Fáradtan és kicsit nyúzottan nyitottam be a pékségbe, miközben azon gondolkodtam, hogy hogyan tovább, vagy merre is kellene mennem ebben a hatalmas városban. Egyáltalán nem ismertem ki magamat és térképem se volt, a telefonom pedig legtöbb esetben kikapcsolt állapotban volt, hiszen úgyse hívott volna senki se. Általában csak akkor volt bekapcsolva, ha sikerült találnom alkalmi munkákat, hogy el tudjanak érni miatta. Mosollyal az arcomon köszöntem, ahogy beléptem az üzletbe, majd miután szemügyre vettem a kínálatot kértem egy szendvicset és teát. Türelmesen vártam, miközben újra végigpásztázottam a helységet, a hozzám hasonlóan kora reggeli pacsirtákat figyeltem. Bár engem inkább a kényelmetlen pad dobott ki, mintsem a puha ágy, mert valahova sietnem kellene. Túlzottan későn érkeztem meg a városba, így esélyem se volt szállást keresni, vagyis inkább nem mertem. Inkább maradtam az állomás közelében, ahol lámpáknak köszönhetően világos volt, a forgalomnak köszönhetően pedig hangzavar uralkodott, ami még mindig nagyobb biztonság érzett keltett bennem, mint egy kihalt és sötét hely, amire a legtöbb ember vágyik, ha álomra hajtja a fejét. A gondolataim ezerfelé cikáztak, amikor is meghallottam a nevemet. Sietve pillantottam a tévé felé, majd amikor megláttam a két évvel ezelőtti képet, akkor lefagytam. Pár pillanatig még levegőt is elfelejtettem venni. Sietve húztam a fejemre a kapucnimat, majd meg se várva a reggelimet egyszerűen kirohantam az üzletből. Úgy éreztem, hogy megfulladok és forog velem a virág. Vajon mennyien láthatták? Vajon ott bent emlékezni fognak rám, vagy csak egy leszek a sok elmosódott arcból.  A szívem egyre hevesebben kalimpált, miközben elindultam az állomáshoz, hogy magamhoz vegyem a táskámat és keressek valami rejtekhelyet.
Rohadt életbe!
Csessze meg a péntek tizenhárom magát!
Dühösen rúgtam bele a földön heverő palackba, mert pontosan tudtam, hogy ez még nehezebbé fogja tenni a következő napokat számomra. Pár napig nem kereshetek munkát, mert talán látták a reggeli híreket, benne pedig rólam szóló hírt és talán szólnának a rendőrségnek, hogy láttak, azt pedig nem engedhetem meg. Oda nem mehetek vissza, akkor inkább a halál, vagy a börtön. Bele se akartam gondolni, hogy apám mit is tenne velem, ha újra a karmai közé kerülnék, mert biztos voltam abban, hogy árulásnak fogta fel a szökésemet.  Nem maradt sok pénzem miután tegnap reggel reggelit és jegyet vettem az ideúthoz. Hasam pedig egyből morogni kezdett, hogy emlékeztessen arra, hogy tegnap reggel óta csak egy darab almát ettem és igazán visszamehetnék azért a szendvicsért, de mit sem törődve a hanggal egyszerűen folytattam az utamat. Sietve pillantottam körbe, mielőtt leléptem volna a járdáról és már majdnem sikerült is átjutnom, amikor is valaki olyan sebességgel kanyarodott ki az egyik mellékutcából, mintha az élete múlna azon, hogy minél hamarabb eljusson oda, ahova igyekszik. Riadtan pillantottam a hang irányába, de esélyem se volt arra, hogy elkerüljem az ütközést. Inkább csak lehunytam a szememet és vártam, hogy megtörténjen az, aminek meg kell. Talán így volt megírva, hogy minden egy ehhez hasonlóan elcseszett pénteki napon érjen véget, pontosan úgy, ahogyan elkezdődött.
Éreztem az ütközést, a betonnal való koppanás is megvolt, majd utána minden elsötétült. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig feküdtem kidőlve, de aztán egyszer csak újra hallottam az utca zaját, azt, ahogyan valaki beszél hozzám, de nem értettem amit mond. Párat pislogtam és próbáltam felfogni, hogy mi is történt vagy éppen hol vagyok. A lábam fájt, a fejem hasogatott és mintha valami nedveset is éreztem volna a homlokomnál. Talán eleredt az eső? A kép homályos volt, miközben remegő kézzel nyúltam a homlokomhoz, pontosan oda, ahol fájt. Éreztem, hogy valami nedveset tapintok és aztán hamarosan megláttam az ujjaimra kenődött vért.
- Tudod, azért van a két szemed, hogy használd, ha meg nem tudod, akkor ne vezess! – robbant ki belőlem dühösen, bár igazából még mindig fogalmam sem volt arról, hogy egyáltalán itt van-e még az, aki okozta a bajt, vagy nincs, mert még mindig homályosan láttam. Egyszerűen ez csak túl sok volt és a pánik, hogy esetleg már hívta a mentőket, vagy a rendőröket még idegessebbé tett. Pislogtam párat, majd végre szép lassan kezdett egyre tisztább lenni a kép.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Egy korszak lezárul, ami nem könnyítette meg ugyan a helyzetemet, de felnyitotta némileg a szemeimet. Nem ragadhatok le a múltban, mikor a jövőm kezd elhalványulni előttem. A Norton lány elköltözött, egy szó nélkül, így ezzel végleg lezárta a köztem és a testvérével való emlékeket. Hogy melyikünk hazudott nagyobbat, az a legnagyobb fejtegetősdik egyike... fogalmam sincs. Álmatlan éjszakáim nemigazán voltak miatta, így a túltett dolgok életstílus elsajátítása gyorsan ment. Persze hogy hiányzott azért, hiszen az életemnek hitt nőjét láttam benne, de ahogy Jude is megmondta, túl kell lépnem rajta és új dolgokba belevágni. Na meg persze az új munka is meghozta a várt útmutatást, hiszen rávilágított több dologra is. Több örültség nem igazán férne bele az életembe, de simán belém tuszkolja magát. Igen, nem mondtam le még elég sok mindenről, hiszen évekig az életemet képezték. Persze visszafogottabb lettem azóta a nap óta és a kapott fejmosás is rásegített, szóval óvatosabb lettem. Ám ez a péntek 13 a szerencse napom is lehetett volna. Az volt. Egész nap szinte bent voltam, már hajnalok hajnalán Joe-hoz evett a fene, együtt munkálkodtunk egy fontos dologban, végül mára feladtuk, mehetett mindenki a maga dolgára, így én is megindultam, hogy haza érjek...ami pedig elgondolkodtató volt számomra, hogy nem ittam csak azért mert eggyel kevesebben voltak az életemben. Mondhatni inkább elgondolkodtatott, hogy sosem volt az életem része és ezért is ment el, mert nem voltam fontos. A lelkemre és a szívemre vettem persze elsőre mikor leesett a tantusz, hogy már nem lakik ott, ahol lefeküdtünk és kicsit szarul esett a szó nélkülisége is...de túlélem. Inkább másra fókuszálok és kerülöm ezzel a témát is. Helyesen cselekszek. Volt ebben is segítségem és ez a lényeg. Mert nem biztos, hogy ment volna egyedül. Így úton voltam, hogy letegyem magam otthon, kaptam kaját is, szóval azt akartam majd bezabálni a tv mellett, majd egy fürdés után...majd meglátom még mi lesz a programom, hiszen reggel ugyanúgy kelhetek hajnalban. Nem mintha gondot okozna, csak ott kell legyek fejben. Szóval a kanyart beveszem, hogy két utcával odébb leparkoljak, hogy csak pár métert kelljen mennem a lakásig és végre betegyem a lábam haza. Az igazság az, hogy szabályosan közlekedek. Nem vétek hibát, kívülről fújom hogy mikor van a környékemen tolongás és mikor van laza útszakasz. Most az utóbbinak kellene érkeznie, helyette még én magam is meglepődöm, mikor későn veszem észre a járdásról lelépőt... nem környékbeli az fix...az itteniek ilyet nem csinálnak. Későn már, de a fékre tapostam...nem hittem volna, hogy leragad ott és nem halad tovább. Szóval nem voltam durva sem, de nem is mentem keresztül rajta...időben fékeztem, mégis beleszaladtam. Morogtam is kicsit a kormány mögött, hogy hogy lehetnek ilyen seggfejek az emberek és hogy miért nem tudott igyekezni. Előkaptam a mobilom és kivágódtam az ajtón. Itt hagyni nem fogom az fix...már rég nem az az ember vagyok...rohadt felelősség! A nő mellé térdeltem és kitapintottam finom mozdulattal az ütőerét a nyakán. Életben van! Megkönnyebbülten sóhajtottam, megúsztam egy gyilkosságot és nem épp most akarok ezzel foglalkozni. Lassan áttanulmányoztam a testét, hogy merre sérült, közben beszéltem hozzá, hátha eszméleténél lesz közben. Beszéltem...a hogylétéről érdeklődtem, hol érez fájdalmat...mikor aztán végre magához tért. A kérdése meglepett, hiszen ez az egész nem is az én hibám volt. Részben. Kicsit mérgessé vált az arckifejezésem, majd felszólaltam.  
- Mi a francnak a két szemed azon a nagy fejeden ha nem használod?! - szúrtam oda nem épp a legkedvesebben, de ez van, hiszen felcseszett és nem igazán érdekelt ki is ő. Lehetett tényleg akárki lánya...tökömet sem érdekelte.


Megjelenés

Egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy itt a vég, ami egyszerre töltött el félelemmel és megkönnyebbüléssel. Olykor azt mondjuk, hogy vágyunk a végre, de közben meg élni is akarunk… Bennem ez a kettőség meg olykor eléggé nagy harcban álltak egymással.  Igazából nem akartam meghalni, de olykor úgy éreztem, hogy nem tudok így élni már. Megviselt az elmúlt 28 hónap. Ennyi ideje viseltem más nevet, ennyi ideje rettegtem attól, hogy egyszer rám találnak és újra visszakerülök abba a pokolba. Ennyi ideje próbáltam megélni a jéghátán is.
Nem a férfinak szólt igazán a hangulatom és a bunkóságom se, de ahogy lenni szokott mindig van egy pont, amikor betelik a pohár és ráborítjuk valakire a sok szarságot, amit egészen addig elnyomtunk magukban. A fejem eléggé hasogatott és az egyik lábam is, de amikor meghallottam a válaszát, akkor gúnyosan elnevettem magamat.
- Elütsz és még sértegetsz is? Ez aztán nem semmi, bunkóság érdemrendjét igazán megérdemled! – gúnyosan csendült a hangom, majd felszisszentem, amikor a sebemhez értem. Szép lassan körbepillantottam, majd pár pillanat erejéig rémület suhant át az arcomon, amikor feltűnt, hogy páran minket néznek. Óvatosan a kapucnimat még inkább az arcomba húztam, mert nem akartam, hogy valaki felismerjem, vagy úgy döntsön ebből jó kis videót készít a netre. Az se érdekelt, hogy az egyik legjobb pulcsim esetleg véres lesz, csak az számított, hogy senki se láthassa az arcomat. Lassan kicsit feljebb ültem, de egyből megbántam, mert a fejem még inkább lüktetni kezdett, a jobb lábam pedig még inkább hasogatott, ahogy kicsit megmozdítottam.
- Ha már úgy döntöttél, hogy belőlem csinálsz díszt a kocsid elejére, akkor esetleg segíthetnél ellátni a sérülésemet is. – kíváncsian fürkésztem őt, mert én se voltam normális, hogy ezt mondom. Fogalmam sincs, hogy mennyire ért hozzá, de még mindig jobb lehetőségnek tűnt, mint kórházba kerülni, ahol esetleg lebukhatok. Ahogyan az is tény volt, hogy a cuccaim között nincs elsősegélycsomag. – Legalábbis gondolom van elsősegélycsomagod a kocsidban, mert ha így vezetsz, akkor nem én lehetek az első áldozat a gyűjteményedben, így emiatt is jobb lenne nem értesíteni a rendőrséget, ahogy a mentőket se. – láttam a telefonját a közelben és nagyon reméltem, hogy eddig nem hívott senkit se. Szerettem volna minél hamarabb eltűnni az utcáról, de szükségem volt arra, hogy valaki legalább a fejemen lévő sebet bekötözze. Nem voltam bűnözőlángelme, aki majd betörne emiatt valahova és fegyvert rántana, hogy lássák el, mint a filmekben. Lopni is maximum ételt loptam, de amiatt is sokszor emésztett a bűntudat, de ennem attól még kellett. Ebben a pillanatban úgy döntött a hasam, hogy erre emlékeztet is, mert hatalmasat korgott.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Elütni valakit senkinek sem kellemes. De ha már így alakult, akkor ne azt kapd viszonzásul hogy egy fasz vagy, aki nem figyel. Holott ő se figyelt ugyanúgy, csak lelépett és megtörtént a baj. Ennyit a jó szerencséről és ennyit arról, hogy ma könnyebb napom lesz az előzőekhez képest. Sosem lesznek jobb napjaim, szóval átkozhatok egy újabbat. Úgy néz ki a lány megússza kisebb fejfájással, bár nem ártana ha egy orvos is megnézné, ám a szavai miatt egy kicsit elodázom a hívást...puffogása hatására szinte agyfaszt kapok, mintha ő nem lenne ebben az egész őrületben hibás. Mintha csak engem érintene az egész húzás. Úgy tűnik a szájával és annak menésével minden rendben van, felszaladnak szemöldökeim a magasba, a telefont kicsit lejebb eresztem.  
- Úgy tűnik semmi bajod...a sérülésed elenyésző lehet, ha az embert így tudod baszogatni...- néztem végig rajta és a látható sérülését is a kezembe vettem, hogy átnézzem, tört-e csontja vagy esetleg zúzódása akadt-e. Hogy fájdalmat okozok az természetes, ha ekkora szája van, akkor tűrje el a többit is, ha ő bunkó, hát viszont kapja, nem hunyhatom le miatta a szemeimet.  
- Van elsősegélycsomag, de a fejfájásodon nem segít mi benne lapul...de a csípős nyelvedet befújhatom valamivel esetleg... - gondolkodok el egy pillanatra, hogy valóban lapul-e minden megfelelő alkatrész ebben a szaros járgányban, láda biztosan, de hogy minden cucc a helyén van-e...meglátjuk.  
- Orvos nem vagyok, jobb lenne ha látna valami hasonló muksó. - szögezem le, bár mentőt nem fogok riasztani, abból rendőri érkezés is lenne, azt meg kihagynám, hiszen nem szimpatizálok velük. Nem komálnak és én se őket. A csaj meg eléggé rejtegeti az arcát, valószínűleg ő sem szeretne rendőrséget a nyakunkba.  
- Szóval beviszlek a kórházba...- teszem el a telefont, ennyit a mai napról, szóval a sebeit figyelembe véve segítettem fel a földről, ha hagyta magát és nem ellenkezett, mondjuk akkor is felnyaláboltam a földről, csak akkor voltam kicsit durvább. A kocsiba be és ha nem volt ellenvetése, akkor indulhattunk is. Ha akad jobb ötlete, hát szívesen hallgatom, de a kormánynál én vagyok, szóval erős érvelésre van szükségem, hogy másfelé vigyem. Csak leakarom passzolni, ne nekem legyen ekkora felesleges gondom!

Megjelenés

- Sajnálom, ha a lelkedbe tapostam és megbántottam az egodat. Netalán adjak zsebkendőt? – természetesen merő egy gúny volt a hangom, mert egyáltalán nem sajnáltam. Valószínűleg fordított esetben neki se lett volna rózsás a kedve, ha valaki elüti őt. Én körbenéztem mielőtt leléptem a járdáról, ő akkor még sehol se volt. Arról meg nem tehetek, hogy ő úgy kanyarodik be az utcába, hogy nem néz körbe normálisan, vagy azt hiszi én már rég a járdán leszek mire odaér.    
Szavaira megforgattam a szemeimet, miközben ügyeltem arra, hogy a kapucnim továbbra is jól takarja az arcomat a kíváncsi szempárok elől. – Zsenikém, azon talán segítene, hogy ne vérezzek össze mindent. – mert nem is a fejfájásomra kértem volna gyógyszert, hanem fertőtlenítőre és kötszerre lett volna szükségem, mielőtt még úgy festenék, mint aki most kíván szerepet kapni valami horror filmben. Ott előszeretettel menekülnek véres arccal, vagyis úgy rémlik. Régóta nem néztem ilyen filmeket, mert elég volt nekem a saját démonjaim elől rejtve maradni.  
- Pedig eléggé olyannak tűnsz, mint aki ért hozzá, hiszen az előbb jegyezted meg, hogy olyan nagy bajom nem lehet. Talán el kellene döntened, hogy végre mit is gondolsz. – negédes mosolyt villantottam rá, mert az előbb eléggé könnyedén kijelentette azt, hogy annyira nagy bajom nem lehet, mert bemertem szólni és a pici lelkivilágába gázolni. Vajon eddig még nem nagyon akadt össze olyannal, aki visszaszólt volna neki? Mondjuk azzal tisztában voltam, hogy a férfiak egoja eléggé sérülékeny tud lenni ilyen téren, de olykor ez nekem nagyon is kapóra jött az elmúlt évek alatt.
- Biztosan nem viszel be! – hangom határozottan csendült, ha pedig megpróbált felszedni a földről, akkor ellenállásba ütközött. Fájdalmas nyögés hagyta el ajkaimat, ahogyan a lábamat megmozdítottam. Utána pedig még egyet sikítottam is, mint akit éppen most akarnak elrabolni, de persze a bámészkodok közül senki se sietett a megmentésemre. Összefontam a karomat, mint egy duzzogó kiskölyök, amikor berakott a kocsijába, és mire észbe kaptam, hogy ki is zárhatnám a kocsiból, hiszen a kocsikulcs ott volt az indítóban, addigra már be is szállt. Francba. Fejem egyre inkább hasogatott és kicsit szédültem is.
- Ha beviszel, akkor elmondom, hogy elütöttél és lehet körözött bűnöző vagy, ezért nem akartál mentőt hívni, hogy nehogy szóljanak a rendőröknek. Biztos vagyok benne, hogy imádni fognak az ápolok és a fánk zabálók is. -  hangom ártatlanul csendült és lehúztam a fejemről a kapucnit, hogy ne legyen véres, ha eddig nem lett az, vagy ne legyen még inkább az. Aprót sóhajtottam, majd úgy folytattam a beszédet, mintha csak az igazságról beszélnék. – Persze, azt is hozzátehetem, hogy tőled szöktem meg, mert elraboltál, így elütöttél, hogy nehogy fecsegni tudjak, de a terved nem jött be és páran láttak is minket, így féltél attól, hogy felkerül a képed a netre, ezért inkább behoztál ide, mintha te lennél a jófiú, mert remélted félek eléggé tőled és nem fog eljárni a szám. – nem néztem a mellettem ülő ismeretlenre, de biztos voltam abban, ha eddig nem kívánt a pokolra, akkor ez a mese után tuti oda kíván, hiszen a hanglejtésemből egyértelmű volt, hogy egészen hihetően tudom előadni és nem esik nehezemre a hazugságot igazságnak beállítani. – Vajon kinek hinnének morci kapitánynak, vagy az ártatlannak tűnő, sebesült nőnek? – tettem fel a költői kérdést, mert ha sikerülne is idővel kimagyaráznia a dolgokat és rávilágítani arra, hogy hazudtam, addigra is elég nagy fejfájást okoznék neki és én már rég eltűnnék addigra. – De persze, ha eltekintünk a korábban mondottaktól és csak azt nézzük, hogy ott a fejsérülésem, ami akár járhatott agyrázkódással is, akkor felmerül az, hogy 12 vagy 24 óráig nem lehet egyedül hagyni és ki másra bíznának, mint az annyira imádott pasimra, ha nincs más akinek lehetne szólni. – persze, hogy őt értettem ez alatt és a hangom a lehető legédesebben csendült. Vajon mennyi idő alatt fog kidobni a kocsiból? Biztos voltam abban, hogy nem szeretne ennyi időt eltölteni velem egy fedél alatt, ahogyan én se vágytam igazán a társaságára.
- Szóval még mindig el akarsz vinni a kórházba, vagy inkább ellátod a sérülésemet, adsz fájdalomcsillapítót és úgy tehetünk, mint akik soha nem is találkoztak? - és ekkor végre ránéztem a lehető legédesebb mosolyommal, hogy lássam mennyire is húztam már fel az agyát és vajon meggondolta-e már magát.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Sokszor mondták már, hogy olykor hallgatnom kellene, mert kifogják egyszer a beszólásaim végett tépni a szívemet. Sose hallgatok az ilyen esztelenségre, viszont nem tagadhatom meg magam. Most sem érdekel kinek okozok fejfájást, vagy hogy mennyire szúrok a szavaimmal. Csaj, vagy öreg, vagy túl fiatal, szarok bele...aki normálisan hozzám szól, hát azzal úgy is bánok. Nem szóltam, csupán szemmel tartottam, pont eléggé felvágták a nyelvét, így talán egy kicsike sérülés nem lehet a világvége. De csak ő gondolja így persze...nem vagyok orvos, de ha nagyobb baj lenne, akkor nem velem foglalkozna, hogy mit vágtam a fejéhez, hanem más egyebekkel, más fontossági sorrendel foglalkozna. De nem...kényelmesebb számára ez, hogy beszól. Kényelmes és egyszerűbb, hibáztathat engem, holott ő is ugyanúgy bűnös ebben. Valahogy ismerős mindez, csak a fene sem tudja, hogy miért. Mikor azonban közöltem, hogy kórházba viszem, visszafeleselt, hogy nem...szóval nem akkora az a baj... összeszűkült szemekkel figyeltem, s közben pedig a kocsiba is betettem az anyósülésre, ha kellett hát az övet is bekötöttem és mire észbe kapott volna hát már mellette ültem és indítottam. A korábbi sikkantásával nem foglalkoztam, volt már ennél kellemetlenebb problémám is, mint ez. Persze hallottam a szavait, ahogy magyarázni kezd a rendőrökkel, hogy elmondja nekik, hogy elraboltam...ahha...és még hinnének is neki...elmosolyodom enyhén. Ez a sztori bűzlik kicsit...de rendben...
- Van benne igazság. Bűnöző vagyok... - komorodtam el, hiszen féligazság van benne, autókat lopkodok, hogy megélhessek belőle. Múlt idő, volt ezzel segítségem is persze, hogy ellenálljak az ilyeneknek. A zsaruk amúgy is imádnak, ahogy a bátyám is ilyen esetben, szóval nem lenne újdonság. Rápillantottam, ahogy leszedte magáról a kapucnit, majd újra előre fordultam. Nagyon szajkózza ezt a rendőr dolgot, meg a korábbi orvosi segítséget is elutasította, nem akarta, hogy bevigyem...a költői kérdést is feltette, majd szemet forgattam. Persze hogy nem hisznek nekem...hallgattam a további mondandóját, a felügyeletet és azt hogy elengednének vele, ha felügyeletet adok neki x órán keresztül. Még mindig vinném-e orvoshoz?  
- Nem! - a fékre tapostam, majd kicsit félre álltam, hogy megtudjak fordulni az úton, persze dudáltak rám, hiszen helytelen cselekedet volt, de legalább sikeres volt a manőver. - Időt spórolunk a rendőröknek is, meg ingyen a kórházba visznek minden szar nélkül.... szóval a rendőrökhöz megyünk először. Elmondhatod, hogy elgázoltalak, úgyis ismernek az őrsön elég sokan... - vállat vontam és a megfelelő irányba fordultam, hogy a rendőrség felé tartsak.  
- Ráadásul ez így rövidebb táv, mintha a kórházig mennék...nem kell majd tankolnom holnap. - pöckölöm meg a tankolást jelző icont a műszerfalon, végül a kanyart is sikeresen bevettem. Túl komoly vagyok, ráadásul nem viccnek szántam a szavaimat sem. Ha ő így, akkor majd én is.  

Megjelenés

Sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy ennyire higgadtan fogja tudomásul venni mindazt amit mondok, ahogyan mosolyra se, de aztán a szavai voltak azok, amik igazán megleptek. Nagyokat pislogtam, mint aki nem biztos abban, hogy jól hallotta azt, amit csak úgy félvállról odavetettek neki. Nem lehetek ennyire szerencsétlen, hogy pont egy bűnözőt sikerül kifognom, de mivel eddig nem ismert fel, valószínűleg nincs köze az apámhoz és nagy eséllyel nem lehet annyira szörnyű se, mint az az ember, aki miatt folyamat úton vagyok. Végül hitetlenkedve elnevettem magam és még a fejemet is megráztam, mintha nem akarna már így is szétrobbanni.
- Remek, ez az én szerencsém… - mormogtam az orrom alatt, mert lehet félnem kellett volna, hogy milyen sötét ügyekben van benne a keze, de már valahogy nem érdekelt. Be kellett látnom azt is, hogy elfáradtam. Két éve éltem rettegésben, két éve nem volt igazán otthonom és olykor már azt se tudtam ki vagyok, aztán meg találkozom vele. Mások biztosan nem így reagáltak volna a szavaimra, mint ő tette. Meglepett és nem igazán tudtam már azt, hogy mihez is kellene kezdenem ezzel a helyzettel. Reggel ott szerepelt újra a képem a híradásokban, aztán elütöttek és most meg itt ülök egy totál ismeretlennel egy kocsiban. Lehet még ennél is rosszabb? Ha tudom mit tesz pár perccel később, akkor biztosan nem gondoltam volna azt, hogy nem lehet ennél rosszabb, mert ennyire nem utálhatnak az égiek se.
Fájdalmasan nyögtem fel, ahogyan az öv megfogott a hirtelen fékezésnél, a lábamba is belenyilallt ismét a fájdalom. Hallottam a dühös dudálásokat, miközben próbáltam újra levegőt kapni. Az öv az üléshez préselt, a fejem meg egyre inkább kezdett megőrjíteni. Nem túlzottan élvezte azt, hogy az ülésnek csapódott és az utcáról beszűrődő zajok is egyre inkább irritáltak.
- Te megőrültél? Belénk is jöhettek volna! – dühösen ordítottam rá, de mielőtt még igazán belendülhettem volna, azelőtt a szavaival elérte, hogy elfelejtsek mindent, amit még pár másodperce a fejéhez akartam vágni. Félelem könnyedén leolvasható volt az arcomról, az ölemben pihenő kezem megremegett, mire sietve húztam rá a pulcsimat, hátha még nem vette észre. – Ennyire hülye még te se lehetsz. Te tényleg inkább bajba akarsz kerülni ahelyett, hogy adnál egy kis gézt és fertőtlenítőt? – nem akartam elhinni és egyre inkább kezdtem pánikba esni. Úgy éreztem, mintha elfogyna a levegő az autóból, vagy lehetséges, hogy a testem kezdte elfelejteni, hogy miként is kell lélegezni?
- Állj meg, ha nem állsz meg, akkor esküszöm, hogy kiugrom!! – hangom egyszerre csendült dühösen és ijedten, mielőtt pedig bezárhatta volna ajtókat, azelőtt kicsit kinyitottam az ajtómat, mintha csak súlyt akarnék adni a szavaimnak. Tudom, hogy mekkora őrültség volt és egy normális ember nem tenne ilyet, de ha az aszfalt nem öl meg, akkor talán egy másik autó megteszi, ami nem tud időben lefékezni, mert még a halál is édesebbnek tűnt, mint az hogy a rendőrség értesítse a családomat. Valószínűleg kevés olyan ember van, aki inkább a halált választaná, minthogy rátaláljanak… – Nem mehetek a rendőrségre. Nem mehetek oda vissza.– hangom alig hallhatóan csendült, de biztosan voltam abban, hogy ő tisztán hallja. – Kérlek… - a társaságában most először hagyta el ez a szó az ajkaimat, de érezhető volt belőle a kétségbeesésem. Ha pedig továbbra se állt meg, akkor ingerülten próbáltam kikapcsolni az övemet, ami úgy tűnt nem akarja megadni a menekülés lehetőségét. Újra és újra próbáltam kikapcsolni az övemet, majd megadóan sóhajtottam. – Ha tényleg odaviszel, akkor nem az lesz a legnagyobb bajod, hogy találkoztunk, hanem az, hogy többé nem fogod látni azokat, akik számodra fontosak, mert reggelre halott leszel. – hangom komoran csendült és érezhető volt, hogy ez már nem vicc, ilyet még én se találnék ki. Az apám megölné, mert azt hinné miatta szöktem meg és biztosan nem akarna elvarratlan szállakat. – Elszöktem, mert az apám… - de nem bírtam befejezni a mondatot, mert képtelen lettem volna arról a sok borzalomról beszélni, amit átéltem míg otthon éltem. A kezem ökölbe szorult és próbáltam kitalálni azt, hogy miként is állíthatnám meg őt.
- Csak keress rá, Ada… - automatikusan majdnem az irataimban szereplő nevet mondtam neki, de még időben kapcsoltam. Nagyot nyeltem, mert nehezemre esett kiejteni a valódi nevemet, több mint két éve nem tettem már. – Leyla Masali.
Ha esetleg úgy döntött végre megáll, akkor, amíg ő rákeresett a névre és a híreket, cikkeket böngészte, addig újra megpróbáltam kikötni magamat és kikászálódni az autóból, mintha elfuthatnék. Esélyesem se volt sietve távozni, mert a lábam túlzottan is fájt és pár lépés után a földre is rogytam. A fejem is egyre inkább fájt és a szédülés se javított a helyzetemen, de tudtam jól, hogy nem maradhatok, nem kockáztathatom meg azt, hogy miattam halljon meg még egy ember, mert biztos voltam abban, hogy a dadám már rég nem él amiatt, hogy segített megszökni. Így is túl sokat tud, lehettem volna okosabb, nem kellett volna ennyire makacsnak lennem, akkor talán a titkomra se derül fény.  Fogalmam sem volt arról, hogy fogok kikeveredni ebből a szarból, amibe keveredtem.
Rohadjon meg a péntek tizenhárom, még hogy nem balszerencsés nap.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Gyűlölöm ha szarakodnak velem nemtől és kortól függetlenül. Tudok én is vadbarom lenni és szívtelen, ugyanúgy viszonozni tudom a kedvességet melyet kapok a másiktól. Oké, maradt egy viszonzatlan ügyem, de ami késik, az nem múlik. Egyszer az a barom visszakapja, ami jár neki. A csajnak jár a válogatlan szavaim, közömbös vagyok, bunkó és nem zavartatom magam semmiben. Még azt is elhintem számára, hogy bűnöző vagyok...holott ez csak féligazság, épp kinövöm ezt a szarságot, már nincs szükségem plusz bevételre. Fél szemem rajta tartom, majd irányt változtatok, hiszen ha ennyire rá van kattanva a rendőri témára az orvosi ellátás helyett...ha már megsérült, szóval nem értem mit túráztatja ezen magát...persze figyelek a környezetre is, rutinos vagyok autóvezetésben és minden olyanban, ami ehhez tartozik...a versenyzés jót tett azért. Nem érdekeltek a dudálások, most fontosabb dolgom volt, hogy az ehhez tartozó kommentet hallgassam, szóval megindultam a rendőrség felé és figyelmeztettem őt is erre. Nem néztem rá, szavaim után elhallgatott és mozdulatlanul ült mellettem. Elértem azt, hogy rám figyeljen és ehhez a rendőrség beavatása pont elég volt. Nem, nem terveztem odamenni, csak tisztáztam vele az erőviszonyokat, ez minden. Velem nem cicázhat senki és ki nem állhatom, ha egy ilyen akar megfélemlíteni ilyen szarokkal. A hangja félelemmel volt átitatva, de nem hatott meg és a további szavai sem, hiszen egy gombnyomás és az ő ajtaja bezárult. Innen nem mehet sehová sem. De...lassabb voltam, az ajtó résnyire megnyílt, oldalra pillantottam, majd vissza a vezetésre. Meghalna, minthogy...cinikus vigyor telepedett ajkaimra, de nem fordítottam a kormányt és autót másfelé. Mire szövegelt tovább, hangjában minden bene volt és ez elég volt, hogy szigorú pillantásomat rá szegezzem. Ahogy az övvel babrált, hogy megszabaduljon tőle, de a félelem nem oldja meg hamarabb ezt a problémát, így nem megy neki. Így megadja magát és kiderül hogy lehet később ez miatt halott leszek. Az apja miatt. Visszapillantottam az útra, gyorsítottam, majd egy zebránál megálltam, hogy átengedjek egy járókelőt. Közben pedig hallgattam őt. Mi mást tehettem volna? Az apja ugyan félig felkeltette a figyelmemet, ezek szerint szökésben van tőle, mert valami probléma van a családban, vagy csak az ürgével. A járókelő szerencsésen átért, így indultam is tovább. Kiderült, hogy utána kell néznem valami szaros névnek, ami fent lehet bárhol...ezzel csak egy gond volt. Más szarja sosem érdekelt. Nem álltam meg ilyen szarért, de a rendőrség előtt sem álltam meg, a megadott sebességgel hajtottam tovább.
- Nézd...bárki vagy, vagy akárki nője, lotyója, lánya...nem izgat. Lehetsz bárki...a családi problémáid nem érdekelnek. Bővelkedek én is hasonlókban, de ezeket oldja meg mindenki magának. - lefordultam egy következő utcára, majd a hazafelé vezető útra fordultam rá.  
- Maradhatsz nálam egy éjszakát...van otthon minden szarság a sérüléseid ellátására. Mint valami rohadt macskát befogadlak magamhoz...- morogtam az orrom alatt. Ám téved, ha azt hiszi, hogy az miatt teszem mindezt, amit az apjáról szövegelt...Nem. Csak ha már a kórház sem lehet biztonságos egy nőnek...akkor egy választásom van...jön a medve barlangjába...magára nem hagyhatom, a felelősség azért ott lapul bennem is. Csak a magam módján oldom meg mindezt.  


Megjelenés

Legszívesebben a lehető leghamarabb kiszálltam volna ebből az autóból, nem csak azért, mert a világ egyik legbunkóbb emberével sikerült találkoznom, hanem kicsit aggódtam amiatt is, hogy netalán őrült. Ott volt a vezetési stílusa és az is, ahogyan kezelte az egész kialakult helyzetet. Egyáltalán nem éreztem magam biztonságban mellette, és tisztában voltam azzal is, hogy én is lehettem volna kedvesebb, de elég nehéz azzal kedvesnek lenni, aki elüt és aki miatt sebeket szerez az ember. Az elmúlt bő két év alatt bőven növesztettem tüskét, mintha csak egy kaktusz lennék, de ennek köszönhetően sikerült eddig életben maradnom. Az se dobott sokat a hangulaton, hogy reggel láttam a nevemet és képemet is a tévében. Ki tudja, hogy megint mióta szerepelek a hírekben, ezáltal pedig minden még nehezebb lesz, pedig eddig se volt leányálom az életem. Van az a pont, amikor betelik a pohár és nálam ez akkor történt meg, amikor úgy döntött, hogy elsodor az autójával, így nem meglepő, hogy a lehető legbunkóbban viselkedtem én is vele. Azért jöttem ebbe a városba, mert azt hittem elég nagy ahhoz, hogy rövid ideig végre kicsit nyugodt életem legyen, de kezdtem úgy érezni, hogy valami miatt az élet ezt nekem nem akarja megadni.
Sok féle emberrel találkoztam már az elmúlt két év alatt, de eléggé dobogós helyen végzett azon a listán, akiket lehetőség szerint a lehető legmesszebbre elkerülnék, pedig még csak alig ismertem. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal, ahogyan reagált a kialakult helyzetre, és képtelen voltam előre megmondani azt is, hogy mire miként fog reagálni, vagy mi járhat a fejében. Olyan volt az egész, mintha ő se tudná mit akar. Miután rájöttem, hogy nem tudom véghez vinni a tervemet és nem megyünk a rendőrségre se, akkor becsuktam az ajtót, de némán azért fohászkodtam, hogy lehető leghamarabb megálljunk és végre eltűnhessek innen. Majd valahogy megoldom a sérüléseimet is, de minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy a kelleténél több ideig szívjak egy levegőt vele.
Szavaira elnevettem magam, ami kicsit úgy hangzott mintha totál elmentek volna otthonról vagy nagyobb sérülés érte a fejemet, mint azt elsőre gondolná az ember. Megtöröltem a homlokomat egy zsebkendővel, hogy megakadályozzam azt, hogy a vér a szemembe folyjon. Végül felé fordultam és a lehető leghiggadtabb hangomat vettem elő.
- Először is nem vagyok lotyó, de elég gáz, hogy egy ismertlen csajra kapásból ezt mondod, képzelem milyen nőkhöz lehetett eddig szerencséd. Bár a stílusodat elnézve, lehet csak akkor volt közöd hozzájuk, ha lóvét villantottál. - megforgattam a szemeimet, mert egyáltalán nem tetszett az, ahogyan továbbra is viselkedett velem. Pláne azok után nem, hogy elárultam az igazi nevemet és azt is láthatta, hogy sebezhető vagyok, rettegek én is valakitől.  – Másodszor meg mielőtt kinyitod a szádat, végiggondolhatnád, hogy mit is akarsz valójában. Tudod, a pár perccel ezelőtti színjátékod nem éppen arról árulkodik, hogy nem érdekelt annak az oka, hogy miért is akarom elkerülni a rendőrséget. Az elejétől fogva tudtad, hogy nem akarom belekeverni őket, de te mégis úgy tettél, mintha ezt leszarnád és csak azért is odaviszel, hogy kihúzd belőlem az okát. Az meg, hogy közben meggondoltad magad, nem az én bajom, így ne rajtam vezesd le a hülyeségedet.  - Hajamat a fülem mögé simítottam, és újra az utat figyeltem, de teljesen felesleges volt, mert fogalmam sem volt arról, hogy merre járunk és merre is kéne mennem ahhoz, hogy visszataláljak az állomáshoz. Alig észrevehetően fájdalmasan grimaszoltam, amikor ismét hasogatni kezdett a fejem és a lábam, de továbbra is inkább kifelé bámultam egészen addig, amíg újra meg nem szólaltam.
- Én nem tudom téged kik neveltek, de csak sajnálni tudom őket, hogy egy ilyen pöcs lett az illetőből és el kell viselniük nap, mint nap. Az is kész csoda, hogy magadat képes vagy elviselni.  – még hogy rohadt macska. Bassza meg magát! – Csak állj meg és kiszállok, nem kell tőled semmi se. Még a végén folt esne a hírneveden, mert valami jót tettél.  – hangom eléggé határozottan csendült, de nem ordítottam. Eszem ágában se volt bemenni hozzá, akkor már inkább újra megcsókolom a betont, ha netalán elájulnék, mintsem betegyem a lábamat ennek a vadbaromnak az otthonába. – Mielőtt megint ellentmondanál magadnak, ne gyere semmi olyan szöveggel, hogy érdekel mi lesz velem, mert szerintem az se hatna meg, ha két nappal később arról szólnának a hírek, hogy meghaltam a sérülés miatt, vagy éppen az orrod előtt ölelném meg a betont. Szóval állj meg és utána tovább gyűlölheted a világot teljesen egyedül. Nem fogja a rohadt macska tovább zavarni a napodat.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Nem terveztem mást mára mint nyugalmat otthon, pihenni akartam és lábat lógatni. De szembe köpte a terveimet ez a nőszemély kit valamilyen mód kárpótolnom kell, mert elütöttem az Ő figyelmetlensége végett. Hurrá.Repdesek az örömtől. És még fel van háborodva, ráadásul kórházba sem akar menni, a rendőrőktől meg kifejezetten óczkodik...ki érti a nőket amúgy meg? Azóta nem értek hozzájuk, hogy Maisie elhalálozott. Miért is köp rám állandóan a sors hülyesége? És ő miért van kiakadva a rendőrség hallatára, mikor az előbb hangzott el a számból, hogy magam is bűnöző volnék? Képletesen persze, javuló tendenciát mutatok, szóval békén hagytak már egy jóideje. Mindenesetre vannak még nálam is szarabb életűek és ezt jó tudni, megkönnyebbül az ember tőle, főleg ha ellenkező nemű az illető. Mindig van egy váratlan fordulat. Ahogy abban is hogy nem hagyja magát és olyan mocskos szája van, mit még megirigyelnék, ám engem sem kell félteni. A stílusommal jön és hogy eddig csak olyan nőkkel voltam, akiknek pénzelnem kellett olyan nemű szolgáltatásért. Kiröhögöm jóízűen, fejet ingatok.
- Létezik még ilyen szolgáltatás egyáltalán? - pillantok rá rövid időre, de nem folytatom a gondolatmenetet, semmi köze a szexuális életemhez, ami azt illeti, hozzám sincs semmi köze...semmit sem kell mondanom neki. Miért kellene kiteregetnem a szennyesemet, főleg ha már a véleménye is megvan rólam. Nem túl szép az biztos! Nem kedvelnek sokan, de akik igen, azok éppen elégnek bizonyultak és a bizalmam is megszavaztam nekik. Nem érdekelt a véleménye, hogy szerinte mire ment ki a kis játékom...látszott rajta, hogy elakarta kerülni ezekkel a találkozást. Csak nem tudtam, hogy mit követett el, hogy kórházba se menjen ez miatt. Hogy a sérülését valami hozzá értő is ellássa, vagy csak lássa, mert velem nem sok mindent kezdhet majd. Jeges borogatás, azt jónapot. De ennyiből nem merülhet ki mindez, de az én tudományom igen ilyen téren. Ha testvérről lenne szó, akkor megerőltetném magam, de így...esélytelen. Amikor a szüleimet hozta fel, csak szorosabban markoltam meg a kormányt, kicsivel lett gyorsabb a tempó a korábbihoz képest. Nem miattuk lettem ilyen. Ők ártatlanok ezen ügyben...apám pedig...Jude-nak volt igaza... sosem lesz már a régi. Anyám halálával 35 évvel ezelőtt...teljesen leépült, csoda hogy ezidáig bírta. Pöcs vagyok, de akiket szeretek, azok mellett kiálok, még akkor is hogyha nekik kell kisegíteniük engem néhány szar helyzetből, mert képtelen vagyok a talajon állni. Igyekszem véget vetni ennek, de...mocskos mód nehéz. Nem akar bejönni hozzám, csak álljak meg és lelép...  
- Abban igazad van, hogy nem érdekel mi lesz veled holnap, vagy egy óra múlva, de nem az vagyok, aki magára hagyna bárkit, ha már egyszer elszarta a dolgokat. Nem vagyok zseni ilyesmiben, szóval ha fáj...csendesen vinyogj. - vontam vállat és lazítottam a fogáson és lefékeztem a zebra előtt, hiszen járókelők jöttek mentek rajta. Figyeltem őket.  
- Nem érdekel semmilyen hírnév. Tényleg nem érdekel mi lesz a jövőd, de ne úgy történjen meg a lelépésed, hogy nem tettem semmit sem érted. Az a rohadt vízhang szar dolog tud lenni az ember fejében...bár neked sem kell a bűntudatot bemutatni, nem igaz? - pillantottam szavaim végeztével felé. Sebességet váltottam, majd mikor mindenki átért a zebrán, indítottam. Kiszállni nem hagytam, elmenekülni sem tudott volna és ha kiabálni akart volna, hogy segítséget reméljen...zenét kapcsoltam magas hangú fokozatra. Belátni senki sem láthat...  
- 24 órát mondtál? - emlékeztetem őt is erre a kis apróságra. Ha se kórház, se rendőrség, aki bevigye a kis családi perpatvar miatt, akkor megkapja a 24 órás felügyeletet mostantól. Csak legyen türelme az embernek az ilyenekhez, nem?


Megjelenés

Nem feleltem a költői kérdésre, hiszen egyértelmű volt a válasz rá. Vannak olyan „szakmák”, amik az időmúlásával se tűnnek el és az pontosan ilyen volt. Régóta létezett a világban és mindig is létezni fog. De nem túlzottan érdekelt, hogy mások mihez kezdenek az életükkel, én is választhattam volna a könnyebb utat, de ha csak rá gondolok, hogy esetleg egy legyek az olyan nők közül, akkor már attól felfordul a gyomrom. Inkább nem eszem pár napig, mintsem a testemet odadobjam minden féle embernek.
Az pedig, hogy mit gondoltam az eddig látottak alapján róla, az megint más lapra tartozott. Egyáltalán nem bántam meg, hogy pöcsnek tituláltam, szerintem illik hozzá és jelenleg inkább gondoltam olyan embernek, akitől a lehető legtávolabb akarok lenni, mintsem a társaságára vágynék. Sok emberrel találkoztam már és akadtak köztük eléggé balhés egyedek is, de még valahogy őket is szívesebben elviseltem volna ideig óráig, mintsem a mellettem ülő férfit. Ennek köszönhetően még inkább frusztrált a kialakult helyzet, mert egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy nem fogok tudni tőle ennyire könnyedén megszabadulni. A fejem is egyre inkább hasogatott és a zsebkendőből is kezdtem kifogyni, amivel próbáltam megakadályozni azt, hogy az arcom úgy nézzen ki, mintha most jöttem volna ki valami ócska akciófilmből.
- Tudod, rosszabb vagy mint az időjárás. – feleltem mogorván és újra felszisszentem, ahogyan megmozdítottam a lábamat. Lehet velem volt a gond és túlzottan fájt a fejem, fáradt voltam, de egyre inkább kezdett összezavarni azzal, amit mondott. Egyre inkább úgy éreztem, mintha saját magán se tudna kiigazodni és hol ezt, hol meg pont annak az ellenkezőjét mondaná, mint amit korábban mondott. – Pont nem érdekel, hogy mennyire zavar téged vinnyogásom. Ha nem tetszik, akkor dugd be a füledet. – még a vállaimat is megrántottam, miközben egy negédes mosolyt villantottam rá. Nem fogom eltitkolni azt, hogy fájdalmam van, ha óvatosabban vezet, akkor most nem kerülünk ilyen helyzetbe. Meg talán kicsit abban reménykedtem, hogy így az agyára tudok menni és hamarabb szabadulok tőle.
Szavaira elnevettem magam, de bár ne tettem volna meg, mert fájdalmas grimaszba fulladt az egész mutatvány.
- Most tényleg azt várod el tőlem, hogy hirtelen elhiggyem, hogy van bűntudatod és lelkiismereted? Szerintem még egy vízköpőbe is több szorult mind a kettőből, mint beléd. – nem volt túlzottan barátságos a hanglejtésem, ahogyan a szavaim se, de tényleg ezt gondoltam róla. Plusz eszem ágában se volt felelni a kérdésére. Semmi köze ahhoz, hogy mi nem áll távol tőlem vagy éppen miért is van sokszor bűntudatom. Fogalma sincs róla, hogy mi lappang a múltamban és szerencsére, ha úgy dönt rákeres a nevemre, akkor se fog semmi borzalmat se találni. Sokkal inkább azt, hogy egy gazdag család egyik lányát elrabolták és az aggódó szülők várják őt haza. Hogyne, de vajon ha tudná, hogy mennyi pénzjutalmat ajánlott fel az apám, akkor képes lenne feldobni?  
- Remélem, te most szórakozol. Nem gondolhatod komolyan, hamarabb ölnénk meg egymást, mintsem leteljen a drágalátos 24 óra. Plusz nem gondolhatod komolyan, hogy egy vadidegen pasas házába csak úgy besétálok… - utóbbi túlzottan is komolyan csendül és egy pillanatra ökölbe is szorult a kezem. Sok rosszat hallani, hogy mit művelnek nőkkel a férfiak és saját bőrömön is megtapasztaltam azt, hogy milyen könnyedén bújhat a farkas bárány bőrbe. Csak egy hajszálon múlt a legutóbb, hogy még időben le tudtam lépni a főbérlőtől, mielőtt nagyobb baj történhetett volna, pedig ott még fizettem is a szállásért. Nagyot nyeltem, majd kibámultam az ablakon. – Ne is várd azt, hogy besétáljak hozzád, szóval megállsz és elválnak az útjaink. – kicsit halkabban csendült már a hangom, nem volt se kedvem, se erőm tovább vitatkozni, de abban biztos lehet, hogy önként nem fogom követni az otthonába.
- Sok pénzért bármire képes lennél? Akár még ölnél is? – kisebb hallgatást követően szólaltam meg, mert tényleg érdekelt. Tudni akartam azt, hogy mennyire kell aggódnom netalán amiatt, hogy feldob idővel, ha még is rám keresne. Plusz érdekelt, hogy vajon milyen körökben mozoghat, ha már korábban azt mondta bűnöző. Netalán ölt is már?

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Ilyen pökhendi picsával még az életben nem találkoztam. Fent hordja az orrát, vissza durrog, azt hiszi ő a valaki. Fényévekkel le van maradva, ha azt hiszi, hogy túlszárnyalhat. Ő a legrosszabbak közé tartozik. Majdnem hogy csak ugyan olyan, mint jómagam az ellenkező kiadásban. El van kicsit tévedve, ha azt hiszi, hogy ő a környéken a valaki. Főleg ezen a környéken. Nem fog érdekelni semmilyen téren sem, ám megütni nem fogok egy nőt ez miatt, mert zavaró dolog a kocsiban. Tudom magamról, hogy milyen vagyok, így nem elrettentő dolog, hogy beolvassak neki szóban. Ráijeszteni, majd otthagyni a búsba. De elkövettem egy olyan hibát melyet nem igazán kellett volna, így segítek rajta. A magam módján. Sok emberrel találkoztam már, de neki túlzottan is felvágták a nyelvét, ráadásul nemrég említettem neki, hogy bűnözővel hozta össze a sors. Nem túl szerencsés párosítás. Szemet forgattam a vinnyogásra tett szavaira, erősebben markoltam meg a kormányt. A fájdalmával nem foglalkoztam, hiszen már közölte velem, hogy nincs szüksége rám, hát akkor oldja meg, de amit elterveztem, hát azt megteszem. Nevetése sem érdekelt és a sértett felszólalása sem. Nem kell hinnie senkinek sem a szavaimban, elég csak ha én tudom, hogy mit tudok másnak nyújtani. Kussoltam, tartottam attól, hogy nagyobb volumenű beszélgetés lenne ebből és nem hogy javulna az állapota, inkább csak rosszabbodna később. Jól hangzik, de inkább nem kísértem a sorsot.  
- Igen, ez valóban így is van. - a vízköpős dologban viszont igaza volt, magam is tudom, hogy nem vagyok túl szívmelengető látvány, ez van. A kérdésemre pedig nem vártam választ, teszek rá, majd betömöm a lepénylesőjét valamivel. Rohadt mód nem érdekel a múltja, hogy vajon mi elől menekül, vagy miért zavarja a mentő, illetve a zsaruk társasága. Van ezerszer rosszabb gondom is, a másé pont nem kell. Tartsa meg, dugja fel magának. Szerinte rossz ötlet a 24 órás felügyelet nálam. Elmosolyodok. Őszinte volt ez a vigyor legalább.  
- Szeretem a kihívásokat. - villantottam egy mosolyt az utat figyelve, komolyan gondoltam mindezt, szóval a többi pusztán mellékes volt. Hogy ő mit gondolt erről, hát nem érdekelt. Több szót nem akartam erre fecsérelni, ő mégis felhozott egy csomó mindent rá. Nem akart a házamba lépni. Vállat vontam egy pillanat alatt.
- Akkor a vállamra doblak. Nem gáz. Nem léped át a saját lábaddal, akkor nem gond már, nem? - replika replika hátán, megoldok mindent, egy újabb kanyar élesebben érkezik, aztán gyorsítok, hiszen senki sincs az utakon, ki útban lenne. A járdán akadnak járókelők, de őket nem fenyegeti veszély személyemben. Végre csend telepszik a kocsiba, talán elengedte a mai napot, én azt megtettem már rég. Elfogadhatta? Kérdésére máris megkaptam a választ, mire egyből ráemeltem a pillantásom, majd vissza az útra és egy újabb kanyar után lassítottam és a parkolóba fordultam, hogy leparkoljak az üres helyemre. Leállítottam a motort.  
- Nem. Ha nem fenyeget veszély, addig békés személy vagyok. Amint bekövetkezik ennek ellentéte...fuss. - nem nézek rá, de megnyomom a gombot, ami oldja a kocsi zárját, kiszedem a kulcsot a helyéről, felveszem a táskámat is, amibe a motyóm van, majd a hátamra pakolva szálok is kifelé. Nagy levegőt szívok, bevágom az ajtót és ha a hölgy nem szállt még ki mire átsétálltam az ő oldalára, akkor nyitom is ki az őfelőle oldalajtót, hogy kisegítsem.  
- Gyere, nem eszek macskahúst...- apró mosolyt villantva nyújtottam neki segítségül a kezemet. Ha elfogadta, hát óvatos mozdulattal segítettem ki onnan, ha nem fogadta el, hát akkor vártam pár szusszanásnyi időt, hogy behajolva érte kiszedjem onnan és lábbal bevágva az ajtót cipeltem végig az ajtóig. Onnan be, majd a lépcsőn fel, hogy az ajtómhoz érjünk.  


Megjelenés

Ahogy a vigyora, úgy a mosolya se igazán nyugtatott meg. Egyszerűen képtelen voltam megérteni azt, hogy miért pont vele sodort össze a sors. Mintha nem kaptam volna már elég pofont az élettől, most még őt is el kell viselnem. Igaz, én is a rosszabb formámat hoztam mellette, de erről nem tehettem. Egyszerűen ezt váltotta ki belőlem és alapból is, ha az ember sokat él az utcán, akkor megtanulja azt, hogy miként legyen nagyszájú, mert azzal is képes másokat magától távoltartani. Nekem pedig ez sokszor jól jött, hogy nem akartak se kirabolni, se ujjat húzni velem, ha éppen nem volt szállásom, ahol meghúzhattam volna magamat. Plusz abban reménykedtem, ha túlzottan az agyára megyek, akkor végre tényleg elválnak az útjaink és kisebb eséllyel rántok az ő vagy a magam nyakába még több szart, mint amennyit már kaptunk az élettől. Igaz, lövésem se volt arról, hogy mi lappanghat az ő múltjában, vagy miért szeret igazi pöcsként viselkedni, de nem is terveztem dilidokinak felcsapni, hogy meg akarjam fejteni. Elég volt a saját nyomorúságom, nincs szükségem más batyujára.
- Remélem ez csak költői kérdés volt, mert tudod, ezzel csak pont azt erősítenéd bennem, hogy el akarsz rabolni. – kicsit még a szemeimet is megforgattam, mert tényleg ennyire ütődött nem lehet. Bár valójában sajnos kinéztem belőle, hogy képes lenne ezt eljátszani, de vajon mennyire élvezné azt, ha a körmeimmel rajzolnék „tetoválást” a hátába, vagy a térdeimmel masszíroznám meg a mellkasát? Nagyon reméltem, hogy nem kell kiderítenem, mert se kedvem, se energiám nem lett volna egy újabb harchoz. Csak szerettem volna, ha végre nem folyik végig a vérem az arcomon és utána valahol végre lepihenhetnék. A lábammal úgyse tudnám a nyakamba venni a várost, ezzel tisztában voltam, ahogy azzal is, hogy a futással járó esetleges előnyöm is jócskán visszaesett.
- Szóval olyan vagy, mint a legtöbb jólelkű vérengző a filmekben. – kicsit gúnyosan csendült a hangom, de valahogy erről ez ugrott be. Ott szokott ilyen lenni, hogy addig nem ártanak senkinek se, amíg nem a családjukkal vagy a kutyájukkal történik valami. De legalább ebből meg tudtam, hogy talán nem kell attól tartanom, hogy csak úgy feldobna, ha valami csoda folytán mégis rá keresne a nevemre. Bár reménykedtem, hogy aranyhal a memóriája nevek terén és rég nem emlékszik arra, amit mondtam.
Hiába álltunk meg az autóval nem moccantam meg. Nem állt szándékomban kiszállni, vagyis eleinte így volt. Egy pillanatra tényleg teljesen meg akartam makacsolni magam, hátha végre belefárad ebbe az egészbe, de aztán az jutott eszembe, ha belemegyek a játékba, akkor talán lankad az ébersége és majd egy megfelelő pillanatban megpróbálok megszökni tőle. Az elmélkedésemből a szavai rántottak vissza a valóságba, majd a mosolyát látva újra megforgattam a szemeimet, mígnem a kezére esett a pillantásom. Pár pillanatig haboztam, de aztán elfogadtam a segítséget és kiszálltam az autóból, végül pedig lassú, bicegő léptekkel követni kezdtem őt. Kicsit rá is játszottam a dologra, hogy azt higgye esélyem se lenne elszaladni. Mondjuk, túlzottan sokáig tényleg nem lennék képes szaladni, mert eléggé fájt a lábam, de a szükség nagyúr.
Csendesen követtem egészen az ajtóig, közben próbáltam felmérni a helyet, a folyosókat, majd amikor a kulccsal és a zárral kezdett el babrálni, akkor megláttam a lehetőséget a szökésre és ahogy még Johnny mutatta megpróbáltam betörni az orrát a kezemmel, a térdemmel pedig az ágyékát vettem célba, hogy utána megpróbáljak elszökni tőle remélhetőleg anélkül, hogy bemutatnám mennyire bénán tudok bukfencezni a lépcsőn. Ha pedig egyik kísérlettel se jártam sikerrel, mert elkapott, akkor pedig próbáltam a lehetőségeimhez mérten kiszabadulni a szorításából, mint egy harcos macska, aki bármit képes lenne összekarmolni.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Az hogy mit gondol az elrablásról, az nem a valóságot képezi. Hogy komolyan gondolom, avagy sem, az megint más dolog. De nem hagyom elmenni, ennyivel jövök neki, ha már kárt tettem benne és nem dob fel a zsaruknak, de mentőt sem akar a nyakába. Szóval tetszik vagy sem, ez maradt. Dobálózhatunk, egymás agyára mehetünk, tökre elleszek. Nem okoz gondot keményebben odaszúrni, szóval nem kell félteni és őt sem. Nem akartam rákeresni a nevére és az élete sem érdekelt. Letelik ez a rövid idő és mehet a dolgára. Nem börtönbe zárom örök életére, egyszerűen csak megkapja a huszonnégy órás megfigyelést. Örülhet. Hosszútávon én magam sem viselem el magam....csak ő szerencsésebb most. Jólelkű vérengző...nem tudom mire gondolhat, de nem is akarom megérteni, hogy melyik filmre gondolt. Vagy csak érezzem a gúnyt? Elég ha annak veszem, igaz? Nem vagyok gyilkos. Legalábbis egy embert öltem csak meg, de eltelt már hosszú idő. De Maisiet sem én öltem meg, hanem az autóbalesetünk tette tönkre az egészet. Most nem lesz ilyesmi. Megjöttünk, ám ő nem szállt ki, vagyis hát nem egyből, már mozdultam volna, hogy kikapom onnan, de elfogadta a segítségemet, kiszállt a járműből, így bezárhattam azt. Megindultam, jött ő is, ahogy tudott, persze fél szemem rajta volt, hátha kijátsza a dolgokat és uzsgyi. Nem várom meg azt a pillanatot, így figyelek azért. Már csak azért is, mert fixen kijelentette, hogy nem jönne be hozzám. Ez meg unalmas dolog a részemről, főleg, hogy nem megfektetni akarom, hanem csak, mint macskát tartani magamnál, aztán mehet isten hírével. Az ajtónál a kulccsal nyitottam, ám ő ezt kihasználta és bemosott nekem, ám a másik támadását már egy erősebb mozdulattal sepertem félre. Az egyik kezemmel az orromra markoltam rá, jobbára a képemre, a másikkal az ő karját ragadtam meg, olyan erővel, hogy ne tudjon kiszabadulni, akárhogyan is erőlködik. Ha elkezd rikácsolni, akkor csak jelzem neki finoman...kicsit erőteljesen és felemelt hanggal...elegem volt.  
- Nem akarsz magadról fotót az internetre ugye?! Vagy a rendőrségre, mert hangoskodsz?! A szomszédjaim nem tolerálják a búrám, így minden áldott alkalommal tesznek ellenem. Szóval van 10 másodperced, hogy behúzd a beled! - ripakodtam rá ingerülten és belöktem az ajtót, hogy értse a célzást. És nem, nem hazudtam, pár másodperc és valaki érkezik valamelyik ajtó mögül majd, hogy lefotózza a rendbontást a folyosón, hogy bizonyítékkal a rendőrségre küldje, hogy kijjöjjenek értem. Volt már rá példa, szóval nincs hazugság ebből. Ha egyből nem mozdult erre, hát simán betaszítottam és utána léptem, hogy magunkra csukjam az ajtót. Bezártam az ajtót, eltettem a zsebembe a kulcsot, majd megnéztem az orromat is az előszobai tükörben. Nem vérzik, de fájt.  
- Rohadt jó ütés volt...  - morogtam egy mosollyal elfordulva onnan.
- Csak szólok...ne kezdj el kiabálni. Tényleg nem egyszer hívták már rám a zsarukat, hogy hangos vagyok... és nem, soha nem hoztam még ide senkit...érezd otthon magad. Tussolj le...van kaja a hűtőben, vagy rendelhetek... - ajánlottam fel neki mindezt, bár az is igaz, hogy el kellene látnom a sebeit. Sóhajtottam, így mire reagált volna, a fejemmel felé böktem. - Mit tudunk csinálni a sérüléseiddel? Gyógyszer? Kötszerem nem biztos hogy akad... de keresek, talán a fürdőszekrényben. - higgadtabb, őszintébb és nyitottabb voltam. Nem vagyok akkora állat sem és azt sem akartam, hogy kihívják ránk a zsarukat. Valahogy nem érdemelte volna meg, akárhogyan is ment az idegeimre első alkalommal.


Megjelenés

Az első ütést sikerült bevinnem, a második viszont nem. Talán túlzottan lassú voltam, vagy csak nem elég erősen ütöttem meg, hogy a fájdalom pár pillanatra erejéig elterelje a figyelmét. Miután elkapta a karomat és rászorított dühösen pillantottam rá, és mint a láncait leverni akaró kutya rántottam egyet a karomon, de mint hiába, viszont látva, hogy miként tapogatja az orrnyergét, azért egy kicsit büszke voltam magamra. Egy-két rántással próbálkoztam csak, de utána feladtam a harcot, mert be kellett látnom, hogy esélyem sincs. Nem kezdtem el kiabálni, mert fogalmam sem volt arról, hogy ilyenkor van-e itt rajta kívül más vagy csak azt érném el, hogy berekedjek és ne tudjak akkor kiabálni, amikor tényleg szükségem lenne rá.
Szavait úgy hallgattam, mint egy durcás kisgyerek, de be kellett látnom, hogy valószínűleg igaza van. Miért hazudna ilyenről? Álltam a dühös pillantását, majd úgy hallottam, mintha az egyik szomszédnál valaki hangos léptekkel közeledne az ajtóhoz, ami kellő ösztönzést adott ahhoz, hogy minélt hamarabb inkább az ajtó túloldalán legyek, mintsem rendőrt hívjanak ránk. Hallottam, ahogyan bezárta az ajtót, de akkor se igazán sétáltam beljebb. Pár lépésre az ajtótól álltam meg és úgy vettem szemügyre a helyet, nem volt nagy, de egészen otthonos volt és meglepően tiszta. Hiába nem volt nagy lakásról attól még kicsit a szívem sajdult bele, mert bármit megadtam volna azért, ha egyszer én is hasonló helyen élhetnék. Ha lenne végre egy hely, amit az otthonomnak hívok és nem lerobbant házakban, vagy utcán kellene meghúznom magam.
- Miért utálnak ennyire a szomszédok? – kíváncsian csendült a hangom, miközben a lakást fürkésztem, mint aki minden pontját az emlékezetébe akarná vésni, vagy csak keresne valamit. Talán tényleg kerestem, fényképet vagy bármit, ami esetleg többet árulhat el a lakás tulajdonosáról.
- Köszi, egy hajdani katona tanította, bár biztosan nem dicsérne meg, amiért a második ütést már nem tudtam bevinni. – a vállaimat megrántottam és sokkal kedvesebben csendült az én hangom is, mint korábban. Hiányzott Johnny, jó arc volt, de ő nem utazgatott, egyszerűen csak az utcán élt, mint megannyi veterán. Az egyik városba botlottunk egymásba és a szárnyai alá vett, mert szerinte egy törékeny virágszálnak meg kell tudnia védenie magát és a lányára emlékeztettem. Így nem viselte volna el, ha amiatt esik bajom, mert nem tudom megvédeni magam. Kicsit tényleg büszke voltam rá, hogy ilyen jól sikerült az ütés. Remélhetőleg legközelebb még jobb leszek, ha netalán ilyenre kerülne sor.
- Érdekes, hogy fontosnak tartottad azt megjegyezni, hogy én vagyok az első, aki itt járhat. – természetesen csak szívtam a vérét, de hiába mondta, hogy érezzem magam otthon nem mozdultam meg. Nem igazán tudtam azt, hogy miként is érzik az emberek magukat otthon. Milyen lehet az, ha valakinek van egy otthona. – Köszi az ajánlatot, de a tusolásnak csak akkor van értelme, ha a ruhádat is megosztod velem és nem csak a kajádat, mivel nem pizsamapartira készültem, így nincs nálam váltóruha. – szavaim mellé még egy édes mosolyt is kapott, majd a hajamat a fülem mögé simítottam és az arcomon lecsorgó vért megtöröltem a kezemmel, majd a csaphoz sétálva lemostam róla. – A cipő maradhat vagy levegyem? – még mielőtt összejárkáltam volna az otthonát inkább sietve megkérdeztem, mert ha már elkezdett egészen kedvesen viselkedni, akkor nem akarom, hogy ezért nyeljen le keresztben.
- Kötszer, betadine legalább jó lenne, de ha itthon nincs, akkor a kocsidban biztosan akad. Tudod, elsősegélydoboz. Fájdalomcsillapító jó lenne. – egyértelmű, hogy zavarban vagyok és nem igazán tudok mit kezdeni a helyzettel. Más talán már ledobta volna magát a kanapéra, vagy valami ülőalkalmatosságra, de én csak ott álltam, mint akinek fogalma sincs, hogy mit is kellene csinálnia.
- Nem lesz gond abból, ha a következő két napban össze leszel zárva velem? Mármint a munkahelyeden, nem akarom, hogy miattam keveredj bajba. – óvatosan csendült a hangom, mert lehet az átlagembereknek könnyű munkát találnia, de nekem soha nem volt az, így mindig ügyeltem arra, hogy ne legyen okuk kirúgniuk. Számomra minden munkával töltött óra kincset ért, mert abból volt pénzem, hogy életben tudjak maradni. Nem költhettem hülyeségekre, nem adhattam ki felesleges dolgokra. Be kellett osztanom minden centet, mindent gondosan meg kellett terveznem, hogy minden szükséges dolgot meg tudjak venni.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Nem sok kellett, hogy újból ránk hívják a rendőröket, vagyis hát rám, szóval örültem, hogy nem kellett ehhez legalább erőszakot alkalmaznom. Bejutottunk és bezárkóztam. Nem akarok a mai napra több problémát, így is bőven elég a történtek, melyeket emésztenem kell. Nem a neve vagy a származása foglalkoztat, hanem hogy baja esett általam. Ez most nagyobb törés. Hiszen ilyesmi nem fordult még elő velem. Elütni egy járókelőt.... még ha nem is olyan súlyos, akkor is. Bassza meg. Kérdésére szemet forgatok, majd magamra mutatok két kezem két mutatóujjával, pusztán az arcomra, a lényemre. Másodpercek várakoztatása után adok választ.
- Mert egy baromállat vagyok. Az egész épületben az egyetlen, aki miatt zsarut hívnak, aki miatt áll a bál legalább heti egyszer...és sosincs vendége... - leeresztem a kezeimet, majd mivel útbaigazítottam, hogy akár fürödhet is, vagy kajálhat, így sok időt nem is kellene rá fecsérelnem. De mégis, hiszen szóval tart. Ami meglep a korábbi bunkóságomat tekintve még képes erre és nem agresszív, mint korábban. Az oké, hogy megtanították egy két harcitrükkre, de ez nem elég ha megakarja akadályozni a dolgokat. Azért azt remélem, hogy fegyveresek ellen nem vetné be ezt a kis tanuldáját. Ellenem sem jött be mindkettő, így aztán kétlem, hogy hatásos lenne bárki más ellen. Csajt nem hordok ide...én járok el itthonról. Haver 1-2 még elfér, a bátyám is egyszer kétszer megfordult itt percekre, de ennyi. Ez az én menedékem, ide nem tolulhatnak baráti csevejre, vagy szexre. Ez nem az a hely... de ami furcsa, hogy nem mozdul semerre. Lecövekelt és nem mozdult el sehová, de végül felhozta miért is...még ha nem is szóltam hozzá ezen a téren témában többet. Úgy vagyok vele, hogy találja fel magát, felnőtt nő, oldja meg. Igen, az én lakásom, de ha kutatni akar, tegye meg, pénzem az nincs dugiban...vagyis van, de az előlem is rejtettben. Mindegy.  
- Öhm...- végig nézek rajta tetőtől talpig, majd vissza. Elakad a szavam egy pillanatra, most a ruha miatt is, meg hogy női kell neki, vagy jó az én cuccom is? - Az enyém is megfelel, vagy... - most hogy mondjam ki a dolgot? Mégis csak Maisie ruhái voltak...megőriztem, bajuk nincs... -...vagy az exem ezer éves ruhái is jók? Több mint 15 éve nálam vannak... - kicsit hezitáltam, mert nem szívesen adom számára oda őket, de megelőzöm a válaszadásban, hiszen ez a dolog még nekem is abszurd. Ráadásul Maisie szent és sérthetetlen. - Nem...inkább kapsz az enyéimből...biztos van olyan, amit nem sajnálok...gatya biztosan nem lesz...egy hosszabb póló elég? - karba fonom a kezem és újra végig mérem. Nem azért, hogy a testi funkcióival tisztába legyek, atya ég szemtelenül fiatal...figyeltem, ahogy megindul és mosakodni kezd. A cipő...mi van vele?  
- Nem egy ötcsillagos szállodában vagy... - fejet ingattam, felesleges kérdésekkel ne traktáljon, hülyét kapok ettől is, meg a visszaszájalásoktól is, szóval ettől is kíméljen meg. Nem tud, tudom. Ami pedig a többi felsorolt terméket illette...hát megfogott.  
- Most megfogtál... - néztem rá a szekrényekre és polcokra végig mindre az egész lakást abból a pontból pont beláttam, még az ágyamat is...nem hiszem hogy lenne, de mintha a legutóbbi majdnem elvérzésem után hoztak volna kötszert. Meg Joe is adott, mikor munkába álltam hozzá. Kellett, hiszen frissen nyírtak meg, szóval a tenyeremet is kötözni kellett meg a hasamat is, bár ahhoz is segítség kellett, szóval meg is indulok, hogy a pultra feltérdelve a legfelső polcról, a tűzhelyhez közel, megnyissam a szekrényt és két ládika is ott fityegjen. Az egyik bontatlan, a másik használatban volt...még a rászáradt vér is rajta van, mikor legutóbb használtam mert túlterheltem magam. Lemásztam és mint kettőt közelebb toltam hozzá.  
- Ha kell segítség, csak sikolts... csendben. - kacsintok rá kis mosollyal. Van benne minden, gyógyszer, olló, kötszer, löttyök. Még zsebkendő is. Tiszta, nem használt. Bármi volt a válasza ezzel kapcsolatban, csak az ágyamhoz indultam, hogy az ottani szekrényt is felnyissam. Gondolom előbb leakar tusolni és utána akar múmiát játszani. Szóval ruha. Két pólót is előveszek, az ágyamra dobom, de még matatok kicsit.
- Tangám és hasonlóságok nincsenek, elleszel nélküle? - kaján vigyor a szám szegletében, de komolyan gondoltam...gondolom a kitudja hány napos alsóneműt nem akarja vissza venni magára. Az én alsóm meg nem lehet jó rá. De talán a múltkori túrámról hoztam haza egy két női alsóneműt, nem? Franc tudja. Viszont az ő kérdése meglep, visszafordulok felé, az elővett pólókat megragadva az ágyról felé batyogok és neki nyújtom mindkettőt.  
- Hát...vagy elmegyek melózni és te csendben meghúzod magad, ameddig kell... vagy a nyakadon maradok és felügyeletet biztosítok... az ígéretemhez hűen... - eszembe jut persze mit ígértem pár perccel ezelőtt az utcán, így tök felesleges elhúznom melózni. Joe-t értesítenem kell, hogy majd ledolgozom ezt a két napot máskor.  





Megjelenés

Nem igazán értem, hogy még is mit kéne látnom. Mármint láttam már életem során sokkal rosszabb arcokat is, mint amilyen ő, de még se hívtak állandóan rájuk rendőröket. Tény, hogy vele se szívesen akasztanám össze a nem létező bajuszomat, de azért annyira ijesztő képe se volt, mint némelyik embernek van. Az meg, hogy a stílusa idegőrlő és olykor úgy viselkedik, mint egy igazi pöcs, az megint más lapra tartozik. Végül inkább megrántottam a vállaimat, mert nem akartam kiakasztani még inkább azzal, hogy nem értek vele egyet, vagy nem hiszem el azt, hogy a kinézete miatt hívják rá állandóan a szomszédjai a zsernyákokat.  
Türelmesen vártam a válaszát, miközben továbbra se moccantam meg. Számomra fura volt látni azt, hogy miként is néz ki egy otthon. Sokszor csak egy-egy szobára futotta a pénzemből, vagy valami lepukkant helyre, de jobb volt, mint az utcán aludni. A szállókat meg nem szerettem, mert ott gyakran megesett, hogy még egymást is kifosztották az emberek, akkor már inkább az utca. Ott mindig világos van a lámpáknak köszönhetően és a zaj is állandó, még ha a mértéke változik is. Nem szeretem a sötétséget, ahogyan a csendet se, mert olyankor mindig a rémálmok valósággá váltak és úgy éreztem, hogy szép lassan megfulladok, mert minden levegő kiszalad a tüdömből, a falak pedig rám záródnak.  
Kíváncsian hallgattam amit mondott, de időt se adott a válaszra, mert máris másik ötlettel hozakodott elő és mielőtt bármire is felelhettem volna megint meggondolta magát. Furán néztem rá és egy pillanatra a pánik is átjárt. Miért őrzi valaki ennyire az exe cuccait? Remélem, hogy nem valami hullát rejteget az egyik szekrényben, mert annyira ragaszkodott a nőhöz, mert akkor mentem elájulok. Mondjuk egy oltár is elég kiakasztó lenne, de egy fokkal azért jobb, de még időben a nyelvemre haraptam, mielőtt bármit is mondtam volna ezzel kapcsolatban. Úgy éreztem, hogy egyetlen rossz szó elegendő lenne ebben a témában ahhoz, hogy netalán még több sérülést összeszedjek, így inkább próbáltam visszafogni magam és a szükségesnél nem többet mondani. Arcomról meg eltűntetni a pánik legapróbb jeleit.  
- A póló mellé jól jönne egy melegítő is, ha akad. – nem állt szándékomban egy szál pólóban létezni előtte. Nem bíztam benne, meg én is csak feszengtem volna. Akkor már inkább visszaveszem a koszos ruháimat, azok legalább takarnak is valamit és elriasztóak is tudnak lenni. Két dolgot is nyernék egy csapásra.  Végül úgy döntöttem, hogy legalább a vért lemosom kicsit az arcomról, utána pedig a cipővel kapcsolatos válaszára megforgattam a szemeimet.
- Vehetnél be egy nyugtatót, mert elég hamar felhúzod magad. – nem érdekelt, hogy ezzel csak ronthatok a helyzeten, de tényleg most megint mi baja lett? Normálisan kérdeztem valamit, ő meg úgy reagál, mintha valami ostobaságot kérdeznék.
Csendesen figyeltem, ahogy átkutatja a lakását a kötszerért és már majdnem fel is adtam a reményt, hogy talál valamit, amikor is sikerrel járt. Elvettem tőle a dobozt és kicsit reménykedtem abban, hogy egy kisolló is fog lappangani benne. Annak biztosan lába fog kelni, mert magamnál akarom tartani, ha úgy alakulna a helyzet, akkor valamivel meg tudjam védeni magam. Nem a legjobb, de azok általában hegyesek és jól a másikba lehet döfni.
- Téged az időjárás nevelt, hogy ennyire szeszélyes vagy? – egyszer leharapná az ember fejét, aztán megint barátságosan cseveg, meg kacsingat. Komolyan, és akkor még azt mondják, hogy a nők a bonyolultak. Akik ezt állítják, azok még nem találkoztak olyan férfival, akiken kiigazodni képtelenség. – Amúgy meg ne aggódj, majd megoldom egyedül. – csak nem lehet annyira vészes leragasztani egy sebet. Annál többet meg ő se tud tenni, mert nehezen tudom  elhinni róla, hogy  bármilyen varrótanfolyamon részt vett, hogy tudja miként kell foltozni, varrni. Azt meg nem szeretném, ha rajtam gyakorolná a nem létező orvosi képzettségét.
Szavaira próbálok nem robbanni, de arcomra van írva, hogy feleannyira se találom mulatságosnak a helyzetet, mint ő. – Kösz, de beérem a pólóddal és a melegítőnadrágoddal. Amúgy meg tartsd meg magadnak ezt a vigyort, mert semmi hatással nincs rám. Csak hogy tud, hamarabb fogsz örömet lelni a bal és a jobb kezedben, mint általam. – szavaim mellé az arckifejezésem pontosan azt fejezte ki, hogy bekaphatja és hagyjon engem békén minden ilyen hülyeséggel. Lehet könnyedén fel tudja szedni a nőket, de én nem tartozom közéjük. Fejben pedig próbáltam azzal nyugtatni magamat, hogy csak két napot kell kibírnom a velem együtt toronyba zárt sárkánnyal és talán ennyi idő kevés lesz ahhoz, hogy tesztelni akarjam azt, hogy mennyire is lehet nehéz valakit egy kanál vízben megfojtani.
- Felőlem el is húzhatsz, aztán elegendő ha csak két nap után keveredsz vissza. Úgyis rám zárod az ajtót, Pókember meg nem vagyok, hogy kimásszak az ablakon, így nincs miért aggódnia Sárkányuraságnak. – persze, hogy a toronyba zárt hercegnős mesékre utaltam. Nem gondoltam azt, hogy hercegnő lennék, de kicsit talán direkt borzolni akartam a kedélyeket ezzel. Körbenéztem a lakásban, aztán csalódott pillantással újra őt fürkésztem – Nincs innen mit ellopni és nem is tudnám hova rejteni, ha még is megtetszene valami, így maximum a hűtőtartalma tűnne el, meg az áramszámlád nőne meg. – az utolsónál a tévére böktem, hogy értse mire is gondolok. Kell a zaj, hogy az árnyaim láncának a csörömpölését ne halljam, de ezt neki nem kell tudnia. Minél kevesebb tud, annál jobb.
Végül elindultam a fürdő felé, de az ajtóban megtorpanta és visszanéztem rá.
- Hajszárító nincs? Az se érdekel, ha az ősidőkből maradt itt és még a dinoszauruszok használták. – ha már az exe cuccait kincsként őrzi, akkor hátha akad közte egy és azt talán megengedi használni. Eléggé nagy volt a hajam, így érthető volt a kérésem, de nem csak ezért volt rá szükségem. Meg akartam vele szárítani a fehérneműt, ami elég abszurdnak tűnik, de működik és csak ez számít.
Ha kaptam egyet, akkor azzal együtt tűntem el a fürdőben, ha nem, akkor anélkül sétáltam be. Miután beléptem a helységbe és volt valami könnyen mozdítható tárgy, akkor azt az ajtó elé toltam. Utána pedig jöhetett a fürdés és a sebem ellátása, az se érdekelt, ha elhasználom az összes meleg vizet, mert egyáltalán nem siettem. Sőt, próbáltam minél inkább elhúzni az egészet.  

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Megannyi elképzelés futott végig az agyamban, elképzelések, ötletek, szituációk...ám egyik sem fogott meg igazán. Felajánlottam az exem ruháit, de inkább vissza is mondtam, valahogy nem tudtam őt benne elképzelni...a végén még szakasztott Maisie mása lesz, aztán vagdalózhatok Cindy miatt is. Bár ők olyan ikrek voltak, hiába az évkülönbség...mindkettő elhagyott. De miért is hozom ezt fel most? Egyik nő sem vetekedhet Maisivel. Így a ruhák miatt sem akartam rá emlékezni, akárhogyan is mániákus vagyok a halála óta felé nézve. Rá emlékezve. A csaj válogatós, póló mellé gatya is kell neki, szemet forgattam...hát hogyne, mert az én gatyáim szerinte nem esnének le róla...
- Szeretett szolgálat, hát hogyne. - pár pillanat erejéig léptem vissza a fiókos szekrényhez, melyet megnyitottam és egy női ruhadarabot szedtem ki belőle. Nagyjából a mérete volt, talán az előző kufircolásomból hoztam el...mármint jóval Cindy előtti... szét sem nyitottam, csak úgy passzoltam át neki a darabot. Jó vagy nem, ezt dobta a gép méretügyileg. Az én gatyáimból egy sem lesz jó számára, így próbálkoznia sem kell egy darabbal sem. Ami pedig a cipőjét illette volt beleugatásom...persze egyből jön a stílusommal, melyhez nem fűztem semmit. Sokan ismernek, csípős megjegyzéseim vannak és akadnak olyanok is, kik nem tudnak mit kezdeni velem. Egyik pillanatban a nyugodtság mintaképe, a másikban épp a háborúba viszlek bele, semmi gond. Örüljön neki, hogy egyáltalán betehette ide a lábát, nem fogadok el reklamációt. Bár a tábla nincs fent, majd elszedem az egyik üzletből...az elsősegély doboz pedig máris nála köt ki. Bánom is én mit és hogyan akar belőle megoldani, eszembe sem jut az olló és hoy használni is akarná...ellenem meg se próbálja, leharapom a fejét akkor. A kötözésben nem enged segédkezni, de mondjuk nem is orvosnak készültem, hogy ilyesmit tudjak. De mondjuk egy szimpla kötözés még menne...az ment akkor is, mikor párszor majdnem elvéreztem egyéb apró cseprő dolgok miatt. De az a múlt... Ami meg a csipkelődésemet illeti, nem igazán jött be neki, mérges pillantása megmosolyogtat...morcos lett a ciculi, hogy oda ne rohanjak! Szerinte a bal és jobb kezem előbb kielégít majd mint őt...
- Csak hogy tudd...nem vagy az esetem! És nem vagyok pedofil se... - az őszinte vallomásaimat nagyon csípem és hát fingom sincs, hogy kit tisztelhetek a csajban, dehogy még nem volt pasassal abban is biztos vagyok. Meg hát...talán még a padokat koptatja...a kinézet mást mutat, de hát felőlem lehet 18 éves is...a nálam idősebbekre hajtok. Az ilyen kis mitugrászokkal nem tudok mit kezdeni. Szóval megnyugodhat, cefetül nem fogott meg a virgácsával és a helyes pofijával. Meg hát mérföldekkel Cindy és Maisie mögött lohol...tudok különbséget tenni közte és az igazi nők között. Ennyit erről. Ami meg a munkát illeti...magára hagyom, akkor kitudja milyen bulit csap ide órákon keresztül. Ráadásul hullát nem akarok a házamban tárolni, hiszen mi van ha lelépek, ő meg megmurdel? Szavaira felszaladtak a szemöldökeim, kicsit elhúztam a szám is a hallottakon.  
- Aha, hogyne... - mormogtam az orrom alatt és nekitámasztottam magam a pultnak, közben a poharamért nyúltam, hogy a csapból engedjek vizet és azzal fojtsam le a beszólásaimat, mik ki kívánkozni vágytak. Körül nézett a lakásomon és a lényegre tapintott. Itt semmi sincs. Bizony. Van egy Tv, ami működik, van rajta vagy 100 csatorna és ennyi. Internetem a telefonon van, szóval olyan nagy életem nincsen. Az utóbbin sem vagyok fent túl sok közösségi oldalon, van egy email címem és egy facebokom, meg fel vagyok regelve néhány kúrlak oldalon és ennyi... Úgy lényegében az egész lakás csak arra kell, hogy tudjak hol aludni és ennyi. Nem sokat héderelek idehaza, melózok, versenyzek, járom az utakat, ellopom az értékes autókat. Jól bebaszok, vagy bedrogozok, beülök egy kajáldába és ennyi az életem egy napja. Figyelem miképpen indul meg a fürdő felé, de ahogy vissza fordul és a hajszárítóról érdeklődik...hát kicsit már ingerültebben tárom szét a karjaimat.  
- Mondtam már, hogy nem egy ötcsillagos szállodában vagy!  - a pultra csaptam, ahogy az felé fordultam vissza, hogy a megfelelő szekrényt kinyissam és egy müzlis dobozt vegyek elő onnan. Tálat kerestem egy lejebb lévő szekrényből, majd egy tejet is a hűtőből. Összeöntöttem a kettőt és enni kezdtem, míg ő frissít magán. Bánom is én, hogy mennyit gyakorol odabent, letettem magam a TV elé bekapcsolva a híreket és időjárást, aktuális sportműsort néztem. Ezek jobban lekötöttek általában, mint a sorozatok, vagy filmek. Már meg sem tudnám mondani mikor néztem ilyesmit.  


Megjelenés

Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy nem a baleset volt az igazi átok, hanem a találkozásunk az. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy inkább önként beleszaladnék egy késbe, csak ne kelljen elviselnem őt még egy perccel tovább, mert már majdnem annál is rosszabb helyre soroltam a vele eltöltött perceket, mint amiket átéltem apám mellett. Pedig apám pontosan az a démon volt, akitől a legtöbb ember rettegne, ha megmutatná az igazi arcát.  
Egyszerűen tényleg nem értettem, hogy mi a fasz baja van, vagy miért kezdett el megint igazi faszkalap módjára viselkedni. Tekintve azt is, hogy én már rég elsétáltam volna, ő ragaszkodott ahhoz, hogy idejöjjek és itt legyek. Akkor meg miért viselkedik így? Saját magának köszönheti, hogy itt vagyok, nem pedig nekem. Fura dolog, hogy azt hittem már annál rosszabb nem lehet, mint ahogy a kocsiban viselkedett és aztán úgy fél percig fel is csillant a remény, hogy tud normális is lenni, de aztán persze mintha az a pillanat nem is létezett volna minden csak egyre rosszabb lett.
Valahol a „beszélgetésünk” közepette még be is intettem neki, mert már feleslegesnek éreztem bármilyen szót is mondani és ezt nemzetközi jelzést mindenki érti. Aztán nem sokkal később eltűntem a fürdőben, de azért még előtte az orrom alatt mormogtam egy sort, amit csak én hallhattam. „Remélem a torkodon akad és megfulladsz, mire kijövök.”
Soha nem kívántam még ilyet, de most tiszta szívemből ezt kívántam, mert akkor újra szabad lehetnék és többé nem kellene elviselnem őt se.  Nem érdekelt, hogy netalán ő is „jóember” lehet a felszín alatt vagy hiányozna valakinek. Nem számított, csak az, hogy minél távolabb lehessek tőle és ne én legyek a hülyeségeinek, a szarságainak a célkeresztje.
Miért kellett még ezt a vadbarmot is a nyakamba kapni? Nem rúgott még belém elégszer az élet?
Miután a lehetőségekhez mértem rendbe szedtem magam és elláttam a sérülésemet mély levegőt vettem és lassan kiléptem a fürdőből. A cuccaimat összehajtogattam és leraktam egy arra alkalmasnak ítélt helyre és próbáltam nem arra gondolni, hogy sajnos még mindig életben van. A hűtőhöz sétáltam, ha volt benne valami kajának való, akkor kivettem, ha nem volt, akkor csak becsuktam, és ha találtam egy tiszta poharat, akkor vizet engedtem bele és azzal a kanapéhoz sétáltam. Leültem, de nem néztem és nem is szólaltam meg. Nem volt kedvem ahhoz, hogy újra elkezdje a faszságait, hosszú lesz ez a 48 óra, de semmi kedvem újabb balfaszságokhoz vagy ahhoz, hogy rajtam töltse ki az élettel kapcsolatos minden baját. Ittam pár kortyot, de azon kívül nem tettem semmit se, ha pedig ő se szólalt meg, vagy nem tett semmit, akkor jó ideig csendben léteztünk egymás mellett. Aztán még is megszólaltam.
- Egyértelmű, hogy kurvára nem akarod, hogy itt legyek, ahogy én se akarok itt lenni, így mielőtt az egyikünk gyilkossá válna a következő 48 órában, azelőtt inkább nyisd ki a rohadt ajtót és vegyünk könnyes búcsút a másiktól. Elláttam a sérülésemet, a többit meg majd megoldom.  – olykor ironikusan csendült a hangom, míg máskor meg komolyan, mert tényleg ezt gondoltam. Ha pedig újra rákezdte a faszságait, vagy olyan stílust vett elő, ami minden ember zsebében kinyitná a bicskát, akkor csak lemondóan sóhajtottam és inkább a víznek szenteltem minden figyelmemet.  

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Csend volt míg ő fürödni ment, elvoltam a tv zakatolásával és annak fénykavalkádjával. Elvoltam a gondolataimmal, egészen addig míg odabent tartott a zaj. Végezhetett? Vagy szökni akar? Miért akarna elszökni, ha épp menekül? Se zsaruk, se kórház...ezernyi kérdés felvetül ez miatt, de nem teszek meggondolatlanságot még akkor sem, mikor kibújik a gőzzel terített fürdőből. Már végeztem a kajálással, a tányér a földön hever. A hűtőhöz ment, ám az úgy ahogy üres volt, max egy szelet pizza virított a dobozban...ám fingom nincs mióta hevert a hütő mélyében. Meg savanyú uborka volt még, aztán ennyi, így egy pohár vízzel tért vissza, ült le és figyelt. Nem néztem rá, nem vettem le a szemeim a TV-ről, ám hallottam a megszólalását. Nem akarjuk a másik jelenlétét. Ebben igaza van. Nagyon is. Hümmögtem egyet és az ajtóhoz léptem...előszedtem a telefonomat lassú mozdulatokkal a zsebemből és tárcsázni kezdtem, végig őt figyelve.  
- Mit rendeljek kaját, mit ennél? - ttem fel a kérdést pár másodperccel később, mielőtt azt hinné, hogy pont én fogok rendőrt hívni ránk, hogy megelőzzem a balhét kettőn k között. Dráma...minek? Van elég belőle azon kívül, hogy ő itt van...nélküle is volt. És lesz is még, szóval akár kért valamit, akár nem, duplán rendeltem három féle kaját. A címet a kajálda tudta, szinte három naponta rendelek tőlük, ha még sem, akkor tuti valamelyik bátyám lát el éppen kajával, vagy gyorskajálok...esetleg rá sem érek. Bontottam a vonalat, majd újra eltettem a készüléket. Ezúttal nem vettem róla tudomást egész addig míg a tányérért nem léptem, mi a földön hesszelt.  
- Caleb vagyok. - mutatkoztam be, hiszen ha már elkell viselnem, akkor ne macskázzam rögtön le, ha akarok tőle valamit. A tányért felvéve elsétáltam vele a mosogatóig, elmostam majd a szárítóra helyeztem. Megtöröltem a törölközőben a kezem, kiterítettem, majd neki dőltem a pultnak, onnan figyeltem az idegent, kit jól elvert a sors, hiszen velem találkozott. Ám nem mindig lehet kegyetlen az élet, így aztán karba fontam a karjaimat.  
- Egy órán belül megjön a kaja, kibírja a gyomrod addig? - kérdeztem rá a dologra, hiszen az előbb közölte lényegében, hogy leakar lépni. Hát...nem mindenhol fogadhatják úgy ahogy ő akarja, nem mindenki válogathatja meg a szavait, csak mert valaki olyan amilyen. Bal kezemmel a szemben lévő szekrény felé mutattam, azt figyeltem, majd a lányra emeltem pillantásom.
- Van jeges tea, sör, kóla... csak ésszel... ha sokat jársz miattuk WC-re, a mellettünk lévő öregasszony átkopog “csendesebben szard halálra magad” kiabálással vet véget a mókának... - mosolyogtam ki saját magam, bár inkább a nő szavai voltak azok, melyek görbére húzták ajkaim. Leeresztettem a kezem, majd ellöktem magam onnan... közelebb léptem és letettem magam mellé. A híreket figyeltem, a távirányítóért nyúltam, hogy feljebb hangosítsam.


Megjelenés

Megtalált pizzát egyszerűen kivettem, majd a kukába dobtam, nem mintha úgy tűnt volna, hogy bárminek is kell a hely, de egy vagy két nap és a saját lábán távozott volna onnan. Ezek után vízért mentem, mert már hozzászoktam azokhoz a napokhoz, amikor nincs mit enni. Számomra ez nem volt újdonság, legalább volt mit inni és jelenleg bőven elégnek tűnt ez. Nem törődtem a pillantásával, ahogyan próbáltam őt is a lehető legtovább levegőnek nézni, az pedig hogy mi ment a tévében egyáltalán nem érdekelt. Nekem az csak háttérzajt volt és nem több, ami segített részben kordában tartani a gondolataimat.
Lopva pillantottam felé, amikor az ajtóhoz sétált és egy pillanatra azt hittem tényleg megjön az esze, annak köszönhetően amit mondtam, de aztán a telefonjáért nyúlt. Szívem kihagyott egy ütemet, mert tényleg megfordult a fejemben a korábbi faszságai miatt, hogy ő maga hívja ki a zsarukat és netalán azt hazudja, hogy betörtem és itt talált rám. A kérdése viszont meglepett, amit nem is rejtettem véka alá. Gyanakodva fürkésztem őt és érezhetően óvatosan szólaltam meg.
- Tökmindegy, csak ne legyen halas és semmi tengeriherkentyű. – nem voltam válogatós, hiszen nem tehettem meg, de azért még a szar helyzetem ellenére is volt olyan étel, amit a gyomrom sehogy se tudott befogadni. Aztán visszafordítottam a fejemet a tévéhez, de hiába tűnhetett úgy, hogy nagyon leköti a figyelmemet, mert egyáltalán nem így volt. A képernyő villódzását tökéletesen kizártam, csak a zajra figyeltem, de az értelme nem érdekelt. A csend megrémisztett és olyankor még hangosabban csörögtek a démonjaim láncai, amik újra és újra a lelkemet és elmémet is magukénak akarták. Alig észrevehetően összerezdültem, amikor a tányérnak ütközött az evőeszköz, váratlanul ért, amit egy újabb váratlan esemény követett.
Felpillantottam rá.
- Ada. – ennyivel le is tudtam, felesleges lett volna bármit is hozzáfűzni. Valójában meg bármilyen nevet mondhattam volna, mert ez se az igazi nevem volt, de ha netalán egyszer úgy döntene, hogy átkutatja az irataimat, akkor ez fog ott állni. Minden papírom hamis volt és amennyire eleinte nehezen tudtam kiejteni az új nevemet, mostanra már eljutottam oda mintha mindig ez lett volna a nevem.
- Aha. – csak ennyit feleltem arra, hogy kibírom-e addig, ha volt olyan, amikor napokig nem ettem szinte semmit se, akkor nem pont az egy óra várakozás miatt fogok éhen halni. A válaszaim meg lehet nem nyerték el a tetszéseit, de a korábbiakból kiindulva próbáltam tőmondatokban kommunikálni vele és a kelleténél több szóra nem akartam fecsérelni az időt, mert félő volt, ha összefüggő mondatokba kezdek, akkor megint eldurran az agya. Arra meg rohadtul nem vágytam, mert nálam is egyre inkább kezdett a madzag feszülni az eddigiek miatt. Azt meg szerintem egyikünk se akarja, hogy a balhénk miatt tényleg valaki ránk hívja a rendőrséget.
Ránéztem a szekrényre, amire mutatott, majd kérdőn pillantottam rá, hogy mi van vele, mire hamarosan meg is érkezett a válasz.
- Elviselem a kopogószellemeket, pláne ha viccesek. – és még egy grimaszt is kapott, ami akár kicsit még mosolyra emlékeztető is lehetett. Ő helyet foglalt, én pedig felálltam. Ő felhangosította a tévét, én pedig kóláért mentem, hogy hátha sikerül ébren tartania. Kitöltöttem a pohárba az italt és már éppen visszasétáltam volna, amikor meghallottam pontosan ugyanazt a hírt, ami miatt a reggelim ottmaradt a pékségben, most pedig a pohár bánta, mert kiesett a kezemből, ahogyan saját magamat megpillantottam a tévéképernyőn. A pohár hangosan koppant a földön és apró darabokra tört, az ital pedig úgy terült el a földön, mintha csak pocsolya lenne.
- Leyla Masali kicsivel több, mint két éve tűnt el a családi birtokról. A multimilliomos Mr. Masali azóta se mondott le a lányáról. A napokban újabb nyilatkozatot adott ki, hogy még több pénzt ígér annak, aki bármilyen információval tud szolgálni a hol létéről, hiszen érzi, hogy a lánya még életben van és bárki is vitte el őt az hozza haza a családjához.  Az se számít, hogy a rendőrség szerint már kicsi az esély arra, hogy még életben van. Ő nem adja fel és bármit megtesz azért, hogy a nyomára bukkanjon. – a nő hangja monoton volt, végén még is mintha elmosolyodott volna. – Reméljük, hogy Leyla hamarosan megkerül és újra a családja szerető ölelésében lehet, biztonságban. – aztán jött is a következő hír, de ez már nem jutott el a tudatómig. Nem érdekelt az összetört pohár, a kezem remegett, a szöveg és a kép összefolyt és úgy éreztem, hogy megfulladok. Olyan voltam, mint aki hirtelen elfelejtette azt, hogy miként is kell lélegezni, ha pedig a pillantásunk találkozott, akkor a pánik mellett ott volt a félelem, hiszen mind a ketten láttuk a kép alatt megtalálható összeget. Ki ne örülne ekkora vagyonnak, csak azt nem tudták sokan, hogy az a pénz a halálomért kapják. Figyeltem minden rezdülését, hogy vajon mit fog tenni, de az biztos volt, ha a telefonért nyúl, akkor nem fogom harc nélkül feladni a szabadságomat, már ha általam élt életet annak lehet nevezni. Mondjuk hajléktalanként is szabadabb volt az életem és talán még jobbnak is nevezhető, mint apám elcseszett és kegyetlen játékaiban.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Leadtam a rendelést, bár somolyogtam a dolgon, mert a herkentyűkért én sem rajongtam. Szóval legalább egy valami közös volt bennünk...a közös utálaton kívül. Nem akarok bunkó lenni, de olykor mégis félre megy a “beszélgetésünk”, szóval ha már befogadtam 24-48 órára, akkor már a nevére is rákérdezek a sajátom felhozásával. Hátha. Ada... oké, legalább nem kell becézést alkalmaznom, hogy a fejemhez vágja a baromságait, hogy aztán tőlünk zengjen az egész épület. Figyelem tovább a TV-t míg ő dolgát végzi az italok között, egész addig csend honol, míg egy csaj be nem viharzik a képernyőre és egy csaj képét nem dobja fel a képernyőre...névvel ellátva és hogy keresik...rengeteg pénzt ajánlanak fel érte. Elsőre megugrik a szemöldököm, majd hallom a pohár törését is, de nem oda figyelek, hanem azt a rengeteg lóvét azért a lányért aki itt grasszál a lakásomon. Ez rohadt szívás...főleg hogy nem is Adának hívják és kőgazdag... Masali...igen. Az a kőgazdag vadbarom... igaz az a pénz jól jönne, hiszen fedezné egy csomó tartozásomat és egész évben nem kellene melóba járnom...de az túl unalmas lenne. És azt utálnám az egészben.  
- Hm... - szólaltam meg elhúzott ajkakkal, miután a másik hír is elkezdődött. -...hogy mik vannak...mennyi felesleges kacatokkal dobálóznak mostanában... - nem mozdultam el a helyemről, pontosan tudtam, hogy engem bámul és hogy mire készül, ha megmozdulok. De nem tettem semmi gyanúst, csupán annyit, hogy felé fordítottam a fejem. - Te sem szereted a szennyes híreket, nem? - teszek úgy, mintha nem tudnám, hogy ő volna az a lány a TV-ből. De végül megkomolyodok. - Az, aki pénzért képes ilyet tenni...nem méltó arra, hogy az apja legyen annak a lánynak. Ne másokat fogadjon fel ennyi pénzért, hanem ő maga keresse meg, ha fontos neki... - morgolódok kicsit, majd magam elé fordulok, hogy a híreket nézzem, folytassam a nagy világ gyilkosság nézését. - Nem vagyok talpnyaló, nem most akarok ezen változtatni. Ha megnyugodtál, akkor akár folytathatod is a tevékenységedet...- kapcsoltam át a TV-t másik csatornára, ahol valami szerelmes nyálas sorozat kezdődött. - Nincs szükségem az olyan pénzre, amiért nem dolgoztam meg...Hyde vagyok a rosszabbik fajtából. - morogtam újra, de nem voltam dühös, sem elkeserdett, egyszerűen csak nem értettem a fickót, hogy miért ajánl fel annyi pénzt a gyerekéért. Valami biztos van, hogy felbolygatná szinte az egész világot érte...de nem az én dolgom. Nem akarok benne lenni egy olyan dologban, amihez semmi közöm. Van elég bajom... még a másikét is a nyakamba vegyem? Csengetnek, így gyanúsan nézek a fali órára, de eltelt vagy háromnegyed óra, így megmozdulok, mutatóujjamat a szám elé helyezem, máris mutatom az ágy melletti szekrényt, ha úgy gondolja ő is, akkor bújjon el... megindulok az ajtóhoz, kikukucskálok, de amolyan futár sapka van a srác fején. Kizárom, majd kinyitom félig az ajtót, elmosolyodok a futárnak, aki a felsorolt ételeket meghozta. Így elő is szedem a tárcámat, úgy állok be az ajtóba, hogy ne lásson be, végül megkapom a cuccomat és hamar el is köszönök, majd csukom is be az ajtót, majd zárom be újfent. A kukucskálóba nézek, de nem látok senki mást mozogni, és csend is lett, a külső ajtó nyekergését is hallom, szóval távozott. De ki engedte be? Fel sem csengetett... mindenesetre ellépek az ajtóból és a konyhába visznek a lábaim, ahol aztán kicsomagolom az ételeket.  

Megjelenés

Saját arcomat újra látni a hírekben felkavaró és félelemmel tölt el. Tudom, hogy a pénz megőrjíti az embereket, mintha más nem számítana a világban, viszont azt is tudtam, hogy én oda nem fogok visszamenni. Talán őt nem állíthatom meg a tettében, hiszen nagyobb nálam és erősebb is, viszont az ellene tehetek, hogy innen élve kijussak, hiszen ha már ott is a halál, vagy a borzalom várna rám, akkor már jobb a gyors halál is. Agyam erre az útra téved, miközben a pánik egyre inkább kezd átjárni, a félelem a gerincem vonalán végigcikázik, mint egy villámcsapás, hogy aztán megbénítson.  A szívem hevesen dobogott, mint ami ki akarná szakítani a mellkasomat, a levegővétel szinte már égetett, miközben egy pillanatra se vettem le róla a szememet. Csendesen hallgattam azt, amit mondott.
- A legnagyobb gond a hírekkel, hogy mindig csak féligazságot tartalmaznak és nem gondolnak arra, hogy ezáltal mekkorát tudnak ártani. – hangom alig hallhatóan csendült és érezhető volt a félelem is belőle, mert úgy remegett a hangom, mint a szélben a nyárfalevelek.
Fogalmam sem volt arról, hogy mi járhat a fejében ,vagy milyen ember is ő valójában, de a szarságai miatt hamar elhittem volna róla, hogy számára a pénz mindent jelent és meg se akarná hallgatni az én verziómat a történetre, hanem úgy adna át apám karjaiba, mintha nem is egy emberi életről döntene.
Nem mozdultam meg, féltem attól, ha megpróbálnám, akkor egyszerűen a lábaim feladnák a működést és a törött üvegszilánkok között végezném. Még több sérülésre pedig nem vágytam. – Hidd el, az emberei már keresik… - az majdnem olyan, mintha ő keresné azt a lányt. Az undor kiérezhető volt a hangomból és a félelem is, mert aranyos és kedves ez a hír, mármint a többség szerint biztosan az és arról beszélnek, hogy milyen nagyszerű apa lehet, de ő egyáltalán nem az. Kezemet combomnak préseltem, mintha azzal képes lennék a remegésnek gátat szabni , ahogyan a mellkasomban keletkező szorítás is egyre erősebb lett. A szavai végül meglepnek, mert erre egyáltalán nem számítottam, és ha rám nézett akkor ezt ő is láthatja, hogy mindenre számítottam, csak erre nem, ugyanakkor az is megfordul a fejemben, hogy mi van akkor, ha ez csak a látszat és át akar verni, elérni azt, hogy lankadjon a figyelmem? Nagyot nyelek és a pár pillanattal korábban kiszakadó megkönnyebbülést szimbolizáló sóhaj olyan távolinak tűnik, mintha soha nem létezett volna.
Sietve lépek a csaphoz, hogy megmossam az arcomat, majd hideg vizes kézzel a tarkómat is megmossam, mielőtt teljesen a pánik kicsinálna a félelemmel karöltve. Iszok pár kortyot, de amikor megszólal a csengő, akkor riadtan rezdülök össze. A félelem újra burjánzani kezd, mint valami kiirthatatlan gyomnövény. A testemet a konyhapultnak préselem és figyelem, ahogyan az ajtóhoz sétál.
Amikor a szekrényre mutat, akkor a félelem még nagyobbra nő és nemlegesen megrázom a fejemet. Nincs az az Isten, ami miatt én odabebújnék. Túl szűk, túl sötét, vagyis pontosan olyan, mint az a verem, amibe apám bezárt hosszú időre minden nélkül és még az se hatotta meg, hogy időközben vihar támadt az éjszakában. Nagyot nyelek és egyszerűen lecsúszom a földre a bútor mentén. Átölelem a lábamat és úgy várok, miközben próbálom távolra űzni annak a helynek az emlékét, vagy azt, hogy milyen érzés rájönni arra, hogy szép lassan az eső befolyik oda és megijedni attól, hogy talán nem is a sötétség és a hideg a legrosszabb, hanem a víz, ami lassan elkezdi megtölteni azt a helyet, miközben tudod nincs hova menekülni előle.
Ő úgy mozog a konyhában, mintha minden rendben lenne, pedig a tettei, a korábbi figyelmeztetése pont arra enged következtetni, hogy sejti ez nem olyan egyszerű helyzet, mint ahogyan korábban a hírekben előadták. Nem mozdulok a földről, az se érdekel, hogy miként pakolja ki az ételeket és az se, hogy még mindig nem takarítottam össze az eltört pohár maradványait.
- Caleb? – kérdőn csendül a hangom. – Sajnálom, nem akartalak bajba keverni. – hangom őszintén csendül, majd lesütöm a pillantásomat, de még mindig nem mozdulok. – Talán tényleg jobb lenne, ha elmennék, te pedig nem mutatkoznál pár napig és az autódat se kellene használnod. Mi van ha a balesetünkről készült videó? Ha az eljut hozzá és utána hozzád… - a hangom remegve csendült, de nem tudtam befejezni a mondatot. Nem akartam még több szart pakolni a nyakába. Végül előre dőltem, hogy elkezdjem felszedni a szilánkokat és reméltem, hogy nem fog megenni azért, mert beszéltem, hanem végiggondolja ő is a dolgokat. Ő nem tudja mire képes az apám, hiszen az a férfi, aki a saját gyerekén is úgy ejt sebeket, mintha nem is a saját vére lenne, az vajon mire lenne képes egy idegennel? Nem akarom megtudni.  
A kezem még mindig remegett, a gondolataim ezerfelé cikáztak, így óvatlanul a kezemet ökölbe zártam, mintha azzal képes lennék távoltartani apám szellemét, miközben teljesen elfelejtettem, hogy pár szilánkot már felszedtem, így amikor húsomba vájtak, akkor fájdalmasan felszisszentem és sietve nyitottam ki a tenyeremet. Pár szilánk kihullott a kezemből, kettő pedig úgy állt benne, mintha a bőröm direkt arra készült volna, hogy ők helyet foglaljanak benne. Ajkamba haraptam és kihúztam az egyiket a másik után, ha csak ő nem akadályozott meg benne, vagy nem sietett a segítségemre.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

A kaja érkezése némileg megkönnyebbülést hoz, ám Ada szavaira csak vállat vonva reagálok. Őt figyelem, miközben mellé lépek, hogy a pultra tegyem le a hozott ételeket, kicsomagolom és hallgatom a szavait. Még hogy sajnálja...de ezen már mindegy rágódni. Megtörtént, itt van...veszély vagy sem, köpök az egészre.  
- Tudod kiscsibém, nem az a fajta alak vagyok, aki hátat fordít a veszélynek. Ide nekem az oroszlánt is. Nem fogok behúzott fülekkel és farokkal menekülőre fogni... - van tartásom és miféle szar alak lennék, aki pár szélhámostól hátra arcot vesz és elszalad. Ráadásul szeretem a kihívást és a lételemem a veszély. Szóval jöjjön bárki bármelyik pénzügyi helyzetéből... futni fog innen! Menekülni. Mert ide nem fog csak úgy belépni senki sem.  
- Ha jön valaki, akkor tárt karokkal várom. - vigyorodom előrülten, hiszen rég voltam ennyire bezsongva valakitől, ráadásul mostanában elkerült a harc, a verekedés szele, örülni fogok, ha érkezni fog egyfajta vihar. Hallottam ahogy kotorászik a törött üvegekkel, de elvoltam foglalva  akaja tányérba pakolásával...mégsem nézném tétlenül, hogy a dobozból egye meg a kaját...aztán felfigyeltem a szisszenésre. Abbahagytam a tevékenységet, majd ráemeltem a pillantásom...vér. Rengeteg vér. Törlőpapírért nyúltam, téptem le egy jó adagot és azzal térdeltem le sebessen hozzá, ellökve a másik kezét az útból, finoman persze, hogy ennél jobban ne akarjak megint ártani neki. A szabad kezemmel fogtam meg az ő sérültjét, a számba vettem a papírt, majd magam szedtem ki a maradék sérülést okozó apró szilánkot a kezéből. Csendes voltam, figyeltem a munkára, hiszen ha már itt van, akkor ne vérezzen össze semmit, de mindketten tudjuk, nem ezért csinálom. Kiszedtem egy óvatosabb mozdulattal, megnéztem még jobban, hogy akad-e még maradék a tenyerében, majd a számból kiszedtem a papírt és a tenyrére raktam, az ujjait ráhajtottam.
- Így. Erősen. Ne ereszd el. Bekötjük. - adtam ki az ukázt, ám nem volt ebben semmi parancsoló hangnem. A tekintetébe figyelve emelkedtem fel és a dobozt tártam fel, a kötszert és egy kést szedtem elő...tekintve, hogy az ollónak lába kélt, így a késsel szabtam meg a darabot, hogy aztán a fertőtlenitővel hajoljak vissza hozzá. De elősször még felhúztam a földről és a csap alá húztam a kezét, hogy hideg vizet eresszek a sebére, hogy némileg megtisztuljon a sebe a vértől. Letöröltem újra a víztől. Ráfújtam a fertőtlenítőt és bekötöttem mielőtt újra vérezni kezdene. Nem lett szoros, hogy elszorítsa a kezét, de leesni sem fog. Felkeltem, miközben az arcára pillantottam és elfordultam, hogy összepakoljak.  
- Egyél, holnap még megnézem, hogy mennyire sérült meg a tenyered. - szólaltam meg nem is olyan soká, közben odébb toltam a tányért, melyet az ő rendelését pakoltam át, majd egy villát is tettem hozzá. A saját dobozommal pedig a Tv elé telepedtem és figyeltem a híreket csendesen és tömtem a búrám. A hatalmas falat lenyelése után szólaltam meg.  
- Nem vagyok akkora farok, mint sokan azt hiszik! Nem vagyok mocskos áruló sem, hogy az oroszlánok elé dobjalak. - feleltem, adtam meg az okot a felnem tett kérdéseire és ettem tovább a kajámat belemerülve az ízekbe.

 

Megjelenés

Szavaiba kicsit beleborzongok, de nem javítom ki, hogy apám rosszabb, mint egy oroszlán, vagy talán ő maga Zordon, hiszen neki is vannak ütődött és kevésbé ütődött hiénái is. Igaz, a mesében általában a rossz mindig porul jár, de valahogy az életben ez pont fordítva van. Mintha pont ezért lenne a mesékben a jók győzelme kiemelve, mert mindenki tudja, hogy a valóságban általában a rosszak állnak nyerésre.
- Jobban örülnék, ha inkább nem várnál senkit se tártkarokkal, vagy ennyire nagy a halálvágyad? Ne érts félre, a te életed, de azért örülnék, ha nem lenne egy harmadik személy is azon a listán, akik miattam haltak meg. Elegendő kettő is. – édesanyám meghalt, amikor megszülettem. A dadám pedig pontosan akkor, amikor a szabadságomat és az életemet akarta visszaadni, amit apám szép lassan elvett tőlem. Tudtam jól, hogy apám őt is megölte, ez volt az árulásáért járó büntetés. Csak azt reméltem, hogy gyors halál volt a büntetése és nem lassú, kínok között halt meg. Ő volt az egyetlen személy, akinek igazán számítottam életem során, és akit én is tiszta szívemből szerettem, de már soha többé nem láthatom. Lesütöttem a pillantásomat, mert nem akartam, hogy Caleb lássa miként csillan meg benne a szomorúság és a fájdalom.  Meg amúgy is elég önfejűnek tűnt, hogy ne hassa meg az, amit mondok, de tényleg nem vágytam bővítésre azon a listán.
Miután sikerült figyelmetlenségem miatt megsérülni és találkozott a pillantásunk, ösztönösen simultam még inkább neki a bútornak, majd lázasan kattogott az agyam, hogy mit csináljak, mert apám maximum akkor szerette a sebeket, ha ő okozta, amúgy csak gond volt a szemében és dühös lett. Bár még olyankor is volt, hogy eldurrant az agya, ha ő okozta a sérülést, de véres lett a ruhája. Caleb pedig… nos, eddigiek alapján hamarabb hittem volna, hogy leharapja a fejemet, mintsem a segítségemre siet, pláne nem ilyen kedvesen és figyelmesen. Amikor ellökte a másik kezemet, akkor nem ellenkeztem, meg se szólaltam, igyekeztem a fájdalomnak se hangot adni, inkább a fogaimmal ajkamba haraptam belülről és még az se érdekelt, hogy megéreztem a vér fémes ízét a számban, de aztán amikor az utolsó darabot is kihúztam, akkor fájdalmas nyögés szalad ki ajkaim között. Hagytam hagy csinálja, amit jónak lát, amikor a papír is rákerült a kezemre és ráhajtottam az ujjaimat, akkor csak bólintottam.
- Rendben. – hangom még mindig óvatosan csendült, mintha attól félnék, hogy elegendő egyetlen tett vagy szó és máris újra átmegy abba az elviselhetetlen pöcs stílusába. Arra pedig jelenleg még nem álltam készen, ahhoz mára már eleget töltöttem el az az énje mellett és a hírek után csak egy kis nyugalomra és csendre vágytam. Amikor visszatért a dobozzal, akkor meg se fordult a fejemben, hogy hamarosan fény derül a titokra, hogy az ollónak lába kélt, a gondolataim ezer felé jártak, a fájdalom pedig egyre inkább átjárt. Pokolian fájt ez a seb, talán még jobban is, mint a fejem.
Könnyedén állított talpra, miután felhúzott, mintha csak egy pihét emelt volna fel. Tettem, amit mondott vagyis hát hagytam neki, hogy irányítson, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit is akar tenni a sebemmel. Amikor víz érte, akkor felszisszentem, amikor pedig a fertőtlenítőt fújt rá, akkor fájdalmas grimasz ült ki arcomra, mert csípte, de próbáltam nem hangot adni neki. Amint végzett a kötözéssel, akkor megnéztem a kezemet, s rápillantottam. Pár pillanatra találkozott a tekintetünk, de nem szólaltam meg, akkor még nem. Aztán meg akartam állítani, de a kezem félúton visszahullott a testem mellé. – Köszönöm, meg azt is, hogy nem lettél megint egy pöcs, aki leharapja a fejemet a vér vagy az ügyetlenkedésem miatt. – nem voltam egy szent, tudtam harapós lenni és nagyszájú lenni én is, de az inkább önvédelmi mechanizmus volt részemről, mert úgy az emberek agyára mehettem és könnyedén hagytak magamra. Legalábbis egészen eddig, mert őt nem sikerült leráznom a kocsiban se. A szavaim mellé pedig még egy mosolyt is kapott.
Akkor tájt mozdultam a tányérért, amikor újra megszólalt és arról beszélt, hogy nem fog az oroszlánok elé vetni. Kicsit felvontam a szemöldökömet, majd a kajával együtt a kanapéhoz sétáltam és leültem a másik végébe.
- Az emberek maximum akkora faroknak néznek, amennyire annak mutatod magad. – megrántottam a vállaimat, hiszen én is az alapján ítéltem meg őt és még mindig nem voltam biztos abban, hogy ez a kedvesebb énje nem fog elillanni pillatokon belül. – Nem teljesen értem miért teszed, hiszen egyértelmű, hogy megvan a magad baja és nem kell még egy gond az életedbe. Velem pedig csak az van, mert egy őrült meg akar találni és soha nem fogja feladni. –villámat a krumpliba szúrtam és bekaptam. – Egyébként meg nem lenne könnyű dolgod, hogy átadj az oroszlánnak, mert hamarabb próbálnék meg véget vetni az életemnek, mintsem oda visszakerüljek. – hangom komolyan csendült és elég határozottan ahhoz, hogy tudja nem viccelek, ahogyan nem is sajnálata kell. Senki sajnálata nem hiányzik. Tényleg egy pillanatra megfordult a fejemben, ha telefonálni kezdett volna, akkor megpróbálom megállítani, de rájöttem, hogy esélyem se lenne. Akkor meg inkább választanám a biztos halált, mintsem apámmal szembe találjam magam.
- Caleb, légyszi próbáld meg nem leharapni a fejemet újfent, mert esélyesen hasonlóképpen utálhatunk lelkizni, de ha többször viselkednél úgy, ahogyan az előbb tetted velem, akkor talán az emberek se hinnék azt, hogy egy idióta vadbarom vagy, akire állandóan rendőrt kell hívni. Meg nem akarnának az utca másik oldalára átmenni, ha meglátnak.  Mindenkivel történnek rossz dolgok, veszítünk el olyat, akit nem akarunk, de attól szerintem nem lesz jobb, ha állandóan a világon töltjük ki a dühünket és mindenkivel igazi faszként viselkedünk. Én se vagyok szent, és még annyi mindenem sincs, mint neked és lövésem sincs, hogy miért lettél olyan, amilyen. Egy szökevény vagyok és általában az utcán élek, de még így is tudom, ha nem borítom rá mindenkire a barom énemet, akkor jó dolgok is kisülhetnek. – elgondolkoztam egy falat erejéig. – Bár azt hiszem most pont az ellenkezőjét váltottam ki a nagyszámmal. Az emberek olyankor magamra hagynak, nem pedig felvisznek a lakásukra. – kicsit hümmögtem is a szavaim mellé, aztán ránéztem. – Kösz a kaját és annak ellenére, hogy lehet hamarosan átváltozol újra egy vadbarommá valamelyik szavam miatt, mintha csak egy elcseszett Hulk lennél, akkor se alakult annyira szarul ez a nap. És ez is egészen finom. – elmosolyodtam, aztán a tévére pillantottam és folytattam tovább az evést, ha csak nem kapta ki a kezemből, hogy inkább kidobjon még is a lakásából a kotyogásom miatt. Nem tudom miért mondtam mindezt, de csak úgy jött és egyébként is, ha mai nap többször is átvészeltem már azt, hogy házisárkánnyá változzon, akkor talán újra menni fog.