AJ & Dacre

Falling in love with you isn’t a choice, either is missing you so badly.

ALig hogy a tudatomhoz térek, az első ami feltűnik az az hogy fáj. Borzasztóan fáj az egész testem.
Mintha minden egyes szívdobbanás egy újabb és újabb ütés lenne a halántékomra. A szemeim még csukva, és nem is merem őket kinyitni, biztos vagyok benne hogy a fény most halálos lenne.
Lassan kifújom a levegőt és az oldalamról a hasamra fordulok. A hátsóm és a gerincem egy merő fájdalom. A nyakam is fáj, de csak egy pontban.
Úgy érzem magam mint akit megvertek.
Lassan előbukkannak az emlékek a tegnap estéről. Hogy mi történt. Hogy mit csináltam. És hogy.... kivel.
A hányinger olyan hirtelen és olyan hevesen fog el hogy mit sem törődve a fájdalommal és a ténnyel hogy teljesen meztelen vagyok és Mila talán itthon van, felpattanok és kirohanok a wc-re.
Nem marad semmi a gyomromban ahogy nekidöntöm a homlokom a hűvös porcelánnak.
Komoylan lefeküdtem Devonnal. Nem akartam... nem is találtam vonzónak már így józanon, mégis megtettem. Annyira hülye vagyok...
Emlékszem a sok tequilára... hogy szinte csak úgy röpültek le a gyomromba. De a hazaútra már nem emlékeztem. A menetre sem nagyon, csak arra hogy rövid volt... És fájt.
Nem igazán foglalkozott velem, és biztos vagyok benne hogy nem maradt itt és lépett le reggel. Nem vallana rá az ilyesmi.
Sóhajtva kelek fel és megtámaszkodva az ajtón húzom le a gyomortartalmam és elmegyek lezuhanyozni.
A hűvös víz egy kicsit segít és ahogy visszaérek a szobába és a telefonomra pillantok először kihagy egy ütemet a szívem.
Az óra 08:05-öt mutat. A színházi próbája a darabnak aminek én vagyok a kibaszott főszereplője 07:30-kor kezdődik a próbája. A hányingerrel és a fájdalommal mit sem törődve ugrok a szekrényhez hogy belebújjak az alsómba mikor észreveszem a villogó lámpácskát a mobilomot. Értetlenül nyitom meg a MIchaeltől érkező smst.
A héten minden próba elmarad. Majd írok. M.
Mi a...?
Mi történhetett? Fél órája írta. Zavartan öltözöm fel és megmosom az arcom a fürdőben. A nyakamon egy folt éktelenkedik. Szívásfolt. Basszus...
Miért nincs egy garbóm?
Megigazgatva a a pólóm gallérját bújok bele a cipőmbe és kilépekaz ajtón. Talán AJ tud valamit... Ő mégiscsak közelebb áll Michaelhez...
Az ajtajához lépek és bekopogok finoman. Csak ébren va már ilyenkor...

Dacre & AJ

Emlékszem még arra, ahogyan felnyitom a telefonomat és tárcsázom a mentőket, arra is, hogy beengedem az ajtón őket majd képszakadás. A következő már az, hogy a szírénázó autóban ülök és hajtanak velem a kórház irányába, a kezem iszonyatosan fáj és csillagokat látok de azt sem sokáig mert altató nyomnak belém.
Három óra harminchárom van.
A telefonom kijelzőjét bámulom, félig lezsibbadt oldallal és nagyon rossz kedvvel. Egy fehér folyósón ülök több emberrel és arra várok, hogy végre bevigyenek és csináljanak valamit a kezemmel. Még mindig nem tudom megmozdítani, és szinte a kétszeresére van dagadva. Félrehúzott szájjal nézegetem az össze varrt részeket és épp kezemmel végig simítok rajta, szerencsémre annyira érzéstelenítették, hogy nem fáj. De érzem milyennek kéne lennie, mennyire fájnia kéne, ahogyan a szívem hasogat jelenleg.
-Nagyon béna vagyok, ne haragudj. – hangom borzasztó fáradt, és azt kell mondanom, hogy az ablakból visszanéző srác – aki én vagyok – rondán néz ki. Látszik a vöröslő bedagadt szemem a sírástól, arcomon itt ott vérnyom is található a kezemről meg jobb nem is beszélni… Hallom Michael hangján az idegességet, de bármennyire is kivan annyira mint én biztosan nem, és nem küld el messzire, csak annyit kérdez, hogy eljöjjön-e értem. – Nem, megoldom. Majd hazasétálok csak előtte bekötik a kezemet. Valószínűleg gipsz lesz a vége. – mélyet sóhajtok, majd lerakom a rendező srácot, mert jött az egyik nővér, hogy betoljon a doktorhoz.
Alig másfél órával később már egy kevésbé felpuffadt kék gipszbe bujtatott alkarral jövök ki a kórházból, éhesen és álmosan. Egy másodpercre elgondolkodom, hogy beugrok a mekibe és felzabálok mindent, de nem teszem. Helyette elindulok a lakónegyedem irányába de még mielőtt messzire eljutnék hirtelen megszédülök és a taxi mellett döntök. Hamar megtalálok egy sárga kis autót, majd bediktálva a címet élvezem a hideg ablak érintését arcomon. Lehunyom szemeimet akkor viszont az áthallatszódó nyögések ütik fel fejüket elmémben, amitől megint előmászik a zöld szemű szörny.
-Köszönöm. Szép napot. – köszönök el majd bedobok hozzá 20 dollárt, ami bőven elég a mai szolgálatára. Felnézek az épületre, végig az összes ablakon egészen a saját emeletem lévőig, és azon tűnődök vajon ott van-e még Devon? De nem érdekel. Mélyet sóhajtok és inkább átmegyek a szemközti pékségbe, ahol Dory nagyokat sápítozva szolgál ki és ad még plusz dolgokat, amit nagy nehezen de egy papírtáskában áttudok egyensúlyozni a lakásomhoz.
Alapjáraton szeretek lépcsőzni, de most elfogadtam volna a liftet, sajnos nincs. Így meggyötörten, hatalmas pihenőket tartva az emeletek között sétálok a sajátomhoz, ahol az ajtóban megpillantom Dacre-t.
-Rossz helyen kopogtatsz. – köszörülöm meg a torkomat, majd közelebb menve az ajtóhoz nyitom azt ki. Vállam fölött visszanézek irányába és gúnyos hangnemben jegyzem. – Hallottam jó estéd volt. És látszik is. - nézek egyenesen, hideg tekintettel a szívásnyomra a nyakán.

AJ & Dacre

Falling in love with you isn’t a choice, either is missing you so badly.

A rosszulét nem múlik. A szám olyan mintha homokot ettem volna és jó két liter vizet le kéne kűzdenem hogy emgint normális legyen a szájízem. Ahogy kiadok magamból mindent ehhez még csatlakozik a hányás undorító utóíze, így aztán pláne élvezem a dolgot.
Muszáj beiktatnom egy fogmosást mielőtt átmennék AJ-hez. És ha már ott vagyok akkor teli is töltöm háborgó gyomrom jó hűvös new yorki csapvízzel.
Csak reménykedni tudok hogy nem fogok bevízkvesedni tőle mint a mosógépünk.
De hiába mosom meg a fogam ez sem segít. Úgy érzem magam mint akit agyonvertek kétszer aztán el is ástak biztos ami biztos.
Ahogy kilépek a lépcsőházba, aminek a félhomálya amúgy kellemes de a mindenféle erős szag, például a valahol bacont sütő szomszéd olajszaga, újra felkavarja a gyomromat.
Nem először vagyok másnapos, ez most mégis olyan kegyetlen mint a legelső tizenöt évesen. Igaz akkor nem feküdtem le egy vadbarommal, aki még fájdalmat is okozott nekem...
Ahogy kopogok AJ ajtaján és várom a választ fáradtan nekidöntöm a homlokom a hűvös fának. Mást se szeretnék csak bemenni hozzá, ledőlni a kanapéjára és simogatni Viduust miközben beszélgetünk.
Csak remélni mertem hogy nem hallotta  a tegnap estét... vagy hogy nem néz rám másként emiatt.
Várok pár percet de amiért nem érkezik válasz így megint bekopogok. Hallom odabentről Viduus furcsa kis nyávogását amire elmosolyodok. Imádom azt a macskát.
Kicsit elemelkedem az ajtótól és már nyúlnék a csengőhöz mikor egy hangot hallok a hátam mögül.
Olyan gyorsan kapom oda a fejem hogy belenyilal a fájdalom a fejembe de nem torődök vele.
- AJ szi... - köszönnék de az arca... elutasító. A szemei hidegek ahogy rám néz. Mellém lép és kinyitja az ajtót, akkor siklik a szemem a gipszére.
Érzem ahogy a nyakamra siklik a tekintete ahol a szívásfolt van és meg is említi hogy hallott engem. Minket.
Basszameg.
- Mi történt a kezeddel? - terelem a témát inkább nem is válaszolva a megjegyzésére és gondolkodás nélkül belépek mögé és kiveszem a kezéből a zacskót amiben a pékáruk vannak. Akármit is érzek AJ iránt elsősorban még mindig a barátom. És valószínűleg haragszik rám... de... nem érdekel.
Én szeretem őt.
- Hadd segítsek - veszem el tőle óvatosan hoyg még véletlenül se érjek a gipszéhez és leteszem a pultra a motyót. Nekitámaszkodva fordulok meg és nézek rá ismét.
- Szóval mi van a kezeddel? Mi tört el? Emiatt marad el a héten a próba is? - soroltam a kérdéseim de a pillantása...a  szemei... sosem láttam még ennyire hidegnek. Ennyire dühös lenne rám...?

Dacre & AJ

Borzalmas volt a tegnap este és ezzel az egész kézeltörős dologgal csak tetőztem a bajt. Tisztában vagyok azzal, hogy a veszekedésünk Jessicával még nem ért végett hiába mondtam ki tisztán mit szeretnék tőle. És ő is kijelentette véleményét rólam.
Ahhoz képest, hogy milyen törékeny nagyon erősen tud ütni aminek aprón de látszik a nyoma arcom fehér bőrén. Még egy nyom a tegnap estéről. Utálom az egészet, fáj mindenem és rosszul vagyok mindentől ami történt. Utálom az érzést, a dühöt amit kiváltott belőlem Jessica és Dacre. De nem vagyok áldozat, hiszen magamnak generáltam a helyzetet.
Szörnyeteg vagyok.
Legalábbis ez jut eszembe, ha lenézek a kékes tartóban tündöklő kezemre. Szerencsémre annyi nyugtató és fájdalomcsillapító van még a szervezetembe, hogy nem érzem mennyire fáj, mennyire lüktet. De tudom, hogy nagyon fog ha elmúlnak a szerek hatásai… és akkor már nem csak a szívem fog ketté szakadni hanem a testem is.
Azt gondoltam, ha sétálva teszem meg a távot majd alkalmam lesz valamennyire lenyugodni akkor Dacréval nem fogok hülyén viselkedni. Azt hittem elengedem majd a tegnap történteket hiszen nincs semmi közöm hozzá olyan téren. Csak a barátom. A haverom. Semmi más és semmi több, bármennyire is úgy gondolom most, hogy lehetne.
Devon kellett neki.
Ez pedig dühített, az meg még jobban, ahogyan meglátom az ajtóban állva. Olyan tökéletes, olyan laza a felkapott ruháiban amik fekete lévén beleolvadnak a tömbház folyósójának színébe. Haja össze-vissza áll ebből pedig tudom, hogy nemrég kellhetett fel. Szerencsés. Legalább tudott aludni. Nehezemre esik megtartani a két lépés távolságot, de megteszem.
-Mi történt a nyakaddal? – kérdezek vissza az elterelt bárányra, ezzel elkerülve a saját válasz adását. Nem akarok neki magyarázkodni, nem akarom, hogy bejöjjön a lakásomba és lássa mennyire ki vagyok. Csak el akarok bújni a sarokba és megszűnni létezni. Mikor közelebb lép és elveszi kezemből a zacskót kicsit felszisszenek. A harag és a fájdalom keveréke. – Nekem jött a fal. – vonok vállat, miután mégiscsak válaszolok előzőleg feltett kérdésére. Nem tudok rá haragudni.
-Nincs szükségem a segítségedre. Sem máséra. – gondolok itt most a legjobb barátnő címet nem elnyerő ex-barátnőmre. Elegem van mindenkiből, csak a macskámmal akarok lenni. Szemeim még mindig vissza vissza térnek a kiszívott bőrfelületre és nem tudom letörölni arcomról az undort. Devon ott csókolgatta a srácot, ahol csak nekem lenne szabad. Kiráz a hideg.
-Igen, miattam marad el. – aprón bólintok, majd kiengedek egy mély sóhajt aminek következtében kissé megszédülök és úgy kell megkapaszkodnom a legelső közelemben lévő dologba. És az most Dacre jobb karja lett, szorosan fogom miközben próbálom visszaegyensúlyozni magamat stabil helyzetbe. – Michael megpróbál más koreográfust találni helyettem, engem kiírtak pár hétre. – vállat vonok majd elengedem a kezét és szúrós tekintettel mérem végig. Vajon hol érintette még meg Devon? Milyét csókolta meg? Perzselte a bensőjét, mint ahogy az Ő csókjai az enyémet? Ajkamba harapok. – Veszekedtünk. Miattad, miattunk, miattad. – többször megnyomom a szót, hogy érezze a törődést. Nem akarok mást csak vele lenni de most… taszít a tudat, hogy Devonnal volt. – Élvezted. Őt akartad. – mondom ki nagyon halkan és ridegen, már már fájdalmasan, majd a képfal irányába nézek, hogy megbizonyosodjak arról melyik képet vertem be.

AJ & Dacre

Falling in love with you isn’t a choice, either is missing you so badly.

Visszadobja a kérdést mire érzem hogy elönti a forróság az arcomat. A nyakam... Nem is emléékszem hogy mikor szívta ki de abban biztos vagyok hogy nem örültem neki.
Nem szeretem ha megjelölnek. Nem járunk, nem volt joga hozzá, nem vagyok az övé. Nem vagyok senkié mert az akié lenni akarok most épp jeges, dühös szemekkel néz rá.
Viszonzom a pillantását de megfeszül az állkapcsom. Feltétlenül erről akar beszélni? Remek.
- Devon kiszívta - mondom végül, a hangom alig több mint suttogás. Nem bírom állni a tekintetét, elnézek.
Mégis odalépek hozzá és kiveszem a zacskót a kezéből. Nem akarok ugyan fájdalmat okozni neki mégis felszisszen.
A fal. Értem.
- Kifejtenéd? A falak nem gyakran rohannak csak úgy neki az embernek - mondom a pulhoz lépve. A gyomrom egyre kisebb görcsben van, és ez már nem a másnap, hiába is próbálnám arra fogni. Ideges vagyok. Félek.
Érzem a feszültséget a levegőben.
- AJ el van törve a kezed. Szükséged van segítségre még ha nem is tetszik - fordulok meg ránézve. Nem néz a szemembe, még mindig a nyakamat bámulja. Legszívesebben felhúznám a fejemre a pólómat hogy elrejtőzzek előle de félek hogy az a gyökér máshol is nyomokat hagyott a testemen.
MIért voltam anynira idióta hogy lefeküdjek vele.
Ahogy megszédül én is utána kapok, de elkapja a karomat. Gyegéden állítom vissza álló helyzetbe közben őt figyelem ahogy beszél.
A tekintete olyan vad hogy ha ölni lehetne vele már holtan feküdnék a konyhájában. Nem tetszik hogy így néz rám. Szinte fizikailag fáj.
- Még jó hogy kiírtak. Eltört a kezed. A csuklód tört el vagy kéztőcsont? Mennyi időt mondtak? - kérdeztem aggódva egy kicsit közelebb lépve hozzá.
Aztán kiderül hogy mi történt. Veszekedtek.
A "miattad" szócskára összevonom a szemöldököm. Kiemeli direkt. Hadd fájjon.
Mintha az én hibám lenne az egész.
- Oh szóval már az is az én hibám hogy összevesztetek? - kérdezem halkan de a hangom kissé ellenségessé válik. Nem én kértem ezt. Nem ezt akartam.
Aztán ahogy kimondja hogy Devont akartam a vörös düh ellepi az elmém. Ordítani tudnék.
- Ácsi ácsi ácsi. Nem. Nem őt akartam. Soha nem akartam őt. Tegnap kibaszott részeg voltam, máskülönben soha nem feküdtem volna le vele. Soha. Mert téged akartalak már az elejétől fogva és ezt tudtad is nagyon jól AJ - mondom csendesen a hangom hideggé válik - De azt is tudtad hogy nem akarok harmadik lenni. És te Jessicával maradtál. Ez a te döntésed volt nem az enyém. Ne engem hibáztass azért, mert nem vagy képes elszakadni egy nem működő kapcsolatból - a hangom megremeg a végére és én is elnézek.
A fekete falon ahol a képei vannak egyetlen kép hiányzik úgy vállmagasságban. Nem messze tőlünk pillantom meg.
Engem ábrázol. Viduusnak gügyögök rajta éppen. Nem tudtam hogy kirakta ezt a képet. Most rászáradt vér homályosítja el.
- Oh szóval az is az én hibám hogy eltört a kezed? - nézek megint a srácra. Gyerünk, zúdítson csak rám mindent. Hibáztasson csak.

Dacre & AJ

Kiszívta. Én is tökéletesen látom, hogy minek a nyomai éktelenkednek a puha bőrfelületen. És az zavar a legjobban, hogy nem én lehettem az aki nyomát rajta hagyja. Bár nem tudom mennyire szerette volna, vagy mennyire akarta Devon ajkait magán érezni. Én borzonganék tőle.
-Hát... ez csodálatos, tényleg. Remekmű. – hangom gúnyos, kissé haragos ami miatt nem ismerek magamra. Miért visel meg ennyire a tegnapi esti ágytornájuk? Szabad ember ahogyan én is, és nem kell vele foglalkoznom mégsem tudok napirendre térni a dolgok állásán. Nem áll semmi. Lapos, ül, távol egymástól.
Hangom unott, ahogyan válaszolok a kérdésére és igazából úgy érzem magam mintha harapófogó kéne ahhoz, hogy bármit is válaszoljak. Nem akarok magyarázkodni.
-Ez nem egy szokványos fal. Csodafal. Rossz helyen álltam és helyre tett. – vállat vonok. Miért érdekli ennyire? És miért akarnám elmondani neki az igazi okot? Nem tudom magam sem, miért szeretnék ennyire megnyílni előtte de közben ott van a sértett büszkeség bennem, aminek okán nem akarok magyarázkodni. Ma nem.
El akarom magamtól tolni, hogy ne érjen ennyire mélyen a közelsége vagy a szavai. De nem megy, a kezem úgy kapaszkodik bele mint a fa gyökerei a földbe. Sosem éreztem még ilyen jellegű közelséget valaki irányába és ez megrémít.
-Nem akarom, hogy segítsenek. – sziszegem fogaim között de azért szívem mélyén én is tisztában vagyok a dolgokkal. Akarom, hogy itt legyen, hogy nálam töltsön pár napot és ne legyek egyedül ebbe a laskába, de nem fogom megkérni. Ha felajánlja akkor nagy nehezen belemegyek, de amúgy… fel is út le is út. Én nem kapálózok. – A kéztőcsont meg megrepedt a kézköcsépcsontom is, elvileg. Majd küldenek szép képet, meg vissza kell mennem két hét múlva, másik gipszbe rakják. – utálok hiányozni a munkából. De ez most más.
Más ez a mostani helyzet, mind lelkileg mind testileg nem tudom mi tévő legyek. Az agyam azt súgja, amit a szívem ellenez de közben meg annyira vágyom a szomszéd srác érintésére, hogy majd meghalok érte. De a dühöm, a csalódottságom sokkal mélyebben hat teljes bensőmre. Olyan érzés kavarog bennem, mintha megcsalt volna. Pedig nincs közünk egymáshoz olyan téren.
-Igen! A te hibád, mert te… - mélye sóhajtok majd elharapom a mondandóm végét. Nem akarom kiönteni a szívemet így inkább csak megrázom a fejemet és a zacskóhoz megyek, hogy kivegyek belőle egy pizzás táskát. Nem eszek ilyeneket, de most szükségem van rá.
-Úgy látszik mindenkivel lefekszel, ha nagyon berúgsz. Velem is le akartál, ahogyan én is Veled. És azóta nem tudok nem rád gondolni. – a pizzás táskámba ejtett harapást nézem, nem akarok a szemébe nézni mert tudom mennyire megbántott lehet tekintete. Az a szép mosolygós arc… nem viselem el az ellenkezőjét. – Sosem kértem volna, hogy harmadik legyél! Időre van szükségem. – vállat vonok.
Érzem, ahogyan tekintete követi az enyémet és meglátja a tetthelyet és a képét. Bántanak a szavai, bánt amit tett, amit én nem tettem meg, minden. Sajog az egész testem.
-Igen! A te hibád! És tudod miért? – közelebb lépek hozzá, nagyon kevés szabad terület van közöttünk. Érzem, ahogyan a lehelete csiklandozza az arcomat, de arcom még jobban megfeszül. – Mert kibaszott jó fej vaj, aranyos, imádom a mosolyod, ahogyan eltűnik a szemed és csíknak tűnik mikor ajkaid a füledig érnek. Utálom magamat, amiért nem tudtam elhagyni Jessicát érted, mert Te egy jó ember vagy. Szexi, nagyon jóképű és amikor nem látod téged nézlek, ha mással beszélsz azt kívánom bárcsak velem beszélnél, ha mást érintesz meg azt akarom, hogy az én bőrömet simítsd. Mert… a fenébe is! Mert azt hiszem beléd estem. – szemeibe nézek, mélyen, de nem csókolom meg. Nem akarok ráerőltetni valamit, amit muszájnak érezne. Sóhajtok, majd lépek kettőt hátra. – Elküldtem a fenébe Jessicát, majd pofon vágott közben hallottam mindent, amit csináltatok odaát és akkora düh tört rám. Nem bírtam azt a fájdalmat, muszáj volt testben is éreznem. Ekkor ütöttem teljes erővel a falba.

AJ & Dacre

Falling in love with you isn’t a choice, either is missing you so badly.

A vállaim egyre inkább megfeszülnek. Nem jó ez így, minden porcikám sikít hogy meneküljek de a szívem mégis marasztal. Hiába van görcsberándulva a gyomrom, hiába reszket a kezem, hiába érzem úgy mintha AJ tekintete szikrákat szórna.... Nem megyek el.
SZükségem van rá. Szükségem van a közelségére.
Annyi mindenkit elveszítettem már az életem során hogy még egynek meg se kéne kottyannia. Nem szabadna ennyire kötődnöm valakihez akit megint elveszíthetek.
Valakihez aki soha nem volt az enyém.
A szemöldököm felszalad egy kissé ahogy rém sziszeg. Nem akarja hogy segítsek? El is mehetek ám!
Nem... úgysem mennék.
- Azért vagyok a barátod hogy segítsek... - mondom gyengéden az arcát fürkészve, pedig nem néz rám. Olyan dühös... Rám dühös.
- Jól hangzik... -dünnyögöm a kezét figyelve. A gipsz  miatt nem látom hogy hol sérült meg. Biztosan baromira fáj neki bár nem látok fájdalmat az arcán. Nem fizikai fájdalmat legalábbis.
Biztos rengeteg fájdalomcsillapítót kapott...
Volt már feszült köztünk a levegő de ennyire... ennyire elmérgesedett még soha. TUdom hogy hibáztam. Tudom hogy hozzá se kellett volna szólnom Devonhoz.
De ő is tudta, hogy vele akarok lenni. Tudta hogy bejön nekem. MÉgsem szakított Jessicával.
Nem fejezi be a mondatát amivel engem hibáztat mire megint haragosan villan a szemem.
- Gyerünk fejezd be a mondatot. Hadd halljam - mondom halkan de dühösen. Nem szeretek veszekedni de dühös vagyok. Másnapos vagyok. Fáj mindenem.
Elegem van.
- Nem azért akartam veled lefeküdni mert részeg vagyok, ezt te is nagyon jól tudod, de te még mindig valaki mással játsz elfelejtetted? - csattanok fel megbántottan de nem néz rám. Nem is érdekli?
- Mennyi időre?! - csapok dühösen a pultra - Volt három éved hogy rájöjj mit akarsz attól a kapcsolattól! Most itt vagyok, de nem kellettem eléggé! Ő kellett neked nem én! - a hangom megremeg és érzem hogy szúrni kezd a szemem. A dühtől a sírás kerülget. Nem túl férfias reakció de alig tudom visszatartani hogy elbőgjem magam.
A kép az utolsó csepp. Nem csak nekem, de neki is.
Az arcomba áll és megfeszült állkapoccsal kezdi el modnani nekem a magáét.
A szemeim először elkerekednek a szavaira aztán ahogy ellép tőlem még mindig úgy érzem hogy nem kapok levegőt. A szemeim könnybe lábadnak és még mindig rá meredek pislogs nélkül.
- Mindened megvolt hogy megkaphass. Mindenes az ég világon. Egyetlen szavadba került volna... abba hogy szakíts Jessicával. Gondolkodás nélkül lettem volna a tied - a hangom reszket az arcomon végiggurul az első könnycsepp - De most én vagyok a hibás, mert részegen hoztam egy rossz döntést? Most én vagyok a hibás mert nem tudtam mit akarsz? A kurva életbe AJ, azóta beléd vagyok esve hogy megláttalak a lépcsőn ülve! Tudod én hányszor hallgattam végig ahogy szexeltek?! Nem csak neked volt szar! És most mégis én vagyok a hibás?! - a könnyeim már megállás nékül botyognak a vállaim megremegnek és elnézve kapaszkodom bele a pultba. Vissza akarok mászni az ágyamba és csak eltűnni a világ elől...

Dacre & AJ

Magam sem tudom eldönteni mit szeretnék, egy részem azt sikítja, hogy küldjem el és legyek egy kicsit egyedül végre valahára a másik felem pedig azt próbálja lenyomni a torkomon, hogy szükségem van rá. Tudom, hogy szükségem van rá de a haragom sokkal nagyobb.
-Nem vagy a barátom Dacre. Nem akarom, hogy csak a barátom legyél. – sóhajtok mélyet majd eszembe jutnak a tegnap este hallott hangok, és ingerültté válok. Devon hozzá ért és a másik pedig akarta is. Talán ez fáj a legjobban nekem, hogy nem mondott ellent neki. Nem tiltakozott, hanem tálcán ajánlotta magát.
Bunkó vagyok.
-Finom éjszakám volt. A tiédhez mégsem rúghat labdába. – nem tudom miért vagyok ennyire zabos rá, mármint igen, fontos számomra és rosszul esik, hogy nem velem volt de olyan szinten nincs közünk egymáshoz. Sajnos.
Próbáltam úgy viselkedni vele, mintha a barátom lenne. Viccelődtem vele, fociról meg ilyenekről beszéltünk, a szexuális töltetű flörtölések hiányára pedig próbáltam nagy hangsúlyt fektetni. Reméltem elmúlik vonzódásom irányába, de Jessica minden egyes mozdulatával, pillantásával és idegesítő szavaival, kötekedéseivel távolabb kergetett magától az agyam pedig bekerült egy Dacre spirálba.
-Nincs értelme befejezni a mondatot. – vállat vonok, és legszívesebben üvölteni tudnék a fájdalomtól de nem teszem, helyette még jobban összeszorítom állkapcsomat és próbálom nem tönkre tenni a fogsoromat a csikorgatással. Tudom, hogy dühös rám amiért én dühös vagyok rá és hibáztatom, mert mindent elmondott még a legelején. Kár, hogy nem emlékszem a legtöbbre.
-Nem felejtettem el semmit Dacre. És nem, nincs igazad. Nem járok senkivel sem. – lehet, hogy nem hangzott el egy az egyben a szakítás szó de szerintem eléggé Jessica tudtára adtam a szándékomat, és a kiviharzásából meg a pofonjából ítélve vette a lapot. Már nem vagyunk együtt. Összerezzenek mikor a pultra csap és kicsit összébb húzom magamat, hátrébb lépek. – Ez nem igaz! Szar volt a kapcsolatom, de tartoztam ennyivel neki… mégis téged akartalak már az elejétől kezdve. – ahogyan látom arcát és szemei pirosságát szeretnék odalépni hozzá, magamhoz ölelni és megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. De nem tudom megtenni.
Semmi sincs rendben.
Nagyot nyelek, próbálom eltűntetni a gombócot a torkomból amire egyre csak növekszik. Sírni nem szoktam, azt most sem fogom megtenni, de érzem ahogy a testemet elönti a bűnbánat, a szégyen, amiért ilyen illetlenül viselkedek. Hallgatom a szavait és dühöm kezd elszállni, mégsem tudom elengedni a gondolataimat, az érzéseket, amik egész éjszaka gerjesztették testemet fájdalmas óráiban. Mikor legördül az első könny csepp az arcán akkor épp kezemmel puha bőréhez nyúlok és óvatosan törlöm azt le.
-Tudod miért vagy Te nem mindenért, de sokért a hibás? Mert miattad kezdtem el többre vágyni, nem csak ágytornára a kapcsolatom során. Mert melletted akkor is jól érzem magam mikor szar kedvem van. Te ébresztettél rá arra, hogy mim lehetne. Veled. – hangom nem olyan szúrós mint eddig, lágyabb, sokkal puhábban szólok most hozzá és megszorítom a vállát, segítve ezzel a lábon maradását. – Tudom, hogy rossz volt… sajnálom a sok fájdalmat amit okozhattam. Nem volt szándékos, részemről legalábbis nem. Jessica meg… - elhúzom a szám és percekig csak nézem, aprón körözök vállán ezzel próbálva megnyugtatni Őt, zsebemből még zsebkendőt is szerzek.
-Az a nő egy idióta, és… mostantól nem részese az életemnek.

AJ & Dacre

Falling in love with you isn’t a choice, either is missing you so badly.

Még sosem hallottam ilyennek korábban. Aj-t mindig úgy ismertem mint egy kedves hangú viccelődős srácot. Sosem emelte fel a hangját, sosem beszélt ennyire... élesen.
Most szinte remeg a hangja a dühtől. Remeg a hangja a sok visszafojtott érzelemtől. Annyira szeretnék odalépni hozzá. Szeretném átölelni. Szeretnék a hajába túrni és azt suttogni hogy minden rendben lesz. Hogy minden megjavul.
De most úgy érzem hogy semmi nem lesu így. Már semmi nem lesz a régi. Már sosem fogunk tudni úgy viccelődni mint régen. Már sosem leszünk igazán barátok. Bár talán soha nem is voltunk.
Kevesebbek mint egy pár de többek mint barátok. Ezek voltunk mindig.
Azt mondja nem jár senkivel mire rávillan a szemem. Az arca szomorú de nem tudok belőle mindent kiolvasni. Nem tudom miért szomorú... Miatta vagy miattam?
- Miért tartoztál volna neki bármivel?! Azokból amit meséltél róla világos hogy semmivel az ég egy adta világon nem tartoztál neki! - csattanok fel élesen a hangom mégis szánalmasan megremeg. Legszvesebben képen törölném magam. Nem akarok sírni még a gombóc a torkomban egyre nő.
Mégis ahogy kibuggyan az első forró könnycsepp és leszánkázik az arcomon megérzem odasimulni a kezét. Rápillantok bár az arca ködbe vész. Túl homályos a látásom.
Az ajkam megremeg és csak még gyorsabban kezdenek potyogni ahogy beszélni kezd.
- Ez nem hiba... Nem hiba többre vágyni... - suttogom mert félek hogy elcsuklik a hangom. A szemeibe nézek ahogy megszorítja a vállam.
Kapok egy zsebkendőt mire finoman elhúzódva fújom ki az orrom és megtörlöm az arcom. Persze még mindig könnyezek de máris nem nézek ki annyira szerencsétlenül.
APrót bólintok és megint ránézek.
- AKkor most... mi lesz? - suttogom - Mostmár szingli vagy. De én... hibáztam. Nem kellett volna... az az idióta... - a kezembe temetem az arcom egy pillanatra - Nagyon csúnyán berúgtam. Alig emlékszem valamire... A szex szar volt. Fájt. Nem is élveztem... Tudom hogy... a legkevésbé sem változtat a helyzeten de... azt akartam hogy tudd... - a hangom elhalkul és újra ránézek. A szemeimben millió érzelem pereg le és annyi mindent tudnék mondani neki, mégsem jön ki hang a torkomon.
- Úgy sajnálom... - mondom végül, lehajtva a fejem - Annyira hülye voltam... Ne haragudj... - megint elcsuklik a hangom. Úgy érzem mintha minden készülne rám omlani.

Dacre & AJ

Ha valójában létezik odafent az Istennek nevezett alak akkor most biztosan elégedetten dől hátra a székében és dörzsöli össze a kezeit. Sikerült bevégeztetnie a tervét, úgy irányította az életemet és a Dacréét is, hogy egymáshoz találjunk. Bár nem tudom mire számítsak ettől az egésztől. Vagy hogy most mi fog történni közöttünk.
Próbálom lenyugtatni a hangomat de az elnyomott érzelmek egyre feljebb törnek, egyre több ki nem mondott dolog ugrik elő a fejemben és alig tudok rendet tartani a gondolataim között. Nem tudom mit akarok mondani és hogyan.
- Lehet, hogy nem volt a tökéletes barátnő és sosem értettünk meg úgy igazán egymást. De én szerettem Jessicát a legelején, és az az emlék örökké velem marad. – a hangom most ellágyul, mégsem mondanám azt, hogy hozzá a szívem is puhábbá válna a lány irányába. Mi már a múlté vagyunk, ha fizetnének akkor sem jönnék többé össze vele. – Nincs több esélye nálam, nem kell aggódnod. – és nekem sem. Így biztosan nem fogok találkozni vele. Remélem legalábbis.
A síró nőkkel sem mindig tudom mit kell tenni, valamiért a negatív érzelmekkel nem tudok jól bánni és inkább elszoktam viccelni az ilyen helyzeteket, ezért tűnhet kissé sutának a lépéseim, de próbálom valamennyire megnyugtatni. Óvatosan simítom le a könnycseppet arcáról, nem szeretném fizikálisan is bántani ha már miattam könnyezik.
- Tudom, hogy nem hiba. Csak nehéz feldolgozni, sok időbe telt az én esetemben. – szemeim boldognak tűnnek ahogyan rá nézek, és remélem ezt Ő is érzékeli valamennyire. Mikor elhúzódik kifújni az orrát akkor én is megtörlöm a szememet, no nem azért mert sírnék vagy valami hanem mert belement a por. Khm. – Nem Te hibáztál, Dacre. Minden ami történt az az én hibám, ha hamarabb rájövök arra, hogy mit szeretnék akkor ezek mind nem történtek volna meg. – mikor arcát kezeibe temeti akkor épp kezemmel odanyúlok és óvatosan simítom meg, valahogyan elérve az arcához. Álla alá csúsztatom a kezemet és felemelem, hadd nézzünk farkasszemet egymással. – Szétverjem azt a szerencsétlent, amiért bántott? – eddig megfeszült izmaim most pihenten simulnak ki, már nem olyan kemény, szoborszerű az ábrázatom. Nem tudok rá haragudni, hiszen mindennek én vagyok az oka és nem hibáztathatom Dacrét. – Köszönöm, hogy elmondtad. – bólintok aprót és megengedek irányába egy fáradt mosolyt.
Lanyhán hunyom le a szemeimet és engedem le kezemet az arcától, majd hajamba túrok vele és sóhajtok.
- Ne kérj elnézést olyan dologért, amiért nem vagy hibás. Én sajnálom, de ha ettől jobb akkor elmondom, hogy nem haragszom. Inkább hálás vagyok. – a szívem nagyobbat ugrik üregében, az egész testemet átjárja valami megrázó forróság aminek következtében az amúgy is kis távolságot átszelem közöttünk, megérintem kezét és lassan közelítek ajkaimmal az övéi irányába. Erre emlékezni akar minden porcikám.

AJ & Dacre

Falling in love with you isn’t a choice, either is missing you so badly.

Soha nem hittem a sorsban. Persze volt jónéhány rossz döntésem, de úgy voltam vele hogy ezeken mind túl kell lendülnöm hogy megtanuljak élni.
Tizennyolc évesen maradtam egyedül és itt kötöttem ki. Sosem éreztem hogy tartoznék valahova, vagy valakihez egészen addig míg ide nem költöztem.
Most viszont elkezdtem hinni abban hogy minden egyes lépésem ide vezetett. Ide ahol most állok.
Ide vezetett a szüleim "árulása" ide vezetett minden szar kis hostel, minden csicska meló, minden flúgos lakótárs akivel az elmúlt hét évben összehozott a sors.
Ide.
Armin Jensen Roloff karjaiba.
Mostmár újra szingli. Nincs barátnője, max az emléke kísért minket megint. A hangja lágyabb ahogy ott áll velem szemben és én másra sem tudok gondolni minthogy szeretnék a mellkasára bújni és ott amradni az idők végezetéig.
Mostmár kívánhatom ezt nem? Mostmár... mostmár kívánhatom hogy legyen az enyém.
A keze olyan puha és meleg ahogy az arcomra simít. A szemembe néz én pedig az övébe. Szeretnék belefulladni a szeme kékjébe.
Nem hagyja hogy elrejtsem az arcom, ahogy egyre azt hajtogatja hogy nem én vagyok a hibás felemeli a fejem és a szemembe néz.
Végre elmosolyodok a szavaira és megrázom a fejem.
- Ne... Nem is érdekel. Egyszer sem érdekelt... végig rád gondoltam... - suttogom a szemeit figyelve. Végre elmosolyodik mire az én mosolyom is kiszélesedik. Mégis elhúzódik tőlem pedig szerettem volna ha a közelemben marad.
- Hibásnak érzem magam... - suttogom válaszul de gondolkodni már nem tudok. Az arca közel kerül az enyémhez, az ajkai pedig... szinte ide érzem az izzásukat.
Nem húzódom el, csak lehunyom a szemeim. Aztán az ajka... az ajka végre eléri az enyémeket.
A csókja mintha végigperzselné a testem. Olyan forró hogy egy mozdulattal kifordítja a világomat a sarkaiból. Megszűnik a gravitáció és csak ő van ami a földhöz köt.
Az ajkaim megmozdulnak ahogy végre viszonzom a csókját. A karjaim a nyaka köré fonódnak és szorosan átölelem. A szívem majd kiugrik a helyéről ahogy végre a hajába túrhatok.
Végre az enyém... Csak az enyém...
Nem tudom meddig csókolózhatunk. Lehet hogy egy perc, lehet hogy egy óra, vagy talán csak egy pillanat... de mégis úgy érzem hogy túl hamar válnak el egymástól az ajkaink.
A szemeit keresem, érzem hogy az enyémek megint könnybelábadnak. Túl sok az érzelem és... a szívem túlcsordul. Úgy szeretném elmondani neki... hogy szeretem. De még nem lehet. Még... még túl korai volna...
- Hozzám tartozol... - súgom neki. Ő az enyém. És én az övé.

Dacre & AJ

Az elmúlt 5 hónap szenvedése kellett ahhoz, hogy végre egymáshoz találjunk vagy legalábbis nekem ennyi időbe telt rájönni mit is szeretnék kezdeni az életemmel. Már első találkozásunkkor rájöttem, hogy van a srácban valami fura, ami húzza az agyamat és jobban meg akarom ismerni.
Nos, miután párszor összevesztünk, bántottuk egymást és sikeresen eltörtem a kézfejemet elmondhatom, hogy megérkeztem az életem azon részére mikor készen állok mást is kipróbálni. Eddigi életem során sosem határoztam meg, hogy a nőkhöz vagy férfiakhoz vonzódok, de általában az előbbiek találtak meg és tartottak karmaik között egészen Dacre érkezéséig. Azt hiszem az életem egy boldog útjára értem.
-Hízelgő, hogy ezt mondod, de inkább ne is beszéljünk róla, mert nem érdemli meg. – óvatosan simogatom borostás arcát, nem szeretem, ha elrejti magát előlem így minden erőmet beleadom, hogy ne tudja elrejteni az arcát. Ahogyan elmosolyodok Ő is ugyanúgy tesz, ez pedig még szélesebbé varázsolja ajkaimat. Ezt az érzést hiányoltam az elmúlt időből, amikor fesztelenek lehetünk egymás társaságába, mert nincs senki, aki belerondíthatna. Nincs Jessica vagy Devon, esetleg más személyek, akik mindent felülírhatnának. Most csak mi vagyunk.
-Ne érezd, tényleg ne. – nem tudom miként leállítani az agyát erről a hülyeségről, így hát egyetlen dolog jut eszembe, amit már baromi régóta szeretnék már megcsinálni vele. Kezem arcáról a kezére csúszik úgy vonom közelebb magamhoz és nem csak testemmel közelítek, hanem ajkaimmal is. Útközben lehunyom a szemem mikor megbizonyosodtam arról, hogy nem húzódik el tőlem és megteszem.
Ahogyan összeérnek ajkaink mintha tűzijáték robbanna szét a testemben annyira átjár a melegség, bizsergek legbelül, mintha egy libatollal csiklandoznának belülről. Ahogyan karjait összefonja a nyakam körül belemosolygok a csókba, eleinte lassan csókolok hiszen nem ronthatok ajtóstól a házba majd, ha vevő rá nyelvemmel is bekapcsolódok. Mikor elválunk egymástól homlokomat homlokának döntöm, orraink hegye is összeér, közben a kedvenc nőstényem is kikászálódik a hűtő alól és a lábaink között kezd el dorombolva járkálni.
-Te pedig hozzám. – teszem hozzá, majd apró puszit nyomok homlokára és elhúzódok tőle. Nem a pillanatot szeretném megtörni pusztán álmos vagyok az egész éjszakás szobrozás után, szeretnék eldőlni a kanapén és pihenni. Megfogom a kezét és húzom magammal az említett alkalmatosság irányába. – Nem gondolom, hogy minden könnyű lesz kettőnk között, de ha benne vagy én szeretném megpróbálni ezt az egész dolgot. Már az első pillanattól nagyon szimpatikus voltál nekem. – leülök, hátradőlök a párnák közé és kiengedek magamból egy fáradt sóhajt. – Ne haragudj, de nagyon hosszú éjszakám volt és úgy érzem menten összeesek a fáradtságtól. Nagy gond lenne, ha esetleg összebújva pihennénk egy keveset?

AJ & Dacre

Falling in love with you isn’t a choice, either is missing you so badly.

Mikor Milával valami nyálas romkomot nézünk mindig azt gondolom hogy mennyire klisés hogy az első nagy csók majd megold mindent. Az a film vége, a klimax a megnyugvás.
Sosem értettem egyet ezzel, és ki nem állhattam az ilyen filmeket.
Most mégis ahogy AJ ajkai az enyémekhez érnek, az ízét érzem a nyelvemen és az illatát az orrombon úgy érzem a világ megtorpan egy pillanatra. A fények elhalványodnak, a zajok elülnek, és minden a helyére kerül.
Ez a nagy klimax. A megnyugvás.
De nem a vég. A közös kalandunk most kezdődik el. Ez még csak nem is az első csókonk, hanem a sokadik de... ezzel kezdődik el minden.
A forróság végigcikázik a testemen ahogy megérzem a karját a testem körül, a bőrét az enyémen. A ynelve végigsimít az alsóajkamon én pedig örömmel megyek bele a játékba és viszonzom a nyelvescsókját.
Semmi más nem tölti meg a szobát csak az apró sóhajtások, és a csókunk finom zajai.
Ahogy elhúzódik tőlem az ajkaim széles boldog mosolyra húzódnak, érzem ahogy a szemem csíkká fut össze pont úgy ahogy szereti. Ahogy engem szeret.
Viduus kipréseli magát a hűtő alól és a lábunkhoz bújik purrogva mire kiszélesedik a mosolyom. Mostmár teljes az idil. Nem is kívánhatnék többet.
Kapok egy csókot a homlokomra, mire végigszalad a remegés a gerincemen, de csupán a boldogságtól. Nem akarom elengedni soha többé.
A kanapé felé húz a kezemnél fogva én pedig mellé lépve kulcsolom össze az ujjainkat.
Leülök mellé és az ölembe húzva a kezét cirógatom a bőrét.
- Nagyon szeretném megpróbálni veled... AZ első pillanattól így van - pillantok a szemébe mosolyogva. Most tűnik csak fel igazán hogy mennyire kimerült. Az arca kissé szürkés a szemei karikásak. Felemelve a kezem simítom meg az arcát és elmosolyodok a kérésére.
- Dehogy lenne gond. Nagyon boldoggá tenne. Rám is rámférne egy alvás... szóval... pihenjünk. És mikor felébredünk is itt leszünk szóval... nem kell sietnünk sehova - ismét ragyogó boldog mosollyal nézek rá és odahajolva adok neki egy csókot. Egy lassú, gyengéd csókot.
Utána hagyom hogy elhelyezkedjen és odabújok az oldalához. A fejem a vállán, a karom a mellkasán, a lábam átvetve az övén. Mélyen beszívom az illatát és lehunyom a szemem. Viduus elhelyezkedik a lábunknál és purrogva dagasztani kezd.
- Tudod... Jelenleg... semmi ennél tökéletesebbet nem tudnék elképzelni - súgom a nyakába mosolyogva.
Ő az enyém. Végre.... végre az enyém.
Nem is telik túl sok időbe hogy elaludjak szorosan hozzásimulva. A közös életünk elkezdődött.