Jeremiah and Millie

“I wish that I could say that I've missed you, but we have never met before.”

Szinte már el is felejtettem, milyen a nyüzsgő, állandóan pezsgő mindennapok mellett egy pillanatra lelassítani, megállni, magunkba nézni kicsit és értékelni azt, ami körülvesz minket. Tudatosan temetkezem a munkába, szándékosan nem hagyok magamnak sok időt és lehetőséget gondolkodni, olyan dolgokon elmerengeni, amik emlékeztetnek a múltban elkövetett hibákra. Nem tudok rajtuk változtatni, de be tudom őket zárni egy dobozba, amit nem nyitok ki, és azt a dobozt mélyre elrejthetem. Talán pont ezért hanyagolom a csoportot is, mert végre el tudtam szakadni azoktól a problémáktól, gondolatoktól, amik megkeserítették a mindennapokat. Már jól vagyok, és attól félek, ha beszélnék a múltról, ismét a bőröm alá kúszna minden mérgező emlék. De a mai délután más, Aiden más. Miatta félre tudom tenni a makacsságom, mert tudom, mennyire fontos neki a mai nap, és eszembe juttatja, mennyire jó érzés lett volna, ha mellettem is vannak barátok, ismerősök, amikor ilyen fontos mérföldkőhöz érek a gyógyulás rögös útján.

Az ajándékozás sosem volt az erősségem, sem régebben, sem most. Még akkor sem, ha valakit jól ismerek. Soha nem értettem, miért tárgyakkal kell vagy illik kimutatni az egymás iránti törődést, de üres kézzel mégsem szeretnék beállítani. Egy egyszerű, jelképes, bronzos árnyalatú érmét adok át Aidennek, amire a mai dátum van gravírozva. Nagy dolog, hogy ezt a napot ma megünnepeljük, és szeretném, ha bármikor ránéz az érmére, eszébe jutna, mekkora utat tett meg eddig is. Amíg a többi érkező is üdvözli őt, addig a hasam az asztalokhoz csábít. Egy-két apró süteményt egy szalvétára teszek, az egyik hátsó sorban lévő székhez elvonulok és néhány munkával kapcsolatos emailt még elintézek a telefonomról. A sütemények pillanatok alatt elfogynak, a teendők viszont annál lassabban. Néhány percet szánok most csak a munkára, hiszen nemsokára teltház lesz és egészet üt az óra. A telefonomat elrakom a táskámba, a szalvétát összegyűröm és a combom alá dugom, mert ha most felállok, akkor biztos abban a pillanatban ragadja magához a szót Aidan.

- Az isten verje már meg… - morgolódok magamban hangosan fújtatva, amikor rezegni kezd a telefonom, közben csak a szemem sarkából nézek a másodperc töredékéig a mellettem megjelenő férfira és aprót bólintok. Mintha a tudatalattim próbálna figyelmeztetni valamire, a táskámban való kutatást hirtelen félbehagyva fordulok oldalra, hogy alaposabban megnézhessem magamnak a férfit. Nem tudnám megmondani, mit vettem észre abban a rövid pillanatban, ami miatt most megmagyarázhatatlan gombóc van a torkomban, de amint meglátom a reverendát, azonnal fejbe vág a felismerés - és az, hogy valószínűleg hallotta az előbbi szavaimat. Nem nagyon jön ki belőlem hang, de ajkaim határozottan "ó"-t formáznak. Lassan húzom ki a kezeimet a táskámból, már hirtelen annyira nem is érdekel, ki és miért keres. Kényelmetlenül fészkelődöm a széken, tekintetemmel direkt kerülöm a férfit, és inkább az előttem ülő hátát nézem.

- Nem tudtam, hogy Aiden… vallásos. - Gyenge kifogás, de hirtelen nem jut eszembe jobb mentség. Már, ha ez mentségnek mondható. Valószínűleg, ha egy kicsit többet járok emberek közé, egészen pontosan a csoportba, ami egy időben nekem is segített, és kevésbé temetkezem a tennivalókba, akkor most nem lennék ennyire a sötétben.

Millie & Jeremiah

"And if the blind lead the blind, both shall fall into the ditch."

Ritkán fogadok el személyes meghívást egy templomon túli összejövetelre, de a mostani eset egy csodás kivétel, amire nem mondhattam nemet. Aidan hálától csillogó szemei olyanok voltak, amik megmelengették a szívem, hiszen részt vettem a felépülésének rögös útjában. Megmutattam neki a sötétségben az Úr fényét, és segítő kezet nyújtottam általa, mely mostanra kihúzta őt minden bajból.
A mai, nála tartott terápiás gyűlésen fogja ünnepelni, hogy három hónapja egyáltalán nem vett magához sem alkoholt, sem pedig drogokat, illetve az öngyilkos gondolatai is messze elkerülték. Rossz társaságba keveredett régebben, s lecsúszott egy olyan lejtőn, melynek alján már nem várta senki, és mindenki magára hagyta őt. Ha három éve találkozunk volna, talán még az én fejemben is megfordult volna a gondolat, hogy menthetetlen, de örülök neki, hogy az életének ezen szakaszában léptem be én is.
A készülő gyertya mélyére az Úr keresztjét helyezem, melynek halovány formája akkor is remekül látszik, mikor feltöltöm forró viasszal a kis tégelyt. Ezt szánom neki ajándékként a mai estére. Egy apróság, de annál nagyobb jelentőséggel bír.
A reverendámtól nem szoktam megválni akkor sem, ha a templomon kívül járok, s bár beköszöntött az ősz, az esték pedig egyre hűvösebbek, mégis ez a szövet remekül kint tartja a hideget. Nagyjából háromnegyed órát sétálhatok a város esti nyüzsgésében, mely sosem képes pihenni. Bár már itt vagyok jó pár hónapja, de még mindig nem sikerült ezt megszoknom. Nem mondom, hogy rossz, de hosszú éveken keresztül az estéim a csendről szóltak. Az eldugott kis városokban és falvakban éjszakánként már visszavonultak az emberek, s egy rozoga autó is csak ritkán zakatolt el a magányos utcákon. Itt azonban a fiatalok úgy járják a várost, mintha beleszülettek volna az éjszakába, s mintha az egyenértékű lenne a fényes nappallal. Hogy meg tudom-e egyáltalán szokni ezt valaha... Az még kérdéses.
A térkép szerint egy modern lakóépületet kell keresnem az egyik park mellett, amit hamarosan megpillantok, mikor áthaladok az egyik széles zebrán, mely előtt az autósok türelmetlenül bőgetik a motorokat. Az épület parkolójában már bőven akadnak kocsik, de én csak egy szál magamban sétálok a hely kapujának bejárata felé.
- Atyám, hát eljött! - hallom meg magam mögül váratlanul az ismerős, boldogan csilingelő hangot.  
- Aidan, semmi pénzért sem hagytam volna ki ezt a csodás estét. Mindenek előtt ezt szeretném neked átadni. Amolyan kis jelkép és emlékeztető számodra, hogy sose felejtsd el az Úr hangját. - átnyújtom neki széles mosollyal a kis ajándéktáskát, melynek mikor megpillantja a tartalmát, egy apró, ám annál őszintébb könnycsepp gördül le arcán.  
- Izgulok. - jegyzi meg félénken, én pedig biztatóan szorítom meg vállát.
- Egyet se félj, Gyermekem, remek leszel! - ezt követően elirányít befelé, az ő kis saját, privát szférájába, amit most megoszt azokkal, akik végigkísérték az útját. Belépve az alsó szintre megcsapja orrom a kellemes sütemény illat, s hirtelen eszembe is jut, hogy már reggel óta nem ettem semmit étvágy híján. Elfordulva jobbra megpillantom, hogy a monumentális nappali át lett alakítva egy kis teremmé, melynek széléhez asztalok vannak húzva különböző édes és sós csodákkal és üdítőkkel, illetve középre jó pár szék lett lepakolva. Nem érkeztem túl korán, így hamarosan kezdődik, úgyhogy megragadom az alkalmat, s a hátsó sorok egyikén kinézek magamnak egy helyet.
- Szabad lesz? - biccentek az egyik szék irányába egy hölgyemény mellett.