Szegény, vallásos család harmadszülött gyermekeként Tony (akit a szülei mindig Joshuának hívtak) borítékolható volt, hogy nem lesz kezesbárány. Ironikus, de legkisebb gyerekként ő nőtt a legnagyobbra, ami miatt a fiatalon nyakiglábnak, colosnak, illetve ehhez párosuló makacs természete miatt nyakasnak kezdték hívni a környékükön. Már egész fiatalon inkább lopott és zsebelt, mintsem egész álló nap újságot hordott ki, ahogy több kortársa tette. Az iskolában népszerű volt, de nem tanult valami jól, a folyamatos kimaradások és egyéb magaviseleti problémák miatt pedig kis híján nem fejezte be a tanulmányait. A bátyja révén - aki régebben is hajlamos volt belevinni a rosszba - ekkoriban kezdett egy bizonyos Nicolo Marano nevű férfinak dolgozni.

Tony inkább finomodott, semmint változott az idő múlásával. Sosem volt szószátyár alkat, és bár a kor bölcsebbé, egyúttal hallgatagabbá is tette őt. Szókimondó természet, aki nem szereti a mellébeszélést, éppen ezért nem szorult belé sok diplomáciai érzék. Az erőszak nyelvét beszéli, és bár a felesleges konfrontációt kerüli, nem tűri jól, ha a figyelmeztetése ellenére az útját állják. Frank Moffa, aki foglalkozott vele az edzőteremben, ahova a környékbeli suhancok jártak, úgy fogalmazott, hogy Tony számára csak az első komolyabb bekapott ütéskor kezdődött a harc, de ott véget is ért, rendszerint véresen.

A kialakuló életmódja miatt megromlott a kapcsolata a családjával, nem sokkal később pedig belépett a seregbe. A 10. Hegyi hadosztályban szolgálva részt vett több műveletben is, többek között Szomáliában, Haitin, Koszovóban és Afganisztában is. Miután leszerelt, nehezen tudott visszailleszkedni. Végül gyerekkori barátja, Donnie Vasco elintézett neki egy kidobói állást Marano egyik kaszinójában.

Tony számára mindig is fontos volt, hogy tartozzon valahova. Barátok, bajtársak vették körbe őt élete nagy részében, így mikor egyedül maradt a sereg után, nehezen dolgozta fel az új élethelyzetét. Le se tagadhatná, hogy mennyire régi bútordarab is ő. Nehezen viseli a mai hangos, feltűnési viszketettségben szenvedő fiatalokat. A zenéiket, a kötőszóként használt céltalan alpári káromkodásokat, de leginkább a tiszteletlenséget, amit az idősebb korosztály felé tanúsítanak. Habár jó fizikai állapotban van - főleg a korához képest - de ő is érzi az idő múlását, ha nehezen is fogadja el.
 
Tony jó munkaerő volt, Marano pedig hálás. Egyre több mindent bízott a Pasetti testvérekre, akik között azonban ellentétek támadtak. Ekkoriban kezdett találkozni Irene Sianoval, aki eladó volt egy könyvesboltban, de románcukat nem nézték jó szemmel.

Egy hűséges, elvkövető ember számára az árulás főbenjáró bűn. Tony kiszámíthatatlan világban élt, így mikor a kevés biztos pontnak hitt barát közül az egyik elárulta, a legmélyebb személyes sértésként élte azt meg. A díszes irodákban, drága öltönyösök által hozott törvényeket nem ismerte el, de néhány íratlan, mindenki által tiszteletben tartott szabályt sosem szegett volna meg. Tony bosszúálló természet, aki könnyen gyűlöl és nehezen bocsát meg, de sosem lő meggondolatlanul. Azonban a ravaszt kétszer húzza meg, biztos, ami biztos.

Hat évet ült börtönben, mialatt lánya is megszületett. Elhatározta, hogy változtatni fog az életmódján, de be kellett lássa, hogy a kiszállás ebből a világból nem lehetséges. Mostanra Tony egyedül él, a lánya nem keresi őt, a családjából és barátaiból kevesen maradtak meg. Komor, szomorkás ábrázata örökre az arcára égett. Nehezen talál örömöt az életben, úgy érzi, hogy kirabolták őt, hiába van tisztában az idáig vezető tetteivel és azok súlyával. Introvertált személyiség, alapvetően azonban udvarias, ha el is utasítja mások társaságát. A "munkáját" is igyekszik a lehető legprofibb módon végezni, ő még betartja az úgynevezett "szakmai udvariasság" diktálta szabályokat.

Nem szokása mosdatni magát. Tisztában van a bűneivel, és hogy magának köszönheti azokat. Sosem keresett kibúvókat és könnyebb utakat, mindig tartotta az adott szavát és eleget tett a tartozásainak. Éppen ez a magatartás vezetett oda, hogy örökre ebben a világban ragadt. Ettore Cozzi, a Cosa Nostra egykori embere, akivel Tony együtt töltötte börtönbüntetését, így fogalmazott: Anthony Pasetti a legjobb ember a legrosszabbak közül, akit volt balszerencsém megismerni.



Isten házát meggyalázták. Az ajtót felfeszítették, a padok össze-vissza álltak, a padló tele volt szeméttel. Némely ablakot betörték, így a vihar jól hallhatóan tombolhatott, szomorú zenei aláfestést adva a képnek, ami Tonyt fogadta, miután belépett az épületbe.
Pár méterre tőle egy reverendás alak sepregetett, aki csak akkor fordult meg, mikor Tony lába alatt összepréselődött egy műanyag pohár.
- A fenébe is! – sóhajtott fel a szívéhez kapva az öreg pap, mikor felismerte a férfit. – Még most is, hangtalanul osonsz, mint egy macska. Miért jöttél?
- Hallottam, hogy mi történt.
- Vagy úgy – bólintott a férfi, kissé gyanakodva méregetve az előtte állót, ahogy a kezére pillantott. Fekete bőrkesztyűt viselt. – Néhány fiatal lehetett. Nem tisztelnek ezek már senkit és semmit sem. Az ajtót feltörték, összesároztak és hánytak mindent. A gyülekezettel reggel óta takarítottunk, és idáig jutottunk. Képzelheted micsoda felfordulás volt itt.
- Sejti kik lehettek?
- Nem én – rázta meg a fejét a férfi. – De nem is számít. Ez egy ilyen világ már sajnos. De nem csak rám nézni jöttél, ugye, Joshua?
Lynes atya kis túlzással a születésétől fogva ismerte Tonyt. Meglehetősen rossz környéken vezetett plébániát, de sosem szűnt meg az erkölcsös lenni egy erkölcstelen világban. Alkalmazkodott és együtt működött, időnként ellenállt. Megtalálta az aranyközéputat azokkal az emberekkel szemben, akiktől óvni próbálta a nyáját. Tony fiatalkorában tisztelték a férfit, aki ezeken a falakon belül menedéket és érinthetetlenséget biztosított sokaknak. Nem kevés rosszakarót gyűjtve ezzel. Az idő múlása azonban nem csak az épületet, de az atyát övező tiszteletet is megtépázta. Így fordulhatott elő, hogy feldúlták ezt a helyet, csakhogy részegen szórakozhassanak egy jót.
- Nem. Nem csak azért jöttem.
- Éreztem. Változnak az idők. De tudod, akárhányszor léptél be azon az ajtón, sose fordult meg a fejemben. Mindig is jó gyerek voltál. Nagy kár.
- Mást akartak küldeni. Én ragaszkodtam hozzá.
- Nagyra értékelem – bólintott a férfi, az öreg bölcsekre jellemző mindent tudó mosolyt megeresztve ült le az egyik elfordított padra. – Harcoltam, Joshua. Ahogy csak bírtam. Alkalmazkodtam ugyan, de csak annyit engedtem, amennyit muszáj volt. Nem bántam meg. Ezt te is eltudod mondani?
- Nem gyónni jöttem – felelte röviden Tony, helyet foglalva a férfi mellett.
- Azt régen se vitted túlzásba. Emlékszem, a szüleid mindig ideráncigáltak téged és a bátyád. Veletek volt az a másik fiú is… Reginald?
- Donald.
- Áh, igen. Vasco-ék fia. Az a fiú beleszületett a rosszba.
Donnie Vasco a Pasetti testvérek gyerekkori jó barátja volt, lényegében együtt nőttek fel. Az apja egy helyi uzsorás behajtója volt, aki a tizenegy éves Donniet már vitte magával munkába, hogy eltanulja hamar a ”szakma” csínját-binját.
- A szüleid jó emberek voltak. Miután Thomas meghalt, Mary sok időt töltött itt. Mesélt arról, hogy katona lettél. Aggódott, de büszke volt. Apád is az lett volna.
Tony csak mélyen hallgatott. Az apjával sosem ápolt különösebben jó viszonyt. Nem volt rossz ember, sőt. Egy velejéig tisztességes, kétkezű munkás ember, háborús veterán, aki szó szerint igyekezett beleverni a fiai fejébe azt, amit annak idején a saját apjától tanult hasonló módon. Minek után ez nem sikerült, igen nehéz volt a kapcsolata a gyerekeivel, a felesége pedig bár villámhárítóként működött köztük, hálátlan szerep volt ez.
- Remélte, hogy az ott eltöltött idő megváltoztat. Hogy új utat találsz, a régi barátokat magad mögött hagyva.
- Megpróbáltam.
- Ne hazudj! Ne itt – figyelmeztette a férfi komolyan, majd felnevetett. – Sok hozzád hasonlót láttam. Fiatalok, miért akarnának keményen dolgozni, a nehezebb utat járni, ha azt látják, hogy ez itt – magasba emelte az ökleit – mindent megold. Az erőszakos út nem kedves Isten előtt, de mit érdekli ez azt, aki nem hisz az Úrban?
- Hozzám sosem szólt.
- Vagy csak nem akartad meghallani. Mit éreztél, mikor kioltottál egy életet? Ott volt. Ott van mindenütt. Próbára tesz minket, és mi elbukunk. Újra meg újra. A kérdés csak az, megadjuk-e magunkat neki, vagy folytatjuk. Én imádkoztam érted, Joshua. Érted is.
- Nagyra értékelem – bólintott Tony, futólag pillantva csak a pap felé.
- Ne itt. Menjünk ki, a kertbe.
- Rendben – biccentett a fiatalabb, felsegítve a papot ültéből, majd lassan megindultak a kert felé vezető ajtó felé.
- Nem hittem volna, hogy megélem majd ez a kort. Aztán azt gondoltam, az idő visz majd el. Nem számoltam a következményekkel. Elfelejtettem őket.
- Mindenki azokat szenvedi – értett vele egyet Tony, mikor kiértek a kertbe.
- Itt, itt jó lesz – állt meg az öreg, majd Tony segített neki leülni.  - Ez a kedvenc padom. Én készítettem, mikor idekerültem. Nem sok templomnak van errefelé kertje. Igazi kertje. Én mindig rendben tartottam az enyémet. Békés, nem gondolod?
- Még az.
- Por vagy, és a porba térsz vissza, Joshua. De ne aggódj – pillantott fel a férfi Tonyra. – Időnként az út, ami az édenkertbe visz minket, a poklon is keresztül mégy – mosolygott rá biztatóan Tonyra, aki egy bólintással vette tudomásul a hozzá intézett szavakat, mielőtt félrelépett volna.
Az öreg lehunyta a szemét. - Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem – mondta, míg Tonny megkerülte őt, és a zakója alá nyúlva megérintette a hideg fémet és előhúzta azt, rácsavarva a hangtompítót. - Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem – az idős férfi elhallgatott pár pillanatra, de Tony várt. Tudta, hogy folytatódik. Habár nem szeretett templomba járni, a szülei mindig elvitték őt. Innen emlékezett arra, hogy mennyit is idézte ezt a pap ezt a zsoltárt gyülekezet előtt. - Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig.
A pisztoly nem dördült, csupán egy halk puffanás kíséretében oltotta ki a férfi életét. A Közvetlen közelről, a tarkóba eresztett golyó rögtön megölte az idős férfit, aki előre bukva lecsúszott volna a padról, ha Joshua nem nyúl utána.
Másnap reggel a gyülekezet egyik tagja talált rá a testre, aki kora reggel kelt fel, hogy segíthessen újra rendbe szedni a templomot. Köztudott volt, hogy Henry Lynes nem ápolt túl jó kapcsolatot a helyi bűnbandákkal, de a ténykedésével sokat tett azért, hogy nem vált kisebb háborús zónává a környék. Senki sem tudta, hogy miért pont most, miért pont így. A rendőrség pedig nem is bolygatta az ügyet. Kihallgattak pár embert, de senkit sem tartóztattak végül le. Sok elmélet született, főként a gyülekezet tagjai részéről, vadabbak és földhözragadtabbak, de az igazságot mind elkerülte, ha egyáltalán létezett olyan. És míg haláláról vitatkoztak, elfelejtettek az életével foglalkozni.  


Tony jól ismerte a helyet, szinte semmit se változott azóta, hogy itt dolgozott, pedig eltelt már azóta jó pár év. Ebből pedig hatot egy cellában töltött, részben annak az embernek köszönhetően, aki vele szemben ült. Pár nappal ezelőtt kereste meg, szinte rögtön azután, hogy szabadlábra került.
- Nem tudtam, hogy kiengedtek – Nicolo Marano bár nyugodtan ült a kényelmes székében, de Tony tudta, hogy a felszín alatt ideges. Elvégre ő maga is az volt.
- Jó magaviselet – felelte rezzenéstelen arccal, mire Marano csak felhorkant. Ő is tudta, hogy inkább a ”jó ügyvédek” játszottak ebben szerepet. Nem a képességeiket értékelve, csupán csak a posztjukat. Sosem a jó ügyvédeket és bírókat, hanem a jó helyen lévőket kell megkörnyékezni.
- Azt sem tudtam, hogy már is dolgozni kezdtél.
- Ez személyes.
Marano felsóhajtott, ahogy hátradőlt a székében. Jól tudta, hogy miről van szó. Ugyanakkor nem tervezett magyarázkodni, sem bocsánatot kérni. Ami történt, az megtörtént, nem csinálható vissza. Ismerte annyira a vele szemben ülő férfit, hogy tudja: nem érdeklik az üres szavak.
- Amire kérsz… az árulás. Gondold át, már akkor is mondtam neked, hogy ennek nem lesz jó vége, és mindez egy nő miatt, jó ég, Tony, én…
- Igen, vagy nem? – szakította félbe türelmetlen a férfit Tony. – Nevezzük szakmai udvariasságnak. Vele van ügyem, nem veled.
Ahogy ezt Tony kihangsúlyozta, Marano testtartása is kissé megváltozott. Nicolo Marano a Cosa Nostra tagja volt, akinek a Pasetti testvérek még szinte gyerekként kezdtek dolgozni. Tonyt a bátyja, Joe mutatta be, de akkor még szinte gyerek volt. Ennek ellenére a bátyja szinte mindenhova vitte magával őt, és gyakran volt velük Donnie Vasco is. Miután leszerelt, Donnie szerzett Tonynak munkát, és ezt követően kezdett Maranonak komolyabb feladatokat is elvégezni.
- Az utóbbi időben sok a gond vele. Sose volt egyszerű, de engedelmes igen. Megbízhatatlannávált. El is tünteted?
Tony bólintott.
- Francba – sóhajtott fel Nicolo. – Rendben, legyen. Szakmai udvariasság. Az utolsó. Ez itt meg se történt – megvárta míg Tony rábólintott, majd elővett egy darab papírt és tollat, hogy felírja a címet.
A konyhát hirtelen öntötte el a fény, ahogy felfelé billent a kapcsoló. Irene állt a fal mellett, megrovó pillantással nézve a férfit, aki azonban nem nézett rá. Az asztalon egy régi fénykép hevert, amit Irene jól ismert, ahogy leülve az asztalhoz jobban megtudta nézni.
- Azt hittem befejezted.
- Befejeztem.
- Ismerlek- jegyezte meg a nő, majd a férfi kezeire pillantott. Megszokta, hogy véresek és verekedés nyomait viselik. Tony álla alá nyúlt, hogy felnézzen rá a férfi. Az arcán zúzódásokat keresett, de a férje arca sértetlen volt. Csak olyan fáradtnak látta őt, amilyennek még soha. És mintha bűntudatot látott volna a szemeiben.
- Mondom, befejeztem – ismételte meg a férfi fáradtan, elhúzva a fejét.
- Francokat. Kértem, hogy ne. Kértem, Tony!
A férfi a halántékát dörzsölte, nem volt ehhez kedve. Ugyanakkor jól tudta, hogy magyarázattal tartozik, csakhogy az nem volt neki. A bosszú az bosszú, felesleges kifogásokat keresni.
- Elárult. Miatta nem voltam itt veletek. Ő tehet róla …
- Ő? – hitetlenkedett Irene. – Te, te tehetsz róla, Tony.
A férfi csak morgott, de leginkább azért, mert igaza volt a feleségének. Amihez hozzászokhatott volna, ha az elmúlt hat évet nem egy börtönben tölti. A gyermeke születésénél nem lehetett ott. Irene már terhes volt, mikor lecsukták. A gyermekét is mindössze pár alkalommal látta, mikor engedélyt kapott a börtönön kívül találkozni a családjával.
- Egyszer volt itt, miután kimondták az ítéletet. Próbálta elmagyarázni, de elküldtem. Többet nem jött.
- Nekem is próbálta – bólintott a férfi, továbbra se nézve fel.
- És?
A megadott cím jó volt. Egy lepukkant környéken egy meglehetősen rossz állapotban lévő társasház harmadik emeletén lakott. Az ajtó bár zárva volt, Tonynak még csak erősen se kellett próbálkoznia, hogy kinyissa azt. A nappali egy szemétdomb volt, a bútorok már elkorhadtak, a falak penészesek voltak. A hálóban pedig ott ült a fal tövében Donnie. Szánalmas látványt nyújtott. Soványabb volt, sokkal soványabb, mint Tony emlékezett rá. Felismerte őt, és meg se próbált elfutni.
- Sajnálom. Sajnálom, sajnálom, én nem akartam, nem … ők mondták, én … nem, sajnálom – dadogta, elcsukló hangon, a fejét rázva.
Teljesen más volt, mint amilyennek képzelte. Miután a tárgyalásán Donnie ellene vallott, Tony megfogadta, hogy megöli majd. Arra számított, hogy Donniet majd prostikkal találja egy luxus lakosztályban, mindig is szeretett nagyzolni. Úgy tűnt aznap, mint, akinek mi sem könnyebb, mint gyerekkori barátja ellen vallani. A legkevésbé sem erre számított. Hogy egy szeméttelepen, csont soványra fogyott drogost fog majd találni. Egy árnyékot.
- Nem akarok így meghalni. Nem akarok, nem akarok – ismételte halkan, elcsukló hanggal a sírástól, Tony karját markolászva, aki leguggolt mellé. – Kérlek, kérlek. Ne így. Nem akarom…
Tony felsóhajtott, de leengedte a kezét, amit eddig a kabátja alatt tartott, és amit Donnie is próbált lehúzni. Donnie még mindig zokogott és nem engedte a karját. A szabad kezével felvette a Donnie mellett lévő fecskendőt, amit meglátva a férfi sírva bólogatott. Tony közelebb hajolt, hogy vénát találhasson, Donnie pedig a mellkasának szorítva a fejét tűrte, míg ki nem ürült az egész. Egy kicsit küzdött ellene, de Tonynak nem kellett túlerősen fognia, hogy megakadályozza.
Miután kiürült a fecskendő és félredobta, Donnie szinte feküdt Tony ölében, szorítva a kezét. Ő pedig ott maradt vele, az utolsó pillanatig.
- És semmi – rázta meg a fejét Tony, ahogy felállt a székről. - Befejeztem. Ígérem. – ismételte meg, a felesége mellett állva, a vállára téve a kezét.
Irene szó nélkül szorította meg a férje kezét. Tudta, hogy komolyan gondolja a férfi. De azt is, hogy hazudik.


Kiben és miben hihet egy olyan ember, aki olyan értékeket hordoz pajzsán, melyek mára kivesztek az emberekből? Anthony Pasetti számára a világ mindig is meglehetősen egyszerűnek tűnt. A fegyver szerencsésebbik végén állva egyetlen egyszerű, de súlyos döntést kellett meghoznia újra és újra. Hallgatni a parancsra, sosem kérdezni többet annál, amennyit tudni érdemes. Az ember bonyolult, de az értelem (többnyire csak látszata) mögött egyszerű ösztönlény lapul meg. Tony úgy érezte, hogy a világ bestiálisabbá vált, dacára az ember minden eredményének. Mit számítanak az egyre gyorsabb és biztonságosabb autók, a korszerűbb elektronikai eszközök, ha az ember közben üres vázzá, ösztöneit követő vaddá aljasodik? Ironikus, hogy a fejlődés képletéből pont az embert felejtik ki.
Magán érezte a furcsálló tekinteteket, de úgy tett, mint, aki nem érzékel semmit sem a külvilágból. Pedig minden egyes elhangzott szó sértette a fülét, és legszívesebben porig égette volna az egész helyet.
-  Eltévedt, papa? – kérdezte vigyorogva egy fiatal fekete srác. Egy a kelleténél sokkal nagyobb pisztoly markolata látszott ki a derekánál, amit meg sem próbált leplezni. Húsz évesnél aligha lehetett idősebb ezek alapján. – Hé, süket vagy? – Tony arca előtt csettintett párat, mielőtt kérdés nélkül leült volna a szemben lévő székre. - Kérdeztem valamit öreg!
- Hallak.
- A fajtájának meg fáj köszönni? Mi a szart keres itt?
- Reggelizem – felelte Tony egyszerűen és őszintén, elengedve a füle mellett a férfi első kérdését.
- Szóval csak tömni jött a búráját? El vagy tévedve, öreg! Ez itt már kurvára nem a fehér kifőzde, ahova a löttyedt segged levonszolhatod. A mi területünk már, és kurvára nem tetszik nekünk a fehér pofád.
A világgal együtt a társadalom is átalakult. Mikor Tony volt annyi idős, mint az előtte ülő fiú, a tiszteletet kivívták az emberek. Nem fegyverrel a gatyájukban jártak, berogyasztott térddel és kilátszó alsógatyával. Tudtak értelmesen beszélni, és ami a legfontosabb, volt valami kapocs köztük, ami összetartotta őket. A származás, a család, politikai és vallási nézetek. Fegyelmezettek voltak és szervezettek. Még jól emlékezett arra, hogy milyen irigyül nézte azokat a jól szituált, öltönyös férfiakat, akiktől az apja óva intette. Veszélyes bűnözők, mondta. Az egyszerű ember azonban azt látta, hogy ezek az emberek pont úgy néznek ki, mint a politikusaik, csak éppen látják is őket, nem védi tőlük rendőrségi kordon, nem bújnak el márványpalotákban. Pénzt adományoztak, úgy a templomoknak, mint az iskoláknak. Játszótereket újítottak fel, szervezték a környék közösségi életét. Távol tartották a bajt azáltal, hogy máshol keresték azt.
Mindez hiányzott azokból az utcai bandákból, amik most tartották kezükben New York város utcáinak nagy részét. A régi kor bűnözőit kiszorították az utcáról, elfoglalták az életterüket. Ezek a bandák azonban nem segítenek. Mocsokkal öntik el az utcát és direkt visszanyomják a víz alá azt, aki kimászna onnan. Félelemmel és halállal üzletelnek, egyből a fegyverükhöz nyúlnak. Küllemükben és beszédükben is visszataszító fiatalok, akikkel együttműködni nem lehet, csupán engedni, vagy harcolni. A fiatalabbak pedig az utóbbit mindig jobban bírják.
- Azt mondtam, hogy húzz az anyádba! – üvöltötte el magát a fiatalabbik, nagyot ütve az asztalra, majd a földre söpörve a Tony előtt lévő tányért és poharat. – Minden oké! – emelte aztán fel a kezét, a reggeliző másik sarkában lévő színes társasághoz szólva. - Csak jó modort tanítok a hópihének.
Tony néma maradt, tekintetét az asztalra szegezve ült, amíg úrrá tudott lenni a késztetésen, hogy hátulról torkon ragadja a neki hátat fordító fiút. Mikor azonban felállt volna, hogy távozzon, az asztal újra megreccsent, ahogy a társasága rácsapott a pisztolyával, ami egyenesen Tony felé nézett.
- Szerinted ki a fasz fogja kifizetni ezt a felfordulást? A tárcádat. Kurvára ajánlom, hogy ne csak kártya legyen nálad, mert helyben lyuggatlak ki. Ügyes fiú – vigyorodott el, mikor Tony előhúzta a pénztárcáját. A társaihoz fordult – Figyelitek? Lett egy fehér csicskám. Az egészet! – fordult újra Tony felé, kikapva a kezéből az egész tárcát, majd intett a fejével az ajtó felé. – Na húzz a faszba!
Tony arca többnyire közömbösséget sugárzott, ahogy az asztalok között haladva a vendégek pillantása kísérte őt a kijárat felé. Az ajtó előtt azonban megtorpant és a fekete társaság felé fordult, akiknek a fiatal fiú is hencegett.
-  Melyikük Rahsaan?
A társaságot annyira meglepte a kérdés, hogy mindegyik ugyanarra az emberre pillantott közülük, hogy aztán egy másik szólaljon meg.
- Húzd el a beled köcsög, mielőtt a kezedbe adom a segged! Gyerünk már, míg élsz! – kiabálták, ketten is lökve egyet Tonyn, aki nem erősködött, engedte, hogy az utcára tessékeljék. Vetett még egy pillantást az ablakokon át az őt kidobó társaság felé, akik hangos szidalmak közepette mutogatták neki a középső ujjukat búcsúzóul.


- Rahsaan. Ez meg milyen elbaszott név?
Nem kevésbé volt az, mint a harminchárom éves fekete férfi, akinek az arcához tartozott. Mostanra abból azonban nem sok maradt. Az ember egy bizonyos kor után saját magán is észreveszi, hogy a legnagyobb hibája mindig is az önelégültség lesz. Az abba vetett minden alapot nélkülöző hitt, hogy érinthetetlen az egyén, legyőzhetetlen. Ironikus módon az ember mindig a saját győzelmei által talál legyőzőre. Az eufória megrészegíti az embert, hamis biztonságérzetet kelt. Istennek gondolja magát és fájdalmas véget ér.
Rahsaan Little nem volt hű a nevéhez. Nagydarab, majdnem kétméteres, legalább száztíz kilós edzett férfi volt, aki már egészen fiatalon azzal érvényesült, hogy erősebb volt a többinél. Ez juttatta őt oda, ahol volt. Bár harminchárom éves volt, már háromszor is ült börtönben kisebb vétségek miatt. A kegyetlenségének köszönhette azt, hogy a barátaival életre hívott bandájuk majdnem egy egész kerületet lefedett.
Tony egy sztriptízbárnak hívott lepratelep mögötti sikátorban talált rá a férfira. A vele lévő nő öltözékéből (már ami rajta marad) arra következtetett, hogy ott helyben akarta megejteni az aktust. Ittasan, bedrogozva szorította falnak a nőt, miközben próbálta leráncigálni magáról a nadrágját. Mielőtt azonban megtehette volna, egy a halántékához tartott fegyverből kilőtt golyó szívességet tett a világnak. A lány sokkos állapotba került, de miután Tony segített letörölni az arcára fröccsent vért, megértette vele, hogy az lesz a legjobb neki, ha elfelejti, amit látott. A közelben parkolt az autójával, így nem kellett sokat bajlódnia a test odahúzásával.
-  Szóval a farkát keresve halt meg? Ez költői – vigyorgott Franklin Lynch, egy megbontott sörös üveget adva Tonynak.
- Vezetek.
- Pont azért – röhögött Franklin, mielőtt beleivott volna az üvegbe.  – Szép nagy adag, a disznók ellesznek vele. Az a szerencséd, hogy nem egy olyan zsírós nigger volt ez, az a kocsidba se fért volna.
- Néger. A nigger sértő.
- Ki nem szarja le? – röhögött Franklin. - Mi még lőttünk a hálátlan fajtájukra, tudták hol a helyük. Most meg… mint ez is itt. Drogoznak, lopnak, erőszakolnak! Nem mintha a taco zabálók és a sárgák jobbak lennének. Mindet a disznóknak kéne megzabálnia.
Franklin Lynch egy hatvanas évei végén járó disznótenyésztő volt, akit Tony még abból az időből ismert, mikor Maranonak dolgozott. Az esetek többségében meghagyták neki, hogy az áldozatokat ne tüntesse el, hanem hagyja ott üzenetként. A szaporodó hullák azonban egyre több szövetségi ügynököt és média figyelmet jelentenek, így időnként muszáj a munka elvégzése után takarítani is. Franklin Lynch némi ellenjuttatás fejében örömest hajlandó volt szolgálatra bocsátani a mindig éhes disznóit. Némi rasszista megnyilvánulással megfűszerezve.
- Örültem. Rászámoltam plusz tíz százalékot, amiért ilyen gyorsan segítettél – mondta Tony az öregnek, egy vaskos csomagot nyújtva az öreg felé.
-  Mindig éheztetek párat, sose lehet tudni. De legközelebb szólj előre, több éhes száj gyorsabb munkát végez!
– Úgy lesz. Köszönnék Wandának mielőtt elmegyek. Merre van?
– Addig jó míg nem látod! - vigyorgott az öreg, de érezvén, hogy Tony komolyan gondolt elköszönni a feleségétől, megkomolyodott. - Ötven éve együtt vagyunk. Szerinted majd még keresni fogom?

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha. - Pál 1. levele a korinthusiakhoz 13, 4-8

Tony a nyakkendőjét az asztalra dobva, fáradtan ült le a székre. Egyből magához húzta volna az asztalon magányosan heverő whiskys üveget, ha az ott lett volna. Felpillantva látta, hogy Irene már a mosogatóba öntötte ki az üveg tartalmát. Túl jól ismerte. Ez bizonyos helyzetekben az ember életének a végét is jelenthetné. Más esetekben pedig éppen ez az a mentőkötél, amire szükség van.
- Ideje lenne új kedvenc után nézned. Legalább olyat vennél, amit én is szeretek. Egy borászatban dolgozol.
- De ezt csak én iszom. Innám – javította ki magát a férfi, mikor Irene játékos, de rosszalló pillantást vetett rá. – Hol van a másik nyakkendőm?
- Ahova tetted.
- Akkor veszek egy újat – sóhajtott fel Tony, meg se próbálva felidézni, hogy hova is tehette. – Jó volt az este, igaz?
- Igen, élveztem – fordult hátra mosolyogva Irene. Közben mosogatni kezdett. Azt, amit Tony elfelejtett tegnap este, pedig megígérte, hogy megteszi, mikor átjön. – Te is egész kitettél magadért.
- Tudok még, ha akarok – mosolygott a férfi.
A szőlészet megnyitója jó alkalomnak bizonyult arra is, hogy bizonyítsa a feleségének, nem szűnt meg az a férfi lenni, akihez annak idején hozzáment. Az utóbbi években sok problémájuk volt, ami elsősorban Tony problémái voltak, és azok eszkalációi. Irene mindent tudott Tony múltjáról, így a munkájának a valódi természetéről is. Ugyanakkor nem ez, hanem az ebből fakadó kiszolgáltatottság volt az, amit utált, és amitől féltette a férjét. Nem segített ezen az, hogy időközben Joseph Pasetti elhalálozott. Tony bár az utolsó éveiben nem beszélt már annyit a fivérével, de ennek ellenére is közel álltak egymáshoz, így mélyen érintette őt a veszteség. Irene igyekezett a férje mellett lenni, de Tony nem tett ki magáért, így a felesége nyakába szakadt minden. Tony az alkoholhoz nyúlt, és bár mostanra elmondhatja magáról, hogy nincsenek ezzel gondjai, Irene továbbra se szerette, ha inni látta a férjét, aki igyekezett mértéktartó lenni. Ez többé-kevésbé sikerült csak neki. A lánya időközben kamaszodni kezdett, amit Tony nem kezelt túl jól, így Irene a Senki Földjeként funkcionált kettőjük között. Tonynak akaratlanul is eszébe jutottak Lynes atya szavai, mikor tanácsot próbált neki adni az első nagyobb veszekedésük után. A szeretet türelmes.... Pál apostol azonban kurvára nem volt házas.  
- Későre jár, megyek.
- Nem köszönsz el Tinától? – fordult felé Irene.
- Nem, küldött egy üzenetet. ”Szia, jó éjt” – idézte Tony, és bár halovány mosolyra görbült a szája, nem volt őszinte.
- Örülök, hogy beszéltek – felelte Irene, aki meg se próbálta leplezni, hogy ellenben a férjével, jól szórakozik.
- Én is. Csak emiatt csináltam facebookot.
- Elviszed a kocsit?
- Nem, gyalog megyek, kicsit kiszellőztetem a fejem. Aludj jól – lépett közelebb, arcon csókolva a feleségét, mielőtt kinyitotta volna az ajtót.
- Kerüld el a Részeg Matrózt!
- Igenis, hölgyem! – szalutált Tony, majd mosolyogva lépett ki az ajtón, a zakója zsebében matatva a cigarettásdoboz után. Mindig van nála egy doboz. Akárcsak nyakkendő, a munkája miatt. Amit otthagyott az asztalon. Pont, mint tegnap, és egy héttel ezelőtt. Pont, mint mindig. Csakhogy biztosan legyen oka hazajárni.