A nyakláncom hiánya máig letört, de abban bíztam, hogy a fickó vagy nem találta meg, és még mindig a kocsija ülése alatt pihen békében, vagy megtalálta, de ahelyett, hogy mondjuk eldobta volna vagy értékesítette volna, a kincstárába hajította. Egyik sem túl jó kilátás, de inkább, mint bármi más. Ha nála van, akkor talán még van esélyem visszaszerezni. Valamikor...valahogy. De ha már nála sincs, akkor bizony felakasztom magam. Mindenesetre próbáltam nem hagyni, hogy ez nyomott hagyjon a napjaimon. A sérülést illetően megúsztam a szent beszédet, bár nem kellett hazudnom Lazare-nak. Tény, hogy arról nem számoltam be, hogy a fickó, aki megmentett róka jelmezben volt és elcipelt valami denevérbarlangba, de azt elárultam, hogy megmentett valaki, és hogy sokat köszönhetek neki, mert itt nem csak az értékeimről volt szó. És hogy mi lett a pénzzel? Lazare-nak nem mutattam meg, mert azt gondolom félreértette volna a helyzetet. Így a biztos. De tartottam a szavam, és tényleg felkerestem az egyik edzőtermet. Egy petákot sem költöttem el belőle, max. a kondibérletre, amit majd rendszeresen használok is.
Már a következő nap jöttem volna, csak nehezebb volt összeegyeztetni a munkával, viszont szerencsémre kevesebb kerülővel jár, mert közelebb van a macska klubhoz. Szóval késni maximum akkor fogok, ha kicsit el időzőm a műszak végén, ami nem valószínű. Alapból meg a nappalom szabad, szóval... Nem voltak nagy elvárásaim, de azért bíztam benne, hogy többet érek ezzel a hellyel, mint az eddigiekkel.
Fejemen fejhallgatóval érkezem az edzőterembe, ahová belépve rögtön megcsap a szokásos izzadság, fülledtség és mindenféle dezodor keveréke. Itt nincs annyi edző gép, eszköz, ez egyből feltűnik. Még mielőtt a pulthoz lépnék, lejjebb veszem a hangerőt Mulan - Erős légy című daláról, amit mostanság jobban kedvelek Peyton Parrish feldolgozásában, mint a Disney-ben. Ahogy hátra tolom fejemről a fejhallgatót és benézek az elülsőn túli helyiségbe, akkor tűnik fel, hogy ez teljesen más, mint az eddigi edző termek. Nem csak küllemre, de... hé, hol vannak itt a csajszik? Elsőre ki sem szúrom azt az egy néhányat, mikor pedig megtörténik, amiatt aggódom, hogy talán túl nagy fába vágtam bele a fejszém, mert már ezek a nők is kezdenek testileg jobban hajazni egy férfira. Én azért nem szeretnék így kinézni, de, ha valaki megtanítaná, hogy ugorjak egy hozzám képest magasabb fickó nyakába és törjem el neki, azzal, köszönöm, már meg volnék elégedve. Szám ide oda húzogatva, kezemben a múltkori támadás során kissé meggyötört telefonommal nézelődtem ki lehet itt a főnök, vagy edző, akivel beszélhetnék arról, miért is vagyok itt. Úgy tűnt már javában mentek az edzések, ami jó, mert őszintén szólva azt hittem felkarolnak egy csomó kezdőt, haladót és ki épp hol tart, azt tanulják, amit épp leadnak. Oké, talán kissé alább adtam elvárásaimból, de már félek sokat remélni bármitől is. Az biztos, hogy ha ismét megtámadnak az utcán, már nem akarom, hogy bárki is megmentsen, mert én fogom megvédeni saját magam. Ahogy a többiekéhez képest alacsonyt termetem miatt kissé félénken beljebb léptem a fal mentén, nehogy bárkinek is útba legyek, az éppen egymást püffölőket kezdtem nézni. Egyszerűnek tűnt egymást ütni, rúgni, de minden bizonnyal okkal vannak még talpon, és vannak tele kék, zöld foltokkal. Ahogy pedig elmém szinte lassított felvételként láttatja velem az ütések mozdulatát, és célba találását, nekem meg eltéved tekintetem az egyik küzdő felé belém hasít egy különös érzés. Mint, amikor a koponyád mélyén ott bujkál egy gondolat, egy emlék, egy felismerés, de egyszerűen képtelen vagy előkotorni. Ismernem kéne? Valahogy nem tudom beazonosítani, de még is az az érzésem, hogy tudnom kellene. Jó az arc memóriám, ez az egyetlen, amiben mindig biztos vagyok, de az ő arca nem ismerős. Nem azt mondom, hogy nem jóképű, csak azt, hogy minden bizonnyal nem emiatt furdal a kíváncsiság. Nem izmosabb az átlagnál, pedig akkor könnyebben leszűkíthetném a kört. Aztán, ahogy kiüti a fickót, mintha az a rejtett felismerés egy pillanatra megvillanna. De miért pont a mozdulata tűnik fel? Nyilván meg van a maga sajátossága, de egy hozzánk járó törzsvendégnek sem a járását szokásom megjegyezni. Ki a fene lehetsz...? Nem terveztem oda menni hozzá, de el agyaltam volna még, ha nem szólít meg közben valaki más. Oda is kapom fejem és lassan a férfi felé fordulok.
- Helló! Gyda Soverall és csatlakoznék a csapathoz. - válaszolom egy pontosan olyan zavart mosollyal, mint akit éppen most zavartak meg egy komoly magában folytatott vitában. Igazából gőzöm sincs, hogy miként kellett volna fogalmaznom. Az sem biztos, hogy itt használna kondibérletet és nem csak az órák előtt vagy után kell fizetni. De lényegtelen is. Csak amiatt próbáltam odafigyelni, hogy külsöm végett nehogy azt higgye, hogy divatból érkeztem, hogy csak a fontosnak tűnő selfiek miatt volnék itt, mert rohadtul nem. Az se érdekel, ha férfi ellenfelet kapok és az akar laposra verni. Csak tanítsanak meg csontot törni. Mikor felhozza a fickót, aki épp félájultra verte a cimboráját, elpirulva kapom rá vissza a fejem. Oké, talán túl szembetűnően bámultam, de nem azért, amiért itt ezt most biztos sokan gondolnák. De magyarázkodni sem akarok, mert senki nem tartozik. Travis Avery. Emésztgetem, de a nevem semmit sem mond. Akkor még is miért érzem úgy, hogy már találkoztunk, Travis?
- Nem, nem tudtam. - rázom meg fejem, ahogy Tim-ről Travis-re nézek. Emiatt kellene, hogy ismerős légy, meg egy számítástechnikai cég népszerű vállalkozója vagy? Kizárt. Alapjáraton sem érdekelnek a kütyük, újságot sem olvasok. Rádióban is csak a zene szól, ami meg a tévét illeti, azt is csak Lazare nézi, nekem sosem volt, és nem is kell. Pillantásom egyre gyanakvóbb, miért nem ismerlek fel? Te titkolsz előlem valamit, Travis. Nem Tim hibája, egyszerűen csak könnyebben leragadok a gondolataimnál, így a szövegelése nagy része homályba vész, mintha egyre jobban távolodna tőlem, egészen addig, míg a gyanús férfi ott nem hagyja partnerét. Nem akarok feltűnést kelteni, azzal, hogy őt bámulom, mintha valami ellenséget látnék benne, de nehéz lesz ezek után nem minden másodpercben ezen agyalnom edzés közben.
- Öhm, hm? - kérdek vissza Tim-re pillantva ismét elmosolyodva. - Ja, igen. Lehetőleg puszta kezes harcokat tanulva, hogy az utcán bármikor megvédhessem magam. - ha ez a másik megölését is jelenti...
- Gyda. - mutatkozom be, kezem egyenlőre nem nyújtom, csak mosolygok rá. Az sem egyszerű, mikor belülről a hajam tépném, mert tudom, hogy a megfejtés itt áll az orrom előtt, mégsem vagyok képes meglátni. Apropó számtech vállalkozó. A fickó az odúban nem viccelt, ide tényleg gazdag emberek járnak. Figyelem a személyeket, akikre mutat, és őszintén nem vagyok túlzottan elragadtatva, hogy a sok pali közt, egyetlen egy nő van. Meg lehet nagyobb kihívás lesz, mint gondoltam, de... állok elébe.
- Nem volt rossz. - vonok vállat, mert szerintem nagy durranásnak sem mondhatnánk. Kicsit sokáig tartott. Lehet csak a könyvekben tűnik egyszerűnek, de én nem szeretnék órákig szökdécselni. Az se érdekel, ha belehal. - Bármilyen semmiségnek is hangzott ez, tapasztalatból mondom, manapság a pojácák sem egyszerű esetek, pláne, ha nem egyedül járnak. - pillantok fel rá a tőlünk távol lévő edzőktől, és ahogy ránéznek, akkor villan be a pillanat. Az a pillanat, mikor az odúban ültünk egymással szemben, és a sérülésem látta el, amíg engem a maszkja leszedése foglalkoztatott. Mikor elkapta a kezem és egymás szemébe néztünk. Nem tudhattam biztosan, hogy így van e, hogy nem csak túl gondolom, többet képzelek. De a felismerés okozta kételyből fakadó kellemetlenérzés megszűnt. Ő lenne az? Azt mondták elismert, hogy tapasztalt, mert már 10 éve ide jár, a fenti akciója még sem tükrözte azt, amit az utcán láttam tőle. Nem, biztosan nem ő. Vagy nem tudom. És ha még is? Nem árulhatom el senkinek. Mit is kezdhetnék vele? Ha pedig meg tudja, hogy tudom, lehet bajba keveredem, ami tekintve, hogy még egy órát sem töltöttem edzéssel, elég... problémás lenne. Próbálom figyelmen kívül hagyni ezt a felismerésem, és Tim-re pillantok.
- Szóval...? Hogyan kezdjük?

Amit megtanultam a városba költözésemkor, és már sejtettem előtte is, hogy semmi sem az, aminek látszik. Csodaországban sem, de ott valahogy mindig látszódott, ha valami nem stimmelt. Itt nem. Amire most támaszkodhattam, az a megérzésem. Volt már, hogy félrevezettek, de általában híhettem benne. Ezért is volt nehéz csillapítani gondolataim, melyek szinte ordítottak, hogy vegyem észre a jeleket és utána se tegyek úgy, mintha nem látnám őket. Nem akartam állandóan őt bámulni, több okból kifolyólag sem, még is nehéz volt megállni, pedig nem féltem, hogy bántana. Nem is volna rá oka.
- Java részt. - bólintok Tim-re pillantva. - Öhm... nem. - sandítottam el Travis felé, majd vissza a jövendőbeli edzőmre. - Igazából az előző helyek nem feleltek meg az elvárásaimnak és ezt a helyet javasolták helyette. Edzőtermek népszerűségére nem adok, mert tudom, hogy nekem mi kell, viszont saját szememmel láthattam, hogy ő mire ment vele és szükségem van arra a tudásra. Dee... nevet nem mondhatok, külön kérte, had maradjon névtelen. - neem, ez nem igaz, csak álnevet használt, amivel itt sokra úgy se mennék. Mindenesetre próbáltam kicsit hatni Tim-re, hogy érezze, komoly lány vagyok, komoly célokkal, nem csak feszes popsiból és szép mellekből állok.
- Na ez már is jobban hangzik, mint az ott ígértek. - ismertem el Tim szavait, mert ha igaz, amit mond, akkor otthon is tudok gyakorolni. Ha pedig otthon is tudok gyakorolni, gyorsabban fejlődöm. Majd még lehet kikunyerálom Lazare-tól, hogy tanítson pár fogást ő is nekem.
- Nem, dehogy... - vonok vállat mosolyogva a tegeződésre. Mikor pedig elindul a ring felé, bevallom kicsit megijedek, hogy már is próbára tesz, de mivel én magam jöttem ide, nem fogok visszakozni, csupán hamar lekapom magamról a fejhallgatóm és a földre dobott hátizsákomra teszem, ahogy a rajtam lévő, hideg idő elleni pulóverem is, és már nyúlnék a nyakamon lévő lánchoz is, hogy mint minden ilyen tevékenységnél a zsebembe tehessem a biztonságkedvéért, ám annak hűlt helye. Francba. Vissza kell szereznem, mert belefogok őrülni, hogy már se nyaklánc, se kés. Mindenesetre nyelek egy nagyot és túltéve magam a kezdeti, de elnyelt dührohamon, odalibbenek a ringhez és felmásztam rá.
- Küldjelek... a földre? - kérdek vissza kissé kételkedve szakmai tudásában. Kétszer akkora, mint én, legalábbis közel. Erősebb. Még is hogy tudnám ezt mind megtenni. Hajlékony vagyok oké, és egy bizonyos pózból megtanultam, hogy kell könyökkel eltörni valaki orrát, de 10-ből 9-nél sosem érjük el azt a pózt. Némi idegességgel figyeltem minden bemutatott mozdulatát, mert tartottam tőle, hogy elhibázom, béna leszek. De kizártam a külvilágot, az általa mutatott mozdulatok, haloványabb formában, de megjelentek mellettem, és így könnyebb volt csak rá összpontosítani. Talán a harag táplált, de a próba, meglepő módon elsőre sikerült. Annyira, hogy a végén a mellkasa helyett majdnem a torkára ütöttem. Végül köztes helyre kapta a közepesen gyenge ütést. De ha a Hóhérral kerülök szembe, őt nem fogom megkímélni. Szerzek kést, viperát és ha tudok pisztolyt is, és rohadtul megölöm az ipsét.
- Kérdés. Ha kitanulom ezt az egészet és egy támadás során... ki tudja, teljesen véletlenül ezeket alkalmazva... esetleg, tudom is én, meghal az illető. Akkor is engem büntetnek meg? Én kerülök börtönbe, mert megvédtem magam? - érdeklődöm, csak a mihez tartás végett. Mert, ha azt mondja nem büntetnek meg miatta, akkor a megölése után nem kezdek el azon rettegni, hova rejtsem a hulláját. Csak azt mondom önvédelem volt és viszlát. Ha megválaszolta, bármilyen választ is kapjak, lelkesen ugrom fel és kérem, hogy mutasson többet, jobbat, veszélyesebbet.

Bár nem Tim az, aki a figyelemközéppontjában lesz számomra, de hallgatva rájövök, hogy tényleg nem mond hülyeségeket. Hasznos információkkal lát el, aminél csak azt bánom, hogy nincs időm, se lehetőségem jegyzetelni. Ha igaz, amit mond, már pedig nagy valószínűséggel igaz, akkor pusztán ennyivel is földre küldhetném a Hóhért. Ha pedig földre kerül, nem kell itt az ütés és rugdosás. Szép nyugodtan torkon szúrom, és onnan nincs az az isten, aki visszahozná.
- Bocsánat... - kérek elnézést, bár távol áll tőlem, hogy bevalljam, pusztán a figyelmem kalandozott el és túl nagy hévvel akartam odaütni. Nem Gyda, te már most vért akarsz ontani. Elterelem a figyelmem és az övét is az ütésről, egy olyan kérdéssel, aminek válasza szintén sors fordító lehet, ha eljön az idő. Miközben magyaráz, elgondolkodom válaszán. Bizonyítani? Még is hogy bizonyítsam, hogy véletlenül törtem ki a nyakát?
- Persze, nyilván. Csak ugye balesetek mindig fordulhatnak elő, és mikor megtámadják az embert, nem az fog járni a fejében, milyen kicsit üssön. - válaszolom közben vállat vonva, mosolyogva, sima, átlagos kérdésnek szánva. Meg van, a pisztolyt utána a kezébe adom ujj lenyomatok nélkül, és azt mondom leakart lőni. Lehet, hogy őrültnek tartanak, de a fegyver a kezében elég figyelemelterelő volna az én megkérdőjelezhető mentális állapotomról.
Idővel rá kell jönnöm, hogy Timothy egy zseni. Anélkül, hogy tudná, remek tanácsokkal lát el, miként kellene nyom nélkül kinyírnom valakit. Sokk és oxigénhiány? Maga a mennyország. Ha úgy vesszük, mindkettőnknek, csak más értelemben. Ha elájul, még amiatt sem kell aggódnom, hogy összevérzem a földet, vagy magunkat. Egyszerűen elintézem, hogy saját maga fulladjon meg. Szinte iszom a srác szavait, de, hogy gyakorlatban is lássam mi szükséges ehhez, figyelek is. És ekkor böki ki, hogy ez akárkin nem alkalmazható. Hát persze, hogy nem... Idegesen dörzsölöm meg pisze orrom, ahogy az egész eddigi fantáziálgatásom a megöléséről összedől. Nyilván képzett, valamilyen technikában biztosan. Ki fogja tudni védeni ezeket az alap ütéseket. Vagy még rosszabb helyzetben rajtam alkalmazza majd. Bassza meg. Ahj, Tim, szedd össze magad, nekem ennél több kell. Gyakorlatba visszük az elméletet. Magamtól elég bénákat ütök, de az utasításokkal jobban megy, noha ettől függetlenül, de teljesen érthető okokból, mindent ki tudja védeni. Akkor bizonyára a faszinak sem jelent majd gondot. Gáncsolás, ez tetszik. De vajon itt fontos a súly, az erő? Mi van, ha csak bokán rúgom? Gyakorolnom kell, sokat. Bár minden technikát ki is próbálunk, amiket elárul és megmutat. Nem mindegyik megy tökéletesen, sőt, sokat bénázom, ha a figyelmem elterelődik bármerre is, de igyekszem. Egy kitartó, jó háromnegyed óra után viszont muszáj szünetet kérnem. Csak néhány percet, mert ez így elsőre, elméletben és gyakorlatban is sok volt. Nem vagyok gyenge lány. Orosz vagyok, sokat verekedtem másokkal is... de régen. Egyszerűen csak be kell melegítenem az izmaim, a reflexeim, és menni fog. Ha kapok egy kis időt, kisétálok a gyakorlót térről és a falmentén leülve, kortyolok néhányat a táskámból előkotort Kubu-ból. Ne ítélkezz, szerintem finom. Az üveget a felhúzott térdeim közt lóbálva döntöm hátra fejem a falnak koppanásig, miközben sóhajtok egy fáradtat, majd visszaemelve a tekintetem újfent körbenézek. Látszatra olyan könnyűnek tűnik, bár szerintem jó ideje én vagyok itt az egyetlen új. Akkor akad meg szemem Travis-en. Már majdnem el is feledkeztem róla a nagy küzdelmek alatt. Majd hazafelé rákeresek a neten, csak a beigazolás végett. Bár tudtommal minden gazdag emberke szokott adományozni, de azt tuti, hogy a sok önző szarrágó közt is akad, aki ebben is túl teljesít puszta jószívűségből. Nem sok, és ez is igen csak leszűkítené a dolgot. Dehogy. Az pontosan pontot tenne az ügy végére. Nem bujkálhatsz örökké, Travis. Kiderítem, hogy ki vagy. Nem vagyok lusta ember, sőt, kifejezetten élvezem, ha mozoghatok, de bántó, hogy néhány évvel ezelőtt ennél jobb is voltam. Újfent körbenézek, ahogy eszembe jutnak a pillanatok, mikor Csodaországban háborúztunk a Vörös királynővel, mikor harcba szálltunk a szörnyeivel meg a kártya paklijával, amit én seregnek nem hívnék, ugyan már! Akkor ott, nem esett nehezemre kardot forgatni, páncélt hordani, noha arra csak ritkán volt lehetőségem. A saját ruhámban voltam, könnyebben mozogtam. A nyaklánc energiát adott, a kés erőt. Levélről levélre ugráltam, esernyővel repültem és hatalmas, rozsdás fogaskerekeken másztam. Harcoltam puszta kézzel is, de volt hobbi lovam, és persze ne felejtsük el a gigantikus borsszórót is, ami jó volt, ha ki kellett lőni valakit. Időzített gránát nyuszikat dobáltam, és még a Brombolóval is megküzdöttem. Itt csak egy Csodaországból szökött ember bőrbe bújt szörnnyel kéne megküzdenem, és még is úgy érzem minden erőm elhagyott. Ha most volna olyan trükkös sütim, megoldanám egyedül, de így, újra ki kell képeznem magam. Van motivációm, csak nem elég. Úgy érzem, a nyakláncom nélkül még sebezhetőbb vagyok.
- Szedd össze magad...! - ütögetem homlokom ökölbe szorított kezem belsejével, halkan morgolódva, majd felkelek, hogy visszatérjek a ringbe. Ha Csodaországban elbírtam néhány igen komoly technikát ismerő, repülő Szamuráj darázzsal, akkor az itteni edzések gyerekjátékok lesznek.
- Oké, mostmár tudom mi kell tennem, ha egy spicces esik nekem. De mi van akkor, ha pisztolya is van...? - lépek Tim-hez. - Vagy viperája... - pillantok fel rá komolyan. Nem akarok a Róka ellenségévé válni, de fel kell készülnöm rá, hogy lehet, ha nem is ma, talán nem is holnap, de összefogunk ütközni. A királynő okos, ravasz és borzasztó kegyetlen. Kalaposékat nem tudja megfűzni, de a Hóhér is jó játékosa, és előfordulhat, hogy ők ketten maguk mellé állítják a Kitsune-t.

Egy idő tájt már az sem zavart, ha láttam, hogy nézem. Tekintetem sem arról árulkodott, hogy a megnyerő stílusa volt annyira figyelemre méltó, mint inkább, hogy ismerőst leltem benne, aki okozott némi fejtörést. Ezt előtte sem tagadnám, de nyilván mindenféle részlet nélkül. Aztán a szünet végéhez ért és visszacsatlakoztam Tim-hez. Őszintén szólva, majdnem teljesen meg voltam győződve arról, hogy ez kell nekem, mármint, amit ő tud nyújtani. Itt ugyan nem tudok óriási óra mutatókon egyensúlyozni, karddal vívni és kalapáccsal harcolni, de megtanulhatok rúgni, ütni, úgy, hogy az ne csak fájjon, de sérülést, eszméletvesztést okozzon. Mivel én hozzászólni sem nagyon tudtam ezekhez a fogásokhoz, nyilván elhittem, hogy mindez így működik, pláne, hogy ez sem tűnt egyszerűnek. Eltekerni egy az én karomhoz képest izmos kart kb. olyan, mint kihúzni egy kutya szájából a lábad. Nem lehetetlen, de azért... valószínűleg letépi a lábad. Próbáltam fejben rögzíteni a mozdulatait, míg nem egy ma már elég jól ismert hang terelte el figyelmünk. Kislány?! Na ezért majd még kapsz. Némi kételkedést követően, szemeim forgatva léptem le a ringből és fordultam meg, hogy lentről figyeljem, ahogy kardot méregetnek, vagy megejti a fiús kézfogásukat, esetleg smacizzanak. Amikor viszont előkerült a fegyver, kíváncsian vontam fel szemöldököm. Vajon mi a célja? Vér fog folyni?
Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Tim mégse akkora ász, mint azt korábban mutatta. Az első próbálkozás után forgattam meg szemeim ismét, leginkább Tim bénázása miatt. Most komolyan? És ezt akarta volna velem kifizettetni? Még is, hogy válogatják meg itt a "mestereket" vagy edzőket? Nem akartam minden rosszat Tim-re hárítani, de ilyen hozzáállással az első óra után kinyírnának az utcán. Annyival volt jobb edző, hogy nem nyúlt a hátsómhoz. És megválaszolta a problémás kérdéseket. Bár, már abban sem vagyok biztos, hogy ez valóban így is van. Igaz, eddig is sikerült megúsznom. Valahogy eztán is menne szerintem. Csendben elhallgattam a vitájukat, amiben fájó, de Travis-nek kell igazat adjak. Picsába, Tim, ha megtudom, hogy te is csak a farkaddal gondolkozol, lehet nem árt majd rövidebbre nyírni. Az olló pedig legálisan beszerezhető, olcsó cucc. Őszintén szólva hagytam, hogy a felvágós pali elhagyja a termet, de rá kellett döbbennem, hogy ez a bemutató Tim-től nyilvánvalóvá tette, hogy nem ő az én emberem.
- Azért... bemelegítésnek jól jöttél... - paskoltam meg vállát egy erőltetett mosollyal, miután kiszállt a ringből, majd vettem egy mély levegőt az ajtó felé fordulva és kifújva sietve kiléptem. Bazd meg Tim, ez is a te hibád! Hirtelen azt hittem már fel is szívódott. Őszintén ki is néztem volna belőle, de örültem, hogy még nem lőtt kötelet az egyik tetőre és húzta fel magát rajta. Viccelek. Az is lehet, hogy csak agyamra ment már a Hóhér legyőzése és mindenkiben valaki mást látok.
- Várj... várj már... - lépek utána, s hogy biztosan megállítsam, ha netán azt gondolná nem neki szólok, mert simán lehet, elkapom hátulról a kezét. Pontosabban ruhájának ujját, és amint megfordul, el is engedem. - Nézd. - kezdek bele, bár hamar rájövök, hogy nincs miért magyarázkodnom, mert nem szóltam be neki, nem bántottam, maximum... néha rá néztem. - Én nem azért jöttem ide, hogy az első lecke után kinyírjanak hazafelé a munkából. És az előző pár percben nyilvánvalóvá vált, hogy rossz helyre menne az a sok pénz, ha most hagynám, hogy Tim tanítson. - próbálok utalgatni finoman, de már közben azon agyalok, mivel győzzem meg, ha simán rávágja, hogy nem. - Szóval én öhm... hálás volnék, ha te... - mutatok itt rá, éppen csak érintve mellkasánál a felsőjét - tanítanál. Nem kell mindent, csak az alapokat. Annak is nagyon fogok örülni. És... és... kifizetem... - teszem még hozzá, bár ez alapból is megtörtént volna.
- Egy mesternek tanítványra van szüksége, és neked már lesz egy. - tukmálom magam rá továbbra is. - Ráadásul én nem olyan vagyok, mint a többi lány, én kitartó vagyok, mert célom van vele. Mármint persze az önvédelem, mi más... - forgatom szemeim mosolyogva. Enyhe füllentés, hát ebbe még nem halt bele senki. Általam senki.
- Naaa, léécciii... Hagynád, hogy egy ilyen ártatlan kislányt kinyírjon valami őrült állat? - karoltam át karjait is lefogva, mert annyira azért még nem vagyunk jóban, hogy csak úgy odabújjak hozzá. És éppen ahogy oldalra tekerem fejem, hogy felnézzek rá nagy boci szemekkel, meglátom a túl oldalon egy házak közötti rész a Hóhért. Tudtam, hogy követ néha, hogy felszokott bukkanni, de arra nem számítottam, hogy ilyen könnyen megtalál megint és azt, hogy új helyre jöttem kondizni. Még a vér is megfagyott az ereimben, ahogy elkerekedett szemekkel láttam, hogy még csak meg sem próbál elbújni, sőt elő is lépett. Neeem, ez tuti nem hallucináció.
- Úristen...! - bukott ki belőlem, aztán gyorsan próbáltam improvizálni valamit. - Úristen... deee... hideg van...! Folytassuk inkább odabent... - nevettem zavartan, és elkapja a felsőjét visszahátráltam vele az edzőteremig és belökve magam mögött az ajtót, oda is behúztam. Csak azután engedtem el.
- Na itt mennyivel jobb... - vakartam zavartan a tarkóm, mert közben meg úgy vert a szívem, majd meghülyültem. Minden porcikám remegett, mert bár azt mondogattam magamban, hogy úgy sem merne bejönni, azért ebben nem voltam biztos. - Sz-szóval mit szólsz? - mosolyogtam rá, mintha siettetném vele.

Mikor elég idős voltam a saját lakáshoz és ott hagytam a szüleim, megismerhettem a szomszédból a vén Kalapost, akivel az első találkozás után szorossá vált a kapcsolatunk. Sokat beszélgetünk, és minél többet próbált átadni tudásából, lévén, hogy mindketten tudtuk, hogy hamarosan meg fog halni. A kék hernyó szerint létezik a reinkarnáció, és nem kell új szülött babákat örökbe fogadnom, hogy viszont láthassam Csodaország azon lakóit, akik idő közben eltávoznak közülünk, mert visszatérnek valaki másban. Ez egy másik fajta reinkarnáció. Ő ezt a lepkék életciklusával magyarázta meg. Kalapos lelke nem tért vissza tényleges otthonába, ezért új testet ölt majd, de hogy kiben, azt előre sosem tudni. Egyszerűen fel kel ismerni. Ők is bujkálnak, ők is félnek, mert a Vörös királynő is köztünk jár a katonáival és harcosaival együtt, és tudjuk jól, miként végzik azok, akiket megtalál. Szóval halála előtt Kalapos beszélt a Hóhérról, akit akkor csupán egy erősebb ellenfélnek tekintettem, akit a királynő zsinórjain keresztül mozgat, de később kiderült, ő ennél jóval több helyet foglal e történetben. Ebben a városban nincsenek unikornisok, repülő malacok, nem beszélnek az állatok és nem potyog az égből édesség, mikor rózsaszín vattapamacsok lepik el az eget, sötét gomolygó felhők helyett. Itt másként működnek a dolgok, és talán pont emiatt ragaszkodom a holmijaimhoz is. A nyakláncomhoz és a késemhez, amiket elhoztam Csodaországból, most még sincsenek nálam. Kalapos árulta el, hogy a kés ennél a Hóhérnak hívott valakinél van. Egy részt szerencsés vagyok, mert ebben a világban nincs akkora, mint egy emeletes épület, nincsenek karmai, hegyes fogai, de én sem vagyok az lány, aki könnyen fedezékbe ugrott, ha kellett vagy rántott fegyvert a másik ellen. Azt hiszem ugyanolyanok az erőviszonyok, mint ott. Ő már alkalmazkodott, most én jövök.
Jelenléte azonban váratlanul ért, és nem kicsit megijesztett. Neki van fegyvere, én pedig még felkészületlen vagyok. Hogy is tudnék felzárkózni régi önmagamhoz, ha állandóan a nyomomban jár? De tudtam, hogy úrrá kell válnom félelmeimen, mert, ha hagyom, hogy ezek a lelket szorongató démonok eluralkodjanak rajtam, belefogok őrülni és egyszerűen feladom a harcot.
- Komolyan? - kérdek vissza, bár inkább örülnöm kéne, semmint, hogy meglepődjek, hogy ahhoz képest milyen könnyen ment. Talán az ölelés már túlzás volt, de biztosra akartam menni. Azok után, ami... pontosabban aki kint vár rám meg pláne. Nem hiszem, hogy bejönne, mert nyilvános helyeken nem szokása megközelíteni, mint inkább azt várja, hogy én eredjek a nyomába. Egyszer megpróbáltam, mikor megláttam a kezében lévő zacskót, amiben a késem is volt. Hirtelen felindulás volt és oltári kétségbeesett voltam, de az még a legelején volt. Nem bántott, de így is mázlim volt, hogy sikerült elmenekülnöm. Esélyem sem volt megkaparintani a kést.
Bár elég jól hangzottak, amiket mondott, két órával ezelőtt Tim-nél is ez volt az érzésem. Nem tudom, hogy nem e tér be egy harmadik valaki, aki őt is megtudná verni, de amíg nem, addig ő lesz a tanárom.
- Ó, én jó tanítvány leszek. Szorgalmas, türelmes... - na jó, az utóbbiban nem vagyok biztos, de majd igyekszem. Viszont mivel nem volt igazán opcionális, hogy most lelépjek, gondoltam őt sem zavarja, ha már is elkezdjük.
- A mai napra tanultakat már sztornóztam is, szóval totál vevő vagyok az új dolgokra. - sétáltam vissza a holmijaimhoz, mert honnan is tudhatnám, hol kezdjük az egészet.
- Legalább bemelegítenem nem kell. Ez is valami. - kaptam elő egy hajgumit, és össze is gumiztam közbe a hajam. Úgy tűnt az edzőterem immáron csak a miénk, ami talán jobb is.