Továbbra is tartok kicsit Liam legjobb barátjától, Vol-tól, de sok okos dolgot hallottam tőle, amik felnyitották szemeim. Egészen addig egy elesett, fantázia világot kergető kislány voltam, de ő és Liam ráébresztett, hogy nem velem van a baj, hanem ezzel a világgal, ami csak látszatra kényelmes és örömteli, mert aki benne él, pontosan tudja, hogy egy romlott hely, aminek pusztulnia kell. Talán ezt akarta velem megértetni a látomás is, amit Khaled-el együtt éltünk át, hogy a vonatra csak akkor bukkanok rá, ha ahogy Voltaire is mondta, ha áldozatot hozok. De nem az enyémet, hanem másokét. Segítek Liam-nek a pusztításban, hogy a hamvaiból új világot teremthessen. Hiszen Khaled is pont erről beszélt: "Néha el kell pusztulnia mindennek, hogy valami sokkal jobb éledjen újjá a hamvakból.". Vol kora ellenére okos és talpraesett fickó volt, s bár a távolságot jobbnak láttam tartani, kikértem egy-két dologról a véleményét, ő bizonyos eseteket miként oldana meg. Liam pedig a későbbiekben csupán alátámasztotta ezeket a lehetőségeket. Jobb tanárt akarva sem akarhatnék náluk.
Tudtam, hogy örökké nem bujkálhatok Ragnar és Travis elől, és azt is, hogyha kettesben vannak nagyobb eséllyel vesztem el a csatát. Ám külön-külön még elcsíphetem őket. Ragnar-t megkeresni is nagyobb kihívás lett volna, viszont azt tudtam, hol találhatom meg Travis-t. Először az edzőteremben akartam volna meglepni, de mikor betelefonáltam azt mondták egy ideig nem fog tudni bejárni, mert megsérült a keze. A sérült kezet pedig ápolni kell, amit legtöbb esetben kórházban végeznek. Az pedig csupán a szerencsének köszönhető, hogy nem kellett heteket kutatnom utána, ugyanis a második kórház látogatásom alkalmával éppen az orrom előtt sétált be a parkolóból, miközben én szálltam le a buszról. Pimaszul széles vigyor jelent meg arcomon ennek láttán, és az örömtől, hogy most lecsaphatok rá szinte végig szökdécseltem az utat a kórház automatikusan nyíló ajtajáig. Onnantól viszont erőt vettem izgatottságomon és alaposan körbe sandítottam a váróteremben. Egyből ki is szúrtam az egyik automatánál, ezért a következő belépő ember csoporthoz csapódva, észrevétlen osontam el a legközelebbi pihenő szobáig. Korán van még, hogy itt lebzseljenek a nővérek és orvosok, az éjszakásokat pedig kizárt, hogy felébreszteném, szóval egy gyors terep szemle után, hogy senki nem vett e észre, beléptem az amúgy kulcsra sem zárt ajtón. Az öltöző helyiségbe sétáltam és feltörtem egy nővérke szekrényét, amit jobbára egy fém fogassal feszítettem ki. Csak kölcsön lopom a ruhát, amíg meglepem Travis-t, aztán szándékomban áll épségben visszahozni. Szóval gyorsan átvedlettem nővérkébe, még a smink készletét is használtam, bár vettem fel orvosi száj maszkot, biztos, ami biztos.
Mikor elkészültem, kiléptem a pihenőből és a nővér pultnál támaszkodva figyeltem és vártam, mikor és hova hívják be. Féltem érdeklődni, mert lehet egyből lebuknék, hiszen sosem játszottam még nővért. Az altatókat is egy ellátás során lovasítottam meg, bár meglepően könnyű volt, tudniillik ugyanis, a rendelőkben nem zárják a fiókokat a rendelési idő alatt. Mikor az egyik orvos kilépve a nevén szólította, figyelmesen egyenesedtem ki és amint bement, én is közelebb léptem. Úgy terveztem, hogy csak simán benyitok, mint segítő nővérke, hisz egy ujjacska átkötéséhez nem kell orvos, ezt már én is kitapasztaltam, ám minden bizonyára a szerencse még mindig nekem osztotta a lehetőségeket, ugyanis az ajtóban állva majdnem nekem jött egy másik fiatal nővér, mondván, hogy ő is idejött. Láttam rajta a zavart, hogy már itt voltam, és azt sem értette, miért állok idekint. Én pedig voltam olyan jófej, hogy legyintve átvettem tőle a fém kis kocsit, mondván, hogy a doki elcsípett a folyosón, és kérte, hogy vegyem át a beteg ellátását, ha ilyen sok az időm. Nem kérdezősködött, örült, hogy ő megszabadult a lehetőségtől, ami vicces, mert én pont az ellenkezőjének örültem. Szóval szájmaszkban szépen benyitottam és betoltam a kocsit is, miközben halkan köszöntem.
- Ó, na végre. - szólt az orvos, bár nem türelmetlenül, inkább barátságosan, miközben intett, hogy toljam közelebb a kocsit. Így is tettem. Nem tudom addig beszélgettek e valamiről, de ha igen, akkor minden bizonnyal a jelenlétemmel sem szakítottam meg a csevejt, mert a doki szóval tartotta a beteg ágyon ülő Travis-t, míg levette a kötést a kezéről és megvizsgálta, hogy halad a seb gyógyulása.
- Nővérke, kérem kösse át a beteg kezét, amíg én elfutok új kenőcsért. - kért meg, én pedig engedelmesen át is vettem a helyét és mivel amúgy is alacsony voltam, állva álltam neki lefertőtleníteni a még fel nem szívódott varratokkal teli ujját. Tény és való, hogy alaposan elintéztem.
- A régi krémet se dobja ki, de tegnap forgalomba hoztak egy új kenőcsöt, ami még annál is hatásosabb, ráadásul fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő is, plusz természetes anyagokat tartalmaz. - magyarázta az íróasztalánál a doki Travis-hez beszélve, miközben megírta a receptet, majd felkelt a székéből.
- Elfutok és kérek belőle tesztert, a receptet pedig megírtam. - nyújtotta Travis szabad keze felé a fecnit, majd sietősen elhagyta a helyiséget, és mi végre valahára kettesben maradtunk.
- Nagyon feldühíthette a hölgyeményt, ha így elintézte az ujját... - jegyeztem meg halkan, miközben tisztára fertőtlenítettem ujját, majd ahogy letettem a sebfertőtlenítővel átitatott vattapamacsot és felvettem mellőle a kötszert, amivel elkezdtem áttekerni ujját, lábammal meglöktem a kocsit, ami az ajtóig gurult, majd neki ütközve meg is állt, de útban a kilincsnek, amit így kívülről már biztosan nem tudtak volna kinyitni.
- Upsz... milyen ügyetlen vagyok... - sóhajtottam, majd egyik kezemmel továbbra is fogva csuklóját, másikkal, amivel a kötszert fogtam, elengedtem kicsit és lehúztam magamról a maszkot, amit el is dobtam, majd kicsit sem bájosan, mint inkább kifejezetten gyilkos szándékkal szememben felnéztem rá. Csak akkor mosolyodtam el, mikor ez tán oldalra biccentettem fejem.
- Hiányoztam? - nyaltam meg alsó ajkam. - Gondolom mennyire, ám még mielőtt elkezdenél itt felül kerekedni törékeny kis testecskémen... jobb, ha tudod, hogy ezúttal mások életével játszol... - figyelmeztettem, ha esetleg megint úgy döntene, hogy leakarna fejelni, vagy megakarna ütni. Aztán vissza fordítottam tekintetem a kötözött ujjára és befejeztem annak ellátását, miközben beszéltem hozzá. - Sokat gondolkodtam és terveztem, miként álljak bosszút, aztán rájöttem, hogy... sehogy! Őrült vagy és emiatt gonosz, amiért nem haragudhatok rád igazán, hiszen segítségre szorulsz... - pillantottam fel rá néha. - De beszéltem néhány okos barátommal, akik felnyitották a szemem. Azt mondták, hogy vannak emberek, akik csak akkor lehetnek igazán maguk, ha feláldozzák egy részüket. - vezettem fel valódi szándékom.
- Te régebben nemes célú Kitsune voltál, csak a királynő megmérgezte az elméd, de ezen segíthetünk. Ráadásul nagyon egyszerű módon, bár... az egyszerű itt nem egyenlő a kellemessel is... - pillantok oldalra, majd végezve a kötésével, kezeim vállaira helyezem és lábujjhegyre állva közelebb hajolok arcához.
- Biztos hallottál már a tisztítótűzről. - suttogtam, majd széles mosoly ült ki arcomra. - Megtisztítalak vele, hogy a róka lelked kiszabadulhasson ebből a mérgező testből, és ismét tisztán láss. Na mit szólsz? - somolyogtam egy pillanatig sem kételkedve az ötletemben, hiszen Liam-nek is bejött, akkor pont Travis-nél ne működne...?
- Persze ellenkezhetsz, és bánthatsz is, hogy elkerüld, de tudnod kell, hogy téged keresve bombákat rejtettem el az egyik kórházban, talán éppen ebben, és az edzőtermedben is, hála támogató barátaimnak és ha nem érem el a célom veled, kénytelen leszel elfogadni, hogy rengeteg, de rengeteg sok ártatlan ember vére tapad majd a kezedhez... Gyerekeké és babáké is. Ugye ezt te sem akarod? - biggyesztettem le ajkaim, színlelt sajnálattal arcomon, miközben egyik kezemmel megsimogattam arcát. - Vagy ők halnak kínhalált, vagy te válsz a szemükben mártírrá, és leszel hamuvá, hogy újjá születhess... - tisztáztam vele lehetőségeit, aztán lassan megint elmosolyodtam. Nem tudhatja hazudok e vagy igazat mondok, hiszen biztosan láthatta a szöktetésem profizmusát, így kétség kívül kaphatok olyan segítséget, ami talán az ő képességeit is meghaladja.

Nem kellett el tátania a száját, hogy szemeiben lássam a döbbenetet. Hát na igen, nem csak a róka tud ravasz lenni, ugye! Örültem is magamnak, hogy sikerült még a szemében is felül múlnom eddigi képességeim, de ami igazán örömöt okozott, az, az hogy tudom végül úgy is az lesz, amit én akarok. Ez mindenki javát szolgálja. Még az övét is, noha ezt most nehéz elhinni tudom. Fájni fog, és bizony gyötrelmes lesz, de utána minden sokkal könnyebb és szebb lesz.
- Jaj ne csináld már...! - ráztam meg finoman vállait, de töretlen jó kedvvel. - Hiszen neked akarok jót, te bolond fiú! Többé nem kellene álarc mögé bújnod, mert te magad lennél a róka. Persze megértem, hogy félsz, mert tény, hogy kicsit jobban fáj, mint egy szuri a seggedbe, de egy olyan nem is volna ekkora hatással rád, nem igaz? - kérdeztem mosolyogva, megpaskolva egyik kezemmel arcát. Nem úgy tűnt, mint, akit ezekkel az érvekkel meggyőztem volna, ezért bedobtam a másik, kevésbé szerethető opciót. Azt gondoltam megrémül, de arca sem rebbent. Lehet tud valamit, vagy csak szimplán kételkedik benne, hogy képes volnék ilyesmire, pedig igen. Egy héttel ezelőtt talán még nem igazán, de sok minden ráébresztett erre a dologra.
- Az egyik jófej barátom, világhatalomra akar törni, és elpusztítani, amit most van, é őszintén szólva meg is van hozzá a kellő... képessége és pénze is. Több is, mint neked valaha lesz. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy segítek neki, mert ez a világ nekem sem tetszik. Szóval vagy téged állítalak magam mellé, úgy hogy előtte kisütöm a husid, vaagy... nekilátok a tömegírtásnak, ami az ő dolga lenne, de több kéz többre megy, mondják... - nevettem, bizonygatva, hogy a dolgok megváltoztak. Kérdésére viszont szám húzva vontam fel egyik szemöldököm. Most duzzog? Vagy ellen próbál állni?
- Ne légy nevetséges. - engedtem el és felhagytam a lábujjon való álláson is. - Ha a világ elpusztul, és előtte megszabadítalak a mérgező énedtől, velem jöhetsz Csodaországba. Ez nem mese. Mert a mesékben mindenkinek Happy enddel végződik az élete. De nekik nem. - csóváltam fejem, miközben lassan leesve, mennyire nem vesz komolyan, némi csalódottsággal tettem hátra néhány lépést.
- Ójaj, hiszen te nem hiszel nekem! - tettem kezeim arcomra, fejem rázva. - Pff, jól van hát végülis orvosból még sok van... - engedtem le kezeim célozgatva, hogy akkor majd a visszatérőn bizonygatom igazam. Liam erre azt mondanám: Járulékos veszteség. Bár gőzöm sincs mikor tér vissza a doki, de úgy is nekem kell majd beengednem, szóval a pulthoz léptem és megnéztem milyen gyilkoláshoz alkalmatos dolgokat találok. Persze sejtem én, hogy Travis lehet felpattan, hogy a doki védelmére keljen, de akkor bebizonyosodik, hogy még is csak hisz nekem. Ergo talán még is emberek életével játszik, amíg mondjuk egy orvos miatt esetleg megpróbál diliházba küldeni.
- Szenvedni fogsz azért, amit velem tettél. Aztán Ragnar is, csak őt ténylegesen a Pokolra küldöm. - válaszoltam neki kissé neheztelő hangnemben, ahogy eszembe jutottak azok a pillanatok. Közben háttal neki a gyógyszeres vitrinben kotorásztam. Nyilván akármivel nem lehet ölni, az meg elég gáz volna, ha b vitaminnal döfnék le akárkit is.

A jó nem mindenkinek jobb, Travis fiú. Valakinek rosszabb lesz. De ezt egy őrült kleptomániás, pszichopatának igazán tudnia kellene, nem gondolod? - tekertem hátra fejem egy pillanatra, hogy rá nézhessek, majd vissza is fordultam és szorgosan kotorásztam a gyógyszerek közt, mert nem tudtam mennyi időnk lehet még az orvos vissza érkeztéig. A legtöbbje pirula volt, de speciel se Seduxen-t, se Dormicum-ot nem találtam, aminek dupla adagjával örök álomba szenderíthetném a dokit. Bosszantó egy kicsit, mert erre nem számítottam. Ahogy arra sem, hogy megint akcióba lendül. De legalább tudom, hogy egyáltalán nem vett komolyan.
Felkiáltottam, mikor elkapta a hajam, noha semmi olyasmit nem találtam, amit legalább belé tudnék döfni, hogy ki dőljön. Mire pedig ráeszméltem, hogy a hajam védelmezése helyett, inkább védekeznem kellene, megint a homlokom bánta, ahogy koppant a falon lévő csempékkel. Miatta lesz agyrázkódásom egyszer!
- Te magad vagy a bűn! Nézz magadra, embereket rabolsz el, versz meg, mindegy, hogy kiktől, de értékeket lopsz és csalsz! Az egész életed egy nagy mocskos bűn! - morogtam idegesen, de nem hangosan. Gondoltam előnyömre fordítom a helyzetünk, ha már így alakult. - Engedj el! Azonnal engedj el!! - kiáltottam, remélve, hogy kint meghallják, és mikor majd betörnek, azt fogják látni, hogy a beteg megtámadta a nővért, aki még el is látta. Igaz, ha akartak volna se tudtak bejönni, hisz eltorlaszoltam az ajtót. Ő viszont ezt is szépen megoldotta, csak, hogy fordítson a lehetőségeinken. Tudtam, hogy elég kétesélyes a dolog, és ha most engedek a mérgemnek és elszabadulok, csak az igazát erősítem. Ezért úgy tettem, mint minden megrémült, sokkolt nő, akit megtámadnak. Szerencsénkre a vizsgálóban nem volt kamera, mert az sértené az emberi jogokat, pláne, ha olyan vizsgálatról van szó. Szóval bevágtam a sírós pofit, miközben felszedtek a földről, és bár megpróbáltam kihúzni kezem az ápolók karmaiból, de nem támadtam meg senkit.
- Ne hallgassanak rá! Ő zavarodott meg hirtelen és támadt rám! - kiabáltam, miközben lefogtak és, hogy ne mindenki szeme láttára húzzanak rám zubbonyt, elcipeltek a pszichiátriára. Ott nyilván bebizonyosodott, hogy a ruha valóban nem az enyém, ezért vissza is vették, és helyette egy fehér rövid nadrágot adtak rám, pólóval, és arra a zubbonyt, bár nem voltak benne biztosak, hogy valóban olyan veszélyes vagyok, mint ahogyan Travis állítja. Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra és inkább értetlenkedve a tettükön és ijedten magyarázkodtam. Többek között bevallottam, hogy valóban elloptam a ruhát, ahogy azt is elárultam - mégha fele sem volt igaz -, hogy Travis a bátyám, mégha nem is a vérszerinti - mert a hülye is látja, hogy nem hasonlítunk - és elmeséltem nekik, hogy egyszer már voltunk itt, szintén miatta. Még az akkori orvosról is adtam leírást, aki ellátta Travis sérülését. Azt mondtam az orvosoknak, hogy Travis hazudott akkor. Hogy valóban összekaptak azzal a másikkal, de Travis támadt először, mikor a másik önvédelemből megvágta egy törött üveggel, amit a férfi dühében tört össze a vita hevében. Nem tudhatták, hogy valójában mi történt, csak azt tudta alátámasztani a jelenlévő orvos, aki akkor is ellátta Travis sérülését, hogy Travis is azt mondta akkor, hogy a húga vagyok, és hogy sokkos állapotban voltam, azért pánikoltam még a kórházban is. Azt is megerősítette, hogy a sérülése bár nem volt komoly, láthatóan egy elfajult verekedésből származott. A homlokomra is rámutattam, hogy ezt is ő okozta most, noha csak piros volt, de hozzátettem, hogy ő egy erőszakos férfi, aki kezelésre szorul, csak még nem sikerült bejuttatni sehova. Az orvosok elbizonytalanodtak, láttam az arcukon. Voltak kétségeik, afelől, hogy igazat mondok e bár egyenlőre nem foglalkoztak az igazoltatásunkkal. Azzal viszont inkább, hogy Travis okozott nekem sérülést, és nem én neki.
Csak azért nem kerültem gumiszobába, mert nem voltak biztosak a dolgukban, és egyenlőre még abban sem, hogy én vagy Travis pontosan kik is vagyunk. Még arra is rájátszottam kicsit, hogy én kényszerzubbonyban vagyok, míg őt beakarják hozzám engedni teljesen szabad kezekkel. Végül így is beengedték de odakint Travis tudta nélkül már ment a heves vita, hogy mi legyen. Ők is tudják, hogyha Travis valóban veszélyes és engem zárnak be helyette, akkor hatalmas botrány lesz belőle. Viszont, ha én hazudok, és elengednek, szintén veszély leselkedhet az emberekre. A bizonytalanság pedig egy lehetőséggel tudott csak szolgálni, amivel kárt se tehetnek bennünk, és mi sem ellenkezhetünk. Ez pedig a kötelező orvosi megfigyelés. Lévén, hogy jómagam is töltöttem már el időt ilyen helyeken, tudom, hogy még a szuicid hajlamúaknál sem mindenki csak 24 órásra van befektetve. Már pedig ha fennáll ezeknek gyanúja, még bírósági végzés nélkül is bent tarthatnak akárkit, természetesen a zártosztályon.
Mikor Travis belépett, én jobb híján a földön ültem, de már most nagyon zsibbadtak karjaim a kényelmetlen göncben. A falnak döntöttem a fejem és felnéztem rá.
- Hibát követtél el. Pedig csak segíteni akartam neked. - válaszoltam neki higgadtan, színlelt szomorúsággal, tudván, hogy itt viszont már kamerákon keresztül figyelnek minket. Odakint közben megbeszélték, hogy amíg nem tisztázódnak a dolgok a helyzetünket illetően, addig Travis-t is bent fogják. Bár lévén, hogy tőle jobban féltek, mint tőlem, hiszen láthatóan jó kondiban volt, beszélt jó néhány gorilla ápoló, hogyha esetleg ellenkezne, akkor mielőbb letudják gyűrni. Persze mi erről mit sem tudtunk, amíg odabent vártunk. Ragnar-t pedig hívogathatták, ugyanis ő éppen nem volt elérhető. Ugrásra készen vártak odakint Travis-re.
- Lehet, hogy most én vagyok zubbonyban, de már is jobb mesterem van, mint amilyen te valaha is lettél volna. - motyogtam, megjátszott duzzogással és el is fordítottam a fejem. Mondjuk, ha tudom mi vár rá és rám is, biztos elröhögöm magam. Az orvosok ugyanis egy hétre szándékoznak megfigyelés alatt tartani minket, hogy megállapítsák melyikünk is a veszélyesebb. Én már voltam diliházban, Oroszországban, más néven, kicsiként, más külsővel, nagyjából tudom mi a pálya. Na de Travis?

Alapvetően egy nagyon türelmes lány vagyok, és életem során egyre jobban kezeltem a dühöm, mikor tudtam, hogy valaki szándékosan próbál felhúzni. De életemben nem találkoztam még olyan emberrel, mint ezt itt. Pillanatok alatt úgy feltudta vinni a vérnyomásom, hogy az elképesztő. De még véletlenül sem a jó értelemben. Örültem, hogy elfordítottam a fejem, mert legalább a képét nem kellett néznem, miközben összehordta itt a hazugságait. Becsuktam szemeim, és jobbára fogaim csikorgattam csukott szájjal, hogy ne robbanjak fel, miközben kis "stiklinek" hívta azokat a tetteit, amiknek én is szemtanúi voltam. Legszívesebben megütöttem volna, aztán még egyszer, aztán még egyszer, és elkezdtem volna fojtogatni a földön, amíg el nem ájul. Leöntöttem volna egy kanna benzinnel, aztán felgyújtottam volna a francba, de már nem újjászületés céljából, csak bosszúból. Bár kezeim nem lettek volna most nagy segítségek, legszívesebben fülem is befogtam volna.
Megpróbáltam meg sem hallani, amiket Liam-ről mondott, mert tudtam, hogy nem igazak. Hát hogy lennének?! Őrült kiáltja egy normális emberrel, hogy őrült?! Elcseszett egy világ, az egész úgy ahogy van. Sértődött fej feltartással csóváltam fejem, mintha meg sem hallja, amiket mond. Legalább is erőteljesen küzdöttem ellene, de nyilván hallani, attól még hallottam. Nem mondom, a gyomrom is összerándult egy pillanatra, annak gondolatától, hogy azzal a másik hülyével össze fogva még évekre be is zárjanak ide. Csupán az orrom keresztüli szaporább szuszogásomból lehetett következtetni, hogy már a pityergés határán billegek, és az olykor megremegő, lebiggyedt ajkaimból, de a szemeim ez tán sem nyitottam fel fenyegető hangjára, csak befordítottam arcom a sarokba. Hogy oda ne rohanjak, mentem kezet csókolok neki, mert megkímél attól, hogy ki süssék az agyam, de bezzeg ő fél percenként lefejel vagy hozzávagdos valamihez, miközben hülyeségekkel traktál. Hogy én éltem vissza vele? Hogy ő adott lehetőséget?! Megkértem valamire, és arra is alkalmatlan volt, sőt még szövetkezett is ellenem. Miközben becsmérelte mentális egészségem és kétségbe vonta barátaim és Csodaország létezését, inkább teljes testemmel befordultam a sarokba, hátha eltudok előle bújni egy kicsit.
Engedelmeskedni?! Örültem, hogy kezeim ruha mögé voltak rejtve, mert ökölbe kellett szorítanom őket, hogy ne kezdjek el kiabálni vele, ahogy ő is felemelte a hangját. A nyelvembe kellett harapnom, hogy nagyobb fájdalmat okozzak magamnak, mint ő nekem. Akkor pattantak ki szemeim, mikor ötleteket kezdett szórni akaratlan, amivel még inkább gyanúba keverhetném, aztán meglátjuk ki nevet a végén kispajtás. Szomorú bociszemekkel fordultam felé, mondjuk a könnyek valódiak voltak, de azok még amiatt, amiket előtte mondott.
- Igazad van, Travis... Nem voltam veled elég kedves, pedig hidd el, eleinte nagyon igyekeztem. Még meg is csókoltalak, hogy lásd, mennyire kedvellek. - pillogtam rá, majd nagy nehezen feltérdeltem, és amennyire tudtam, elé másztam, úgy néztem fel rá.
- Ígérem, megváltozom. A kedvedért. Engedelmesebb leszek. Szófogadó leszek, és bármit megteszek, hogy újra barátok legyünk, mint... régen. - motyogtam bűnbánó tekintettel.
- Megtudsz nekem bocsátani? - kérdeztem lebiggyesztett ajkakkal, könnyes szemekkel. Odakint meg közben csak arra vártak, hogy Travis vagy kezet emeljen rám, esetleg fenyegetően lépjen fel ellenem, vagy kilépjen az ajtón. Nem tudtam, hogy a sorunk az elkövetkező egy hétre már el van döntve, csak poénból csináltam, amit csináltam, de a lehető legkomolyabban.

Már akkor komorabbá vált bűnbánó tekintetem, mikor megláttam képén a fintort. Pedig próbáltam hatásos lenni, de úgy igazán, bár való igaz, ennyi szarság után én sem hittem volna magamnak. Meg neki sem. Egy pillanatig sem. Tény azonban, hogy lassan képes lettem volna agyvérzést kapni tőle. Legszívesebben a fejéhez vágtam volna azokat, amiket ő az enyémhez. Körmeimet a tenyerembe kellett vájnom, hogy arcom se rezdüljön szavai hallatán. Egészen addig, míg fel nem hozta anyát. Azzal még engem is megdöbbentett. Jobban fájt, mint egy pofán verés. Dühömbe, tiszta erőből tökön fejeltem. Csak azért nem fejeltem tovább, mert hernyónak kötözve elég nehéz a mozgás, és a lendülettel én is eldőltem. Mély levegőt vettem, de erősen tartottam magam, hogy ne üvöltsek utána. Legközelebb le is harapom azt a kurva ujját, sőt a torkát is szétmarcangolom, csak jussak ki innen. Akkor akadt bent a levegőm, mikor a gombnyomásra sípolt egyet az ajtó, majd ahogy kinyílt, két szumó forma ápoló vetődött r Travis-re. Először fel sem fogtam mi van, és oldalamra fordulva figyeltem, ahogy a falnak nyomják, és ha csak nem ellenkezett, nyugtató nélkül össze gyors kötözték kezét. Komolyan mondom, akkora, de akkora kő esett le a szívemről a karma láttán, hogy egyből megbékéltem a tudattal, hogy talán én sem megyek sehová, de ő sem. Szép lassan, nyugodtan visszaengedtem arcom a hideg kőre, és egy fellélegzett, nyugodt mosollyal figyeltem, ahogy a két testes fazon - ha ellenkezett, nyilván még ketten rá mentek a lábára is - karon ragadták, és hagyták, hogy a belépő orvos felvilágosítson minket a dolgokról. Mikor beszélni kezdett, az én elmém, mintha lejjebb vette volna a doktor hangját, és a háttérzajokat is, míg felcsendült az anyám rádiójában is gyakran játszott Tonight You Belong to Me a Patience and Prudence-től. Mosolyom később vigyorrá vált, aztán halk kuncogásba, majd nevetésbe törtem ki.
- I know (I know) you belong to somebody new, but tonight you belong to me... - daloltam nevetés közben, miközben könnyem is kicsordult.
- A törvények nevében, jogunkban áll minden veszélyesnek ítélt személyt megfigyelés alá vonnunk, míg be nem bizonyosodik, hogy ártalmatlan, vagy már ártalmatlan magára és másokra nézve is. - közölte az orvos Travis-el, miközben egy kövér, öreg nővér kezében már ott vártak Travis-re a fehér ruhácskái, ami nagyjából neki egy fehér melegítő naciból, egy fehér rövid ujjóból és egy fűző nélküli cipőből állt. Oké, ha csak nem kellett benyugtatózni, akkor a zubbonytól megkímélték.
- Egy hétig tartjuk bent önöket megfigyelés alatt, és ezalatt az idő alatt beszerezzük a végzéseket és a papírjaikat is, melyek igazolják magukat és azt, hogy sosem tettek semmi törvénybe ütközőt. Amennyiben bebizonyosodik "ártatlanságuk" és az egy hét alatt nem tapasztalunk olyan tüneteket, amik okot adnának rá, hogy marasztaljuk önöket, úgy szabadon távozhatnak majd, de addig is... kérem ne nehezítsék meg a dolgunk. - mondta a fehér köpenyes, majd előbb Travis-t vitték ki a szobából, aztán engem. Ha ellenkezett azzal csak igazolta, hogy agresszív és okot adott rá, hogy meghosszabbítsa itt töltött szabadságát, függetlenül attól, hogy mit találnak róla. Ha engedelmesen tette, amit kértek tőle, úgy nyilván ők is úgy viszonyultak hozzá. Külön rendelőbe vittek, hogy mielőbb letudják az általános orvosi vizsgálatokat, legfőképpen azért, mert, ha már alapból sérülten jövünk be, ne mondhassuk, hogy itt szereztük a rossz bánás mód miatt. A vizsgálat, fájdalommentes volt, maximum a testüreg motozás okozott némi kellemetlenséget, és az orvosi kérdések lehettek kicsit idegesítőek, ami leginkább azért volt fontos, hogy tudják milyen gyógyszer allergiáink vannak. Telefonálni egyikünket sem engedték, de az orvos megígérte, hogy holnap az első csoportos terápia után, telefonálhatunk, ha akarunk. Mivel jól viseltem magam még a vizsgálatok alatt is, így végül rólam is lekerült a zubbonyt, helyettem kaptam egy méretben megfelelő rövid pólót. Az egyik ápoló még meg is jegyezte nekem, hogy balszerencsénkre pont lemaradtunk az ebédről, de a társalgóban mindig akad vizes automata, így szomjazni nem fogunk, aztán este úgy is kapunk vacsit. Nem egy szobába raktak minket, de szomszédok voltunk, mert így is elég kevés üres hely volt. Miután pedig nagyjából körbevezettek, és elmondták neki és nekem is, hogy, ami zárva van, oda nekünk tilos belépni, illetve, hogyha bármi gondunk bajunk van, azt a nővérpultnál közöljük, ahelyett, hogy ordítani kezdenénk, elkísértek minket a társalgóba. Már volt néhány csendben mélázó és furcsa kinézetű emberke ott, illetve jó néhány bal lábbal kelt ápoló és még néhány társalgó orvos is, mire mi odaértünk, de úgy igazán senki ügyet sem vetett ránk. Nem sok minden volt, amivel az ember elfoglalhatta volna magát, de voltam már rosszabb helyen is, ahol annyira őrültek voltak, hogy még könyvet sem kaptunk, nem, hogy csocsó asztalt, meg zongorát, igaz, utóbbi le volt zárva, így ahhoz senki sem fért. Az ott lézengőkön is meglátszott már ki volt begyógyszerezve és ki nem, de mindenki viselkedett. Mi egyenlőre maximum altatókat kapunk estére, ha nehezen menne az alvás, mert hát valljuk be... itt nem mindenki tud békésen szundizni, de alapból feleslegesen nem költenének gyógyszerre. Beljebb lépve megvártam míg Travis is megérkezik - mert bíztam benne, hogy nem záratja magát gumiszobába - aztán vigyorogva összecsaptam kezeim.
- De csini itt valaki! Szinte pont olyan, mint az otthoni ruhád, nem? Csak sokkal kényelmesebb... - mosolyogtam rá. Lehet a napokban előbb szabadul Ragnar jóvoltából, mint én, szóval minden percét szeretném kiélvezni, amíg itt eszi a fene.
A szobákat amúgy nem zárták, és a társalgóval szemben a folyosó mentén rögtön ott voltak a mosdók, illetve egy kis étkező konyhával, ahova csak a konyhás néniknek volt bejárása, illetve azon segítő szellemű betegeknek, akik mondjuk építő kockázás helyett alkalmasak voltak mondjuk a krumpli pucolásra. De azért nagyon meggondolták kit hova engednek. Az egyik cserfes ápoló azt is elárulta, hogy holnapra mi is felkerülünk egy falra akasztott táblára - mégha ideiglenesen is -, ahol majd azt figyelhetjük, ki hány csillagot vagy fekete pontot szerez, attól függően mennyire együtt működő vagy épp kártékony a társaságra és magára. Minél több a csillag, annál nagyobb a jutalom, ami többnyire engedményt jelent, édességet, cigit, kisebb adag gyógyszereket, telefon hívásokat és ha elég összegyűlik - bár ez nyilván azoknak szól, akiket jó ideőre bezártak ide - azokat végül előbb elengedik. Néhány nappal... sokkal előbb nem. A fekete pontok önmagukért beszélnek, kihágások, nem együttműködés és helytelen, lázadó viselkedés formák által begyűjthető. Nem csupán elesünk az engedményektől, de a szerencsétlenebbek napokat tölthetnek a gumiszobába, vagy emelik dózisukat, esetleg megtiltják számukra, hogy nézzék a tévét vagy szabadon mászkáljanak. Egy szóval olyan volt ez, mint egy ovi, felnőtteknek.

Bevallom tök fura volt így látni, pláne azok után, amik történtek, de előtte sem emlékszem, hogy valah is lett volna ennyire kiszolgáltatott állapotban. Még ha ezt ő most nem is látja be. A birodalmát maga mögött hagyva, most más szabályok szerint kell élnie. Legalább is míg itt eszi a fene, ami lehet néhány nap, egy hét, de ha nem vesz vissza az arcából könnyen eltolódhat határozatlan ideig is. Hiába van jó kondiban, hiába profi a harcművészetekben, ha megüt egy ápolót, ha megtámad valakit, mindegy mennyi pénze van, senkit sem fog érdekelni a hírneve, a törvények rá is épp úgy vonatkoznak. Sőt, ami azt illeti, pont a neve miatt fog kereszttűztbe kerülni a médiának köszönhetően, ami végül odáig juttattja, hogy megvonják tőle mind azt, amit eddig felépített. Nem véletlenül nyúlnak alkoholhoz és drogokhoz a hozzáhasonló emberkék, akiket végül valamilyen oknál fogva leépítenek. A hatalom jó dolog, amíg kézben tartjuk életünk. Mindazonáltal még mindig roppant mókás dolognak tartottam jelenlétét. Váratlanul ért. De még úgy is, hogy esélyesen én nem fogok "törvényesen" kijutni, egyszerre örülök és bosszankodok társasága miatt.
- Ha te mondod... - vonok vállat, alig-alig leplezve kárörvendő mosolyom, miközben el illegek a legközelebbi kanapéhoz, ahol nincs senki, és ledobom magam rá. - Ez itt nem a te birodalmad. Nincs hatalmad se felettem, se senki felett. Egyenrangúak vagyunk. Jobb, ha elfogadod, babám... - somolygom még mindig csúfondárosan. De senki nem mondhatja, hogy nem érdemlem meg, ahogy ő is, hogy most lelkileg kicsit megtépázzam. Lelkileg és fizikailag is rengeteg fájdalmat okozott, és okoz most is.
- Azt hiszed, csak nekem köszönheted, hogy most itt vagy? Nem. Te is bőven hozzájárultál. Ugyanúgy őrült vagy és hazudtál nekik, ezt neked is be kell látnod. Én abból merítettem, amiket te adtál a számba, vagy, amiket megtettél. Még mindig vakarják a fejük azon, hogy miként lehetünk rokonok, mert te anno azt mondtad a húgod vagyok. - csóválom fejem, mert nem tudok egyetérteni vele, aztán sóhajtva hátra döntöm fejem, mert még mindig duzzogó lelkem arra vágyik, hogy ő is itt ragadjon, annak ellenére, hogy közben látni sem akarom.
- Végem... - ismétlem el halkan, ahogy lehunyom szemeim. - Beakartál záratni, és most itt vagyunk. Szóval feltételezem, a jó szándékú, kleptomániás, szuperhős most válik majd gonosztevő gyilkossá. - pillantok rá végül. - Mondhatod rá nyugodtan, hogy nem ez volt a megbeszélt terved, tervetek, de lássuk be, én az elejétől fogva tudtam, hogy te nem jó akarsz nekem, nem a javamra bántasz. Azért teszed, mert, ahogy akkor ott mondtad nekem, nem vagy jó ember. Igazam volt, te vagy az igazi szörnyeteg. Nem én. - csóválom meg lassan fejem.
- A háborút, akárhogy is nézzük, te és Ragnar indítottátok el. Mert amikor ál ügyvédként megpróbáltál segíteni, és megsérültél... vagyis... azt hittem, hogy valóban ő támadott meg, én tényleg, de tényleg megrémültem miattad. Hogy esetleg jobban lesérülsz, vagy meghalsz. Kurvára azért imádkoztam érted, hogy mielőbb jöjj rendbe, hogy meggyógyulj, mert a barátom vagy, én pedig veszélybe sodortalak a saját céljaim miatt. - pillantottam róla a szürkébb kerek kávézóasztalra és feltettem rá a lábam. - Mikor Vigyori bogarat ültetett a fülembe, hogy átpártoltál, nem akartam elhinni, mert annyira szürreális volt az egész. Engem ismertél jobban, régebb óta, még is hogy lett volna képes egy órányi beszélgetés alatt a saját oldalára állítani? Papírokkal? Nem, azokat bárki megtudja hamisítani... Mesékkel? Még az enyéimnek sem hiszel. Azt gondoltam hazudik. De közben féltem, hogy megbánom, mert Vigyori egy szemét dög, de mégha durva is, sosem hazudott még nekem. Nem akartalak bántani. Elakartam tőled búcsúzni, mintha csupán elköltöznék. Békében akartam lezárni azt a... nem létező barátságunk, mert addig, ha Ragnar mellé is álltál, nem bántottál. De rettegtem, hogy bármelyik percben megteszed, pláne, miután közlöm veled, hogy többet nem találkozunk. Biztos vagyok benne, hogy akkor is voltak húzásaid, amikkel manipulálni próbáltál... Megijedtem mikor közeledni kezdtél és már akkor is annyira rá voltam görcsölve a helyzetre, hogy végül inkább elkábítottalak. - vallom be, bár ez eddig sem volt titok, éppen csak nem tisztáztunk minden részletet.
- Persze nem akartam bajba kerülni, és azt sem, hogy azt hidd, hogy esetleg valami más szándékom volt, arról nem is beszélve, hogy ki tudja, mire észrevettek volna, bárki bármit csinálhatott volna veled. Oké, a megkötözésed talán nem a világ legjobb ötlete volt, de tudtam, hogy erősebb vagy, azt viszont nem, hogy ilyen jól kezeled az ilyen... abszurd pillanatokat. Sejtettem, hogy te vagy a róka. Bár sosem találtam rá bizonyítékot, de izgi volt kutakodni. Viszont mikor több kérdés is felmerült felőled, Vigyori a lebukásoddal akarta alá támasztani, hogy ellenem játszol. És lám... - tárom széjjel karjaim keserű mosollyal. - Igaza volt.
- Nem vagyok őrültebb nálad, csak mögöttem nincsenek drága ügyvédek, és egy halomnyi pénz, hogy bebizonyítsam azokat a dolgokat, amiket nem is kellene, hiszen nyilvánvalók voltak. Megerőszakoltak és senki nem tett semmit. Sőt! Még engem gyanúsítgattak. Még is mi a picsát kellett volna tennem? Kihez kellett volna fordulnom?! Hah?! Erre válaszoljál, te kibaszott hős lovag!! - keltem fel, és persze a hangerőt is feljebb toltam mérgemben, miközben felé mutogattam. Csak akkor álltam meg a felé közeledésben, mikor megmoccantak az ápolók és minket fürkésztek. Vissza is hátráltam a kanapéig, és visszaültem rá.

Kijelentése nyomán, miszerint bárki felett is állhat, nevetve csaptam össze kezeim, bár meg lehet kissé erőltetettre sikerült, amiért egyúttal fel is húzott vele kicsit.
- Ó, istenem! Hát ha ennyire feljebb való vagy, mit keresel itt? Miért nem pacsizol le a dokival vagy kened meg az ápolókat? Esetleg vered agyon őket a nagy tudásoddal...? Lehet, hogy van pénzed, de idebent te is akkora nulla vagy, mint mindenki. Nárcisztikus vagy, nem több. Egy flúgos, aki csak azt hiszi, hogy jobb és több bárki másnál. Pedig nem. - csóválom fejem gunyoros száj húzással.
- Vigyázz mit beszélsz, nehogy te is úgy járj, mint az a nagyon okos terapeutám. - biccentettem fejem oldalra, sorok közt fenyegetve, noha tudom, hogy most még nem veszi komolyan. Most még...
- Igen, árultad volna el nekik is, hogy saját magad sértetted meg, és azért hazudtál nekik rólunk, hogy véd a róka likadat... - nevettem el magam, mert lássuk be, ez bizony elég indok volna egy néhány éves beutalásra ide. De azért sikerült kihoznia a sodromból, igaz, főleg magam hergelve, de a jelenléte miatt.
- Persze, mosd csak a kezed. - legyintettem immáron ismét a kanapéra ülve. - Ha rajtad múlt volna, pontosan az lett volna a vége, mint a bíróságnál. Ő orvos, biztos nem bántott, engedjük szabadon, és zárjanak be inkább engem. A legtöbb ember azután őrült meg, hogy őrültnek kiáltják ki. Dehát ezt te is tudod... hiszen te is bolond vagy. - emeltem mutató ujjam halántékomhoz és tettem vele körkörös mozdulatokat, miközben füttyentettem egyet kettőt.
- Hűha! Most aztán igazán kíváncsivá tettél. Vajon milyen büntetésnek nézek elébe...? Ja, semminek, mert te is itt fogsz megöregedni... - vonok vállat karbatett kezekkel.
- Hah! Úgy beszélsz, mintha te sosem öltél volna embert. De nem emlékszem, hogy valaha is azért lemondtad volna a velem való edzést, hogy meglátogasd a sírjukat, mert annyira bántana a dolog? Képmutató vagy! Semmivel sem több nálam! - böktem felé, de ülve maradtam, mert vitázni nem tilos, tettlegességig meg még nem jutottunk el. Bár nem voltunk tőle távol, mert igen csak tudta, hogy kell idegesíteni.
- Kapd be! Nekem legalább vannak barátaim, és lehet előbb kijutok, mint te! Téged meg kint sem fog várni senki! Maximum a Hóhér, akivel már olyan jó puszipajtásokká váltatok. - intettem az kijárat felé mérgesen. Ezek után meg még furább volt, hogy még le is ült mellém. Most vagy azt akarja, hogy megüssem, és én kerüljek ki a társalgóból a gumiszobába, vagy egyszerűen kényelmetlenül érzi magát, mert itt senki sincs a pártján, és rajtam kívül mást nem is ismer.
- Ó, bazd meg! Kérlek, magyarázd már el nekem, mivel kényszerítettelek rá akkor! Mert amíg nem ültél le trécselni azzal a szarházival, addig tuti, hogy az én szövetségesem voltál. Te voltál, aki előbb döntött úgy, hogy ellenem fordul, nem én. Én csak a fizikai löketet adtam hozzá, mert kimanipuláltad. - fordultam felé a törzsemmel és úgy mutogattam rá, néha centikre az arcától, nagyon dühösen, de nem nyúltam hozzá, mert a végén még tényleg engem zárnak be. Még igazán talán ki sem vitáztam magam a témában, mikor a folyosón keresztül megjelent a társalgóban egy orvosi köpenyes nő, majd, hogy mindenki figyelmét magára terelje, tapsolt egy párat, aztán hangosan megszólalt.
- Jól van, elég a pihenésből! Ideje összeülnünk a szokásos csoport terápiához, és hé, a mai nappal két új lakót is üdvözölhetünk köreinkben. - emeltem felénk kezét, és ezáltal minden bent lévő emberke ránk nézett.
- Mindenki üljön az asztalhoz és lássunk neki, hogy mielőbb végezzünk, mert ma kifejezetten jó idő van, és úgy gondolom, jót tenne mindannyiunknak a friss levegő. - mosolyogta kedvesen, mire mindenki felkelt eredeti helyéről és ki több kedvel ki kevesebbel becsatlakozott hozzánk a kávézóasztal köré. Na most már én is kényelmetlenül éreztem magam. A szőke hölgy az egyetlen fotelbe ült néhány kartonnal a kezében, majd keresztbe tette lábait és még egyszer végig nézett a csapaton kedvesen mosolyogva. Akadtak szenilisebb idősek, idegeskedően körmüket rágó fiatalabbak, ahogy olyan is, aki csak  bámult minket szemből, de úgy, hogy a szemei is majd kiestek. Ha ő lesz a szobatársam, tuti megfojtom egy párnával.
- Jól van, lássunk is hozzá. - igazgatta meg az egyik aktát, amit aztán ki is nyitott, majd előbb Travis-re, aztán rám nézett. - Dr. Love Bell vagyok, ezen osztály jelenlegi kezelő orvosa. Amennyiben úgy néz ki, hogy 2 napon túl is bent kell maradniuk, én fogom megállapítani milyen kezelésekre, esetleg terápiákra lesz szükségük, hogy végül egy általam és az igazgató által aláírt papírral szabadon és törvényesen távozhassanak. - mutatkozott be, s egyúttal fel is világosított a szabadulási lehetőségről. Az egyetlenről. Már amit ő annak gondol. De nem tűnt gonosznak, vagy szigorúnak, ráadásul a legtöbb itteninél is fiatalabbnak látszott.
- Viszont addig is próbáljanak meg megbékélni a helyzetükkel és ne nehezítsék meg a mi és saját maguk dolgát. Mellékesen pedig megjegyzem, hogy sikerült lekérnünk az leggyorsabban elérhető orvosi aktáikat, bár még nem volt időm átböngészni. De ha nem akarnak kellemetlen helyzetbe kerülni egy hazugság miatt, kérem beszéljenek őszintén. A terápia lényege is az, hogy nyugodtan és őszintén megbeszéljek a problémáink. Ám mivel önök újak, és a többiek számára is ismeretlenek, kezdjük inkább egy gyors bemutatkozással. - mosolyogta, és ha csak Travis nem kezdett el őrjöngeni, csak azért mutatott rá elsőként, mert én néma csendben már akkor Travis-re mutogattam, mikor a mondat közepén tartott a nő. Kezdje csak ő. Halljuk mit talál ki.
- Ha esetleg azt is megosztanák velünk, hogy maguk szerint miért vannak itt, de mindezt higgadt hangnemben, nos, kérem ne tartsák magukban. - tette még hozzá.

Szemeim forgattam meglátásain, melyek igen csak tévúton jártak. Lehet, hogy hazudtam, de attól még itt van. Ezt pedig magának is köszönheti.
- Mondogasd csak magadnak, ha ettől jobban érzed magad, de idővel belátod, hogy nem csak, hogy nem jutsz ki innen se hamarosan, se később, de még a gumiszobába is bezárnak. - vonogattam vállam, mintha nem is érdekelne, hogy itt van. Az viszont tény, hogy a tapasztalat szól belőlem. Lehet, hogy van pénze, de a világot tekintve, bárki lenyúlhatja. Az ő korában már amúgy is divat a zápultság, szóval simán rá lehetne húzni a dolgot.
Ami a magyarázatát illette, nem mondom, hogy meglepetésként, de ezt így szemtől szembe hallva tőle szarabbúl esett, mintha tagadta volna és valami hülyeséget hazudott volna. Persze összehordhat itt most is akármit, de tudom, hogy ez most kivételesen teljesen őszintén jött belőle. Ha nem itt és így lennénk, olyan pofont kapott volna, amit egyik keze sem védett volna ki, de így csak bosszús tekintettel néztem rá, majd szó nélkül fordítottam el fejem, vérig, de úgy igazán vérig sértődve. Ezen pedig az sem segített, hogy kérésre mellénk szegődött a sok idióta, meg az a nő is. Bár, ha ez után tényleg van lehetőség kimenni a levegőre, akkor nincs mese, végig kell ülni ezt a szarságot. Bár beszélni továbbra sem volt kedvem. Ha bajom van, azt annak mondom, akivel a problémám is van. Senkinek semmi köze hozzá.
A szemeim forgattam, milyen felvágós, és lecsaptam ujját morcosan, mikor rám mutatott, de továbbra is duzzogtam, szóval sértődötten fordítottam ellenkező irányba fejem, és karba tettem kezeim. Jellemző. Megint mindennek én vagyok az oka. Ezek a pénzes emberek, nagyon tojnak a felelősségtől. Megjegyzem mindenre találtam volna kifogást, amiket ő állított, és bár nagy volt a kísértés, hogy közbe szóljak, nem tettem. Jogom van megsértődni.
A nő bólintott Travis meglátásaira és indoklásaira, mit miért tett, és erőteljesen kiérezte belőle, hogy továbbra sem elégedett a helyzettel, noha nem lázadozott, ahogy ilyenkor sokan mások teszik. Ennek még örült is, mert többnyire az újonnan érkezők hevessége megüti azt a fokot, ami okán félelmet keltenek az itt lévőkben, és ezért az első két napjuk általában be nyugtatózva a szobájukban töltik.
- Érthető. Önvédelemből is gyakran cselekszünk úgy, hogy az mások szerint támadónak tűnhet. De örülök, hogy ilyen jól viseli ezt az egészet. Bízom benne, hogy az elkövetkezendő órákban, napokban is hasonlóképp tölti majd el idejét, és akkor biztosíthatom róla, hogy ügyvédek nélkül is szabadon távozhat. Ám azt meg kell értenie, hogy az ilyen esetekben, szükségszerűvé válik az alapos megfigyelés, nehogy bakot lőjünk, amiért elhamarkodottak vagyunk és haraggal engedjük magukat útnak. - válaszolta, bár azon dolgokra, amik engem illettek inkább nem reagált. Leginkább azért, mert jó nagy részükre egyenlőre bizonyíték sincs, így meg mindenki azt mond, amit akar. Nem arról van szó, hogy kétségbe vonja Travis-t, ugyanakkor jó ellenérvként az is felhozható, hogy szem látomást van elég különbség köztünk, ami a kondit és erőt illeti. Lehet nem volt jó pont, hogy mikor tőlem várta a bemutatkozást, csak sértetten felkeltem és a tőlük legtávolabbi ablakhoz sétáltam, de képtelen voltam nyugodtan ott ülni, annak ellenére is, hogy így terveztem, mert még a sok pofázás sem verné ki a fejemből, amikről most felvilágosított. Nem is tudom mi fáj jobban. Hogy egész idáig hazudott, és most vallotta be először őszintén, ami történt, vagy az, hogy tényleg elhittem neki a kezdetek kezdetén is, hogyha nem is barátok, de haverok vagyunk annyira, hogy ne köpjük szembe egymást. Tényleg elég hiszékeny vagyok, és  bevallom, ezzel is csak azt támasztotta alá, hogy az emberekben egyszerűen nem lehet megbízni, egy szavuk sem igaz. Nem is értem ezek után miért csodálkozik, hogy azoknak hiszek, akiket ő nem lát. Hála égnek, mert ki tudja mit akarna velük, ha még látná is őket. Ez teljesen jól van így kitalálva. Minek után világossá vált a kanapénál lévők számára, hogy belőlem egy szót sem húznak ki, a nő pár perc múlva lemondóan sóhajtott, majd ismét elmosolyodva folytatta a munkáját.
- Ó, igen, már látom! - bökött rá a nyitott aktára, majd felnézett mosolyogva Travis-re. - Ahhoz képest milyen híres a cége, nem sokszor találkozhatnak önnel civilben, ha jól gondolom. - nézett rá kérdőn, utalva rá, hogy ő is hallott már a cégről, de így hirtelen nem tudta volna hozzá kapcsolni a férfi arcát. - De az biztos, hogy megbízható minőséget adnak ki kezükből, szóval... minden elismerésem. - bólintott rá, bár nagyon nem akart volna belemenni, mert az már szerinte is furcsának hathatott volna. Viszont szeretett volna minden betegével személyes, jó kapcsolatot ápolni, így olykor megengedte magának, hogy nyisson feléjük. Rajtunk kívül a többi betegről már így is tudott egy csomó mindent. - Az orvosi aktájában az szerepel, hogy néhány hete már volt itt. Sőt, akkor is ketten voltak. Szintén magát kellett ellátni egy incidens miatt, amiről itt az áll, hogy családi... vita volt? - pillant fel Travis-re kérdőn, mert a bejegyzésben csak nagyjából szerepel, hogy mi történt, az is a beteg által elmondottak alapján. - Ott úgy hivatkoztak magukról, mint testvérek. De nem értem, hiszen az aktája szerint... semmilyen rokoni szál nem áll maguk közt. - pillantott fel ismét a fickóra, mert már itt zavaros az egész, pedig az orvosok nem szoktak hülyeségből ilyeneket írni a kórlapra.
- Megkérdezhetem, hogy öhm... milyen módon találkoztak össze? Mert az nyilvánvaló, hogy nem együtt laknak, hiszen akkor nem lett volna szükség a lenti álcázott látogatásra.

Nem tudom mennyivel rontottam esélyeimen, avagy inkább hitelességemen, hogy hagytam beszélni, míg én odébb álltam onnan, de csak nem hiszik el minden zagyvaságát. Képtelenség, hogy mindent hitelesnek találjanak, és engem vonjanak még kétségbe. Bár megvallom fogalmam sincs mit kéne, hogy gondoljak, hiszen a terapeutámnál is igazam volt, még is neki hittek. Travis-nek is van pénze, szóval lehet igaza van és azt csinál, amit akar. Viszont én sem tévedtem abban, hogy akkor ő bizony egy szörnyeteg, és semmi esetre sem jó ember. Pff, de miket beszélek itt... Nem a laborjában döglődöm, tulajdonképpen innen még több esélyem is lehet megszökni. Igaz, akkor is volt segítségem, de itt arra sem feltétlen lesz szükségem. Na meg megígértem magamnak, hogy nem adom fel, és küzdeni fogok a céljaimért. Itt ártani nekem aligha tudnának a Hóhérral, de legalábbis pont annyi esélyem van nekem is keresztbe tenni nekik, mint ők nekem. Ki kell használnom, hogy itt van Travis. Egyenlőre nem tudom miként tudnám felgyújtani, de már az sem érdekel, ha nem éled újjá. Ez már háború!
Szemeim forgatva hallgatom lassan enyelgésbe átforduló beszélgetésük, jó, hogy ki nem nyalják egymásnak. Közben pedig igyekszem kifelé bámulni, bár a sűrű rácsok alaposan megnehezítik a dolgom. Azt látom, hogy a kórházat mindenhol körbe öleli a város, így megszökni sem feltétlen volna könnyű, ha ki is jutok. Egy erdőben még csak csak elbújnék, de az utcán nem tudok csak is elrejtőzni. Bááár... Elmerengésemből Love visszafogottabb nevetése zökkent ki.
- Ugyan. Én csak az igazat mondom. Ha másként találkoztunk volna és felismertem volna magát is elismertem volna, hogy a cége jó munkát végez. - mosolygot a doki nő, hiszen tagadni sem tudná, lévén, hogy a telefonján kívül otthon is rengeteg sok olyan kütyüje van, amit Travis cégétől vásárolt.
- Még mit nem! Bármilyen csúnyán is hangzik, aki itt rendben jön, vagy teljesen egészséges, azt nem látjuk szívesen. - viccelődött nevetve, bár érhető módon volt igazság alapja. Ügyes próbálkozás, azt meg kell hagyni. Ha férfi lett volna, én ennél is jobban nyomultam volna, hogy kölcsönös legyen a szimpátia és sok szarságtól megkíméljen, aztán esetleg, ő maga szöktessen meg. Igen, körülbelül így tudnám elképzelni.
- Ez érdekes. Az emberek nagy része, azért akar a csúcson lenni, hogy híres legyen. Függetlenül attól, hogy az nem kis veszéllyel is járhat a versenytársaktól elkezdve a rosszakarókig. - állapítja meg, én pedig magamban összeteszem a kezem, hogyha Travis tényleg kijutna innen, valaki vágja fejbe viperával, hogy messze legalább ne jusson.
Érdekes volt hallani a színtiszta igazságot, amit idáig nem mert a szemembe mondani, noha most is főleg az orvossal őszinte. Részben, mert mint tudjuk, azért jó pár dolgot kihagyott belőle. Csalódtam. Nem csak benne és magamban, az egész univerzumban. Hiányzik a régi életem. De tény, hogy mikor Travis a vagdalkozásról beszélt, Love-ban felmerült egy-két furcsa kérdés, ami miatt ő szíve szerint itt tartaná egy hétre a férfit. Bármelyik pszichopata kibír néhány napot nyugiban, bár enyhe jelenségeket produkálnak. Na de egy hétig, állandó megfigyelés alatt, az már bizony neccesebb.
- De ha ilyen veszélyes. Miért nem hívták egyből a rendőröket? Vagy akkor, mikor már itt voltak? Nagyobb eséllyel úszta volna meg a többi kellemetlenséget. - pillantott itt le jelentőség teljesen Travis bekötözött kezére. Mindenesetre érdekesnek találta a dolgokat, és természetesen nem vonatkoztatott el tőle, hogyha igaz, amit Travis állít, akkor a rendőrségtől úgy is átkerül hozzájuk az ügy. Az aktákat is szívesen átolvasná, ám egyenlőre azok és a nyomozó kiléte is titok. Lettek volna még kérdései, de úgy érezte már így is többet tudott a kelleténél, na meg vannak dolgok, amikről talán a többi betegnek nem kéne tudnia. Többek között azt sem nagyon, hogy talán egy gyilkos jár köztük. Pedig nem. Mert kettő. Minimum. Egy jó háromnegyed órát azért szakított még a többi betegre is a doktornő, bár velük jobbára a kezelésekről beszélgettek és arról, hogy érzik magukat. Legtöbbjük pozitív visszajelzést adott, noha volt, aki még erősen megkérdőjelezte az itteni hatékonynak nevezett módszereket. Amennyiben pedig miden rendben ment a beszélgetés alatt, úgy annak végeztével a Love felkelt majd szólt az ápolóknak, hogy tereljék sorba a csoportot és miután - rajtam kívül - mindenki kapott egy-egy csillagot, kivezettek minket az udvarra. Igen, most még megkaptam ennek lehetőségét, de Love figyelmeztetett, hogy a friss levegő jótékony hatása ellenére is megvonhatják tőlem a kijárást, ha nem működök legközelebb együtt. Pff, én biztos nem török be. Az meg, hogy lett egy popsinyalója, az az ő és Travis dolga.
Az udvart körbe ölelte az épület, így több oldalról is bevehető volt. Voltak rajta füves, illetve betonos részek is, sétára alkalmasak. Akadtak padok, szimplák és piknik asztalok is, bár nem sok. Egy kisebb része kosárlabda pályának volt elkerítve majd, hogy nem egy 2 méteres zöld rácsos kerítéssel, leginkább azért, hogy a labda ne repüljön ki a pályáról és zavarja meg a közelében sétálókat. A füves részeken voltak mászókához hasonlatos szerkezetek, amiket a flúgosabbak tudtak játéknak is használni, illetve a sportosabbak kondizhattak rajta, mert már nem igazán volt számukra, nehogy bárki is kárt okozzon magában vagy másokban. Volt egy kisebb ivó kútszerűség is a falnál, nem messze az egyik bejárattól arra az esetre, ha valaki megszomjazna, ne kelljen már emiatt kísérgetni. Elég szegényes volt a környezet, de egy elmebajosnak így is lehetett kész életveszély, így nem is akartak túlzásokba esni. Már azt is megbántam, hogy kijöttem velük, bár az tény, hogy jó idő volt, így pólóban sem fáztunk. Viszont itt még annyi lehetőség sem volt, mint bent. Az ápolók egyike viszont karba tett kézzel állt az ajtóban, ami vélhetőleg nyitva volt, így meg sem próbáltam erőszakoskodni, inkább zsebre vágott kézzel minél messze iszkoltam tőlük, az egyik sarokba leülve. A csapat szétszóródott, egy részük elment kosarazni, néhányuk inkább a padoknál beszélgetett, de olyan is akadt, aki a fűben hempergett, mint egy kutya.
- Egyrészt nagyon szerencsés embernek mondhatja magát, amiért ilyen sikerei vannak, viszont... borzasztó peches, hogy mikor nagy ritkán az utcára lép, a következő pillanatban már egy pszichiátrián végzi elég kalandos úttal idáig. - jegyezte meg Love, mikor már a közelükben sem nagyon voltak, bár nem akarta feltartani Travis-t az elfoglaltságokban, éppen csak megjegyezte neki, mennyivel szerencsétlenebb a magánéletben a férfi. Mondjuk még mindig jobban járt velem, mint mondjuk Liam-el vagy a barátjával, aki minden bizonnyal már réges rég elásta volna. Élve.

Love meglepődött Travis magabiztos hozzáállásán, mikor a versenytársakról és azoknak veszélyeiről beszélt. Úgy gondolta Travis valóban jó üzletember lehet, ehhez pedig valahol elengedhetetlen egy kis nárcizmus, amit ő maga is produkál. A kérdés az, hogy megüti e még ezt az egészéges szintet, vagy már jóval több annál, csupán visszafogja magát a szabadulás érdekében, ahogy én is. Kifejezetten simulékonynak találta a fickót, ami jelen esetben most még előnyös is mindkettőjük számára, de azért kíváncsi volna rá, hogyha megpróbálják kizökkenteni komfort zónájából, akkor is képes e uralkodni magán, vagy ha reagál is, mit. Azt gondolta, hogy én már elértem azt a szintet, hogy kicsikarjam belőle a reakciót, de ő ezt saját szemével még nem látta, a hallottakból pedig nem szűrhet le sok mindent, hiszen nem tudhatja biztosan, hogy nem e csak rossz színben akar feltűntetni egy lázadó, kamasz lányt. Számára még mindig különös képet festett, hogy rokonnak hazudott, ráadásul úgy látta, hogy így vagy úgy, de mindig keressük a másik társaságát. Szerinte az ügyet kevésbé veszélyes módon is meg lehetett volna oldani. De kíváncsi a miértekre.
- Ez egy roppant jó gondolat, Mr. Avery. - állapítja meg elismerően Travis határozott elvét a hírnévvel kapcsolatosan. Egy percig sem kételkedik a fickó ezen tudásában, hiszen kézzel foghatóak az eredményei.
- Megfelelő kezelést bárhol kaphat, ahol tisztában vannak a diagnózissal, de egy városi intézetbe is bevihették volna. Meg lehet, hogy tévképzeteit ezzel csupán megerősítették benne. - pillantott Travis-re, bár mikor hozzá beszélt, mindig ránézett, és ezt várta el mindenki mástól is, ha oda vissza ment a csevej. Nem mellém akart állni, csupán megosztotta gondolatait a fickóval.
- Viszont ha valóban ennyire veszélyes, mint, ahogy maga állítja, akkor innen is elfogják szállítani, mert súlyosabb eset, mint akiket itt tudunk kezelni. A tévképzetek egy dolog, de az illetőt már gyilkossággal vádolják, abban az esetben egy szigorúbb intézménybe szállítják. - világosította fel nagyjából az esemény lefolyásáról, bár azt nem bizonygatta vele, hogy ez ebben az esetben is így fog történni, mert amíg nincsenek kézzel fogható bizonyítékok, még csak ide bent sem foghatnak. Mindenesetre azt már használhatóbb bizonyítéknak találta, mikor megkapta a cetlit a felírt adatokkal. Megköszönte és eltette.
Odakint a jó időben a legtöbb betegnek töb életkedve támadt, mint bent, pedig jóval kevesebb mindennel lehetett elfoglalniuk magukat. Látszik, hogy nem vagyunk egy szinten, bár tény, hogy legtöbbjüknek akadt már beszélgető vagy kosárlabdázó társa. Én meg az udvar végéből figyeltem a két turbékoló párt. Mindjárt hányok tőlük, nagyon gáz, amit csinálnak.
- Nem feltétlenül a naivitása okozott gondot. Maga üzletember Mr. Avery, nem pedig orvos. Teljesen más a két szakma. Én sem vágnék bele vállalkozásba így, hiszen nekem ez a szakmám. Maga megpróbált segíteni, mert azt gondolom már csak a munkája elhivatottságáról tett tanúbizonyságáról is, hogy maga segítőkész, semmint hatalom hajkurászó. Csak rossz oldalról közelítette meg ezt a lehetőséget. Nem ismerem ezt a nyomozót, de egyikük helyében sem próbáltam volna meg kikapukat keresni, hanem egyből tárcsáztam volna a rendőrséget vagy a mentőket. Miután távozik innen, javaslom, hagyja maga mögött ezt a dolgot, és térjen vissza az üzleti életbe. Ha pedig egy kis izgalomra vágyik, inkább utazzon. - mosolygott rá Love, mert ő hirtelenjében csak ezt tudta felhozni, mint egészséges és hasznos hobbi. Pláne egy üzletember számára, akinél alapból is adott olykor nagy távokat megtenni. De akkor már akár ki is élvezheti alkalomadtán.
- Ha hiszi, ha nem, én is voltam már több ázsiai országban is, és azok a helyek nem csak gyönyörűek, de sokat tanulhatunk a kultúrájukból. Koreában ismertem meg például a taekwondo-t, de karaktéból is fekete öves vagyok. Szuper jó sportok. - tette hozzá, bár nem igazán felvágásképp, inkább csak kedvet csinálva a többi kultúrához. Nem tudta, hogy Travis is ismeri e ezeket a dolgokat, de mivel említette Love-nak, hogy szokott edzeni, ez pedig remek módja a kondiba tartásnak és még újat is tanulhatunk vele, gondolta bedobja.

Láthatóan kész felüdülés volt Travis számára a doktor társasága, amitől őszintén felfordult a gyomrom. Nem mintha nem lett volna lehetősége máskor és máshol is csajoznia. Láthatóan nagyon kiakar jutni, és inkább a kapcsolatokra épít, mint sem, hogy szökést tervezzen. Nem mondom, hogy nem okos húzás, de kizárt, hogy ezáltal rá tudja venni a nőt. A férfiak meggyőzhetőbbek e téren, ráadásul még ha fiatal is a nő, tehát tapasztalat híján lehet, azért csak nem olyan hülye, hogy egy bók miatt szabadon engedjen egy tévképzetekkel küzdő, kleptomániás gyilkost. Mivel elég szellős volt a hely fák híján, nem tudtam nem látni őket, és elég volt a képüket figyelni, hogy szinte halljam, miről beszélnek. Ó, milyen csini a blúza, kisasszony! Jaj igen, most vettem, köszike, puszika! Undorító... Fel is keltem onnan szemeim forgatva és inkább becsatlakoztam a kosárlabdázókhoz. Ha csak csupa 2 méter magas fickók játszottak volna, nem szálltam volna be, de kevesen is voltak és azok is inkább puhányok és ducik, vagy olyanok, akik féltek a labdától, ha feléjük repült, szóval még igazából esélyem is volt, hiába voltam alacsony. Na meg addig sem kell látnom a nyálzásukat.
- Komolyan? - csodálkozott Travis képzettségén, ami a harcművészetet illette. - Ó, igen, Japán is csoda szép hely, pláne a cseresznyefák virágzásakor. De a sushi sem utolsó dolog... Imádom az ázsiai konyhát, főleg, mert csupa egészséges dologból áll. - bólogat nagyokat elismerően, főleg a japán konyhát illetően.
- Érdekesen hangzik, és én támogatom benne, mert talán ez a legjobb módja, hogy igazán pihenni tudjon egy önhöz hasonló elfoglalt ember. Egy kicsit más világ szükséges hozzá. De a szavaiból megítélve, ezt maga is pontosan tudja. - mosolygot a férfire, mert láthatóan szimpatikus volt neki, legfőképpen, mert értelmes dolgokról is tudtak beszélgetni. Persze akadtak más betegek is, akikkel még eltudott cseverészni, de egy megfigyelés alá kerülő értelmes személy mindig jobb, mint egy olyasvalaki, akit ki kell szíjazni napokra, míg elfogadja a helyzetét. Azon viszont jót nevetett, ahogy Travis leírta meglátásait róla, amik nagy része valóban helytálló volt, de tény, hogy elsőre sokan nem nézik ki belőle, hogy vagány csaj a magánéletében.
- Ó, én szeretek olvasgatni, és tévét nézni is, ráadásul a teát is szeretem. - nevetett, legfőképpen azért, mert bár érthető, mégis mulatságosnak találja, mikor valaki rádöbben, hogy ő nem egy begyöpösödött orvos. - Hát sportolni szeretek és hasznosnak is látom, pláne, ha önvédelemről van szó. Ha megtámadnának, hasznosítom tudásom, emiatt nem félek kilépni az utcára. - válaszolta eltűrve a kósza tincset arcából. Tény, hogy fegyveresek ellen neki sem lenne sok esélye, de mindenben ő sem lehet profi, félni pedig nem akar állandóan.
- Ó, akkor még India előtt nézzen el oda mindenképp. Egy ismerősöm él ott, ritkán, de néha én is töltök ott egy kis időt. A hideget jobban is szeretem, mint a meleget. De, ha maga nem, a Fjordok, a gleccserek és igen, a kultúrák miatt is érdemes meglátogatni. - jegyezte meg lelkesen, elpillantva azért a csoport többi tagja felé is, bár mi kosárlabdázók pont takarásban voltunk. Ám mivel látta, hogy az egyik beteg, aki kutyának képzelte magát, már alaposan összekoszolta hófehér ruháját, elérkezettnek látta az időt, hogy visszatérjünk az osztályra.
- Ideje bemenni. - sóhajtottam, majd hóna alá kapva a még mindig nála lévő aktáink, a rácshoz is odalépett párat tapsolva, hogy nekünk is szóljon. Mikor mindenkit libasorba tereltek, mint az oviban, szépen visszamentünk az épületbe.
A kutyás ürgét elvitték lefürdetni, mi meg kaptunk 5 perc wc szünetet, mielőtt tovább folytattuk volna a napot. Megjegyzem az előző helyen nem volt ennyi macerás program. Ott csak a kajálás volt közös időtöltés, aztán mindenkit hagytak a fenébe.
- Remélem a kézműves elfoglaltságok sincsenek ellenére. - lépett a doki nő újfent Travis mellé, miután ő is eltűnt pár percre míg leadta az aktákat a nővér ablaknál és megbeszélte az azzal kapcsolatos dolgokat. Aztán mikor mindenki elvégezte dolgát, átkísértek minket egy kisebb terembe, amiben volt minden igazából, amivel alkotni lehetett. Az építőkockákon át, a temérdek rajzlapig, színes ceruzáig és festővászonig minden. Külön kis asztal volt, ahol lehetett gyöngyöt fűzni, bár ott különös nagy figyelmet fordítottak a betegekre, nehogy kinyírják magukat velük, noha úgy tűnt, itt maximum a kutya ember volna erre képes, aki ezt az alkalmat most ki hagyja a fürdés miatt. Voltak hangszerek is, de elzárva egy szekrénybe.
- Remek... - húztam a szám szemeim forgatva, aztán leültem egy kanapéra, feltettem a lábaim, hogy senki meg se próbáljon leülni mellém, és az asztalon lévő rajzlapokból csórtam el párat, hogy hajtogathassak. Azt legalább szeretek is. Most is volt bent velünk néhány ápoló, de ők követni is fognak minket mindenhová, leginkább azért, mert jelenleg két megkérdőjelezhetően veszélyes taggal bővült a csoport, és így írja elő a kórházi szabályzat. Love volt az utolsó, aki bement és, hogy mindenkire rálásson az ablakhoz sétált. Onnan nem csak belátta az egész helyiséget, de a beszűrődő nap még a hátát is melegítette. Még odakint a nővér ablaknál persze megpróbálta elérni Ragnar-t, hogy haladjanak az ügyeinkkel is, de a nyomozó jelenleg nem volt elérhető.
Mikor kihajtogattam egy repcsit - ami gyakorlottságomat tekintve nagyon hamar megvolt - neki repítettem az egyik kockákat építő tagnak, aki azt hitte egy bogár piszkálta a haját, ezért hadonászott egyet, ami által feldöntötte a kockákat.
- Idióta... - kuncogtam halkan már a következőt hajtogatva, miközben a fickó, bosszús ábrázattal állt neki újra. Nem szóltak rám, mert a dokinő sem vette észre, éppen mást figyelt, az ápolók meg ilyesmi miatt nem dugnak kényszerzubbonyba.

Kétségkívül meg volt köztük a szimpátia, mert az udvaros szünet alatt végig lefoglalták egymást csevej terén. Ezt továbbra sem tartom sportszerűnek, de végülis nem is verseny innen kijutni. Hanem lehetőség. Már pedig ki ne kapaszkodna meg minden lehetőségben?
- Ezt szomorúan hallom. - jegyezte meg Love némi lemondással hangjában, mert nem hagyja figyelmen kívül Travis tudományosan alátámasztott tudását, ugyanakkor ő egészen idáig jól meg volt a sushival. Nem evett mindennap, de szereti a halat, ahogy Ázsiában a legtöbben, és bizony a vikingek sem vetették meg, szóval talán még sem volt jó ötlet erre bíztatni a férfit. Mindenesetre intelligensnek könyvelte el magában a férfit, noha ez csupán egy javítható jellemző, amit majdnem bárki magáénak tudhat. Még egy pszichopata is.
- Mondjuk ezek többsége a legtöbb húsra is igaz lehet, az állattartás manapság nem a legmegfelelőbb módszerekkel működik, ahogy a feldolgozásuk sem. - válaszoltam még a témához, noha ez igaz lehet minden ételre, ami a tányérra kerül. De ha minden megvonunk magunktól... Bár annyira nem nyálazta át az aktáink, mert érkeztekor kapta kézhez ő is, akaratlan is el kellett mosolyodnia, hogy elfojthasson egy kis nevetést, mikor Travis kijelenti, hogy ő bizony skót. Erről pedig kinek ne jutna eszébe az a bájos szoknya, amit a férfiak is előszeretettel viselnek. Nyilván csak maga az elképzelés vicces, alapból tiszteletben tartja ezeket a dolgokat, sőt kifejezetten fontosnak, csak épp bizonyos dolgok akaratlan is mosolyt csalnak az arcára. Ám, hogy meg ne sértse vele a férfit, inkább szóba sem hozza. A másik érdekes dolog számára, hogy a skótok az egyszarvút nevezték meg nemzeti állatnak. Szerencsére komoly téma felé terelődnek, így a mosolygás is alább hagy. Hála égnek, mert bár nem láttam rájuk, még a gondolatától is felfordult a gyomrom.
- Sajnos így van. Az egyenjogúság mindig is probléma lesz, és nem csak a nőket érinti. Tapasztalatból tudom, hogy még a mi kórházunk is sokszor problémát csinál a korból, ha mondjuk szervátültetésről van szó. Néha pedig éppen a pénz vagy a befolyásoltság az, ami kihat az egészre. Nem ártom bele magam az ügyekbe, de eltudom képzelni, milyen lesújtó lehet egy családnak és magának az időskorúnak, mikor közlik vele, hogy azért adják egy másik embernek az életét mentő szívet, mert ő már így is kevesebbet tudna vele élni. Megértem valahol a vezetőséget is, de az az ember addig is nagy eséllyel lelkét kidolgozta, fizetett mindent, és próbált maximálisan jó ember maradni a körülményekhez képest. - sóhajtja, mert bár erős nő, mindig elszomorítja az igazságtalanság. Persze ilyen esetekben nehéz dönteni, de vannak helyzetek, ahol igen is tudni kéne nemet mondani a pénzre. De mielőtt még szomorúbb témák felé vennék az irányt, letelik az idő, és visszamegyünk az osztályra, majd be a művészterembe, a kutyás pasason kívül.
Love kíváncsian figyelte ki mivel tölti el idejét, ami szintén árulkodó lehet, s bár elektromos dolgokkal itt érthető okokból nem szolgálhatnak, látta, hogy idővel Travis is lefoglalta magát, és ahhoz képest, hogy nem érezte otthon magát az alkotások ezen részében, szépen kibontakozott. Olykor-olykor én is elsandítottam feléjük, bár mindig csak jobban felhúztam magam. Az a baj, hogy ha én is belevetem magam a barátkozásba és lepacsizok egy ápolóval, a méreteiket tekintve, nem tudnék minden teljesíteni, így pedig elég csekély rá az esély, hogy segítsenek kijutni. Love végül elindult körbejárni az emberkéket és út félen rám is rám szólt mikor már a harmadik repülőt hajítottam el valaki felé, hogy keressek valami más elfoglaltságot. Megdicsérte a rajzolókat is és elért nyilván Travis-hez is.
- Úgy látom, azért ehhez is konyít egy kicsit... - mosolyogta, miközben egyik kezét a férfi hátára simította, ahogy közelebb hajolt a festményhez, hogy jobban is szemügyre vegye. - De miért pont sarki róka? - pillantott rá kérdőn, majd lassan fel is egyenesedett. Már majdnem feléjük hajítottam egy galacsint, hogy vegyék már észre maguk, itt vannak még gyerek elméjűek is, akik nem kíváncsiak erre, mikor megszólalt a dokinő telefonja, amit miután megnézett, elnézést kért, szólt az ápolóknak, hogy mindjárt visszajön, és kilépett az ajtón. Akkor ugrottam fel én, hogy színre lépjek, és illegve billegve odasomfordáltam Travis mellé és a festményére néztem.
- Hűha, neked tényleg agyadra ment ez a rókás dolog... Héé, van egy klassz ötletem! Mielőtt még ő mutatná meg az odúját... miért nem mutatod meg neki te a tiéd? Biztos el lenne ájulva, ha teljesen normális emberként elkábítanád, megkötöznéd és elvinnéd szó szerint egy vakrandira. - nevettem el magam. - Őt is bezárhatnád egy üveg kalitkába, aztán néha napján ha arra jársz megetethetnéd... hm? Nem volna jó ötlet? Legalább lenne egy látszólagos barátod, legalább is valaki mindig várna rád ott és nem volnál olyan magányos... nah? Miért csak engem mártasz be, mocskolódsz, mikor te épp annyira vagy bűnös, mint én. - hajoltam füléhez az utolsó mondatnál.
- Beszari... - morogtam és még az előtt elléptem onnan, mielőtt kinyílt volna az ajtó. Én pedig egy bájos mosollyal a kocka építő mellé csapódtam, hogy lássák milyen jó kislány vagyok.