedig nem az, pusztán az én tűrőképességem feszegetni a határokat.
- Hm?- nézek a megszólításomat követően Mattsonra. Nem tudom hogyan nézhetek ki, de mivel ugyanazt ittuk, valószínű én sem lehetek szebb állapotban mint ő. A javaslatot hallva a fejem erőteljesen kezdem rázni, és ingatni, mint valami kalaptartóra kitett plüss bólogatós kutya, a kezemmel is gesztikulálok a tiltakozásom megerősítéseként.
- Nemnemeeneeeemnem.- zsinórban, gyakorlatilag szünet nélkül magyarázom, bár azt hiszem nem tettem még világossá, hogy mire is vonatkozik pontosan. Leteszem a pultra a poharat és Mattson felé fordulok.
- Figyelj….idejét nem tudom megmondani mikor sikerült ilyen szinten kikapcsolni az agyamat. Úgyhogy ne sértődj meg, de eszemben sincs kijózanodni ebből az állapotból. Ugyanakkor azzal a részével egyet értek, hogy lépjünk.- néhány szó egybemosódik, néhány betű kimarad a mondanivalómból, de azt hiszem a lényeget ki fogja hámozni belőle.
- Egy korom….koporom….kompro- misszu- mos….javaslattal élek.- miért van az, hogy ha iszik az ember mindig a legkomplikáltabb kifejezéseket kaparja elő a tarsolyából?
- A főzőtudományomtól kímélnélek. Ellenben a lakásomtól úgy öt percre van egy kínai gyorsétterem, akik éjjel-nappal nyitva vannak. Bár alapvetően nem rajongok a kínai konyháért, a mézes pirított zöldséges tésztájukért odavagyok. Ahhhhwwwww…- hunytam le a szemeimet, és élvezettel rázkódtam meg, ahogy eszembe jutott, mindezt egy vidám kuncogás kísérte.
- Szóval hívunk egy taxit, feltankolunk kínaival és felmegyünk hozzám. Tudom ez most rém hülyén hangzik, de nem akarok sehova menni, és otthon van minden egyéb ami a mai jól megalapozott este folytatásához kell: illatgyertya, csini és szexi fehérnemű….- a hangom egészen elmélyült, aztán megint elröhögtem magam, előre hajolva, főleg Mattson ábrázata megért mindent. Kezemet békítőleg tettem a karjára.
- Nyugi….viccelek. De van otthon tulajdonképpen minden, kivéve a kaját, de azt beszerezzük. Elvégre legutóbb én ettem nálad, most te eszel nálam. Vannak zenéim és filmjeim a hetvenes évekből, és közben dumálhatnánk még a múltunkat illetően. Vajon milyen csontvázak borulnak még ki a szekrényből?- néztem rá vidáman, miközben fel-le mozgattam a szemöldököm, mintegy jelezve számára, hogy ez egy kihagyhatatlan ajánlat. Persze csak én lehetek olyan hülye, hogy nem gondolok a következményekre. De őszintén szólva nem érdekelnek jelen pillanatban a következmények. Jól érzem magam, és igenis megérdemlem ezt az egészet, még ha holnap veszett fejfájással fogok ébredni, és a felét legszívesebben letagadnám a mai estének.
- Én hozom a kabátokat, te intézed a taxit.- toldottam még meg, hátha a kabátok beszerzése után mutatott lelkesedésem lesz az ami miatt beleegyezik a hirtelen és minden átmenet nélkül feldobott, láthatóan át nem gondolt, de nagyon is élvezetesnek ígérkező ötletem okán. Elvégre elsőre minden hülyeség jó ötletnek tűnik.


Ruha

Brian & Cherry

Tulajdonképpen számtalan módon vehetett volna, többféle irányt ez az este. Nem állítom, hogy mindig és feltétlenül rajtunk múlt, hogy ez mégsem így történt. Persze azt nem tagadom, hogy alaposan köze volt az egész ilyetén módon alakulásában az elfogyasztott alkoholnak. És nem elsősorban a mennyiségnek, hanem a hirtelenségének, meg persze a kialakult közvetlen hangulatnak, amit aztán a parketten tovább fokoztunk.
Magam sem vettem eddig tudomást róla, vagy egyszerűen nem volt arra időm, hogy ilyen dolgok foglalkoztassanak, hogy mennyire szükségem van már valakire, akinek tulajdonképpen következmények nélkül elmondhatok bármit. Aki valószínű jót fog röhögni a bénázásomon - velem együtt - a kamaszkori esetlenségemen, aki megérti a párkapcsolati szerencsétlenségem, aki nem ítélkezik, egyszerűen csak elfogadja, hogy a dolgok nem feltétlen alakulnak mindig úgy, ahogy várná az ember. Számomra olyan az igazi társ, mármint kolléga, vagy harcostárs, akire az életem is rábíznám, miközben képes elfogadni a számtalan gyengeségemmel együtt, és soha nem fogja ellenem fordítani. Persze piszkálni valószínű fog vele, lesz alkalom amikor az orrom alá dörgöli azt amit kissé spiccesen, és nevetgélve elmeséltem neki, de soha nem alázna meg vele mások előtt. Aki képes különbséget tenni az egymás közötti vérszívás, és a falanx módon bezáródó véd és dac szövetség között. Az első, kiképzésen eltöltött heteim során emlékszem rengeteget bőgtem. Nem hittem, hogy ott van a helyem, nem hittem, hogy egyáltalán bármi közöm lenne ehhez a hivatáshoz. Még csak azt sem hittem el magamról, hogy a mért eredmények dacára, olyan húdeokos lennék. Magas volt az IQ-m, de sosem éreztem ettől többnek magam. Gyors volt a helyzetmegoldó képességem, hamar átláttam a helyzeteket, de nekem ez akkor a világ legtermészetesebb dolga volt. Mi ebben a különleges? Az akkori szakaszparancsonokom, úgy éreztem, hogy egyenesen gyűlöl engem. Rendszeresen többlet feladatokat bízott rám, volt, hogy hajnalig válogattam a nyüves fehér, “Qantico” emblémával ellátott használt és büdös pólókat a mosodában. Egy szál lámpa égett a fejem felett, és egy másik társammal néma csendben dobáltuk félre a még használható, vagy éppen selejtezésre váró több száz ruhadarabot. Ő volt az aki kivezényelt zuhogó esőben, és szélviharban az akadálypályára, mert a délelőtti verőfényes napsütésben hozott eredményem nem felelt meg neki.
“Tud maga ettől jobbat is Preston! Csak lehet egy kis motiváció kell. Hát majd én megadom!”
Azon az éjjelen valóban az utóbbi idők legjobb eredményét hoztam, nem csupán magamhoz képest, hanem az egész női szakaszban. Nem a bizonyítani vágyás hajtott, sokkal inkább az a mérhetetlen indulat és harag, ami alapvetően amúgy is jellemzett az egész pályám során. A szüleim halála iránt érzett tehetetlen keserűség volt az ami ezen az úton elindított, és ez volt az ami mindig is erős és nagyon kitartó motiváció maradt a számomra. Hosszú éveken át igyekeztem megfejteni annak az okát, hogy miért kellett meghalniuk. Bár nem hiszem, hogy valaha is olyan választ tudnék találni, még ennyi év után is, ami elfogadható lenne a számomra. Elvesztettem a szüleimet, mi lehetne elfogadható ebben, bármilyen módon is?
Egy napon aztán emlékszem megelégeltem a szakaszparancsnokom zsarnoki, és számomra elviselhetetlen bánásmódját, és úgy döntöttem feljebb tolom az ügyet. Megírtam a magam jelentését, és kész voltam a legmagasabb szintig elmenni, annak érdekében, hogy igazságot szolgáltassak. Aztán egy éjjel, éppen a fürdőből tartottam visszafelé a folyosón, amikor fény látszott ki a parancsnok irodájának ajtaján. Hangokat is hallottam, így közelebb osontam, hogy hallgatózzam. Valaki volt a parancsnoknál, a hangja alapján a szomszédos körlet egyik magas rangú tisztje, talán százados lehetett, és ekkor ütötte meg a fülem a saját nevem.
“Miért nem tudod átadni nekünk Prestont? Jobb helye lenne a belső elhárításnál. Karakán, kitartó, szívós, baromi okos, és nem utolsó sorban lojális. Szívod a vérét mióta csak idekerült.”
“Nem érted a lényeget. Preston olyan nekem mint egy gyerek. Mint a saját kölyköm. Én bármikor ostorozhatom annak érdekében, hogy képes legyen magából kihozni a maximumot. És ha ehhez az kell, hogy gyűlöljön, akkor tegye. De más előtt a végsőkig elmegyek, hogy megvédjem őt. Másnak egyszerűen nincs joga, hogy akár egyetlen szóval is bántsa őt. Ahogy a többieket sem.”
Nem állítom, hogy mindez bármiféle alapot adott neki arra, hogy úgy bánjon velem, ahogyan, de azt hiszem akkor értettem meg milyen az amikor valakiről sokat tudunk, amikor valakinek a határait feszegetjük, és mégis….másokkal szemben védeni fogjuk. Bármi áron. Azt hiszem, akármi lesz ennek az estének az eredménye, eljutottunk egy olyan ponthoz Mattson meg én, hogy ugyanígy érezzek vele kapcsolatban. Lehet, hogy csesztetni fogom őt nem is egyszer, lehet, hogy “kaszáspók” gúnynévvel fogom őt illetni magunk között, ha kellőképpen felhúzza az agyamat, de soha, senkinek nem fogom engedni, hogy bármiféle módon beálljon, vagy megsértse. Egyszerűen azért, mert ha valaki a társam lesz, és ez nem csak papíron történik meg, hanem eggyé kovácsol bennünket a közös ügy, egy jó piálással töltött este, beszélgetés, egymás támogatása a parketten, a gyengeségünket is felvillantani képes másodpercek, az igenis rászolgált erre a bizalomra. Sokszorosan is.
Nem tudom minek is nevezhetném mindazt, ami tánc közben történt velünk ott a félhomályban, de éreztem, hogy eljutottunk egy olyan pontra, amikor kétfelé indulhatunk el. Vagy ostoba módon elnevetgéljük az egészet, a piára fogjuk, meg a fáradtságra, vagy egyszerűen hagyjuk, hogy sodorjanak magukkal az események, és teszünk az egész után járó következményekre. Nem vagyok bátor, és ő sem az, éppen ezért még az elején próbáljuk hamvában elfojtani az egészet. Nem teszünk úgy, mintha nem történt volna semmi, inkább felnőtt emberek módjára megpróbáljuk megugrani a lehetetlen. Úgy érzem sikeresen. Rezeg a léc ugyan, de még a helyén van. Meg a mi kitartásunk is. Kérdés, hogy meddig.
Nem akarok ebből a kellemes bódulatból kijönni. Nem vágyom józanító levegőre, nem vágyom arra sem, hogy az étel észhez térítsen. Túl sokszor kellett az utóbbi időben észnél lennem, túl sokszor kellett másokra tekintettel lennem, és legalább ezt az estét szeretném, ha csak félig is, ebben a kellemes kábulatban tölteni. Nem vagyok részeg, inkább az a vállalhatóan spicces kategória, akiben pár óra múlva már nyoma sem lesz ennek az egésznek, de addig élvezni akarom minden pillanatát.
Hahotázva, jókedvűen és teljes szívből, abszolút nem fogva vissza magam nevetek Mattson sztoriján, és csak merem remélni, legalábbis az ő érdekében, hogy nem történt akkor éjjel semmi.
- Figyelj, fogd fel a dolgokat a jó oldalukról. Az agyad valószínű érzékelte, hogy ott és akkor olyasmi történik veled amire nem szeretnél emlékezni. És csak imádkozz,hogy valóban nem történt semmi Miss Csatahajóval, és nem rókáztad telibe mondjuk a délutáni pizzával az óriási dudáinak közét.- röhögök tovább derülten, és a bilincselős felvetésemre adott feleletére, csak felemelem a jobbomat, és kinyújtom a középső ujjamat, mintegy jelezve, nagy vigyorgások közepette, hogy hasonlóan ő is bekaphatja. De már dőlök is, és megkapaszkodom a karjába. Na valóban most jött el az a pillanat, hogy nekem itt és most nem szabad többet innom. A zene és a hangulat, tetszik, de tény, hogy ha beszélgetni akarunk, akkor ahhoz más helyszínt kell választani. Én pedig felajánlom a lakásomat. Isten lássa lelkem semmi hátsó szándék nem vezet, de nincs kedvem üldögélni egy vadidegen helyen….Biggy falodája már bezárt, mondjuk oda szívesen mentem volna, de  a kínai nem messze a lakásomtól még nyitva van, szóval megoldjuk ezt okosba.
- Ne dumálj, hanem haladj!- lépek el mellette, és paskolom meg a hátsóját, amikor felemelkedik a székről. Valószínű nem számított a mozdulatra, nekem viszont kifejezetten jól esett, azok után, hogy gyakorlatilag édes szurokként olvadtam bele a karjába a parketten nemrégiben. Basszus, tényleg jó segge van! Nem sokat morfondírozok azonban ezen, és alkohol gőzben lubickoló elmém még képes arra, hogy megtalálja a ruhatárat, és a legjózanabbnak tűnő hangon kérjem ki a kabátjainkat. Úgy tartom őket a két karomban, mintha bepólyált csecsemők lennének. Mondjuk arra nincs észszerű magyarázatom, hogy a sajátomat mi a búbánatért nem vettem fel, de sebaj.
Mattson épp akkor inti le a sárga cab-et amikor kiérek. Először a sajátomat nyújtom neki.
- Ez a tiéd….ja nem….ez a tiéd….hehe.- vihorászok, amikor hirtelen rántom vissza a saját kabátomat és adom át neki az övét. Beszuszakolom magam a hátsó ülésre, miközben Mattson dünnyögve mellém paszírozza magát. A taxis türelmesen várakozik.
- Ne hallgasson erre flúgos fickóra, beszél összveszissza…..össze….vissza…- nagy nehezen csak sikerül kimondani, azt hiszem kezd előjönni a részegekre jellemző pia-diszlexia.
- Nem fogok rókázni, becsület szavamra. Kulturáltan fogok viselkedni.- hallom, hogy a taxis azt morogja az orra alatt, hogy nagyon reméli, de így sem tudja elrejteni a vigyorgását, amit valószínű a roppant mókás párosunk látványa kelt.Bemondom a taxisnak a címet, és mikor a járgány elindul akkor csapok a homlokomhoz.
- Basszus…a parkoló óra lejárt….mi a francnak kellett nekem kocsival jönni? Látod, látod, én leszek megbilincselve, nem te…..vagy hát a kocsim.- a jókedvem egyre határtalanabb. Néha Mattsonnak dőlök és magyarázok nagyjából a semmiről, ostoba viccekkel traktálom, aminek persze a poénját képtelen vagyok normálisan elmondani, úgyhogy többször futok neki. Sikertelenül. Röhögök, vihorászok, gyakorlatilag a szám körbefutja a fejemet, annyira jókedvű vagyok, és ezt egy pillanatig sem akarom leplezni. Húsz perc az út nagyjából, legalábbis ebben a gyérülő, esti forgalomban.

[...]

Újabb fél órával később, immáron jó pár apró, vörös sárkányok grafikus mintáit ábrázoló dobozokkal, és papírzacskókkal megrakodva lépegetünk felfelé a négyemeletes vörös téglás ház legfelső szintjére. Lift az sajnos nincs, de ez engem cseppet sem zavar. Ellenben a bútorszállítók nem tapsikoltak örömükben, és az új ágy vásárlásánál megint nem fognak, de egy kis plussz pénzért valószínű nem fognak morgolódni. Mondjuk most, hogy a világ kicsit gömbölyűvé vált a talpunk alatt, a gravitáció meg igencsak különös módon viselkedik, mintha nekem is hiányozna az a lift, de kibírjuk.
- Pszt….ne zörögj azokkal a zacskókkal felébreszted az egész házat….csssssss….- teszem a szám elé a kezem még mindig vihogva, és gyakorlatilag nem is véve tudomást arról, hogy majdhogynem hangosabb vagyok, mint az emlegetett papírtasik.
Végül az egyik világostölgy, vadonatúj lakkozású, és biztonsági zárakkal felszerelt ajtó előtt megállok, jelezve Mattsonnak, hogy megérkeztünk. Egy ideig elmatatok a kulcsommal. Máskor ez sokkal egyszerűbb, igaz akkor nincs félhomály, és nem dolgozik bennem ilyen mennyiségű alkohol, nem vagyok így feldobódva.Nagy nehezen sikerül mindegyik zárat kinyitnom, és szélesre tárom a lakásom ajtaját Mattson előtt.
- Óvatosan lépj be, mert ha a házinéni ébren van, repülni fog feléd egy házipapucs, vagy akár kettő.- kuncogom, és tolom be magam előtt Mattsont, majd nyúlok el jobb oldalra, hogy az apró előszobában felkapcsoljam a lámpát.
- Viccelek! Mondtam, hogy egyedül lakom. Már.- ez az utolsó szó, bár könnyedén ejtem ki, még mindig emlékeztet arra, hogy nagy reményeket fűztem ahhoz, hogy ez nem így lesz.
- Ettől függetlenül vigyázz, mert a nappaliban van három nagy doboz. Az exemé. Majd elviszi. Vagy kivágom a francba.- az már nem jut el az agyamig, hogy holnap elvileg jönni fog érte. Ez az apróság perpillanat szürkeállományom legmélyén tanányizik, a józansággal karöltve, elzárva.
- Rúgd le a cipőd és haladj előre. Csak vigyázz, mert a konyha emelt szigetes, nehogy orra ess a lépcsőn! Nekem is nehéz volt megszokni. A pultra lehalmozhatjuk a kaját.
Az előszobából a nappaliba lehet bejutni, ami a legnagyobb, központi része a lakásnak. Onnan, gyakorlatilag ajtó nélkül jön az étkező, és egy emelt , szinpad szerű szigeten, ahova két lépcsőfokkal lehet eljutni van a konyha, a főzőlappal, a frigóval és három, közepes méretű előkészítő pulttal. A nappaliból balra van a hálószobám jobbra pedig a fürdő és mellette a wc. Nem nagy lakás, de nekem….nekünk ez akkor tökéletesen megfelelt.Van még egy helyiség a hálószoba mellett, amit jelenleg lomosnak használok, amúgy szoba lenne, és Josh használta műteremnek. A lakásom egyszerű, ettől függetlenül látszik rajta, hogy nő lakja. Sokkal inkább a színekből, amelyek főleg pasztell árnyalatúak, és a lila, meg a bézs, és a zöld uralja. Nincs nálam sok csecsa….csak néhány csendélet a falon, viszont élő növényem egy darab sincs, selyemvirágom van csak néhány, mert azok tuti, hogy nem döglenek meg attól, hogy képtelen vagyok vigyázni rájuk. Josh odáig volt a szobanövényekért, tele is volt velük a lakás, és amikor elment vitte őket magával, nem mintha bántam volna.
Tányérokat vettem elő az egyik szekrényből és Mattson kezébe nyomtam.
- Odaviszed az asztalhoz? Kérlek!- rezegtettem meg a pilláimat nagy vigyorgások közepette, hogy lám, milyen kedves és aranyos tudok lenni, nem csak parancsolgatok, hanem kérek is. Közben a hütőhöz léptem és kinyitottam.
- Van limonádé, egy kis narancslé, még reggelről és azt hiszem még egy üveg rizstej is. Meg van hat üveg búzasöröm, a filmezéshez.- néztem ki a hűtő mögül keresve a tekintetemmel Mattsont és ha megtaláltam megvonogattam felé a szemöldököm.
- Most mondd, hogy van ettől tökéletesebb kajálda a környéken ilyen tájt…és ha akarod még gyertyát is rittyentek az asztal közepére. Melyik doboz is a tiéd?- nézegettem a pultra rakott holmikat, keresve, hogy melyik volt Mattson választása.



Ruha

Brian & Cherry

A részegségnek egy nő esetében ezerféle fokozata van. Ahogy a következményeknek is. Életem során talán kétszer sikerült magam vállalhatatlanra vedelni, ami lássuk be, nő létemre sokkal inkább szégyen, semmint lobogtatni való dicsőség. Olyan viszont rengeteg alkalommal előfordult, hogy másnap fogadkoztam, tulajdonképpen még arra is amiben nem hittem, hogy soha többé….hogy ennyit meg pláne nem…és sántuljak, és gebedjek meg ha én még egyszer legurítok akár egy csepp alkoholt is a torkomon. De lássuk be, hogy a mi munkánk számtalan mocsokkal, még több gusztustalan lélek megismerésével jár, amikor szinte elnyeljük ezeket a dolgokat, mint egy fekete lyuk, hogy a világba minél kevesebb jusson belőle. De egyszer mi is telítődünk, és ezt ki kell engedni valahogy. A leggyorsabb és majdhogynem a legegyszerűbb módját választjuk ennek. Nők esetében még ott van a mértéktelen édesség zabálás, amit inkább a magam részéről kihagynék, ha nem szeretnék egy éven belül guruló pöfeteg lenni.
Arra azonban ügyeltem, az esetek döntő százalékában, hogy másnap ne kelljen semmit megbánnom, ne kelljen azért imádkoznom, hogy egy-egy kolléga telefonja ne rögzítsen valami olyasmit, ami után esetleg magyarázkodnom kellene.
Már abban a pillanatban tudom, hogy a saját korábbi, szépen felépített szabályaimat páros lábbal fogom rugdalni a fenébe, amikor az első koktélokat legurítom a torkomon. Mattson meg én nagyon hamar megtaláljuk a közös hangot, és meg kell állapítanom, hogy amilyen veszélyes számunkra ennyire kötetlenül a másik közelsége, éppen annyira szükséges is. Valahogy jó érzés mellette kiengedni mindent, ami bennem tombol, amelyet már hónapok óta csak dühös is papírzacskó módjára hurcibálok, felfújva, és kiengedni képtelen módon. A gyerekkoromat és későbbi kamaszkoromat visszaidéző muzsikák, a kötetlen és fesztelen jókedv a parketten, az egymáshoz simulás pedig mindezt fokozza tovább. Az alkohol szépen lassan bekebelezi a véremet, bepárolog az agyamba, és lassan kocsonyássá váló izmaim felett ugyan még tudok uralkodni, de az ösztöneim felett egyre kevésbé. Eljön az a pont, amikor tudom, hogy még kellően magamnál vagyok ahhoz, hogy biztonságosan hazajussunk, és egy nyugalmasabb környezetben beszélgessünk tovább. De annyira már nem vagyok magamnál, hogy legalább a szavaimat kétszer meggondoljam.Mégsincs eszemben sem kijózanodni, valahogy ez az az állapot, amire azt hiszem jó ideje szükségem van. Egyik pillanatban a féktelen jókedv jellemez, amely hirtelen átvált valami megmagyarázhatatlan melankóliába, ami nem tart sokáig, és újra a fesztelenség és az ostoba vihogások, meg a határtalan szabadosság vesz erőt rajtam.
Halovány lila elképzelésem sincs róla, hogy Mattsonnak mi jön át pontosan velem kapcsolatban, de abban biztos vagyok, hogy kettőnk között szívni fogja még a véremet nagyjából mindennel, ami a mai estén elhangzik rólam. De nem bánom. Még ezt sem. Mert valahol érzem és tudom, hogy Josh óta pontosan ilyen estére volt szükségem. Amikor kicsit visszarepülhetek és elmerenghetek a gyermekkorom számtalan eddig még gyakorlatilag szinte senkinek el nem mesélt emlékén. Kicsit beszélhetek Washingtonról, ahol felnőni kicsit olyan mintha hirtelen az ember már tizenévesen belekerülne az élet darálójába. Elvégre a politika és a korrupció fővárosáról beszélünk. Felvállalhatom, hogy mennyire szarul érintett az a videó, hogy mennyire rosszul éreztem magam utána. Mennyire olyan érzésem volt, hogy mindenki engem bámul az örsön, és ha eddig nem néztek még ki igazán maguk közül, akkor ezt most megfejelték a szánakozó pillantások. Mintha én tehettem volna róla, hogy a vőlegényem premierplánban félrekefélt. Mindez azonban nem tett gyengévé, legalábbis előttük nem. Őrizni mégis a kemény és kikezdhetetlen csaj álcáját nagyon melós és nagyon fárasztó volt.
Igazából még nem jutottam el a számtalan őszinteségi roham közepette, hogy elmondjam Mattsonnak, hogy sajnálom, hogy az első napon úgy viselkedtem vele, ahogy alapvetően velem viselkedtek az itteniek. Sajnálom, hogy egy igazi és hamisítatlan bunkó voltam, mert rohadtul előítéletes voltam vele szemben. Mindez azonban a védekezési mechanizmusom részévé vált az elmúlt két évben, amióta itt vagyok. Valahogy túl kell élni, ha az embert nem fogadják sehol szívesen, éppen ezért, ha a helyzet úgy hozza, immáron ő támad először. Akkor nem érheti meglepetés. Szóval sajnáltam az egész kezdeti, ismerkedési helyzetet, ami azonban egy dologra mégis jó volt: mindketten rájöttünk azt hiszem, hogy túlságosan egyformák vagyunk, éppen ezért hamar átláttuk, hogy a másik csak védekezik. Ellenünk. Éppen úgy, ahogy mi magunk tesszük.
Bolond vagyok és boldog egyszerre. Érzem, hogy Mattson mellett akár csaprészegre is ihattam volna magam, valószínű másnap adni fog egy egész levél aszpirint, meg jó sok folyadékot, megpaskolja a vállam, és közli, hogy szedjem össze magam, mert indulnunk kell melózni. Másnap nem fog elítélni. Igaz pár nap múlva széles vigyorral fog szopatni. Jogosan.
A taxiban ülve, immáron a lakásom felé tartva aztán úgy hiszem tökéletesen elveszítem saját magammal szemben a harcot legalább annyi időre, hogy vállalhatóan viselkedjem. Ez még az az állapot, amikor azon is röhög az ember, ami ott sincs, elég ha csak eszébe jut.
Megnyugtató talán, hogy a kocsiban tapasztalt meleg immáron Mattsont is kellően fejbe csapta, így a lakásomig tartó út során, amelyet megszakítunk a kínainál tett sietős, bár szintén nem eseménytelen látogatással, immáron kettőnk részéről lesz féktelenül jókedvű. Szerintem Cheng napját is feldobtuk, amíg összekészítette a rendelésünket, így két szerencse sütit is bedobott a csomagunkba, hozzátéve tört angolsággal, hogy “kicike ájándék”. Hogy milyen szöveg lesz benne, arról fogalmam sincs, de figyelembe véve, hogy legutóbb valami olyan bölcselet állt benne, hogy “A haj nem tesz bölccsé. Igaz a kopaszság sem.” azt hiszem megállapítható, hogy aki ezeket a papírokat írja, az is inkább humoros mint bölcs.
- Bizony az Alcatraz….ha egyszer ide bekerülsz akkor annyi, innen ki már nem mész.- teszem hozzá szélesen vigyorogva a kérdésére, mire végül az utolsó zár is enged. Nem az én ötletem volt amúgy ez a rengeteg zár az ajtón. A főbérlőm szerint ez jó környék, de még a legjobb környékek sem lehetnek elég biztonságosak, szóval egy nemzeti bankos trezort csinált a lakás ajtóból. Alapvetően nincs probléma vele, de most nem vagyok éppen józan így nem egyszerű bejutnom sem. Csak remélem, hogy nem szöszmötölök vele annyit, hogy a jelenleg is a kukucslyukon mozizó Mrs Wallmayer kijöjjön és tegyen valami megjegyzést. Éppen ezért, amikor kinyílik végre az ajtó, úgy araszolok be sötétben, még fel sem kapcsolom az első másodpercekben a villanyt.
Prüszkölve röhögök Mattson megjegyzésén, mikor végre világosság árasztja el az apró előszobát, ő meg bekajálta, hogy nem egyedül lakom.
- Féltél mi, hogy előjön a kis rózsaszín selyem neglizsében, ezer hullámcsavarral meg hajhálóval a fején, és megnyalja a látványodra a cserepes száját? A fogait meg az éjjeli szekrényen hagyta a pohárban. Jobb esetben. Mert ha szenilis, akkor a kis rózsás éjjeli edénybe dobja bele. Huncut fiú!- utánoztam rekedtesen azt a jellemzően satrafa hangot, amit efféle asszonyságokra el szokott képzelni az ember.
A konyha felé indulok, és navigálom őt is magam után, figyelmeztetve a lépcsőre, amit úgy tűnik nem fogadott meg alaposan. Egy röhögés kiséretében fordulok hátra a felszisszenésére, miközben lepakolom a cuccokat, amik nálam vannak.
- Megütötted? Kérsz rá gyógypuszit?- engedem el az utolsó csomagot és, majd csípőre tett kézzel állok meg, ingatva a fejem a méltatlankodására. Közben átnyújtom neki a tányérokat. Ha akar felőlem dobozból is ehet, de ne mondja, hogy nem vagyok jó házigazda. Pedig úgy tűnik mégis azt teszi…
- Figyelj Mattson! Esküszöm ha bealszol a fürdőszobában, vagy mondjuk itt evés közben beborulsz a kis kínai ételedbe, összeszedem minden erőmet, a karjaimba veszlek és beviszlek a nappaliba. Lehet belepusztulok, mert némiképp nehezebb vagy nálam, de lásd kivel van dolgod én megcsinálom….na basszus!- szúrom közbe az elejét, aztán persze nekem is eszembe jut a vendégágy, meg az, hogy elfelejtettük, de most már mindegy.
- Ja…..hát azt én is eléggé elfelejtettem. Majd holnap vagy ha visszajöttünk az egyetemi kitérőnkről. Majd beállítok a telefonomra egy emlékeztető jegyzetet és nem felejtjük el. Felugrom érte.- mondjuk tudtam volna venni olcsón is ágyat, amit már másnap leszállítanak, de nem fogok vacakot venni. Nyugodtan és kényelmesen akarok aludni. És egy biztos….az új ágyba rajtam kívül nem sűrűn engedek be senkit. Maximum Mattsont. Szigorúan aludni, és szigorúan egyedül.
A felajánlására elkerekednek a szemeim, amely még tovább fokozódik egy szélesedő mosolyba, amiből halk kuncogás lesz a magyarázkodását hallva, végül nem tudom megállni és hangosan, jóízűen elröhögöm magam, a fejem csóválva, a hajam előrehulló, kócos rejtekéből sandítok fel rá.
- Ebből már nem jössz ki! Mattson, nem vagyok hülye….tudom, hogy ha rád feküdnék annyi lenne a puhaságodnak. Magamat ismerve meg az én elvhűségemnek, és a megállapodásunknak, amelyet nálad kötöttünk. Úgyhogy maradjunk abban, hogy elméleti szinten aludhatnék rajtad és nem is lenne ellene kifogásom, de gyakorlati szinten ez nem fog megtörténni. Értékelem a gesztust, tényleg.- állok meg végül a hűtőnél, és neki kiveszem a narancslevet, magamnak meg a rizstejet. Fene a gusztusom én még víz helyett is imádom meginni néha. Már indulnék az asztalhoz, amikor villát kér, így visszafordulok a fiókhoz és kiveszek kettőt. Nekem sem árt, mert bár azért még képes vagyok tájékozódni, meg beszélni is, de az evőpálcika nekem sem menne.
Összekeverem a tésztát, és már éppen készülök, hogy beleszúrjam a villát, mellé nagy vigyorogva - csak tudnám mi a francnak örülök egyfolytában?- jó étvágyat kívánjak neki, amikor hirtelen megszólal. Felkapom a fejem.
- Ha most coming out-olsz nekem én kötök belőled pulóvert…- merthogy az efféle mondatokat mindig valami sokkoló dolog szokott követni. Tisztán él az emlékeimben Jimmy Melon, aki olasz volt, ráadásul az a fajta, ahol a családban elvárták, hogy döngesse a nőket mintha muszáj lenne. Elfogyasztott számtalan barátnőt, két feleséget, mire az apja halála után végre kiállt a világ elé azzal, hogy meleg. Abban a zsaruközegben Chicagoban ezt nem értékelték akkor túlságosan.  Jimmy végül megtalálta a boldogságot és a nyugalmat itt New York-ban. Ő volt az első ember, aki ideköltözésemkor segített, amiben csak tudott.
Végül mikor kiböki mi nyomja a szívét elengedem a villát, ami egy csörrenéssel a tányér szélén koccan.Nem haragszom rá, tévedés ne essék, de tulajdonképpen ugyanazt mondta ki amit én is gondoltam. Csak talán még magamnak is nehezen ismertem volna be.
- Én már elmondtam neked nagyjából ezerféle módon, de ha kell megtanulok kínaiul is és úgy is elmondom, hogy mint pasas bejössz. És ehhez még részegnek sem kellene lennem ahhoz, hogy elismerjem. Ami tánc közben történt nem tudom mi volt, tényleg….de baromira összezavart, és egy pillanatig én eljátszottam a gondolattal, hogy….na mindegy- ráztam meg a fejem zavarodottan heherészve el magam, aztán megfogtam a villát, és elkezdtem rá feltekergetni a tésztát, időnként pillantva el oda amit csináltam éppen, meg Mattsonra.
- Igazad van hülyeség volt. De tényleg jó volt, és én is élveztem.- a tekintetem végül rajta maradt. A vonásain, az engem fürkésző, a hozzám hasonlóan ködös tekintetében elveszve, és azon gondolkodtam, hogy basszus, még mindig mennyire utálom, hogy társak vagyunk….hogy miért nem tudtunk csak snassz összeakadni egy bárban, talán éppen úgy mint ma este? És akkor nem feszengenénk itt a kínai kaja felett, miközben tudjuk pontosan, hogy fizikálisan nagyon is bevonzottuk a másikat, de vannak azok a határok, amiket nem akarunk átlépni….pontosan azért mert társak vagyunk, és mert ebben állapodtunk meg.
Lassan bólintottam és egy hatalmas sóhajjal emeltem a villámon táncoló falatot az ajkaimhoz.
- Nem foglak miatta cikizni, mert azzal tulajdonképpen magamat is cikizhetném.- vontam meg a vállam, és eltüntettem a tésztát a számban. Miközben jóízűen rágcsálom, próbálok átlendülni a korábbi komoly téma felett, és kifejezetten hálás vagyok Mattsonnak, hogy ő is hasonlóan tesz, és egész más irányba kezdi terelni a beszélgetést.
- Hát több dolgot is csinálhatunk.- kezdtem bele egy újabb adag tésztát csavargatva a villámra
- Van darts a nappaliban. Van egy csomó régi filmem is ahogy mondtam. De játszhatunk felelsz vagy merszet is. Vannak dobókockáim.Van Twisterem is, noha azt hiszem ahhoz most kicsit sokat ittunk. Én a felelsz vagy merszre szavazok. Már csak azért is, mert közben ihatunk. És ha már kellően kiszedtük a másikból a mocskos kis titkokat, akkor megnézhetünk egy filmet. Nem tudom mennyire lesz kényelmes a földön fetrengve, de nézd a dolgok pozitív oldalát: velem fogsz fetrengeni a földön…mármint…- kapcsolok aztán, hogy hozzá hasonlóan én is kicsit más és félreérthető vizekre eveztem. Inkább csendben maradtam és egy nagy adagot tömtem a számba az ételből. A továbbiakban is igyekeztem az evésre koncentrálni.Ha ő is végzett, hozzám hasonlóan, akkor összeszedtem a tányérom, meg a dobozokat, és a konyhaszigetre vittem vissza. Majd holnap ráérek bedobálni a mosogatógépbe, most se erőm, se energiám,se kedvem nincs hozzá. Helyette a hűtőhöz indultam, és kivettem belőle a hatos pakkból két üveg búzasört. Fel is szisszentettem az egyiket a másik után, majd Mattson felé nyújtottam az egyiket, remélve, hogy kitaláltuk már eddigre, mit is szeretnénk csinálni az est hátralévő részében. Az meg csak haloványan jutott el az agyam leghátsó szegletébe, hogy még csak eszembe se jutott, hogy Mattson nem nálam tölti az éjszakát. Szigorúan baráti alapon…hacsak a sörök másképp nem döntenek…..



Ruha

Brian & Cherry

“Miattad meg tudnám szeretni Washington-t” hangoztatta gyakran és vidáman Josh, amikor éppen jó volt a kedve, amikor éppen valami ritmusos,táncolható zenét hallgatott, kilépve a sötétkamrának kialakított, korábban éléskamraként funkcionáló kis helyiségből.Kezében temérdek nyersen előhívott fotóval, és akár órákig képes volt azokat bűvölni, keresve melyik a legtökéletesebb. Én pedig elheveredve az ágyon bizonyítékok fotóin és jegyzőkönyvek átrághatatlannak tűnő halmazán próbáltam átverekedni magam.Voltak ilyen napjaink is, bár nem ez volt a jellemző. Ő is sokszor volt házon kívül, és az én munkám is elszólított, gyakran akár hetekre is a közös otthonunktól.
Tudom, hogy nem egyedül az ő hibája, hogy ez az egész nem jött össze. Mintha más dimenzióban mozogtunk volna. Én földhöz ragadtabb, ő igazi, csapongó művészlélek, akit a korlátok, még ha azokat maga is választja, egyszerűen megvadítanak.
“Miattad képes lennék gyűlölni New Yorkot!”- vágtam a fejéhez az utolsó napon, amikor végleg kitettem őt az életemből, noha nem állítom, hogy magamban ott és akkor lezártam.Annak ellenére sem, hogy mit tett velem. Én nem tudom az érzelmeket kikapcsolni. Azt szokták mondani, hogy a harag nem éppen a legjobb tanácsadó, ami szerintem egy jó nagy bullshit, mert a harag igenis nagyon jó tanácsadó. Ha engedi az ember eluralkodni magán, ha nem szab gátat semminek, ha nem állandóan a legszebb pillanatok felett kesereg, hanem meglátja a valóságot az egykor volt boldogság rózsaszín fellege felett, akkor a harag képes gyógyítani.
Josh beleitta magát az otthonomba, és bár számtalan tárgytól, ami közös volt, vagy tőle kaptam ajándékba már megszabadultam - többsége a konténerben végezte- valahogy nem sikerült még tökéletesen kisepernem őt innen.
“Egy új pasira lenne szükséged kisanyám!” mély hang dördült mellettem nem sokkal az ominózus videó felbukkanása után egy reggelen. Bongyor, középhosszú haj, sötét szemek kontúrja a szemfehérje körül, sötét bőr és mellé elég tetemes súlyfelesleg belebugyolálva a közlekedésrendészeti egyenruhába. Marsha Morson, aki háromszor vált el, és mindhárom válása után is vidám, energikus és optimista volt.
“Csak semmi cécó, kisaanyám. Nem keseregsz, tovább lépsz. Nőnek ezek mindenhol mint eső után a gomba.” Természetesen a férfiakról beszélt, akik miatt keseregni olyan, mintha egy nő minden hónapban megsiratná az elvesztett petesejtjét a szokásos havi ciklus alatt. Érdekes meglátás, de talán van benne valami, mégis képtelen vagyok minden férfit egy kalap alá venni. Nem lehet mindegyik olyan baromarcú hűtlen tuskó mint Joshua Kloss.
Mielőtt azonban túlságosan belemerültem volna abba, hogy engedjem a magánéletem a munkám fölé magasodjon, végre kaptam egy ügyet, amely mellé társ is dukált. Na bakker! Nem is akármilyen társ. Kaphattam volna olyat aki gyakorlatilag a sírba kerget, mert két pofára zabálja a hamburgert, és mellettem gurul mint egy túlméretes focilabda. Kaphattam volna olyat, aki állandóan a volt neje után sírdogál és képtelen úrrá lenni a lelki nyavalyáin. Kaphattam volna igazi vidéki suttyót aki még a whiskey-t is szalmaszállal issza. Kaphattam volna tulajdonképpen bárkit, ám úgy tűnik, hogy egy olyan társat kaptam, akit szerintem nagyon is megérdemeltem már ennyi idő után. Hogy ő mennyire örül nekem, még nem igazán tudom. Most meg nem is nagyon fogok még erre feltétlenül választ kapni, vagy ha mégis akkor nem sok dologra fogok emlékezni, lévén, hogy a felét végigvihorászom.
Felpakolva magunkat fél tonna kínai kajával, meg tengernyi jókedvvel tartunk a lakásom felé. Azt hiszem elmondható, hogy sikerült elcsípnünk a részegségnek azon fokát, ami még nem bántó a környezetünkre nézve, talán nem követünk el orbitális hülyeségeket sem egymással, és akár még izgalmasan, de vállalható erkölcsökkel végződik az este. Vagy naivitás ezt gondolnom? Igazából nem akartunk mi semmi mást, csak összejönni kicsit iszogatni, ismerkedni egymással, ha már úgy alakult, hogy lett egy szabad esténk.Bár valahol félúton, még egy józan pillanatomban azt hiszem az is eszembe jutott, hogy Mattson vajon miért az én társaságomat igényli annyira? Nincsenek kollégái, barátai? Aztán az is  eszembe jutott, amikor amikor arról beszélt, hogy kicsit ő maga is kívülálló, ahogy én is….berúgni csak olyannal érdemes aki előtt vállalni tudod azt az oldalad is, amelyik totálisan zakkant….filozófiai zsebmásodpercek álá Preston.
Mattson reakciója a nem létező házinénire egyszerűen priceless, és még ha tudom is, hogy egy másik alkalommal, amikor nem számítok rá revansot fog venni érte - ha fordított helyzet lenne, én tuti revansot vennék- nekem akkor is megérte.
A pultra pakoljuk a holmikat, és Mattson sztoriját hatalmas nevetgélésekkel, és néha a pakolást megszakító kacajokkal fogadom. Mikor az epeda recsegését emlegeti, még be is segítek amikor nyekergő hangot adva, idétlenül grimaszolva is mellé, mint egy télről ittfelejtett hülye kis grincs figura.
- Nyikk nyekk nyekk….nyikk nyekk nyekk….gondolom a házinénit megboldogult fiatalságára emlékeztettétek, vagy….óóóóó ne!- kaptam a szám elé a kezeimet mímelt ijedtséggel, kikerekedő szemekkel, aztán egyszerűen csak prüszkölve a tenyerembe röhögtem.
- Szűz volt az istenadta! Őt még maga az úrjézus sem hágta volna meg!- mikor a műfogsort említi már gyakorlatilag alig kapok levegőt a röhögéstől, a tenyeremet a mellkasomra kell szorítanom a másikkal meg Mattson felé legyezgetek a levegőben.
- Elég! Elég basszus, megölsz, Mattson!- vinnyogok még mindig röhögve, miközben készülődünk a késői vacsorához. Vagy hát nem is tudom, hogy ilyenkor ezt minek szokták nevezni. Soron kívüli étkezés? Második vacsora? Hajnacsoda? Vagy mi lehet ez? Azt sem tudom igazából hány óra van, de nem is nagyon érdekel. Reggelig még baromi sok idő van, és őszintén szólva nem nagyon akarom befejezni az estét. Nagyon jól érzem magam, és ahogy látom Mattson is.
- Gyógypuszit ígértem Mattson! Ahhoz nem kell semmit a számba vennem. Kissé meglódult a fantáziád.- emelgetem rém idétlenül a szemöldököm, miközben jókat nevetgélek továbbra is. Ha így folytatom, ez a vigyor ide fog gyógyulni az arcomra, de legalábbis holnap tuti pokolian fog fájni az állkapcsom. Persze jár nekem a szám, de igazából talán csak attól félek, hogy szóba kerül ami korábban tánc közben történt, és arra piásan meglehetősen nyílt és őszinte választ adnék, mert ilyenkor csak fejben van meg a terelési és letagadási képességem, vagy az, hogy elvicceljem a dolgot.
Egy időre a kaja mögé menekülünk….vagy legalábbis elsőre úgy tünik. Aztán mintha valami lenne abban a kínaiban, mindketten megnyílunk. Ha nem is egyszerű beszélni arról, hogy tulajdonképpen mi is történt velünk az elmúlt felforgató negyvennyolc órában. Elmondható és most már szavakkal is alátámasztottuk mindketten, de ha ez nem lett volna nyilvánvaló, ott volt a táncunk, ami azt hiszem mindennél beszédesebb volt, hogy van valami kölcsönös, az első pillanattól jelen lévő vonzás közöttünk. Nem tudom miért, nem tudom, hogy mi az oka, vagy csak egyszerűen olyan passzban vagyunk mindketten, hogy érzékenyen reagálunk egymás közelségére….tényleg nem tudom.De ez lerázhatatlanul itt van. A lényeg, hogy mindketten megpróbáljuk kontroll alatt tartani. Profik vagyunk, ez a dolgunk. Nem mi lennénk az elsők, akikkel ez történik, és valószínű nem is az utolsók.
- Megdumáltuk Mattson. A lényeget összefoglalva valószínű ha nem társak lennénk, és nem éppen egy drogos barom elfogásán kellene dolgoznunk, hanem egy átlagos polgár életét élnénk, átlagos problémákkal, valószínű már a szuszt is kipréseltük volna egymásból.- csettintek a nyelvemmel, és mellé még lehunyt szemmel, határozottan, nyomatékosan bólintok is, mert tulajdonképpen, zanzásítva ez a helyzet, vagy nem? Mondjuk arról fogalmam sincs, hogy aztán hogyan tovább. Nem vagy az egyéjszakás kapcsolatok híve, Mattson meg nem igazán tűnik kapcsolatpártinak, szóval azt hiszem meg is van az első olyan nevező, amin megbuknánk. Minek akkor erőlködni, nem?
- Akkor felelsz vagy mersz!- nevetem el magam, amikor választ elfoglaltságot az este folytatásához, én meg az egyik sört átnyújtom neki, és elindulok a nappali felé. Úgy tűnik azonban, hogy legalább ezerszer pofázhatom én el neki, hogy lépcső….ő akkor sem fogja megszokni. A visszafogott káromkodásra a hátam mögött csak derülök egyet, és haladó helyzetben az ajkamhoz emelem az üveget, hogy kortyoljak belőle, de a mozdulatot csak félig sikerül megvalósítanom.
Az első érzés, hogy a hátamhoz csapódik valami forró, valami nehéz. Pia keveredik Mattson arcvizének az illatával. A testem tehetetlenül csapódna előre, mert a lendület sodor magával, amikor a derekam köré kéz fonódik és megtart. Pár másodperc csupán, nekem mégis valahogy végtelennek tetszik. Nem merek megfordulni, még levegőt is lopva veszek, és azon kapom magam, hogy nem merek megmozdulni, mert az egész helyzet abszurditásán túl mégis van valami édes és bűnösen kellemes érzése az egész helyzetnek. Nem lubickolhatok benne sokáig, hiszen egyrészt véletlen volt, másrészt meg azt hiszem jelen pillanatban úgy nézhetünk ki, mint amikor beállítják a jelenetet a felnőtt filmekhez és próbálgatják a legjobb fényeket. Rém kényelmetlen és kicsit azt hiszem félreérthető ez a kutyapóz.
Mattson kapcsol először, ami rám nézve azt hiszem kicsit kellemetlen, nem tudom mikor bontakoztam volna ki ebből a helyzetből. A karját lefejti rólam, és úgy ugrik hátra, mintha tüzes parazsat érintett volna. Megfordulok, és félrebillenő fejjel tárom szét a karomat. Nem gondolom persze, hogy nem gondolom….felelném vidáman, amikor olyan nagyon kezd végül magyarázkodni, hogy meglékeli az üveg tartalmát, és a kiömlő sörrel saját magát teríti be. Az első sokk hatására megdermedek, aztán ahogy rám néz, azokkal a bűnbánó boci szemekkel, nem tudom megállni és egyszerűen elröhögöm magam, Térdre rogyok ott előtte, a fenekemet a sarkamra engedve gyakorlatilag egy fél percig úgy hahotázok mint akinek elmentek otthonról.
Ha az ember azt hiszi, hogy rosszabb már nem lehet, akkor gyakorlatilag egymás után két áldást is kap a nyakába, de úgy, hogy azt valószínű megemelgeti amíg él. Vagy utána is….Kell egy kis idő, hogy magamhoz térjek, és a kipotyogó könnyeimet törölgetve állok fel végül a földről és nézek végig Mattsonon.
- Hát most azt csináljuk, hogy ettől megszabadulunk, mielőtt erjedt árpa szaga lesz az egész lakásomnak. Emeld fel a kezeid! Illetve előbb várj, add ide az üveget, mielőtt még a maradékot is kiöntöd!- nyúlok a kezében lévő üvegért, és a sajátommal együtt oldalra rakom, a kis fiókos komód tetejére, elég távol tőlünk ahhoz, hogy esetleg megint leverje. Visszalépek hozzá, és a kezeimmel mutogatom, hogy emelje fel a kezét. Ha megtette, akkor segítek neki kibújni a pólóból.Nem akarom, hogy jobban összekenje magát, vagy itt úgy bármit.
- Baszki!- szisszenek egyet félhangosan, amikor meglátom végül póló nélkül. Vagyok annyira piás, hogy hangot adjak a reakciómnak, de még vagyok annyira józan, hogy valamennyire azért moderáljam magam. Megköszörülöm a torkom, és végül elfordítom a fejem. Még ha egy percnél tovább nézném akkor azt hiszem pokoli nehéz lenne számomra a további önuralom. Megnyalom a felső ajkam, a nyelvem lassan fut végig rajta, majd nyelek egyet, és kifújom az eddig észrevétlen benntartott levegőt. Na ennyit arról milyen profi vagyok. Ha nem ittam volna, akkor valószínű szemrebbenés nélkül csinálom végig.
- Gyere velem a nappaliba!- a hangom megbicsaklik, és kell egy pár másodperc, hogy megtalálja a korábbi szinezetét. Nem vagyok egy kis bakfis fruska, de fából sem vagyok….
A sarokban álló két fiókos szekrényhez sétálok, és az egyikből kiveszek egy sötétkék pólót, jobb oldalán hófehér FBI felirat díszeleg. Mattson felé dobom. Amíg csupasz én közelebb nem megyek hozzá, mert félek, hogy az ujjaim addig bizseregnének, amíg meg nem akarnám érinteni.
~ Öltözz már fel!~ sziszegi egy hang legbelül.
~Lassan!~ kontrázik rá vinnyogva egy másik.
- Én ezt addig kiviszem a fürdőbe.- mutogatok a levetett, sörös pólóra, majd a fürdő irányába, mintha menekülni akarnék. Nem is áll ez olyan távol a valóságtól. Menekülök. Legalább amíg felöltözik. A fürdőben még arra is kerítek alkalmat, hogy kicsit megmossam az arcom, és áttúrjam a hajam. Nem mintha ettől kijózanodtam volna, de a korábbi, Mattson csupasz felsőteste okozta szívdobogást meglehetősen csillapította.
Mikor visszatérek megkönnyebbültem látom, hogy nem csak felvette a pólót, amit adtam, hanem már kényelembe is helyezte magát.
- Szuper!- csaptam össze a kezeimet, majd az egyik kis szekrényhez indultam, és egy apró kis zsákot vettem elő belőle, melyben dobókockák zörögtek. Leültem vele szembe, akárhol is foglalt helyet, majd kivettem egy kockát a zsákból neki, és egyet pedig magamnak.
- A szabály rém egyszerű. Dobunk, és akié a nagyobb, az kapja az első lehetőséget, hogy kérdezzen a másiktól. Akik vagy felel, vagy mer. Ha döntetlen, akkor mindketten kérdezhetünk.
Megmozgattam két kezem bölcsője közé fogva a kockámat és eldobtam a sajátomat. Ötös. Hát….Mattsonnak nem lesz könnyű dolga.



Ruha

Brian & Cherry

Szerintem mindenkinek megvan emlékei között az első középiskolás berúgása, ami néha olyan szégyentelen, és majdhogynem tagadnivaló az emberek többsége számára, hogy az már abszurd. Nem vagyok én sem rá büszke, és azt hiszem a nénikém sem volt az, amikor egy novemberi hajnalon a barátaim hazavittek, majdhogynem detox közeli állapotban. Én úgy emlékeztem, hogy alapvetően nem ittam sokat, és nem is kevertem, de ugyebár az emlékek nagyon be tudnak zavarodni, és meg tudnak kavarodni, ha az ember elveszíti a kontrollt az agya felett. Keverni valóban nem kevertem, ellenben a mennyiséggel, és azzal az ostoba whiskey bonggal, azt hiszem óvatosabban kellett volna bánni. Persze könnyű arra fogni, hogy tizenhat évesen az ember mindent….sőt mindent is ki akar próbálni, de azért ebben a korban már illene valamennyire önmérsékletet gyakorolni, főleg egy lánynak. Ami nem is okozott volna gondot, ha nem éppen egy szerelmi bánat kellős közepén csücsültem volna, és nem éreztem volna úgy, hogy vége a világnak.
A nénikém nem szólt hozzám, hanem egyszerűen becsukta a szobám ajtaját, és másnap reggelig rám sem nézett. Arra ébredtem, hogy sült szalonna illata kúszik az orromba, a konyhából vidáman énekel Dolly Parton a rádióból, és a narancsfacsaró zúgása monoton zajként mászott a lila virágos tapétám alá. Az ajtó résén át a porral kevert napfény átszűrődött és én legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Még mindig az előző esti fekete top volt rajtam, beazonosíthatatlan foltokkal a jobb mell felett, a farmerem állapota finoman szólva is kívánni valót hagyott maga után, a fél pár zoknim pedig hiányzott. Én pedig nem emlékeztem, hogy már anélkül hoztak haza, vagy félúton hagytam el a lépcsőn, amikor felfelé próbáltam jutni két barátom ölelő karjaiba kapaszkodva. A számban szinte életre kelt a fél nevadai sivatag elmúlt húsz évi pormennyisége, és a szemeim égtek, akár a frissen rakott, olajjal leöntött máglya. Mindez azonban még meg sem közelítette azt az állapotot, amely legbelül feszített. A pokoli szégyenérzet keveredett azzal, hogy legszívesebben egyetlen pillanat alatt tenném semmissé a létezésemet is, és megfogadtam ezerszer, hogy én suliba az elkövetkezendő években tuti, hogy be nem megyek. Valahogy úgy éreztem, hogy az arcomra van írva hogyan néztem ki előző este, holott azt hiszem a fél társaság pontosan olyan állapotban volt, amilyenben én. Sőt van aki rosszabbul járt.
A nénikém csendesen tette elém a reggelit amikor egy fél órával később lemerészkedtem, és egészen addig nem szólt hozzám, amíg legalább a fél adagot el nem tűntettem. Legnagyobb meglepetésemre, azonban nem kioktatást kaptam, még csak nem is harapta le a fejem, nem kezdte el a hegyibeszédet, noha szigorú, morózus pillantása egy szemernyi kétséget sem hagyott nekem arról, hogy elképesztően dühös rám azért ami történt. Azt mondta, hogy erről soha többé nem fogunk beszélni, és ha még egyszer ilyen állapotban jövök haza, akkor egyszerűen összepakolja a holmijaimat és mehetek ahova akarok. Ő tisztességes embert akar faragni a testvére gyerekéből, és nem holmi cefretárolót. Akkor fogadtam meg életemben először, hogy soha többé nem iszom. Persze nem is hiszem, hogy létezik olyan ember, aki a kamaszkorában tett efféle fogadalmakat bármikor is betartotta volna. Tény azonban, hogy az elkövetkezendő időkben mindig ügyeltem arra, hogy valamiféle mértékletességet tartsak, mert az járt minduntalan az eszemben, hogy ha létezik mennyország és a mamám onnan figyel engem, akkor valószínű nem lenne túl büszke rám.A szüleim emléke, vagy az ahogy rájuk gondoltam, ami történt velük számomra mindig is a gyenge pontom volt. Valami olyasmi, aminek a puszta említése, vagy egyáltalán az, hogy miképpen haltak meg, másodpercek alatt belém tudta fojtani a szót. Még ennyi év után is, és azt hiszem ez már örök életemre így marad.
A bánatomat gyakorta fagylaltokba temetem. Számtalan dobozzal lapul a frigó mélyén, és előveszem ha éppen úgy érzem, hogy legszívesebben most egy egész üveg méregerős piát tudnék magamba dönteni. Helyette két pofára zabálom a fagylaltot, és nézek valami rémes filmet a tévében, patakokban folyó könnyekkel. Ez van, ilyen is tudok néha lenni.
Meg olyan is, aki persze időnként mégis hagyja a lába alól kifutni a talajt.Amikor nem azért iszom mert szar kedvem van, hanem azért mert jó….mi több nagyon jó. Idejét nem tudom megmondani, hogy mikor nevettem ennyit nagyjából a semmin, amíg a taxival elértünk Mattsonnal a lakásomhoz, útba ejtve még a kínai éttermet is. Nem először vásároltam ott, de valószínű most egy ideig majd próbálják feldolgozni, hogy a mindig professzionális, és alapvetően a távolságtartó viselkedéséről híres zsaruval mégis mi történhetett. Brian Mattson történt. Hogy ő lett a társam, és képesek voltunk rekord gyorsasággal egymásra hangolódni. Ami azt illeti kicsit túlságosan is sikerült. És amikor azt hiszed, hogy nem lehet tovább fokozni a dolgokat, akkor az élet szépen rácáfol. Mattson mozgása lassan olyan lesz mint a tekergő Hudson egy kiadós viharban, igaz én meg egy kallódó bárka vagyok a hullámok tetején, hasonlóan megmagyarázhatatlan íven mozogva, féktelen jókedvemet semmi nem tudja elvenni. Még az sem, hogy a konyhából kifelé haladva kis híjján rám zuhan, meg az sem, hogy az utána való magyarázkodás közepette telibeküldi magát és félig engem is sörrel. Nem tehetek róla, de a helyzet annyira vígjátéki, annyira lehetetlen és annyira abszurd, hogy kitör belőlem a röhögés, és kell egy kis idő ahhoz, hogy magamhoz térjek.
- Segítek….segítek, nyugi! Ne legyél már annyira kétségbeesve!- persze mondani mindent könnyű, és talán abban a hitben ringatom magam, hogy majd szépen leszedjük a pólóját, kap egy másikat és el vagyunk intézve. Számolnom kellett volna azonban azzal, hogy mint azt többször is hangoztattam, Mattson az a fajta pasas, akinek a külseje nagyon is vonzó és megnyerő a számomra, így aztán nem is kell azonban meglepődöm azon, hogy mikor lekerül róla a sörszagú póló, akkor a hatása szinte szíven üt. Folyamatosan az kopog az agyamban, hogy össze kellene szednem a maradék agysejtjeimet, csokorba kötni őket és gondolkodni, ameddig ez egyáltalán még lehetséges, és megpróbálni valamiféle távolságot felvenni tőle. Hátha az segít. A nappali felé indulok meg, invitálva őt is magammal, és az igazság az, hogy nem akarok ránézni, de az ember egyszerűen az ilyesmit, ami ennyire ösztönök szintjén működik nem képes befolyásolni. Főleg akkor nem, amikor már eleget ivott ahhoz, hogy alapvetően is nehezére essen vállalható keretek között tartani a saját gondolatait.
Menekülőre fogom a fürdő felé, amikor végül megdobom őt egy FBI feliratú pólóval, én meg kicsit összeszedem a maradék önbecsülésemet, mert ha ő szarul érzi magát azért ami történt, én gyalázatosan vacakul azért ahogy reagáltam.
- Ha majd növesztesz olyan csöcsöket amiket érdemes kidobni akkor kapsz olyan topot. De ha ennyire vágysz rá, akkor hálópólónak megkaphatod az egyik Pindur Pandúrosat. Jól menne a Tini Ninja Teknőcös ágyneműdhöz.- szólok vissza a vállam felett épp csak két lépést megtéve, hallva a mormolós kis filozofálgatását.
- ….és nem mellesleg közlöm, hogy a hallásom még mindig tökéletes. Szóval ki ne beszélj a hátam mögött a bútoraimmal!- persze van valamiféle részeges jókedv a hangomban, ahogy ezt az utóbbit mondom, abszolút nem komolyan. A fürdőben aztán a tükörképem úgy néz vissza rám, olyan szégyentelen egyszerűséggel, kaján mosoly táncol a szájának sarkán.
- Mit vagy úgy oda? Bejön neked, nem? Ettől még nem dől össze a világ, a rendőrség meg főleg nem.- persze, de úgy nem lehet együtt dolgozni, hogy az ember csak részben képes odafigyelni a munkájára.Mattson meg én ezt egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak. A hideg víz kicsit talán gyógyírt hoz a pulzusom vad vágtájára, de nem képes lenyugtatni az ezerfelé rohanó gondolataimat. Elég csak lehunynom a szemeimet, és látom magam előtt, ahogy lehámozom róla a pólót. Mintha egy torz és sehova nem vezető előjáték lenne, amelyet képtelenek vagyunk folytatni anélkül, hogy ne okozzunk fájdalmat.
Mikor visszatérek a nappaliba, már némiképp felfrissültebb és összeszedettebb vagyok, legalábbis erről árulkodik a külsöm. Valójában legbelül darabjaimra vagyok zuhanva.De a mi szakmánkban szükséges az embernek legalább kifelé azt mutatnia, hogy minden rendben van. Persze nem ismerjük még egymást annyira, hogy apró gesztusokból olvasni tudjunk, de le merném fogadni, hogy amennyire nekem nem sikerült tökéletesen összevakarnom magam, ő sem volt ebben annyira sikeres.Mindezt pedig meg fogjuk fejelni egy olyan játékkal, ami aztán tényleg a legvadabb és legkínzóbb játék a tűzzel. Persze csak akkor ha hagyjuk elvadulni.
- Áháááá…szóval te ezekben a bugyilevarázsolós játékokban vérprofi voltál a középsuli alatt.- elnyújtom a felkiáltó szót az elején mintegy a csodálkozásom jeleként, aztán kezembe veszem a kockát és rázogatni kezdem.
- Én meg csak szólok, hogy anno bármit bevállaltam csak ne kelljen válaszolni, szóval ha úgy alakul nem fogsz tudni olyat kérni, amit ne tennék meg, csak azért, hogy ne tudd belőlem kiszedni a választ.- merész kijelentés, annak fényében, hogy Mattson mindazokon túl, hogy valóban meg is lépne bármit, most kellően ellazult ahhoz, hogy ennek még csak minimális morális akadályát se lássa. Az első kör nekem kedvez és amikor meglátom Mattson kockáját, még el is röhögöm magam.
- Nem is tudom…..ettől már csak az lenne kínosabb ha én mondjuk hatost dobok, te meg egyest. Nyerni? Ki mondta, hogy egyáltalán van esélyed nyerni? Neeeem…. Neeeeeem….- húzom a szóban a magánhangzókat, megemelt mutatóujjam pedig tagadólag ingatom felé, kába részegséggel vigyorogva.
Aztán még hangosabban felkacagok amikor mindenféle kínzási módszerrel áll elő, a szemöldököm ráncolom, aztán megint röhögök jókedvűen. A korábban ingatott mutatóujjam visszavezetem az ajkamra, s végigsimítok vele rajta, majd lágyan kocogtatni kezdem vele a felső ajkam. Halkan, szinte aprókat morranva hümmögök. Kérdezhetnék tőle tulajdonképpen bármit, hiszen úgyis felelni fog, ahogy mondta. Belemehetnék szakmai dolgokba, a magánéletébe, vagy úgy egyáltalán bármi másba, aminek köze nincs kettőnkhöz. De már sokat ittunk, többet mint amennyit alapvetően kellett volna, és ilyenkor bennem előjön valamiféle egészségestől kicsit már eltérő önzés, és magam felé hajlik a kezem mint a szenteknek. Csak éppen szent nem vagyok.
- Áruld el nekem, hogy mi járt a fejedben amikor a Quantum-ban táncoltunk.Minden utolsó kis gondolatodat is ismerni akarom.- ha azt gondolná, hogy ezzel őt akarom kínozni eléggé téved. Tulajdonképpen magamat szedem vele darabjaira, de nem véletlenül kérdeztem ezt. Hiszen a gondolatok szintjén bármi megtörténhet….még ha nem is lesz belőle semmi. Az már más kérdés, hogy hajnalra az önmegartóztatásba egy kicsit mindketten beledöglünk.




Ruha