A gondolatai mostanában ezerfelé cikáznak, nehezen is tud velük lépést tartani. Időnként úgy érzi, kicsúszik a gyeplő a kezéből, és olyankor több napra van szüksége, hogy újrarendezze a fejében dúló káoszt. A közös hétvége Melodyval akár jól is zárulhatott volna, ha nem épp ott és akkor közli vele a halálos diagnózist, de egyszerűen azt érezte, ha tovább vár vele, összeroppan a vállait nyomó súlyok alatt. Mióta szabadlábon van, az egész addigi élete fenekestül felfordult. Azt hitte, ha végre kiengedik, minden úgy és onnan fog folytatódni, ahogy és ahol a börtönbe kerülésekor félbeszakadt. Valójában semmi sincs úgy, mint régen, amikor -annak ellenére, hogy egyedül élt-, majd' megveszett az állandó tennivalók sokaságától, mindig zsörtölődött valamiért. Egy ponton ázik a plafon, lyukas a rohadt tető, meg kell csinálni. Halmokban áll a koszos edény, a szennyeskupac a fürdőszoba padlóján pedig már lassan életre kel és elmászik... Manapság már szinte betegesen keresi az újabb és újabb elvégzésre váró feladatokat, tennivalókat. Igazából úgy, hogy egyedül él, bőven eltudná tartani magát egy főállásból, de akkor a maradék szabadnapjain mégis mit csinálna?! Kell valami, ami eltereli a gondolatait, valami ami pont kifárassza annyira, hogy mire leszáll az este, csupán annyi ereje maradjon, hogy bedőljön az ágyba. Próbálkozásai ellenére még így is akadnak álmatlan, gyötrő éjszakái, melyek olykor fojtogató pánikrohamba torkollanak, így szinte sose piheni ki magát igazán, ebből adódóan állandóan fáradt, na és persze dekoncentrált. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a szemei alatt megülő, szinte már-már fekete karikák. Mióta napvilágot látott a tény, miszerint Charlie Maggie fia, ezerszer elgondolkodott már azon, hogy itt hagyja az iskolát, és keres valami mást, de az az igazság, hogy a kölyök túlságosan is közel került a szívéhez, és ez több szempontból is gondot jelent. Bár tény és való, valahol legmélyen egy kicsit örül ennek az ismeretségnek, ugyanis így Maggie közelében lehet, aki nem mellesleg épp az egyik okozója Ethan álmatlan éjszakáinak. Ám ezek a gondolatok messze eltörpülnek a jelenlegi történésekhez képest, s bár tűzoltó múltjának köszönhetően tökéletes képesítést kapott bizonyos traumás sérülésekről, és azok elsősegélyéről, volt is része jónéhányban, mégis teljesen másképp üt, mikor egy gyerek kerül súlyos állapotba, és ha még ismered is, az már csak hab a tortán... Alaposan betakarja Charliet a tornaterem padlóján fekve, aki minden bizonnyal a shokk hatás és fájdalom egyvelegétől reszket úgy, hogy még a fogai is hangosan egymáshoz koccannak.
-Nem kellene inkább mégis az egyik szőnyegre felfektetni ameddig várjuk a mentőket?! - Szólal meg a testnevelés tanár remegő, elvékonyodott hangon. Mindamellett, hogy nagyvalószínűséggel ideges, hogy mi lesz Charlieval, a saját bőrét is félti, hiszen a történtekkor ő volt felelős a diákokért, és bár előfordulhatnak balesetek minden elővigyázatosság ellenére is, neki kutyakötelessége lett volna odafigyelnie, és megakadályoznia, hogy fogadásból felküldje a többi diák Charliet a kötél legtetejére, amin a kölyök halálra rémülten csimpaszkodott, ameddig le nem rázták róla az osztálytársai.
-Maga tényleg ekkora idióta?! - Fakad ki Ethanből váratlanul, mire az őket körbeálló tanárikar azonnal elhallgat a tornatanárral az élen, egyedül Charlie rövid nevetése -ami inkább valamiféle nyekkenésnek nevezhető-, hallatszik a teremben.
-Legalább tíz méter magasból esett, potenciális gerincsérültnek kell tekinteni, eszméletvesztése is volt. Ha most elkezdjük mozgatni, lehet egy életre lebénul. - Hangja idegesen dörren, pont mint a villámlást követő égzengés.
-Mikor jönnek? És anya?! - Kétségbeesetten fordítja lassan Ethan irányába a fejét, hangja, s arca is egyaránt majdnem felismerhetetlenné torzul az egész testére, de főképp a bal lábára kiterjedő fájdalomtól.
-Mindjárt, kitartást kölyök, nagyon jól csinálod! - Simogatja meg tehetetlenségében a gyerek fejét immáron vagy századjára, kinek göndör fürtjeit már csaknem teljesegészében vörösre festi az Ethan kezéről származó vér. Szinte rögtön diagnosztizálta Charlie nyílt lábszártörését, amitől a tanárikar egy része rosszul lett. Volt aki elájult, de olyan is, akinek el kellett rohannia a legközelebbi mosdóba... Egyedül ő maradt a szeren csupán, és a teljes pánik, kétségbeesés helyett igyekezett megőrizni hidegvérét, s egy ideiglenes kötéssel fedni a kiálló, konkrétan kettétörött csontot az orvosi szobából szerzett elsősegélydobozban lévő eszközökkel, amik épp a rendelkezésére álltak. Olybá tűnik, mintha Charliet megnyugtatná Ethan jelenléte, és ettől a férfi idegessége is alább hagy egy kissé, mert úgy érzi, jól csinálja, s amint meghallják a közeledő szirénák hangját, egy kissé megkönnyebbül. Megkönnyebbül, mert eddig kitartott, kitartottak, és megkönnyebbül, mert tudja, innen már hozzáértő szakemberek kezébe kerül Charlie, akik vigyáznak rá, és egy magasabb szinten láthatják el, mint ahogyan azt ő tette. Amint a mentőegység megérkezik, Ethan félrehúzódik, jobban mondva, félrehúzódna, ha Charlie nem kapaszkodna úgy a kezébe, mintha a férfi lenne az utolsó mentsvára.
-Az édesapja? - Hagzik az egyik férfi szájából a kérdés. Ethan zavarodottan kapdossa a fejét, próbál részese maradni a történéseknek, ám még mielőtt válaszolhatna, megteszi azt helyette Charlie.
-Nem az apám. De olyan, mintha az lenne. - Sharp döbbenten kapja tekintetét a kölyök felé, és egy pillanatig sem gondolja komolyan -illetve, próbálja nem komolyan venni-, az imént hallottakat, az egészet a fájdalomnak tudja be. Hiszen ő is látott már nem egy olyan súlyos sérültet, aki az agyában őrültként dolgozó adrenalintól, dopamintól félrebeszélt.
-Oké Charlie, most megfogom szúrni a kezed, hogy tudjunk adni infúziót, és egy nagyon erős fájdalomcsillapítót, amitől egy kicsit úgy fogod magad érezni, mintha részeg lennél. - Ethan az egész művelet alatt Charlie mellett marad, fogja a kölyök szabadon lévő kezét, és a füléhez hajolva mindenféle süket dumát, vicces dolgokat súg oda a srácnak, hogy elterelhesse a figyelmét, ami sikeresnek tudható be, hiszen egy alig hallható szisszenésen kívül több, nagyobb horderejű reakció nem érkezik Charlie részéről, és ettől Ethan is megnyugszik kissé.
-Egy fő jöhet vele. - Szólal meg az ellátó személyzet egyik tagja kissé sürgetően, tekintetét Ethanen legeltetve, elég egyértelmű célzás ez a jelenlévők számára. Még Charlie is nyöszörög valamit, de a száján kiömlő szavak csupán egy értelmezhetetlen maszlaggá folynak össze, hála a fájdalomcsillapítónak. Szakszerűen emelik át a fiút a hordágyra, nyakát rögzítik, ahogyan testét is az ágy szíjjaival, majd futólépésben a mentő felé indulnak, ahová Ethan is hasonló tempóban követi őket. Az egész út nem volt több tíz percnél, a férfi számára mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Charlie olykor megébredt, ilyenkor Ethan rendre a füléhez hajolt, és suttogva elmesélte neki egy-egy vicces gyerekkori csínytevését, a mentős pedig újabb adag fájdalomcsillapítót adott be neki, amitől egy időre ismét elaludt. Hát így telt a kórházba vezető út, ahova megérkezve hirtelen nagyon felgyorsulnak az események. A sürgősségin több orvos, ápoló kezd nyüzsögni Charlie körül, gerinc MR-ről, koponya CT-ről, műtétről hadoválnak, és ameddig egyik vizsgálatról a másikra cipelik a kölyköt, addig Ethan idegesen, fel-alá járkálva várakozik a sürgősségi folyosóján, minden egyes ajtónyitódásnál azt képzelve, hogy Maggie az. Ám a nő valahogy nem akar megérkezni, az idő azonban igen csak sürgeti az orvosokat...
-Ön hozzátartozója Charlienak? - A kérdésre először csupán zavarodottan pislog a férfira, majd megrázza a fejét, hogy kicsit összeszedje magát, és értelmes választ tudjon adni.
-Én csak a kísérő vagyok. Az iskola karbantartója. Mondjuk azt, hogy jó barátja. Az édesanyja volt férje. - Idegességében nem tudja kontrollálni magát, és képes olyan dolgokat mondani amiket talán jobb lenne megtartania magának.
-Charlie nyílt lábszártörést és enyhe agyrázkódást szenvedett, a gerince szerencsére nem sérült. Azonban minél hamarabb meg kell műteni, igazán nem akarok vészmadár lenni, de akár a lába is múlhat rajta. Kell valaki, aki beleegyezik a műtétbe és aláírja a papírt. - Az orvos szinte megsorozza őt az információk tömkelegével, ő meg csak pislog, kapkodja a fejét, és mindamellett, hogy próbál lépést tartani a hallottakkal, meg is akarja érteni ezt az egész orvosi szakzsargont. Szíve kihagy egy ütemet, vagy kettőt, de az is lehet, hogy hármat, amint tudatosul benne, hogy jelenleg neki kell döntenie annak a nőnek a gyerekéről, aki a pokol legmélyebb bugyraiba kívánja őt.
-Életmentő műtét?
-Igen, mondhatjuk. - Feleli hűvösen az orvos, hangján, szavaiban mégis van valami sürgető, akárcsak a mozdulatban, amivel gyakorlatilag Ethan kezébe nyomja a tollat, választási lehetőséget sem hagyva a férfinak, aki véres, enyhén remegő kezekkel szignózza alá az elé tolt papírt, majd kővé dermedve nézi végig ahogy szaladva tolják el Charliet a műtők felé, Ethan pedig itt marad a kételyekkel, bizonytalansággal. Olyan döntést hozott, amihez egyedül Maggienek lett volna joga. A második, iszonyúan pocsék autómatás kávé szürcsölgetése közben azért reméli, hogy jól döntött. A kényelmetlen, műanyag széken ülve riadtan rezzen össze, amint nem sokkal távolabb tőle valaki szinte majdnem kiszakítja a helyéről a váró ajtaját. Marigold, mint a tornádó, a védelmező anyatigris, tart gondolkodás nélkül a műtő felirattal ellátott, kétszárnyú ajtók felé, látszólag képes elsöpörni mindent és mindenkit, aki az útjába kerül. Ethan mégis arra vetemedik, hogy ezt megtegye, és miután felugrik a kényelmetlen ülőalkalmatosságról, egyenesen Maggie elé áll, és a nőt a karjai közé vonva állítja meg abban, hogy valami meggondolatlant tegyen.
-Hé, hé nyugalom! Figyelj ide, figyelj rám! Épp most műtik, az orvos szerint biztosan felépül. - Előveszi a legnyugodtabb hangját, és hogy Marigold ezidő alatt biztosan rá figyeljen, két tenyere közé fogja a nő arcát, tekintete nem ereszti Maggieét. Ha ezidáig a nő nem lökte el, vagy épp képelte fel, akkor gondolkodás nélkül karolja át az övéhez képest törékeny vállait, így támogatva el a váróban található székekhez. Nincs benne semmiféle hátsószándék, eszébe se jut, hogy ezekkel a hőstettekkel, óvatos, gondoskodó érintésekkel, mozdulatokkal visszaszerezze magának a nőt, csupán a tőle telhető legjobb tudása szerint akarja Maggiet támogatni.
-Próbálj meg megnyugodni, összeszedni magad, mert ha Charliet kitolják onnan, utána nagy szüksége lesz rád! - Ezt már az előbbinél valamivel határozottabb, keményebb hangon mondja, de csak azért, hogy a nő felismerje a helyzetet, és ne zuhanjon össze teljesen, hiszen a kölyöknek valóban egy erős, kemény anyára lesz szüksége az elkövetkezendő időkben.
-Ő meg ki?! -  Bukik ki belőle, talán még saját magát is meglepve. Hangja akarata ellenére számonkérő, egy cseppet se barátságos, rokonszenves, amint végre feltűnik neki a harmadik fél, akinek minden bizonnyal Maggiehez lehet köze.