Alapvetően rendes, kedves embernek tartottam magam mindig is, aki jó nevelést kapott, és őszintén odafigyelt az embertársaira. Jártam hébe-hóba még templomba is, és amikor lehetett, akkor segítettem ételt osztani, vagy önkéntes munkákat végezni. Igen, nekem még ilyesmire is volt időm. Nem vagyok én irgalmas szamaritánus, mielőtt még bárki annak nézne, de amit a lelkiismeretem diktált, sokszor megtettem. Amúgy is volt rá lehetőségem, akkor pedig miért ne tehettem volna? Ma reggel a rádióban kezdtem, de ott végeztem már tíz óra körül, úgyhogy betértem a közeli templomba. Tisztában voltam ugyanis azzal, hogy a vasárnapi misére semmiképpen sem fogok tudni elmenni, márpedig anyám attól kitért volna a hitéből. Soha nem kötelezett rá, de akkor is íratlan szabály volt ez a családunkban, amit mindenki betartott. Az én jelenlétem szépen fokozatosan fogyatkozott meg, mondjuk úgy, hogy én ezzel lázadtam ellenük a magam módján. Ahogy azonban benőtt a fejem lágya, és Billyvel is megtörtént az, amit addig elképzelhetetlennek tartottam, valahogy újra megváltozott a hozzáállásom. Azért most sem voltam minden héten ott a padsorok egyikében, de előfordult. Egyébként az apropó azon túl, hogy nem tudok menni a hét utolsó napján, az volt, hogy Billyvel ma három éve történt a baleset. Muszáj volt, hogy elmondjak érte egy imát, a tervem pedig az volt, hogy holnap be is nézek hozzá a kórházba, mert mostanában oda már tényleg nem jutottam el. Legalább félórát töltöttem bent a hűvösben, már csak ezért is hasznosnak bizonyult ebben a nyári melegben. Aztán persze ígéretemhez híven a pizzéria felé vettem az irányt, hiszen az apám tegnap megkért, hogy ugorjak be, ha tudok, mert kellene egy kis segítség. Meg valamit meg is akart velem beszélni, csak éppen azt nem volt hajlandó elárulni, hogy miről van szó. Rejtélyesen csak közölte velem, hogy majd személyesen mindenbe beavat. Utáltam, mikor ezt csinálta, mert azt képzelte magáról, hogy mindenféle titkok tudója ő, és előadja a nagy rejtélyest. Teljesen zizi néha vénségére. Végig ezen törtem a fejem, ahogy átvágtam az utamba eső parkon, ám gondolataimból a padon ücsörgő férfi zökkentett ki. Szinte meg sem néztem őt magamnak, hiába csúnya dolog, inkább automatikusan csak előszedtem menet közben a pénztárcámat, és néhány dollárt kibogarásztam belőle, amit oda tudtam neki adni. Sajnáltam azokat, akik fedél nélkül maradtak, ezért is igyekeztem sokszor segíteni őket. Hol az egyházzal, hol más szervezettel, vagy egyszerűen csak az utcán sétálva, ha belebotlottam egyikükbe. Vajon naiv lennék, hogy azt gondolom, élelemre költik? Több mint valószínű, hogy igen. - Csak próbálja hihetően megígérni, hogy kajára fogja költeni, rendben? – kérdeztem mosolyogva, ahogy lenéztem a férfira, és odacsúsztattam neki azt a néhány dollárt. Nem volt sok, de arra elég, hogy vegyen magának valamit, ha éhes lenne. Azzal a lendülettel pedig már vonultam is tovább, mert már vártak. Gondolataim elég gyorsan visszakalandoztak az eredeti vágányra, vagyis arra, hogy mégis mi lehetett olyan fontos, amit ennyire sürgős volt megbeszélni. Már nem is rémlett a férfi, akit most hagytam magam mögött, annyira magától értetődő volt számomra, hogy segítek neki legalább ilyen aprósággal is, mint egy kis pénz. Biztos volt elég baja az éhségen túl is, ennyit orvosolhattam igazán.
Ha ezt bárkinek elmesélném, először képen köpne, hogy ne legyek egy hazug fasz, én meg persze csak nézném tovább, mert minek tépjem a szám, ha nem hisz nekem. Erre persze jönne egy mély gyomorból jövő nevetés, de rám még mindig semmi hatása nem lenne, meg a nyálát törölném a képemről az iménti incidense miatt. Aztán végül leesik neki, hogy komolyan mondtam, vagy ha nem is, de igazat biztosan, mert őszintén, még én sem hiszem el, hogy ez komoly. Pedig kurvára az, mert legjobb öltönyömben, amit valahol kukáztam és dobtam be a tisztítóba, hogy azért mégis adjunk a látszatnak, hamár… Óvatosan szívom a füvet, mégse kéne, hogy beigya a frissen mosott testem, meg a rongy. Magamhoz képes rendesen összeszedtem magam és egészen jóképű lehetek, bár fasz tudja, még senki nem mondta. Nem mintha igényelném. A lényeg, hogy egy interjúhoz kihoztam magamból a maximumot. Igen, életemben először megyek olyan állásinterjúra, amely több eséllyel ad tiszta lóvét, minthogy mossa azt. Furcsa a gondolata már csak annak is, hogy nem valami lopott pénzzel fizetnék ki a munkámat. A munkámat. Munka. Eddig is dolgoztam már, igaz kicsit más közegben, de jó referencia, hogy emberekkel foglalkoztam. Annyira még nem beszélnék múlt időben, mert a főnöknél nem pendítettem meg a dolgot, bár igaz, hogy megtehetném, mert lemelóztam a tartozásom és nagyon úgy néz ki, hogy senki nincs a nyomomban. Bár neki jobb lenne, ha valahol holtan találnának rám, gondolva, hogy biztos túllőttem magam, vagy valamelyik bandaháború áldozata lettem, szóval nem foglalkoznának velem. Szép kilátások basszameg. Eldobom a csikket, a kuka túl messze van, engem meg nem zavar a retkes föld, azon alszom évek óta. A pöcsöm se érti az embereket. Magamhoz mérten a lehető legnormálisabban nézek ki, erre jön egy tejcsárda és pénzt dob nekem. Homlokom felhúzva nézek rá. Nem tudom eldönteni hirtelen, hogy azon sértődjek meg, hogy most vagyok a legfényesebb valómban és csövesnek néz, vagy azon, hogy azt feltételezi, hogy kajára költeném, nincs az az isten. Nem érdekel a mosoly az arcán. Más esetben örülnék a zsének, bár utálom ha megszánnak, de valamiből nekem is kell élni hónap végén, de ez most egyáltalán nem az a helyzet. Némán figyelem, ahogy tovább megy, majd mikor felocsúdom, hogy komolyan hajléktalannak nézett a bige, egészen magamra veszem. Igen az vagyok baszki, de most kurvára nem kéne annak kinéznem és igazán a lelkembe tiport. Úgy állok fel, mintha egy lassított felvételt játszanának, ez az én tempóm. Minek rohanni? Ha valamire szükség van, hogy az megtörténjen, akkor úgy is megfog, hogy közben nem erőltetem meg magamat. Követem, nem is figyelem, hogy merre megy, csak igyekszem utolérni. Majd mikor sikerül megkocogtatom a vállát és ha megfordul, ha nem, akkor is ezt mondom. -Bocs, gondoltam szüksége lehet rá-dugom bele kezem a zsebébe és azzal együtt hagyom ott a pénzt. Nem sértődött a hangom, inkább csak jelzésértékű a tekintetemben az unott és némileg undorodott kifejezés, hogy az én megsérthetetlen jellememet, mégis sikerült némileg eltipornia. -Csak próbálja hihetően megígérni, hogy kajára fogja költeni, rendben? -ismétlem meg szavait, fapofával, tőlem ne számítson mosolygásra, az nem az én formám, majd elmegyek mellette, hogy beazonosítsam, merre kell mennem és ott hagyom, ahogy ő is tette velem. Velem ne szórakozzon, mikor éppen úri arcomat kell felvegyem egy pizzériás meló megszerzéséhez, amire amúgy kurvára nem vágyom, de talán itt az ideje kissé felelősségteljesebben viselkednem, főleg, hogy tépik a fejemet két oldalról, hogy jó lenne, ha leállnék a cuccozással és dílerkedéssel.
Meg sem fordult a fejemben, hogy bárkit is megbánthatok azzal, ha adakozom. A jó szándék vezérelt, igazából át sem gondoltam, hanem olyan magától értetődően jött ez a lépés. Afféle zsigeri, hogy úgy mondjam, és persze már haladtam is tovább a saját dolgomra. Meg sem álmodtam, hogy a fickó, akinek segítettem, majd utánam jön, és rám hozza a frászt. Pedig ez történt, életemben először előfordult velem ez is. Ijedtemben úgy megugrottam, amikor megkocogtatta a vállamat, ahogyan a szívem tette a mellkasomban. Riadtan fordultam hátra a kéz tulajdonosának irányába, és szerencsére elég hamar sikerült mégiscsak beazonosítanom, pedig több ember közül biztosan nem ismertem volna fel, ha feljelentés után azonosítanom kellett volna a rendőrségen a többi gyanúsított közül. - Én… - köpni-nyelni nem tudtam hirtelen, pedig ez ritka alkalmak egyike. Általában mindenre van egy frappáns megjegyzésem, de most kifogytam belőle. Hirtelen nem tudtam eldönteni ugyanis, hogy szégyelljem el magam, vagy nevessek. Mindenesetre célba talált, mert megalázva éreztem magam, még ha nekem sikerült is őt először kellemetlen helyzetbe hoznom. Mert gyanítottam, hogy így történhetett, ha már utánam jött. A második megjegyzésére viszont már eléggé felocsúdtam ahhoz, hogy felmenjen bennem a pumpa. Arcom kipirult, szemeim pedig összeszűkültek a dühtől. Így próbáljon meg jól élni az ember, és segíteni az embertársainak, akikről azt feltételezi, hogy szükségük van rá. Oké, most tévedtem, de attól még nem gondoltam, hogy megalázó és sértő „köszönöm” járna érte. Még ha bele is tiportam a férfi fene nagy önérzetébe, mert mást ugyan nem tudtam elképzelni, ami miatt ezt érdemeltem volna hálaképpen. - Hé! – amint magamhoz tértem, a férfi után eredtem. Eléggé szaporázni kellett a lépteimet, de olybá tűnt, hogy pont egy irányba megyünk, szóval akár utol is érhettem. – Nézze, nem akartam megbántani, sajnálom, ha esetleg mégis sikerült, én csak azt gondoltam… - most ezt hogyan lehet egyáltalán szépen megfogalmazni? Egyébként nagyjából talán sikerült beérnem, még ha nem lassított, akkor is. Szaporán szedtem a levegőt, de még nem fújtattam úgy, akár egy versenyló, ami amiatt rosszul kellett volna éreznem magam. - Szóval azt gondoltam, hogy esetleg szüksége van pár dollárra. – zártam le, mert egyrészt ez volt az igazság, másrészt meg túl egyértelmű volt a helyzet ahhoz, hogy ki tudjam dumálni. – De ha esetleg kiengesztelhetem egy kávéval, akkor megtenném szívesen! – ajánlottam fel, a pizzéria még várhatott tíz percet, addig nem fog felfordulni a világuk nélkülem. – Vagy, ha akarja, akkor békén is hagyhatom, és megyek a dolgomra. – vázoltam a másik alternatívát, mert túl nyomulós sem akartam lenni a történtek után. Már így is kissé cikinek kezdtem érezni, de hát én már csak ilyen vagyok, addig ütöm a vasat, amíg meleg, a lelkiismeretem meg így lett volna tiszta.
Kezdőlap
