- Persze, hogy ott leszek, Shawn, már teljesen jól vagyok. Kérlek, ne dramatizálj már mindent ennyire túl! Csak felhúzol vele, és akkor nem tudok koncentrálni – ingatom a fejemet a kihangosított telefonomba beszélve, miközben épp előveszem a szekrényből az egyik balettcipőmet a gyakorláshoz.

- Jó, tök mindegy, akkor ott találkozunk hatkor – hallatszik Shawn frusztrált hangja, ami amúgy nevetségesen éles ellentétben van a hozzá egyébként sem passzoló „tök mindegy” kijelentéshez. A srác egyszerűen képtelen elengedni magát.

- Aha, ott tali... - sóhajtok, miközben némi bűntudatot érezve kinyomom a hívást. Hisz persze tudom amúgy, hogy csak jót akar nekem – meg hát nyilvánvalóan magának is, mert sérülten aligha tudnám jól eltáncolni a szerepemet ma este, ami rá is kihatással lenne. De már tényleg sokkal jobban vagyok, meg egyébként jól megvoltam eddig is, szóval órákkal az előadás előtt aztán már tényleg kurvára nem hiányzik, hogy ilyenekkel stresszeljen mindkettőnket.

A vállamra dobom az összefűzött pointe cipőmet, és megindulok a tető felé, hogy elpróbáljam még néhányszor a táncunk néhány részletét, bemelegítsek előre az estére, mert a táncpartneremnek nem ismerném be, de a vádlim néha még mindig kicsit feszes a múltkori baleset óta. Viszont én nem aggódom, szerintem tényleg elég lesz, ha nyújtok egy fél órát, néhányszor spiccre állok, aztán a többi menni fog magától is. Plusz gyönyörű nyári idő van ma, ezért is indulok felfelé a szabad ég alá a benti táncszobám helyett; a napsütés egész biztosan fel fog tölteni. Már csak a hajamat tűzöm fel a tükör előtt egy laza kontyba, hogy ne legyen majd útban, és már hagynám is el a szobámat, az ajtóban azonban váratlanul majdnem összeütközöm valakivel.

- Mi a...? - csattannék fel leginkább meglepettségemben, és teszek is hátra gyorsan egy lépést. - Hogy mit mondtál? Várj, téged ismerlek. Miguel, ugye? Ott voltál néhányszor McAllister bulijain... - fürkészem a srác arcát, ahogy próbálom belőni az emlékeimben, hol is láthattam. - De mit művelsz itt? - pillantok a kezében levő seprűre. Az meg mi a francnak? - Te vagy az új kertészünk? - Ráncolom a homlokom kissé értetlenül, de nagyon igyekszem összerakni a képet. A régi kertészt, Matthiast, múlt héten el kell küldenünk, mert kiderült, hogy lopott tőlünk. Kár, mert már három éve itt dolgozott, kedveltem. Még apa is kedvelte. De a halála óta anya képtelen kézben tartani a dolgokat itthon. Főleg ilyenkor, amikor heteket tölt Párizsban a divatnapok miatt, aztán itt lassan minden a feje tetejére áll. A hétvégi medencés bulit végül pont emiatt kellett áttennünk Ritáékhoz, mert nem volt aki rendbe tegye a kertet és a medencét a tetőn, így meg csak nem hívhattam ide vendégeket. Akkor vetette fel az ötletet Rita, hogy segít nekem gyorsan keresni valakit, aki gondoskodik a dolgokról, legalább átmenetileg, amíg anya haza nem jön. Jeremy pedig rögtön be is dobta, hogy van egy ismerőse, akinek pont jól jönne egy ilyen meló. Nekem meg aztán nyolc igazából, hogy ki az illető, amíg jól végzi a dolgát.

- A kert odafent van a tetőn. Lucretia nem mutatta meg? - Na ő meg a másik probléma, amiről már régen beszélni akartam anyámmal, mert a házvezetőnőnk, attól tartok, kezd kicsit megöregedni már, és szerintem nem bírja egyedül rendben tartani az egész lakást. Sürgősen kellene valaki mellé, mielőtt véletlenül ránk gyújtaná az épületet. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy emiatt azonnal be is fogta a srácot segíteni a takarításban, pedig eredetileg nem erre kerestem a munkaerőt. - Éppen oda indultam én is, gyere, megmutatom merre kell menni – sétálok el Miguel mellett, hogy mutassam az utat.

Hogy őszinte legyek, megvan annak az előnye, hogy anyám hetek óta Európában van. Legalább nem kell lépten-nyomon az elégedetlenségével, bírálataival szembesülnöm a lakásban, ami ilyenkor egyébként teljesen az enyém lehet, és ez szintén a pozitívumok listájára írható. Másfelől viszont néha túl nagy a csend, és ez nyomasztó. Néha úgy tűnik, még mindig jobb elviselni az állandó kritizálást, mint azt, ha túl sok időm marad gondolkodni, vagy emlékezni. Bár legalább már nem abban a lakásban kell élnünk, amiben apát holtan találtam, szóval...

Na jó, amúgy is muszáj lenne most már az esti előadásunkra koncentrálni, illetve arra készülni, gyakorolni. Meg is indulnék a tető felé, ami jelenleg erre a legkiválóbb helynek tűnik, ám a szobám ajtajában összeakadok valakivel. Egy sráccal, aki ismerős ugyan, de nagyon idegennek hat a saját otthonomban. A kezében tartott takarítási eszközből azért hamar összerakom, hogy miért is lehet itt, de még így is furcsa kicsit a szituáció.

- Manuel. Oké, bocs – felelem egy vállvonással, aztán kiderül, hogy valamennyire azért ő is emlékszik rám. Egy mosoly fut végig az arcomon arra, ahogy ő is elsőre eltéveszti a nevemet, és már nyitnám a számat, hogy kijavítsam őt, hozzá hasonlóan kijelentve, hogy „csak majdnem”, de akkor egyetlen mozdulattal, és csitító hanggal lepisszeg, nekem meg a magasba szöknek a szemöldökeim. Elég pofátlan a stílusa, de ez egyelőre szórakoztat igazából. Hisz ilyen megnyilvánulások a haverjaim között megszokottak, de egy alkalmazott esetében nem túl megbocsátható. Itt viszont most érdekesen keveredik a két dolog, és még nem tudom, mit is kezdjek a dologgal.

- Igen, Tana – bólintok végül. Most, hogy a nevek megvannak, igazából rátérhetnénk végre tényleg arra is, hogy mi a francot keres a szobám előtt. A válaszával viszont megint sikerül kicsit meglepnie. - Hirdetés? Milyen hirdetés? - ráncolom a homlokomat értetlenül. Szép kis kavarodás. Lehet, hogy Rita tett ki valahová hirdetést? Nem szólt róla, de kinézem belőle. Gondolom csak segíteni akart, mégis jól elszúrta. - Mindegy. Takarítani is max a tetőn kell majd, a lakást hagyd nyugodtan Lucretiára – legyintek. Ha a nő nem bír vele, azt majd én elrendezem. Anyámra láthatóan nem számíthatok lassan semmiben itthon. Legfeljebb keresek egy profi takarító céget, olyat, amelyik tényleg érti is a dolgát, és képes rendesen megbirkózni egy ekkora lakással. Azt viszont a legkevésbé sem akarom, hogy Manuel pakolásszon a személyes dolgaim között.

- Süket? Nem tudom, de öregnek tényleg öreg – vágok egy kisebb sajnálkozó fintort. Szegény nő, tényleg elég régóta van már a családnál, és nekem is csak mostanában tűnik fel, hogy már nem bírja úgy a tempót, mint régen.

- Öhm... - fordulok szembe ismét Manuellel az utóbbi kérdéseit hallva, de kicsit megtorpanok, amíg eltűnődöm, mit is feleljek neki. Próbálom kitalálni, hogy egyszerűen csak érdeklődő, próbál valami small talk-ot kezdeményezni, és azért kérdezősködik, vagy inkább egy fura ijesztő figura, akit azért érdekel, hogy mennyit vagyok egyedül, mert később visszatérne betörni ide. Ami alapvetően talán nem lenne egyszerű feladat, át a portán és portáson, a kamerákkal felszerelt előtéren, liften és folyosón át, de hát... Ki gyanakodna egy korombeli fiúra, aki akár egy haverom is lehetne? Vagy a pasim. Végül is elég helyes a srác, ha eltekintünk attól, hogy mennyire fura úgy egészében a szitu. - Ez változó. Anyám most épp üzleti úton van – válaszolom inkább egyszerűen, és közben el is érjük a tetőre vezető lépcsősort.

- Na és te? Hogyhogy takarítónak álltál? - Mármint azt megértem, ha kell pénz valakinek, ennyire azért nem vagyok sznob, csak nem mindennapi, hogy egy tinisrác ilyen munkára jelentkezik. Inkább állnak pincérnek, mosogatónak egy étteremben vagy kávézóban, vagy pakolnak árut egy üzletben. Szerintem érthető, hogy kíváncsi vagyok.

Felérünk a tetőre, aztán széttárom a karomat. - Itt is volnánk. Ott a sarkon van egy ajtó, odabent találsz mindenféle eszközt, amire szükséged lehet, de nézz szét nyugodtan – mutatok körbe, lehetőséget adva neki, hogy felmérje a helyet, esetleg eldöntse, hogy megbirkózna-e a rendbe rakásával.

- Tényleg? - kérdezek vissza meglepetten. - Ó, oké, nem tudtam. Azt hiszem, az egyik barátnőm intézkedhetett - jegyzem meg kicsit bizonytalanul. Rita hajlamos néha ilyen túlbuzgónak lenni, feltételezem így akart segíteni, hogy tele plakátolta a fél várost hirdetéssel. A módszerei olykor elég érdekesek. De mindegy, egy kertészre tényleg szükség volna, úgyhogy, ha Manuel vállalja és meg tudja csinálni, amit kell, panaszkodni biztosan nem fogok. Már mutatom is neki az irányt, merre kell mennünk, de elismerem, azért kicsit furcsa ez a helyzet. Mégis csak korombéli, ráadásul valaki olyan, aki a baráti társaságomban szervezett bulikban gyakran megfordul. Havernak nem mondanám, de azért ismerjük egymást elég jól ahhoz, hogy egymás nevét fel tudjuk idézni, szóval... Hát kicsit fura lesz, hogy éppen őt kell alkalmaznom. Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha anyám itthon lenne, és foglalkozna ezekkel a dolgokkal, a háztartással, a személyzettel... Még jobb volna, ha apám még élne, ő mindig jól kijött az alkalmazottjaival is. Ha még itt lenne, talán eltanulhatnám tőle, hogyan csináljam. Én amilyen nyers vagyok, gyakran még a saját barátaimmal sem jövök ki rendesen.

- Oké, ez érthető. Csak... Mindegy, felejtsd el! - legyintek. Nem az én dolgom, hogy miért éppen ilyen munkára jelentkezett. Gondolom ennek is megvannak az előnyei. Mondjuk, ha választhatnék, én is olyannal foglalkoznék inkább, ahol nem sok emberrel kell foglalkozni, és egy kávézóban tuti sok hülye megfordulhat. Azokhoz meg türelem is kell. - Anyám elég jól megfizeti a személyzetet, úgyhogy azzal szerintem elégedett leszel – mosolygok rá biztatóan, mielőtt megmutatnám, hol találja az rendrakáshoz szükséges eszközöket.

- Hát azt hiszem, először is a növényeket kellene kicsit visszametszeni, ha az megy, meg... igazából az a lényeg, hogy rend legyen. Nem fontos, hogy minden csillogjon-villogjon – vonok vállat. Ez mégis csak a tető, nem pedig az ebédlő. Ha a növényzetről gondoskodik, meg felsöpör, gondolom az már elég.  

- Hagylak is dolgozni, de itt leszek a közelben, ha bármi kellene. Este előadásom lesz, és muszáj gyakorolnom – mentem ki magam, majd a tetőterasz másik felébe megyek, ahol van elég hely balett gyakorlatokat végezni. Nagyjából egy óra telik el így, mielőtt lemennék a konyhába, és egy tálcára poharakat meg egy doboz narancslevet teszek.  

- Hoztam egy kis frissítőt - jelentem be, mikor visszatérek a tetőre, majd a tálcát az asztalra készítem. - Tudod, gondolkodtam, és azt hiszem, már tudom, honnan voltál még ismerős. Te Keegan pasija vagy, ugye? Kee az egyik legjobb barátnőm, egy társulatnál táncolunk - árulom el arra az esetre, ha csodálkozna, honnan tudok róla ilyesmit. Majdnem biztos vagyok benne, hogy láttam róluk közös képeket instán, de csak most esik le a dolog.