Azt mondják, hogy az emberről többet árul el a környezete, mint azt gondolnánk…
Kinyitod a bejárati ajtót, és a szemed elé tárul a letisztultság és a kiegyensúlyozottság elegye. Kellemes, összhangban lévő színek dominálnak a ház egészében, kezdetben fel se tűnnek az apróbb részletek, hiszen egységében nézve kellemes kompozíciót pillanthatsz meg. Szolid, visszafogott, mégis megnyerő és stílusos, egészen megkapó, felkelti bárki érdeklődését.
Azonban, ha egy kicsit jobban körbenézel, feltűnhet, hogy a konyha kifejezetten rendezetlen. Bár szereti a tisztaságot maga körül, előfordul, hogy elnézi az időt, avagy a meglehetősen sok teendője végett rohannia kell, és felgyűlnek a mosatlan edények, amik nyilvánvalóan nem lesznek maguktól tiszták. Szükséges megjegyezni, hogy a legtöbb kávéspohárból áll- és nem csak a konyhai, hanem a ház többi bútorzati eleme is tartogat magán egy-egy régen használt kávésbögrét. Noha a legtöbbet könyvek szoros társaságában lehet megtalálni, mert mániákusan bújja a sorokat, de ehhez elengedhetetlen számára az éltető, benzinként funkcionáló ital.
A konyhasziget lábánál ott pihen két nagyobb tál- egyikben víz, másikban kaja. Nem sokkal mellettük egy fal tövében ott van a kutyamatrac, bár az angol bulldog soha nem veszi igénybe azt, mert rebellis jószágként sokkal inkább szeret az apja szavaival szembemenve a kanapén, vagy a hálószobai ágyon pihenni. Sajnos túlzottan engedékenynek bizonyul, nem tud haragudni, nemet mondani, ha a csökönyös „fia” árgus szemekkel pislog fel rá, ezért létezik, hogy nem csak az ágyneműjén, de gyakran a ruháján is fellelhetők a fehér, vagy éppen barna szőrszálak.
A nappaliban az utóbbi időben felbukkant egy pianínó, mellette pedig ott pihen a zenei részleget erősítve egy gitár a maga poros mivoltában. Valószínű, hogy anno a hangszerüzletben többször járt ember kezében, mint manapság, de az oktatókönyvek jelenleg magukat mutogató oldalszámaikból ítélve elhatározott az ügyben, hogy elsajátítja a művészet ezen ágazatát. A fal mellé helyezett vásznak és festőállvány ennél áldatlanabb állapotában tetszeleg… Ellenben a sporteszközök, amik sokkal nagyobb használatról árulkodnak.
A hálószobájának központi eleme kétségkívül a nagy franciaágy, két személyre megágyazva- bár szembeötlő, hogy a gardróbban csakis az ő ruhái sorakoznak, ahogy a fürdőszoba se tartogat mást, mint férfi tusfürdőket, samponokat, és egyetlen fogkefét a pohárban. Hiába az állítás, miszerint túllépett a házasságán, a dupla ágynemű nem ezt mutatja.
Több év ereklyéi sorakoznak a vitrinben. Nem csak az elismerései, a diplomái és sportbeli eredményei tetszelegnek a polcokon, sokkal inkább családi örökségek, barátoktól kapott kedvességek, és szép emlékeket idéző képek, amelynek mindegyikén jókedvű mosollyal pillant vissza rád. Egyértelmű, hogy szereti az életet, minden viszontagságától eltekintve…

20 évvel ezelőtt

Akkoriban már az is nagy szám volt, hogyha az apám gardedám nélkül leeresztett boltba. Az viszont, hogy az iskola által indítványozott cserediák program általa is elfogadást nyert, mindnyájunkban meghökkenést keltett. Magam se tudom, hogy azon az estén remegtem jobban, mikor a beleegyező nyilatkozatot az orra alá nyomva ráfirkantotta a jobb alsó sarokra a kézjegyét, vagy mikor a franciaországi Nizzában leszállt a gép, és a mozgólépcsőn lefelé tartva megláttuk a befogadó családomat. Mondhatni idilli volt a kép: középkorú házaspár, egy nálamnál idősebb fiúval és egy tőlem fiatalabb lánnyal. Boldog család képét keltették, és utólagos belátással tudom mondani, hogy azt meg is tartották a velük töltött egy év alatt. Ellenben mi… apám tetőtől talpig elegánsban, anyám szintúgy kikenten tipegett mellettem. Kurta-furcsán váltottak pár szót, mint felnőttek a felnőttekkel az egyezményes angol nyelven, majd rám szegeződtek a tekintetek.
- Mennünk kell, a gépünk fél óra múlva indul –apám sietősen tekintett az órájára, majd anyám irányába tartva azt megkocogtatta az üveget, jelezvén, hogy nincs idő a hosszas búcsúzkodásra.
- Legyél jó, Chunghyeop, fogadj szót Dupontéknak, pont úgy, mint ahogy apád szavaira szoktál hallgatni –anyám kézbe vette az arcomat, bátorítóan nyomott egy puszit a homlokomra, majd az apám által az orra alatt elmormogott „gyerünk már” után hátrébb lépett. Apa a kezét tartotta felém, lagymatagon megszorította azt, és már pördült is, hogy megragadja édesanyám karját, és azzal elvezesse a visszafelé tartó mozgólépcső irányába. Egészen addig néztem őket, míg el nem tűntek a felsőbb szinten… ha nem akarnám magamat becsapni, talán még azt is elismerném, hogy akkor, ott egy könnycseppet is elmorzsoltam a szemem sarkában.
- Mit mondott anyukád, hogy hívnak? –bökte felém a kérdést az idősebb gyerek, Sébastien. Az angol éppannyira nem volt az erőssége, mint nekem, így csak a második visszakérdezés után érthettem meg a szavait.
- Noh Chung Hyeop –széles mosollyal bólintottam, noha a vigyor egyhamar lefagyott a képemről, mikor értetlen szempárok hada meredt felém. Már-már láttam a fejük búbjánál kirajzolódó kérdőjeleket.
- Nem tudunk valami egyszerűbbet kitalálni? Legyen mondjuk… -tanakodva dörzsölte a nyomokban szakállkezdeményről tanúbizonyságot nyújtó állát, míg magához ragadta az egyik poggyászomat. – Noah? Ahhoz mit szólsz? Noah Dupont…

15 évvel ezelőtt

Apám mindig is domináns, karakán férfi volt, ezt kár lenne tagadni. Amit akart, azt rendre megszerezte, legyen szó pénzről, hatalomról, politikai befolyásról, vagy éppen hús-vér emberről. Mindig is vallotta azt, hogy „pénz beszél, kutya ugat”. Márpedig neki temérdek pénze volt, az osztásnál sorban álló emberek pedig épp olyan hűséggel viseltettek iránta, mint egy-egy jól nevelt pudli. Soha nem gondolta volna, hogy a tulajdon fia lesz az, aki szembemegy majd az akaratával.
- Elsőszülött fiúként kötelességed átvenni a családi céget, Noh Chung Hyeop! Felejtsd el, hogy bármikor visszamehetsz azokhoz a csigazabáló franciákhoz! Be fogod fejezni az iskolát, ha addig élek is, aztán te kerülsz az igazgatói székbe, nem más. Megértetted?! –mérhetetlen nyállal fröcsögte az arcomba a szavakat, ökle szinte lyukat vert az íróasztal lapjába. Én mégse voltam hajlandó engedni a pléhpofából- olyan érdektelenül, stabil közönnyel néztem az arcába, amivel még jobban gerjesztettem éktelen haragját.
- Válaszolj, ha én kérdezlek! –újabbat sózott a fára, amibe már kis híján a ház egésze beleremegett. Kelletlenül ráncoltam a szemöldököm, csakis ujjaim szüntelen matatása, a körömágyam kapargatása jelezte az idegességet. Ő azonban, aki soha, semmit nem tudott az emberi pszichéről, mit se sejthetett arról, hogy idegességemet igazolván zubog az ereimben a vér, a pulzusom pedig épp, hogy nem üti ki a háztetőt.
- Nem –csak ennyit tudtam kibökni, és ez se a mérhetetlen ambícióimat támasztotta alá. – Elegem van abból, hogy ahányan vagyunk, ahány Noh fiú jön a világra, be kell állnia a sorba. Miért kéne az őseink álmát továbbvinnem, miért kéne nekem holmi elektronikai céget vezetnem, ha megvannak a saját akarataim, amiket kellő elhivatottsággal és akarattal érvényesíteni is tudok? –szavaim csak a kérdésem végére kapták meg a szükséges élt, amivel, ha csak egy pillanatra is, de megdöbbenést válthattam ki az apámból.
- Milyen álmaid lehetnek neked, hm?! Az, hogy agyturkász legyél egy életen keresztül? Hát kit érdekelnek az emberek? Ki tud ebből megélni, amikor minden második ember pszichológus?! –szavai mindenekelőtt gúnyosak és lekezelőek voltak, ő pedig ezt tudta jól. Mert ha valakinek eltért a véleménye az övétől, azt reflexszerűen támadta.
- Majd én.

10 évvel ezelőtt

Magam se tudom, hogy mikor hallottam akkor utoljára a valódi nevemet, de a Noah-ra már majdhogynem jobban hallgattam, mint az anyakönyvi kivonatomban is szereplő, valamint egy éves megszakítással húsz éven keresztül hallott Chung Hyeop-ra. Nem is véletlen, hogy a diplomaosztómkor elfoglalt székemen ülve egészen idegennek hatott az intézményvezető szájából a név, amivel a pódiumra szólított, noha a későbbiekben hozzáillesztette a Franciaországban felvett megnevezést is. Mint az addig diplomázottak esetében, hatalmas tapstól és üdvrivalgástól hömpölygött a nézőtér, valamint a jussukat már megkapott, vagy arra még várakozó évfolyamtársaim alkotta tömeg is. Azonban csak egy füttyszó volt az, ami kihallatszott a tömegből, én pedig egyértelműen tudtam, hogy a Dupont család legidősebb üdvöskéjétől, Sébastientől származik az. Mint mindenki más hasonló cipőben járó, reménykedtem abban, hogy apám szíve meglágyul, hogy valamire tartva csak felül a gépre, és megnézi, ahogy a fia átveszi élete első diplomáját.
Nem jött el… Duponték álltak a képviseletemben, mint valamirevaló családtagok. Befogadtak, mikor a középiskolám hozzájuk rendelt, és a fiuk helyére kerülve egy éven keresztül ők gondoskodtak a szükségleteimről. Befogadtak, mikor apám jószerint kitagadva a családból, pénz híján kitett az utcára a vele való, iskolázottságot illető beszélgetésünk után. Az első két egyetemi évem alatt a kanapéjuk volt a fekhelyem, és kis túlzással mondhatom, hogy teljes jogú családtagként kezeltek, mindaddig, míg a tanulás mellett vállalt munkámból nem szedtem annyi pénzt magamra, hogy lakást tudjak bérelni a város egy eldugottabb szegletében.
És akkor, azon a napon nagy boldogsággal, fültől fülig érő mosollyal tapsoltak, mikor kezet fogtam az igazgatóval, és átvettem a keményborításos diplomát mely pszichológusi mivoltomat hirdette. Akkor, nekik köszönhetően egy pillanatig nem bántam, hogy a vér szerinti családom nem tartott méltónak ahhoz, hogy jelen legyenek azon a neves alkalmon.

5 évvel ezelőtt

- Mi a… -ajkaim artikulálatlanul formálták a szavakat. Még a felkelő Nap első sugara se nyaldosta a szoba ablakkal szemközti falát, de a telefonom már őrült hangerőn kísérelte meg kiverni az álmot a szememből. Cory békétlenül nyitogatta a szemét karjaim közt, de végül megállapodott a takaró, és a fejére húzott párna takarásában, hogy ezzel szigetelje el magától a mobilom éktelen zajongásának hangját.
Tenyerem koordinálatlan mozgásának hála akadt bele az éjjeliszekrényen sorjázó könyvek és bögrék képezte kupacba, mígnem kitapogattam a telefont. Mindenekelőtt kívántam volna azt a szoba egy távolabbi szegletébe hajítani, de a nem belföldi szám túlontúl felkeltette az érdeklődésemet ahhoz, hogy mindezt megtegyem.
- Ki az? –hallottam a párnába fojtott hangot, míg felkönyökölve, erőteljesen hunyorítva igyekeztem tájolni a számok között.
- Fogalmam sincs –lábaim tompán érték a talajt, ujjaim tanácstalanul borzolták fel amúgy is rendezetlen tincseimet a tarkómon.
- Hát nyomd ki, és aludjunk! –a parancs egyértelmű volt, mégis ellöktem magam a kényelmes matractól, és magamra penderítve a fekete köntöst csoszogtam ki az ajtón, ezzel egyidejűleg vállammal szorítva a készüléket a fülemhez.
- Igen?
- Jó napot! Kim Ji Hwan vagyok a Seoul National University Hospital belgyógyászati osztályának főorvosa, és Noh Chung Hyeop-ot keresem.
- Én vagyok az. Miben segíthetek? –hangom egyre inkább teljesített pozitív irányban a megilletődöttség skáláján, a mellkasomban pedig tagadhatatlanul, egyre gyorsabb ritmust vert a szívem. Tudtam, hogy víz kell…
- Alig egy órája az unokaöccsét, Kim Tae Oh-t akut veseelégtelenséggel szállították kórházba, és a papírjain magát tüntette fel értesítendő családtagnak, ha bármi történne vele. Esetleg be tudna fáradni hozzá? –leforrázottan álltam a kérdés előtt. A pohárba ömlő víz már túlcsordult annak üvegfalán, a hideg folyadék gyorsan eredt az ujjaimra egyenest a csapból.
- Jelenleg Nizzában tartózkodom, de azonnal intézkedek!

Napjainkban

- Kérjük utasainkat, kapcsolják be biztonsági öveiket! Megkezdjük a leszállást –a stewardess meglehetősen kellemes hangját a cipőjének kopogása követi, amint a mikrofontól az üléséig evickél a lassan lefelé tendáló fedélzeten, majd saját szavainak adva nyomatékot maga is bekattintja az övét. Az addig a kezeimben szorongatott könyv egyszeriben kerül az ölembe, hogy magam is a parancsnak megfelelően tudjak cselekedni.
Halovány mosoly jelenik meg ajkaimon… A velem szemközti ülés hátulján lévő tartófülön még mindig ott pihen a nemrégiben elfalatozott kinder tojás papírja, mellette a sárga kis autó, amit magában hordozott, mint meglepetést. Daniel annak idején szenvedélyesen szerette a csokoládénak ezen fajtáját, viszont annál nagyobb lelkendezéssel kívánta rávetni magát a benne rejlő értékre, amit zsenge korára hivatkozva nem ajándékozhattunk neki. Most, ha tehetném, a világ összes játékát megkapná…
Ujjaim közt forgatom az aprócska műanyag kocsit, de az igazság az, hogy nem csak az én figyelmemet ragadta meg. A középső ülésen üldögélő, öt éves forma kisfiú nyakát nyújtogatva bűvöli a napsárga csodát, enyhén elnyílt ajkai bizonyítják a lenyűgözöttségét. Daniel is majdhogynem ekkora lehetne…
- Tetszik? –irányítom felé a kérdést, mire halovány rémülettel az arcán pillant fel rám, majd újfent az autóra. A válasz szűkszavú, ellenben tökéletesen érthető: épp, hogy nem törik ki a nyaka a harsány bólogatása közben.
- Ha szeretnéd, neked adom. Nekem úgysincs rá szükségem, én csak a héját szeretem ennek a tojásnak –elmosolyodva biccentek az elfogyasztott, csupán a szemetet maga után hagyott csoki irányába, majd mutató és hüvelykujjam közé fogva a kis járművet nyújtom azt felé. – Kérdezd meg az anyukádat, hogy elfogadhatod-e –biztatóan bólintva adom meg a meglehetősen hasznos tanácsot.
- Anya! Elfogadhatom, az enyém lehet? –rászorítva a középkorú nő karjára hívja fel magára a figyelmet, aki egy pillanatra felsandítva az újságjának soraiból vet egy pillantást a felkínált ereklyére, majd rám.
- Hogyne, kincsem! –megkísérel kisimítani a kisfiú szeméből egy kósza hajszálat, de az akkorra már felém fordulva veti rá magát az ő kezében lényegesen nagyobbnak tűnő terepjáróra. – Köszönjük!
- Kérem –ezzel pedig, napi jócselekedetemet igazoló mosollyal döntöm tarkómat az ülésem fejtámlájának, mikor az erőteljes zötykölődést követően felharsan a nemrégiben hallott hang:
- Kedves utasaink! Megérkeztünk a brooklyni John Fitzgerald Kennedy nemzetközi repülőtérre. Köszönjük, hogy velünk utaztak!