+ Alázatos, nagy teherbírású, kitartó, nőies, udvarias, divat őrült, elhivatott, állatbarát, családcentrikus, 3 nyelvet beszél (francia, angol, olasz)

- Munkamániás, borús, merengő, depresszióra hajlamos, múltban ragadt

Néma sóhaja sűrűn gomolygó ködfelhőként száll fel a kora hajnali fagyban halvány rózsaszínre festett ajkairól, igaz gyöngyöket idéző makulátlan fogsora mögül miközben odalép a híd korlátjához, melyen dideregve, mégis pofátlanul boldogan húzódnak a fagy első jelei. A tél már halaszthatatlanul is a francia emberek nyakában liheg. Érezni lehet a csípős szél keménységét és illatát. Mert igen, minden évszaknak más illata van. Míg a tavasz kellemes, lágy, tiszta és parfümösen virágillatú addig a nyár forrósága keveredik a naptejek egyvelegével valamint a savanyú izzadtságszaggal, amit a metróban vagy boltokban csömörlő emberek ontanak magukból. Lehet, hogy sokaknak nem ez jut eszébe róla, sokkal inkább a tengerpart sóssága és a szabadság lágy illata, az egész nap ázott fürdőruha kissé áporodott szaga, de Yvonne számára ez a mérvadó és őszintén szólva, nem is igazán szívleli a fullasztó nyár melegét. Ilyenkor, mikor Párizsban van nem is érti, hogy képes elviselni olykor Sydney vagy éppen Róma melegét, ha oda szólítja a kötelessége, a munkája. Egy-egy divatbemutató, vagy az azokra elkészített kollekciók körüli előkészületek.
Ezzel szemben kedves számára az ősz vizes talajának pállott illata, a nyirkosság és a füst, mikor a fagyos reggelek folyamán pöfékelnek a kémények. Gyerekkorának egyik, számára legmeghatározóbb időszaka az volt, mikor Franciaország keskeny utcáin átívelő aprócska házak egyikében élt, melynek „U” formájú alapzata miatt a szobája ablakából átlátott a szemközti szárny egyik szobájába. Oda, ahol rendszerint a fiatal, bohókás tinédzserkorának – és a jelenének is – legnagyobb daliás lovagja öltözködött minden egyes napon, és aki elfelejtette, vagy pusztán túl lusta volt ahhoz, hogy behúzza a sötétítő függönyt mielőtt kibújt volna a felsőjéből. Yvonne pedig kíváncsiságból kamillázott tovább csillogó tekintettel halvány rózsaszín csipkefüggönyének takarásából.
Ezekben az időkben iskolába menet érezte a kémények magukból kipufogóként ontó füstfelhőjét, melynek illatát mindig magába itta a ruhája és a haja is. Nem véletlen, hogy azóta is a füstösebb, kicsit pézsmásabb illatú parfümöket keresi, mintsem a virágillatúakat, hisz a gyerekkorára, fiatalságára emlékezteti. Ezen évszak pedig kezet foghat a téllel, hisz az év utolsó napjaiban, valamint az újesztendő idején csak felerősödtek ezek az aromák és egyre csak kötötték Yvonnet az otthonához. Lehet, hogy ilyenkor a legnyilvánvalóbb az elmúlás is, amit jelen pillanatban a fekete ruhája is bizonyít, de az esetek kilencven százalékában a téli gyászt mindig megúszta... számára nem ezt jelenti a tél, a hideg és a komorság.
A korláton sorakozó különleges mintákat és formákat kirajzoló jégvirágok apró gyémántok millióiként csillognak a felkelő Nap aranyló, viszont meleget nem ígérő sugarainak köszönhetően. Hogy is mondják? A gyémánt a nő legjobb barátja? Piszkosul vonzzák őt ezek a fagy- és pára által keletkezett természetes gyémántok, nem véletlen hát, hogy a világoskék körömlakkal díszített hófehér, csontos ujjait feléjük nyújtja, mintha bezsebelni próbálná őket. Spirálok, csillagok, tüskék és selymes felületek. Hihetetlen gyönyörű, a természet egyik nem kiemelt, viszont annál többet fényképezett és emlegetett csodája. Hideg… nagyon hideg, viszont mértéktelen melegséggel, szeretettel és izgalommal tölti el.
Kislány korában is mindig ezt a hideget, a telet és a havat várta, mikor bejelentették, hogy nem kell iskolába menni hó szünet miatt, ami volt, hogy hetekig elnyúlt a kegyetlen havazás miatt. Ilyenkor sokszor áram se volt, viszont a gyertyák segítették a családot a tájékozódásban és kellemes pillanatokat tudtak eltölteni egymás társaságában meséket szavalva, hosszú órákon át csak beszélgetve. Ez volt a tél és a karácsony szelleme. Egy szellem, egy hit és gyönyörű allegória, amit neki az ilyen havas reggelek jelentettek... és jelentenek mindmáig.

"...Olyan ő nekem, mint a szerencsecsillagom. Az egyetlen dolog, amit követnem kell..."

Élete során egy nő annyiszor kedvelhet meg egy férfit, ahányszor csak akar… ahányszor szembe jön vele valaki és érzi azt a bizonyos bizsergést, azt a szívét melengető kellemes, ismerős nyomást. Gyomrában a pillangók szárnyaira emlékeztető verdesést. Talán pont emiatt hiszik azt többen is, hogy ha jön a nagy Ő, talán fel se fog már nekik tűnni.
És igen… számtalanszor mondhatjuk azt, hogy „tetszik ez a srác”… de azt, hogy szeretünk valakit… hogy őszintén szeretünk valakit és képesek lennénk bármit… mindent megtenni azért, hogy vele lehessünk, hogy boldogan éljük le az életünket, csak egyetlen egyszer. Mert mindenkihez csak egyetlen egy embert rendelt a sors.
Yvonne szentül hitte mindig is, hogy Noah csak egy állomás, egy fejezet volt az életében, akit kis nyafogós, nyavalyás tizenévesként kedvelt meg a cserediák programjának keretein belül. Azt gondolta, hogy nem több ez kósza vágynál, egyszerű ragaszkodásnál. És gondolta ezt egészen addig, míg évek múltával a fiú ismét az ő szülői házában kötött ki és bizonyosodott be, hogy ez több annál.
Az igazat megvallva – talán pont hála a fiúnak - soha nem is kereste az igazit, sőt a szerelmet is próbálta elkerülni hisz félt az elutasítástól, a kudarcoktól és az igazi csalódástól. Mind attól, amelyeken az osztálytársai és barátnői akkoriban már régen keresztülmentek. Azt gondolta, hogy soha nem lesz senkije, ha így folytatja, hogy majd húsz macskával fog kiszáradt aggszűzként meghalni, csak mert félt az ismeretlentől.
És talán tényleg az ettől való félelme és a szüleinek nyomása, miszerint unokákat szeretnének és ideje lenne a kicsi lányuknak végre fiúkat hazacipelni az éjszakákon át hahotázó és visongó barátnők helyett, megváltoztatta a nézeteit.
Tizenkilenc éves korára virágzott ki annyira, hogy a fiúk tízesével, húszasával igyekeztek őt meghódítani eredménytelenül, hiszen mindvégig egy valaki után vágyott… mindig csak egy valakit akart, aki viszont mintha észre se vette volna őt. Így hát önvigasztalásból sikerült egy-egy kellemetlenebb kapcsolatot megélnie, mígnem tényleg megkapta azt a valakit, akire addig vágyott. Az igaz szerelmet. Az oltalmazó ölelést, a kellemes társaságot… azt a valakit akiről elmondhatta, hogy a lelki társa lett és jobban ismerték egymást, mint azt sokan gondolták volna. Olyan valakire vágyott - és meg is kapta a személyében - akit a maga egyszerű tökéletlenségével szerethet és imádhat, aki reggel csókkal köszönti, megmossa a hátát és gyönyörűnek titulálja még akkor is, ha ő a legramatyabbul érzi magát. Egy férfire vágyott, hisz neki férfi kell, akit tényleg annak is lehet nevezni mert daliás, oltalmazó és egy igazi úriember a maga hibáival együtt is. Nem azt akarta, hogy a külseje fogja meg vagy a jó humora, esetlegesen a pénztárcája. Ő teljes egészében akarta azt a valakit tökéletesnek látni! A kiváló összképre volt szüksége, amibe kapaszkodhatott.
Yvonne egyike azon keveseknek, aki elmondhatta magáról huszonöt éves korában, megtalálta azt a férfit, akire mindig is vágyott.
És aki mégsem lehetett az övé...

Együtt?
2018.
A háttérből érkező halk sóhaj egy pillanatra elvonja a figyelmét a reggeli fények vidám tanulmányozásáról, így téve egy lépést oldalra, tekintetét az ajtóban ácsorgó Javierre emeli, kinek pillantása többet ér minden szónál. A csodálat, a gyönyörűség szinte ordít szemeinek fekete íriszeiből, szája szegletében bujkáló mosolya pedig némi szégyenlősséget csal elő feleségéből így Yvonne egy sötét hajtincsét a füle mögé tűrve veszi alaposabban szemügyre manikűrözött lábujjkörmeit.
- Gyönyörű vagy! - egy ilyen pillantás után ki ne érezné magát annak? Gyönyörűnek és tökéletesnek. Lassan harmadik éve vannak együtt, de mind a mai napig nem aludt ki a férfi szerelme irányába és az iránta érzett rajongásának lángja. Még mindig olyan odaadással és szenvedéllyel szereti őt, mint a kezdetek kezdetén, mikor még csak egy szerelmes galambpár voltak, akik mindkét részről egy-egy bonyolult kapcsolaton voltak túl és ezután próbáltak új életet kezdeni a másikkal. Szükségük volt a másik által nyújtott biztonságra, arra, hogy tudják, mindig lesz mellettük valaki, akiben bízhatnak, akit igazán szerethetnek. És most a tudat, hogy érkezik a közös gyermekük, csak még erősebbé tette a kapcsolatukat, hisz megérett annak gyümölcse, végre egy igazi család lehetnek, ami többet ér minden papírnál.
A férfi elnyílt ajkakkal néz végig párja testén, melyet egy fehér csipkehálóing takar, és ami alól buján kandikál elő két formás combja, a reggeli hűvösnek hála pedig egészen apróra húzódott mellbimbói feszülnek neki az anyagnak. Ennek ellenére Javier sok férfival ellentétben nem ezt a két testrészt figyeli meg jobban, sokkal inkább a még mindig lapos pocakot, mely az ő fiát – mert akkor már fejükbe vették, hogy fiúk születik - rejti és védi oltalmazón. Előző házasságából már van egy kisfia, Pierre, akivel felhőtlen apa-fia kapcsolatot ápol és nem is adná semmiért a gyereket, ezzel pedig Yvonne is tisztában van. Tudja, hogy nagyon fontos neki a fia de azt is, hogy az érkező sajátjuk is ugyan ilyen szerepet fog kapni az életében, és semmiben nem fog hiányt szenvedni.
Javier számára a válás után is él a lehetősége annak, hogy akkor látogassa a fiát, amikor  csak akarja, ettől függetlenül tiszteletben tartja, hogy a mostohaapja is ugyan úgy ki akarja venni a részét a nevelésből, mint ő. Ezért se akarja minden idejét mellette tölteni, pedig megtehetné és meg is akarja tenni, de tudja, tisztában van azzal, hogy az érkező baba lesz most a legfontosabb és, hogy felesége ne szenvedjen hiányt semmiben. Lehet, hogy Yvonnenak soha nem volt ellenére az, hogy Pierre náluk töltsön el napokat vagy heteket, hisz jó kapcsolatot ápol a kisfiúval, most viszont a saját fiára kell majd koncentrálnia és arra, hogy eleget pihenjen, míg a szíve alatt hordja.
- Tudod ám, nem azért nyitottam ki az ablakot, hogy kicsattogj, főleg nem mezítláb! Úgyhogy nem venném rossz néven, ha bejönnél - lép ki ő is az erkélyre annyi különbséggel, hogy neki volt annyi esze, hogy papucsba bújtassa a lábát.
Yvonne játékos tekintettel néz végig a nálánál jóval magasabb és robusztusabb férjén, aki tenyerét az arcához érintve húzza közelebb magához, hogy egy apró csókkal becézze ajkait így a reggel beköszönte örömére.
- Jobban vagy már?
- Ühümm... már nem akarom az egész napot sírva és nyüszítve tölteni az ágyban miközben tömöm magamba a bánat ellen semmit nem érő, mégis állítólagosan boldogsághormonokra ható csokoládé mennyiséget. Lassan akkora leszek miattuk, mint egy beluga, de jótékony hatásuk az nincs. Talán elmehetnénk sétálni egy kicsit, míg itt vagyunk - cirógatja meg Javier izmos mellkasát, amit fehér pólóval fedett be ébredést és zuhanyzást követően.
- Na, hát akkor tisztázzunk valamit. Nem leszel akkora, mint egy beluga vagy mi… ha pedig mégis, én ugyan úgy szeretni foglak, szóval edd csak a csokit, ha jól esik - nevetgél szórakozottan, miközben ujjai vidám táncot lejtenek kedvese aprócska, de már látszódó hasán - másodszor... meg van az a női jogod ahhoz, hogy sírj és "nyüszíts", szóval emiatt ne érezd magad rosszul. Harmadszor, a reggeli tálalva, addig pedig nem megyünk sehova, míg a felét meg nem eszed! Úgyhogy gyerünk befelé! - biccent az ajtó felé némán jelezve, hogy "csak utánad"...

2018. Április 12.
Egy dátum, amit egész életében utálni fog… egy dátum, amire mindig gyásszal, fájdalommal és szomorúsággal fog gondolni, hiszen elveszítette a gyermekét, aki még csak meg se született. Három hónap. Ennyi adatott meg számukra, egy testbe zárva… ennyi ideje volt arra, hogy elgondolkozzon azon, milyen lesz a kiskrapek? Milyen lesz a haja, a szeme és a mosolya? Kire fog hasonlítani az orra és kiből örököl majd többet? Belőle vagy az apjából? Mi lesz, ha nagy lesz? Miféle életet fog választani magának? Vajon Franciaországban marad?... ő is akkora álmokat fog szőni, mint a szülei? Boldog lesz az életében?
De talán mind ez nem is számított, csupán az, hogy egészségesen szülessen meg, a többiről majd ők kezeskednek. Mert ez az ő dolguk, mint szülők. Támogatni, szeretni és oltalmazni. A Benjamin nevet kapta volna pont, mint az ahogy a nagyapját hívják, akire Yvonne mindig büszke volt és aki az egyetlen hőse volt az életének. Már azt is eltervezték, hogy miként alakítják át Javier dolgozószobáját babaszobává, hiszen az a helyiség volt a legközelebb a hálószobához. Ezzel akarták biztosítani, hogy minél hamarabb kiérjen hozzá valamelyikük, ha éjszakánként felsír… hosszú napokat töltöttek el a szoba színének és berendezésének kitalálásával, még annál is többet azzal, hogy miként fogják a jövőben tovább növelni a szoba méretét, hogy kényelmes legyen majd számára.
Yvonne számára nem sokon múlott az, hogy lemondjon a karrierjének legjaváról csak, hogy teljes mértékben az anyaságnak szentelhesse az idejét.
Az orvosok mindmáig nem mondták ki a vetélésének okát, csupán annyit, hogy ismeretlen eredetű, hiszen alaposabb kivizsgálást követően se állapítottak meg semmiféle rendellenességet vele kapcsolatban. Talán idegesség… stressz. Minden, ami a mai világban keresztbe tehet egy embernek, és minden ami állandóan jelen van a mindennapokban. Az is lehet, hogy nem Javier volt számára az igazi ilyen értelemben… mert a szervezet és az agy tudja, hogy mit akar…
Mindig tudja, hogy kit akar….


Napjainkban.
És való igaz… bármennyire is szerettek volna egy a babát, Yvonne tudatának legmélyén végig ott volt a gondolat, hogy ennek a babának nem Javiertől kellene megszületnie. Hosszú éveken át igyekezett elnyomni minden gondolatot ami Noah személyéhez vezetett, de egyszerűen képtelen volt rá, még az oltárnál állva is hozzá vágyott, ő rá gondolt. A gyerekkori barátra, a fiatalkori szerelemre, a későbbi szenvedélyes kapcsolatra… Soha nem Javier számított. Nem az a Javier, aki a család jó barátjának a fia, aki alapjában véve is jó barátja volt a nőnek kiskoruk óta.
Nem tagadná egy pillanatra se, hiszen lehet, hogy szerelemről is szó volt közöttük, talán tényleg szerette a férfit annyira, hogy azt mondja, szerelmes belé. De mindenre valójában csak akkor derült fény, mikor a vetélést követő napokban visszagondolt az elmúlt évekre.
A viszonzatlan csókok… a kora reggeli ébredések csak, hogy minél hamarabb munkába mehessen. A megvont találkozások és elkapkodott vacsorák mind ezt arra fogva, hogy rengeteg dolga van, még nincs készen az adott kosztüm. A kedvtelen beszélgetések és a legbeszédesebb… az elmaradó szex.
Be kellett vallania, hogy Javier csak azért volt, hogy Noaht helyettesítse. Hogy valahol, valakinél vigasztalódhasson és remélhesse, hogy majd elfelejti azt az embert, akihez egész életében vágyott.

A vetélést követő fél év, döntő fontosságú volt, hiszen ekkor éleződött ki közöttük az az ellentét, amit azelőtt igyekeztek elnyomni, és ami felett sűrűn szemet hunytak. Ezért döntöttek aztán a válás mellett. A tisztelet, az egymás iránt érzett bizalom természetesen megmaradt és tenni is próbálnak azért még most is, hogy rendben menjenek a dolgaik. Viszont képtelenek voltak innentől kezdve együtt maradni főleg, hogy Javier mindvégig tisztában volt azzal, hogy sajnos vagy sem, ő csak másodhegedűs lehet Yvonne életében. Bármennyire is szerette volna az első helyre küzdeni magát, még ha férj és feleség is voltak, ő nem léphet fel oda, ahova annak idején Noah beékelte magát.

Hogy mi maradt neki?
A munkája… a saját divatmárkájának fellendítése és a tengeren túlra való juttatása. Újra az a karrierista nő lett belőle, akit a terhessége előtt mindenki ismerhetett. Szigorú és kemény a munkájában, határozott és kitartó az életében.
Valamint megtalálni azt a két személyt, akik híján magányosnak és boldogtalannak érzi magát, hiába van ott számára minden, amit maga teremtett. A Lotus… a saját márkája.