Három perc késéssel kell számolnom – legyen inkább öt vagy tíz, aktuális tempóhoz és a munkába sietők mennyiségéhez igazítva előzetes reményteli gondolataimat. Jó lenne három percet késni, azt sokkal könnyebb kimagyarázni, megbocsáthatóbb időintervallumnak tűnik, mert lesz ebből – elvetve önámítási próbálkozásaimat – negyed óra, sőt, akár húsz perc is. Ha nem hagyom ki a kávét, márpedig erősen ajánlott nem kihagyni jelen állapotomban – ehhez elég tekintetemet a szemközti ajtó üveglapjára fordítani, túlzás nélkül szörnyen festek –, fél órára rúghat. Eleve pótolnom kell egy másik buli, egy másik este, egy másik tudatvesztés közeliség után, erre képes vagyok így megjelenni.

Rémesen könnyed ajánlatot tett nekem, menjünk az Astorba, valahogy így hangzott, apádat megkerüljük, én beviszlek, aztán majd összesúgnak a háta mögött, nem lesz baj. Esküszöm, tiltakozni szerettem volna, illetve majdnem kinyitottam a számat, terveztem, hogy kinyitom a számat, rábeszélem valami másra, időben hazaérek, időben lefekszek, időben felkelek, és – mindezt megkoronázván, egyszersmind felelősségteljes életmódomat bizonyítván – időben beérek, egész jó tervnek tűnt, de aztán valahogy mégsem szólaltam meg. Két lépcsőfordulóval feljebb magammal hadakoztam, odalent mindent látott, mindent eltűrt és mindent rezignáltam átélő sofőrje kiégett tekintete alatt már nem mertem visszakozni, macerásnak ítéltem meg, és persze szörnyen illetlennek.

Átérni Greenwich Village-be kész rémálom, Manhattani otthonunkból negyed óra sem telt, mire beestem, most viszont legalább húsz perce kapaszkodom, három oldalról fognak közre, egy telefonját megszállottan nyomkodó fiatal lány, egy újságot olvasó – első blikkre porszívóárus – üzletember, és egy fáradt arcú középkorú férfi. Vele legalább együttérezhetünk, időnként felém lendül a tekintete, nem állapodik meg rajtam, vagyis nem időzik hosszan, inkább átutazóban érinti, mintegy véletlenül, azonban szája sarka fel-felszalad, alig észrevehetően, sors- és bajtársiasságunk jelenként. Jézusom, tényleg rettenetesen festhetek. Arról már végképp nincs fogalmam, miért nem utasítottam vissza a negyedik, majd ötödik koktélt, talán azt akartam, visszakapja, amit nekem adott, ha már megalázom ezzel, legalább csináljam jól, nem igaz?

Hajnal három felé hazafurikáztak, épségben feljutottam, épségben lefeküdtem, és épségben elaludtam – annak rendje és módja szerint. Kis híján lemaradok a nehezen kibogarászható hangról, a finom stop okozta rándulásról, úgy kell sietősen átbújnom néhány kar alatt, keresztülpréselnem magam fél tucat emberen, majd – szinte – ügyetlenül kikecmeregnem a peronra. Tömegből tömegbe keveredek, meg sem próbálok saját útvonalat találni, haladok velük, zsebre dugott kezekkel, erősen markolva a telefonomat, valahogy felszínre jutok, hogy megcsaphasson a friss, kevésbé áporodott levegő. Ha van valami, ami nem hiányzik Brooklynból – szándékosan ragaszkodnom kell dolgokhoz, otthonomnak kell éreznem a környéket, mert évekig tart majd, mire tényleg megvetem a lábam, és eldönthetem, mihez kezdjek –, az a fojtogató csatorna- és hotdog szag.

Útközben belépek kedvenc kávézómba, kettőt kérek, az egyiket roppantul taktikusan – ugyanakkor nevetségesen átlátszó hátsó szándékkal – nem magamnak kérem ki. Egy hét alatt másodszor hibázok, éppen a harminckettedik percbe lépek be, kár lenne mentegetni magam, ennek ellenére az utolsó tömbnél gyorsítok, kocogást erőltetek magamra – rossz ötlet, mindjárt visszafordul minden, amit tegnap belém erőltettek, legyen ez a hivatalos verzió, nem én tettem, kényszerítettek –, fel a lépcsőn, kettő, három, négy, de hiába lököm be puhán az ajtót, az érkezőket jelző csilingelés rögtön elárul.

Néma csend, fél tíz is elmúlt már, viszont legnagyobb szerencsémre Greenwich Village szombaton egész tűrhető. Üres recepciós pult fogad, így nincs más választásom, mint megalázottan, gyomorgörccsel – amit két dolog is kiválthatott, de nincs kedvem tippelni, melyik győzött végül –, hatalmas karikákkal a szemem alatt bekopogok a vizsgáló ajtaján.

Kénytelen vagyok szívdobbanásokban mérni az időt, minthogy – indokolatlanul túlárazott – karórámra nem merek lepillantani, ráadásul két kézmozdulat után döbbenek rá, a rendelőhöz tartozó kulcscsomó minden egyes darabját hetekkel korábban másoltattam le – szelíd parancsra –, vagyis elmulasztottam az utolsó lehetőséget is, hogy szétszórtság helyett valami egészen másra hivatkozzak. Influenzára, lerobbant metrószerelvényre, út széléről mentett kiscicára, bármilyen könnye(bbe)n elfogadható magyarázatra. Mintha számítana – azt hiszem, azonnal átlátna rajtam, csapnivaló hazudozónak számítok, kidolgozatlan pókerarcomat csakis kivételes helyzetekben, lehetőleg verbális megerősítés nélkül vagyok képes érdemben hasznosítani.

Mire kellőképpen megviselt és kifárasztott agyam menekülő útvonalak kalkulálásába kezdhetne, bebocsátást kapok két apró szóba préselve, de a hozzájuk társuló hangszín jeges tajtékokat hoz magával, gerincem mentén hiba libabőr kúszik végig. Most véget vetnek rövidke, jelentéktelen, ám annál boldogabban megélt gyakorlatomnak, szerencsés esetben közös megegyezés címszó alatt, szerencsétlenebb esetben lepapírozzák egymást követő mulasztásaimat, szám szerint kettőt – ez viszont nem tartalmazza azokat a hibákat, amelyeket akaratlanul ejtettem, csak elfelejtettél a tudomásomra hozni. Apám meg fog ölni – elégedetten várja majd a tékozló fiú hazatérését -, erre tudok gondolni, na meg arra, hogyan lehetséges túlélni egy mentor és rendszeres ebédtárs szigorú tekintetét, főleg annak jogossága fényében.

Leejtett vállakkal, belülről duzzadtra harapott szájjal somfordálok be, félős felpislogás helyett inkább a cipőm orrára irányítom tekintetem fókuszát, kisgyerek módjára felejtem el felvenni munkáltatómmal a szemkontaktust. Végül mégis keresztülmetszem ösztöneimet, pillantásom megemelkedik, első szavával – inkább sóhajtás, méghozzá lemondó színezetű – párhuzamosan arcára siklik, vonásról vonásra, addig kerülve szemének riasztó erejét, ameddig csak lehetséges. Pofont követ pofon, legszívesebben összerándulnék, engem annyiszor szidott már meg az apám, hogy azt gondoltam, hozzáedződtem, de Anthony keményre vasalt tónusa egészen furcsa helyen talál el.

Mit mondott? Hogy mit mondott? Ilyennek lát engem? Te jó isten, ilyennek látszom kívülről?

– Ne, ne, ne, ne küldj haza, ne küldjön haza, kérem – hirtelen nem találom a megfelelő regisztert, egyrészt vizsgálatok alatt szigorúan feljebbvalómként ismerem el, ennek egyik legelvitathatatlanabb jele a magázódás megtartása, másrészt időnként, főleg záróra után vagy ebédszünetben néha kisiklok jól ismert dinamikánkból, rögtön tegezni kezdem. Ez melyik helyzethez illik? Nincs más rajtunk kívül, de ha most, pont most felejtem el megadni a tiszteletet, mennyire vehetne komolyan? Mennyire hihetné el, hogy én tényleg, de tényleg maradni szeretnék, és tényleg, de tényleg szörnyen dühös vagyok magamra.

– Tudok dolgozni, és ha megbízhatatlannak is tűnök most, amit persze megértek, hogyne érteném meg… Bármit vállalok, akármit. Mondjuk az összes rektális vizsgálatot egy hónapon át? Kivétel nélkül. – Könnyen esek túlzásokba, ezt igazán átgondolhattam volna. Ezek után mégsem hátrálhatok ki belőle, kissé feszesebbre húzom hátamat, tekintetem megacélozódik, elhivatottnak akarok látszani, mindenre késznek, arról is megfeledkezem, milyen szörnyen festhetek, ha drogosként utal rám. Részben persze igaza van, viszont az a bizonyos rész szűk rése csupán az életemnek. Ha tehetné, odalépne hozzá, maga felé fordítaná, megkeresné az olyan sokáig került tekintetet, magára kényszerítené, de csak áll - mozdulatlanul, tehetetlenül, várakozón.