- Hogyan jellemezné önmagát és a felfogását, Jason? - némi kétely csillan vissza szemeimből e kérdésre, hiszen a szakmai témák után hirtelen érkezik.
- Ez még az interjú része? - hosszú mosoly nyúlik szét szakállam felett, mire az idős professzor csak sejtelmesen oldalra biccenti a fejét. S vár.
- A legpozitívabb tulajdonságom az élni akarás, már ha ezt lehet annak nevezni. Miután kaptam egy újabb esélyt az élettől, sok minden megváltozott a felfogásomban, és elkezdtem meglátni az apróságokban is a jót, és értékelni a kicsit is. Úgy hiszem, hogy néha muszáj kockáztatni, s megragadni a lehetőséget, hiszen van, amit csak egyetlen egyszer érhetünk el az életünkben, s ha nem kapaszkodunk bele... Akkor az örökre elúszik. - a professzor szemöldökei kíváncsian rezdülnek.
- Akkor Ön álmodozó típus? - kérdezi kíváncsian, miközben orrán feljebb tolja öreg szemüvegét.
- Talán meglepő lehet ezek után, de nem vagyok az. Sőt, kissé talán földhözragadtnak is nevezném önmagam. Szeretek olyan dolgokról ábrándozni, amik elérhető távolságban vannak. A kislányom például két nap múlva utazik hozzám, és már most agyalhatok azon, hogy milyen étterembe vigyem a kisasszonyt... Imádja a hasát, mint az apja! - elnevetem magam, s az idős úr is hasonlóan tesz.
- Mik a félelmei, Jason? Van, amitől retteg? - újabb váratlan kérdés, melyen még gondolkodnom sem kell. Valóban szükségesek ezek az új munkahelyemhez? Bólintok.
- Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék arra, hogy mi van, ha a kislányom, Aurora is örökölte a betegségem, és egyszer őt is ledönti a lábáról. Nekem szerencsém volt, mikor... - a professzor intően emeli fel a kezét.
- Önnek nem szerencséje volt. Ennek így kellett történnie. - mosolyog biztatóan, s váratlanul becsukja maga előtt az aktámat.
- Már csak egyetlen kérdésem van. Egy hónap múlva számíthatok Önre az Atlanti-óceán egy mélytengeri árkának vizsgálatakor? - és már nyújtja is felém a kezét lelkesen. - Gratulálok, dr. Jason Morales. Üdvözlöm köreinkben. Jövőhéten tudna kezdeni? - kockázat nélkül nincs nyereség, szokták mondani. Várom már, hogy New York magába szippantson, de egyben tartok is tőle. A múlt árnyai még ide is elérhetnek...

Az élet olyan, mint egy hullámvasút. Olykor felszáguldunk a hegyekbe, máskor pedig lesüllyedünk a völgy mélyére. Én a nagykorúságom kapujában ültem rá erre a halálos menetre, hiszen addig viszonylag békésen tengettem a mindennapjaim, s igyekeztem élvezni az életet. Ez azonban azt eredményezte, hogy az aggasztó jelek felett egyszerűen elcsusszantam...  
Kalandvágyó gyermekként éltem a mindennapjaimat, amiben mindig kerestem valami izgalmat, ami Abbotsford magányos kis városában nem volt nehéz, hiszen a természet egy karnyújtásnyira volt. Ha hegyet akartam mászni, csak kinéztem az ablakomon, s visszanéztek rám az égbe nyúló havas ormok, amik annyira hívogattak mindig is, hogy egy-egy éjszakán, mikor az álom már kezdett rám telepedni, szinte hallottam a hegygerincek felől halk suttogásokat, melyeket az éjszakai szél megkopogtatott az ablakomon. Ha erdőre vágytam, csak kiléptem a kertünk kapuján, s már bele is vetettem magam a rengetegbe, ahonnan sosem tértem haza üres kézzel; gombák, bogyók, s olykor még apróbb állatok is megbújtak a kosaram árnyékában. A családunk nem vette fel a haladó világ fonalát, hiszen tökéletesen megelégedtünk a mi kis farmunkkal, ahol temérdek állatot tartottunk, s annál is több zöldség és gyümölcs termett meg. Imádtam minden pillanatát annak, mikor az állatokkal kellett foglalkozni, ahogy azt sem tekintettem gyötrelmes munkának, mikor órák hosszat a tűző napon kellett betakarítani a termést. Tökéletes volt. Minden apró élőlényt ismerni akartam, ahogy minden növényről már egészen kicsiként gyűjtöttem magamnak az adatokat. Sosem vágytam el Abbotsfordból, nem akartam a nagyvárosok nyüzsgését, s a helyi pár gyerek és a kutyám, Frank társasága mindig is elegendőnek bizonyult. Sőt, néha még soknak is!
A szünidők egy részében mindig meglátogattam a nagyszülőket Alabamában, akik szintén egy öreg kis farmot igyekeztek fenntartani, de sajnos az évek felettük is egyre csak peregtek, így egyre kevesebbet tudtak foglalkozni a területtel és az ottlakó állatokkal. Épp, mikor a tizennyolcadik esztendőmet töltöttem abban az évben, akkor döntöttek úgy, hogy lecsökkentik a területet egy egészen kicsiny részre, s az állatokat is elajándékozzák. Az egész nyarat ezért náluk töltöttem, hogy segítsek mindenben, s mindközül ez volt a legemlékezetesebb. Csodás volt, s egyben szörnyű. Csodás, hiszen megismerkedtem egy különleges lánnyal, akinek talán még a mai napig nem tudtam elfelejteni az arcát, pedig aztán már huszonhat hosszú év is eltelt azóta, hogy láttam őt. S szörnyű, hiszen a bennem lappangó betegség újra kiújult. Ezúttal úgy tűnt, hogy kész letarolni.
Mikor még alig értem el a tizedik esztendőmet, számtalanszor ledöntött a lábamról a láz, s nem egyszer éreztem úgy, mintha minden porcikám lángolna még akkor is, mikor a hőmérő higanyszála épp alacsonyan volt. Ezekben a borzalmas napokban a létezés is nehéz volt. Emlékszem, hányszor ücsörögtem a kis patakban, hogy annak hűs vize csillapítsa a testem. Hányszor kocsikázott fel velem a család a hegyekbe, hogy legalább egy kicsit, csak egy kicsit belemerüljek a jeges hótengerbe! Akkor még rövid ideig tartottak ezek a szakaszok, s nem is voltak szerencsére túlságosan gyakoriak. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan távoztak, ezért sem tulajdonított neki senki túlságosan nagy jelentőséget. Beteges a gyerek - mondták sokan. Az utolsó nyaram utolsó hetén, amit Alabamában töltöttem, akkor változott meg minden. Nem múlt el az égető érzés pár nap alatt. A láz sem akart elillanni. Akkor vizsgált meg egy hozzáértőbb orvos, aki egyből egy borzalmas betegséget diagnosztizált nálam. Hamar kórházba kerültem, hiszen az állapotom pár nap alatt annyira rohamosan romlott, hogy egy ideig mesterséges kómában kellett tartaniuk. Ez a huzavona kínkeserves fél évig húzódott el... Ami alatt rengeteg minden történt. A tükörből már nem az a fiú nézett rám, ki egykor. Csontsoványra fogytam, s a napbarnított bőröm szürkés, sápadt volt, ahogy a csillogó tekintetem is fakóvá vált. A hajam kihullott, s csak bottal voltam egyáltalán képes magamtól járni. Nehéz visszagondolni arra az időszakra. Hogy mivé váltam. Hogy talán egy hajszál választott el attól, hogy átlépjek a túlvilágra, már ha nyughatatlan álmaimban nem láttam-e már a távolból a holtak birodalmának súlyos kapuit. Sok mindenkit magam mögött kellett hagynom, hiszen nem bírtam a szemükbe nézni. Nem akartam, hogy lássák ezt az összetört, gyenge testet, ami szinte már csak váz volt rajtam. Én azonban nem adtam fel. Nem lettem depressziós, nem fordultam magamba, mindig széles mosollyal fogadtam eleinte is, amikor egy új hajcsomót szedett le apám a párnámról. Nem engedhettem el az életet, hiszen egyetlen van belőle. Nem érhetett így véget...
Gyógyszeres kezelések és terápiák sora várt rám az elkövetkezendő fél évben. A szervezetem nagyon lassan bár, de úgy tűnt, hogy feléledt hamvaiból. Az értékeim hétről hétre jobbak lettek, s talán az volt a leglátványosabb javulás, mikor megsimogattam a fejem, s az apró hajszálak elkezdték csiklandozni a tenyerem... Nem engedhettem el ezt, így úgy döntöttem, hogy igenis megmutatom, hogy megérdemeltem az új esélyt. Az esélyt az életre. Így egészséges életmódra váltottam, ami magába foglalta a táplálkozást, a mozgást, s a tudatos stresszmentes életet. Az egyetemen ugyan halasztanom kellett, azonban a betegség kezdete után három évvel mégis újra beadtam a jelentkezésem. Követni akartam az álmaimat, s követtem is.  
Geográfusként végeztem, azon belül is a biogeográfia volt a főbb területem. Eleinte csak a közelben vizsgáltam a flórát és a faunát, aztán egy tanulmányi út során megismertem egy idős professzort, aki sarkkutató volt, s mesélt egy különleges expedícióról az Északi-sarkra, amit ő szervezett. Szüksége volt hozzáértő fiatalokra, akik a tudásukkal gyarapíthatják a csapatát, így felajánlott nekem egy helyet a csapatában. Nehéz döntés elé álltam. Sosem hagytam még el a megszokott és oly szeretett környezetem hosszabb időre, de ez az expedíció fél évet ölelt magába. Mi történt volna, ha hirtelen újra kiújul a betegségem? Mi lett volna, ha a gleccserek maguk alá temetnek? És ha beszakadt volna a jég? Ha beengedi a búvárruha a jeges vizet és megfagyok? Millió gondolat mászott át agyamon, mire eljutottam a végsőig. Élni kell. Hiszen csak egyetlen életünk van...  
Ez lett a mottóm. Belevágtam a sarki útba, amit ezután számtalan utazás követett. Vizsgáltam tengereket, óceánokat, erdőket, hegyeket, sivatagokat, s a bennük élő világot. Kezdtem lassan úgy érezni magam, mint gyermekként, amikor a kis Abbotsfordi városka jelentette nekem a világot. Aztán mire felnőtt lettem, a világ maga kinyitotta előttem kapuit.  
Az utazásaim akkor csappantak meg kissé, mikor harmincöt évesen megismertem a jelenlegi feleségem. Egy egyszerű pincérlány volt álmok nélkül, aki megelégedett azzal a kis kevéssel, ami jutott neki. Én mégis olyannyira bájosnak és magával ragadónak találtam, hogy mire észbe kaptam, egy év múlva már ott álltunk az oltár előtt. Bár nem voltak azonosak a céljaink, sem a vágyaink, sem pedig a felfogásunk, eleinte mégis nagyon jól megvoltunk egymás mellett. Néhány utazásom során ő is velem tartott, amit ugyan élvezett, hiszen soha életében nem látott világot, azonban mindig nagyobb öröm volt neki hazatérni a megszokott környezetbe. Nem szerette az újdonságokat és az izgalmat, ő inkább az a típus volt, aki megteremtette az otthon melegét. Nem véletlenül döntöttünk hát úgy, hogy családot alapítunk. Öt évvel ezelőtt megszületett az első és egyetlen gyermekünk, aki nagy örömöt hozott az akkor már kihűlő kapcsolatunkba. Aurora bearanyozta a mindennapjaimat, még a munkámat is elhanyagoltam mellette, s az utazásaimat bőven lecsökkentettem, inkább csak a környéken dolgoztam miatta. Még egészen csepp volt, mikor én már vittem magammal az erdőségekbe, s még alig bírt gügyögni, mikor a hátamra kötözve vittem őt magammal a földekre. Ahogy teltek az évek, egyre inkább kezdett hasonlítani rám nem csupán külsőre, de jellemre is. Mintha az anyjától semmit sem örökölt volna.  
Sokan hiszik, hogy egy gyermek megoldhatja a kihűlt kapcsolatokat, azonban ez egy hatalmas illúzió. Aurora megszületése csoda volt, de a feleségem és én nem tudtunk közelebb kerülni egymáshoz. Ő az évek során inkább a kényelembe menekült. A napjait leginkább a kanapén henyélve töltötte, s idejének nagy részében vagy a telefonja zakatolt a kezében, vagy pedig a tévét bámulta fakó szemekkel. Aurorát egyszerűbb volt beültetni valami ócska mese elé, mint hogy ténylegesen vele töltse az időt. Ellenben velem. Amikor időm engedte, mindig vittem magammal mindenhova, legyen az a sarki kisbolt, a nagyszülők istállója, vagy éppen egy megbeszélés. Ő egyre közelebb került hozzám, a feleségem pedig egyre távolabb. Már nem jött velem egyetlen utazásra sem, s nagyon ki sem akart mozdulni az otthon kényelméből.
Két hónapja mégis jött egy remek lehetőség. Úgy hittem, hogy jót fog tenni nekünk a környezetváltozás, s bár megszenvedtem érte, de végül sikerült elérnem Rubynál, hogy egy bizonytalan talánt mondjon az ötletemre: költözzünk New Yorkba!
Itt tartunk most. Egy hónapja elköltöztem New York monumentális, mindig mozgó és tomboló városába, hogy megteremtsek itt egy alapot magunknak, hogy majd pár hónap múlva Ruby és Aurora is utánam tudjon jönni. Mégis sok bennem a kettős érzés. Zúg a kétely és hasít a bizonytalanság, mégis melenget az izgalom és békít az újdonság. Nem vagyok benne biztos, hogy a feleségem utánam fog jönni. Abban sem vagyok biztos, hogy túléli a kapcsolatunk az elkövetkezendő pár hónapot. Ám ha nem lépek, akkor azt megbánhatom. S mivel egy életem van... Nahát, már majdnem elfelejtettem ezt a mottóm!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A csúnya, gyerekkori betegségek mindenkire más hatással vannak, nagyon sokan magukba fordulnak és elengedik az életet, depresszióba zuhannak. Te egy teljesen másik oldaláról ragadtad meg a betegséget, és az élni akarás, a csak azért is legyőzöm a betegséget hozzáállás lett az életed alappillére. Nagyon dícséretes, hogy nem elhagytad magad, hanem felszívtad és nemcsak a betegséget hagytad magad mögött, hanem egy nagyon aktív és teljes életet is sikerült felépítened magadnak.
Az a hangulat amit az előtörténeted legelején megteremtettél, végig jelen volt miközben olvastam. Valami békés, nosztalgikus nyugalom jellemezte, amit én kifejezetten szerettem benne Mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, talán ezért sikerült egymásra találnotok a feleségeddel a szemmel látható különbségek ellenére is, de lehet, hogy ez a vonzás nem elég erős ahhoz, hogy kitartson. :/
Minden szülő rémálma, hogy a gyereke beteg lesz, a te esetedben ez a félelem sajnos nem alaptalan, hiszen pontosan tudod, hogy mivel jár egy komoly betegség, annak milyen hatásai vannak az életedre és hogy mennyire nehéz harcolni ellene.
Nagyon tetszik, hogy ez a hatalmas, mackó külsejű kőszikla férfi, tele van érzelemmel, érzékenységgel, gondolatokkal. A rosszfiú aki körbeutazza a világot, de ha a kislánya arra kéri felveszi  a hercegnős ruhát.
Nekem kifejezetten tetszik ez a kettősség Jasonben
Estig tudnám sorolni, hogy mennyire imádtam és hogy teljesen levettél a lábamról ezzel a szépen kigondolt karakterrel, de tudom, hogy várnak már rád úgyhogy nem is tartalak fenn tovább
Azt hiszem, hogy a New York-ba költözésed sokkal több meglepetést tartogat számodra, mint amit ebben a pillanatban el tudsz képzelni
Színt és rangot admin ad majd, addig is foglalózz és nyomás meghódítani New Yorkot és az Atlanti -ócán mélyét.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!