- Az hanyadik ma már? - kérdezi Olivia a barna műanyag pohárra bökve, amiben a változatosság kedvéért ismét kávé van. A büfé most viszonylag csendes, csak páran lézengenek itt; papírokat olvasgatnak, kávét szürcsölnek vagy háromnapos szendvicset esznek.
- Nem számolom - vonom meg a vállam fél szemmel felsandítva a kollégámra. Ő szokásához híven úgy néz ki, mint aki most lépett ki egy szépségszalonból, én viszont úgy érzem magam, mint akin egy úthenger ment át. A dupla műszakokhoz még mindig nem tudtam hozzászokni, pedig nem ez az első eset, amikor egy huzamban ennyit dolgozom. Ilyenkor jellemzően két kezem kell, hogy megszámoljam, mennyi kávét borítok magamba, a hatását viszont nem érzem. Kezdem azt hinni, immunis vagyok a koffeinre. Ez nyilván nem igaz, csak a minőség silány. Az automatás sem lehet jobb, ellenben nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy elgyalogoljak addig, ha már a büfé közelében voltam egyébként is. Olivia szó nélkül ül le mellém egy hatalmas sóhaj kíséretében. Közelebbről megnézve látom csak, hogy nem is úgy néz ki, mint aki most van túl egy tizenkét órás alváson. Elnyűtt az arca, fáradt, és helyenként, ahol a smink már nem tart annyira, mint órákkal korábban, karikák látszanak a szeme alatt. Tehát ő sem viseli jól a dupla műszakokat. Kicsit megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül. Ha kést szorítanának a torkomhoz, akkor sem tudnék most beszélgetni vele. Semmiről. Kifacsartak, mint egy citromot.
Mielőtt még lefejelném az asztalt kiborítva ezzel a kávét és valószínűleg frászt hozva Oliviára is, a csipogóm hirtelen megszakítja a békés csöndet. Összevont szemöldökkel nézem a kijelzőt, aztán szó nélkül felpattanok Oliviát magára hagyva. A félig teli poharat menet közben az első kukába hajítom. Egy pillanat alatt elszáll belőlem a fáradtságnak minden nyoma. Volt pár percem egy kicsit lelassítani, de annak vége, most megint észnél kell lennem és a munkámra kell figyelnem. A mentőbejáraton akkor tolják be a hordágyon a fiatal fiút, amikor pont odaérek. A sérülései első ránézésre is komolynak tűnnek és attól tartok, sokáig fog tartani a műtét. Nem csak hosszú lesz, hanem kockázatos is. Azonnal eszembe jut, amikor nagyjából ennyi idősen autóbalesetem volt. Ittunk, nem is keveset, a volán mögött pedig egy szintén ittas osztálytársam ült. A pontos részletekre nem emlékszem, ahogyan senki sem a kocsiból. Szerencsénk volt, megúsztuk néhány karcolással, de akár hasonló helyzetbe is kerülhettünk volna. Justin nem volt olyan szerencsés, mint mi anno. A gondolatra, hogy akár én is kórházba kerülhettem volna egy vasdarabbal a mellkasomban, kiráz a hideg és beleremegnek a lábaim, de most elsősorban a feladatomra fókuszálok.
Ahogy beérünk a műtőbe, a külvilág szinte megszűnik létezni. Csak a gépek csipogása és zúgása az, ami ki tud rángatni abból a buborékból, amibe ilyenkor kerülök. Eleinte nem vagyok túl optimista a rengeteg vér láttán, de amikor szembesülünk vele, hogy a szív sértetlen, kicsit megnyugszom. Ez még közel sem jelent sikert, de határozottan okot ad a bizakodásra. Az utolsó öltés után megkönnyebbülve lépek el az asztaltól. A műtét sikerült, mi megtettünk minden tőlünk telhetőt. Innentől már csak abban kell bíznunk, hogy Justin fiatal szervezete elég erős és kibírja a sok megpróbáltatást, amin ilyen rövid idő alatt keresztül ment.
Az intenzívről el sem mozdulok. Szeretnék itt lenni, amikor felébred, szeretnék megbizonyosodni róla, hogy valóban jól lesz. Megint eszembe jut az én több mint tíz évvel ezelőtti balesetem. Justin miért nem volt olyan szerencsés, mint én? Miért nem úszhatta meg ő is csupán pár karcolással és másnap borzasztó fejfájással? Mi vette rá, hogy ilyen állapotban autóba üljön? Minket anno mi vett rá? A hülyeség? A kalandvágy? Őszintén… nem emlékszem rá. Még egyszer átfutom a vérképét a biztonság kedvéért. Szeretek mindent többször ellenőrizni. A véralkohol szintje nagyon magas, de egyéb tudatmódosítónak nincs nyoma. Úgy tűnik, nem csak én aggódom a kamasz miatt; Dr. Connor is rendszeresen ránéz és ellenőrzi az állapotát. A fiú ágya melletti székre ülök le abban bízva, hogy hamarosan magához tér. Fájdalmai lesznek és rosszul fogja érezni magát, de legalább életben van. Most ez a fontos. A többivel majd foglalkozunk később. Éppen felállnék és az órákkal korábban félbehagyott kávém pótlásaként elindulnék egy újabb adagért, amikor hirtelen a Justin melletti gépek sípolni kezdenek.
- Kék kód! Azonnal értesítse Dr. Connort! - utasítom az éppen beérkező ápolók egyikét, a többi pedig azonnal előkészíti a megfelelő eszközöket és vízszintes helyzetbe engedik Justin ágyát. Amíg mindent megfelelően előkészítenek, megkezdem a szívmasszázst. Amint kéznél a defibrillátor, kiütjük. Ismét mellkaskompresszió. Töltés. Semmi. Ismét. Ismét. És még mindig semmi. Néhány perc után Jeremy, az egyik sürgősségis ápoló veszi át a kompressziókat. Justin bordájának a reccsenésén kívül semmi életre utaló jel vagy hang nem hallatszik. Kétségbeesetten figyelem a faliórán a percek múlását, még akkor is, amikor Dr. Connor a saját kezébe veszi a helyzetet. Majdnem fél órája próbáljuk visszahozni ezt a kamasz fiút.
- Dr. Connor… - szólítom meg a még mindig az utolsó szalmaszálba kapaszkodó férfit, de meg sem hall. Jeremy észleli ezt és valamivel erőteljesebb hangon szintén megszólítja. Erre már felfigyel. Egyikünk sem gondolta volna szerintem, hogy ilyen körülmények között zárul Justin esete. Fiatal volt, még előtte az egész élet, egy hülye baleset viszont mindent elvett tőle. Az álmait, a jövőjét, egy gyereket a szüleitől.
- Dr. Connor - fordulok a férfi után, aki azonnal elhagyja a helyiséget. A szememmel követem merre tart. Mély levegőt veszek és azon gondolkodom, mi lenne most a jobb. Utána menni, vagy teret és időt adni neki egy fiatal fiú halálának feldolgozásához. Végül úgy döntök, nem hagyom magára. Óvatosan nyitom ki a lépcsőház ajtaját, mert nem tudom, milyen hangulatban találom. Csak a hátát látom, amint a lépcsőn ül. - Dr. Connor - szólítom meg halkan, de nem várok választ, igazából csak a tudtára szeretném adni, hogy itt vagyok. Becsukom magam mögött az ajtót és egy darabig egy helyben ácsorgok, a gondolataimat próbálom összeszedni. Mit kéne mondanom? Hogy nem hibázott? Tényleg nem hibázott. Hogy ez elkerülhetetlen volt? Valószínűleg. Bármit is mondok, nem lesz könnyebb. Azt se tudom, mi játszódik le most benne. Szeretnék segíteni, csak a módját nem találom egyelőre. - Mi mindent megtettünk. - Mindenki beleadott mindent, de Justin szervezete felmondta a szolgálatot. - Ennél többet senki nem tehetett volna. - Lassan leülök mellé a lépcsőre, a térdemre könyökölök. Rezidensként nekem kéne a lelket tartanom benne? Ez a fordított felállás idegen érzés, de biztos jó oka van, amiért ennyire kiborult. - Nem menthetünk meg mindenkit.

Hozzá lehet vajon szokni a halálhoz? Egy tapasztaltabb orvos talán igennel felelne. Ez a munkánkkal jár. Megszoksz vagy megszöksz. Vannak esetek, amikor elkerülhetetlen a legrosszabb. Szerintem nem. Nem lehet ahhoz hozzászokni, hogy valaki, akin segíthettünk volna a szemünk láttára hal meg. Nem lehet megszokni, hogy valaki, akivel esetleg pár perccel korábban még beszéltünk, elveszíti az életéért vívott harcot. Ahhoz pláne nem lehet hozzászokni, hogy egy fiatal, aki előtt még ott az egész élet, szinte a kezeim között távozik el. Ez a munka velejárója, de… akármennyi pozitív impulzus is ér, egy beteg elvesztése, egy haláleset mindig kitép belőlem egy darabot. Még nem láttam testközelből sok halálesetet szerencsére. Ez a második. Felkészületlenül ér. Annyira bíztam benne, hogy Justin túléli, felépül, és legközelebb nem ül ittas állapotban volán mögé. Tanulhatott volna az esetből, helyette az életével fizetett a hibájáért. Szeretnék elvonatkoztatni a sok évvel ezelőtti balesetemtől, de ha csak rágondolok a hasonlóságokra, menten kiráz a hideg. Én is járhattam volna így. Vagy bárki más az autóban. Mi szerencsésebbek voltunk, mint Justin, néhány karcolással és lila folttal megúsztuk.
Az orvosi első napjától kezdve erre készítenek fel minket, erre treníroznak. Aki ezzel nem tud megbirkózni, annak nem való ez a szakma. Már akkor beleborzongtam az ilyen kijelentésekbe, de most érzem át igazán a tanáraink mondandóját. Fájdalmas látni a fiatal fiú élettelen testét, a belőle kilógó csöveket. Elszomorít, hogy a szülei nincsenek itt, mert valószínűleg még mindig a repülőn ülnek Seattle-ből idefelé. Egyedül és értelmetlenül halt meg. Bármennyire is azt kívánom, bárcsak valami csodával határos módon visszatérne a kamaszfiú közénk, már túl sok idő telt el. Ha a szívmasszázs be is válna, agyi aktivitásra semmi esély. Ehhez képest Dr. Connor továbbra is kitartóan próbálja visszahozni a fiút az élők sorába, míg ő is belátja a tényeket; Justin elment, mi pedig nem segíthetünk már rajta. Ahogy kiviharzik az intenzívről, próbálom megfejteni az arcán átsuhanó érzelmeket, de még nem láttam ilyen állapotban. Mindig összeszedett, határozott, most viszont megtört, mintha valami a fejébe férkőzött volna és a nem hagyná nyugodni a gondolat. A tekintetem ide-oda cikázik a kórteremben lévők és a távozó férfi között. Fél szemmel követem, amíg végül úgy döntök, hogy utána megyek. Egy pillanatra megállok a lépcsőház ajtaja előtt. Talán inkább egy kis teret kéne neki adnom, engedni, hadd dolgozza fel a történteket, ahogyan ő akarja. Mégis, volt valami aggasztó a tekintetében, a kétségbeesett küzdelme Justin életéért arról árulkodott, hogy valami nyomasztja. Óvatosan nyitom ki az ajtót, nem akarok rátörni vagy megijeszteni. Bekukucskálok és sóhajtok egy mélyet, amikor meglátom a lépcsőn ülve. Még a lépcsőházba lépve is tétovázok; még nincs késő hátat fordítani neki és egyedül hagyni, de végül leülök mellé. Nem tudom, mit mondhatnék, amitől könnyebb vagy jobb lesz neki. Egy páciens elvesztése soha nem egyszerű. Pláne egy ilyen fiatalé. Némán, kukán itt ülni mellette talán csak még tovább rontana a helyzeten. Próbálok valamelyest lelket önteni belé olyan elcsépelt mondatokkal, amikkel minket is vigasztalnak egy-egy kudarc után. Nem túl nagy átéléssel és meggyőződéssel válaszol, de nem is várok többet tőle. Szeretném megérteni, mi viselte meg ennyire, ehhez viszont türelmesnek kell lennem. Lassan, kevés meggyőződéssel ismétli el a szavaimat, amit talán én sem hiszek el teljesen. Tényleg mindent megtettünk? Valóban nem volt semmi más, amivel segíthettünk volna? A műtőben nem hibáztunk? Dr. Connor-t figyelem, közben a lelki szemeim előtt pörgetem az eseményeket és keresem a válaszokat a saját magamnak feltett kérdésekre, amiket egyelőre én sem találom.
Amikor mesélni kezd, felé fordulok. Csöndben hallgatom a szavait és igyekszem befogadni az információt. Hang nélkül, csupán a tekintetemmel, felvont szemöldökeimmel adom a meglepettség apró jelét a lányáról hallva. Így viszont kezd szép lassan összeállni a kép. Nem csak a lánya létezése, hanem a balesete emléke válthatta ki ezt a reakciót. El sem tudom képzelni, min mehet most át szülőként, mit érezhet, milyen gondolatok kavaroghatnak a fejében. Csak sejthetem a saját szüleimre visszaemlékezve, amikor anno a kórházban megpillantottam őket. A mai napig összeszorul a szívem, ha magam elé idézem anyám kétségbeesett tekintetét, a mindig összeszedett apám idegességtől remegő karjait és az ölelésüket, amiben benne volt minden érzelmük.
Féloldalasan ülök a lépcső fokán, hogy felé tudjak fordulni, amennyire tudok. Kicsit közelebb csúszom és egyik kezemet a vállára teszem. Még mindig furcsa a helyzet számomra, általában a rezidensek omlanak össze jellemzően. Most már viszont értem az okát. Nem tudom, hogyan segíthetnék, vagy mit mondhatnék, amitől egy ici-picit is jobban érezné magát. Szeretnék segíteni, de azon kívül, hogy itt vagyok, kicsit tehetetlennek érzem magam.
- Igazán sajnálom, ami a lányoddal történt… - suttogom halkan. A zajos folyosóhoz képest itt olyan csend van, szinte bűn megtörni azt. - Nagyon szép neve van. - És ha csak egy kicsit is hasonlít az apjára, akkor nagyon jó ember is lehet. - Mesélsz róla? - kérdezem egy kicsit elterelve a témát Justin esetéről. Talán jobb lenne az élőkről beszélni a holtak helyett. Ha ezzel sikerül a figyelmét másra irányítanom, az már félsiker. Ha nem akar, persze azt is megértem. Gondolom nem véletlen tudnak kevesen Isabel létezéséről.

Soha nem egyszerű egy beteg elvesztése. Pláne nem, ha a beteg egy fiatal fiú, aki szinte még gyerek. Előtte volt még az egész élet. Bármit kezdhetett volna magával, bármi lehetett volna belőle. Szívszorító belegondolni, hogy mennyi lehetőségtől fosztotta meg ez a szerencsétlen baleset. Hozzáértő kezek ide vagy oda, a sérülései összeegyeztethetetlenek voltak az élettel. Bíztam a legjobban, amikor ott ültem az ágya mellett és figyeltem a monitor jelzéseit, a viszonylag stabil életjeleket. Aztán egy pillanat alatt minden elillant. Hosszú percek fárasztó küzdelme sem hozott eredményt. És most, még itt a folyosón is csak az jár a fejemben, hogy egy gyerek egyedül halt meg. A szülei nincsenek mellette, még valószínűleg a repülőn ülnek, és fogalmuk sincs a gyerekük állapotáról. Reménykednek a legjobbakban, bíznak az orvostudományban, és csak itt fognak szembesülni a lesújtó hírekkel.

Emlékszem az első halálra, amit rezidensi éveim alatt tapasztaltam. Janice Hopkins, hatvanéves nyugdíjas tanító, aki még a rákkal küzdve is folyamatosan mosolygott. Rosszul volt, fájdalmai voltak, a kemoterápia és a sugárkezelés is sokat kivett belőle. De mosolygott és mindenkihez volt egy-két jó szava. "Ha sírok, jobb lesz?" Ezt ismételgette, amikor valaki a pozitív hozzáállásáról faggatta. Sok hozzá hasonló állapotban lévő beteg magába fordul, elzárkózik, negatív irányba változik. Mrs. Hopkins sosem volt negatív. Még akkor sem, amikor operáció előtt betolták a műtőbe. Kockázatos volt a tumorok eltávolítása, de ő bízott bennünk. Azt hiszem, különleges kapcsolatot tudott kialakítani mindenkivel. Megvolt a személyének az a különös varázsa, hogy mindenkit bevonzott maga köré. Ha volt egy kis időm, mindig benéztem hozzá. A figyelmeztetések ellenére már nem csak egyszerű betegként kezeltük. A fiatal rezidensek számára mondhatni “nagymama figura” lett. Éppen ezért fájt különösen a halála. Személyesnek éreztem, mintha belőlem is kitéptek volna egy darabot. Egy részem a családdal együtt gyászolt; a férjével, a gyerekeivel és unokáival. Megtanultam, hogy nem szabad átlépnünk bizonyos határokat, az orvos-beteg kapcsolat szigorú szabályait. Néha a munkánk velejárója a halál, ha pedig minden pácienst közel engedünk magunkhoz, nagyon hamar szögre akasztjuk a köpenyünket. Justin halála most mégis a kelleténél jobban megvisel. Látom benne a tizenéves önmagam. Emlékszem a csattanásra, a zajra, az éles sikításra, arra a riadalomra, ami a becsapódás pillanatában elárasztotta minden porcikámat. A remegésre, ami miatt alig bírtam kiszállni az autóból, a horzsolásra a homlokomon, amit csak másnap vettem észre, a fejfájásra, a rémálmokra, a szüleim arcára és a szavaikra. Justin szülei nem olyan szerencsések, mint az én szüleim. Justin szülei nem ölelhetik többet át a gyereküket.

Nehezemre esik biztató szavakkal nyugtatni Dave-et, aki még nálam is jobban össze van zuhanva. Meglepetésként ért ez a heves reakció, ezért semmiképp sem akartam egyedül hagyni, de most mégis olyan nehezen jönnek a szavak. Hogy nyugtassam meg, ha én sem vagyok nyugodt? Képmutatás lenne bemesélni valakinek, hogy minden rendben, miközben engem is megviseltek az elmúlt percek. Valóban úgy gondolom, hogy ő mindent megtett, amit csak lehetett. A legjobb tudása szerint próbálta megmenteni a fiút. Másnál lehet, hogy más a műtőben meghalt volna. Dave még adott neki esélyt a gyógyulásra. A műtét után Justin szervezetén múlt már minden. Azt hiszem, ezt ő is tudja, mégis nehezen fogja fel.

Amikor a lányáról kezd mesélni, minden világossá válik. Igyekszem a meglepettségemet leplezni, mert nem is tudtam, hogy van gyereke. Biztos megvan az oka, amiért nem verte nagydobra, és nem is akarom faggatni ennek miértjéről. Nem lenne helyénvaló és szeretném tiszteletben tartani a magánéletét. Ha a miértekről nem is, a lányáról mégis kérdezősködni kezdek. Ha nem a halott fiúról beszélünk, talán könnyebben túllendül ezen az állapoton és sikerül egy kicsit elterelnem a figyelmét. Mosolyogva nyugtázom, hogy ez a terv valamelyest beválni látszik és figyelmesen hallgatom a szavait.

- Hát, nekem úgy tűnik, mégis hasonlít rád - mosolyodom el biztatóan. Dave nagyszerű orvos és ember, céltudatos, határozott. Már, amennyire én ismerem. Ha csak fele is igaz, abból, amit a lányáról mesélt, akkor van köztük hasonlóság, nem is kevés. Elképedve hallgatom, hogy nem láthatta felnőni a lányát, de az a sejtésem, hogy sokkal szövevényesebb a történet, mint amit egy lépcsőházban meg lehet beszélni. Ha szülő lennék, el sem tudnék képzelni ennél rosszabbat. Kíváncsi vagyok, mi lehet a háttérben, de ha meg is akarja ezeket osztani velem, tényleg nem itt kéne.

- Igen, most kifejezetten jól esne - fogadom el a meghívást egy halvány mosoly kíséretében. Az elmúlt pár óra fényében különösen elvágyódom most innen, szeretnék kiszakadni ebből a légkörből. Magamat ismerve viszont, amint kilépek, már várni fogom, hogy megkezdhessem a következő műszakot.

A bárban látok néhány ismerős arcot. Névről nem ismerem őket, de már többször is láttam őket erre. Gyakran megfordulnak itt, talán a törzshelyük is lehet, ahogy elég sok embernek, mivel ár-érték arányban ez egy elég jó helynek számít a környéken. Arra számítok, hogy néhány rezidens is itt lézeng, de a szokásostól eltérően most egyiküket sem látom itt. A pultnál szinte azonnal lecsapok az éppen szabad bartenderre, aki széles mosollyal fogad minket.  

- Két-két gin tonicot kérnénk, Sevilla ginből - adom le a rendelést, megelőzve Dave-et. - Hidd el, nagyon jó - fordulok felé, mielőtt még ellenkezne vagy megriadna - Ha mégsem jön be, a vendégem vagy rá, de még nem találkoztam olyannal, akinek ne ízlett volna. - Amíg elkészítik az italainkat, kiszemelek egy kis boxot a sarokban, ahonnan pont most készül távozni egy pár. A rendelés átvétele után elindulok a kiszemelt asztal felé és intek Dave-nek a fejemmel, hogy kövessen.

- Szóóóval van egy lányod… Hogy értetted, hogy "miután egymásra találtatok"? - kérdezem a sikeres helyfoglalás után.

Tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek vannak gyengébb pillanatai, csak furcsa éppen egy olyan embert összetörve látni, akit még sosem láttam hasonló állapotban. Dave-ből mindig sugárzik az erő, a magabiztosság, a határozottság, az előbb viszont pillanatok alatt foszlott szét ez a kép. Nem ismerem közelről, nem tudom, mi válthatta ki belőle ezt a heves reakciót, de nem akartam ilyen állapotban egyedül hagyni, ezért szinte gondolkodás nélkül követtem őt a lépcsőházba. Már nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez jó ötlet volt, elvégre is mennyi jogom van a magánéletében vájkálni? Ráadásul biztosan okkal vonult félre, mert nem akarja a mostani érzéseit és gondolatait megosztani a kollégáival. Mégis szeretnék segíteni neki valahogy, ha tudok és ha hagyja. Mindenkit rosszul érintett Justin halála, Dave viszont különösen megviseltnek tűnik. Nem jó ilyen állapotban látni, ennyire megtörtnek és sebezhetőnek. Igyekszem elterelni kicsit a gondolatait a halott fiúról a meglepetésszerűen felemlegetett lányára. Sok kérdés felmerül bennem ezzel kapcsolatban, de nem akarom kifaggatni. Szándékosan nem kürtölte eddig világgá a lánya létezését, amit szeretnék tisztában tartani és csak annyira puhatolózni, ami még nem túl sok.

Egy ilyen nap után nagyon jól esne valami ital, ezért azonnal elfogadom a meghívást, eszem ágában sincs ellenkezni. Nem vagyok a saját magam ellensége, és tényleg mindkettőnkre ráférne egy kicsit kiereszteni a gőzt, ehhez viszont először ki kell szabadulnunk innen. A megbeszélt időben találkozunk a kórház előtt és sétálunk át az említett pubba. A sok ismerős arc egyrészt jóleső látvány, hiszen ilyenkor tudatosul csak, hogy az orvosok is hús-vér emberek, akik nem robotok és nekik is szükségük van kiszakadni a hétköznapi mókuskerékből, másrészt most annyira egyikük sem vonzó társaság; nincs kedvem a legújabb pletykákhoz, sem a rezidensek belső versengéséhez. Néhányuknak intek, de többre most nem futja. Talán egy másik alkalommal.

A pultnál a kezembe veszem az irányítást és örömömre szolgál, hogy Dave nem ellenkezik. Sőt, az ajánlatomat azonnal meg is fejeli, egyszerre két kört kér ki. Elismerően mosolygok, bár kicsit tartok tőle, hogy ha nem fog neki ízleni, akkor mind a négyet nekem kell majd meginnom, ami talán kicsit sok lesz. Ebben az esetben nem tudom, hogy fogok hazajutni.

Némi szerencse árán gyorsan lesz helyünk egy pont felszabaduló boxban, amire még nem csapott le senki. Kicsit gyorsítok a lépteimen, hogy biztosan a miénk legyen az asztal és ne a bárpultnál kelljen ücsörögni. Itt mégis egy kicsit nyugodtabb és kényelmesebb egy beszélgetéshez.

- Merci beaucoup - mosolygok rá, ahogy elfoglaljuk a helyünket. Utólag egy belátom, egy kicsit hamar sikerül nekiszegeznem a kérdést, de furdal a kíváncsiság a lányát illetően. Már a kórházban is lerítt Dave arcáról, hogy nem hétköznapi az ő kettejük története és nem is a legboldogabb. Kíváncsian pislogok rá a poharam fölött abban reménykedve, hogy megosztja velem a történetét legalább nagyvonalakban, de ha nem, azt is megértem. Ha nem is szeretne róla beszélni, nem mondja, helyette belekezd a mondandójába. Az ismerős italt ízlelgetve hallgatom végig. Amikor belekezd, semmi olyat nem mond eleinte, ami kiverné az emberné a biztosítékot. Régebben egészen megszokott volt, hogy a középiskolai szerelmek az évek alatt nem tönkrementek, hanem tovább gyümölcsöztek, házasság és gyerek lett belőle. A terhesség és a gyerek eltitkolása hallatán viszont már felvont szemöldökkel pislogok Dave-re. Lerakom a poharam, mert úgy érzem, most kezd csak igazán bele a mesélésbe és inkább figyelek rá, mint az italomra. Ebben úgy tűnik, másként vélekedünk, mert én amint lerakom a poharat, Dave pusztítani kezdi a sajátját. Egyértelmű, hogy csak az időt húzza, de nem akarom sürgetni. Szándékosan nem töröm meg a kettőnk között lévő csendet, mielőtt még elterelődne a téma valami teljesen más irányba. Egy pillanatra fordítom csak el a tekintetem, amikor egy ismerős ápoló int felénk. Mosolyogva biccentek a fiatal fiú felé, de a pillanatnyi kitekintés után Dave-re szegezem a tekintetem, amikor ő folytatja, amibe belekezdett. Nem tudom leplezni az arcomra kiülő érzelmeket, fokozatosan borzadok és csodálkozom el a hallottakon. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehetett Dave-nek megtudni, hogy van egy lánya, aki ha jól számolom, már szinte felnőtt. Már bánom, amiért erről faggattam.

- Nagyon sajnálom - motyogom magam elé épp csak hallhatóan ebben a hangzavarban. Veszek egy mély levegőt és Dave-hez hasonlóan lehúzom az italom felét. - Isabel tudott róla? - kérdezem kíváncsian. Ha ő sem tudott az igazi apja kilétéről, akkor számára sem lehetett egyszerű szembesülni az igazsággal. De ami a legjobban érdekelne, hogy mi történt a lány anyjával. Ha a testvére nevelte fel a férjével, akkor lemondott volna róla még szülés után? Félek feltenni ezeket a kérdéseket, mert már most úgy érzem, olyan témát feszegetek, amihez semmi közöm. - Ha nem akarsz beszélni róla, megértem. Nem szoktam így mások magánéletében turkálni, ne haragudj - csóválom a fejem zavaromban. - Nem is tudom, mi ütött belém - nevetek fel kínomban és most rajtam a sor, hogy tempósan kiürítsem az előttem lévő poharat.

Az esetek többségében rám is jó hatással van, ha a rosszabb pillanataimban nem hagynak magamra. Egyedül egy sarokban - vagy ez esetben egy lépcsőházban - ülni és keseregni, a lehető legrosszabb, amit ilyenkor az ember tehet. Egyedül nehéz túllendülni ezeken a pillanatokon, pláne ha ennyire mélyen érintenek a történtek. Teljesen megértem, Dave miért ilyen megviselt. A története szép lassan összeáll és sok mindenre magyarázatként szolgál. Meglepő tény, hogy ő maga is szülő, de nem tudom a szemére vetni, amiért a munkahelyén nem teregeti ki a magánéletét. Én sem osztom meg a többiekkel a családom ügyes-bajos dolgait, éppen elég, hogy sokan azt hiszik, a szüleim pénze juttatott el oda, ahol most tartok. Teljesen mindegy, miről van szó, az emberek ítélkeznek.

Dave-re különösen, de azt hiszem, mindkettőnkre ránk fér egy kicsit kiereszteni a gőzt és lazítani. Erre egész kézenfekvő megoldás a közeli pubba betérni a műszakunk után, ahol nem először fordulunk meg. Néhány ismerős arc mellett elhaladva a pultnál kikérjük az első köröket és levadászunk egy éppen felszabaduló helyet. Az arckifejezéséből ítélve túl gyorsan szegeztem neki a kérdést és már bánom is az in medias res kezdést. Érzékeny témára eveztünk, amiről nehéz lehet beszélnie. Türelmesen hallgatom végig, miközben megannyi kérdés halmozódik fel bennem. A keserédes történet felkelti a kíváncsiságomat, de nem akarom a kelleténél jobban faggatni, így is látszik rajta, mennyire megviseli felidézni a körülményeket.

- Tessék? - kérdezem elképedve. Ezek szerint mindketten meglepetésben részesültek, amikor fény derült kettejük valódi kapcsolatára. Nem csak Dave-nek lehetett ezt nehéz megemészteni, hiszen a lánya is csak szinte felnőtt fejjel szembesült a valósággal. Olyan embereket hitt a vér szerinti szüleinek, akik feltételezem szeretetben nevelték fel, de mégsem a biológiai szülei. A testvére pedig az unokatestvére. Érdekelne, mi lehet most az igazi anyjával, de még mielőtt elgondolkodnék rajta, hogy feltegyem-e a kérdést, Dave ezt a részletet is megosztja velem. Összeszorul a szívem a szavait hallva és az arcára kiülő érzelmeket látva. Egy teljesen más embert látok magam előtt, mint akivel a műtőben nap mint nap együtt dolgozom, akivel a kórház folyosóin betegek eredményeit elemezzük, vagy éppen egy műtét előtt bemosakszunk. Nem akarok tovább olyanról kérdezősködni, amihez semmi közöm és ennyire megviseli. Éppen elég volt Justin halála mára, nem kell ilyen szomorú emlékeket felelevenítenie. Bánom, amiért forszíroztam ezt a témát, nem is szokásom mások magánéletében vájkálni, mert én sem szeretem, ha velem hasonlóan tesznek. Furdal a lelkiismeret az egész beszélgetés miatt kicsit.

- Persze, de erről te nem tehetsz. Nem a te hibád, hogy a létezéséről sem tudtál - csóválom meg a fejem. Értem, miről beszél, viszont mégsem hiszem, hogy szégyenkeznie kéne emiatt. - Nem lemondtál róla... - Ha ez történt volna, akkor kicsit más lenne a helyzet, de egy fiatal kamasz esetében talán még érthető. Szinte még ő is gyerek volt, amikor apa lett. Egy gyerek nagy felelősség, nagy feladat, amihez tizenévesen felnőni nem egyszerű. De Dave még csak nem is tudott a lánya létezéséről. Nem tudom teljesen átérezni a benne dúló fájdalmat, mert soha nem voltam hasonló helyzetben, de megértem. Ha előlem titkolnák el évekig, hogy van egy gyerekem, én is ki lennék borulva.

- Ja, normális... - horkanok fel ironikusan és belekortyolok a második italomba. Az üres poharat az asztal szélére tolom, hadd vigye el egy felszolgáló, ha erre jár. - És Isabel hogy viszonyul hozzád? Mármint... Szinte már felnőtt. - Mennyire lehetséges egy idegen férfira, akiről puszta véletlen derült ki, hogy az apja, apaként tekinteni? - Szoktatok... együtt csinálni valamit? - Nem tudom, hogy működik az ilyesfajta ismerkedés, elképzelni sem egyszerű.

A halálhoz nem lehet hozzászokni. Pláne nem egy gyerek halálához. A mi munkánknak ez néha sajnos része és meg kell tanulnunk ezzel együtt élni. Nem menthetünk meg mindenkit, bármennyire is a tőlünk telhető legjobb formánkban vagyunk. Dave mindig legalább száztíz százalékon pörög, most viszont sajnos még ez sem volt elég. Nehéz elfogadni, ha elveszítünk egy beteget, de valahogy tovább kell lépnünk. Az időt nem tudjuk visszaforgatni, magunkat nem emészthetjük fel a történtek miatt. Jó ötletnek tartom az italt az egyik közeli pubban. Ha csak időszakosan is, de segít egy kicsit másra fókuszálni.

Miután kikérjük az italokat és elfoglaljuk az éppen üresen álló boxot, nem tétovázok sokáig, azonnal Dave-nek szegezem a kérdésemet. Utólag megbánom, talán túl gyorsan támadtam le. Egyértelműen érzékeny témát érintünk, óvatosabban kellett volna tapogatóznom. Ehhez képest meglepően őszintén osztja meg velem az életének olyan részleteit, amik még nem szárnyalnak pletykaként a kórházban. Ha rajtam múlik, ez így is marad. Sajnálom, amiért nem láthatta a lányát felnőni, nem lehetett mellette kicsi gyerekként, nem vihette óvodába, iskolába, nem láthatta elballagni, leérettségizni. Nagyon sok minden kimaradt a közös életükből, olyan dolgok, amiket bepótolni lehetetlen. De ez nem Dave hibája. Nem tudott a lánya létezéséről. Ha tudott volna róla, biztos vagyok benne, hogy mindent megadott volna neki. Most már csak annyit tudnak tenni, hogy mindketten felnőtt fejjel nyitnak a másik felé.

- Baseball meccsre? - kérdezek vissza mosolyogva. - Sosem értettem, mi olyan jó abban - vallom be kicsit félve. - Lehet egyáltalán látni abból valamit a lelátókról? - Őszintén semmit nem tudok a baseballról azon kívül, hogy egy ütővel ütik a labdát és körbe kell szaladni. Egyszer a tévében belefutottam egy meccsbe, de a képernyőn keresztül is nehéz volt követni, szabad szemmel el sem tudom képzelni, mit lehet ebből látni.

Kíváncsi mosollyal az arcomon dőlök előre és húzom magam elé a következő, még teli poharat, amikor Dave kezd érdeklődni. Nem ellenkezem, most úgy fair, ha én is megosztok valamit, ami annyira nem publikus, ha már ő is így tett. Vannak dolgok, amikről nem szívesen beszélek, olyanok, amiket még a közvetlen családommal sem szívesen osztottam meg egy időben. Visszagondolni is kellemetlen néhány emlékre, de mégis mekkora esélye van, hogy pont egy olyan témára fog rákérdezni, amire valaki, aki csak egy kicsit is szókimondóbb, mint én, azonnal rágávná, hogy semmiközödhozzá? Egy pillanatig sem aggódom emiatt, viszont hideg zuhanyként ér a kérdése. Ártalmatlannak tűnik elsőre, a válaszom azonban sokkal kacifántosabb, mint amire számíthat. A mosoly az arcomra fagy és válasz helyett csak magamhoz húzom a poharat, pár pillanatig nézem a tartalmát, aztán húzóra legurítom. Ő is őszinte volt, úgy lenne igazságos, ha én is az lennék. De az őszinteséghez most kell valami, ami megadja a kezdő löketet, a bátorságot és jelen esetben ez az alkohol. Levegővétel nélkül pusztítom el a pohár tartalmát, az üres üveget pedig a másik mellé teszem. Egy darabig kerülöm Dave tekintetét, próbálom összeszedni a gondolataimat és azon agyalok, mennyit is osszak meg vele, ami dióhéjban lefedi a sztorit.

- Az orvosit otthon végeztem, a Sorbonne-ra jártam - kezdem a végéről, erre sokkal egyszerűbb válaszolni. - Még gyakornok is Párizsban voltam, csak utána jöttem ide. - Némi szünetet tartok, igyekszem értelmes vázlatot összeállítani fejben, de attól félek, bármit is mondok, ítélkező, rosszalló pillantásokkal fogok találkozni az asztal túloldalán. - Igazából eldöntöttem, hogy ide akarok jönni és jöttem - vonom meg a vállam a kínos részleteket egyelőre mellőzve. - El akartam szabadulni Párizstól, a szüleimtől, a… vőlegényemtől - fejtegetem a témát az utolsó személyt csak halkan megemlítve, de már kibújt a szög a zsákból. - A szüleim és Lucas, a vőlegényem is úgy gondolták, hogy ez rossz ötlet, de végül belementek azzal az egy feltétellel, ha Lucas bátyjánál fogok lakni, ameddig itt leszek - magyarázom a családom szennyesét valamelyest kiteregetve. Tudom, hogy az egykéket mindig is jobban féltik a szülők, de ami sok, az sok. Ki kellett onnan valahogy szabadulnom, az egyetlen kompromisszumos megoldás pedig ez volt. Így otthon sem voltam, viszont teljesen egyedül sem kóricáltam a világban. - Lucas bátyja… hát… - szavak híján csak a vállamat vonogatom. Mégis mit mondhatnék? Nem történt semmi olyan, amiért pokolra jutnék - remélhetőleg -, de mégis ő a fő indok, amiért Lucas már csak az ex vőlegényem. - Mindegy, az eljegyzést felbontottuk, a bátyja teljesen más világban él, én nem voltam hajlandó hazamenni, apám megvette azt a lakást, és amíg ki nem toloncolnak, nem is tervezek elmenni - zárom le hadarva a történetet és csak ezután nézek Dave szemeibe. Viszont még mielőtt bármit is szólhatna vagy kérdezhetne, felállok a helyemről. - Ne hozzak még egy kört? Nekem nagyon jól esne, nem tudom, te hogy vagy vele. Ha nem ízlett, akkor hozhatok mást is - ajánlom fel még mindig kicsit zavarban az újabb kör italt.

Nem vagyunk mindenhatók, néha az sem elég, ha legjobb tudásunk szerint, már-már a képességeink határait feszegetve próbálunk segíteni az embereken. A kudarc és a veszteség minden erőfeszítésünk ellenére elkerülhetetlen része a munkánknak. Nehéz feldolgozni, nehéz továbblépni egy ilyen napon. Rezidensként az első pillanattól azt gondoltam a szakorvosokat figyelve, hogy nekik milyen könnyen megy, szinte rutin. A mai nap bizonyította ennek az ellenkezőjét. Aki már sokat látott és tapasztalt, az is össze tud omlani.

Nagyon jól esik a nap végén kiszabadulni a kórház falai közül; kevésbé érzem magamon azt a nyomást, amit odabent. Civilként, a fehér köpeny nélkül már más szereplője vagyok a manhattani estének, és most kifejezetten megnyugtató egyszerűen önmagamként besétálni a közeli bárba. Még mindig ott motoszkál a fejemben a pillanat, amikor a Justin ágya melletti gépek kánonba kezdtek, mielőtt monoton sípolás jelezte: a fiú szervezete feladta. Sokat fogok még gondolni rá, talán Dave különös, szokatlan viselkedése miatt és a lépcsőházban eltöltött percek miatt.

A bárban szeretném elterelni a gondolataimat a holtan fekvő fiúról, ezért jobb ötlet híján azonnal Dave-et kezdem faggatni. A neki szegezett kérdések kicsit elhamarkodottnak bizonyulnak, de örülök, hogy végül mégis megosztja velem az életének olyan részleteit, amiket eddig megtartott magának. Illetve csak úgy sejtem, megtartotta nagyrészt magának, de a kórházban biztos nem verte nagydobra. Ha ott tudott volna róla valaki, annak hamar híre ment volna, mint általában az ilyen témáknak. Az emberi természet része, hogy valamiért szükségét érzik más magánéletének kiteregetésére. Főleg a nővérek. A szájuk legalább olyan sebesen jár, mint a kezük munka közben.

- Ismertnek ismert, de valóban kevesen játsszák - bólintok egyetértően. - Ott inkább fociznak és teniszeznek. - A franciák nyíltan büszkék a sportolóikra, főleg ebben a két sportágban, bár én egyikhez sem konyítok sokat. - Szívesen megnézném, milyen a tökéletes ülőhely - bukik ki belőlem gondolkodás nélkül, és igazából csak akkor fogom fel, mit mondtam és milyen tartalmat lehet a mondandóm mögé képzelni, amikor már felesleges lenne visszaszívni. - A sportok annyira talán nem… Régebben mondjuk lovagoltam, de már nem is emlékszem, mikor ültem utoljára lovon. Futni szoktam legfeljebb, bár ezt már tudod - utalok vissza arra a bizonyos véletlen találkozásra a Central Parkban. - Egyébként zenét tanultam még, de amióta itt vagyok, azóta úgy érzem, az alvás is hobbinak számít - nevetgélek a kissé fájdalmas tényen, mert valóban elég kimerítő a munkánk, és nem mindig jut alkalom egy-egy igazán pihentető alvásra.

Dave magánéletének kivesézése után úgy fair, ha én is megosztok vele dolgokat. Nem szeretek sem magamról, sem a kórházon kívüli életemről beszélni túlságosan, főleg az elmúlt néhány évről nem. Erőt veszek magamon - pontosabban erőt kölcsönzök az italtól, amit húzóra elpusztítok - és nagyjából összefoglalom az érkezésem és költözésem körülményeit. Az egész mizéria a családom körül, az eljegyzés, az eljegyzés felbontása, a mosolyszünet a szüleimmel - inkább anyámmal - eléggé megnehezítették az eddig itt eltöltött időmet. Akármennyire is reménykedtek benne a szüleim, hogy ennyi kellemetlenség és nehézség után hazamegyek, mégis maradtam és egyelőre jó döntésnek bizonyult. A vázlatos beszámoló után gyorsan felpattanok egy újabb kör italért indulva, de mielőtt még eltávolodhatnék az asztalunktól, Dave a karom után nyúl és visszatart. Kérdő tekintettel fordulok vissza és az arcát fürkészem. Kíváncsi vagyok, milyen hozzáfűznivalója van az elhangzottakhoz. Lenne néhány tippem, már csak anyám megjegyzéseiből is kiindulva, a várttal ellentétben Dave viszont sokkal megértőbb, mint a tulajdon szüleim. Tétlenül ácsorogva hallgatom végig, csöndben emésztgetem a szavait. Miután visszaül, egy darabig még nem mozdulok a helyemről, aztán visszaülök az asztalhoz.

- Ne haragudj az előbbiért, csak… - sóhajtok és a fejemet csóválom. - Ha a családod, pont akiknek támogatniuk kéne ítélnek el valamiért, akkor nehéz azt képzelni, hogy más ne tenné ugyanezt. - Halványan elmosolyodom, de a részletekbe nem szeretnék most belemenni, ez inkább egy következő beszélgetés lehet. Hálás vagyok, amiért nem néz rám ferde szemmel, de ha most rázúdítanék mindent, ez talán változna. Végül kevésbé sietősen állok fel, mint nem sokkal korábban és elmegyek egy újabb kör italért. A pultnál leadom a rendelést és amíg a bartender szép sorjában készíti az italokat, előveszem a telefonomat a farzsebemből és nyomogatni kezdem a teljesen felesleges, az átlag felhasználót beszippantó applikációkat. Egyiket a másik után zárom be, aztán véletlen mellé nyomok és az a nyamvadt Tinder nyílik meg. Ahelyett, hogy csak kilépnék, mégis úgy döntök, némi időt elpazarlok idegen férfiak képeinek nézegetésére. Unottan húzogatom el balra a felbukkanó jelölteket, aztán sokadik egyenfiú után kikerekedett szemekkel nézem a telefonom képernyőjét. Nem akarom elhinni, amit látok. A tőlem mindössze pár méterre ülő Dave mosolygós arca köszön vissza. Ki gondolta volna, hogy Dr. Connor két műtét között tinderezik? Nem néztem volna ki belőle. Ezek szerint viszont nincs senkije. Az előző férfiakkal ellentétben őt nem húzom balra. Az lenne az észszerű, a logikus lépés, az ujjam mégis tétován tartom a képernyő felett. Mégis mi történne, ha jobbra húznám? Valószínűleg semmi, úgyhogy teljes nyugalommal pöccintem el jobbra a profilját. Már készülök balra húzni a következőt, de egy újabb fotó helyett továbbra is Dave fotója van előttem “It’s a match” felirattal megspékelve. Ijedtemben a pultra ejtem a telefonomat. Mi van? Nem. Vagy de? Össze-vissza cikáznak a gondolatok és a kérdések a fejemben, miközben hitetlenkedve kézbe veszem a mobilomat. Oldalra sandítok az asztalnál ülő férfira, aztán vissza a kijelzőre. Akaratlanul is vigyorogni kezdek, ahogy egyre tovább meresztem a szemem a telefonomra. Egyedül az rángat kicsit ki ebből az állapotból, amikor a bartender lerakja elém a kért italokat. A telefonomat visszacsúsztatom a zsebembe, kifizetem az újabb kört és visszamegyek Dave-hez. Próbálom leplezni a hirtelen jött jókedvemet, de az arcomra kiült halvány vigyor lebuktat.

- Nem is tudtam, hogy tinderezel - jegyzem meg mintegy mellékesen felhozva a témát, ha már épp aktuálissá vált. - Műtétek közötti egy kis kikapcsolódás?

Egy fárasztó, kellemetlen és kudarctól nyomasztó nap után kifejezetten kellemes figyelemelterelésnek bizonyul a mostani kiruccanásunk. Otthon, a négy fal között egész biztos órákig agyaltam volna még Justin esetén; mit csinálhattunk volna jobban, mit csinálhattunk volna másként, miket nem vettünk észre, ami a tragédiához vezetett? Most is nehéz teljesen megfeledkezni róla, de a környezet és az első két kör ital segít oldani a hangulatot. Mindkettőnkre ráfér egy kis lazítás, hogy valami mással is foglalkozzunk a munkán kívül. Kezdetben kicsit feszengek, mert furcsa a kórház falain kívül beszélgetni, aztán idővel - meg pár korty ital után - már egész könnyed témákról is elcsevegünk a szomorúbb, komolyabb magánéleti kérdések után.

- Mindenképpen - vágom rá szinte azonnal. A társaság valamivel jobban izgatna, mint a játék, azt hiszem. Szívesen megnézném, hogy telik egy ilyen nap, mert azt már sokszor hallottam, hogy sokkal többről szól, mint csupán a meccsről; korán kimennek a szurkolók, sütögetnek, beszélgetnek, kisebb játékokkal töltik el az esemény előtti néhány órát. Odahaza ez nem igazán szokás, egy ideje viszont már New York az otthonom, szóval ideje jobban megismerni az itteni szokásokat. És a gondolat, hogy Dave-vel esetleg még több időt eltölthetünk kötetlenül, szokatlan mód felcsigáz. Talán az ital a felelős érte és holnapra már el is felejtjük.

- A hegymászást? - kérdezem kikerekedett szemekkel, egy pillanatig sem leplezve az arcomra kiülő meglepetést. - Mindig csodáltam azokat az embereket, akiknek nincs tériszonyuk. Én már a létra legfelső fokán szédelgek. - Sosem szerettem a magasságot, a gyomrom sem bírja túl jól, ezért inkább a biztos talajon maradok, amikor csak lehet.

- Egy jó ideje már én sem játszom, itt nem is nagyon lenne min. - Otthon egy hatalmas Steinway mindig felkínálta a lehetőséget, hogy játsszak rajta egy kicsit, de az itteni lakásomban nincs zongorám. Még csak alsóbb kategóriás sem. Nem használnám ki, nincs rá szükségem. Néha hiányzik egy kicsit leülni és kikapcsolódni, ennyiért viszont nem éri meg beruházni egyre. Lassan kicsit kényesebb vizekre evezünk. Dave-nek nem okozott gondot megnyílni, nekem sem kéne ennyire nehezen beszélnem a magánéletem egy-két részletéről. Mégsem megy könnyen, a családomon kívül nem beszéltem senkivel az eljegyzés felbontásáról, az esküvő lefújásáról, a körülményekről, a miértekről. Velük sem volt egyszerű, főleg anyám nehezítette meg a helyzetet. Tőle vártam el volna a legtöbb támogatást, mégis ő illetett a legtöbb és legkeményebb kritikával. Ha ő is így reagált, akkor egy kívülállótól mi mást várnék? Nem szeretem, ha ítélkeznek felettem, amikor nincsenek tisztában azzal, mi zajlik bennem. Nem akartam azt a házasságot, a szüleim erőltették rám. Kedveltem Lucast, eleinte jól éreztem magam vele, mégsem ő volt az a férfi, akit a férjemként képzeltem volna el. A szüleim sokkal jobban kedvelték, mint én magam. Olyan helyzetbe hoztak, amiből egyszerűen nem tudtam kihátrálni, azt éreztem, egyszerűen igent kell mondanom neki. Utána meg nem volt már alkalmam kihátrálni egészen néhány hónappal ezelőttig. A kapcsolatom anyámmal már nem az igazi, apám valamivel jobban viselte. Lucas szinte szó szerint felrobbant a dühtől és a csalódottságtól, Pierre meg… azóta sem beszéltünk, amit annyira nem bánok. Jobb nekem távol mindkettőtől. Dave biztosít a megértésről, és szeretném neki elhinni, hogy megérti. Tényleg szeretném és eddig sosem adott okot, hogy ne higgyek el neki valamit. Ha valaki szavainak, akkor az ő szavainak hitelt adok. Csak kell még egy kis idő, mire teljesen levetkőzöm a gátlásaimat. Vagy még egy kis ital.

- Köszönöm - hálásan elmosolyodom, mielőtt elmegyek kikérni a következő kört. Amíg a pultnál várok a soromra az elég elfoglalt bartenderre, előkerül a telefonom is. Igyekszem általában minél kevesebbet nyomogatni a mobilomat, amiben nagy segítségemre van a szoros munkarendem, de ha este otthon vagyok, hajlamos vagyok belemerülni a cuki szőrmókos videókba. Tudatosan próbálom kevesebbet a kezemben fogni, most mégis beleveszek az alkalmazásokba, amíg várok az italokra. A közösségi oldalak után előkerül a Tinder is. Néhány nem túl szimpatikus idegen után egy ismerős arc köszön vissza a kijelzőről. Újabb érdekes részlet Dr. Connor magánéletéről. Ha most én is látom, akkor már biztosan több kolléga is belefutott Dave profiljába. Ha viszont még mindig tinderezik, akkor egyedülálló. És válogatós. Kizárt, hogy nagyjából a női kollégák kilencven százaléka ne húzta volna jobbra, amikor a folyosón minden egyes alkalommal utána fordulnak, ha esetleg még beszélgetnek is, akkor pedig olyan őzike szemekkel néznek rá, hogy még egy kívülállónak is teljesen egyértelmű, hogy nem a témára, hanem a partnerükre fókuszálnak. Az esélytelenek nyugalmával húzom jobbra, legnagyobb meglepetésemre a következő idegen helyett az applikáció gratulál az új matchemhez. A kezdeti sokk alatt csak bámulom a telefonomat. Aztán Dave-et. Aztán megint a telefonomat. Aztán ismét a boxban ülőre nézek. Nem tudok nem vigyorogni, de most ebből mégis hogy mászom ki? Vagy… ki kéne egyáltalán másznom belőle? Közben az italok is elkészülnek, így visszatérek az asztalunkhoz. Esélytelen, hogy ezt magamban tartsam, ezért szinte azonnal felhozom a témát. A reakciója és az arcára kiülő értetlen tekintet nem egészen az, amire számítok, így én is hasonlóan zavarodottan nézek vissza rá.

- De hát… Az előbb… - hebegek-habogok, mint egy idióta. Eleinte nem tudom mire vélni a reakcióját, aztán leesik. Ha valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor feltehetően nem is igaz. Nem egy olyan sztorit hallani, hogy visszaélnek valakinek a személyazonosságával vagy a képeivel. Most is ez lehet a helyzet. Valaki talán kreált egy fiókot és Tinder Dave nem is igazából Dave. Kezdem nagyon hülyén érezni magam, ha lehetne, elsüllyednék szégyenemben. - Mindegy, hagyjuk - legyintek és visszaülök a helyemre. A pulzusom még mindig az egekben, de már nem azért, mert feldobott a match. Hanem azért, mert ez az egész rohadt ciki. Szótlanul tapadok rá a pohárra és kortyolok bele az újabb italomba, amikor a telefonom rezegni kezd. Elég kínosan érzem magam, így kerülöm Dave tekintetét. Az asztala alatt előhúzom a mobilomat és az értesítés teljes mértékben megerősíti a tippemet. Tinder Dave nem Dave. Ha ő lenne, akkor most nem jött volna tőle üzenet. Kezd kifutni a vér is az arcomból az üzenet láttán és bekapcsol a túlélési ösztönöm: ideje hazamenni.

- Elszaladt az idő - próbálom túlkiabálni a zenét, ami közben jóval hangosabb lett. - Azt hiszem… - kezdek bele, a mondat közepén viszont legurítom a maradék italomat. - Ideje hazamennem. - Még van pár percem, mire megérzem az italokat is, addig kéne csak kijutnom innen és bevágódni egy taxiba. Gyorsan összekapom a cuccaimat, de ahogy kilépek a boxból, összeütközöm egy éppen elhaladó férfival. A mobilom és a táskám a földön landol, utóbbi tartalma is félig kiborul, ami annyira nem is izgat. Az már kicsit jobban, hogy a telefonomat nem zártam le és még mindig a Tinder van megnyitva.

A kórházi tragédia után nem hittem volna, hogy még élvezhetem a mai nap maradékát. A bárban ücsörögve, kieresztve a fáradt gőzt és egyáltalán nem a munkára, a betegekre fókuszálva, mégis sikerül jól éreznem magam. Ebben nagy szerepe van a társaságnak is, mert már nem először kapom azon magam, hogy élvezem Dave társaságát. Sok mindent nem tudok róla, ahogy ő se rólam, a kórházon kívül nem igazán ismerjük egymást. Leginkább azt tudom, milyen Dr. Connor szerepében, a civil életben csak sejthetem, milyen. Kíváncsian hallgatom a részleteket, amiket megoszt, örülök, hogy egy kicsit mindketten meg tudunk nyílni a másik előtt. Szakmai körülmények között maximum a többi rezidenssel tudok könnyeden beszélgetni, de némelyikükkel vigyázni kell, mit mond előttük az ember, mert a versenyszellemnek hála, képesek felhasználni a munkában is, amit a másik mond. Mindenáron jobbak akarnak lenni a többieknél, amiért nemes egyszerűséggel átgázolnak a saját kollégáikon, ha kell. Természetesen hallottam már egészségtelen karrierizmusról, de azt gondoltam volna, hogy egy kórházban vannak fontosabb dolgok, mint mások eltiprása. Örülök neki, hogy végre tudok egy olyan emberrel beszélgetni, aki nem azt lesi, melyik mondatomat tudja esetleg a műtőben majd ellenem fordítani. Megnyugtató őszintén, eleinte ugyan kicsit gátlásosan, de végül ezen túllépve lazán beszélgetni. Nem mondom, hogy az elfogyasztott alkohol nem járul ehhez hozzá, mert az hazugság lenne.

Mosolyogva hallgatom, ahogy Dave a hegymászásról beszél. Az én tériszonyommal ilyet elképzelni is nehéz, valahogy akármennyire próbálom megerőltetni a képzelőerőmet, nem látom magam egy hegy tetején, ahogy végignézek az alattam elterülő tájon. Valószínűleg leszédülnék, vagy egyszerűen nem mernék felmenni sem. De Dave egy kicsit más megvilágításba helyezi; nem egyszerűen a magasságról, hanem a megtett útról szól.

- Úgy beszélsz róla, lassan meghozod a kedvem hozzá - nevetgélek magamban a poharam fölött. Talán egy kellemes tavaszi vagy nyári napon mégis el tudnám képzelni magam ilyen helyzetben. Nyilvánvalóan ahhoz nem ártana kicsit javítani a mostanában nem túl jó állapotban lévő kondimon, és össze kéne szednem minden bátorságomat hozzá, de már nem látom annyira lehetetlennek.

Amikor magamról mesélek, kicsit nehezemre esik kimondani a szavakat. Dave is megnyílt előttem, mesélt a lányáról, nekem sem kéne ekkora problémát okoznia őszintén beszélni a magánéletem kis szeletéről. Csakhogy nem megy egyszerűen. Mind a mai napig bennem is óriási kétségek merülnek fel, ha az elmúlt pár hónapon gondolkodom; helyesen lépés volt az eljegyzés felbontása? Megérte a szüleimmel való kapcsolatomat így megtépázni egy kis szabadságért? Nem akartam, hogy ők éljék az én életemet, szerettem volna kiszabadulni a Lucasszal való kapcsolatomból.

Visszagondolva, néha önzőségnek tartom, ahogy és amilyen hirtelenséggel lezártam azt a fejezetet, de ha akkor és ott nem teszem meg, ki tudja, talán most egy karikagyűrű díszelegne az ujjamon, amire nem tudnék jó érzéssel ránézni. Otthon lennék, nem pedig az Államokban. Lucas mellett tölteném az estét, egy olyan házba mennék haza, ahonnan minden pillanatban szabadulni akarnék, nem itt ücsörögnék és iszogatnék Dave társaságában. A sok tépelődés a mai napig kétségeket ébreszt bennem, mert anyám azóta sem szól hozzám. Ha a saját családom így reagál, mégis miért várnék el több megértést valakitől, akivel alig ismerjük egymást?

Eleget ittam már, ezt a bizsergő ujjaim elég jól alátámasztják, ennek ellenére megindulok a következő körért. A pultnál várakozás közben hirtelen ötlettől fogva veszem elő a telefonomat és bíbelődni kezdek vele, mígnem Tinderen némi tétlenkedés után jobbra húzom Dave-et. Az értesítés szerint ő is hasonlóan tett nemrég. Nehéz elhinnem, de végül fülig érő szájjal sétálok vissza az újabb kör italokkal a kezemben. Nem habozok, az asztalhoz visszatérve azonnal bedobom a témát, a széles mosolyom viszont gyorsan lehervad. Szóval Dave nem is Dave volt. Elég sokat lehet hallani hamis profilokról és a képekkel való visszaéléssel, csak azt nem gondoltam volna, hogy ez pont ma, pont velem, pont Dave társaságában fog megesni. Zavaromat egy korty itallal igyekszem elűzni. Sikertelenül, mert a telefonom rezegni kezd, és a személy, akitől jött az értesítés, az bizony kamu Dave. Az ösztöneim azt súgják, azonnal induljak haza és reménykedjek benne, hogy Dave eleget ivott bizonyos részletek elfelejtéséhez. Amikor indulnék végre, szerencsétlenül összeütközöm egy elhaladó férfival. A fickó szó nélkül megy tovább, a táskám tartalma és a telefonom pedig a földön landol. Azonnal elkezdem összekapkodni a cuccaimat, Dave viszont gyorsabban ér a telefonomhoz, mint én. Dermedten nézem, miközben magánál tartja a mobilomat és nézegetni kezdi a megnyitott alkalmazást. Látom a tekintetén a zavarodottságot. Hát, hasonlóan érzek én is.

- Igen és igen - ismerem el őszintén. Elég kínosan érzem magam. Gondolom tudja, hogyan működik ez és merre kellett húznom ahhoz, hogy az üzenetváltás lehetséges legyen. Ha ezt összerakja, akkor már sejtheti, mi a véleményem róla. És pont emiatt kellemetlen a helyzet, mert úgy tűnik, nem ő van rólam hasonló véleménnyel, hanem csak egy random valaki, aki felhasználta a képeit. De azt meg kell hagyni, nagyon jó képeket választott a kamu profil létrehozásához. - Ne haragudj, ez elég kínos… - vakargatom a tarkómat, de végül visszaülök a helyemre. - Azt hittem, ez te vagy - mutogatok a telefonomra. - Hát… egyértelműen nem - sóhajtok és egyelőre kerülöm a tekintetét. Aztán megnyitom az üzenetet és odacsúsztatom Dave elé a telefont. - De nyugodtan beszélgethetsz magaddal, ha szeretnél. - Ennél mélyebb pontja már csak nem lesz a mai estének.

Ez a ma esti lazítás döbbent rá arra, hogy többször kéne ilyet csinálnom. Nem sűrűn járok el munka után bárhova is, általában a fáradtság erősen húz az ágy felé. Amikor már sorozatban sokadik kifogást és mentséget hozom fel a saját javamra, olyankor azért be szoktam adni a derekam, ha a többi rezidens úgy dönt, egy hosszú műszak után jó lenne legurítani valamit, de nem túl sűrűn ücsörgök bárokban, teli pohárral a kezemben. Pláne nem teli pohárral és több üres pohárral magam előtt. Ma viszont nagy szükségem volt rá, hogy ne egyenesen haza menjek és tovább kattogjak a tizenéves fiúval történteken egyedül, a csöndes lakásban.

- Igen, valószínűleg jobb lenne egy dombbal kezdeni - válaszolom a félig teli poharmat szorongatva. Első alkalommal egy egyszerű túra is biztosan jól lefárasztana, másnap fájna mindenem, nyöszörögve kelnék ki az ágyból, ha egyáltalán ki tudnék kelni. Az utóbbi időben eléggé elszoktam a mozgástól, az időm nagy részét a kórházban töltöm, amit pedig nem, azt igyekszem alvással vagy valami egyéb pihentetővel tölteni, hiszen a műtőben nem lehetek túlságosan kialvatlan.

Nem vagyok hozzászokva, hogy magamról beszéljek bárkinek is, ennek ellenére jó egy kicsit a megszokott körülményeken és ismerős falakon kívül megnyílni valakinek, és a másik oldalt is meghallgatni. Azt eddig is tudtam, hogy Dave fantasztikus orvos és sebész, most pedig egy kicsit másik oldalát is megismerhettem, aminek örülök. Már éppen eleget ittam, erről meg vagyok győződve, ennek ellenére mégis egy újabb körre adom a fejem. Az asztalhoz visszaérve az eddigi alkoholmámorból szinte pillanatok alatt józanít ki a felismerés, hogy valaki a társkeresőn csak ellopta Dave képeit és álprofilt hozott létre, valójában nem Dave van a felhasználói fiók mögött. Menekülőre fognám, ha a táskám tartalma nem landolna egyenesen a földön és okozna további kellemetlen másodperceket. Végül átadom Dave-nek a telefont, hogy ő is szemügyre vehesse, mennyire hihetőre sikerült a kamu profil, aminek bedőltem. Hülyén érzem magam, rettenetesen kínos ez a helyzet. Ha még össze is rakja, hogy ez azt jelenti, hogy jobbra húztam?! Áshatom is a saját síromat nagyjából.

- Nem, dehogy - legyintek sóhatjva. Lehet ez még ennél is rosszabb? Kétlem. A saját szégyenemben elsüllyedve az asztal lapját nézem, aminek a konkrét erezetét már nehéz kivenni ennyi alkohol után, de inkább ez, mint Dave arca. Tartok a reakciójától.

- Tessék? - kérdezem zavartan és végre nem az asztalt nézem, hanem Dave tekintetét keresem. Életemben ma hallok először a lánya létezéséről, erre tessék, egy olyan platformon is visszaköszön, ahol a legkevésbé számítottam volna rá. Szép lassan magamban is összerakom a kirakós darabjait, de csak egyre több kérdés vetődik fel bennem. Ha valakivel matchel, beszélget és elég jónak ítéli meg az apjának, akkor vakrandit szervez neki? Vagy egyszerűen közli vele a helyzetet? Vagy mégis mit csinált volna? - Nem, te ne haragudj, nem kellett volna így letámadjalak vele - szabadkozom bocsánatkérően. Remélem, hamar lezárjuk és magunk mögött hagyjuk ezt a beszélgetést, mert most még úgy érzem, ki tudok belőle jönni anélkül, hogy lesülne a bőr az arcomról. Épp mikor már ebbe a kellemes tévhitbe ringatom magam, Dave-nek akkor esik le, mi történt valójában. Válasz helyett szótlanul pislogok és a lelki szemeim előtt pörgetem le az eddigi éveimet. Most kell új munkahelyet keresnem vagy sem? Még nem késő elrohanni. Szégyen a futás, de hasznos. A szemeimmel mégsem a kijáratot keresem, hanem a mobilomat nézem és figyelem, ahogy Dave átlapozgatja a képeimet. Határozottan ez az este mélypontja. Sikerült abszolút lejáratnom magam az előtt az ember előtt, akivel napi szinten együtt dolgozom. Egy kicsit talán az oldja a bennem hirtelen felgyülemlett feszültséget, amit ezután mond. Kell pár pillanat, amíg felfogom, meg igazából el sem akarom hinni azonnal; mindketten ittunk már eleget, ilyenkor sok minden kicsúszik az ember száján, amit nem gondol át. - Oh… valóban? - Az agyam teljesen leblokkolt, nem tudom, mit mondjak vagy kérdezzek. Rövidzárlatot kaptam. A következő italra bólintok, egy utolsó kör még belefér. Legalább lesz addig időm összeszedni a gondolataimat, amíg nem ül velem szemben. Remélem, az újabb alkoholmennyiség gondoskodik róla, hogy holnap hiányosak legyenek az emlékeim a mai estéről és pont a kínos részletek esnek majd ki. Á, úgysincs ekkora szerencsém. Visszahúzom a telefonomat magam elé és átlapozgatom Dave képeit. Most sokkal alaposabban megnézem a “profilját”, mint korábban. A kórházban - és valószínűleg az utcán is - sok nő sok mindent megadna azért, hogy csak beszélgethessen vele egy kicsit kettesben. Én meg itt iszogatok vele, Tinderen matchelünk, de amúgy nem is ő az, utána mégis azt mondja, hogy ő is jobbra húzott volna. Egy ilyen pasi mégis miért húzna engem jobbra? Jóformán bárkit megkaphatna, akire csak ránéz. Ez a néhány perc, amit a pultnál töltött többé-kevésbé elég ahhoz, hogy összeszedjem magam. Egy halvány mosollyal megköszönöm az italt és magam elé húzom.

- Szóval Isabel miatt maradt félbe egy randid? - kérdezem egy kicsit oldva a hangulatot. - Volt azóta folytatás?

A mai nap leginkább - rossz és jó értelemben vett - meglepetések sorozata. Már egészen kezdem megszokni a kiszámíthatatlanságot, amihez eleinte nehéz volt alkalmazkodnom, mert nem fogadtam el könnyen, ha valami nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, de a hetek, hónapok előrehaladtával muszáj volt alkalmazkodnom ehhez a megmásíthatatlan tényhez; a mi szakmánkban mindig számítani kell váratlan fordulatokra, amiket nem látunk előre, bármikor történhet valami olyan, amivel nem számoltunk korábban, még akkor is, ha a lehető legjobban végezzük a munkánkat. Justin esete is ilyen volt, és amennyire rányomta a bélyegét a tragédia a délutánra, annyira sikerült magamban lezárni az egészet és, ha csak ideiglenesen is, de másra koncentrálnom. Sokszor eszembe fog még jutni a fiú esete és valószínűleg Dave-hez hasonlóan végigpörgetem majd magamban, mit csinálhattunk volna másként, mi lett volna az a pillanat, amikor még tudunk rajta segíteni, mit nem vettünk észre, vagy mi volt az a pont, ahol esetleg valóban mi hibáztunk, de sok más mellett azt is megtanultam, hogy nem emészthetjük magunkat a sikertelen esetek miatt. A munkánk ezzel jár, és nem szabad hagyni, hogy az érzelmeink elhatalmasodjanak rajtunk.

Mindkettőnknek jót tesz a figyelemelterelés és néhány ital, amivel kellően sikerül lezsibbasztanom magam és egy kicsit máshová koncentrálnom. Nem erre számítottam, de egy kifejezetten kellemes - helyenként ugyan kínos, de összességében jóleső - és őszinte beszélgetés kerekedik ki közöttünk. Sikerül egészen feloldódnom és némileg elengednem magam, amiben a társaságon kívül nagy segítségemre van az ital is, egészen addig, amíg sikerül saját magam a lehető legkellemetlenebb helyzetbe hoznom. Bár, ez is inkább közös koprodukció Dave lányával, mint kiderül. Jobban tettem volna, ha inkább csöndben maradok, vagy csak rá sem nézek a telefonomra, akkor mindkettőnket megkíméltem volna ettől a bizarr helyzettől. De talán csak magamat kíméltem volna meg bármitől is, hiszen én érzem magam kellemetlenül; nekem ég le az arcomról jóformán a bőr, és én aggódhatok amiatt, mit gondol ezután rólam majd Dave. Még ha nem is ismeri annyira ezt a platformot - amit nem tudhatok -, akkor sem nehéz összerakni a kirakós darabjait. Jobbra húztam, amivel jóformán elárultam magam. Magamban először megkérdőjelezem a szavait, de aztán végül arra jutok, hogy mi oka lenne nem az igazat mondani? Idáig is meglepően őszintén tudtunk beszélgetni egymással, ez miért most változna meg? Egyszerűen csupán nehezemre esik elhinni, hogy pont ő hasonlóan tett volna, mint a lánya. Örülök neki, inkább csak annyira valószínűtlennek tartom…

Amíg a pultnál kikéri a következő - és számomra egészen biztosan utolsó - kört, akad némi időm a gondolataimat rendezni és összeszedni magam. És azt hiszem, csak akkor kezdem valóban elhinni, amit mondott, amikor látom visszafele jönni az italokkal. Ha nem lett volna igaz, valószínűleg azonnal a kijárat felé vette volna az irányt. Valamelyest sikerül megnyugodnom az előbbi közjáték után, és egy kérdést feltéve, ami részemről némi puhatolózásnak is felfogható, próbálok továbblépni. Érdekel, mi lett annak a randinak a folytatása, ha történt egyáltalán folytatás. Nem ő lenne a történelemben az első férfi, aki párkapcsolatban él, ennek ellenére online társkeresőn is fent van. Nem ennek a típusnak nézem, de bárki okozhat meglepetést.

- Sajnálom - húzom el a számat egy pillanatra, amikor meghallom, hogy nem lett folytatása annak a bizonyos félbemaradt randinak. De igazából csak egy részem sajnálja, amit persze kimondani nem fogok. A felém tolt italt elfogadom és a felkérést hallva gyorsan legurítom a tartalmát. Váratlanul ér, amit nem leplezek, hirtelen nem is tudom, mit mondjak, de a női megérzésem azt súgja, hogy kölcsönös a szimpátia egymás felé, és ez most egy lehetőség kicsit közelebb kerülni egymáshoz. - De csak ha nem nevetsz ki, mert borzasztóan táncolok. - Az üres poharat indulásra kész az asztalra rakom csak és felállok, hogy az este folytatását a bár másik felében tudjuk megejteni.