Pár napja tértem vissza a Nagy Almába, de valahogyan nem találom a helyemet. Európa sok mindenben más, nevezhetjük a régi kontinensnek is, de nekem az otthonomat jelenti. Az egyetem alatt költöztem át az óceán másik felére és itt képzeltem el a jövőmet is, de azóta a körülmények megváltoztak. A nosztalgia és a szeretteim közelsége némileg segített abban, hogy erőre kapjak, mert magam előtt is be kellett vallanom, hogy menekülök. Lucas hűtlensége sem viselt meg annyira, mint a betegségem ténye. Hónapok óta tisztában vagyok a diagnózissal, de valahogyan ez még nem emésztődött meg. Eleinte nem tulajdonítottam nagy figyelmet neki, mert nem zavarta meg a hétköznapok lágy ritmikus múlását. Hirtelen a semmiből jött a romlás és akkor néztem szembe először a halandóság kérdéskörével. A testem nem úgy reagált, ahogyan kellett volna. A tüdőm állapota hetekben mérve is éveket ugrott át és csak kapkodtam a levegőt, persze nem átvitt értelemben. Milyen érzés az, ha már nem tudok egyetlen lélegzettel felmenni a lépcsőn? Nem fordulókról beszélgetünk, csak néhány lépcsőfokról. A felső légúti nyavalyák sem kerültek el, és ha véletlenül náthás lettem vagy rám tört a köhögés máris a rettegés egy új formájával találtam szembe magam. Mikor lettem ennyire gyenge? Nem fogyasztok húst, több gyümölcsöt és zöldséget eszem, mint az átlag, régebben futottam is, a jégkorcsolya volt az igazi szenvedélyem…és a jelenben? Egy hatalmas házban élek, amit nem tudok kitakarítani, a kertben nem tudok normálisan ültetni, sem élvezni a beérett munkám gyümölcsét. Árnyéka lettem önmagamnak, és nem láttam a jövőt. Minden annyira illékony és egyben ijesztő is. Próbálok nem arra a tetős incidensre gondolni, de valahogyan elkanyarodnak a kis agytekervényeim a kiinduláshoz és megint csábítónak tűnik a tettvágy. Választhatnám azt, hogy az általam megteremtett módon halok meg. Hetekkel ezelőtt még féltem ezeket megfogalmazni is magamban, de tudtam, hogy ezen csírák jó mélyen gyökereztek már. Csendben tevékenykedtem a háttérben, nem kerestem a másokkal való érintkezést. Világéletemben magamnak való voltam és nem kedveltem a felesleges csevegést. A pletykálkodás nem az én terepem, és ha valaki ennél tovább nem jut el, akkor sajnos maradok a magányos időtöltés mellett. Emmett a múlt egy visszaköszönő szereplője és egyelőre nem tudom hova tenni a jelenben betöltött funkcióját. Barátok voltunk, sőt nevezhetném bizalmasomnak is, de ennek már jó néhány évtizede. A csalódás szülte sebek nem hegedtek be inkább ismét fel lettek szakítva és újabb lyukakból véreztek. Az osztálytalálkozó remek lehetőség lett volna, hogy elengedjük a sérelmeket, de én nem voltam ennyire könnyen megbocsájtó típus. Különösebben nem hatottak meg azok a személyek, akiket csak felszínesen ismertem, de neki bejárása volt a hagyma mélyebb rétegei alá is. Összezavart a jelenléte és a tudat is, hogy viszontláttam…na és ő volt az, aki a tetőn felhúzott. Különös kettőség tombol bennem, amikor elindulok céltalanul a városban. Napokig az ágyam nyomtam odaát és szükségem volt arra, hogy megint határok elé állítsam a testemet. Nem tetszett, hogy korlátok közé vagyok szorítva és nem tudok megtenni számomra hétköznapi feladatokat. Emmett mindig a nyomomban volt és fullasztó volt a tudat is, hogy nincs egy kis szabadidőm, hogy elmerüljek a semmittevésben és üresjárat legyen az elmémben. Szerettem volna elkerülni a kérdéseket és a magyarázkodást, hogy miért vártam eddig, hogy miért nem egyeztettem másik tüdőgyógyásszal. A saját életemről dönteni kiváltság lett volna. Igyekeztem a végére járni a bennem dúló viharnak, de azt éreztem, hogy siettetnek. Feszült voltam és korántsem boldog, a ketrecbe zárt állathoz hasonlítottam volna a jelenlegi helyzetemet. Elmerülök a part melletti látképben és csak bolyongok nem ismerve a végső állomást. A púderrózsaszín szövetkabátom mélyére csempészem a kezemet és lehunyom a szemhéjamat. Magamba szippantanám az esti levegő minden aromáját, de sajnos nem veszem észre, hogy valaki más is azt az útvonalat követi, mint én csak a tükörmásomban. Megijedek, amikor realizálom, hogy ütközünk és egy koppanás kíséri a folyamatot.
- Semmi baj. – felelem azonnal, mintha egy betanult szöveg lenne és én is lefelé nézek nem pedig arra, hogy valójában az előbb mentem neki egy férfinak.
- Nem esett bajom, de a maga telefonja… - a szemeim előtt ereszkedik le, hogy felvegye annak maradványait, ha fogalmazhatok így.
- Rettentően ügyetlen vagyok, hogy nem néztem előre. – a karjaimat is kibújtatom a meleg kabátom zsebéből.
- Eltörött a kijelző? – érdeklődöm a telefonja állapota felől és közelebb is lépek, hogy szemügyre vegyem azt.
- Kifizetem a kárt. – pillantok fel a kék szivárványhártyákba és a táskám után nyúlnék a vállamon, de akkor esik le, hogy nincs nálam.
- Úristen…a táskám. Elhagytam a táskámat. – tudatosul bennem, hogy nincs nálam semmi értékem, mint a pénztárcám és a lakáskulcsom. Félig a vállam felett pillantok hátra és eluralkodik rajtam a kétségbeesés.