Nem voltak illúzióim a fogadtatásomat illetően, de azért ekkora ellenállásra és ilyen hideg fogadtatásra nem számítottam. Kezdjük azzal, hogy az apám el se jött, az orrát nem dugta volna ide, hogy egyszer is lásson az életben. Nem mintha hiányozna vagy ilyesmi, de mégis csak az apám, és... hát, elég bunkó dolog lepasszolni a bátyjának, hogy "vigyázzon rám az eljárás ideje alatt". Richard (a nagybátyám) egyébként meglepően nyájas volt velem. Lehet, hogy ő még hisz abban, hogy majd a DNS teszt kimutatja, hogy nem is vagyok rokon, és majd megdughat... legalábbis úgy méregetett a szeme sarkából, amitől őszintén szólva felfordul a gyomrom.
Már azt is tudom, hogy amikor a világot teremtették, akkor volt, akinek két kézzel szórtak a jóból, aki gazdag az szép is, ma a saját bőrömön megtapasztalhattam. Richard bácsikám, és a fiai is, mintha valami hiper luxi magazin lapjairól léptek volna le. A nagyobbik fia mondjuk egyáltalán nem volt szívélyes, egy szót se szólt hozzám, csak becsmérelve méregetett (mint a többiek úgy általában). A fiatalabb, Bo, ő mutatta meg a szobámat ("közel van a mieinkhez"), hogy hol van a konyha, hogyan működik ez az egész tabletről vagy telefonról irányítható hangvezérelt okosház... rendes volt velem. Kérdezte, hogy mindig ilyen hallgatag vagyok-e, mire csak bólintani tudtam, annyira kimerültem, hogy majdnem elájultam, de szerencsére ebből az egész Adams family nem vett észre semmit.
De éjjel nem jött álom a szememre. Napok óta nem ettem, csak pár szem kekszet, mégis úgy érzem, hogy híztam. Ez a hercehurca teljesen kicsinál, lassan már tényleg egy falatot se merek megenni, mert elgurulok. Ezen is agyalok, jobb híján, hiszen azon kár is lenne, hogy a családom helyből utál. Aztán végre elaludtam, nagy nehezen, ebben a bazinagy, idegen szobában és a bazinagy idegen ágyban.
Reggel mégis korán ébredtem, és mivel nemhogy a várost de még a házat sem ismerem, úgy döntöttem inkább a szobámban maradok még egy ideig. Lezuhanyoztam, hajat mostam, megszárítottam (úgy-ahogy), kipakoltam pár ruhát a bőröndömből, és Noelt is alaposan elraktam, hogy ne találkozzon vele a ház népe. Aztán, miután felvettem egy egyszerű pólót és egy kantáros nadrágot, elindulok a konyha irányába, mert már olyan hangosan korog a hasam, hogy szerintem a szomszéd házban is hallották. Valamit ennem kell.
Szerencsém van, hogy találkoztam a szakáccsal, ő annyira kedves! Mosolygott, és biztosított felőle, hogy mennyire örül annak, hogy "egy ilyen filigrán kislány" is a ház népét gyarapítja. Hiába mondtam neki, hogy csak egy kis bacont szeretnék, és szénhidrát csökkentett pirítóst, a tányéromra pakolt ezekből egy jó nagy adagot, és még némi elképesztően jó illatú rántottát is. Egy másik tányérra tett nekem gyümölcsöt (bár tudnám miért, hisz nem kértem?), és mire leültem az étkezőben, már ott is volt a nagy halom kaja mellé, életem leggyönyörűbb jéghideg házi tejkaramellája, sok habbal és egy espressoval nyakon öntve. Hű! Csak bámultam a tányérokat, és azon agyaltam, hogy hogy a fenébe fogom ezt én elpusztítani? A válasz: apránként. A rántotta olyan finom, amilyet még sose ettem, a bacon ropogós, a pirítós isteni... mire kettőt pislogtam, már félig üres lett a tányérom!
Ekkor toppant be Jason, de vagy nem akar rólam tudomást venni, vagy tényleg nem vett észre, olyannyira félálomban van. Pedig egyrészt az asztal túloldalán ülök, másrészt tetemes mennyiségű kaja vesz körül, ami apró termetemet kiegészítve már jelentős felületet képez, amit észrevehetett volna.
- Reggelizek.- felelem az egyáltalán nem udvariasan feltett kérdésére annyira érzelem mentesen, mintha csak egy robot mondta volna. Utálom, hogy ebben a házban mindenki állandóan méreget. Nézik, keresik, hogy hasonlítok-e rájuk, de az még nekem is feltűnt, hogy nem. Egyáltalán nem aggódok, ha esetleg DNS tesztre kerülne a sor, de tény, hogy magam is elbizonytalanodnék, ha csak a szememre támaszkodnék. Óvatosan kortyolok a karamellából, miközben Jason újabb gonosz szavakat vág hozzám. Belegondolni, hogy mostantól minden nap ilyen lesz...?
- Nem kell feltérképeznem titeket ahhoz, hogy tudjam, csak az öcséddel tudok kommunikálni felnőtt ember módjára. - a leltározásra vonatkozó megjegyzését inkább meg se hallom, nem akarok rá felelni. A gúnyos vigyorától viszont viszket a tenyerem, szóval előveszem a szigorúbbik arcom, és úgy pillantok rá.
- Jobban teszed, ha hamar hozzászoksz a jelenlétemhez, mert itt leszek egy ideig. - harapok nagyot a pirítósból, és állom a tekintetét, én ugyan nem ijedek meg tőle. Az arcát fürkészem, próbálom bevésni az agyamba a vonásait, hogy valahogy kiismerjem a jellemét. Még sose bámultam ilyen sokáig valakit, aki ennyire jól néz ki. A suliban volt egy srác, ő volt a legmenőbb, de távolról se ez a kaliber. Már éppen zavarba is jönnék a gondolattól, amikor leesik, hogy ez a srác bizony az unokabátyám, szóval házinyúl, szóval annyit bámulom amennyit csak akarom. Úgyse érti félre, hisz rokon.
Taktikát váltok, és inkább megpróbálok "haverkodni", ha már egy fedél alatt kell élnünk egy ideig. Eszek pár falatot, majd teljesen kedélyes hangon szólítom meg Jasont.
- Mivel a mai tervekről kérdeztél... megmondanád az apám címét, kérlek? Meglátogatnám azt a seggfejet, bizonyára örülne nekem a sopánkodós némberével együtt. - óh igen, apámat még nem láttam, de a csaját már igen. Pfuuj, én még ilyen műanyag, már ránézésre is hárpia nőt még nem láttam. - Biztos örülnének nekem. - húzódik valamiért tőlem mostanáig jellem idegen "tömeggyilkos" félmosolyra a szám sarka. Hű, de rossz hatással van rám ez a család!