Úgy döntöttem a mai nap, hogy kihasználom a jó időt, és olyan ruhákat bányászom elő a szekrényem mélyéről, amiket utoljára már nem is emlékszem, mikor hordtam. A civil ruhákat és az edző felszerelést az utóbbi időben lecseréltem kórházi ruhára és fehér köpenyre, az elmúlt pár hónapban pedig ez még inkább érvényesült. Világ életemben szerettem a szabadban lenni, futni, vagy csak egy padon ücsörögni, hallgatni a madarakat, magamba szívni a D vitamint, egy jó könyvet olvasgatni, vagy csak kimozgatni elgémberedett tagjaimat egy kiadós séta keretében. Az utóbbi időben elhagyott szokásaimat felelevenítve, az aktív mozgástól elszokott végtagjaim kimozgatása mellett döntöttem reggel. Kényelmes ruhát húztam magamra, előbányásztam az egyik fiók mélyéről a fejhallgatómat és a futásnál használt karpántomat, amibe a telefonomat szoktam tenni. A reggeli fürdőszobai tollászkodást a minimálisra csökkentve gyorsan készülök össze, a hajamat copfba kötöm, a kellemetlenségek elkerülése végett a dezodort ezúttal sem hagyom ki, aztán az egyébként hatalmas, mindenféle dísszel telelógatott kulcscsomómról egyetlen lapos kulcsot leszedek - a lakáskulcsot -, mert most csak ennyi fér el nálam. A fejhallgatómat még a lakásban felteszem, de zenét csak menet közben választok. Szerencsés vagyok annyira, hogy a Central Park szinte a szomszédban van, így egy laza, tíz perces sétával meg tudom közelíteni a város tüdejének is nevezett zöld területet. A kiválasztott playlistet az utolsó zebrán átérve választom ki, aztán a parkba beszabadulva a már előre kiválasztott útvonalon indulok el kocogni. Sokan mások is kihasználják a jó időt; rengetegen gyerekestül, kutyástul, családostul jöttek ki sétálni, a nagyobb füves részeken piknikeznek, néhányan, akik bevállalósabbak, még a pólójuktól is megszabadultak és süttetik a hasukat, habár még csak tavasz van. A napnak tényleg van ereje, de aki ilyenkor kivetkőzik magából, nyáron mit fog csinálni? Az egyetlen hiba, amit elkövettem, hogy nem hoztam magammal napszemüveget, mert a fák között beszűrődő fény erős annyira, hogy helyenként a hunyorgás is kevésnek látszik, mert szinte retinaégetően vakít.
A park közepén elhelyezkedő szökőkútnál rengeteg turista fényképezkedik, nem messze tőle pedig a szokásos táncos előadást nézik emberek körbe gyűlve; szokásosnak szokásos, de valahogy mindig más. Én is többször megnéztem, ahogy a srácok jellegzetes zenékre mindenféle akrobatikus mutatványokkal egybekötött showt csinálnak az érdeklődők szórakoztatására. Bevonják a köréjük gyűlt embereket, humorral fűszerezik az előadást, a végén pedig a markukat tartják. Illetve nem is markukat, hanem egy nagy dobozt. A szokásos kísérő szöveg: “Ne csörögjön, susogjon!” Az emberek pedig nem visszakoznak, mindenki a lehetőségeihez mérten beteszi a magáét, hiszen ezeknek a fiúknak ez a megélhetésük, ráadásul tényleg jól csinálják, amit csinálnak és az alatt a pár perc alatt egészen szerethető figurák képe jön le róluk az embereknek. Valahogy nagyon csodálom az amerikaiakban; régebben mindig azt hittem, nagyképűek, csak azért, mert amerikaiak, de amióta itt élek, gyökeresen megváltozott róluk a véleményem. Kedves emberek, akik nem ítélkeznek azonnal, mindenből showt csinálnak, nagyon hangosak, de barátságosak. Még a külföldiekkel is. Talán az volt az egyetlen félszem, mielőtt idejöttem, hogy nem fognak elfogadni, de rá kellett jönnöm, hogy nem véletlen ragad itt, aki egyszer ide jön szerencsét próbálni. A tévhittel ellentétben a többség befogadó, és nagyon is érdekli őket a másik kultúrája. Eleinte kicsit idegennek éreztem magam, féltem, hogy el fogok tévedni ebben a hatalmas városban is, de egyszer sem küldtek el a francba, amikor segítséget kértem, szóval már egészen otthonosan érzem magam itt.
Mivel régebben elég sokat futottam, az állóképességem sosem hagyott cserben, most viszont a megszokottnál korábban érzem, hogy kezdek fáradni. Nincs annyi erőm, mint mondjuk, amikor otthon eljártam a közeli parkba. Közel sincs… Elszoktam a mozgástól és… talán kicsit el is lustultam. Még csoda, hogy ilyen feltételek mellett a ruháim rám jönnek. Nem vagyok az a típus, aki bármit is könnyedén, elsőre felad, ezért akármennyire is vonzóak az üres padok, nem állok meg pihenni. Ha leülnék, képtelen lennék felállni és folytatni.
A tervezett útvonal végéhez érve már az oldalam is szúr. Úgy gondolom, ez már elég jel ahhoz, hogy a futásból sétára váltsak, úgyhogy először fokozatosan lassítok a lépteimen, aztán végül megállok egy kicsit. Fáradtan dőlök előre, a térdeimen megtámaszkodva próbálom normalizálni a légzésemet, mert egyelőre úgy kapkodok levegő után, mintha a maratont futottam volna le. A kijárat felé sétálva feltűnik a hatalmas tömeg, ami nem olyan tömeg, mint a táncosok körül összegyűlt emberek sokasága. Sokan aggódó tekintettel fordulnak jobbra-balra, néhányan zsiráf módjára nyújtózkodva póbálják kideríteni, mi történhet a kupac közepén. A zenét leállítom, a fejhallgatót a nyakamra csúsztatom és elindulok a gyülekezet felé.
- Van itt orvos? - kiáltja el magát az egyik, negyvenes évei elején járó férfi, aki épp a tömegből tör utat magának kifelé. - Van itt egy orvos? - Aggódó arccal forog körbe, mint aki szellemet látott. Gyorsabb tempóra kapcsolok és odakocogok a férfihoz.
- Mi történt? - kérdezem egyenesen a szemeibe nézve. Olyan sápadt, hogy a fehér fal hozzá képest sötét.
- Maga orvos?
- Igen - válaszolok azonnal és próbálom felmérni a terepet, de egyelőre túl sokan állnak előttem, nem látom, mi történt.
- Furcsa hangokat adott ki, aztán rosszul lett és összeesett egyik pillanatról a másikra. - magyarázza hadarva, közben pedig magával ránt a kör közepe felé, ahol egy nő fekszik magatehetetlenül, karjai és lábai kontrollálatlan görcsben rángatóznak.
- Azt adja ide - mutatok az egyik tömegben álló fiatal srác kezében lévő pokrócra. Azonnal nyújtja a puha takarót, amit gyorsan a nő feje alá teszek. - Álljanak hátrébb, mert nincs itt semmi levegő - szólok a tömegben állókhoz, akik engedelmesen arrébb is lépkednek pár lépést. A súlyosabb epilepsziás rohamokra jellemző módon a nő szája először csak kicsit kezd nyáladzani, de utána már habzik. Óvatosan kicsit oldalra fordítom a fejét, közben pedig azt a férfit keresem, aki pánikolva keresett orvost. - Magával van? - kérdezem tőle, amint megtalálom.
- Igen, ő a feleségem, Stacy.
- Ismert epilepsziás beteg?
- Mi? Nem, dehogy. Soha nem volt semmi baja - csóválja a fejét a könnyeivel küszködve.
- Hívjanak egy mentőt - utasítom a férfit, ugyanis ezt ki kell vizsgálni. Lehet epilepszia, de mivel eddig nem mutatta soha a betegség jeleit, más betegségre is utalhat a roham.

Marion and Dave

Az utóbbi időben azt hiszem, egy kicsit túl sok minden történt. Olyan családi dolgok, amelyekre nem voltam felkészülve, amire senki sem lehet igazán felkészülve, még olyasvalaki sem, aki már több mindent megélt ezen a téren. Az én múltammal, gyerekkorommal pedig bárki azt hihetné, hogy már nem érhet sok meglepetés. De előbb apánk szívinfarktusa történt, akit a saját kezeimmel kellett megoperálnom, majd hamar kiderült az is, hogy ez valószínűleg egy merénylet volt ellene, és egyben támadás a cég ellen. Aztán Graysonnal mondhatni egymás torkának ugrottunk. Azt is kezelhettük volna sokkal jobban is, normális emberek módjára, de abban a stresszhelyzetben talán az is csoda, hogy nem estünk egymásnak ténylegesen ököllel is. És az ezt követő összefogásunk a cég, és a nyomozás ügyében sem javított sokat a kapcsolatunkon, valljuk be. Mintha csak egy átmeneti tűzszünet lenne, ami ki tudja meddig tart ki. Csak a vihar előtti csend.
De az igazi bombát a lányom felbukkanása jelentette. A létezése is felfoghatatlan számomra, továbbra is, pedig nagyon is létezik, már több mint tizenkilenc éve. Csak éppen én nem tudtam róla. Mert a szerettei ügyesen eltitkolták, elrejtették előlem, a tudtom nélkül vették a nevükre, nevelték fel, kérdés nélkül, teljesen kizárva engem. És hiába hitegetem, biztatom magam azzal, hogy így volt a legjobb mindenkinek, legfőképpen a gyerekemnek, ez akkor is egy rohadt nagy szívás. Idióta, képtelen helyzet. És akkor azt még nem is említettem, hogy az ő életét is a saját kezeimmel menthettem meg a műtőben. Manapság sokszor úgy érzem, tényleg ez az egyetlen dolog, ami jól működik az életemben, amiben jó vagyok, aminek értelme van. A munkám, mások megmentése, mindaz, amit a kórházban tehetek. Csoda hát, hogy újabban csak erre tudok összpontosítani? Hogy egy ideje annyi túlórát vállalok, amennyi emberileg lehetséges, és közben ki sem látszom belőle? Hogy a kórházon kívül többnyire csak az ágyamat látom? Bár az alvást is legtöbbször a klórszagú épület falain belül tudom le, és az azon kívüli időben inkább a cégben segítek be, vagy apánk gyógyulását igyekszem figyelemmel kísérni.
Huszonnégy, sőt, harminc órás – vagy annál is több – műszakok után néha úgy botorkálok ki a Presbiter ajtaján, mint egy zombi, szinte vonszolom magam. Bőszen iszom magamba a napfényt, ha épp van szerencsém napközben, felhőmentes időben előbukkanni. Ez most is hasonlóan történik. Kora reggel van még, azt hiszem. Ilyentájt máskor – amikor épp nem őrült módjára a munkába temetkezem – általában a Central Parkban kocogok, vagy már az első kávémat veszem a lakásomhoz közeli kávés standnál. Az előbbihez most nemigen lenne erőm, de a kávé és a friss levegő, egy séta a parkban valójában nagyon is jól hangzik. Mindkettő jót tenne. Végül is az éjszaka folyamán még tudtam is aludni két-három órát a pihenőszobában két műtét között, úgyhogy most inkább a lazítás eme formáját választanám. Az első útba eső kávézóba be is térek egy tripla eszpresszóért – nem aprózom el – aztán meg sem állok, amíg el nem érek a már ismerős fák közé. Őszintén szólva nem tudom, mennyi idő telik el, amíg a feketét iszogatva csak ücsörgök egy padon, és a reggeli, ébredő természet hangjait hallgatom, talán időközben észrevétlenül meg is szunnyadok pillanatokra párszor, de végül úgy döntök, elég is volt a kellemes, csendes magányból, és megindulok egy forgalmasabb parkszakasz irányába. A szökőkút közelében a tekintetem hosszan elidőzik a táncosokon és a közelben levőkön, majd épp megválok a kiürült papírpohártól egy szemetesnél, amikor egy szokatlan hangzavar és összecsődülés magára vonja a figyelmem. Valaki orvosért kiált, de mire ez tudatosul bennem, és sietve közelebb megyek, már egy másik, fiatal nő is a segítségükre siet. Ennek ellenére keresztülfúrom magam a felszólításra hátrébb vonuló bámészkodók tömegén, és leereszkedem a rángatózó beteg másik oldalán.
- Orvos vagyok én is – közlöm tájékoztatásul a másik egészségügyi dolgozónak, illetve az eszméletlen páciens férjének.
- Fordítsuk hamar az oldalára – szólítom fel a segítő társamat, aki épp egy sállal támasztaná ki a beteg fejét. Amivel amúgy nincs is semmi gond, de ezt jobb, ha oldalról teszi. Egy ilyen komoly roham esetén fennáll a veszélye, hogy a nő elharaphatja vagy lenyelheti a saját nyelvét, de megfulladhat a saját, felbugyogó nyálában is, ha az visszafolyik a torkán. A legbiztonságosabb az oldalára fektetni, amíg nem enyhülnek a tünetek, illetve amíg a mentők meg nem érkeznek.
- Azt mondja, nem tud róla, hogy epilepsziás volna? - kérdezek rá én magam is, mert nem biztos, hogy jól hallottam a választ. A férfi csak a fejét rázza. - Na, és nem volt mostanában stroke-ja, vagy bármiféle balesete? - Egy feji sérülés is éppen elég, hogy kialakuljon az epilepszia, a közeli vagy a távolabbi múltban. Ami aggasztóbb, hogy agydaganat is állhat a háttérben. De az okokat így itt a park közepén elég nehéz meghatározni.
- Mindenesetre egyértelműen grand mal, tónusos-klónusos rohamnak tűnik – intézem az utóbbi szavakat egy enyhe biccentéssel immár a kolléganőnek. Ilyen erős, percekig tartó rángatózást más nemigen okozhat már ebben a korban. Ha egy gyermekről lenne szó, lázgörcsről is beszélhetnénk, de ez nyilvánvaló, hogy nem az. És sajnos nem is igen tehetünk mást, mint megvárjuk, hogy elmúlik, és addig figyelünk rá, hogy ne legyen nagyobb baj.
- Nem... nem is tudom... Öhm... a múlthéten volt egy kisebb koccanása – feleli lassan, tűnődve a férj. - De nem sérült meg komolyabban. Csak megfigyelés miatt tartották bent a kórházban 24 órára – teszi hozzá remegő hangon. Ismét a doktornő pillantását keresem. Számomra ez egyértelmű kiváltó ok lehet. A távolban mintha mentő hangját vélném felfedezni, remélem, ide tart. Közben a Stacy-nek nevezett páciensnél mintha lassulna a rángatózás, majd a teste hirtelen elernyed. Ám ezután is csak lassan tér magához, óvatosan pislogva néz körül, tekintete még kissé ködös.
- Mi... mi történt? - suttogja rémülten, elhaló hangon a kérdést. 

Váratlan helyzetben találom magam a régóta elmulasztott, de a szokatlan fáradtság érzet ellenére kellemes és már igencsak szükséges, szűk egy órás futás - na jó, legnagyobb jóindulattal is csak kocogás - után. Hazafelé tartanék, a képzeletemben már dobom is le magamról az izzadságtól tapadó ruhákat, állok be a zuhany alá, ahol aztán egy jó darabig csak folyattam magamra a vizet, amíg teljesen tisztának nem érzem magam. Ez a képzelgés meghiúsulni látszik, amikor a park egy pontján összegyűlt tömegből valaki orvosért kiált. Nem habozok, egy pillanatig sem tétlenkedek, azonnal az emberkupac felé veszem az irányt, hogy kiderítsem, mi történhetett, ami miatt ennyi riadt és kétségbeesett arccal találom szemben magam. Hamar nyilvánvalóvá válik az ok, hiszen a kör közepén egy rángatózó nő fekszik a földön. A körülötte állók egyértelműen teljesen tehetetlenek; tétlenül forognak jobbra-balra, a kíváncsiabbak egyből a telefonjuk után nyúlnak, néhányan összesúgnak, egy férfi pedig levegőért kapkodva toporzékol közvetlen a nő mellett. Senkit nem lehet hibáztatni a reakciójáért, hiszen valószínűleg nem minden nap találkoznak ilyen helyzettel. Én sem. Még soha nem láttam senkit összeesni nyilvános helyen, még nem láttam soha epilepsziás rohamot, pláne nem kezeltem epilepsziás beteget. Ha én is egy lennék közülük, valószínűleg jómagam is tanácstalanul nézelődnék és próbálnám felmérni a helyzetet. Orvosként viszont már másként ítélem meg a szituációt; ahogyan egy ilyen helyzetben elvárható, igyekszem higgadt maradni és valamelyest stabilizálni a nőt. Egy bámészkodó férfitől elkérem a kezében szorongatott, puhának tűnő pokrócot és a nő feje alá teszem, nehogy komolyabb sérülést okozzon magának. Nem telik el sok idő, amíg egyedül térdelek a földön, ugyanis a semmiből egy férfi jelenik meg, magát orvosnak titulálva. Nem figyelek rá egészen addig, ameddig le nem guggol a másik oldalra. Meglepetten pillantok a férfira, akinek a hangja ugyan elsőre nem volt ismerős, de az arca igen, hiszen már nem egyszer láttam a kórházban. Nem úgy tűnik, hogy megvilágosodott a felismeréstől, ami nem meglepő, mert gondolom van jobb dolga is napközben, mint az éppen aktuális rezidensekkel foglalkozni, hacsak nem a saját rezidenseiről van szó. Akár fel is hozhatnám, hogy “Helló, amúgy tökre ugyanott dolgozunk”, de inkább mellőzöm a ezt és a nőre fókuszálok.
- Stabilizálnunk kell - javaslom a férfinak pontosan ugyanakkor, amikor ő is felveti, hogy fordítsuk az oldalára. Egy masszívan rángatózó embert ilyen súlyos roham közepén egyedül nehéz lett volna megfelelő pozícióba helyezni és úgy is tartani, de ketten már elegek vagyunk hozzá, ráadásul így csökkenteni tudjuk az egyéb sérülések lehetőségét is, ameddig a mentőkre várunk. Remélhetőleg csupán egy pár perces rohamról van szó, ami után a nő jobban lesz és talpra tud majd állni, de mivel eddig a férj elmondása szerint soha nem volt ilyen jellegű problémája a feleségének, ezért nem is tudhatjuk, mire számíthatunk pontosan, de mindenesetre ezután erősen ajánlott egy alapos kivizsgálás, amivel magyarázatot adhatnak a roham okára. A kérdezz-felelek során bonyolultabb vizsgálatok nélkül hamar kiderül, mi lehet a kiváltó ok; egy baleset, fejsérülés könnyen okozhat tüneti epilepsziát, ami olyan szempontból szerencsés, hogy ha megszüntethető a kiváltó ok, akkor megelőzhetőek az újabb rohamok. Messziről már lehet hallani a mentő szirénázó hangját, amikor Stacy rángásai lassan alább hagynak, végül pedig teljesen megszűnnek. Erőtlenül nézelődik körbe, nem érti, mi történt.
- Rohama volt, Stacy, de már mindjárt itt vannak a mentők - válaszolom a kérdésre, mert akármennyire sem megnyugtató a hír, őszintének kell lenni a betegekkel. Nem mondhatom, hogy minden rendben, amikor egyáltalán nincs minden rendben.
- Roham, milyen roham? - kérdezi riadtan.
- Epilepsziás roham, ami valószínűleg a koccanás következtében elszenvedett fejsérülés miatt történt - magyarázom a nőnek, közben a szirénák már egészen közelről hallatszanak.
- Mi, mi? Ezt nem értem, epilepsziás vagyok? - faggatózik tovább egyre ijedtebben, remegő hangon. A szirénák elhallgatnak a közelben, amiből arra következtetek, hogy időközben megérkeztek a mentők is.
- Nem, Stacy, nyugodjon meg… - próbálom nyugalomra inteni a nőt, de az arca pont az ellenkezőjéről árulkodik; kezd pánikba esni. Még egy pánikroham hiányozna már csak… Jelzésértékű pillantást vetek a Stacy mellett guggoló másik orvosra, hátha ő valamivel meg tudná nyugtatni, amíg átveszik a mentők. Néhány pillanat múlva már ketten szaladnak is felénk a park mellett félreállt kocsi irányából.
- Dr. Connor, Dr. Arceneaux - biccent az ismerős, mindig mosolygó mentőtiszt, Tom. Ezek szerint a Presbyterian lesz a cél.
- Negyvenes nő, súlyos epilepsziás roham, de már kezd jobban lenni. Nem ismert nála betegség, nagyjából egy hete volt autóbalesete - vázolom fel röviden az eddig megtudtakat, miközben Tom és a kollégája ellenőrzik a nő életjeleit.

Marion and Dave

A váratlan orvosi vészhelyzetek nem mondhatnám, hogy idegenek számomra, hisz tulajdonképpen a traumatológia pontosan erről szól. Minden bejelentés, előzmény nélkül behozzák nekünk a legkülönfélébb traumás eseteket, amelyekre a lehető leggyorsabban és legmegfelelőbb módon kell reagálnunk. Ez a tengerentúlon még összetettebb feladat volt, hisz nehezítette a dolgomat a ránk leselkedő veszély, az állandó készültség, a kevés, minőségtelen alvás, vagy épp a szükséges felszerelés hiánya. Tehát van abban már némi gyakorlatom, hogy váratlan helyzetekre hamar reagáljak, és többnyire szeretem is, hogy mindig résen kell lenni, szeretem, amikor az adrenalin felugrik, és főleg amikor sikeresen zárul egy-egy beavatkozás. De azért az számomra sem mindennapi, hogy a város egy adott pontját járva orvosért kiáltanak. Az meg szerintem még ritkább, hogy ketten is a beteg vagy sérült segítségére rohanjanak. Ezt persze teljesen pozitívan élem meg - jó, ha ilyen esetekben mindig van a közelben egy-két szakképzett ember - főleg miután a rohamot elszenvedő hölgy, Stacy, magához tér. Az epilepszia, vagy ahhoz hasonló tüneteket produkáló betegségek persze nem semmiségek, de a legtöbb esetben kezelhető, együtt lehet élni velük, szóval egy alapos kivizsgálás után szerintem rendben lesz a páciens. Orvosi szemszögből legalábbis így látom a dolgokat, de meg tudom érteni azt is, hogy ő is, és a férje is jelenleg eléggé megrémült és aggódik a történtek miatt. A kolléganő pedig már igyekszik is őket megnyugtatni, de próbálom ebből én magam is kivenni a részemet.

- A mentősök mindjárt elszállítják a legközelebbi kórházba. A férje is magával tarthat természetesen, vagy követheti a mentőkocsit saját járművel, ha van. Ki fogják vizsgálni, illetve kérdezni, hogy egyértelműen kiderülhessen a roham oka. Ez eltarthat egy ideig, de nem kell aggódniuk, jó kezekben lesz – teszem hozzá elég határozottan, hiszen pontosan tudom, ki is van jelenleg ügyeletben. Ahogyan azt is, milyen vizsgálatok sorozata vár most rá. Komolyan hiszek benne, hogy nem lesz baj.

- Dr. Arceneaux? - kérdezek rá, miután a mentős megszólított bennünket. És ahogy átveszik tőlünk a beteget, már jobban meg is tudom nézni magamnak a csinos segítő partneremet. - Remélem, jól ejtem. Bevallom, a francia nem az erősségem. De ismerősen cseng a neve. Szintén Presbyterian, ugye? - tűnődöm el hangosan, majd be is ugrik valami. - Két napja... Maga válaszolta meg a rezidensek közül a feltett kérdésemet műtét közben. Maszk és műtős felszerelés nélkül, meg a steril környezeten kívül nem mindig olyan egyszerű felismerni a kollégákat - jegyzem meg elmosolyodva. Aztán már a mentősöket figyelem, ahogy besegítik a kocsijukba Stacyt és a férjét. Ám mielőtt elindulnának, hirtelen egy másik autó rohan beléjük hátulról, nagyjából mint derült égből villámcsapás. Szerencsére nem koccannak túl nagyot, legalábbis nem tűnik igazán nagynak a kár, de azért egy “basszus” elhagyja a számat meglepettségemben.  

Közelebb is sietek, hogy megnézzem, szükségük van-e segítségre. A mentőkocsinak láthatóan nem lett nagyobb baja, és a beteg érdekében a mentősök úgy döntenek, nem várnak a helyszínen az erősítésre, illetve rendőrökre, ezért felajánlom, hogy a beléjük szaladó jármű vezetőjére én felügyelek, amíg nem érkezik segítség. A sofőr azonban kissé ittasnak, és nem kevésbé feldúltnak, egyenesen dühösnek tűnik. Nem veszi jó néven, hogy meg szeretném vizsgálni a vérző homlokát, és ezt úgy szándékozik kifejezni, hogy nekem támad, a semmiből hirtelen behúz nekem egyet a szemem alá. És mielőtt reagálhatnék rá - ami jelenleg, a földön elterülve nem is megy túl gyorsan - ő már vissza is pattan a kocsijába, és egyszerűen elhajt. Na, hát szépen vagyunk.

Az eddig elég rövid pályafutásom alatt ért váratlan helyzetek listája nem túl hosszú, de ettől függetlenül azonnal cselekszem, amikor egy férfi hirtelen orvosért kiált. Szerencsére nem egyedül kell kezelnem a szokatlan helyzetet, mert meglepetésemre egy másik orvos is van a közvetlen közelben; még nagyobb meglepetésemre pedig egy olyan orvos van a közelben, akivel ugyanazon kórházban dolgozunk. Sejtésem szerint neki viszont fogalma sincs róla, én ki vagyok, amiért még csak hibáztatni sem tudom.
Próbálom megnyugtatni Stacy-t, de a részletek ismertetése érthető módon csak több kérdést vet fel benne. Nem csak minket ért váratlanul a rohama, hanem őt is. Semmi előjele nem volt, mégis megtörtént. Látszik a tekintetében a rémület és az értetlenség, amit a sötétben való tapogatózás okoz. A helyében én is hasonlóan riadt lennék, ha azt hinném magamról, makk egészséges vagyok, aztán kiderülne, hogy mégse. Szerencsére közösen meg tudjuk valamelyest nyugtatni a nőt és a férjét is a mentők érkezéséig. Végszóra megérkezik Tom, az egyik ismerős ügyeletes tiszt, oldalán másik két férfival. Gyorsan vázolom neki az esetet, aztán át is adom nekik a terepet, hadd végezzék a munkájukat.
- Igen, igen és igen - bólogatok mindhárom kérdésre válaszolva. Gondolom nem sok furcsa, kimondhatatlan/leírhatatlan nevű francia dolgozik vele együtt, ezért csenghet neki ismerősen. - Dr. Burke rezidense vagyok. Legalábbis egyelőre - teszem hozzá, ugyanis Dr. Burke a felmondási idejét tölti már, mert az ország másik felében kapott egy jobb álláslehetőséget. Ha az ő rezidenseit megkapja Dr. Harper, akkor Dr. Harpernek hat rezidense lesz, de év végére csak három maradhat. Ça craint.
- Igen, a belső vérzéses fiúnál… - emlékszem vissza a műtétre és a tanácstalan tekintetekre. Az én válaszom is csak egy gyenge tippnek indult, de szerencsére sikerült nem teljesen hülyét csinálnom magamból, aminek meg is lett az eredménye; én asszisztálok Dr. Burke holnapi műtétjénél.
Stacy úton a mentőautó felé is csak értetlenül pislog és kapaszkodik a férje karjába, aki szorosan mellette próbálja tartani a tempót a mentős kollégákkal. A nem mindennapi esemény nézőközönséget is vont maga után, ami mostanra kezd szép lassan eloszlani, az elővett telefonok is visszakerülnek a táskákba és nadrág zsebekbe. A mentőautóhoz kísérem a nőt és a férjét, amíg beemelik Stacy-t a kocsiba. Mielőtt elindulnának, szinte a semmiből a mentőautó hátuljába csapódik egy személyautó. Az ijedtségen kívül szerencsére nagyobb baj nem történik, csupán a rendszámtábla látja kárát az esetnek. Szerencsére senki nem áll, az autó mögött, Stacy és a férje is már biztonságban vannak, így a becsapódó autó nem okoz senkinek sérülést. Tom tanácstalanul néz ide-oda, hogy most mégis mitévő legyen, de végül becsukják az ajtókat és elhajtanak a helyszínről. A legfontosabb Stacy-t a kórházba juttatni, minden más csak másodlagos. Persze, ha komolyabb baleset történt volna, akkor kicsit más lenne a felállás. Egyből kiszúrom a kocsiból kiszálló, látszólag zavart sofőr vérző homlokát, ezért én is készülnék közelebb lépni, amitől csak a Dr. Connor irányába lendülő ököl tántorít vissza. A lábaim földbe gyökereznek, csak tátott szájjal nézem, amint a fickó szó szerint visszatántorog a kormány mögé, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mielőtt gyorsan elhajtana a helyszínről a kocsi típusát és rendszámát gyorsan memorizálom, mert úgy érzem, ehhez nem a mentőket, hanem inkább a rendőrséget kell riasztani, mielőtt komolyabb balesetet okoz a fickó. Amint a fekete, ütött-kopott szedán eltűnik, a földön elterült férfi mellé guggolok.
- Mon dieu, jól van? - kérdezem aggodalmaskodva, és szinte azonnal a szeme alatti sérülést vizsgálom. - Ahogy látom, a barátunk szereti a gyűrűket - húzom el a számat a sebet elnézve, ugyanis egész biztos más nem sérthette fel így a szem alatti bőrt. - Nem tűnik komolynak, de nem ártana kitiszítani és leragasztani - vizslatom egészen közel hajolva a sérülést, mintha csak egy beteg lenne, szinte teljesen megfeledkezve arról, hogy Dr. Connor van előttem. Aki amúgy szintén orvos. Aki amúgy szintén orvos, némileg több tapasztalattal. - Pardon - kérek elnézést, amikor már túlságosan benne vagyok a magánszférájában. Miután felállok, a kezemet nyújtom neki, hátha szüksége van segítségre a feltápászkodáshoz, mert látszólag elég nagyot behúzott neki a fickó. - Itt lakom egy pár percre. Talán gyorsabb, mint bemenni a kórházba - ajánlom fel a vállam fölött a forgalmas út felé bökve, amerre a lakásom van. - De a kórházba is mehetünk - teszem hozzá gyorsan, mielőtt azt hinné, valamit rá akarnék erőltetni, vagy kényelmetlenül érezné magát, mint amennyire én is kezdem egyébként a frenetikus ötletem miatt.

Marion and Dave

Miután Stacy és a férje már jó kezekben van a mentősök által, és ránk itt már orvosként nincs szükség, jut idő és figyelem a kolléganőre is, és tudunk váltani pár szót. Igyekszem is hamar összekaparni az emlékeimből miért is annyira ismerős a bájos arc és ez a kedves, zöld szempár. Szerencsére az emlékezetem nem most hagy cserben.

- Dr. Burke? Ó! - Első nekifutásra csak ennyire futja tőlem. Az enyhén meglepett, már-már csalódottan csengő felkiáltás annak szól, hogy Burke hamarosan elhagyja a kórházunkat, hogy délebbre költözzön. Ez mára már köztudott, pár hete minden nővér és orvos erről beszélt az osztályunkon. Ebből a szempont nem szerencsés most az ő rezidensének lenni. Ugyanakkor kiváló szakember, és a szárnyai alatt dolgozók sokat tanulhatnak tőle. Ami azt illeti, nem csak szakmailag, mert emberként is mindig mindenben odateszi magát. - Ezek szerint a gyermeksebészet iránt érdeklődik? - kérdezek rá inkább ahelyett, hogy a mentora hamarosan lejáró felmondási idejét firtassam. Persze az, hogy most a sebészet ezen ága foglalkoztatja, nem jelent semmit. Most még nem. Van még ideje irányt választani, addig is a legjobb minél több, szerte ágazóbb ismeretet szereznie a rezidensi évei alatt.

- Lefogadom, hogy név szerint emlékszik is a fiúra, és hogy azóta is figyelemmel kíséri a gyógyulását... - jegyzem meg egy fél oldalas mosollyal. Rezidensként még egyébként is a legtöbb kolléga néha a kelleténél is több empátiával viseltet a páciensek felé, majd ez később lassan, fokozatosan kihal belőlünk. Mármint belőlem nem (és ez maradhat az én átkom), de sokakból. És meg tudom érteni. Van, akinek máshogy nem megy, mert néha tényleg elviselhetetlen nehéz. De az eddigiek alapján Arceneaux doktornő olyannak tűnik, akit valóban érdekelnek a betegek, és együtt érez. Persze amikor gyerekekről van szó, amúgy sem egyszerű megtalálni azt a bizonyos kikapcsológombot.

Aztán vannak olyanok, mint az ittas vezetőnk, akit az ember a lehető leghamarabb szeretne elfelejteni. Ilyenekből a balesetin sincs hiány. Alkohol- vagy drogfogyasztók, akik mindenki dolgát megnehezítik, túl erősnek képzelik magukat, túl bátrak, nem kevésbé agresszívek, néha meg is támadják a segítő szándékkal közeledő személyzetet. Mindenre sajnos mi sem lehetünk eléggé felkészülve. Pedig nem ártott volna jobban felmérnem az autó sofőrjét, mielőtt megközelítem, akkor talán nem egy monoklival a szemem alatt, a földre küldve végzem. Ami azonban ennél sokkal jobban aggaszt és bosszant, hogy nem tudtam az illetőt megállítani, és így akár újabb baleseteket is okozhat.

- Persze, semmiség. Csak váratlanul ért - próbálom megnyugtatni Mariont, aki két pillanattal később mellettem guggol. Aztán pedig már teljesen az arcomba hajol, egészen közel, megfeledkezve magáról, amitől lassan mosoly kúszik az arcomra, úgy figyelem az engem vizslató smaragd színű szempárt. Mielőtt azonban válaszolhatnék a feltett kérdésére, illetve dönthetnék a felajánlott két lehetséges opció közül, egy rendőrautó fékez le mellettünk. Felpattanva automatikusan nyújtom a fiatal nő felé a karom, hogy felsegítsem őt is – amennyiben hagyja – mielőtt útba igazítanám a járőröket. Elmondom, mi történt, merre ment a fekete szedán, személyleírást is adok, igyekszem a hasznukra lenni, ha már előzőleg nem tudtam, hogy megállíthassák a fickót. Közben legalább kétszer elmondom azt, hogy nem akarok feljelentést tenni, és fuvar sem kell a legközelebbi kórházig. Már van, aki ellásson, köszönöm szépen, ne miattam aggódjanak! Csak miután tovább mentek a dolgukra, remélhetőleg a részeg fazon után, fordulok ismét teljes figyelmemmel a kolegina felé.

- Nos, kedves Marion... Szólíthatom így munkán kívül, vagy maradjunk a doktorozásnál? - kérdezek rá várakozó mosollyal. - Nem tudom, maga hogy van vele, én imádom a munkám, de miután a műszakom lejár, ha tehetem, inkább elkerülöm a kórházat. Szóval ha úgy látja, hogy ehhez mindenképpen szaksegítség kell - bökök a szememre futólag - , és nem jelent gondot, inkább a lakását választanám. De csak ha tényleg nem probléma - teszem hozzá hangsúlyosan.

Stacy és a férje immár biztonságban és jó kezekben vannak, a továbbiakban ránk nincs már szükség. Megtettük a tőlünk telhetőt, stabilizáltuk, ennél jobban csak a kórházban viselhetik gondját. Szerencséje volt, amiért a közelben volt orvos, pláne, hogy kettő is. Természetesen ismerős a férfi, aki szintén segített Stacy-n, de eszem ágában sem volt tinilányként körberajongani, miközben a nő magatehetetlenül próbálta felfogni, mi történt vele. Szerintem az összes rezidens képben van a kórházban praktizáló, tapasztaltabb orvosokkal, fordítva már nem hinném, de ez normális. Miután a mentős kollégák elviszik Stacy-t, alkalmunk nyílik néhány szót váltani egymással. Ahogy kimondja Dr. Burke nevét, nem tudom nem kihallani a hangjából az enyhe csalódottságot; az egyik legjobb sebész a kórházban, aki a betegekre nem csak megoldandó problémaként tekint, hanem emberi lényként, de már nem sokáig mondhatom magam a rezidensének,
- Igen, azt hiszem, bár ezt még korai lenne kijelenteni. - Van időm eldönteni, mi az, ami a legjobban érdekel, de egy gyereken segíteni valamiért mindig más. Talán a gyermeki ártatlanság és kiszolgáltatottság teszi őket különlegessé. Sokszor fel sem fogják, mennyire súlyos a helyzetük; velük nem lehet úgy megbeszélni a műtéti kockázatot, mint egy felnőttel, ők nem tudják, mi történhet, amikor felfekszenek a műtőasztalra. Nyilván a szülői beleegyezés számít a legtöbbet, hiszen ők azok, akik aláírják a papírokat, de nem őket vágjuk fel. Pont ezért, amikor egy gyerek van az asztalon, olyankor még fontosabb precízen és pontosan dolgozni. Még fontosabb a legjobb tudásunk szerint eljárni, a lehető legjobban elvégezni a munkánkat.
- Persze! - Mosolyodom el, amikor a “közös műtétünket” hozza fel. - Brandon nagyon jól van, ráadásul szerinte tök menő lesz a sebe, miután begyógyul. Szerinte a csajok bírják a hegeket, úgyhogy azzal tervezi majd levenni a lábáról az egyik osztálytársát. - Bár ez érdekesen hangzik egy kilencéves fiútól, de irigylem a határozottságát.
Váratlanul, egyszer csak a semmiből jelenik meg a száguldó férfi, aki belerohan a mentőautóba, amibe éppen beemelték Stacy-t. A hatalmas csattanás minden környéken lévő ember figyelmét felhívja a balesetre, de a legtöbben megmaradnak a bámészkodó szerepnél. Dr. Connor siet először a karambol helyére. A mentőautóban szerencsére nem esett nagy kár, ezért nem kell tovább a helyszínen dekkolniuk egy felelőtlen sofőr miatt; a szirénázó kocsi néhány pillanat múlva már robog is a kórház felé. A fekete szedánból kitántorgó férfi kifejezetten rossz néven veszi a segítségnyújtást, ezért egy jobb egyenessel adja Dr. Connor tudatára, hogy nem kell megvizsgálni a vérző homlokát. A feltehetően ittas férfi ezután szó nélkül visszapattan a kocsijába, és elhajt a helyszínről magára hagyva a földre küldött orvost. Tisztes távolból figyeltem ugyan a történéseket, de pár gyors lépés és már mellette is guggolok. Aggódva figyelem az ütés nyomát, ahol felszakadt a bőr. Mindenképp meg kell vizsgálni, de nem itt.
Életem nagy részét nem ebben az országban töltöttem, odahaza pedig megszoktam, hogy a dolgok általában úgy alakulnak, ahogyan eltervezem őket. Szeretem eltervezni a napjaimat – sőt, a szüleim szerint notórius tervező vagyok, akinek néha kicsit hagynia kéne a dolgokat spontán megtörténni -, szeretem, ha rendszerbe szedhetem a tennivalóimat; így talán kiszámíthatóvá válnak a hétköznapok, de nem érhet sok meglepetés. Amióta viszont a fél világot átrepültem, azóta egyre ritkábban történnek úgy a dolgok, ahogy elterveztem. Ahogy a munkám során, úgy a kórház falain kívül is sok-sok meglepetés, nem várt dolog ér. Számítottam rá, hogy Amerikában sok dolog másképp fog alakulni, hiszen egy teljesen más ország, más szokásokkal, más mentalitással. Meglepő, mennyi mindenben különbözik a két ország. Az emberek itt sokkal lazábbak, sokkal könnyedebben veszik a hétköznapokat, ami talán kicsit rám is hatással van; odahaza, ha valami nem a terveim szerint alakult, gyakran éreztem úgy magam, mint aki alól kihúzták a szőnyeget. Olyankor mindig igyekeztem előállni egy B tervvel, amióta viszont elköltöztem, sokat változtam. Én is kezdem lazábban kezelni a mindennapokat, már nem esem pánikba, ha valamilyen akadályba ütközöm és mégsem alakul minden úgy, ahogy elterveztem. Azt nem mondanám, hogy minden mindegy és csak sodródom az árral, mert ez messze nincs így, csak... a notórius tervezgető énem kicsit háttérbe szorult. A felszínre törő spontaneitásom számlájára lehet írni, hogy felajánlom Dr. Connornak a kórházon kívüli ellátást. A szeme alatt keletkezett sebre tényleg nem ártana alaposabban ránézni, amire az itteni körülmények nem adnak lehetőséget, a kórház pedig nincs a szomszédban a lakásommal ellentétben. A fejemben valahogy egészen máshogy hangzottak a szavak, mielőtt kimondtam volna őket, így azonnal kicsit meg is bánom. Mentve a menthetőt hozzáteszem, ha ragaszkodik hozzá, akkor a kórházba is mehetünk, mert nem szeretnék ráerőltetni semmit, amit ő nem akarna, meg… fura is lenne a lakásomon egy kolléga, aki férfi és kicsit idősebb. De lehet, csak én komplikálom túl, és belelátok valami olyat is, amit nem kéne. Mielőtt választ kapnék, egy rendőrautó húzódik le mellettünk. Annyira belefeledkezem a gondolataimba - igen, még mindig azon gondolkodom, hogy Dr. Connor valószínűleg feljön a lakásomra -, hogy szó szerint elfelejtek felállni. A perifériámba csúsztatott kéz vet véget az egyre kesze-kuszább gondolatmenetemnek. Elfogadom a segítséget és megvárom, amíg Dr. Connor leírást ad az autóról és a férfiról, aki elhajtott a helyszínről.
- Ha egy mód van rá, akkor nem ragaszkodom hozzá - mosolyodom el a kérdésén, én is jobban preferálnám, ha a kórházon kívül elhagynánk a formalitásokat. - Dehogy jelent gondot, én ajánlottam fel. Ott lakom a túloldalon - bökök a parkkal szemközti épületmonstrumra. - Kitisztítani biztos nem árt a sebet, mielőtt elfertőződne, a monoklin viszont sajnos csak az idő segíthet. Vagy egy napszemüveg - mosolyodom el, bár az ő szemszögéből kétlem, hogy bármennyire is vicces lenne a helyzet. Ha most még nem is érez nagy fájdalmat, nemsokára fog. Elindulok a zebra felé az utat mutatva, közben hátranézek a vállam felett és bevárom Dr. Connort, ha kell. - Nem szédül? - kérdezem a biztonság kedvéért, mert elég nagy ütést kapott, ki tudja, milyen egyelőre nem látható sérülései lehetnek. Amennyiben nem szédül, akkor nincs akadálya, hogy átmenjünk a zebrán, miután a lámpa fehérre - nem, nem zöldre, itt fehérre vált a lámpa, ha át szabad menni, ezt még mindig nem tudtam megszokni - vált. A túloldalt egy hatalmas üvegajtón léphetünk be a kellemesen klimatizált épületbe. Azon kevés helyek egyike, ahol a klíma emberi hőmérsékletre van állítva és nem kell téli kabátot felvenni, amint belép az ember. A hatalmas pult mögött egy elegáns férfi ügyel az érkezőkre. Intek az Arthur nevű, mindig mosolygós és jókedvű fickónak, aki nem sokkal azután került ide, hogy én beköltöztem. A liftek a hall végén találhatóak és szerencsénkre pont lent is van az egyik. Amint mindketten bent vagyunk, benyomom a huszonkettes gombot, ami csupán félúton van a legfelső szintig. A lakáskulcsomat a karomra csatolt telefontok hátuljából húzom elő; futáshoz nem szokásom egy komplett batyut magammal cipelni, bár az utóbbi időben a futás sem igazán szokásom, de ezen szándékomban áll változtatni. A lift halk csengetés után áll meg a megfelelő emeleten, ahol a folyosó végén található 2204-es számú lakáshoz sétálok. Kinyitom az ajtót és előre engedem Dr. Connort, majd szokásomhoz híven kulcsra zárom az ajtót magam mögött. A tágas előszobából egy még tágasabb amerikai konyhás nappali nyílik, aminek a túlsó felén lévő hatalmas, földtől plafonig üvegezett falán csodás kilátás nyílik a Central Park egy jó részére. Rezidenshez képest elég kihívó lakás, a legtöbbnek nagyjából fele ekkorára sem futna, de apám ragaszkodott hozzá, hogy “itt is fenn kell tartani a színvonalat, mintha otthon lennék”, ezért a tudtom nélkül megvette az ingatlant. Már éppen a kauciót fizettem volna egy másik, sokkal visszafogottabb, szerényebb környéken lévő lakásért, amikor anyámmal közölték, hogy eszembe se jusson. Nem örültem neki, mert egyrészt nincs rá szükségem, másrészt el tudom látni magam, de a kilátás azért sokban kárpótol.
- Tessék, ez jól fog esni - nyomok a kezébe egy pohár vizet, amit az előbb engedtem a konyhában. - Mindjárt jövök, addig csak üljön le és igya meg - utasítom finoman Dr. Connort, mielőtt még szóhoz jutna. Gyorsan elszaladok a fürdőszobába alaposan kezet mosni és előveszem a szekrényből az elsősegély dobozt, amiben minden benne van, amire szükségünk lehet most. A nappaliba visszaérve először egy vattakorongot itatok át némi fertőtlenítővel. - Ez most egy kicsit csíphet - előre elnézést kérek tőle, amiért a jód kellemetlen szaga mellette a fájdalmat is kénytelen elviselni, akármennyire is óvatosan próbálom fertőtleníteni a sebet.

Marion and Dave

Egy rezidens számára általában nem a legjobb hír, hogy ha a mentorának kinevezett orvos elhagyni készül az oktatókórházat. De ha pozitívan akarjuk szemlélni a helyzetet, akkor ez is csak egy jó lehetőség új tapasztalatokat szerezni. És mint tudjuk, a gyógyászat és az orvoslás terén az egyik legfontosabb, leghasznosabb tényező a tapasztalat. Ráadásul a rezidensek minél több szakirányban kipróbálhatják magukat, később annál könnyebb lesz magabiztos döntést hozni a szakosítást illetően. A gyermekgyógyászat egyértelműen egy csodás és nélkülözhetetlen irány, de Dr. Arceneaux még láthatóan bizonytalan, és épp ezért talán segíthet neki elbillenteni a mérleget egy új perspektíva.

- Igen, ebben igaza van. Ezt nem is érdemes elkapkodni. A rezidensi évek alatt szerintem jó dolog mindenre nyitottnak lenni. Még akkor is, ha egy konkrét irányba húz a szíve - bólintok. Igaz, én nem ugyanazt az utat jártam be, mint ő, vagy a legtöbb kolléga. De az is egy féle tapasztalat volt. És bizonyos értelemben - sok tekintetben – hasznos is. A hátrányokat most inkább hagyjuk!
- Erős kölyök - ismerem el nevetve a kolléganő szavaira, amikor a két napja műtött kis srác kerül szóba. Tény, hogy bár a gyerekek általában véve törékenyek és védelemre szorulnak, a legtöbbször annyi erő és bátorság, na meg empátia van bennük, hogy igazán csodálatra méltóak, és sok felnőtt példát vehetne róluk.

A sürgősségi igazából időnként - a nehezebb napokon, amit okozhat akár egy közeli épülettűz, vagy egy nagyobb közúti baleset is - épp olyan kaotikus, mint az élet katonaként a tengerentúlon. Tehát a kórházi munka során is megszoktam, hogy folyamatosan próbára vagyunk téve. Emiatt néha úgy tűnik, már nem sok meglepetés érhet. Aztán a műszakom lejárta után, amikor elcsigázottan sétálnék egyet a parkban, és próbálnék másokon segíteni a kialakult, váratlan helyzetben, egyszer csak ilyen történik... Valaki gondol egyet, és képen töröl. Bár jelen esetben lehet túlzás gondolkodásnak nevezni azt, amit ez az alak művel. Akármit is szedett be, nem valószínű, hogy ésszel cselekszik. Már csak emiatt is, és hogy ne sérülhessen meg más, igyekszem a lehető legpontosabb leírást adni a kiérkező rendőröknek. Az egész őrület nem tart tovább 15-20 percnél, de miután ketten maradunk a történtek helyszínén a fiatal doktornővel, kicsit úgy tűnik, mintha már legalább fél napja itt lennénk. Vagy a fejemet ért ütés szórakozik az időérzékemmel? Inkább csak túl rég láttam a saját ágyamat és lakásomat...

Nem igazán vágyom vissza most a kórházba, és őszintén, nem is hiszem, hogy akkora volna a baj, de felelőtlenül sem akarok viselkedni, ezért beleegyezem, hogy Marionnal tartok a lakására, ahol megvizsgálhatja a sérülést. Óvatosan megtapintom az érzékeny részt, és elfojtom magamban az ingert, hogy felszisszenjek.
- Ha jól sejtem, nemigen volna értelme a szokásos “látnia kellett volna a másik alakot” szöveggel próbálkoznom... - vigyorodom el a gondolatra. - Jól vagyok. Ne aggódjon, volt már rosszabb is egy monoklinál - legyintek végül, miközben megindulunk a szemközti épületsor felé. És ahogy közeledünk, egyre nehezebb és nehezebb lesz elrejtenem az értetlen csodálkozásomat. Ez nem éppen egy tipikus orvos rezidensi lakás. Ha egyáltalán van olyan, mert hogy valójában én sem éltem olyanban soha. De szerintem érthető, mire gondolok. Eddig sejtelmem sem volt, hogy Marion is vagyonos családból származik. Persze honnan is tudhattam volna, hisz a műtőn kívül aligha váltottam vele többet pár szónál.

- Szép lakás - jegyzem meg, mikor felérünk. Értelmetlen volna úgy tenni, mintha nem látnám, hogy mennyire nem hétköznapi itt minden. Főleg, hogy az otthona az épülethez képest is nagyon... kihívó. Őszintén szólva az én ízlésemnek kicsit túlságosan is. De lefogadom, hogy Graysonnak tetszene. Ó, a kilátás viszont... - Innen még szebb - állapítom meg a Central Parkra néző üvegfalhoz lépve, miközben a házigazda már érkezik is egy pohár vízzel. - Köszönöm. - Az utasítást követve el is kortyolom azt, míg ő egy újabb kört tesz meg, és az elsősegély dobozzal tér vissza. Már szinte szórakoztató, hogy ezúttal ő irányít.
Apró, nemleges biccentéssel jelzem, hogy egy kis jóddal nem fog rám ijeszteni, csinálja csak nyugodtan, amit kell. És amíg ő a vattakoronggal a szemem feletti vágást fertőtleníti, most én mélyedek el az ő tekintetében, ahogy korábban ő tette a parkban. Igazán elbűvölő, ahogy koncentrál.
- Nos? Mi az ítélet? Megmaradok? - Kérdezem aztán elmosolyodva. - Egyedül élsz itt? - bukik ki belőlem végül a kissé talán tolakodó kérdés. Tagadhatatlanul foglalkoztat ennek a lakásnak a rejtélye. Egyértelmű, hogy Marion nem egy tipikus francia “cserediák”.

Dr. Burke távozása valóban egy fájó pont lesz a kórház életében. Szakmai szempontokból és emberi szempontból egyaránt, hiszen az egyik legjobb sebész döntött úgy, hogy máshol folytatja a karrierjét, ráadásul ő azon kevesek közé tartozik, aki a rezidenseket is emberszámba veszi. Az elvárásai ugyan magasak, mellette nem engedhetünk meg magunknak hibát, de tisztában van vele, hogy mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más, és nem néz minket kevesebbnek, amiért még nincs annyi tapasztalatunk, mint neki; ő inkább megosztja velünk a saját tapasztalatát, hogy egyszer mi is lehessünk olyan sikeresek, mint ő maga. Nem lesz kellemes az elválás, de valóban meg kell próbálni a pozitív oldaláról nézni a helyzetet. Másik sebész mellett talán más tapasztalatokkal gazdagodunk, más látásmóddal ismerkedhetünk meg, amivel mi csak többek leszünk. Egyetértően bólintok, miszerint akkor is érdemes nyitottan hozzáállni a lehetőségekhez a rezidensi évek alatt, ha már egy konkrét terület megfogott minket. Nem szabad elsietni ezt a döntést.
Brandon esete ugyan nem ad okot a mosolyra, de a kisfiú műtét utáni jókedve és pozitív hozzáállása nagyon is. Néha a gyerekek sokkal erősebbek, mint a felnőttek, erre elég bizonyíték a kisfiú családján végignézni. Az anyukája és az apukája is szinte remegtek az aggodalomtól még akkor is, amikor Brandon már a kórházi ágyból vigyorgott rájuk. Ő nyugtatta a szülei, ő bizonygatta, hogy jól van. Érthető a szülői aggodalom, hiszen az egy szem gyerekükről van szó, de sokat elmond Brandonról, hogy a felépülése mellett még a szüleiben is tartja a lelket.
Stacy rosszulléte nem az egyetlen váratlan esemény a mai nap, mivel egy illuminált állapotban lévő sofőr úgy dönt, minden előjel nélkül bever egyet Dr. Connornak. Hasonlóan megijedek, mint amikor Stacy esett össze a park betonozott útján, de szerencsére Dr. Connor sérülése annyira nem súlyos, hogy őt is kórházba kelljen szállítani. A rendőrök érkezése után egy pár perces kikérdezés alatt felveszik a vallomást, ami alapján a férfi nyomába tudnak eredni. A nézőközönség olyan gyorsan szétoszlik, ahogy összegyűlt, már mindenki a saját dolgával van elfoglalva, nem a bámészkodással. Remélem, ennél több meglepetés nem ér a mai nap, mert ez a kettő is bőven elég volt. A kórház elkerülése végett felajánlom a lakásomat és hogy én ellátom a sebét. Ha nem is vészes, kitisztítani biztosan nem árthat.
- Nem, tényleg nem – csóválom meg a fejem mosolyogva. – Ha nem láttam volna az egészet, talán még el is hinném, de így nem. – Kicsit sajnálom, amiér a másik nem kapta meg, amit érdemelt, de ha a rendőrök elkapják, akkor többet is kaphat, mint egy vágás vagy horzsolás. – Rosszabb? – kérdezem értetlenkedve, miközben elindulunk a parkkal szemben található blokk felé. Nem ismerjük egymást, ezért nem tudom, mire gondolhat rosszabb alatt. Talán egy ideges páciens vagy hozzátartozó rátámadt? Nem lenne egyedi eset sajnos. A túloldalt lévő egyik hatalmas épület a célunk, ahol a szinte még mindig fullasztó melegből beléphetünk egy kellemesen hűvös hallba. Nincsenek sokan lent rajtunk kívül, de az egyik idősebb nő összeráncolt szemöldökkel nézi Dr. Connor sérülését. Hát igen, ide nem jellemző, hogy ilyen állapotban tévednek be az emberek – az egy másik városrész inkább. A huszonkettedikre felérve a lakásban előre engedem a férfit, aztán bezárom magunk mögött az ajtót. Nem jellemző, hogy bárki csak úgy átmenne a másikhoz, de otthon is ugyanígy zártam a lakás ajtaját, ettől a szokástól pedig itt sem tudok megválni.
- Köszönöm – mosolyodom el a lakást illető megjegyzésre. – Bár az én ízlésemnek ez kicsit sok – vallom be az érzéseimet, de részletekbe nem megyek bele. Apám ragaszkodott ehhez, ő választotta, ha rajtam múlt volna, akkor kerestem volna egy akkora lakást, amekkora itt a nappali. A víz után a következő, amit hozok egy kis elsősegély doboz, fertőtlenítő és néhány vattakorong. Igyekszem óvatosan fertőtleníteni a seb körüli területet, aztán kitisztítom magát a sebet is. – Úgy tűnik – bólogatok mosolyogva. – Nem olyan mély, mint amilyennek tűnt – állapítom meg megkönnyebbülve, mert így egy alapos tisztításon kívül másra nincs szükség. Az utolsó simítások közepette hirtelen lefagyok a váratlan kérdés hallatán. Hátrébb húzódom kicsit, mielőtt válaszolnék. – Igen – bólintok egyszerűen. – Miért? – kérdezek vissza, mert érdekel, miért merülhetett ez fel benne. De az is lehet, hogy csak egyszerűen nagynak tartja ezt a lakást egy embernek – nem mellesleg én is. – Hamar rendbe fog jönni – jelentem ki, miután befejezem a munkát. A fertőtlenítővel átitatott vattakorongokat a konyhában lévő szemetesbe dobom és jó alaposan kezet mosok, hogy szabaduljak ettől a szagtól. Kicsit kellemetlenül érzem magam, amiért egy szinte idegen férfi van a lakásomon, hiába a kollégám. Időhúzásként, amíg kitalálok valamit, hogy ne telepedjen ránk az a bizonyos kínos csönd már-már annyit dörzsölöm a kezemet, hogy félő, levakarom róla a bőrt is, de még ennyi idő sem elég kitalálni valami értelmeset. Sóhajtva dőlök neki a derekammal a konyhapultnak és fordulok a férfi felé. – Azt hiszem, kész vagyunk. – Ez úgy hangozhat, mintha ki akarnám dobni, pedig erről szó sincs. Kifejezetten örülök, hogy végre van egy kis társaságom ebben a hatalmas lakásban, csak egyben furcsa is. – Egyébként… pont pizzát akartam ma rendelni, szóval… - hagyom nyitva a Monday végét, mert így is egyértelmű lehet, mire gondolok. – De ha nem, akkor nem – emelem fel védekezésként magam elé a kezeimet. Nem akarom semmi olyanba belekényszeríteni, amit ő nem akar, az is lehet, hogy dolga van, várja otthon valaki, viszont én tényleg farkas éhes vagyok. Vagy vele, vagy nélküle, de pizzát fogok rendelni, mivel a hűtő kong az ürességtől. Az utóbbi időben a beosztásom mellett nem engedhetem meg magamnak a főzés luxusát sajnos, de jó oldala is van, mert így legalább a környék össze jó helyét felfedezhettem. 

Marion and Dave

Egészen érdekesen alakul a ma reggeli program, és nagyon másképpen, mint ahogy eredetileg terveztem. Normális esetben már a lakásomon lennék, és talán már húznám is a lóbőrt. Bár, ha úgy vesszük, nálam elég ritkák a “normális esetek”. Mostanában folyton történik valami, valami nem várt és rendkívüli, a családon belül, és azon kívül is. Hívhat a fater, vagy valamelyik testvérem, és sürgős ügyben berángathatnak a céghez egy megbeszélésre. Vagy csak hogy nézzek rá apára, hogy a szíve biztosan rendben van-e. Vagy mondjuk Isabel keres, és kér meg, hogy fuvarozzam el valahová. Az is simán megeshet, hogy egy haver épp most akar velem bútort pakolni, vagy egy kolléga akar velem konzultálni valamiről. Lényegében mindig van valami. Aztán meg kimegy a szememből az álom, és egész nap egészségtelen módon kávén próbálnék eléldegélni. Szóval, ha épp nem is egy váratlanul összeeső járókelő felett őrködnék, és esetleg nem egy ámokfutó választ célpontjának egy jobbhoroggal, igazából valószínűleg akkor sem pihenhetnék most úgy, ahogy én azt szeretném. De azt gondolom, elég jól hozzá vagyok edződve már a váratlan szituációkhoz. Szinte meg sem kottyan. Legalábbis a történések eddigi menete, mert azért egy kicsit még nekem is szokatlanul hat, hogy csak úgy felsétálok egy kevésbé ismert kolléganő lakására, hogy összefércelhessen.
- Rosszabb, igen. Úgy értem... odaát, Afganisztánban. A traumatológia előtt pár évet katonaorvosként szolgáltam... - A mondat végét akaratlanul is kicsit nyitva hagyom, de most inkább nem térnék ki arra, hogy egy egyszerű monoklinál mégis milyen rosszabb sérüléseket szereztem odaát. Eleve nem is volt célom felhozni a témát, csak egy szimpla megjegyzés volt, de ha már rákérdezett, természetesen válaszolok.

Nem tagadom, nem kicsit ledöbbenek, amikor felérünk a lakására, és szembesülök vele, miféle luxus veszi körül. Egy ilyen otthont egyértelműen csak a felső tízezerbe tartozók engedhetnek meg maguknak. Talán amiatt is lep meg így a dolog, mert azt gondolnám, ha ebbe a rétegbe tartozik, arról talán már tudnék... már találkozhattunk volna a munkán kívül másmilyen körülmények között is. Bár, ha jól rémlik, csak nemrég él az országban, hiszen francia, Európából jött.
- Sok? Nos... igen, egy kicsit az én ízlésemnek is. Ezek szerint nem te rendezted be - állapítom elmosolyodva. Őszintén kezdek kíváncsi lenni rá, mi a története. De nem fogom kifaggatni, majd elmondja, ha szeretné. Így is hálás lehetek, amiért beengedett, és ellátja a sebemet. Valószínűleg még kicsit neki is furcsa a helyzet.

- Nagyon köszönöm - érintem meg finoman a kitisztított sebemet, épphogy csak végig futtatva rajta az ujjamat. Tényleg nem tűnik olyan vészesnek. Az elmúlt fél óra fényében számomra ösztönösen jön a közvetlenebb hangnem, a tegeződés, az érdeklődés Marion irányába. Egyébként is közvetlen embernek tartom magam. Nem esik le azonnal, hogy ezt esetleg kissé tolakodónak érezheti.

- Csak mert elég nagy lakás. És amennyire tudom, a rezidensek körében szokás többen, akár négyen-öten is együtt lakni. Bár őszintén szólva én sem tapasztaltam meg soha, hogy az milyen – vonok vállat, és igyekszem lazán kezelni a helyzetet, de a nő reakciójából azért észreveszem, a kérdésemmel kicsit túlléptem egy láthatatlan határt, és akaratlanul is megijesztettem. Egyből megváltozik a testtartása és viselkedése is. Aztán valamiért kimondatlanul mégis meginvitál egy pizzára... végül pedig ezzel kapcsolatban is visszakozik. Némileg sikerül is ezzel engem is összezavarnia. Hirtelen én sem igazán tudom, mit kezdjek a szituációval, de úgy érzem, valahogy rendbe kellene hozni. Nem szeretnék sem udvariatlanul elutasító lenni, főleg azután, hogy segített nekem, sem még inkább ráijeszteni. Miután a pulthoz sétál, eltávolodva tőlem, én is tartom a távolságot.
- Hmm, nem is tudom... Igazából a pizza egész jól hangzik, viszont tudok egy nagyon jó reggeliző helyet is a közelben. Akár délig is lehet palacsintát rendelni, de én valójában a rántottájuk és a hotdogjuk miatt járok oda - ajánlok fel egy alternatívát, amiben nem muszáj a lakásán maradnom, ha nem szeretné. Viszont tényleg jó volna enni valamit. - Plusz azért, mert közel van a kórházhoz is – teszem hozzá, és biztatóan rá mosolygok. Tekintetemből kiolvashatja a “Na, mi legyen?” kérdést, de a továbbiakban nem szeretnék semmit erőltetni.

Nem is tudom, mit gondoltam, amikor felajánlottam, hogy a lakásomon ellátom a sérülését. Nem szeretek oda embereket felhívni, még a pizzafutárnak is csak résnyire nyitom ki az ajtót, nehogy lássa a lakást. Szerettem volna saját erőből kivenni egy kedves, kicsi, barátságos lakást, később venni is egyet, mert megtehettem volna. A saját lábamra akarok állni, mert már nem vagyok az a kislány, akinek a szülei támogatására van szüksége – támogattak ők eleget otthon. Képes vagyok önálló életet élni a pénzük nélkül, akármennyire is kényszeresen segíteni akarnak. Már ki is néztem a lakást, erre apám közölte, hogy ő meg már vet egyet. Egy fiatal rezidensnek ez túl sok. Még egy átlagos felnőttnek is túl sok ez a luxus. Ha végignézek a kollégáim albérletein, akik néhányan ráadásul lakótársak, kicsit rosszul érzem magam, amiért nekem egy nagy, Central Parkra néző lakás van a birtokomban. Visszaadhatnám a kulcsot az apámnak – vagy inkább visszapostázhatnám, ha éppen Párizsban van -, de a szüleimmel sem szeretnék konfliktust. Ha ezt előbb végiggondolom, akkor talán fel sem ajánlom ezt az opciót, viszont meggondolni magam és visszakozni már késő. Elég rosszul venné ki magát, ha most közölném, hogy bocsi, inkább mégse, hanem menjünk be a kórházba.
- Oh… - meglepődve pillantok rá, amikor Afganisztánt említi. Nem is tudtam, hogy járt ilyen helyeken. Bár… honnan is tudtam volna? A leggyakoribb témák a rezidensek körében a “Vajon Dr. Calhoun és Dr. Russo csak szexelnek vagy járnak, és ezt meddig fogják tudni titokban tartani a menedzsment előtt, mielőtt kirúgják valamelyiket?” kérdéskör, a “cseréljünk műszakot” próbálkozás és “A te beteged, nem az enyém” felelősség átruházás. Sok kérdésem lenne számára, amik érdekelnek, de ahogy látom rajta, nem szívesen beszélne erről, ezért nem is erőltetem. Biztos sok olyan dolgot látott, amit sok ember ép ésszel nem tudna feldolgozni, az ilyen helyekről sokan traumákkal és mentális nehézségekkel jönnek haza, ha hazajönnek. Ránézésre nála ilyen probléma nincs jelen, de sose lehet tudni, mit rejteget az ember egy-egy mosoly mögött.
Néhány perc után felérünk a lakásba, ami hasonlóan tiszta, mint egy steril műtő, erre talán a párásítóból áradó levendula illat cáfol rá egyedül. Már várom a “kedves” megjegyzéseket, de szerencsére semmi rosszindulatú kommentet nem kapok, csak szimplán érdeklődik.
– Nem, nem én. Igazából fogalmam sincs, ki rendezte be – nevetgélek kínosan a hajamba túrva. Apám valószínűleg lerakott valakinek egy szemmel jól látható összeget, aki addig dolgozott, míg a megbízója tökéletesnek nem talált mindent. A részletekbe nem megyek bele, mert amilyen kényes témának tűnt nála Afganisztán, nálam olyan kényes téma a szüleim vagyona.
A sebét kitisztítom, fertőtlenítem és megállapítom, hogy nem olyan súlyos, mint elsőre tűnt. A legkellemetlenebb az egészben a pár napon belül egészen befeketedő monokli lesz. Nem számítok a kérdésére, a mögöttes szándékos pedig végképp nem tudom megítélni. Láthatja a reakciómon a meglepettséget, mert kicsit tárgyilagosra váltok az eddigi viszonylag közvetlen hangvételről.
- Oh, hát… nem, egyedül lakom – válaszolom egyszerűen, még mindig a kérdés mozgatórugóján tanakodva. Lehetséges, hogy csak ennyire közvetlen, aminek nem kéne ennyire meglepőnek lennie számomra, mert már egy ideje itt élek, az amerikaiakról meg általánosságban elmondható, hogy még az idegenekkel is nagyon kedvesek és barátságosak. Mégis, számomra ez egy kicsit furcsa. Ennek ellenére – vagy éppen a korábbi reakcióm kompenzációjaként – felajánlom a közös pizzázást. Kényelmi szempontok miatt gyakran rendelek ilyeneket, ha nem is pont pizzát, mert legtöbbször se időm, se energiám nincs főzni, akármennyire is szeretem magamnak elkészíteni az ételt. Úgy legalább tudom, mi van benne… Valószínűleg túlgondolom a félig-meddig elutasító válaszát; abban reménykedne, hogy mivel ő nem pizzát enne, ezért inkább nem tartok vele? Nem annak a fajtának tűnik, aki ilyen trükkökkel próbál lerázni magáról egy koloncot, úgyhogy rábólintok az ajánlatra.
- Rendben, legyen – mosolyodom el szélesen, amiben közrejátszik, hogy elmegyünk a lakásomból. Viszont talán nem futó cuccban kéne mennem, amibe beleizzadtam, hanem valami normális, civilizált ruhában. – Öt perc – nyomatékosítom a kezemet is felemelve, és elindulok a hálószobám felé. Amint kiérek a látómezőből, a nyugodt tempóról futólépésre váltok, mert ismerem magam; kéééééptelen vagyok öt percen belül összeszedni magam. Pláne, mivel ragadok is futás után a rám száradt izzadtságtól, még gyorsan le is zuhanyoznék. A hálószobámból nyíló fürdőbe vetődöm, ahol villámsebességgel megszabadulok a tapadós ruhadaraboktól és olyan gyorsan készülődöm össze, mint még soha korábban. Mielőtt kilépnék a szobából az elengedhetetlen utolsó mozdulattal a kedvenc Givenchy parfümöm fújom magamra, ami nélkül nehezen tudok meglenni. Egy egyszerű fehér pólóban és farmerban igyekszem vissza a nappaliba – a folyosón felgyorsítom a lépteimet, de a látóhatáron belül ismét nyugodtan sétálok, nem úgy, mint aki lóhalálában sietett. A faliórára rá sem merek nézni, mert szinte biztosan túlléptem a beígért öt percet, ezért inkább csak mosolygok, mintha mi sem történt volna.
- Mehetünk – állok elő indulásra kész, a lakáson kívül pedig hagyom magam vezetni, mert fogalmam sincs, merre megyünk ezúttal. - Ha még áll az ajánlat. - Egészen nosztalgikus érzés, mert amikor ideköltöztem, akkor is sokszor csak bolyongtam a városban.

Marion and Dave

Látom a kollegina arcán, hogy kissé meglepődik, amikor Afganisztánt említem, ugyanakkor láthatja rajtam, hogy ebbe most inkább nem mennék bele részletesebben, mert nem kérdez rá. Én pedig hálás vagyok érte. Nem azért, mert szégyelném, hogy a hazámat szolgáltam. Ellenkezőleg. Igaz, vannak olyan emlékeim abból az időszakból, amiket nem szívesen idézek fel, de összességében nem esik nehezemre beszélnem a tapasztalataimról, ha valakit igazán érdekel. Csak ahhoz nem árt minimum egy-két sör, meg a megfelelő hely és körülmények. És ugyebár a park közepén, vérző monoklival a szemem alatt, a rendőrök bevárása egyik általam preferált kritériumnak sem felel meg.

Ugyan nem látom magamat kívülről, hogy nézhetek ki jelenleg a váratlan támadás után, de azért tisztában vagyok vele, hogy nem árt rendbe tenni a sebemet. Erre volnának opciók, például visszamenni a kórházba, amire már csak azért sem vágyom, mert nem akarok szóbeszéd tárgya lenni, sem plusz munkát adni az ügyeletes kollégáknak, de sorban állni sem, vagy épp protekcióval mások elé kerülni. Egy másik lehetőség volna, hogy szépen hazasétálok, aztán ellátom én magamat, de miután Dr. Marion felajánlja a segítségét, ráadásul közli, hogy itt lakik szemben, sokkal barátságosabb megoldásnak hangzik, mint vérző fejjel egyedül hazabattyogni, aztán így egy duplaműszak után egyedül foltozni össze magamat. Szóval elsőre igazán hálás vagyok a felajánlásért, azonban miután felérünk az említett közeli lakásra, és kettesben maradunk, kezdem azt érezni a doktornőn, hogy némileg megbánta a döntését, és kínosan érzi magát. Persze láthatóan próbálja ezt leplezni, de ez is csak azt mutatja, hogy nem csupán önzetlenül és ösztönösen segít a bajbajutottakon, de még udvarias is. Én azonban igyekszem ezek után figyelembe venni az érzéseit, és ez alapján alakítani a menetrendet, illetve a kérdéseimre kapott érzékeny reakciókat látva jobban megválogatni a szavaimat. Helyénvalónak tűnik, hogy mindezek után inkább máshol reggelizzünk, semleges területen, és bár egyelőre, úgy tűnik, mindketten kissé furcsának érezzük az egész szituációt, Marion mégis rábólint az ajánlatomra. El is siet elkészülni, én pedig addig is visszasétálok megcsodálni a kilátást.

Megvallom őszintén, kicsit elgondolkodtat ez a lakás téma. Egyedül lakik rezidensként ilyen luxuskörülmények között, olyan bútorokkal körülvéve, amelyek nem az ő ízlését tükrözik. Jelenleg erre csak két magyarázatot tudnék találni. Az egyik, hogy a szülei gazdagok, és ha jól sejtem, Franciaországban élnek - bár ez csupán egy tipp. Ám az is elképzelhető, hogy a lakás a pasijáé, vagy esetleg a vőlegényéé, aki talán munka, vagy más miatt nem él itt vele. De nem akarok vad találgatásokba kezdeni, úgyhogy inkább elengedem a dolgot. Hogy a várakozás közben kicsit lefoglaljam magam, megejtek egy telefonhívást is, és épp befejezem azt, amikor a nő már vissza is tér.

- Ez tényleg gyors volt - bólintok elismerően. Lehet, hogy nem maradt a beígért öt perces kereten belül, amit nem is vártam volna, de így is hamar elkészült. Ez sebészként elég hasznos tulajdonság, hisz néha életek múlhatnak azon, milyen gyorsan (és alaposan!) tudunk bemosakodni egy műtéthez.
- Persze, mehetünk - engedem magam elé, majd megvárom, amíg bezárja magunk után a lakása ajtaját, mielőtt megnyomnám a lift hívógomját. Nagyjából fél percen belül már ismét az utcán vagyunk, én pedig mutatom az irányt.  
- Amíg vártam, felhívtam a kórházat. Stacy és a férje szerencsésen beértek, de még tartanak a vizsgálatok. Épp EEG vizsgálatra várnak - osztom meg a hírt, hisz úgy sejtem, a kolleginát is érdekelheti. - Bradford most az ügyeletes doki, azt mondja, a házaspár folyamatosan csak rólunk beszél, mióta csak befutott velük a mentő - nevetem el magam. Várható, hogy holnapra mindenki más is erről fog pletykálni a traumatológián.

- Itt átmegyünk az úton, az étterem ott van szemben – mutatok előre, a jól látható Nana’s Kitchen feliratra, persze először meg kell várnunk, hogy váltson a lámpa. - Lehet kapni croissant-t is, amit, ha jól tudom, egy közeli pékségből hozatnak, és állítólag majdnem olyan jó, mint amit egy igazi francia pékségben vennénk. Nekem ehhez nincs viszonyítási alapom, de jól tudom, hogy maga onnan származik? Franciaországból? - Elismerem, a nevén kívül tényleg szinte semmit nem tudok róla, ahogy a többi rezidensről sem, abból meg könnyen levonhatok téves következtetéseket is.

Mivel felajánlottam, hogy ellátom a sebét, már eszem ágában sincs lepattintani. A lakásomban kicsit kényelmetlenül érzem magam, hiszen mégiscsak egy szinte vadidegen férfit hoztam fel ide. Szerencsére a sebet viszonylag gyorsan kitisztítom és lefertőtlenítem. Nem tűnik súlyosnak, idővel valószínűleg helye is alig marad. Felajánlom a közös pizzázás lehetőségét, mire Dr. Connor egy sokkal jobb ajánlattal rukkol elő. Így legalább nem kell sokat a lakásomon időzni és legalább kevésbé fogom kellemetlenül érezni magam. Mivel futócuccban és izzadtan nem szívesen ülnék be sehova, gyorsan elszaladok rendbe szedni magam. Próbálom tartani a beígért öt percet, ami pontosan nem sikerül, de elég hamar ismét a nappaliban bukkanok fel. Miután zárom a lakást, már úton is vagyunk lefelé.
- Ó, ez remek - válaszolom lelkesen a jó hír hallatán. A folytatás azonban inkább némi aggodalomra ad okot. A munkahelyi pletykák gyorsan terjednek, és valahogy nem szeretnék egynek az áldozata lenni. Ki tudja, ki mit fog hinni vagy kombinálni a későbbiekben, de gondolom, hamarosan kiderül… - Te jó ég, ha Monique nővér meghallja, akkor fél órán belül tudni fogja mindenki a kórházban - nevetgélek kínomban én is a gondolaton. - De még Joe, a karbantartó is - teszem hozzá, mivel köztudott, hogy Monique és Joe nagyon rokonszenvesek egymásnak, de csak kerülgetik egymást egyelőre. És az is várható, hogy Sandy azonnal üzenetet ír vagy felhív. Sandy az, aki folyamatosan hangoztatja, mennyire oda meg vissza van Dr. Connorért. Két lehetőség áll fenn: nem fog leszállni rólam, és hatvanszor kell neki elmesélnem, mi történt, vagy magában azt fogja tervezgetni, mit tegyen bele az italomba, hogy legközelebb ő futhatton össze Dr. Connorral. Még azt is kinézem belőle, hogy az én szokásos útvonalamon fog futni, ugyanazokban az időkben, amikor én is, ezzel növelve az esélyét. Kicsit kattant csajszi, de ezt félretéve rendes. És az egyik legjobb rezidens, szóval az ő helye már biztos a végső hármasban.
A tekintetemmel követem, amerre Dr. Connor mutat és hamar ki is szúrom a feltűnő feliratot, ami a kis éttermet jelzi. Meglepődve konstatálom, hogy megáll a piros jelzésnél. Idáig nem sok embert láttam, akit ez érdekelt volna, egy kezemen meg tudom számolni az itt eltöltött hónapok alatt, hányszor láttam tősgyökeres amerikait a lámpánál ácsorogni. De mivel most nem én vagyok a főnök - most se -, ezért én is csak ácsorgok, a mellettünk elhaladókról meg igyekszem nem tudomást venni. - Igen, onnan - válaszolok közben a kérdésére. - Nagyrészt Párizsból, de mindig is sok időt töltöttünk vidéken is, Sainte-Croix-du-Mont-ban. Apámnak a hobbija a borászat, van egy szőlőse ott. Apám mind a mai napig ott van, ha teheti, én meg jobb szerettem a nyugodt vidéki környezetet, mint a zajos város. Ehhez képest most mégis az egyik legzajosabb városban élek. - Az élet iróniája kicsit, de anno volt miért idejönnöm. Aztán volt miért maradnom. Mégis miért mentem volna haza, ha itt megtaláltam azon dolgok egy részét, amit elvárok az élettől? Jól érzem magam, az emberek kedvesek, van munkám, amit szeretek, nem unalmasak a hétköznapjaim. Otthon is ugyanezt csinálnám, de egy másik földrészen vagyok, a világ túloldalán, aminek megvan a maga varázsa. - Járt már Franciaországban? - kérdezem kíváncsian felé fordulva. - Nizza-ba egyszer mindenképp érdemes ellátogatni, már csak azért is, mert onnan egy köpésre van Monaco. - Ami talán a legszebb ország, ahol valaha jártam. Mint egy pici ékszerdoboz.

Marion and Dave

A kalandosan indult reggel után aktuális lenne végre reggelizni is, és azt hiszem, ebben mindketten egyetértünk. Én mindenesetre megéheztem, és a tripla eszpresszó, amit korábban a parkban elfogyasztottam, aligha fedezi a szükséges reggeli kalóriafogyasztásomat. Legfeljebb abban segít, hogy a kórházban lehúzott éjszaka ellenére is még működőképes maradjak további egy-két óra erejéig. Miss Arceneaux felajánlja, hogy rendelne pizzát, de végül közös döntés alapján úgy határozunk, hogy leugrunk egy közeli reggelizőhelyre. Őszintén remélem, hogy ezzel enyhül kicsit Marion szorongása, amit egyébként meg tudok érteni, de szeretnék elkerülni. Valójában már az átöltözés utáni visszatérésekor is kissé lazábbnak tűnik, ami talán már jó kezdet.

- Ó, ne legyen afelől kétséged, hogy már mind tudják - nevetem el magamat a fejemet ingatva. - A hírek mindig gyorsan terjednek odabenn, a nővérek kétségtelenül jók az infók gyors továbbításában, Monique nővérrel az élen - bólogatok. - De holnapra, vagy két nap múlva már találni fognak új témát. Majd megszokod – legyintek, majd az ajtó felé intek a fejemmel, hogy indulhatunk is, ha készen áll.  

A hely, ahová készülünk, a Nana’s Kitchen egyáltalán nincs messze, ezért nem is érzem szükségét annak, hogy siessünk. Szinte fel sem tűnik, hogy mindenki más mondhatni elrohan mellettünk, miközben mi lelassítunk, majd meg is állunk a piros lámpánál. Bár a legtöbbször, azt hiszem, elővigyázatosabb vagyok egyébként is, mint az átlag. Kivéve mondjuk, ha magam is késésben vagyok valahonnan.

- Hmm... Egy igazi francia borászat. Csodásan hangzik. Nem, én még nem jártam Franciaországban, legalábbis vidéken nem, de el tudom képzelni, mennyire békés lehet. Alapvetően szeretem a nagyvárost, a nyüzsgést, New York-ot, de... jó lehet néha lelassítani, elvonulni a világ elől vidékre, eltölteni ott pár napot vagy hetet – jelentem ki eltűnődve. Majd néhány röpke merengő pillanat után folytatom. - Egyetemista koromban egy-két baráttal végig túráztuk fél Európát hátizsákos stílusban. Össz-vissz egy hónapot utazgattunk, de abból csak egy hétvégét töltöttünk Párizsban, és őszintén: akkor is a legfőbb látványosságok, amiket meglátogattunk, néhány népszerűbb kocsma volt – nevetem el magamat ismét kissé.
- De Nizza és Monaco is biztos szép. Egyszer talán... - megvonom a vállam, aztán inkább előre lépek, hogy kitárjam Marion előtt a “Nagyi konyhájának” ajtaját, hisz időközben megérkeztünk. Tenyeremet futólag finoman a hátára simítva terelem őt beljebb, de a mozdulat puszta udvariasság, és hamar le is ejtem a kezem, amint ajtón belül kerülünk.

- Áh, Dave doki! - lép elénk mosolyogva Cassie, az ötvenes évei vége felé járó, mindig barátságos felszolgáló. - A barátnőjét is elhozta? Ez nagyszerű! Nézze csak, ott a sarokban van maguk számára egy asztal. - És már mutatná is az utat.
- Tökéletes lesz. Köszönjük, Cassie. A hölgy a kollégám, Dr. Arceneaux – mutatom be a két nőt egymásnak, mielőtt helyet foglalnánk, csak hogy elkerüljük a félreértéseket. Azért akartunk lejönni ide reggelizni, hogy ne kerüljünk kínos helyzetbe, úgyhogy erre igyekszem továbbra is ügyelni.
- Örvendek, kedvesem! Szóval együtt dolgozik a dokinkkal? Mondja csak, munka közben is ilyen szemtelenül csibész? - kérdezi huncut csillogással a szemeiben, amitől akár tíz évet le is tagadhatna, és muszáj felnevetnem. - Mit szólna egy finom sajtos omletthez, kisasszony? És önnek, doktor úr, hozhatom a szokásosat? - kérdezi aztán kedvesen a felszolgáló.
- Öhm... Adna nekünk egy-két percet? - kérdezek vissza inkább válasz helyet, majd az asztalról magamhoz veszem az egyik étlapot. Nem szeretnék rendelni, csak majd ha már Marion is készen áll rá. - Én általában a rántottáért és a bacon-ért járok ide, de a palacsintájuk is isteni, főleg a saját készítésű juharszirupjukkal – fordulok is a kollegina felé, amikor kettesben maradunk. - Nem tudnám megmondani, hogy mit csinálnak máshogy, mint mások, de nagyon jók. - A tekintetem azért végigfut az étlapon, hátha felfedezek rajta valami olyat, amit még eddig nem.

- Ugye nem túl kínos ez? A közös reggeli? - pillantok aztán fel ismét a lapról a nőre, ezúttal óvatosabban fürkészve őt. Nem tudom, én egy kicsit még mindig annak érzem, de szeretnék ezen változtatni. - Nem kell annak lennie. Tudom, kezdő rezidensként ez először kicsit furcsa lehet, de... Tulajdonképpen nem ritka, hogy a kollégákkal, sebészekkel, gyakornokokkal, rezidensekkel néha összefutunk, vagy tervezetten összejövünk egy-egy italra valamelyik a kórházhoz közeli bárban, vagy mondjuk reggelente egy kávézóban. Szóval én valószínűleg már kevésbé érzem azt a nyomást, amit ilyenkor az újoncok tapasztalhatnak – teszem le végül az étlapot magam elé, és küldök egy barátságos mosolyt a nőnek. A kórházon és a munkán kívül én nem szoktam szükségét érezni annak, hogy éreztessem másokkal, hogy a beosztottjaim, vagy hogy rangban felettük állok, szóval őszintén remélem, hogy Marion sem érzi úgy. Már ha egyáltalán ebből fakadt a feszélyezettsége, amit a lakásán tapasztaltam. Remélem, hogy nem értettem semmit félre.

Az izgalmakkal és váratlan fordulatokkal teli reggel után egészen megéheztem. Kézenfekvőnek és kényelmesnek tűnt volna pizzát rendelni, de végül elfogadom az invitálást a közelben lévő reggelizőhelyre. A futás, amitől az utóbbi időben eléggé elszoktam a kaotikus beosztásom, a hosszú műszakok és a konstans fáradtság miatt, kellően lefárasztott, így lassan kezdem érezni, mennyire éhes is vagyok valójában. Igazság szerint talán egyedül is megbirkóznék egy egész pizzával, de társaságban jobb lesz kicsit visszafognom magam. A kellemesen kimerítő mozgás után viszont szokásomhoz híven a reggeli mellé egy kávét is muszáj lesz innom.
A pletykás nővér említésén még akkor is kuncogok, ha belül tudom, most jobb elkerülni a kórházat, amíg más témát nem találnak, amin tudnak csámcsogni. Dr. Connornak igaza van, valószínűleg hamar felmerül más olyan dolog, amit ki tudnak beszélni, de ezek a nők veszélyesek, nem felejtenek. És addig kérdezősködnek, amíg meg nem tudnak mindent, amit csak akarnak. - Nagyon remélem - mosolyodom el kissé határozatlanul. Utoljára akkor voltam pletyka téma, amikor tizenhét évesen részegen beültem a szintén részeg osztálytársam mellé, pár perccel később pedig baleseteztünk. Apám akkoriban államtitkárként többször került újságírók hadai közé, anyám szerencsére ezt megúszta. Én az ítélkező tekintetekkel találtam szemben magam leggyakrabban az iskola folyosóin. Tipikusan olyan botlás volt részemről, amit még évekkel később is képesek felhozni valami teljesen irreleváns dolog kapcsán is.
A hely, ahova tartunk, meglepően közel van. Nem ez az első alkalom, hogy erre sétálok, de még sosem figyeltem meg annyira a közelben lévő éttermeket, bárokat, reggelizőket, hogy feltűnjön a Nana’s Kitchen. Általában az első sarkon fogok egy taxit, vagy lemegyek a metróhoz, általában rohanok, általában a lábam elé nézek és általában bele vagyok mélyedve a telefonomba vagy egy könyvbe. Nem is emlékszem, mikor sétáltam végig úgy New Yorkban egy utcán, hogy megfigyeltem volna az épületeket, vagy szemmagasságnál feljebb emeljem a fejem.
- Igen, néha nagyon jó elvonulni a zajtól és a rengeteg embertől - bólogatok egyetértően. - Szeretem a nagyvárost, a nyüzsgést, a pörgést, de van, amikor jobb egy kicsit lelassítani - merülök el a gondolataimban, amint eszembe jutnak az emlékek, akárhányszor csak a szüleimmel elvonultunk és bezárkóztunk egy másik világba. Magunk mögött hagytuk Párizst, a szüleim, ha csak 1-2 nap erejéig is, de letették a munkát. Egymással foglalkoztunk, nem a mindennapi gondokkal. Egyikük sem az a típus, aki képes két napnál tovább a fenekén ülni és pihenni, muszáj valamit csinálniuk, de az a néhány nap mindig jól esett. Amióta egyetemre mentem, azóta nem volt alkalmunk hárman pihenni kicsit. Apám rendszeresen le szokott menni, már szinte készíti elő a nyugdíjas éveit, szép lassan ott is berendezkedik, de anyám egyre ritkábban megy. - Hátizsákkal? - kérdezem meglepetten. Sokszor hallottam már, hogy emberek egy darab táskával indulnak neki hosszabb utaknak, stoppolnak, improvizálnak, de nekem sosem lenne merszem ilyet csinálni. - Van néhány nagyon jó kocsma és bár, főleg a belvárosban. A személyes kedvencem a Moonshiner. Egy kis pizzázón keresztül kell bemenni; sokan általában azt sem tudják, hogy jó helyen vannak-e - nevetgélek magamban. Amikor először mentünk oda, mi sem voltunk benne biztosak, hogy ott vagyunk-e, ahol lenni akartunk. - Az étterem hátuljában van egy hatalmas vasajtó, azon keresztül kell bemenni a bárba, ami egyébként egy teljesen különálló hely, nem az étterem része. - A speakeasy stílus miatt rejtélyes és izgalmas az egész, kicsit azt az érzést kelti a hely az emberben, mintha rosszban sántikálna.
Valóban csupán pár perc sétára van a reggeliző a lakásomtól. Hamar odaérünk, még pont időben, mielőtt kezdenék túlságosan megéhezni. Az ajtón belépve két dolog vonja azonnal magára a figyelmemet: az illatkavalkád, ami arcon csap kellemes váltás a tipikus New York-i levegőhöz képest; a másik pedig egy eltévedt (?) kéz a hátamon, amitől meglepettségemben egy pillanatra kikerekednek a szemeim és kihúzom magam. Váratlanul érint a valószínűleg csak udvarias gesztus. Néhány pillanatra ki is zökkenek és csak később fordulok az elénk lépő mosolygós nő felé. Hirtelen le sem esik, mit mond, csak akkor, amikor Dr. Connor kijavítja. Közben olyan gyorsan teszi fel egymás után a kérdéseket, hogy időm sincs válaszolni. Vajon ő szokott levegőt venni? Ha nem, és ennek ellenére életben van valahogy, az orvosi csoda lehet csakis. Az asztalnál magam elé veszek egy étlapot és olvasgatni kezdem, de azt hiszem, teljesen feleslegesen. A palacsinta említésére azonnal összefut a nyál a számban. - Szerintem én most palacsintázom. Juharszirupot még úgysem kóstoltam soha - vallom be az igazat, amit egy amerikainak furcsa lehet hallani. Az étlapot visszarakom az asztalra, már felesleges lenne tovább lapozgatni. Általában nehezen hozok döntéseket, legyen szó bármiről. Most viszonylag gyorsan letettem a voksomat a palacsinta mellett, nem akarom tovább nézegetni az étlapot, mielőtt esélyt adnék magamnak saját magam elbizonytalanítására.
- Nem… Nem tudom… - vakargatom kicsit zavarban a tarkómat. - Nem, igazából nem - csóválom meg végül a fejem. Amíg fel nem tette a kérdést, egészen addig kezdtem egyre kevésbé feszülten érezni magam. Most viszont megint kicsit kényelmetlenül érzem magam. A magyarázata viszont valamelyest megnyugtat, már nem feszengek annyira, mint néhány pillanattal korábban. Alapból nem jellemző rám, hogy eljárkálok iszogatni, néha-néha műszak végén megiszunk valamit, de egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor történt ez meg, amióta itt vagyok. - Ez megnyugtató - mosolyodom el végül, kicsit lazítva a testtartásomon is. - Mármint tényleg az. Ha ez így teljesen normális, akkor részemről nem kínos. Sőt, kifejezetten jó a munkán kívül is ismerős arcokkal találkozni. - A kórházon kívül nincsen sok szabadidőm, külföldiként elég kevés lehetőségem van ismerősöket szerezni. Jobbára a kollégáim a barátaim is, akikkel a legtöbb időt odabent töltjük együtt. Tényleg jó végre civilben is együtt eltölteni egy kis időt valakivel, akit már láttam életemben legalább egyszer. Dr. Connor mondjuk nem közeli barátom, mint Sandy vagy Tom, de legalább nem egyedül, begubózva, csöndben majszolok egy pizzát, ami az eredeti tervem volt. Abban a pillanatban, ahogy a másik étlap is az asztalt érinti, a mosolygós nő szinte visszapattan az asztalunkhoz. Én a részemről maradok a juharszirupos palacsinta mellé és kérek még egy latte-t is. Miután felveszi a rendelést, néhány pillanatig csak nézem, ahogy távolodik az asztaltól, aztán mikor elég messzire ér, Dave felé fordulok.
- Ő mindig ilyen… pörgős? - kérdezem suttogva, nehogy meghallja. - Lehet, intravénásan adagolja magának a koffeint. - Ha gyakorlati síkban nem halna bele egyébként egy ilyen próbálkozásba az ember, akkor néha egész jól jönne. - Egyébként rendszeresen jársz ide? A felszolgáló nagyon körülugrált - utalok vissza a Cassie néven említett nő kitörő lelkesedésére. Biztosan mély nyomot hagyott benne valamiért, de van egy sejtésem, miért. Pont azért, amiért Sandy, Rachel, Olivia és Claire a folyosón képesek teljesen lefagyni, amikor Dr. Connor a látómezőbe kerül. Megértem és átérzem, milyen forgatókönyvek forognak le lelki szemeik előtt, de az ő reakciójuk külső szemlélőként egy kicsit ijesztő már. Vajon Dr. Connor tisztában van saját magával? A jóképű pasik tudják magukról, hogy jól néznek ki? Ez mindig is érdekelt, de nyilvánvalóan nem helyénvaló ilyen kérdést feltenni bárkinek is.

Marion and Dave

Még csak reggel van, de azt hiszem, máris elmondhatom, hogy ez a napom is olyan, mint az életem általában: mozgalmas, tele váratlan eseményekkel. Már rég otthon kellene lennem, kipihenni a mögöttem levő fárasztó műszakot a kórházban, de őszintén szólva nem panaszkodom, amiért a dolgok egészen máshogy alakultak. Bár a szemem körüli sérülések nem kifejezetten hiányoztak, és miután holnapra valószínűleg még borongósabb, sötétebb árnyalatokat öltenek, majd talán alapot is adnak egy-két érdekes pletykának a kollégák között, de ha azt vesszük, hogy a kedvenc reggelizőhelyemen vagyok egy kedves és bájos hölgy társaságában, végül is a dolgok nem alakultak annyira rosszul. Ami azt illeti, Marion Arceneaux igazán gyönyörű nő... amit munka közben könnyebb figyelmen kívül hagyni, amikor mindenki a szokásos, egyszerű, unalmas kórházi “egyenruháját” viseli, de most ahogy itt ül velem szemben, egyenesen a szemeimbe nézve, nehéz volna nem észrevenni. A nőies visszafogottságát - mintha minden bájos mosolyát, szavát és pillantását átitatná egy leheletnyi szégyenlősség -, a mozdulatainak kecsességét... hogy egyszerre tűnik magabiztosnak és törékenynek... Bár ezekről a dolgokról holnapra illik majd újra megfeledkeznem, most engedek magamnak néhány pillanatot, hogy leplezetten csodáljam egy kicsit.

- Teljesen egyetértek. Szerintem mindenkinek érdemes volna néha lelassítania egy kis időre - bólintok. Persze az nyüzsgő nagyvárosok talán alapból sem passzolnak mindenki személyiségéhez, életritmusához, de attól még nekünk, akik szeretjük a pörgős mindennapokat, sem árt időnként behúzni a kéziféket. És egy vidéki szőlészet különösen jó helynek tűnik erre a célra.  

- Nehéz elképzelni rólam? - vonom fel az egyik szemöldököm, és kicsit fel is nevetek. - Pedig bármikor újra megtenném... - vonok vállat. - Ha el tudnék szakadni a kórháztól néhány hétre. És ha lenne hozzá társaságom is, mert anélkül nem volna az igazi – teszem hozzá aztán elmosolyodva. Nem vagyok zsigerből ellene a luxus dolgoknak sem, ami a családi vagyon révén szintén elérhető volna számomra, ha igazán arra vágynék, de szeretem a váratlan izgalmakat, nem beszélve arról, hogy hátizsákos stílusban megközelítve bizonyos helyeket nagyobb az esély rá, hogy láthatjuk az adott hely igazi arcát, valódi mindennapjait, közelebbről megismerhetünk embereket, kultúrákat, kulináris specialitásokat, nem csupán azt, amit a turistáknak szántak. Persze az utazás ezen módjához elég talpraesettnek is kell lenni, és merni fejest ugrani.

- Moonshiner? - Ráncolom enyhén a homlokom, miközben próbálok visszaemlékezni, felidézni a kocsmák nevét, amelyekben megfordultunk. - Ó igen... igen, már tudom. A vasajtó, amit zöldre festettek, és majdnem teljesen elveszik a hátsó kert növényzetében az étterem mögött. A bár viszont egészen más világ, rögtön alvilági gazembernek érzi magát, aki belép. - Idézem fel, milyen benyomást is tett rám az említett szórakozóhely. - Kicsi a világ - ingatom végül a fejem. Hisz mégis mekkora volt az esélye annak, hogy a több, mint tíz évvel ezelőtti rövid párizsi kocsmatúránk során megfordultunk egy olyan helyen is, ami Marion számára is ismerős és emlékezetes? Vagy Párizs volna ennyire kicsi? Kétlem.

- Nagyszerű választás - helyeslek, mikor a kolléganő a palacsinta mellett teszi le a voksát. Nem morfondírozok ezen a kérdésen többet én sem, a palacsinta tökéletes lesz most nekem is, úgyhogy hamar le is adom a rendelést Cassie-nek.  

Időről időre észreveszem Marionon annak a jeleit, hogy feszeng, vagy zavarban van a társaságomban. Nem egészen értem az okát, és ugyan nem szeretném ezt nála tovább fokozni, mégis abban reménykedem, hogy ha tisztázzuk, hogy a közös reggelinkben nincs semmi rendkívüli, talán javul majd a helyzet. Először mégis úgy tűnik, hogy ellenkező hatást érek el, és ez bennem is egy kis feszültséget kelt, de szerencsére ez csak átmeneti, és végül egy kis idő múlva ő is felszabadultabbnak tűnik.  

- Igen, az a fajta munka, amit mi végzünk, nagyon is össze tudja hozni az embereket. Arról nem is beszélve, hogy összedolgozni is könnyebb úgy, ha jobban ismerjük egymást, egymás adottságait, bízunk egymásban... Legalábbis nekem ez a tapasztalatom. - Nap mint nap küzdeni mások életéért néha elég stresszes, lelkileg megterhelő, főleg, amikor a küzdés nem éri el a várt eredményeket. De vannak szép pillanatok is, amik lehetnek ugyanannyira meghatározók, és jót tesz, hogy ezeket meg tudjuk osztani egymással, egy olyan közösségen belül, ahol mindenki érti és átérzi, milyen ez.

- Cassie? Igen – nevetek fel. Követem az említettet a pillantásommal, miután ő kihozza nekünk a kávét, majd tovább is áll a következő érkezőkhöz. - Kicsit túl lelkes, de ártalmatlan. Szeret anyáskodni, és azt hiszem, nagyon könnyen meg is kedvel mindenkit, aki két-három alkalomnál többször is betéved ide. A hely mondhatni neki hála marad hű a nevéhez - vonok vállat. Az otthoni, nagyi konyhája típusú koszthoz otthoni anyáskodós kiszolgálás is jár. Engem nem zavar. Valószínűleg mert a saját otthonomban ehhez hasonló figyelemhez, gondoskodáshoz sosem volt szerencsém. - Talán úgy havonta egyszer-kétszer már közel két éve - válaszolom meg a nő utóbbi kérdését is.

- Na és te? Van már kedvenc helyed a városban? Kávézó, étterem vagy akár egy pad a parkban, ahová néha szívesen visszatérsz? Vagy ami emlékeztet Franciaországra bármiben is? - érdeklődöm, miután a reggelink is megérkezik. Még egy kis tálnyi áfonyát is kapunk ráadásnak. A juharszirupot közelebb tolom Marionhoz, jelezve, hogy nyugodtan szolgálja ki előbb ő magát, addig is belekortyolok a kávémba.

Kezdem azt érezni, bármit is felesleges elterveznem, amióta ide költöztem. A napjaim sosem úgy alakulnak, ahogyan előre megtervezem, bár ez várható volt. A munkámban már egészen hozzászoktam a váratlan helyzetekhez, a meglepetésekhez, az improvizáció fontosságához. Régebben sokszor éreztem magam elveszettnek, nehezen alkalmazkodtam az ismeretlenhez, de már jobban kezelem az ilyen helyzeteket. A mai nap sem riadtam meg, amikor hirtelen segítenem kellett valakinek, észnél voltam, tudtam, mit kell tennem. A folytatás az, ami kifogni látszik rajtam. Rezidensként furcsa időt tölteni olyan emberrel, aki legfeljebb a műtőben ad utasításokat, jó esetben asszisztálhatok egy műtéthez, a keze alá dolgozhatok és a legritkább pillanatokban látom csak civilben. Kicsit feszélyez a helyzet, pedig semmi okom nincs feszengeni. Egy reggeliben még nincs semmi, nem? Még akkor sem, ha meg kell erőltetnem magam ahhoz, hogy ne nézzem folyamatosan Dr. Connort. A kórházban nem szenteltem eddig sok figyelmet annak a ténynek, mit szerint Claire-t és a többieket idézve “annyira jól néz ki, hogy most azonnal leszednék róla a műtős ruhát”, de be kell látnom, igazuk van. Elkapom a tekintetem, amikor eszembe jutnak ezek a gondolatok, mert érzem, hogy akaratlanul is belepirulok. Mindent nézek; a földet, tenyeremet, a nadrágom ráncait, a cipőm orrát, bármit, csak ne kelljen néhány pillanatig Dr. Connorra néznem, amíg rendezem a gondolataimat. Gyorsan elhessegetem a fejemből ezeket a képeket, mielőtt még nem lenne visszaút. Na az már tényleg kínos lenne.
- Bárkiről nehéz elképzelnem - vallom be végül. Rövidebb egy-két napos kirándulásokra én is eljártam régebben, de egész Európát végigjárni mindössze egy táskányi felszereléssel? Kétlem, hogy én alkalmas lennék rá. Egyrészt bele sem mernék vágni egy ilyen utazásba, másrészt annyira másként neveltek. Kalandnak biztos izgalmas lenne egyszer valami hasonlóban részt venni, de távolról is ijesztő már csak a gondolattal is eljátszani. - Néhány napra is nehéz elszabadulni onnan - jegyzem meg sóhajtva. Nem panaszkodom, mert imádom a munkám, szeretem, hogy valami hasznosat csinálhatok, szeretek segíteni az embereknek, szeretem, hogy elértem valamit magamtól, de néha jól jönne egy kicsit mással foglalkozni, kikapcsolni, nem betegek és haldoklók között mászkálni egész nap. Rezidensként erről egyelőre álmodni sem álmodhatok, pláne most, amikor három rezidensnek lassan mennie kell Dr. Burke távozása miatt.
Meglep, hogy ennyire távol, de mégis megfordultunk mindketten ugyanazon a helyen. A Moonshiner elég nem a legfelkapottabb hely Párizsban, de sokan ismerik és népszerű, főleg a fiatalabbak körében. Visszahozza annak a korszaknak a hangulatát, amit mi még csak látásból sem ismerünk. Van egyfajta sajátos varázsa a helynek, ami egy pillanat alatt elfeledteti a hétköznapok gondjait. - Igen, bár már fekete az ajtó - jegyzem meg nevetgélve és egy kicsit magukkal ragadnak a nosztalgikus érzések. Néha hiányzik Párizs, az ottani barátaim, a megszokott helyek, az ismerős utcák, az alacsonyabb épületek és olykor-olykor még a családom is. Szeretek a magam ura lenni, szeretem New Yorkot és az itteni életemet, de ha tehetném, néha hazalátogatnék. Vissza nem költöznék, de szívesen eltöltenék otthon is évente néhány hetet.
A reggelimet illetően nem variálok sokat. Az első szimpatikusnak tűnő választás mellett teszem le a voksomat, különben a bőség zavarában képtelen lennék dönteni és csak az időt húznám. A gyomrom hangos kordulása jelzi, hogy bölcs lenne minél előbb választani, így gyorsan a juharszirupos palacsinta lesz a befutó, mellé pedig kérek egy lattét. Egymással szemben ülve megint kicsit feszengeni kezdek minden ok nélkül. Akármennyire is próbálom leplezni, ezúttal nem sikerül. Szerencsére kettőnk közül legalább az egyikünk jól kezeli a helyzetet, ami sokat segít. Beszélünk róla, így már én is kicsit jobban érzem magam és a görcsös tartásomon is tudok engedni. Kényelmesen hátradőlök a széken, a lábaimat keresztbe teszem. - Ez igaz, mondjuk a rezidensek között most nagyobb a széthúzás. Dr. Burke miatt mindenki inkább arra hajt, hogy jobb legyen a másiknál. - Néha meg is kérdőjelezem magam, hogy miért is szállok versenybe velük a fennmaradó három helyért. Olivia egyértelműen marad, ő Dr. Harper kedvence; okos, jó sebész, kellően arrogáns és tudja, mikor kell talpat nyalni. Szóval lényegében két helyre maradtunk öten. A Cassie nevű nő gyorsan kihozza a rendelésünket ugyanolyan nagy hévvel, ahogy fogadott is minket. Valószínűleg a legtöbb embernek hasonlóan jó kedve lesz, amikor betér ide, de számomra néha még mindig ijesztő ez az amerikai közvetlenség. Nehéz átprogramozni erre az agyam, pedig ez itt teljesen normális. Nem ő az első, aki vadidegenekkel is kedves és figyelmes, itt szinte mindenki ilyen. Lett volna bőven időm megszokni, de még nem egészen sikerült kimászni a csigaházamból.
- Nem, igazából még nincs - csóválom meg a fejem, közben vágok egy szeletet a palacsintából. Mielőtt folytatnám, megkóstolom az egekig magasztalt finomságot. Cukorsokk. Instant diabétesz. De isteni finom. - Ez tökéletes - olvadozom, miközben próbálom minél tovább ízlelgetni a palacsintát és a juharszirupot. Ezek után viszont a kávéba nem fogok plusz cukrot rakni, az biztos. - Igazából itt semmi sem emlékeztet Párizsra. Ha omlettet ennék ebédre, úgy néznek rám, mintha földönkívüli lennék…