David Connor a legtöbb kollégája szerint egy arrogáns zseni, akivel nem mindig könnyű együtt dolgozni, de szinte mindig lenyűgöző. Udvarias, kedves, figyelmes, amikor olyan kedve van, máskor pedig nagyképű, bunkó és zsarnokoskodó. Tanult, olvasott, de a munkán kívül gyakran felelőtlen, meggondolatlan, és túlságosan élvezi a veszélyt. Az élete első közel másfél évtizedében elég veszélyes környéken és körülmények között élt, ezért korán önálló lett, és megtanult magáról gondoskodni, az az időszak azonban bizalmatlanná, és túlontúl óvatossá tette, amit azóta sem nőtt ki teljesen. Később a sorsa sokkal jobbra változott, de a múltja, mindazok a dolgok, amiket addig megélt, sokban befolyásolják őt néha még ma is. Nem úgy tekint a pénzre és a jólétre sem, mint a családja többi tagja. Meglehetősen szókimondó, elmondja a véleményét akkor is, amikor senki nem kéri, ő maga azonban elég makacs, önfejű, ritkán hallgat másokra, és többnyire leperegnek róla a szidalmak és a kritikák. Legalábbis látszatra, mert legbelül sokkal jobban vágyik az elfogadásra, mint azt mutatná. Gyakran humorizál, meglehet olyan helyzetekben is, amikor az nem lenne illendő, de egyesek szerint ez is a lenyűgöző sármja része.

Amikor meghallom az ismerős hívószót, egy jól célzott dobással a kosárba vágom a félig megevett szendvicsemet, és azzal a lendülettel már indulok is a bejárat felé.
- Mit hoznak? - kérdezem meg az egyik gyakornokot, aki már ott tátja a száját, azt feltételezve, hogy már utánajárt a dolognak, de miután nem kapok mást válaszul, mint tanácstalan hápogást, türelmetlenül legyintek, majd a sietve közeledő mentősök felé indulok.
- Huszonnyolc éves nő, lőtt seb a mellkasa jobb oldalán és a bal vállán... - hadarja is el a tudnivalókat az egyikük, én pedig már át is veszem a helyét, és továbbtolom a hordágyat a 2-es kezelő felé...

21 évvel korábban.
Ahogy belépek a lakás ajtaján, és ledobom a többszörösen összefoltozott táskámat az ajtó mellé, majd felakasztom a kissé már kinőtt kabátomat a fogasra, nem az az első dolgom, mint a legtöbb tizennégy évesnek, ha hazaér a suliból a nap végén, hogy megnézzem, mi van ebédre – tudom, hogy ma sincs semmi – vagy leüljek egy-két órára a tévé elé lazulni, esetleg megcsináljam a leckét, mint a stréberek szokták. Szerencsére anélkül is jó jegyeim vannak, hogy komolyabban megerőltetném magamat, de nem is igen van időm tanulásra. Ezek helyett azonban bevonulok a szobámba, magamra zárom az ajtót – kétszer is ellenőrzöm, hogy biztos zárva van-e –, majd leülök a kopott takaróval borított ágyamra, és kiszórom a hátizsákom tartalmát. Egy mindenes füzet, egy-két toll meg ceruza, négy-öt pénztárca, három mobiltelefon a legmodernebbek közül – már meg is van, kinek fogom tudni lepasszolni őket –, illetve egy csomag rágógumi. Aztán egyenként bontogatom ki a tárcákat, veszem ki belőlük a pénzt, és összeszámolom a mai keresetemet. Egész jól állunk. A feléből kipótolva a dugipénzemet végre ki tudom fizetni a múlt havi lakbért a főbérlőnek, a többiből pedig még be is tudok vásárolni holnap. A hűtő már két napja üres. Amint ezzel megvagyok, az ágy alatt meglazult padlódeszka alá rejtem az egészet. Az az egyetlen rejtekhely, amit anya még nem fedezett fel. Az ő kezébe nem szabad pénzt adni, tudjuk mire költené.
Negyed órával később már a nappaliban rakok rendet, majd a konyhában folytatom mosogatással, és végül anya szobájának ajtaján kopogtatok. Délután általában alszik, amit még meg is értek, de ilyenkor azért többnyire már a nyakamat rágja, hogy takarítsak fel nála is, mire megérkezik az esti kuncsaftja. Nem mindet hozza fel hozzánk, de a csütörtöki egy amolyan törzsvendégnek számít már, és a „büdös kölyöknek az a dolga, hogy mindent rendbe tegyen mire megérkezik”.
- Anya? - újra kopogtatok, majd hallgatózok, és először semmit nem hallok, de aztán valami halk nyöszörgés érkezik a szobából. Benyitok, majd azzal a lendülettel majdnem vissza is lépek. Megrettent a látvány. Anyám a földön ül, kissé lecsúszva, hátát az ágynak vetve, a bőre sápadt, a szemei lehunyva, a szája sarkából nyálcsík indul lefelé, a válláról és a bal karjáról lehúzva a kardigánja... a könyökhajlatából pedig egy tű áll ki. Nem először találom hasonló helyzetben, de most valami más. Magam sem tudnám megmagyarázni, de érzem, és ez az érzés rettegéssel tölt el, de összeszedem magam. Mellé sietek, és a csuklóját tapogatom, a pulzusát keresem. Gyenge. Rohanok a telefonért, hogy hívjam a mentőket, de mire kiérkeznek, már túl késő.

- Dr. Andrews, meg tudja mondani, mi az elsődleges teendő lőtt sérülés esetén? - pillantok fel várakozóan a gyakornokomra, akinek a korábbi szerencsétlen tétlenkedésével sikerült mély benyomást tennie rám.
- Megnézni, hogy van-e kimeneti seb? - szólal meg bizonytalanul a már bemutatott tanácstalansággal a tekintetében.
- Kérdezi vagy mondja, Dr. Andrews? - vonom fel a szemöldökeimet, de beszéd közben azért gondom van rá, hogy a pácienst óvatosan át is helyezzük a hordágyról a kórházira.
- Mondom? - hangzik a mindennemű meggyőződést mellőző felelet.
- Nekem ez még mindig kérdésnek tűnik – jegyzem meg kissé arrogáns stílusban, majd egy elégedetlen sóhajtással intek, hogy ellenőrizheti a dolgot.

Izgulva, de kíváncsian lépek be a hatalmas, világos, fénnyel teli szobába. Ahhoz képest, ahol és ahogyan eddig éltem, ez mondhatni olyan, mint a Mennyország. De nem az. Csak az új szobám, az új otthonomban, az új családomnál. Az utóbbi valójában annyira nem is új, csak a számomra az, meg nyilván a számukra is. Ki gondolta volna az általános megbecsülésnek örvendő, milliárdos üzletemberről, Steve Connorról, aki egyben megalapítója és társtulajdonosa egy neves gyógyszeripari cégnek, hogy tizenöt évvel ezelőtt megcsalta a hosszan betegeskedő feleségét, és felcsinált egy prostituáltat? Hát, gondolom, senki. Leszámítva Rachelt, anyám régi barátnőjét, aki tudott a dologról, majd volt olyan kedves, és szólt a gyámhatóságnak, miután meghallotta, hogy elárvultam. Elárulhatom, Steve Connor egyáltalán nem volt boldog a hírtől, és tulajdonképpen még a kért DNS teszt sem győzte meg őt azonnal arról, hogy az apámmá akarna avanzsálni. Hogy végül azért gondolhatta-e meg magát, mert megszólalt a lelkiismerete, vagy azért mert ráeszmélt, hogy ha gondoskodik rólam, azzal valójában maga irányíthatja azt is, milyen történet kap szárnyra rólam, és biztosíthatja, hogy ő legyen itt az áldozat és a szent megváltó is egyben, azt nem tudhatom. Meglehet, csak az elmúlt tizennégy év alatt elburjánzott bizalmatlanságom beszél belőlem, de engem még nem győzött meg. Persze a szoba tök király, és elismerem, jobb, mintha továbbra is a hülye otthonban kéne tengetnem a napjaimat, de egyelőre nem érzem úgy, hogy hazaértem volna, és egyértelmű, hogy a drága féltesóim sem örülnek nekem túlzottan.

- Itt sincs kimeneti seb, egyik golyó sem hatolt rajta keresztül... Óvatosan! - Intem figyelemre a rezidenst, miközben visszafordítják a pácienst a hátára.
- Tolják ide az ultrahang-gépet! - fordulok aztán a nővér felé a felszólítással, majd a kezemmel intve sürgetem meg őt.
- Igen, doktor úr – bólint a nő, majd elsiet. A vállat ért lövés még a kisebbik gond. Akár itt és most is eltávolíthatnánk a lövedéket, a vérzést sem lesz nehéz elállítani, egyértelmű, hogy nem ért fontosabb szövetet vagy ütőeret. A másik seb azonban már rejt magában némi kockázatot, és nem kizárt, hogy műteni kell. Az ultrahang-vizsgálat máris megmutatja, mi a helyzet.

10 évvel ezelőtt
- Nem érdekel a hülye céged, meg az idióta laborod! Mikor fogod már fel?! - nézek dühösen farkasszemet apámmal, közvetlenül a diplomaosztó után. Egy „kisebb” bankettet rendezett a tiszteletemre a család sok, tiszteletre méltó (értsd: s*ggnyaláshoz szokott) „barátjával”, ahol bejelenthette, hogy végre a legkisebb, lázadó gyereke is lediplomázott. A tékozló fiú hazatért. A sikeres ügyvéd bátyám és a közgazdász nővérem után, akik mostanra már mindketten a családi vállalkozás fontos alappilléreivé váltak, most végre én is letettem valamit az asztalra, és ideje kivennem a részemet a közös munkából.
- Már vagy ezerszer elmondtam: nem akarok őssejtkutatásra szakosodni, és nem fogok én is neked dolgozni. Sebész akarok... - De nem engedi, hogy végigmondjam. Felemeli a kezét, hogy belém fojtja a szót, majd a mutató ujját felém tartva szólal meg fenyegetőn.
- Ide figyelj, te hálátlan kis szaros! - kezd bele, de a háta mögé pillantok, és elvigyorodom, ez pedig most őt némítja el. Hiába rángatott ki magával a folyosóra, a vendégeivel megtömött terem lassan egy emberként bámul bennünket az üvegajtón túlról. Kétlem, hogy hangszigetelt lenne a hely.
- Már úgysem számít, fater. Két nap múlva bevonulok. Ha mázlid lesz, ott hagyom a fogam Afganisztánban, és nem lesz rám többé gondod. - Legyintek, majd hátat fordítok neki, és ott hagyom a döbbent képével, meg a drága bulijával együtt.

Egy héttel később
- És hogy van ma, Miss Monroe? - kérdezem a szokásos reggeli vizit alkalmával a pácienst, arcomon egy elbűvölő mosollyal. A nő szinte attól a pillanattól fogva flörtöl velem, hogy először kinyitotta rám a szemét, de ez nem szokatlan a női betegeim körében. Nem célom adni alájuk a lovat, csak igyekszem kedves lenni, legalább a jobb napjaimon. Bár ha úgy vesszük, az már jó jel, ha ilyesmire van erejük.
- Már sokkal jobban, doki – jön a pillarebegtetéssel egybefűzött válasz. - Azt hallottam korábban a nővérektől, hogy szinte csoda, hogy élek. Megmentette az életemet – mondja, közben az ujjaival fésülgeti ki a kissé kusza tincseit az arcából.
- Ez a dolgom – felelem én már-már szerényen, de magamban igazat kell adnom az ápolóknak. A második golyó eltávolítása közben problémák léptek fel, de a Távol-Keleten szerzett katonaorvosi tapasztalataimnak hála, meg tudtuk menteni a helyzetet. Sok mindent tanultam, amíg odaát voltam, és nem csak a gyógyításról, hanem többek között az önfegyelemről, a családról, és úgy összességében önmagamról is. Elhamarkodott lépés volt háborúba menni csak azért, hogy megszabaduljak apámtól, ugyanakkor nem lennék most itt, ha nem így történt volna.