Hosszú percek óta ácsorogtam a gabonapehely kínálat előtt, a kezemben szorongatva azt a Chace által rittyentett cetlit, amelyen a felsorolt dolgoknak csak a kezdőbetűjét és egy-egy magánhangzóját tudtam kivenni a macskakaparásából. Általában ennyi elég is volt, most mégis tanácstalanná tett a krízis, amivel a polcok előtt szembesültem: elfogyott a kedvenc gabonapelyhének a csokis ízesítése. Na most vehettem volna más ízben, vagy más márkában, de őt ismerve jól tudtam, mennyire finnyás az ilyesmire. Évekig tartott ránevelnem erre a márkára, amit pedig megadott helyette alternatívaként, abban jóformán csak cukor volt. Ilyen elkeserítő tápanyag-adatokat gyerekeknek szánt élelmiszeren életemben nem láttam még. Inkább veszekszem vele, de...
- Biztos, hogy nem veszek neked ilyen szart!
Oh, én is erre gondoltam, de ezt ki mondta ki? Annyira a gondolataimba merültem, hogy fel sem tűnt a mellettem ácsorgó anyuka, aki türelmének utolsó, elpattanó cérnaszálával próbálta megértetni a hisztiző kisfiával, hogy nem kapja meg az áhított gabonapelyhet. Elismerőn ingattam egyet a fejemen, de a kissrác tovább folytatta az óbégatást, hogy neki márpedig az kell.
- Hallgass anyukádra, tele van cukorral. - kotyogtam közbe, mire elsőre mindkettejüktől barátságtalan oldalpillantást kaptam, ám ez nem tántorított el. - Képzeld el, hogy a müzlis táladba beleöntesz két marék kockacukrot, és arra öntöd rá a tejet, épp hogy csak beszívja. Szottyos, ázott cukor lenne belőle. Én tuti nem enném meg. - Fintorgásommal sikerült a gyereket is fintorgásra bírnom, a hisztizést legalábbis abbahagyta egy pillanatra. Levettem a polcról egy kismajmos dobozú pelyhet és megráztam a fiúnak.
- Próbáld ki ezt. Ez a kedvencem. Ugyanolyan, mint a másik, de igazi mogyorókrém van benne. Én mindig ezt veszem otthonra, már amikor én döntök, milyen legyen... Általában diktatúra van és a dupla csoki a menő.
A gyerek úgy tűnt, hajlik a békítésre, az anyuka pedig hálásan rám mosolygott.
- Magának is van? Mennyi idős?
Elsőre tiltakozni akartam, de aztán rájöttem, milyen szórakoztató a gondolat, hogy gyereknek hiszik a lakótársamat, így csak nagyzolva vállat vontam.
- Nő, mint a gomba... Néha el sem hiszem, hogy repülnek az évek!
Pár percet még beszélgettem anyukával, aztán amikor a gyerek unni kezdte magát és ismét hisztizni kezdett, elköszöntem tőlük. Némi töprengés után bedobtam a majmos gabonapelyhet a kosaramba és tovább indultam a listán soron következő holmiért, amikor a zöldségeknél megpillantottam egy ismerős arcot. Az első reflexem az lett volna, hogy bevetődjek a polcok közé és meglapuljak, de ennek hősiesen ellenálltam. Miért kellett volna elbújnom? Talán nem életem legkellemesebb találkozása, de nem is voltunk annyira rosszban, hogy élből hátraarcot vágjak... Plusz, nem léphetek le paradicsom nélkül, mert akkor konzervet kell vennem, és kizárt, hogy konzerv kajából csináljak bolognai szószt. Igen, épp a konzervmentes, csakbio hetemet élem... Így hát mély levegőt vettem és megindultam a lány felé.
- Tudtad, hogy a paradicsom burgonyaféle? Egy családba tartozik a krumplival és a paprikával. Sőt, még a dohánnyal is. - léptem oda mellé, egyelőre fel sem mérve, mi van nála, sokkal jobban lekötött az, hogy a jelenlétemmel meglepjem, és ha felismert, akkor fültől fülig érő, széles mosolyt villantottam rá. - Szia, Moira. Rég láttalak. - Ha engedte, röviden megöleltem, és hogy oldjam a helyzet esetleges kínosságát, a fülébe súgtam: - Ez nem ölelés. Útban vagy és próbálok a paradicsomhoz férni. - elvettem a háta mögül egy darabot, de azért nem engedtem még el, udvariasan kitartottam azt az ölelést, mielőtt elhúzódtam volna, hogy ismét rámosolyogjak, a levegőbe dobva és elkapva az így szerzett zöldséget.
- Nem is láttalak már... - köröztem a fejemmel, mintha fogalmam sem lenne, hány hónap, év telt el. Valójában pontosan tudtam, de hát minek azt hánytorgatni? Csak ekkor vettem jobban szemügyre, miféle kosár van nála.