Újra és újra megtenném…
És megtette. Napok teltek el, mégis elevenül, az Ő hangján hallva lüktet a fejemben minden, a dühtől és őszinteségtől fröcsögő megállapítása. Hisz őszintének hatott, már amennyire felértem ép ésszel mindazt, aminek jeleneteit csukott szemmel, mint egy filmet vagyok képes felidézni magam előtt lehunyt szemhéjam vásznán -azt, hogy mikor indul, és, hogy mikor áll le, nem én kontrollálom, az agyam dobja úgy, mint a YouTube a kéretlen reklámokat. Ha úgy tartja kedve, akkor hajnali háromkor… Nem aludtam ki tudja már, mennyi ideje. Pihentetőn legalábbis véletlenül se -inkább mondanám, hogy konzekvensen „pihentettem a szememet”, aminek következtében voltak elbóbiskoló egy-két órák az estéim során, de a legkisebb neszre is úgy kaptam fel a fejemet, mintha atomot dobtak volna mellém. Ma virradóra is fél négy után nyomott el az álom, hatkor pedig a felsőszomszéd ébresztőjére keltem. Minden nap meglep, mennyire vékonyak a falak, az pedig még inkább, mennyire nincsenek egymásra tekintettel az emberek. Bár kedvem lett volna a fejemre húzni a párnát, naiv próbálkozást tenni az irányba, hogy legalább pár nyugodt percet szerezzek még magamnak, mielőtt elindítom a napot, az ébresztőt automatikusan váltó reggeli podcast hangja mégis erősebb volt, mint a késztetés, hogy megpróbáljam még a saját agyamat is átverni -tudtam, úgyse aludtam volna vissza.
Lerombolnék mindent, amit együtt építettünk…
Minden, ami együtt voltunk, és minden, ami én voltam, neki volt köszönhető -általa váltam olyan emberré, ő épített olyanná, aki nem taszít el, aki nem menekül, aki nem mondvacsinált, üres beszéddel hessegeti el, ha az érzéseiről kell beszélnie. A gondolataimat, ahogy mindig mondta Ő is, példán felül ki tudtam fejezni, de az évtizedek során felépített bezártság, az önbecsülés hiányának béklyójában tengődve csak az agyamnak mertem szólásszabadságot adni, a szívemnek soha. Ő, még ha nem is tudta, hogy ezt tette, sok minden gáttal és kétellyel egyetemlegesen feloldotta bennem. A harmincas éveim derekán váltam olyan férfivá, aki gyerekkorom óta mindig is lenni akartam -a negyvenes éveim azonban visszavetettek abba a kezdetleges állapotba, amit startvonalként vagyok kénytelen kezelni. Mintha megint az a fiatal tinédzser lennék, aki épp, hogy belekóstolt az életbe, a "biztonságot nyújtó" -elvégre annak kellett volna lennie, mégis, mennyire nem volt az…- otthon falain kívül jött rá, hogy minden, amit hitt, amit tudott, hazugság. Újfent nem tudom, hogy ki vagyok…
A kezemben tartott kávéspohár műanyag fedelének peremét pattogtatom hüvelykujjammal a hangulatos váróban üldögélve. Jellegtelen, hisz kevés minden van benne, amivel igazán személyessé lehetne tenni, de nincs is rá szükség -anélkül áraszt nyugtató érzetet, hogy azzal erőszakosan próbálkozna. Kár, hogy a szándékot felismerem, mégse jut el az átérzés fokáig… Leszegett fejjel épp, csak érzékelem a recepció körüli mozgást, ahogy a nő az órára néz, majd eltolja magát gurulós székével az asztalától, és a kis beeső folyosó végén bekopogtat a Dr. Crine nevét hirdető helyiségbe. A karórámra fut a tekintetem elhúzva az ingem anyagát -három perc késésben vagyunk, de jócskán megengednék neki többet is. Attól függetlenül persze ugyanazon időben távoznék, ami a konzultációnk végét jelenti, egy pillanatot se ölnék túlórába. A szerencsém azonban meghiúsulni látszik -magassarkú cipőjén kaptat vissza az asztalához a pultos, kicsit meggörnyedve igyekszik bekerülni a látóterembe, és ahogy észlelem a szándékot, sóhajtva ficergek a székemben, megtámaszkodva annak karfáján. Mosolyt erőltetek az arcomra, ahogy felismerem ajkain az övét.
- Mr. Leneghan, Dr. Crine fogadja! – közli, és azzal megkerüli a fenyőből tákolt berendezést, és visszahuppan a helyére, körmei pedig rögtön a billentyűzetet püfölik, mintha gépfegyverrel adna le sorozatlövéseket. Elmormolok egy „köszönömöt”, ahogy elhaladok mellette, majd megállva az ajtó előtt kopogtatok -ha bentről jelt kapok, úgy lenyomom a kilincset, és máris felvéve a látszat-mosolyt, keresztül lépek a küszöbön.
- Doki! – köszöntöm az arcomra költözött idült görbülettel, ahogy megközelítem a szokott helyet, és a dohányzóasztal és kanapé közé lépve nyújtom át a kezemet kézfogásra -amilyen régóta ismerem, amilyen rendszerességgel vagyok köteles látni, már magától értetődő a mozdulatsor. Mondania se kell, hogy foglaljak helyet, már automatikusan teszek úgy, amint visszahúzom a karomat. – Remélem nem okoz problémát – mutatok a kávéspohárra, amit az engedélyével a kisasztalra teszek -ha nem lenne ínyére, úgy gyorsan felhajtom a tartalmát, és a kukába hajítom.
Emlékszem, egyetemi tanulmányaim során a leckék egyike között szerepelt, hogy amennyiben a praxist biztosító szoba lehetővé teszi, hagyjuk a páciensnek, hogy ő maga válassza ki a helyét -már abból is tudunk olvasni, milyen közelségben helyezkedik el az ajtóhoz: inkább azt akarja látni, vagy jobb szeret annak háttal lenni. Én magam már első alkalommal is a kanapé bejárat felőli oldalára voksoltam, minél közelebb, minél nagyobb esélyét hagyva meg az azonnali távozás eshetőségének. Ahogy ez, úgy a kényelem hiánya is állandó. Nem azért, mert ne lenne arra alkalmas a matrac, sokkal inkább én magam szeretek úgy üldögélni, hogy látszódjon, nem kellemes, hanem gyors és hatékony időt akarok elkölteni a társaságában.
- Mi a tudomány és a lélektan jelenlegi állása a Stockholm szindróma felől? – hirtelen érkezik a kérdésem, remélhetőleg még azelőtt, hogy ő elkezdene faggatózni: hogy indult a napja; milyen volt a hete; milyenek az első benyomásai most, hogy megint munkába állt. Tudom, hogy ma úgyis ezek lesznek a napirendi pontjaink -már csak azért is, mert jelentenie kell a feletteseimnek-, ám jobban érdekel a felvetődött kérdés, mint ezek bármelyike, hisz erre a fogalomra, mint túszdrámára tekintünk, de, mint azt kevesen azonosítják, létezik párkapcsolatbéli Stockholm szindróma is…

Megragad tekintetem a mosolyán, a mögötte rejtező indítékon merengve -szomorú, ha az egyetlen, őszinte kedvességet -mert az lenne, gondolom én- az ember a tulajdon pszichiáterétől kapja. Vele egyidejűleg foglalok helyet, szinte már tagadhatatlanul magaménak érzem a terepet. Ha arra kérne, csukott szemmel is tökéletesen le tudnám írni, mi merre található a kis rezidenciáján, még az utolsó porszem elhelyezkedésének pontos bemérése se okozna kihívást. Elkeserítő, hogy mióta hozzá járok majdhogynem többet láttam ezt a zugot, mint bármi mást New Yorkból -beleszámítva a saját lakásomat is. Lehet ott kezdődik a probléma, hogy nem tudom még csak véletlenül se a sajátoménak tekinteni… se a bérelt apartmant, se a várost. Ismerem a minden nap bejárt útvonalakat, felfedeztem a számomra szükséges üzleteket, kávézókat, éttermeket és kifőzdéket, de nem vitt addig a kalandvágy halvány szándéka sem, hogy azon felül is bevegyem a metropolisz nyújtotta lehetőségeket. Feltételezem, kevesen vannak az én hozzáállásommal hasonlóan. Hisz ki ne akarná legalább a turisztikai látványosságokat bejárni ahelyett, hogy csak átszaladna rajtuk?
Biccentve köszönöm meg a beleegyezést, és a megszokottak szerint helyezkedek: jobbommal felkönyöklök a kanapé kartámaszára, lábaimat hozzá hasonlóan hanyagul keresztezve görnyesztem a gerincemet, hogy leheletnyit megemelkedett vállam felé tudjam biccenteni a fejemet. Meglepettségének arcán átfutó halvány vonulatát látva alig érzékelhetően rezdül felfelé a szám széle egy féloldalas mosoly-kezdeményre, ám nem mélyítem el. Válaszára halkan hümmögök, leeresztve a tekintetemet a nevemet hordozó lapkupacra vetül az érdeklődésem -szeretném látni, mi a konkrét szakvéleménye mindennel kapcsolatban, ami én vagyok, hiszen azt az irányomba soha nem szokta teljes egyenességgel vállalni. Azonosnak tekint az átlag pácienseivel, nem hozzá hasonló, ám más oldalról közelítő specialistájaként a területnek. Feszélyez a gondolata, hogy papírokon üzengetnek velem kapcsolatban ő és a beszámíthatóságomat firtató főnökeim, de nem tehetek ellene semmit…
- És maga melyik nézettel ért egyet? Az evolúciós pszichológia szakértőivel, hogy ez egy ősi technika, amit a korai fejlett civilizáció szegregált társadalmi rétegei fejlesztettek ki, ha egy másik kollektíva megtámadná, elfoglalná őket; vagy azzal, hogy egy megküzdési mechanizmus a bántalmazottban arra vonatkozóan, hogy a fogvatartójuk érzelmi világához igazítják a sajátjukat, ezzel kísérelve meg a szimpátia felébresztését? Csak hát… közben a saját maguk mentális állapotát rombolva azzal, hogy idővel hálát érezhetnek a bántalmazójuk irányába – faggatózom, húzom az időt, mindezt olyan egyszerűséggel téve, mintha valóban csak egy kávéra invitált volna, nem pedig egy, az iroda fizette konzultációra. Célzott kérdéseire futólag morzsolom ajkaimat, nyelvemmel simítva át a szám belső felén. – Igazából… - a karfán tartott kezem ujjait fúrom végig tincseim közt, levezetve azt a tarkómon nyugtatom meg. Bal kezem hüvelykujja automatikusan hajlik a tenyerembe, úgy mozgatva meg a gyűrűsujjamra ékelődött ékszert -szinte én se veszem észre a mozdulatot, annyira berögzült pótcselekvés… - …az ügy, amit kaptunk, felveti a Stockholm szindróma lehetőségeit. Az áldozat, egy fiatal nő valószínűleg hosszú ideje anyagilag, és egyéb ellenszolgáltatások nyomán függő viszonyban állt egy, gyaníthatóan férfi ismeretségével. Azt azonban nem tudjuk, hogy mindez közös megegyezésen alapuló kapcsolat volt, vagy önakaratán kívül, teszem azt, ha fizikálisan nem is, de emocionálisan „fogva tartották”. Ahogy azt sem, hogy ha az utóbbi állítás a helytálló, miért nem próbált belőle menekülni – hazudok. Olyan pofátlanul, játszi könnyedséggel, ahogy csak tőlem telik -nem kerülöm mániákusan a tekinteték, igyekszem azt, noha nem a mondandóm teljes terjedelmében, de tartani. A hangom nem torzul, nem vékonyodik, minden levegővételem stabil, nem görcsös és erőltetett. Egyedül az ujjam fékezhetetlen mozgását nem kontrollálom… Nem gondolom, hogy a mi esetünket bármiben is érintené a Stockholm szindróma -legalábbis komolyan nem. Épp ezért érdeklődöm tőle, ha közvetett téma kapcsán is, de a jelenlegi tényállásról: vannak-e enyhítő körülmények; miben ismerhető fel az elszenvedő félen annak akárcsak egy tünete is; létezhet-e, hogy ezt az addiktív állapotot egyik érintett fél sem ismeri fel…
Elmosolyodok, ahogy, amivel töri a csendet. Lesütöm a szememet, kipécézve a kávémat, és csak akkor emelem rá kékjeimet, mikor előre hajolok, hogy elnyújtózzak a poharamért.
- Csak így, bele a közepébe? Még nem is tudja, milyen volt eddig a napom – kiszélesedik a mosolyom, és egy vigyorba torkollik, ahogy a műanyag fedél pereme felett még elrebegem a válaszomat. Nagyot kortyolok, átérezve a kihűlt ital még épp kiérezhető aromáját -minden elcsent másodperccel az idővel játszok, pontosan annyira tudja ezt ő is, mint amennyire én. – Nem szívesen. Hacsak nem muszáj – toldom hozzá, holott tudom: semmi se muszáj. Ezt már kis milliószor megbeszéltük, de egyértelművé tette, hallani szeretne róla, így valószínűleg hallani is fog róla, még ha a visszakozásomat érzékelve valószínűleg keresztutakat kell is bejárni annak kapcsán, hogy kiszedje a számára elfogadhatónak tetsző válaszokat.
- Az étvágyam? – kérdezek vissza, mintha nem hallottam volna jól -kezem reflexből simít a mellényem ültömben fodrozódó anyagára, ahogy a pohár visszahelyezése után hátradőlök. – Mikor milyen – érdektelenül rántok a vállamon, nem szeretnék neki nagy jelentőséget tulajdonítani. – Mondjuk úgy, hogy nem okozott nehézséget visszaszokni abba a bioritmusba, amiben, tudja… anno is voltam – megemelve kézfejemet ujjaimmal apró, körkörös mozdulatot írok le, visszautalva a már szinte régmúltnak tekinthető időszakra. – Folytonos készenlét, akaratunkon kívül elmaradozó ebédek, futtában bekapott Subway-es szendvicsek, néha csak egy kávé, ha épp más megoldás nincs – hanyag mozdulatot teszek az imént lerakott ital felé. Ma épp nem volt, de nem bánom, ha nem válik minden titkom tudójává.
Minden alkalom más, mégis ugyanolyan -ugyanazokat a köröket futjuk, ám különböző ajtókon dörömböl, én mégis erőmön felül próbálom védeni azokat. Ha az ablakon át, vagy a küszöb alatt igyekezne belátást nyerni, úgy azokat a réseket takargatom. Nem önálló elhatározásból vagyok itt, tudjuk ezt mindketten… valahol mégis a saját szándékaimat erősíti az, hogy mindig -ha a körülmények is mellettem állnak- időben érkezem, de legalábbis annál tovább, ahogy most ő tette velem, én se szoktam váratni, ha mégis, telefonálok. Ha őszinte akarok lenni, élvezem a társaságát. Kár, hogy ilyen kellemetlen feltételek közé szorítkozva kell megejtenünk, minden áldott héten.
- Nem gondoltam… - halványan, ujjaimat babrálva mosolyodok el, ahogy rá vezetem a pillantásom. - …amikor szóba került a visszatérésem, hogy abban nem maga a munka lesz a legborzasztóbb, hanem a főnökeim rosszallásával rám aggatott billog, amit ezek az ülések okoztak. Új helyen kezdeni úgy, hogy az újonnan érkező kolléga pszichiáterhez jár? Tojáshéjakon járkálunk egymás körül... – rosszallóan húzom el a szám, sokkal inkább az ő véleményüket, semmint a sajátomat prezentálva. – A maga javaslata volt a konzultációk folytatása, vagy az övék?... Vagy lehet jobb kérdés, hogy miért engedtek vissza, ha még szükségem van magára? – kérdezem, minden szemrehányás nélkül. A kíváncsiságomat a valós érdeklődés vezeti, különösen annak biztos tudatában, hogy előbb kapok tőle válaszokat, mintsem a főnökeim által.

Amikor fuldokolsz, már nem számít, ki és milyen gyorsan dobja utánad a mentőkötelet -ha a fejed a víz alatt van, elvesztetted a harcot. Jobb volna, ha elnyelne a sötétség, de ösztönös emberi reakció, hogy az utolsókig küzdünk, mielőtt a környezeti hatások ellenünk dolgozva végül győzedelmeskednek felettünk. Dr. Crine-t hasonlóan küldték az életembe, miután a robbantást követő napokban mindaz, ami már hosszú ideje ellenem hangolta a tulajdon elmémet, egy egyszerű hullámból cunamit generált az agyamban. Egyszerű lett volna a megoldás: elfogadva a rajtunk felülkerekedett helyzetet visszamenni Chicagoba, és a választott állam közigazgatási területén tenni tovább a feladatomat. Van, hogy elesnek társaink… én is lehetettem volna az egyik közülük, hiszen pontosan azon feltételek alapján látom el a munkámat, mint ők -nem életbiztosítást, hanem munkavállalói szerződést írtam alá, ami külön pontban taglalja a váratlan sérülések, és a haláleset témakörét. Az élet mégse annyira fekete-fehér, mint a papírra nyomott szöveg… a megrázó körülményeket nem lehet mindig a realitás mentén értelmezni, hiába mondták, többek között a Doki is: nem a maga hibája.
Ha Crine a mentőkötél, én már rég nem látom annak a lehetőségét, hogy belé kapaszkodva ő kihúzhat a szorult helyzetből, nem is áltatom vele magamat. Ennek nyomán invitálom csevejnek álcázott tudakozásra, mintsem, hogy hagyjam, szaktudása szerint navigáljon az elkövetkező egy órában -nála, a saját felségterületén nem hagyom érvényesülni, csupán, amikor a felvetéseimre várom a válaszát. Figyelem míg beszél, a mimikáit legalább annyira, mint amit mond. Noha nem élek a nyitott tartása sugározta bizalmassággal, amivel próbál megnyílni, és a köreibe fogadni, azt mégis, mint minden hasonló alkalommal, értékelem. Azt úgyszintén, hogy a vaskalapot rendre otthon felejti, és nem a sztereotip sémákat követi, miszerint a páciens beszél, a terapeuta meg csöndben jegyzetel -nem szűnik meg szimpatikusnak lenni, hogy bőbeszédűen reagál félszavak helyett.
- Nehéz, miután a DSM-ben a mai napig nem szerepel, sem, mint pszichiátriai betegség, sem, mint rendellenesség – legjobb értesüléseim szerint, de ő a szakavatott a témában, én legfeljebb csak felszínes tudással kapálózok a legfrissebb pszichológiai értekezések után. – A kilencvenes évek végén-kétezres évek elején volt az FBI-nak és a Vermonti Egyetemnek egy közös kutatása, ami, ha jól emlékszem, talán ezerkétszáz túszesetet tárgyalt, és mindössze nyolc százaléka mutatta az elrabolt vagy fogságban tartott személyeknek a Stockholm-szindróma tüneteit – vázolom röviden. – Tehát amennyire ritka, mégis olyan bőszen dobálózunk ezzel a kifejezéssel akár a mindennapokban is a túszdráma ellenében. Sőt, talán már többször ott, mint a büntetőjogban vagy a pszichológiában… bár nem meglepő olyan társadalomban, akik előbb tájékozódnak a Google-ról, és önkényesen diagnosztizálják magukon az ADHD-t, a PTSD-t, az OCD-t, csak, hogy párat említsek… - halványan mosolyodok el. Szándékosan piszkálom fel az önorvoslás témakörét, arra várva a reakcióját, hiszen magam is ezt tettem -úgy merült fel a Stockholm-szindróma eshetősége, mintha fényt gyújtottak volna az agyamban, holott csak egyszerű elterelés arra, hogy megküzdjek a ténnyel: képtelen vagyok tovább állni. Arra, hogy ezt közvetítsem felé is, szegény Emily tragédiáját használom, mint kommunikációs teret, miközben tudatlanul leplezem le magam előtte a stresszlevezetőnek szánt, mégis túlontúl beszédes mozdulatokkal. Feszülten harapok a szám szélére, míg hallgatom. Ujjaim tövig vágott körmei ütemesen karmolják alsó ajkam, mintha türtőztetni akarnám a felszakadni kívánkozó, ki nem mondott szavakat. – És azokkal az esetekkel mi van, amikor bár felismeri, ha úgy vesszük, az elszenvedő fél, de változtatni mégse tud rajta? Leszámítva ugyebár a terápiát – fordítom felé hanyagol a csuklómat, mielőtt kezem visszasimulna annak korábbi helyére. – Vagy a szóban forgó, drasztikus kimenetelt… - úgy toldom hozzá, mintha tartanék tőle, ha nem teszem, hamarabb kapcsol az agya, és rakja össze a képeket, minthogy azt esélyem lenne meggátolni.
Az előre megjósolt válaszra csak bólintok, szememmel futólag pillantva a mutatott irányba -hiába tudom betéve az írott kismonológot, újból megmosolyogtat annak utolsó mondata. Mélyen sóhajtok, mikor magához ragadja a szót. Automatikusan indul tanakodó állásra a kezem, ahogy a tarkóm után nyúlok, és jobb híján a cipőjét tanulmányozom, míg a válaszon gondolkodok.
- Nem tudom, valami kutyás film volt… Marley meg én? Talán ez a címe – kérdezem, mintha azt várnám, ő jobban tudja. Sejtem, mit vár tőlem, de nem tudom neki megadni az ideálisnak vélt választ. – Soha nem tudtam csupán egy valamire hosszútávon koncentrálni – megyek elébe, szinte védekezve húzva fel a vállamat. – Untat a linearitás, az egyszerű, hétköznapi dolgok, amiknek nincs mögöttes tartalmuk, hanem pontosan azok, amiknek mutatják magukat... Már kissrác koromban is, ha nem kaptam választ minden kérdésemre, ha nem adtak a birtokomba széleskörű tudást, csupán egy irányba próbálták lekötni az érdeklődésem, nem bírtam megülni a székemen, feszült lettem, ideges. Ezért járattak felzárkóztatóba, „deviáns” volt a viselkedésem a többiekéhez mérten – elmosolyodok. Ki tudná, ha nem pont ő, hogy ez a mai napig se változott? – Rossz szokás, tudom, de sokszor emiatt nem tudok a kérdésekre egyszerű, egyenes választ adni. Általában a nekem szegezett érdeklődés beszédesebb annál, minthogy azt le lehetne tudni annyival -újabb kérdést vet fel bennem, ezért fel is teszem, hogy a saját tudástáramat bővítsem másé helyett – bár ezt akár nevezhetnénk úgy is, hogy szakmai ártalom. Legtöbbször, mikor egy ügy élére állunk, egymást kísérjük keresztül a sötétben a másik gondolatai mentén egészítve ki azt a képet, amit mi már elkezdtünk megfesteni a saját meglátásaink alapján. – Úgyhogy, bár ígértem, nem tudtam figyelemmel végignézni – ismerem be, bár sejtheti, nagyon nem törtem magamat azon, hogy odaszegezzem a TV képernyőjére a szemem. Monoton háttérzajként jelen volt, de két percnél tovább, az eseményre irányuló érdeklődéssel nem ültem a kanapén.
Egyszerű a kérdése, mégis megtorpanok. Összepréselve ajkaimat nézek rá, de nem tovább annál, hogy leolvassam, egy őszinte, lényegre törő, beismerő vallomást várna. A padlóra siklik a tekintetem.
- Soha nem voltam jó alvó, talán mondtam már – nem talán, egészen biztos vagyok benne, hogy már mondtam, egészen hasonló körülmények között. A válasz mélyen, feketén húzódik mindkét szemem alatt -rosszabb, mint legutóbb volt, hisz én is meglepődtem a tükörben látott sötét karikáktól a minap, de nem tragikusabb, mint akkor, amikor a legrosszabb állapotomban látott. Fejtegethetném, de ahogy ránézek, érzékeltetem, részemről ennyi volt a replika, még ha nem is egyenes, se nem célzott.
Ha nem is ejtem a támlának a hátam, érzem, hogy megrogy az egyenes tartásom. Akarom tudni, hisz mindig szomjazom a tudást, egy részem mégis megbánja, hogy belekezdtem, hogy kicsíptem egy darabot az aggályaimból, és azt átnyújtottam neki, elemzésre. Amilyen könnyedén alkalmazom a másokból való olvasást, legalább annyira utálom, hogyha azt rajtam alkalmazzák… márpedig, aki eddig a legközelebb jutott hozzá, az pontosan ő.
- Megtartására? – vetem közbe halkan, halványan mosolyogva, de nem tartóztatom fel a folytatásban. Nehezen lehet megtartani bármit, ami nincs -nem több egy arcrándulásnál a beismerő reakcióm, hogy erre, bárminemű kertelés nélkül ő is kitér. Elnyílnak ajkaim, ahogy megkísérlem a hirtelen, átgondolatlan választ, mégis összezárom, mi több, préselem őket. Őt nézem, de nem látom… nem fixírozom a mimikáit, nem ugrok megszokásból bármilyen rezdülésére, épp csak rajta pihentetem a szemem.
- Nem. Ténylegesen vártam… - határozott a múltidő, hiába, hogy a hangom minden, csak nem magabiztos. – De nem azért, hogy hasznosnak érezzem magam… vagy nem csak azért. Hanem hogy lekössem a figyelmem, hogy ne magammal foglalkozzak – szegényes mosolyra rezdül a szám széle. – Némileg kötelességtudatból, és hiúságból, hisz ki akarná elfogadni, hogy parkolópályára lett állítva, holott pár éve a karrierjének csúcsán volt?... Apám mindig azt mondta, „ha elkezdtél valamit, csináld is végig!” – ritkán emlegetem, talán szóban eddig nem is tettem, csak a rendelkezésére bocsájtott füzetben, amit még a kezelések elején adtam át neki. Közös megegyezés volt: ha nem tudok róla beszélni, próbáljam meg leírni. Én pedig leírtam, átadtam neki, és azóta is próbálok úgy tenni, mintha nem is létezne a legtöbb beismerő vallomásom. – Engem pedig sértett, hogy nem csinálhatom, főként, mert nem önálló elhatározásból történt, hanem mert azt mondták. Most viszont mégis, valahogy sok... Mi van, ha újból megismétlődhet, ami korábban volt?... - magam se tudom, hogy miről beszélek igazán: a robbanásról vagy Jenniferről… talán mindkettőről, vagy egyikről sem. Lehet arról, hogy megint a pszichiátriai intézet küszöbén fogok illegni, míg azon tanakodnak, befelé vagy kifelé rugdossanak.

Nem tudom nem észrevenni, és célzásként értelmezni a felém billenő kezét, de végtére is én voltam, aki elé dobtam a lehetőséget, ő meg gátlástalanul élt -vagy éppen visszaélt vele. Elmosolyodok, nem túlzón, pusztán egy futó görbülettel biccentek, szinte értésére adva, ha nem is örömmel, de üdvözlöm abban a beszélgetésben, amit a felszín, avagy a ténylegesen kimondott szavak alatt folytatunk. Nem mondhatnám, hogy az egészségesnél nagyobb kontrollmániám lenne, ám nem is tagadnám, ha valaki rám aggatná a jelzőt. Ügynökként, úgy gondolom, az volna meglepő, ha ennek halvány jelét se mutatnánk -egyenértékű lenne azzal, hogy nem is érdekel igazán, mi történik körülöttünk. Ehhez mérten néhányan vállalható, sokan túlzó mértékben rendelkezni akarunk afölött, amit az élet körénk sodor, és amit, hogy kezelni tudjuk, saját birtokunkba akarunk hajtani. Egészen hasonló állapot áldozata Dr. Crine is, hiszen mindenkor birtokolni vágyom a beszélgetéseink feletti hatalmat, én akarom szabni benne a szabályokat nem holmi dominanciából, sokkal inkább színtiszta védekezésből. Nem ellene küzdök, hanem magamért.
Számos ponton szeretnék közbeszólni, meglátásokat hozzáfűzni, de az agyam szándékát felülírja az arra való képtelenség -őt figyelem, míg beszél, de a borúba forduló gondolataimat épp csak elérő szavai mellet túlzott odaadással kell lennem a stabil, ütemes levegővételre. Karfára könyöklő kezem ujjain érzem a felszínesen vett és kilélegzett levegőt, ahogy azok töretlenül alsó ajkamat babrálják. A túlzottan mély levegőkkel egyenletesen emelkedik a váll, egyértelmű jele a zaklatottságnak, pániknak, ezért kerülöm… mégis, ahogy próbálok a lehető legtermészetesebben oxigén után kapni, abban érzem a legmesterkéltebb folyamatot.
- Sajnos nem minden esetben lehet arra apellálni, hogy az érintett félt körbevennék támogató családtagok, barátok… - megköszörülve a torkomat találok a hangomra, ahogy ültömben fészkelődve próbálok újból kényelmet lelni a lehető legkényelmetlenebb élethelyzetben. Mégis mit mondhatna az, akinek az egyetlen barátja a terapeutája?... – A feltételezett eset kapcsán? – kérdezek vissza, számra harapva még a szemöldökeim is kérdőn szaladnak fel, ahogy széttartva kezeimet tanácstalanul ingatom a fejemet. Már én se tudom, miről beszélünk, kire következtessek: Emilyre vagy magamra? Vagy csak általánosságban beszélünk? A korábbi, állóvíznek magasztalt mocsár, amibe Jennifer jelenléte hajított kavicsot felfodrozva annak felszínét, most, a szembesítő nézetekkel, kérdésekkel olyan, mintha egy atomot kapott volna. Nem csak a gondolataim sűrűjén át hallom annak robbanását, szinte érzem is a vele együtt járó lökéshullámot, ami taszítana, valljak színt -arról, amiről már amúgy is, a szavaiból következtetve, tud-, mégis visszatart valami -látni akarom a pusztítást, amit művelt ahelyett, hogy menekülnék előle, míg van rá lehetőségem. – Nem tudom… - nem válaszolom meg a kérdéseit, de az egészen szánalmasnak tetsző hangszín mögött talán érezheti, bár egészen elememben éreztem magamat, most mégis elvesztettem a fonalát annak a gondolatnak, amit én gurítottam elé. Elfordítom róla a tekintetem, jobb híján az ablak felé meredek -túl sok minden van a fejemben, mégse tudok hangot adni egy gondolattöredéknek sem… szinte lehetetlennek érzem, talán nem is sikerül, hogy a belső feszültséget, amit a tehetetlen helyzet okoz, meg tudjam fogni, hogy legalább külső jegyeiben ne mutatkozzon meg. Ritka jelenséget tapasztalhat: Wyatt Leneghant, amint nem találja a szavakat.
Deviáns -könnyedén illetem egykor volt énemet a kifejezéssel. Talán apa is így tett volna, ha körültekintőbb használója lett volna a nyelvi lehetőségeinknek. Ő ennél lényegesen egyszerűbb, közérthetőbb szavakat alkalmazott… mihaszna, semmirekellő, nyomorult, retardált, féleszű; mikor mi jutott éppen az eszébe. Nem tudott belepasszítani a számára ideális sémába, hát ott támadott, ahol csak fogást talált rajtam... voltaképpen bárhol. A Doki hangja húz vissza a lelki szemeim elé vetült emlékfoszlányokból, mielőtt azokban túlzottan elmélyednék -hosszasan szívva be a levegőt, kihúzva magamat fordítom felé az érdeklődésem.
- Azért néha örülnék, ha ki lehetne ezt kapcsolni… - elmosolyodok, ahogy mutatóujjammal a halántékom irányába körözök. – Bár szerintem ezzel nem vagyok egyedül – nem mondom ki konkrétan, de egyértelműen rá utalok. Lehet, mi több, biztos nem szívesen von korrelációt saját maga és egy páciense között, de annyira már ismerem, hogy tudjam, ha nem is mindenben, sok szempont alapján hasonlóan gondolkodunk. – Meditációval? – kérdezek vissza, tálcán kínálva a lehetőséget, hogy gondolja át még egyszer. Felszaladó szemöldökeimmel ellentétesen a fejem pont, hogy előre fittyen, ahogy szemeimet meresztem rá. – Nézett manapság a látleleteimbe? – nevetve biccentek a dohányzóasztal felé eső oldalán halmozott lapseregletre. – Tetszik egyébként, legalábbis a meditáció gyökere. A testi- és lelki tudatosság, a szellemi képességekre való rávilágítás, külön a szuggesztió és intuíció lehetőségei, de leginkább a tudat központjába való eljutás. Kár, hogy ezt az egészet elrontják azzal a vallási, spirituális humbuggal, ami egy általában racionálisan gondolkodó ember összes érdeklődését elveszi a témában. Tudom, mindenki azt és annyit tesz zsebre, amennyit akar, de… - felé legyezem a kezemet, jelezve, hogy hallottam már korábban, és ezúttal is sejtem, hogy ez lenne a válasza. Nem vagyok hitetlen, ám szeretem azt a saját belátásaim mentén művelni, nem aszerint, ahogy azt bekorlátolják -épp elég megfelelés van az életemben ahhoz, hogy ne hajtsam e tekintetben is rabigába a fejem.
Magam se tudom, mi késztet beszélésre, mégse tudok megálljt parancsolni és visszavonulót fújni akkor se, amikor érzem, elhatalmasodik felettünk a pedzegetett téma. Talán az amúgy is zaklatott, kilátástalan állapot, amiben érkeztem, a visszakozásra szánt energia teljes hiánya, a kialvatlanság, fáradtság sajátos tünetegyüttese az, ami kiskaput nyit neki, és ahol nem átallott keresztülmasírozni. Az én haderőim képtelennek bizonyulnak arra, hogy venni, jobban mondva tartani tudjam az iramot, amit diktál -megadom magam.
- Most úgy érzem, ha később került volna rá sor, akkor se lett volna jobb – nem tudom, válasz-e a kérdésére -inkább csak egy utalás, hogy nem most rontottuk el, összességében kellemetlen a helyzet, amin később se lehetett volna kozmetikázni. – Tudom… - már-már érdektelen mozdulattal legyintek felé, apám további említését hallva. Elfordulok, nem, hogy nem keresem, inkább kerülöm a szemkontaktust, mikor fogódzóként az ajtó felé pillantgatok. Távoznék, minden további nélkül -belülről érzem feszíteni a késztetést, hogy meneküljek, de ha akarnám se tudnám cselekvésre bírni a lábaimat. – Sose akartam megfelelni neki. Vagy inkább csak nem lehetett – az öcsém próbálta, helyettem is, mégse ért vele célt. – De nem mertem nem próbálkozni – ismerem be, a szám előtt tartott kezem okán fojtottan, noha eleve nem túl biztos a hang, ami kiszakad a torkomból. Mindent figyelek a térben -mindent, csak Crine-t nem, hiába, hogy támogatóan próbál felém nyitni. Úgy dobálok elé információmorzsákat, mint a madarak elé szokás, de látszik, nem jó szívvel… úgy érzem, nem is önálló szándékból teszem, most mégse ellene küzdök, hanem az önerőből működni akaró, és a segítségért kiáltó énjeim viaskodnak egymással. – Nem tudnám megmondani – mindent, talán az lenne a legfrappánsabb, és legőszintébb válasz, amit produkálni tudnék, mégse teszem, szimplán, mert azt a „mindent” se tudnám úgy szavakba önteni, hogy annak kellő nyomatékot tudjak adni. Nincs is annyi időnk, hogy megérné megpróbálni. Feszülten nedvesítem ajkaimat, aprókat csóválva a fejemen igyekszem leküzdeni a felszakadni igyekvő, hitetlen nevetést. – Tisztában vagyok vele, Doki, de hiába tudjuk, mire vállalkoztunk, hiszen ilyenkor mindig ezzel a legkönnyebb takarózni, ezt a legegyszerűbb a fejünkre olvasni… Maga szerint egyszerű keresztül lépni azon, hogy azért, mert nekem épp máshol járt az agyam, rutinból dolgoztam és sikerült kevesebbre értékelnem az elkövetőnket annál, ami? Emiatt a hanyagság miatt több ember halála között még egy barátomét is én okoztam! – indulattal bökök a mellkasomra, némileg előre dőlve ültömben. Dühödt levegőkkel csillapítom az agyamat, a szívem heves lüktetését igyekszem fékezni, ahogy szemeiről ismét ellesek az ajtó felé. Talán soha nem pedzegettem neki a témát -ennyire mélyen legalábbis biztosan nem. – Nem vagyunk gépek, bár pont magának kéne ezt ecsetelnem?... Nem tudom kikapcsolni ezt az érzést, pedig higgye el, mindennél jobban szeretném – nekivetem a hátamat a mögöttem lévő díszpárnának -talán, mióta ide járok, először… Elgyötörten dörzsölöm át tenyeremmel az arcomat. – Meg… Tényleg megismétlődhet – támasztom alá a véleményét, aprókat bólogatva, míg a tűnődésből újból felnézek rá. – De akkor nem ezen az oldalon akarok lenni…

- Sokszor gondolkodtam már rajta, hogy miért lesz nekünk jobb, miért érezzük jobban magunkat attól, ha másnak is rossz – észre se veszem kezem kényszercselekvését, csak, mikor felszakítva gyűrűsujjam körömágya mellől a bőrt a tűhegynyi sebet csípősen üti meg a levegő. Lassan emelem Anthonyról kézfejemre a szememet. – Persze, a traumaterápia ezen része hamis összetartozástudatot ébreszt, azt gondoljuk, részesei vagyunk általa valaminek… valami olyannak, ahol „megértenek”. De végtére is az ilyen közösségek tagjai hasonlóságukkal ellentétben nem egy kaptafáról valók, mindenki más környezetből, más élethelyzetből jön, különböző traumákkal, megélési fázisokkal, amik legalább annyira eltérőek lehetnek, mint az azokat megélő emberek. Tudom, sokszor az is elég, ha meghallgatnak, de… - összefonva mellkasom előtt kezeimet húzom felfelé vállaimat, míg visszaejtve folytatom. - …az is csak időleges, arra a pillanatra koncentrálódik, amikor ott, benne vagyunk a beszélgetésben. Otthon viszont ugyanúgy egyedül vagyunk, nem fogja senki a kezünket. Egy délután nem tesz semmissé több napnyi összezártságot a gondolatainkkal – ahogy egy heti egyszeri, jelen pillanatban délelőtti konzultáció se, de beharapott ajkammal fogom meg a kikívánkozni szándékozó szembesítést. Nem őt minősíteném ezzel, hisz pontosan tudom, erőn felül próbálkozik, amióta csak ismerem, egyedül. Kíváncsi lennék, mit gondol -fog bármilyen célt is elérni? Valószínűleg igen, ha nem így vélekedne, nem fogadna minden egyes alkalommal ugyanolyan hetyke mosollyal, mint ahogy tette ma is. És vajon kiben bízik ennyire: magában, a képességeiben, vagy bennem?
Lehajtom a fejem, míg hallgatom, pont, mintha titkolóznék -holott ép ez az a gesztus, amivel a leginkább engedem láttatni azt, amit rejtegetni vágynék nem, hogy előle, de mindenki elől. Még magam elől is…
- Lehet nem az elviselésre motivál… inkább arra nem motivál semmi, hogy ki merjen lépni belőle – hasonlóan hat, mégse ugyanaz a kettő. Közösen elmélkedünk -egy külső szemlélő számára legalábbis mindenképp ezt a látszatot keltenénk, véletlen se egy általa kicsikarni vágyott vallomást, amit a legkörülményesebb módon, de megadok neki. Nem a megszokás, véletlen se egy kényszerállapot az, amibe olyan görcsösen kapaszkodok, noha azt nem állíthatom ilyen meggyőződéssel, hogy nem befolyásol idealizált emlékkép a ragaszkodásban. Jennifer mellett éltem át életemben először a hovatartozást, a szeretetet és a megbecsültséget, az érzését annak, hogy még én is kellhetek valakinek -valakinek, aki mégse tartott elégnek ahhoz, hogy a konfliktust velem kezelje, ne pedig hagyja, hogy pusztán a pillanat tört része alatt egymás ellen hangoljon minket. Felvet bizonyos kérdéseket, hogy vajon mindvégig bizonytalan volt-e bennem és az emberségemben, vagy csupán védekezőmechanizmus volt, amivel eltaszított magától. - Már rég nem érint meg – a kijelentés ellenére mégis, továbbra is a kinti látképet fixírozom, hiába, hogy csak a szemközti épületre nyílik rálátásom. Az elmúlt évek, évtizedek bár ellent mondanak ennek, mindig fontos volt számomra a természetközeliség. Kissrác koromtól kezdve köteles voltam apám farmja és az akörüli teendők miatt az időm nagy részét házon kívül tölteni -nagyon ösztönözni mondjuk nem kellett, inkább az esti órák közeledtével vált problémássá anyám becsalogatási szándéka, holott sokszor csak egy fa tövében olvastam, vagy a saját szemüvegemen keresztül, nem apám intelmein át fedeztem fel a körülöttünk lévő világot. Minden évszaknak megvolt a varázsa -a nyárnak az anya veteményese körüli ténykedéssel különösen. Mára mégse érint meg a napsütés, a madárcsicsergés, az élénk színek… semmi…
Az övéhez hasonló kaján mosoly kúszik a szám szélére.
- Csak reméltem, hátha meggondolja magát – ismerem be szemrebbenés nélkül. Apránként hagyom leolvadni ajkaim szegletéről a mosolyt, szemeimet a kávéspohárra vezetem, elnyújtózva érte pedig el is veszem, hogy az utolsó korttyal időt nyerjek, noha azután is csak némán nézek magam elé. Szusszanással nyomva el a felszakadni szándékozó, horkantás-szerű nevetést keserédes vigyorral emelem rá újból a tekintetem továbbra is a csönddel, és a saját idegeimmel játszva. – És ha az igazán boldog időkre való emlékezés tölt el a legnagyobb szomorúsággal? Gondolom azzal nem sokat profitálnék – oldalra biccentve a fejemet tudakolom. Kérhetné, hogy akkor emlékezzek a családomra, a velük közös pillanatokra, és nem lennék meglepve, ha ténylegesen megtenné, hisz alig tud azokról az időkről bármit is. Úgy is mondhatnám, mindennél kevesebbet… ha lett volna olyan történés kissrác koromban, amire ma boldogan gondolnék vissza, mindet felülírná az anyám torkán kisüvítő, kesereves, szinte szűnni nem akaró segélykiáltásának visszhangja, a rendőrautók és a mentők sziréniának éles vijjogása, az öcséim kétségbeesett kérdezősködése, hogy mi történt, mi az a vörös a kezemen, és különben is, mi lelte anyát és engem… nem utolsóként apám kifacsarodott, véráztatta holttestének látványa. De ezekről nem tud. Jenniferen, és azokon kívül, akik megélték, tulajdonképpen senki…
Magasba emelkedik és mélyre süllyed a vállam a kérdésével egyidejűleg beszívott levegő okán. A karfára felkönyökölt kezem ujjai alsó ajkam bőrdarabkáit szaggatják, ahogy elfordulok tőle.
- Csak rólam jelentenek magának, vagy azokról is, akikkel kapcsolatba, vagy valamiféle incidensbe kerülök a munkám során? Munkatársakról, érintőlegesen, például… - dobom vissza a kérdést, de feltételezem, nem lepi meg. Percekkel korábban fejtegettem neki, miért teszem az egyenes válasz helyett, miközben számára iránymutatásként szolgál a megfejtés felé -odaadom neki a zsinór végét, hogy rájöhessen, hol keresse a csomópontot, miközben én is, remélhetőleg, eddig nem tudott információval lehetek gazdagabb, és fordíthatom azt a jövőben a hasznomra.
Mély levegőim felületessé válnak, pihegek ahelyett, hogy még inkább szabályozva azt próbálnék hatni a hirtelen támadt indulatra, ami után magatehetetlenül kapkodok, igyekezve megálljt parancsolni, úrrá lenni rajta. Hiszen azon túl, hogy kérdésekkel bombázott, Crine nem tehet semmiről… ahogy előre hajol, azzal a lendülettel dőlök hátrébb -alapesetben nem zavarna, hogy ha nem is sokkal, de közelebb került hozzám, most mégis a saját, megrendült komfortomon belül egyedül szeretnék lenni, hogy újból magam köré tudjam azt építeni.
- Ez a munkám… - felé kitartott kézzel szembesítem, mintha azt feltételezve, nem érti, rá akarnám olvasni a magam igazát. – Az igazságszolgáltatás, a bűnüldözés- és elhárítás. Nem a dicsőségért és a családtagok hálájáért csinálom, hanem mert azt tartom helyesnek, hogy az erre való képességemet ne megtartsam, hanem a közjónak ajánljam. Pozitív érzelemregeneráció ide vagy oda, ez, amit most vár tőlem, nem holmi bónusz, se nem lélekmelengetés, hanem alapelvárás – karom fel-le mozdításával adok nyomatékot szavaimnak. Tudni kell elviselni a sikert, ha távol is áll a jellemünktől, tudom nagyon jól -kezdetben ódzkodtam a családokkal való találkozástól, ha tehettem, kerültem a lehetőségét is egy hálálkodásba torkolló beszélgetésnek. Idővel, bár oldódott ez a gátlás, és képessé váltam odaállni eléjük, minél hamarabb próbáltam menekülni a kellemetlen pillanatból.
- Tudom, csak az hibázik, aki tesz is valamit… - legyintek közbeszólva. Hallottam nem egyszer, nem is kétszer, ennek köszönhető a hanyag mozdulat, amivel, ha tehetném, ha nem lenne szakavatottabb annál, csitítanám, mi több, belé fojtanám a szót. – Lehet. Lehet tényleg ezt tette volna, akkor is, ha nem vagyok ott. Ezek puszta feltételezések. „Mi lett volna, ha…”, ami csakis arra jó, hogy saját magunkat nyugtassuk, levegyük a vállunkról a terhet. De ott voltam! – szinte szavanként hangsúlyozom, rámeresztve a szemem. Ha úgy is hat, nem neki címzem a dühöm: ő mindössze elszenvedője mindannak a kimondatlan, elfojtott haragnak, ami hosszú ideje már, hogy szorítja a mellkasomat. Töredékét kapja csupán annak, amit a felszín alatt tartok, és ami küzd a hallgatóságért… mégse adok magamnak feloldozást, ha át is szűr valamennyit, nem omlik össze a gát.
- Életcélt… - visszhangzom utána fojtott hangon, dühhel vegyes kétségbeeséssel fújva ki a levegőt. Érzem, ahogy megrándul a vállam, míg rezignáltan, ajkaimra költöző, árulkodó mosollyal, gyengén és már-már esdekelve nézek rá. Nem tudom, hogy kéne. Nem tudom, mi lehetne az, se, hogy hol kéne elkezdenem kutatni… minden, amit valaha csináltam, vagy csak próbáltam, elromlott. Mindenki, akivel valaha törődtem, akit szerettem, eltaszított magától. A munkámon kívül nem vagyok jó semmiben, mégis tartok tőle, mint mindig is tettem -amennyire vonzott, pont annyira féltem elkötelezni magam mellette. Nem csak a próbálkozásaim, az életem is, úgy ahogy van, kisiklott…
- Ki mit tart sikernek – mormogom a kézfejem mögül, ahogy annak döntöm a szám. Tudom, különösen, mióta megállás nélkül a toll sercegését hallom, hogy lassan elérkezett a pillanat, hogy felálljak, és kisétáljak a sokszor szemmel tartott ajtón, mégse bírom rászánni magam -hátam továbbra is a párnáknak dőlve pihen, és üveges szemmel meredek a Doki minden mozdulatára, hiába, hogy bár nézem, nem látom tisztán az egymásból következő folyamatokat.
- A nyugtató, amit felírt… - próbálkozok kiszáradt torkom miatt ércesen, kezemet lassan emelve el ajkaim elől. – Lassan elfogy – pontosan tudja, mikor adott receptet az előző adagra, én pedig pontosan tudom, hogy a szükségesnél pár nappal hamarabb nyújtom be az igényt, mégis, amennyire a körülmények lehetővé teszik, határozottan, céltudatosan nézek rá.

- Már ha be lehetne kategorizálni efféle traumák esetén, kinek rosszabb – kontrázok a véleményére, ahogy nyegle csuklómozdulattal felé billentem a kezem, mielőtt az arcomra simulna, hogy átdörgöljem vele pár napos, hanyagnak még épp nem nevezhető, de annál lényegesen nagyobb borostámat, mint amit általában meg szoktam engedni magamnak. – Persze vagyunk, vagy vannak néhányan, akik magukat, a problémáikat alábecsülve azt feltételezik, nekik nincs joguk arra, hogy sajnálkozzanak, miközben „másnak mennyivel nehezebb”… önleépítő szakkör ez inkább, nem önsegítő – szám elé fordítva kézfejemet, apró mozdulattal karmolom a levegőbe az idézőjeleket. Sose szerettem beismerni, ha gondom akadt -jobban mondva sose hagyták, hogy beismerjem, ha gondom akadt. Bár jó lenne annak az újonnan közkedveltté vált gondolatnak tulajdonítani, miszerint „ahol te problémát látsz, más lehetőséget”, a valóságban, hiába nem varrhatok mindent az ő nyakába, de apámnak köszönhetem azt a mentalitást, miszerint érdemesebb a szőnyeg alá söpörni az aggályokat, mintsem, hogy megoldjuk azokat. Épp csak azt nem látta, és én is nehezen ismerem be, hogy annyi mindent hajtunk be alá, hogy idővel púppá válik az anyag alatt, és ha nem figyelünk, átesünk rajta…
Elhúzom a számat a kérdésére -csak nem mosolyra, mint ahogy ő teszi, hanem néma beismerésre. Fogadja akként, ahogy szeretné.
- Érdekes… - lezseren simítom keresztül tincseim közt az ujjaimat, és hagyom elidőzni a tenyeremet a tarkómon. Ajkam korábbi, tétova mozdulata kiszélesedik, és valahova felé, de nem egészen rá nézve teret engedek egy tűnődő mosolynak. – A Penn-en ugyebár pszichológiából csináltam az alapdiplomámat – legyintés helyett csupán a kisujjam mozdul, azzal intem el a minden bizonnyal már előtte is rebesgetett gondolatot. – És akkor valahogy minden, amit maga mond, olyan egyértelműnek tűnt… Bár soha nem praktizáltam, hisz’ nem, hogy a doktoriig, a mesterdiplomáig se jutottam el, hamarabb váltottam kriminológiára... de minden, amit olvastam, amit hallottam, és minden valamilyen módon elnyert tudás, ami egybevág a maga szavaival, itt van – mutatóujjammal futólag bökök a halántékomra, mielőtt színtelen vigyorral folytatnám. – De ezen a kanapén… nem a „tudálékos” fél szerepében, hanem a sérültében, hiába tudom validálni minden felvetését, nem tudok úgy tenni, ahogy egy mintapáciens tenné. Egyszerűen nem megy – dinamikusan húzom fel, majd ejtem le a vállamat, ahogy szusszanva, már-már egy horkantásba oltott nevetéssel ingatom meg a fejemet. Nem, mintha elvárás lenne, szinte az ő hangján hallom a feloldozást a gondolataim közt, mégis úgy érzem, szabadkoznom kell. Nem feltétlen előtte; magam előtt, hátha ezzel, a bevonásával tőle kapom meg a felmentést, a válaszát annak, miért vagyok képtelen mindarra, amit ezek a jelenlétek megkövetelnének.
Feszülten fektetem fel kezemet a kanapé háttámlájára, lehajlítva róla az alkaromat egymásba fűzöm ujjaimat. Kényelmetlenül feszengek a mustráló tekintete alatt, metszőfogaim idegesen csípnek bele szám belső felébe, hosszasan kifejtett okfejtését hallgatva.
- Szeretett maga valaha bárkit is annyira, hogy hiába tudta, az adott körülmények között csak bántani tudják egymást, mégse volt képes lemondani róla, mert bízott abban, hogy még nincs minden veszve, hogy a jelenlegi csak egy kellemetlen epizód, amin át kell jutniuk? – személyeskedés, tudom nagyon jól, mégse fékezem meg a hirtelen, talán nyers tudakolózást. Kérdőn mozdul hajvonalam felé a szemöldököm, szinte sürgetném a választ, holott azt is megérteném, ha figyelmen kívül hagyná, elhessegetné azzal, hogy „itt nem rólam van szó”. – Csak, hogy miért kérdem… - aprót mozdulok ültömben a folytatás előtt. – Mondhatnánk, hogy ez csak egy „párkapcsolati dilemma”, de nevezhetjük akár ezt is traumának, nem? – kérdezek rá, hiába nem várok replikát; annál hamarabb folytatom, minthogy reagálni tudna. – A traumák feldolgozására pedig különösen jó módszernek tartja, ha segítő közösségben tárgyaljuk meg a problémát, hasonló helyzetben lévő emberekkel, mivel „ők értenek meg minket a legjobban”, hiszen „jártak már azon az úton, amire mi éppen rálépünk”, ezáltal példát tudnak statuálni a saját coping-mechanizmusukkal. Szóval?... – utalok vissza legelsőnek feltett kérdésemre, és az arra várt reakcióra. Nincs szükség rá, hogy a fejemre olvassa, a terápiának nem ez, nem a segítőcsoportok leutánzása a célja, mégis felbosszant annyira, hogy tudni akarjam, ismeretes a témában, átélt-e már hasonlót, vagy efféle kapcsolati dinamikával is pusztán az egykor volt tankönyvek hasábjain keresztül találkozott -és ha az előbbi, akkor ő maga képes volt aszerint eljárni, ahogy azt a több száz szakirodalom prédikálta, vagy rájött már akkor is, hogy az emberek nem olyan fekete-fehérek, mint az üres oldalakra nyomott lelketlen szövegek. – Úgy gondolom, nem is okoltam – pont neki kellene magyaráznom, mit sugall a világegyetemmel szembeni teljes apátia?
Jennifer… egyszeriben simul le minden, korábban az arcomra kiült érzelem apró, visszamaradt mimikája is. Meredten figyelem, némán, várakozón -arra várakozva, a düh vagy a teljes, elementáris erővel érkező tanácstalanság lángjai csapnak magasabbra. Koordinálatlan, szinte robotpilóta-szerű a mozdulat, amivel a kezem a mellkasomra simul. Nem a szívem érezhetően fokozódó ritmusát akarom ellenőrizni -perzsel a fantomérintés, bizonytalan tenyerének lenyomata, amit a legutóbb ott felejtett, én pedig azóta is a bőrömön őrzöm… Csüggedten rándul erőtlen mosolyra a szám széle.
- És maga szerint mit érne el vele? Vagy mit remélne tőle? – őszintén váltják egymást a kérdések -nem látom be, a harmadik fél bevonásával -vagy a bevonásának szimpla gondolatával- milyen vélt vagy valós szándékot vetít előre. – És ezek után mire számítsak? Rorschach tesztre, hogy felmérje a szuicid veszélyállapotot? Vagy már egy megelőlegezett, Ringel-féle preszuicidális szindrómát a kartonomba, hogy ne fárasszuk egymást és magunkat a fekete pacákkal? – elbagatellizált mosollyal biccentek a lapjai felé. – Hogy legközelebb már itt fog ülni a feleségem, mire én is befutok? Ha már úgyis azt mondta, kedvét lelné egy hasonló pár tanulmányozásában – kézfejemmel erősen gesztikulálva felé következtetek vissza az általa nemrégiben elejtett félmondatra, és egyidejűleg adva meg számára a kimondott elégtételét annak, amit úgyis pontosan sejtett, ha nem épp tudott.
- Az incidensek legtöbbször kapcsolatokból adódnak – magyarán a kapcsolataim se magánjellegűek, de nem fejtegetem, helyette csupán felhúzom a vállamat, sugalmazva, mire gondolok. – Volt egy rohamom. Ennyi… - és több, de felteszem, hasonlókat úgyis olvasott már a beszámolókból, nem látom szükségét, hogy elemezzem -annak ellenére se, hogy rég volt már, mikor utoljára pánikrohamról számoltam be neki. Mondhatnám, hogy nosztalgikus az élmény, mégse érint meg annyira a történelem magát ismétlő folyama, hogy arra feldúltabban emlékeznék vissza. A testemet akkor bekebelező érzés bár velem maradt, és azóta is fojtogat, azt nem emeltem gondolati síkra -megtörtént, és bár szégyellem, csupán elkönyveltem megtörténtként.
- Más elfogadni, és meghallgatni. Meghallgatom, mert nem utasíthatom el, hogy valamilyen formán kifejezzék a hálájukat, de elfogadni nem vagyok köteles, mikor csak a munkámat végeztem – vetem ellene a véleményének, noha beszédes lehet a számára, hogy a mondata lényegi részét kikerülöm -ha a hálát nem vagyok köteles elfogadni, a traumát és a tragédiákat valószerűen kézzel-lábbal taszítom el magamtól. Nem gondolom, hogy egyedi eset volna, talán a legtöbbünk hasonlóképpen van ezzel. – Azért ezek eléggé kompromittáló, irányított példák, Doki… - széttárom karjaimat egy halvány félmosollyal adva oda neki a visszakozásomat. – Nyilvánvalóan nem, nem ítélném el őket, de azon túl, hogy állampolgári kötelességüket mulasztották el, valahol nem is várható el egyik esetben se az azonnali, ösztönösen jó reakció – magyarázom visszafektetve jobbomat a karfára. – De akkor ezek szerint nem freudista. Gondolok itt arra… - felé biccentem a kézfejem. -, hogy maga szerint önmagunkon kell változtatni, hogy másképpen lássunk, dolgozzunk fel egy-egy problémát. Freud szerint viszont a személyiségünk már öt éves korunkra kialakul a minket ért külső hatások révén, és majdhogynem formálhatatlan annak korlátoltsága miatt – nem, mintha homlokegyenest állást lehetne foglalni a pszichológia jelenlegi nézeteit döntően alakító személyek elméletei mellett -és nem, mintha bármiben releváns lenne a jelen körülmények között, hogy ő miben hisz és miben nem, helyette ezzel indítom el egy olyan mellékvágány felé, amit még ezelőtt nem jártunk be, és ami lehet, még messzebb sodorja őt az általa remélt megoldástól.
Tartom az újból felém irányuló tekintetét, még a kérdését követő csöndben is. Nem tudok rá felelni, egyszerűen nincs mit mondanom… benedvesítem az ajkaimat, majd még egyszer, és újból, mielőtt mélyen kifújva a levegőt, elmosolyodnék. Bárgyú elgondolás azt hinnem, hogy a mindenkor tökéletesnek ható maszk az előbbi, tanácstalan mimikákat leplezni tudja előle, mégis úgy teszek.
- Majd idővel kiderül – bár nem baljóslatúnak szánom, mégis úgy csapódik le kettőnk között -irányítani nem tudom, visszaszívni még annyira se. Elemelem róla a szemem, jobb megoldást nem találok.
Markáns, szembesítő hangszínét hallva fordulok csak vissza, nem több, egy futó pillantásra, amit az engem vizslató szempárral váltok. Megadóan biccentem oldalra a fejemet.
- Beszélni eddig is beszéltem… - lezseren pihentetett kezemet tenyerével felfelé emelem magasabbra, épp csak eltartva némileg a támaszától. – Csak nem sokat mondtam – gátlástalanul vigyorgok rá, hiába sejtem, nem fogja értékelni. Rengeteg különféle beszélgetést folytattunk már le az itt töltött, fene se tudja, hány órám során -az viszont mindig rajta állt, hogy a sorok közt elejtett információkat hogy és miképp használta fel, már ha éppen felismerte őket.
Beleegyezően bólintok, nincs mit tennem -azt már valószínűleg nem látja, ahogy enerváltan megrándul a szám széle, hiszen mire újból felnéz, már legnagyobb igyekezetem szerint rendezem vonásaimat. A kérdését néma másodpercekbe burkolom, ujjaimat morzsolva, átsimítva és megforgatva a gyűrűmet ízlelgetem, mit is felelnék, ha lenne választási lehetőségem.
- Hogyne – válaszolom ellenére annak, ami reakció gyanánt a fejemben keringett. Ha ő nincs, ha felfüggesztjük a heti meetingeket, az utolsó kis cérnaszál is kiszalad az ujjaim közül, amibe még, ha akarnék, tudnék kapaszkodni, felvértezve azzal a magasztos kifejezéssel, amit ő „célként” emlegetett…

Fülem vonaláig szaladnak a vállaim, míg homlokomba kúszó szemöldökkel ingatom a fejemet.
- Talán jobb volna, ha mindenki magával foglalkozna – efelé a megjegyzés felé is két irányból közelíthetünk: mint általános jótanácsként gondolhatunk rá, de egyértelműbb, és eddigi válaszaim nyomán magától értetődőbb a másik felfogás, miszerint jobb, ha nem is kerülünk ilyen, és ezzel hasonló helyzetekbe, ezáltal teremtve meg a szellemi- és lelki függetlenséget. Az ember alapvetően társas lény, mondhatná, és ahogy az evolúció is magyarázza, a túlélés miatt. Én mégis jobban tartok az emberi kapcsolatok okozta fájdalmaktól, a képtelenségtől, hogy szabadulni tudjak az általuk a saját mentális gyengeségemet egyértelműsítő érzésektől, mint a teljes elmagányosodástól… Talán jobb lett volna soha bele se keveredni.
- Persze… - legyintem el hanyagul a kötelező, szinte kioktató szembesítést, ahogy a szememet forgatva, ha csak egy pillanatig is, elfordulok tőle. Segíteni próbálok -finoman billentem vissza a fejemet, nem jobban annál, minthogy a szemem sarkából rá tudjak meredni, figyelve az általa is megteremtett némaságban az arcát, a gesztusait, a reakcióit. Tudom, hogy ennek így kell lennie, hogy ez így van rendjén, hogy hiába ezért kapja a fizetését, a cél, miszerint valószínűleg azért választotta ezt a szakirányt, hogy valóban segítsen az embereken, szentesíti az eszközt. De nem ez a jellemző… az én életemben nem ez a jellemző. Nehéz a szavait akként értelmeznem, amik, nem pedig azt látni mögéjük, hogy ez, az én esetem csupán egy őt is megedző, kreatív kihívás -márpedig nem esett nehezemre megállapítani, hogy különösen szereti a nehéz eseteket. – Én se e között… - emelem a mutatóujjamat a halántékomra. - …és e között – vezetem át a mellkasomra, beismerő félgörbülettel a számon húzva fel a vállamat. Amíg nem járom ki ezt az utat én magam, beszélgethetünk itt hétről hétre, de nem fogjuk tudni kikövezni azt, ami az ő agyától hozzám vezethetne. Jelenleg szinte kizárólag az eszem uralja az itt töltött alkalmaim túlnyomó többségét, miközben a probléma fő gyökerét nem biztos, hogy ott érdemes keresni… én magam se tudnám megmondani, hol vetették el a probléma magját.
Fesztelenül irányítom rá a reflektorfényt, elbitorolva, bevéve a szerepkörét -nem, vagy nem csak azért, hogy lássa, milyen a fordított felállás, melyet korábban pedzegettünk. Sokkal inkább, hogy fellélegezhessek, hogy visszaigazolást kaphassak, hogy az ő álarca mögé láthassak. Mert, míg ő, mint terapeuta, joggal várja el tőlem, mint páciensétől, hogy hús-vér emberként legyek jelen, hogy megnyíljak előtte, hogy kitárulkozzak, róla azon túl, amit a földrajzi- és fiziológiai profiljából másfél év során megállapítottam, semmit nem tudok. Azok is csak adatok, tények, és soha nem igazolt, de valósként kezelt félinformációk. A pszichiáterektől szinte elvárják, hogy az emberi mivoltukat a napi praxis elejétől annak végéig mellőzzék -én mégis arra kérem, már-már követelem, hogy abból csak egy morzsát, ha megtenné, hajítson elém, hogy tudjam, ő is egy közülünk…
- Lehet – felfelé viszem a hangsúlyt, azon elidőzve, halvány mosollyal biccentem oldalra a fejem. -, csak úgy semmi értelme – nem, mintha teljes szívvel, mindenedet odaadva többre mennél vele… A kibontakozó csendben csak hálásan biccentek -elfogadom és megköszönöm, hogy színt vallott. Ennyi nekem épp elég, hogy ne akarjam tovább háborgatni, ugyanakkor, naiv remény gyanánt remélem, hogy a maradék időnk hátralévő részében a témában ő se fog engem.
Mint mondtam, naiv remény…
- Ha itt ülne? – megemelkedik a szemöldököm íve. Szinte lepörgetve a lelki szemeim elé vizualizált képet magam mellé pillantok, a katonásan sorakozó párnákra, Jennifer feltételezett, ám hűlt helyére. Megvonaglik a vállam, és visszafordulva Crine felé nem bírom megfékezni a savanyú, fancsali ábrázatot, ami az arcomra kívánkozik. – Nem tudom. Nem ismerem – fájdalmasan bukik ki a halk, önmagamat szembesítő felismerés. Kíváncsi volnék a szavaim kiváltotta reakciójára, mégis leszegem a fejem, mielőtt azt láthatnám. Ujjaim a karikagyűrűm köré fonódnak, megforgatva, ellazítva azt, ahogy az ujjhegyemig lehúzom, majd visszavezetem annak helyére -látom lehunyt szemhéjaim sötétjén megelevenedni azt a Jennifert, akihez ez az ékszer köt. A lágy, mellettem mindig örömteli, bájos vonásait; a játékos mosolyát; a rajongó pillantását; szinte érzem az ölelését; a szüntelen birizgálást, amivel a tarkómon kunkorodó hajszálakat matatta; az édes csókját; azt a felszabadító, mindent felülíró örömöt és biztonságot, amit csak akkor éreztem, ha mellette voltam. És ott van az a nő, aki ő, aki nyilvánvalóan és megmásíthatatlanul ő, mégis egyre csak mélyíti azt az ürességet és sötétséget, amit a mellkasomban érzek… Felsóhajtok, ahogy kinyitom a szemem. – Talán egy kicsit – kaján, valahol mégis elgyötört mosollyal felelek a kérdésére, az általa szónokolt folytatásra viszont csak egyszerűen bólintok. Amúgy se hinném, hogy tudna rá mivel hatni…
- Nem én vezetek róla naplót – intek a jegyzetei felé, nem pökhendin, se nem vádaskodón, inkább tényként. Ha megéled, nem azt firtatod, mikor volt utoljára, szimplán örülsz annak az időnek, amit nélküle volt módod eltölteni -minden másra ott van a pszichiátered, aki ha akarod, ha nem, szembesíteni fog vele, hogy megint csak ott vagy a leejtő tetején, amiről ő felfelé cibálna, te mégis saját magadtól indulsz rajta lefelé…
Egyszeriben lélegzek fel, és szalad ki az utolsó kis lélegzetvétel is a tüdőmből, ahogy látványosan is elfogadja a visszakozásra tett kísérletemet. Összeszedem a széthullott énem, ha úgy tetszik, páncélom szanaszét szórt darabkáit, és míg beszél, visszaépítem azt -apránként távolodok el a kanapé háttámlájától, mígnem ugyanúgy végzem, ahogy a konzultációnk elején kezdtem: egyenes háttal, hetyke mosollyal a karfán támaszkodva.
- Ha van egy ház… - kezdek bele, aprót fészkelődve ültömben. - …amit fel akarok építeni, az alapjától kezdem. Akkor lesz olyan, amilyet én szeretnék… Ha felújítani akarom azt a házat, nem fogom csak azért ledózerolni, mert nem egyezik az elképzeléseimmel, de attól még, hogy elfogadom, hogy nem olyan, amilyet én szeretnék, attól még, bárhogy is gondolok rá, nem fogom tudni megváltoztatni a felépült produktumot, legfeljebb a róla alkotott nézeteim fognak hozzá idomulni. Viszont a probléma attól még adott: a szerkezet nem alakítható a gondolat erejével – emelem a kezeimet a vállammal egy vonalba -ezzel pedig kérdőre is vonom azt az egykor volt fiút magamban, aki pszichológiát ment tanulni a Penn-re.
Minden további mondata, hiába akarnám, hogy az újból épített páncélomról lepattanjon, a törésvonalak mentén mégis a bőrömig férkőzik. Bár sztoikus nyugalommal, rezignált mosollyal fürkészem az arcát, míg hallgatom, érzem, ahogy oda, egészen addig hatol a fejemre olvasott lecke, ahová pontosan szánja… vagy akinek pontosan szánja. Reszelősen fújom ki a levegőt ajkaim között, rendezve soraimat újból mosolyra ívelve a számat bólintok, majd mutató- és középsőujjammal csípve össze a felém tartott papirost, arra csak egy futó pillantást vetve hajtom négybe, és fordítom a tenyerembe, ráhajtva ujjaimat. Kérdésére csak egy formátlan „mhm” a válasz, ahogy feltápászkodva, lesimítva zakómat már nyújtom is felé a kezemet -olyan könnyedén, olyan semmisen, mintha az elmúlt egy óra meg se történt volna. A nevem hallatán fordulok vissza, kezemet már a kilincsen pihentetve.
- Kösz, Doki! – biccentek, ahogy kinyitva az ajtót a küszöbről fordulok vissza. – Legközelebb!