A gyermek onkológiai osztályon ritkán érezni a teljes nyugalmat. Minimális nyüzsgést mindig érezni a háttérben. Ahogy az ápolók jönnek-mennek, gyógyszert osztanak, ennivalót visznek be a kórtermekbe. Vérnyomást, lázat s más adatokat mérnek és rögzítenek. Néhány vizsgálat alkalmával lehet hallani egy kis panaszkodós sírást; elvégre nem minden gyerek érti még meg, hogy ezek a dolgok az ő érdekükben történnek. A vérvégtelek alkalmával kicsit nagyobb a sírás, de a nővérek egy kis babusgatással próbálják csitítani őket. Ma esti műszakban vagyok, de lassan már szokás szerint veszem fel a rikító piros bohóc orrot és a valószerűtlenül nagy csokornyakkendőt. A legtöbb kórterembe így kiöltözve megyek be, egy kis mosolyt venni az újabb napba az osztályon. A gyerekek életkorától függően rukkolok elő egy-egy poénnal, már aki vevő rá éppen. Azt valahogy már az első pillantásukból tudom, hogy kinél érdemes így kezdenem az estét. A hangulatok nagyban függ az aznapi kezeléstől. Vannak rossz és jó napok, és kifejezetten rosszak. Lassan megtanulok majd lufiból állatfigurákat készíteni. Legalább pár pillanatnyi mosolygást lássunk ezen a helyen. Az ágyuk mellé húzott székre ülök, hogy ne magasodjam annyival föléjük. Kézfogás vagy pacsi, apró ököl összecsapás a köszöntés.
- Szevasz Bobby! Hogy vagy kis pajtás, hogy telt a napod? Hallottam, hogy az összes zselét megetted az osztályon. Remek, jobb az étvágyad, ennek örülök.
A kórlapokat átnézem, számolgatok; feljegyzem a szükséges változtatásokat. Utána beszélek az ápolókkal, hogy nekik van valami hozzáfűzni valójuk a betegekhez. S persze hogy amúgy náluk mi újság van? Az egyik újonccal többször is beszélek. Marcus korábban beteg volt, felgyógyult és most arra tette fel ezt a második esélyt, hogy a hozzá hasonlókon segítsen. Sok kérdése van, de nem bánom, mert szívesen osztom meg a tanultakat másokkal és az agyam is ébren tartja, pedig lassan már hajnalodik.