A hármas egység; a mentális, lelki, és szociális part egy részén hasadék keletkezett. (Az elméje biológiai értelemben egészséges, sőt kiválóan működik.) A szociális alapokkal problémák adódtak. Ezáltal a másik kettőt is magával vonta, sérült. Így igazságtalan volna azt mondani, hogy a lemaradást egy valaminek köszönheti. Ha lemaradásról akarunk beszélgetni, mert ez is, mint minden viszonyítás kérdése.  Ráadásként a dohány mindennapi szükségletét képezi, így a kis nyavalyás testi harmóniának is annyi. Minduntalan hanyagolja a társadalmi életet. A családjával (miután mélyre ásta magát a kapcsolatok hálójának megismerésében, nos igen, némiképpen a nevelési módszerek elavultságának is köszönhető mindez, de a lényegen nem változtathat) már nem tartja a kapcsolatot. A pácienseken túl minek is ápolna mindenféle hasztalan, sérülékeny és nem kevéssé irritáló társadalmilag elvárt kontaktot bárkivel is? Főként, ha mindaz csak képmutató bájcsevej számára unalmas emberekkel? Inkább merül el segítségre szoruló emberek társaságában, vagy egy könyv mellett. Mert a gyász, a csalódottság, a harag, a féltékenység, a mohóság, a gyilkos ösztön, a kétségbeesés és az irigység mindenkire másképp hatnak. Van, aki eszik. Sokat, vagy keveset. Kisebb szeműeket. Van, aki iszik. Erősebbet. Többet, töményebbet. Van, aki alszik. Rásegítene az örök nyugalomra. És van, aki erőszakhoz folyamodik. Van, aki beszél róla, és van, aki nem. Van, aki kisírja magát, és van, aki lelke legmélyére temeti a fájdalmat. És van Dr. Crine, akinek be kell jutnia, mindenhová, mindenkihez, minden áron.
Minden lélekhez jár egy kulcs, Anthony szerint csak tudni kell azt megkeresni. És emiatt, mert fontos, ritka sérült lelkek gyógyításával foglalkozik -és persze az elmékkel, a mentális tornyokra sokkal nagyobb szükség van, mint az emberek gondolnák- nem igazán tud olyan hétköznapi dolgokról társalogni, mint hogy milyen az időjárás, vagy ízlett-e a kínai. (Az étel. Nem az ember.)
Az elme feltárása, a lélek gyógyítása túlmutat ezen. S habár saját életét maradéktalanul tönkre tette mindezideáig, nagyon is jól ért hozzá, hogyan segítsen másokon. Képessége van rá, hogy átlássa, értékelje, meglelje a gyógymódot minden törött, vagy megtört ember számára. Kívülről szemlél, alaposan és átgondol. Meg van a maga modora, ez tény. Ennek ellenére segítőkész, s még kedves is tud lenni. (Jobb napokon.) A nyelve csípős, gyakorlatilag nem tiszteli a munkaköri szabályokat, kimondja, amit gondol. Bocsánatot sosem kér, nem tartja erénynek, inkább gyengeségnek. Az elve, hogy a hibákból tanulunk, még sem gondolja, hogy a megbánásnak mindenféleképpen hangot kellene adnia, és nem is ad. Akkor összetörne a róla alkotott kép.
Ha éppen sikerül az álmatlanságot elhagyni és a csillagok között sétálni éjszaka, meglehetősen jó társaság tud lenni ennek ellenére. Nevetésszerű hangot csupán ritka, kivételes személyiségek képesek kicsikarni belőle. Bár furcsamód nem igényli a hahotázást. Akad, hogy dühét kivetíti a világra, akkor nem menekül előle a három éves Claudia sem. Nem mesélhet róla, mert kitaláció. Mint a legtöbb barát.
Anthony sosincs egyedül. Folyton vaskarmokkal öleli a múltja, ezáltal nem várható el tőle, hogy önállóan döntsön, vagy feleljen. Rosszabb napjain gyakran hiszik pedofil buszsofőrnek. Nem, nem bántana senkit, soha. Nem követ fiatal lányokat, sem fiúkat. De az orcáig felhúzott kabát és a begubózás látványa nem nyújthat túlságosan szimpatikus előképet róla, hiába borító alapján nem szabadna ítélkezni. Előfordult, hogy páciens megijedt tőle. Pedig a higiéniára ügyel. Ettől függetlenül göndör, dús fürtök borítják be mozgatórugóját, ha hagyja nőni. Keskeny áll, beesett tekintet. Mintha sosem aludna, pedig mormota. Hosszú nyak, mindig zsiráfra asszociálnak. Miért? Magas, vékony, csámpás. Kissé lassú, de ha sikerül perdülnie, gyors is tud lenni. A futás nem erőssége egyébiránt. Az elméje elég fürge. Ennyi elég a hivatásához, hova tovább?

- Nem látom élesen, hogyan léptünk át egyik napból a másikba. Meghalt, eltűnt, elveszett. Tudom, hogy ezt a mentális bonctermemnek köszönhetem, melyért örök hála. A falak, amik épülnek gyermekkori traumáink köré, fel sem foghatjuk mily hasznosak. És hogy miféle hálát érezhetünk, hogy nem emlékszünk pontos részletekre bizonyos megtörtént, velünk történt események kapcsán. Csak az illat, egy szín, egy dal, vagy egy hang, ami felsejlik odabenn, megkongat egy harangot és tudod, hogy valamiért közöd van hozzá. Bennem mindez már túl sötét. Túl tapinthatatlan. Torz és halvány, homályos. Pedig tudom, hogy akkor elemésztett. Most? Mintha meg sem történt volna. Mintha nem is velem történt volna. Egy másik élet. Csak egy-egy jelenet sejlik fel előttem, egy-egy rémkép. Mert az. Próbálom foltozgatni emlékeim lyukacsos vászonfalait, hogy összerakjam a képet, de csak egy valami bizonyos, hogy ezeknek a megmaradt emlékeknek mindegyike ahhoz kötődik, akiről ez a történet szól. A kislányhoz, aki árván maradt. A kislányhoz, aki tulajdonképpen csak félárva lett, de az egész világ lebénult, amikor szüksége lett volna rá. És mintha mosolyogna. Kiszolgáltatva. Rángatva. Irányítva. A temetésen, ahogy annyira aprónak tűnt a hatalmas koporsó mellett. Az eső is halkan megkocogtatta a fát. Olyan volt, mintha ritmustalan dallamot hallanánk, elkísérte utolsó útjára. Ennek ellenére az egész olyan néma volt, mint a mindent elsöprő vihar előtt szokott. És tudtam, hogy valami történik a háttérben. A tekintetek szótlan üvöltözték, hogy valami véget ért. És nem az édesanyja élete volt az.  
Kisfiú voltam még. Egy tudatlan, csenevész, pimasz gyerek, aki bár sejtette mi zajlik, bátorsága, vagy ahhoz egy elég erős fegyver (mint a tudása) nem volt. Miért nem tesz senki semmit, miért támogatják, miért bántják őt? Betették a rácsos ablakú kocsiba, és elvitték. A kislány csendben, tőle szokatlan engedelmességgel ült be. Ült? Beesett... Durván beesett.
- Ne vigyék el! - kiáltottam, legalábbis esküdtem volna rá, hogy üvöltöm ezeket a szavakat, de már tudom, hogy igazából csak tátogtam. Abban bíztam, hogy a hangom majd megtöri a dermedt bénaságát a bámészkodóknak és valaki megmozdul, valaki érte nyúl, valaki megmenti, visszahozza. Mindenki, valaki, senki. Mert mindenki várja, hogy valaki tegyen valamit, de aztán nem jön senki. A világ belefagy az elfogadásba... Az alakok elfordulnak, nem törődnek vele, mi lesz ezután. Egy kislány, aki heves, makacs, és gyakran veszekszik, feldúlt, érzelmeinek nem ura, a dacolását nem kezelik, kötődése nincsen. Tökéletes elterelés. Hibátlan gyanúsított. Többen látták, többen ismerték a történetet hányszor ugrott neki az anyjának. De azt senki sem tudta, hogy a függönyök mögött, őt, a kislányt hányszor ütötték. Okos volt, azt akarta, hogy valaki figyeljen rá, miért verekszik, miért üti az anyját. De mindenki csak benne látta meg a sötétséget. Hiába formálták saját képükre azok a szörnyetegek. Az apja ott állt, talpig merülve az elégedettségbe, a megkönnyebbülésbe. Ő tette. Tudtam. Tudom most is. És ha elég bátor lettem volna, már tudná mindenki. Nem egy, de három nő életét vette el. Kegyetlenül.


- Miért mondja ezt el nekem? - lapos, keskeny mosoly ül az ajkaimra.
- Tehát tud beszélni. - bólintok elégedetten.
- Tudok, csak nem akarok. De miért mesélte ezt el nekem? - a kíváncsiság a tudás első alappillére. Finom ívű biccentés tőlem, majd gyöngéden felé tolom az egyébként már valószínűleg kihűlt teát, amit fél órával ezelőtt töltöttem. Pontosan tíz perccel azután, hogy rájöttem, ez a tinédzser nem fog beszélni a problémáiról, csak az anyja kedvéért van itt. Ha kedvetlen, még jobban összetörné őt. S bizonyárna repedt a lelke már eleget...
- Hiszen ön kérdezte, miért lettem pszichiáter. - felelem megilletődést színlelve. Utánozza a mimikám. Összezavarodik. Tehát a kezelés jó úton halad.
- Dehát én nem is... - a csészéért nyúl. Remek, gondolom. S már bele is kortyol. - Bebizonyította? Hogy a faszi ölte meg a nőt? - látom, hogy ízlelgeti a teát. Nos, mi angolok kicsit másképpen isszuk. Nem teszek megjegyzést, nem reagálom le. Készakarva sóhajtok, felhúzom kissé combomra csapott térdem, amin aztán dobolni kezdenek ujjaim.
- Hogy is... -


Hogyan is tudtam volna bizonyítani bármit? Egy taknyos gyerek voltam, térdig felhúzott zoknival, akinek az üveggolyóin kívül semmi más sem állt rendelkezésére. Azt éreztem, hogy a téboly felzabálja a koponyám. Összezúzza, majd hiánytalanul felfalja. Újra és újra róla álmodtam. De hogyan is gondolhattam volna egy pillanatig bármi másra, mint a durva kezekre, amik megragadták, és betuszkolták abba a rideg, ijesztően nagy kocsiba? Én csak azt akartam tudni állandóan, mikor jön már haza, mikor értik meg, hogy ártatlan, hogy csak egy elterelés, egy félreértés, egy igazságtalan vád. De nem jött többé haza. Az a kislány elveszett a meg nem értés, az elfordulás és a rosszindulat mocskos habokat vető tengerében. Nem nyúlt érte senki. Úgyhogy magam kezdtem el kutatni. Kerestem, tényleg kerestem. Bármi kézzel foghatót. Amiért persze elvertek. Sokszor. Bizonyíték, bizonyíték. De az nem volt.
A tudat, hogy az a kislány szenved valahol levertté tett, kedvetlenné. A végén már térden állva könyörögtem, hogy engedjék, hogy meglátogassam. Makacs ellenállásba ütköztem. Soha többet nem láttam őt. Soha többet nem tudtam róla, semmit. Írásba foglalták, hogy nem tehetem be a lábam az intézménybe. Kiskorúként, de később sem. Hozzá nem. Soha. Az apja volt. El kellett zárnia őt mindenkitől, akit szeret. Én voltam az egyik... Tudta, hogy tudom az igazságot. De évekkel később Charlotte apja elhalálozott. A papírokat semmissé tettem. Fegyveremként a pszichológia remek eszköznek bizonyosult. Szóval...


- Évekig volt bezárva?! - a csészéje durván koccan az asztalon. Látom az arcán a döbbenetet. Hideg, hűvös mosollyal fogadom kíváncsiságát, s azt, hogy nyit felém. Ez az emlék már nem gyötör engem többé, beszélek róla. Többször kellett, mint reméltem. De választott utam első lépésének motivációját, úgy gondolom meg kellett osztanom. Sokakkal. Nem csak ezzel a tinédzserrel.
- Jól jegyezze meg, a tudás hatalom. De a pénz... Az egy mocskos trónbitorló. - keserédes mosollyal bólintok végül. Látom, hogy kissé összeroskad, másra sem gondol csak arra a kislányra, így nem hagyok időt. Folytatom.


- Mr. Crine! - szólt az őr mögöttem. Sztoikus nyugalommal, épp csak nem kávézott közben. Igen, akartam mondani, de az elém táruló látvány lebénított. Úgy rémlik, leestem az ágyra. De meglehet, hogy kecses helyezkedés volt. Ez a részlet már homályos előttem.
- Uram, sajnálom, ha megviselte a látvány. - kiegyensúlyozott volt a hangja, állatokként kezelte őket. Pillanatok alatt meg volt a diagnózis. Hazudott. Nem érdekelte, ha nekem fáj, amit látok. Én pedig nem tudtam a kárörvendésével foglalkozni.
- Nagyon beteg volt a lány. - belefagytam a légzésbe.
- Hol van most? - ziháltam. Talán többször is megkérdeztem tőle.
- Uram, ez a lány már évekkel ezelőtt meghalt. Öt vagy hat, ha pontosítani akarok. Azt hittem, tudta. Mindenki tudja már, hiába titkolják. Sokan jönnek megnézni ezt a szobát, különféle orvosok. Híres volt a nő... Megölte az anyját, a saját anyját. A nevelőnőjét és egy tanítóját is. Azt mondták, de ezt tudja biztos. Itt benn is erőszakos volt. Sokszor kellett móresre tanítani. Fogni, ha érti... Az Igazgató nem adta még ki a szobát, mert... Valami fazon jó pénzt fizet a fenntartásáért. De sosem értettük, hogy miért, ha üres. A nő apja busás vagyont adományozott az otthonnak, hogy bármi lesz is, nem juthat ki információ róla, ha meghal. Őrület. Diliház a javából. - szóról szóra idéztem a szavait. Emlékszem mosolyogtam, azzal a különös, mindentudó mosollyal. Hirtelen ostobának éreztem magam. Nagyon, nagyon ostobának. Az az ember még a halálból is nevetett rám.
- Mondja, jól van? - kérdezte, többször is, olyan volt mintha gyomorszájba vágna. Jól ismertem ezt az arckifejezést: megérdemelte, megérdemli mindegyik, amelyik ide kerül. Mindössze egy szomorú mosollyal válaszoltam, azt feleltem, tökéletesen.


- Nagyon sajnálom. - előre dől, én pedig oldalra biccentem a fejem. Másik, új szögből kémlelem az arcát. Hibátlan bőr, gyönyörű, ápolt haj. Mégis a szeme, mintha sírna. Állandóan.
- Igen, szörnyű. - a szék kartámláját használva tolom följebb, előrébb magamat.
- Miatta lett pszichiáter? - az ujjai egyfolytában egymásba gabalyodnak. Pótcselekvés. Tekintetem felfedezi, vázlatot készít róla.
- Így van. Hogy még egyszer ne ragadjanak el igazságtalanul kezek senkit se. Sem élő, sem a halál kezei, sem az őrületé, vagy a tehetetlenségé. - megigazítom elernyedt végtagjaimat, majd megköszörülöm a torkomat. - Szóval elárulja nekem, hogy miért teázik most velem? - bizakodón kortyolok bele a hideg teámba, hogy a csésze fenekére nézhessek, ha már az utolsót is elnyeltem.
- Az anyám miatt vagyunk itt... - kezd bele.
- Lejárt az idő. - vágok a szavába. A csésze a tányéron koppan, én magam pedig úgy ugrom fel, mint egy kisiskolás, amikor kicsengetnek.
- De hát még nem is mondtam semmit... - udvariasan tárom szét a karom, jelzőn az ajtó felé intve, hogy távozzon. A negyvenöt perc az negyvenöt perc. Készségesen, de zavartan kel fel ültőhelyéről, látványos a nem tetszése, de az is, hogy nem tudja hogyan kezelje mindezt. Szedelőzködése közben nem csak neki koccan térde a kanapénak, de el-elejt dolgokat is. Türelemmel várom, hogy az ajtóhoz érjen.
- A következő alkalommal bizonyára tovább jutunk. Negyvenöt perc, az negyvenöt perc. Az első lépést megtettük. - mosolygok rá sürgetőn. Nem hiszem, hogy helyes módja kihajítani valakit, aki épp megnyílni készül, de esetében úgy látom, azt tapasztalom, hogy minél lassabban, óvatosabban cserkészem be, annál jobban, könnyebben fogad majd a bizalmába.
- De anyám ki lesz borulva és... - a küszöbről fordul vissza, megesik rajta a szívem.
- Ezt az alkalmat nem számolom fel. - közlöm egyértelműen.
- Jó, nem is az. De nem kaptam gyógyszert, és ... - kérdőn összefutnak a szemöldökeim, enyhén állam szegem.
- Eredményes volt az első alkalom? - nem hagyom, hogy befejezze a mondatot.
- Hát azt én honnan tudjam?! - kifakad. Érzem, hogy robbanni fog, ha nem a megfelelő szavakat hallja ezek után tőlem.
- Ő honnan fogja tudni? - próbálok rámutatni, mire célzok. Úgy tűnik, egy kevés gondolkodás után, hogy megérti ezt. - Nem tapasztaltam, hogy szükség lenne gyógyszeres kezelésre. Egyelőre. Jövőhéten ugyanitt, ugyanekkor. - a válla fölött megpillantok egy nőt. Még nem láttam. Ő is idegen. Első alkalom. Mégis olyan érzésem támad, hogy megmozdul a gyomrom. Talán baljós érzések?!
- Jó, de hát... - tényleg megesik rajta a szívem, de a hölgy közelebb lép ehhez a gyenge búcsúzáshoz, így nincs mit tennem. Az időpont az időpont. Intek az idősebb felé, hogy fáradjon be, a bemutatkozással ráérünk odabenn, majd mielőtt becsuknám a lány előtt az ajtót, még visszafordulok felé.
- Semmiről sem köteles vele beszélgetni. Most, hogy tisztáztuk, hogy ő minden probléma forrása, úgy vélem, ha kérdése van, küldje hozzám. - kacsintást imitálok, mire egy mosolyféle szökik az ajkaira. Már lépne is, tudom, hogy helyes lenne hagynom, hogy a boldog tudatlanságba merülve váljunk el egymástól, de csak utána szólok. - A történet egyébként csak kitaláció. - meglátom a teljes felháborodást az arcára ülni, mire mosollyal felelek. - De az empátia, amit kiváltott magából az elveszett lány története arra sarkalta, hogy beszélni kezdjen. Tehát a cél szentesíti az eszközt. - tudom, hogy mondana valamit, de végül becsukom az ajtót, hogy azzal foglalkozzak, aki érkezett hozzám. És csak remélni tudom, hogy a fiatal lány megérti a leckét és olyan erősen kapaszkodik majd belém, ahogy annak rendje-módja kell legyen.
És ekkor találkozunk először.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Tyű... Hol is kezdhetném? Egyszerre szeretnék mindent mondani és mégsem tudom értelmes mondatokká formálni mindazt, ami a történeted olvasása közben, után  kitölti a gondolataimat. Komplex, finomhangolt történetet, apró fogaskerekek tökéletes együttműködését hoztad el nekünk, tálcán kínálva valami olyasmit, ami beszippantott és amit én is elhittem, egészen addig, amíg a végén le nem rántottad róla a leplet. "A történet csak kitaláció." Mégsem tudok neked teljes mértékben hinni. Nem azt mondom, hogy kell ahhoz egy bizonyos kattantság, hogy valaki más emberek problémáit, nehézségeit próbálja objektíven meghallgatni és kezelni, de... Talán egy kicsikét mégis.
Mesteri szintre fejlesztetted mások csapdába csalását. Így is leírhatnánk a hivatásodat, nem igaz? Rabul kell ejtened valaki elméjét, hogy aztán az megnyíljon feléd. Számomra ez volt a történeted egyik tanulsága, habár utánad csinálni... Nem tudnám. De az is egy erény, ha elismerjük a hiányosságainkat, nem igaz?
Hiányosságból azonban a Te történetedben nem akadt egy sem, méltó történetet kapott egy arra nagyon is méltó arc. Megfogtál a soraiddal és rabul ejtettél, mint szentjánosbogarat szokás a befőttes üvegbe, aztán úgy felráztál, elszédítettél abban a kis üvegben, hogy már magam sem tudom merre van a kijárat. Élveztem a történetet, az izgalmat, a várakozást és azt, hogy még mindig nem tudom hihetek-e neked, vagy tényleg kitaláció volt a történet. Egy biztos, ha van is mit pótolnod, az csupán a foglalók irányában keresendő. Köszönöm az élményt!  
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!