Tény 1: Jómódú családba született, a szülei tipikus kifinomult franciák. Anyja (Bérénice) divattervező, apja (Hugo) parlamenti képviselő.
Tény 2: Egyke gyermek, ezért mindig hímestojásként kezelték, sosem szenvedett semmiből hiányt. Ennek ellenére a szülei már egészen kicsi kora óta arra nevelték, hogy a pénz nem minden, nem szabad szórni feleslegesen, és a rászorulókon segíteni kell. A sokszor szigorú, ám hatásos nevelésnek köszönhetően ma nincs elszállva magától, tisztában van a dolgok értékeivel.
Tény 3: Kicsiként kislányhoz hűen az anyukája sokszor rózsaszín ruhákat akart ráadni, de ő mindig ellenkezett – buta színnek tartotta, ami buta lányokhoz illik.
Tény 4: Már óvodában tudott írni és olvasni, négy éves volt, amikor elkezdett angolul és németül tanulni.
Tény 5: Az ovis farsangokon minden évben ugyanannak öltözött: virágárus lánynak.
Tény 6: Már alig várta, hogy iskolába mehessen és tanulhasson. Az óvodában már kezdte unni a folyamatos játékot a többiekkel, ezért általában rajzolgatott.
Tény 7: Az iskolában mindig is a történelem és a biológia volt a két kedvence; olyan lelkesedéssel tudott a szüleinek és a barátainak mesélni ebben a két témában, hogy még azok is figyelmesen hallgatták, akiket egyébként hidegen hagynak ezek a kérdéskörök.
Tény 8: Nagyjából kilenc éves lehetett, amikor először kapott csókot. Jó, igazából csak egy gyors szájra puszi volt, ráadásul titokban, de még a mai napig a szívében őrzi ezt a kellemes pillanatot. Alexandre volt a fiú neve, aki azóta egyébként már másodjára házasodott meg, van négy gyereke és elvileg több rendőrségi ügye is volt. De ettől függetlenül a gyermeki szerelem gyermeki szerelem marad.
Tény 9: Egyedüli balkezesként testnevelés órákon mindig pont fordítva csinált mindig mindent, mint a többiek, ezért kicsit kakukktojásnak érezte magát.
Tény 10: Tizennégy évesen sikeres felsőfokú nyelvvizsgát rakott angolból és németből is.
Tény 11: A két szenvedélye – a biológia és a történelem – a középiskolában is végig megmaradt.
Tény 12: Tizenöt volt, amikor valamilyen fejlövés hatására elkezdett zenét tanulni. A szülei már kiskorában is szerették volna, ha megtanul hangszeren játszani, de Marion akkor ellenkezett. Kamaszkorára jött rá, mennyire szeretne ő is valamelyest konyítani a zenéhez, a választása pedig a zongorára esett. Sokáig bánta, mert a szívéhez közeli hangszer a hegedű is, de ezt későbbi célként tűzte akkor ki.
Tény 13: Tizenhat évesen ment el először szórakozni, de visszafogott és szelíd jelleméből adódóan félt idősebbekkel alkoholos italt kikéretni – ahogy egyébként a társaság többi tagja tette –, ezért ő csak két tonicot ivott meg azon az estén.
Tény 14: Úgy érezte, az iskola, tanulás és a zongora nem foglalja le eléggé, ezért elkezdett lovagolni, de csak hobbi szinten.
Tény 15: Ahogyan minden tinédzsernek, neki is volt lázadó korszaka: fekete tincsek a hajban, fekete ruhák, fekete körmök, ellentmondás a szülőknek, éjszaka kilopózás a házból, amihez nagy rafináltság kellett, mivel apja pozíciójából fakadóan folyamatosan figyelték őket.
Tény 16: Az egyik ilyen kilógás alkalmával autóbalesetet szenvedett, mert egy osztálytársa ittasan vezetett. Marion véralkoholszintje akkor 2,1 ezrelék volt. Másnap nem bírt kikelni az ágyból.
Tény 17: Érettségi előtt jött össze az első komolyabb kapcsolata, ami négy évig tartott. Arnaud másfél évvel volt idősebb nála, ő vezette be a “felnőttesebb” dolgokba. Szerették egymást, de egy idő után elhidegültek egymástól, ezért közös megegyezés alapján szakítottak. Közös megegyezés ide vagy oda, Marion hetekig padlón volt.
Tény 18: A szenvedélye irányított a pályaválasztását, aminek a szülei kimondottan örültek – jelentkezett a Sorbonne orvosi karára, ahova fel is vették kiváló eredményei miatt.
Tény 19: Az egyetemi évei alatt ismerkedett meg vőlegényével, Lucasszal. A férfi stílusával – Marion szüleit pedig inkább az őt övező fényűzéssel – egyből levette a lányt a lábáról.
Tény 20: Párizsban szeretett volna rezidensként működni, viszont egy kis kalandra vágyott, ezért elhatározta, ha vége a gyakornoki évének, akkor New Yorkba költözik egy időre. Szüleivel korábban gyakran jártak ott, főleg nyaranként, és mindig is vonzotta a nyüzsgő város.
Tény 21: Francia létére az olasz konyha a kedvence; tésztát tésztával.
Tény 22: Elég édesszájú, de igyekszik visszafogni magát. Néha azért egy-két kocka étcsoki lecsúszik.
Tény 23: Nincs kedvenc színe, viszont a rózsaszínt még mindig nem szereti.
Tény 24: Imádja a virágokat, az állatokat, a tengert, a sós víz illatát, a nagy sétákat, a naplementéket (a napfelkeltéket is, de nem szeret korán kelni), szereti a jó borokat, a gyerekeket, a visszafogott ruhákat és este ágyból sorozatot nézni. Retteg a bogaraktól és a rovaroktól.
Tény 25: Kicsit naiv, szereti mindenkiben a jót látni, a rossz tulajdonságokra nem is gondolni. Teljes szívéből hiszi, hogy belül igazából mindenki jó, csak meg kell találni azt a valamit, ami ezt előhozza az emberből.
Tény 26: Szeretne valami pici tetoválást, de fél a tűtől.
Tény 27: Nagyon könnyen zavarba jön, egy bók és szinte rákvörös az arca.
Tény 28: Sokszor megkapja, hogy rózsaszín ködben él, de igazából csak szereti mindennek a pozitív oldalát nézni. Eléggé optimista személyiség, már akkor is látja a fényt az alagút végén, ha mások  még csak a sötétségben tapogatóznak.
Tény 29: Mindig is szeretett volna egy kutyát, de korábban édesanyja allergiája miatt nem lehetett neki, azután pedig az egyetem foglalta le.
Tény 30: Nagyon izgulós, a gyakornoki évében sokat stresszelt (igazából ő volt a legügyetlenebb gyakornok eleinte), de már sokkal jobban tud magán uralkodni, már csak azért is, mert tisztában van vele, milyen fontos az orvos-beteg kommunikáció.

+1: Naivitása miatt sokan kicsit butának hihetik, ki sem nézik belőle az orvosit, de egyébként okos és értelmes.
+2: A rossz tulajdonságait ezerrel próbálja rejtegetni a külvilág elől: nagyon válogatós, ami az ételeket illeti, ezért nem szeret étterembe járni; ha rossz napja van, elég hisztis tud lenni; ha valamit a fejébe vesz, akkor borzasztó makacs tud lenni; sokszor magára vállal olyan dolgokat is, amikben nyugodtan segítséget kérhetne. És amúgy még van egy pár, de mivel nem túl büszke rájuk, ezért nem is teszi őket publikussá.

Feszülten várok az előttem ácsorgó nőre a mosdóban. Gyermeki izgatottsággal, lábaimmal toporzékolva állok az idegen mögött, aki lassú, alapos mozdulatokkal dörzsöli össze tenyereit, hogy aztán az így képződött habot a víz lemossa. Végtelenségnek tűnő másodpercek után végre arrébb lép a kézszárítóhoz, ezzel felszabadul a hely, amit azonnal át is veszek. Izgalmamban sokkal gyorsabban végzek a kézmosással, mint egyébként szokás, így ismét várnom kell, ezúttal a kézszárítóra. Ugyanaz a nő áll előttem, aki az előbb is. Most is nagyon alapos, csak akkor áll arrébb, amikor teljesen szárazak már a kezei. Sóhajtva lépek a búgó készülék elé, de a középkorú nővel ellentétben csak elnagyolva szárítom meg kezeimet. A tömegen keresztül vergődve találom meg a kiutat a váróba, ahol szintén rengeteg ember tömörül össze az induló járatok miatt, viszont legalább a levegő nem olyan áporodott, mint a mosdóban. Lucast keresem szemeimmel, aki félreállt a bőröndökkel, de a hatalmas tömegben nehezen szúrom ki. A bejárat mellett ácsorog, telefonál, észre sem veszi, hogy integetek felé. Próbálom jelezni neki, hogy jöjjön a poggyászfelvétel felé, de mintha a falnak integetnék. Csak akkor vesz észre, amikor az emberáradaton átküzdve magam elé érek. Nem vagyok egy égi meszelő, ez tény, de egy kapálózó, vigyorgó szőkeség feltűnő látvány.
- Ne haragudj, csak a nagyapám...
- Persze, semmi gond – legyintek egyszerűen. A nagyapja legalább annyira fontos számára, mint a munkája. A táskámat megigazítom a vállamon, majd a többi bőröndért nyúlok, de mire beléjük kapaszkodhatnék, Lucas magához is húzza a két mérétesebb darabot, nekem csak a kézipoggyász marad. Talán a kevesebb cipelnivalónak köszönhető, hogy sokkal előbb a sorba érek, mint ő, de ezt akár az izgatottság számlájára is lehetne írni. Nem terveztem eredetileg a gyakornoki évem után kiutazni az Egyesült Államokba, de úgy éreztem, egy kis változás, egy kis kaland nem árthat. A szüleim nem voltak feldobva az ötlettől, hogy egy szem lányuk egy teljesen másik kontinensre akar utazni, de felnőtt ember lévén el tudom dönteni, hogy mit szeretnék. Én pedig most ezt szeretném. Lucas talán egy fokkal kevésbé aggódik; ott lesz az öccse, Pierre, aki vigyáz majd rám – mondjuk ez úgy hangzik, mintha bébicsőszre lenne szükségem, pedig már bőven kinőttem abból a korból, de tény, hogy legalább így nem leszek annyira elveszett, mintha teljesen egyedül lennék.
- Következő – mondja monoton hangon a pult mögött ülő férfi. Odaadom az előre kinyomtatott beszállókártyát, az útlevelemet, a szükséges dokumentációt követően pedig Lucas egyesével felrakja a bőröndöket a futószalagra, amik aztán eltűnnek a többivel együtt ki tudja, hova. Immár nehéz bőröndöktől megszabadulva, csupán a kézipoggyásszal és a táskámmal felvértezve vonulunk arrébb.
- Útlevél?
- Megvan – bólintok Lucas szemeibe nézve.
- Repjegy?
- Megvan.
- Kis bőrönd?
Erre már nem válaszolok, csak amolyan „Komolyan?” arckifejezéssel a közöttünk lévő apróságra bökök.
- A táskát meg se kérdezd – figyelmeztetem, mielőtt még kinyithatná a száját. A kocsiban és otthon is legalább háromszor ellenőrzött mindent. Anyám ugyanezt játszotta el tegnap este. Én is szeretek mindent többször ellenőrizni és biztosra menni, de ami sok, az sok. Gondterhelt sóhajjal von közel magához és úgy szorít, mintha örökre búcsúznánk és nem is beszélhetnénk többet egymással. Zakója alatt ölelem át, a mellkasára hajtva mélyen beszippantom kölnijének jellegzetes, jól megszokott illatát, amit ezer közül is felismernék. Egy rövid időre lehunyom a szemem, belefeledkezek  a pillanatba. Csak most jut el igazán a tudatomig, hogy mekkora döntésre szántam rá magam. Egy időre mindent magam mögött hagyok; a szüleimet, az otthonomat, a vőlegényemet. Hiányozni fog mindez, de a másik oldalon meg ott vár az ismeretlen és a sok újdonság, ami azért kicsit kárpótol. Na meg... ott van Pierre is, aki mindig valami megmagyarázhatatlan, furcsa érzést kelt benne, ami után egyből lelkiismeret furdalásom lesz, és emlékeztetnem kell magam rá, hogy nekem vőlegényem van. Az egymás karjaiban töltött másodpercek után lassan húzodunk szét, lassú, hosszú csókot váltva búcsúzunk el egymástól. Megígérteti velem, hogy amint leszálltam, hívjam fel. Csöndben bólogatok. Megígérteti velem, hogy amikor tudom, akkor hívjam. Csöndben bólogatok. Ő is megígéri, hogy amikor csak tud, hívni fog. Megint csöndben bólogatok. Egy utolsó csók után nehéz szívvel, de izgatottan fordítok hátat Lucasnak és indulok meg a biztonsági ellenőrzés felé, hogy aztán néhány levegőben töltött óra után egy másik országban szálljak ki a vasmadárból, ahol egyelőre nem tudom, mi fog rám várni, de én állok elébe.