Sokat gondolkodtam rajta, miként is közöljem Travis-el, hogy többé nincs szükségem a segítségére. Nem akartam, hogy tudja, hogy az elvesztett bizalmam az oka, amit egy régi barátom ültetett a fülembe, noha bizonyosságot nem nyert a dolog. De azt tudtam, hogy noha nem volt szándékomban megbántani, mindenképpen, és még maga tudatni akartam vele, hogyha lehet többé ne is keressük egymást. Arra sem sikerült bizonyítékot szereznem, hogy ő a Kitsune, de megérzésem szinte biztosak benne. Vigyori pedig nem tért ki eme problémámra. Békésen szeretnék elválni tőle, de azt teljesen, mintha soha nem is ismertük volna egymást. Ezt a beszélgetést pedig a mai napra terveztem, noha ő úgy tudja, hogy edzésre jön. Lehet nem kellett volna hazudnom, de féltem, hogyha Vigyorinak igaza van, és üzenetben közlöm vele a dolgokat, akkor kitervel valamit a Hóhérral. Ennek így is van esélye, de éppen ezért is van nálam a pisztoly és a két gránát, amit még Liam adott. Bírom a csávót. Agresszív, őrült, de tetszetős a világ szemlélete, és legalább őszintén kimondja, amit gondol. Örültem az "ajándékoknak", amit ugyan nem akartam elhozni, de féltem, hogy a lakásban megtalálja Lazare és hát... gőzöm sincs, hogy magyarázhattam volna ki.
Így is gyanúsan sokat lógok munkahelyről és tőle is. Neki pedig maximum füllenteni mernék, hazudni nem.
Előbb jöttem, mint szoktam, mert túlságosan izgultam a mai nap miatt. Előbb is, mint Travis, pedig én szoktam késni. Az öltözőből már összeszedtem a cuccaim, bár nem szoktam itt hagyni sok mindent, csak olykor-olykor a tusfürdőt, egy törcsit és egy hajszárítót. A pultnál is beszéltem a terem tulajdonosával, hogy a továbbiakban személyes okok miatt nem folytathatom az edzést. Senki nem kérdezősködött, és ez így van rendjén. Az edzőterem előterében vártam rá, egy bőr kanapén ülve, olykor a telefonomra sandítva. Talán kissé túl paranoiás vagyok, de szerettem volna mindenre felkészülni, ezért a pulóverem zsebében volt egy nagyjából Travis súlyára megsaccolt milligramm midazolam. Nem akarom megölni, de ha ellenkezik, akkor odakint folytatjuk a vitát, vagy ha épp senki sincs a közelben, akkor itt adom be neki. Nem mondom, hogy ezzel a B tervvel nem kapkodtam, de úgy terveztem, ha elkábítom, fogok egy taxit, akinek majd azt mondom, hogy részeg, és elvitetem egy kikötői raktárba. Amikor utoljára ott jártam, elég elhagyatottnak tűnt, és bár ketrec nem volt, voltak láncok, kötelek, nálam pedig egy bilincs, amit Jack-től loptam kölcsönbe. Aztán ott vagy megölöm, vagy ott hagyom, még nem találtam ki, mert abban sem voltam biztos, hogy sikerül beszereznem az altatót. De sikerült.
Nagyon izgultam. A kezeim jéghidegek voltak, de a hátamról folyt a víz. Próbáltam átlagosan viselkedni, de rengeteg kétség eszembe jutott a terveimet illetően. Mi van, ha erősködik, és nem akar leszállni rólam? Vagy ha észreveszi a tűt? Esetleg... rossz helyre szúrom. Remélem vékonyan lesz öltözve. Abba bele sem gondoltam eddig, hogy akkor mit csinálok, ha a Hóhérral sétál be...? Hát... akkor valószínűleg elájulok. Kevésbé félnék, ha itt volna mellettem Liam, valahogy jobban átjárna a terv kivitelezésének tudata, vagy akár Travis megölése. De Vigyorinak vagy még a Bölcselőnek is örülnék. Lazare-nak most kivételesen nem, mert már azt őrültségnek tartaná, hogy van nálam egy adagnyi altató, vagy, hogy pisztolyt hoztam egy edzőterembe. Vagy hogy egyáltalán ilyesmibe keveredtem. Végül felugrottam a kanapéról, mert így is kész ideg voltam, és sietve készültem távozni, mikor kiléptemkor belefutottam Travis-be.
- Ó, basszus! Ne haragudj! - léptem egyet hátrébb, és csak akkor tudatosult bennem, hogy Travis az, és hogy nem azért jöttem, hogy most ketten visszasétáljunk az edzőterembe gyakorolni.
- Öhm... beszélnünk kell.

Minél tovább vártam, annál jobban kezdet eluralkodni rajtam a félelem. Az eddig biztosnak tűnő pontok is bizonytalanná váltak, ahogy kétségeim támadtak felőlük. Azzal próbáltam nyugtatni magam sikertelenül, hogy csak azért izgulok és látok mindent olyan negatívan, mert még nem csináltam ilyesmit. Ölni már öltem, de azoknál biztos voltam a másik bűnében, Travis-nél viszont azt sem tudom, hogy barátok vagyunk e még, vagy voltunk. És őt nem egyből fejbe lőni akarom, hanem lebeszélni róla, hogy... egyáltalán találkozzunk legközelebb. És ha azt mondja nem, és esetleg erőszakossá is válik...? Nem volt rá még példa, de akkor még is hogy szúrjam bele a tűt? A fegyver a hátizsákomban, nem tudtam volna hová elrejteni, onnan viszont macerás volna előhúzni. Leakartam lépni, de úgy tűnt azzal is elkéstem, mikor sikeresen belefutottam. Egy pillanatra... egy röpke pillanatra, azt hittem tényleg a Hóhér társaságában jelenik meg, de igyekeztem nem úgy nézni a másik érkezőre, mintha szellemet látnék. Annyira megijedtem, hogy elfutni sem tudtam időben, hogy hirtelen még a fejben egész jól összerakott kifogásokat is elfelejtettem. De azok még mindig semmi voltak ahhoz képest, hogy pulcsim zsebében pihenő kezemben már ott szorongattam a tűt. Már elengedni sem mertem, mert féltem, hogy kiesik a zsebemből, és akkor mi a frászt mondok?
- Öhm... helló... - köszöntem az idegen, de általa bemutatott fickónak, aki után csak egy pillanatra néztem. Menjen csak szépen a dolgára. Annyiból azért volt egy kis bűntudatom, hogy sosem merültem el vele a munkájával kapcsolatos témákban, bár sosem úgy tűnt, mint aki úgy különösebben beszélne róla. Egy pillanat... Azt mondta haza viszi? Rohadt életbe... A faszi meg még látott is. Na jól van, csak nyugalom.
- F-fura, még nem láttam erre... - jegyeztem meg, de hamar el is hessegettem a téma gondolatát, hogy ebbe most belemerüljünk. Nem akarom hosszúra nyújtani, csak tudjuk le aztán cső. A poénkodása, ami alapból biztosan jó kedvre derített volna, most csak jobban marcangolta lelkiismeretem, mert lehet, hogy ártatlan, én meg fejben már azon gondolkodom, hogy kötözzem ki a raktárban, hogy jó ideig ne tudjon kiszabadulni. De ettől még... nem vagyok rossz ember... Liam biztos nekem adna igazat. Mindenesetre most még is úgy szégyelltem magam, hogy eleinte fel sem mertem nézni a szemeibe. Nevetni sem nevettem, csupán egy bénát mosolyogtam rajta. Azt se sokáig.
- Nem... én öhm... - kezdtem bele újfent. - Sajnálom, hogy belekevertelek ebbe a dologba, de öhm... - noha tudom mit akarok mondani, még igazán szavakba sem nehéz önteni, de kimondani hangosan, olyan nehéznek tűnik, mintha valaki éppen víz alá nyomna. - Többé nem... találkozhatunk. - nem így, vagy is inkább nem feltétlenül ezt akartam mondani, de hirtelen egy kifogás sem jutott azt eszembe. Csak ezután mertem felnézni rá. - E-ez túl veszélyes... és megkímélnélek ettől az egésztől, szóval többet nem jövök, és nem találkozhatunk máshol sem. Nem is... beszélgethetünk. Soha. Öhm... oké...? - néztem fel rá alsó ajkamba harapva és közben azon tanakodva, hogy ez egy nullától tizes skálán mennyire volt hülyén, vagy őrülten előadva. - Deee... kifizetem az órákat, még az utolsóval tartozom, szóval... - kezdtem el kotorászni fél kézzel a másik zsebemben, de rájöttem, hogy ennyi pénzt még mindig nem hordok a pulóverem zsebében, mert az kész életveszély volna, pláne, ha este megtámadnak. Ezért fél oldalt levettem a táskám pántját és benne kezdtem el kotorászni. Talán kicsit furának tűnhetett, hogy a másik kezem görcsösen bent tartózkodik a zsebemben, de annyira szorítottam azt a rohadt tűt, hogy féltem, ha el is engedem és kihúzom a keze, kiesik a tű is.
- Meg is van. - húztam elő az óra árát, annyit, amennyit itt fizetnének egy edzőnek és odanyújtottam. Ha elvette, sietve visszazártam a táskám, mert éppenséggel a pénzt is két gránát és egy pisztoly közül kellett ki szednem a tárcámból.
- Szóval akkor... rendben vagyunk? - néztem fel rá.

Mindenki követ el hibákat, nem igaz? Valaki többet, valaki kevesebbet, olykor súlyosabbakat, míg máskor aligha túl fontosakat. Ugyan Travis-el nem sok időt töltöttünk együtt és jó részt az is inkább edzésekkel telt, azért azt hiszem lett köztünk egy jó baráti kapcsolat. Nem olyan eszem-iszom, parti barátok, hanem olyanok, akik adnak szavaznak némi bizalmat a másiknak. Különben nem kértem volna olyan kétségbeesetten a segítségét. De megbántam. Mert, ha nem keverem bele, talán most is odabent ütlegelnénk a gumibabákat és bíznék benne, hogy idővel leszek olyan jó, hogy legalább földre terítsem a Hóhért. Sajnálom, hogy elhamarkodottan döntöttem, hogy nem csak a Hóhér lógott meg, de Travis és a kapcsolatunk is elég kétessé vált, ami a bizalmat illeti. Hibáztam, de igyekszem, ha nem is jóvá tenni, túl tenni magam rajta, akképp, hogy búcsút intünk egymásnak. Meglepően jól fogadta az én zavaros kérésem, aminek örültem. Legalább is szerettem volna, mert ez volt a cél, hogy elköszönjünk egymástól, békével, ha lehet. A már-már túlon túl jó fogadtatás ellenére bűntudatom támadt, ahogy beszélt, pedig egy pillanatig sem ellenkezett. Nem gondoltam volna, hogy így fog reagálni. Alig mertem a szemébe nézni, s most már nem csak a félelem miatt, de mert tudtam, hogy aljas dolog tőlem ez az egész, noha mindkettőnk javát szolgálja. Abba pedig bele sem merek gondolni, hogy néhány perccel ezelőtt még azon gondolkodtam, hogy végszükség esetén, ha a kikötőnél problémák adódnának, majd megölöm. Baszki, Gyda, hogy gondoltad te ezt?
- Sajnálom... - válaszoltam még halkan a táskában kotorászás előtt. Az injekciót szorongatók kezem pedig már-már kezdett görcsbe állni, de azt gondoltam, hogy nincs semmi gond, most már nem lesz baj. Jól estek a bókjai, bár próbáltam meg sem hallani őket, mert féltem, hogy most csak manipulálni akar, s később csak jobban fájna a tudat, hogy hallgattam rá. Úgy gondoltam, most elrakja a pénzt és elköszönünk egymástól.
Megjegyzem még egyszer, annak tudatában, hogy úgy ment a tervem, mint a karikacsapás, nem akartam ártani neki. De a riadalom, ami a csontomig hatolt, ösztönös cselekedettre kényszerített. Már akkor megakart állni a szívem, mikor közelebb lépet, ami, ha csak nem az edzőteremben vagyunk, elég szokatlan volt tőle. Elhúzódtam volna, de mivel kezei távol voltak tőlem és a zsebeimtől, azt gondoltam, nincs baj, csak ne ájuljak el. Ám mikor megkaptam a puszit, amit teljesen érthető módon sehová sem tudtam tenni, ellenben totál rám ijesztett, hogy megakar harapni. Azon túl, hogy rák vörössé váltam, kezeim ösztönösen nyúltak vállai után, hogy aztán még egy pillanatig értetlenkedve nézzek rá, hogy akkor ez most mi volt. Kedveltem, néha kicsit jobban is, de én az a fajta hülye lány vagyok, aki mindenkit megkedvel, aki segítőkezet nyújt. A probléma igazából ott volt, hogy míg egyik kezemmel szabadon markoltam vállára, a másikkal...
- Ó, basszus... - remegtek meg ajkaim, ahogy arcáról egyenesen a vállába szúrt és már tartalmát kiürített injekciós tűre néztem. Nyilván nem volt nagy rejtély, hogy én adtam be, bár nem tudtam volna visszaidézni, mikor s miképp, de a kezem még ott volt. A tű vékony volt, lehet észre sem vette volna, ha nem nézek oda, de az is lehet, hogy így sem tűnt fel neki. Én viszont legszívesebben világgá futottam volna. Ami azt illeti, meg is tehettem volna, de ha itt hagyom az utcán, szinte biztos, hogy minimum kirabolnák, hiszen megismerhetik. Motyogott még valamit, és talán el is indult volna befelé, de a cucc erős volt, Liam-nek köszönhetően pedig jól ki lett számolva.
- Baszki... úgy sajnálom... Travis... Ne aludj el... Hallod...?? - kezdtem el rázogatni, mikor lábai is megadták magukat. Nem ezt akartam. Nem így. Hirtelen azt sem tudtam mi tévő legyek. És ha valakit meglát? Ha megint meglep minket a Hóhér? Megsimogattam a fejét, de úgy tűnt már az igazak álmát alussza. Elsandítottam az edzőterem felé, de egyenlőre nem vettek észre. Ez jó. Nekem. Travis-nek annyira nem. Az volt az első dolgom, hogy kihúztam a vállából a tűt és a legközelebbi rácsos csatorna felé dobtam, amibe szépen bele is esett. Oké, a nyomokat eltűntettem. Részben. Lehet teljesen ártalmatlan, ráadásul miattam még meg is sérült, erre elkábítom és bárhogy is teszek, ellene teszek. Mérlegelnem kellett, mi a legkisebbik rossz. Bekopoghatnék, hogy rosszul lett és kérhetnék segítséget. Ez jó is volna, de a kórházban lehet kiderülne, hogy altatót kapott. Az volt a mázlim, hogy a környéken most épp tényleg senki nem járt. Így végül hívtam egy taxit. Jó, végülis alapból is ez volt a terv. A taxis szerencsére hamar meg is érkezett és bár tett fel kellemetlen kérdéseket, bőven megfizettem a fuvarért, így végül még bepakolni is segített hátra az alvó férfit. Azért durva, hogy milyen könnyű embert rabolni, és még segédkeznek is benne. De a sofőr mentségére legyen szólva, hogy fiatal vagyok, nő és szép, olyan tipikusan ártalmatlannak tűnő. Azt füllentettem, hogy a nagybátyám és részegen találtam rá. Oké, utóbbinak jelét sem mutatta, de attól még ihatott.
A sofőrben már csak azért sem keltettem gyanút, mert nem a kikötőbe kértem a fuvart. Ezek után pláne nem lettem volna képes ott kiláncolni. Majd kimagyarázom valahogy. Egyenlőre csak biztonságban akartam tudni magunk, ehhez pedig olyan hely kellett, amit ismerek, de már jó ideje nem használtam. Mikor megérkeztünk, még megkértem a sofőrt, hogy segítsen becipelni, bár azt ő maga is furcsállotta, hogy végül az én volt szobámba cipeltettem. De már nem kérdezősködött, csak a pénzét számolva sietve lelépett, mielőtt olyasmire kérném, amihez már ásó és egy nagy fekete zsák is kell. Persze nem, sosem tennék ilyet Travis-el. Nem voltam magamra túl büszke, ahogy végig néztem rajta, amiként az ágyamon szunyált, szőrmés bilincsekkel a kezein, cipőfűzőkkel lábain, bekötözött szájjal. A nevelő szüleim házában voltunk, az én kamasz szobámban. Az előnye, hogy ide már nem jár túl sok ember, és szerintem a Hóhér is itt keresne utoljára. A hátránya, hogy bár nevelőanyám sok időt tölt házon kívül, mert gyász és a magány mindig elüldözi innen, azért még haza jár. Még sok mindenre kell majd megoldást találnom, de ezt tűnt hirtelen a legészszerűbbnek.
Amíg pedig Travis szundikált, én azon agyaltam, hogy magyarázzam el neki, hogy ne essen kétségbe és ne higgye, hogy bántani akarom. Illetve, hogy miként vegyem rá, hogyha isten ne adja anya hazajön, ne kezdjen el segítségért kiabálni. A cuccaihoz nem nyúltam, pedig kíváncsi lettem volna rá, de tiszteletben tartottam és a szoba egyik üres sarkába tettem. Én pedig az ággyal szembeni íróasztalnál ültem, székkel kifordulva, hogy figyelhessem mikor kel fel. Bíztam benne, hogy nem tud kiszabadulni olyan könnyen, mert akkor tuti kinyír, hiába mondta, hogy nem erőszakos ember. Őszintén meg is érteném...
A szoba alapból nem volt nagy, de minden hálószobához szükséges bútor meg volt benne. Színekben leginkább a szürke, fehér és a lazac szín emelkedett ki. Az ágy másfél személyes volt, mert az egyszemélyest kicsinek tartom, a francia pedig nem fért volna el. A falakon jobbára szövegek voltak, tükör, a plafonról lógtak le papír madárkák. De állati origamik voltak a szekrényeken is, könyvespolcon és az íróasztalon. Még az árvaházban tanultam meg hajtogatni és mindig letudtam magam foglalni vele. Általában, ha stresszes vagyok is hajtogatok, ha van nálam papír. Ezeken felül akadtak még könyvek is a polcon, jobbára mese könyvek, illetve plüssök, de azoknak többsége az ágyon pihent, most éppen Travis buksija mellett szunyáltak ők is. Két ablak, és két fehér ajtó vezetett ki a szobából. Az ágyhoz közelebbi a fürdőszobámhoz, a másik pedig ki. Emeleten voltunk, mellettem a halott testvéreim szobái, fürdőszobái, illetve a nevelő szüleim hálója és a fürdőszobájuk. Csak a bátyámék szobájában volt tévét, nálam csak rádió. Belegondolni sem mertem, hogy néhány nap múlva, ha még mindig itt tartom, felfedezik majd, hogy eltűnt, kerestetni fogják, és amíg nem lesz meg, addig a rádióba fogják mindezt közvetíteni, és minden bizonnyal engem fog utálni a fél város emiatt. Volt padlásunk és pincénk is, de egyik sem hangszigetelt, ráadásul, ha ott tért volna magához, totál megérteném, ha azt hinné, hogy bántani akarom. Mikor láttam, hogy kicsivel többet mocorog, esetleg a fejét is forgatni kezdte, vagy a szemei nyitogatni, gyorsan odatérdeltem az ágy mellé és megsimogattam a fejét.
- Travis... ébren vagy...? - kérdeztem halkan, nehogy megzavarjam, mert engem is kábítottak már el és tudom milyen pocsék érzés úgy felkelni. - Ehm... ne ijed meg, jó? Nem akarlak bántani... - beszéltem hozzá továbbra is halkan. Igaz mindennek ellent mondtak az íróasztalon sorakozó altatószer tartalmú injekciók, amiket vészesetére tartogattam magamnál a táska mélyén, plusz ott pihent mellettük a két kézi gránát és a pisztoly is.

Leginkább azon aggódtam, nevelőanyámnak, hogy magyarázom el, hogy miért van egy férfi az ágyamhoz kötözve. Nyilván az igazat nem mondhatom el, ha meg valami őrültséget mondok, nem biztos, hogy elhiszi. Sok gyógyszert szed, talán bebeszélhető neki, hogy hallucinál. Akkor pattantam ki gondolataimból, mikor Travis megszólalt. Attól féltem megfulladt a rongytól, amivel bekötöttem a száját, ezért gyorsan le is vettem róla. Majd keresek ragasztó szalagot, ha esetleg kiabálnia van kedve.
- K-kávé...? Okés... öhm.. mindjárt neki állok. - hebegtem, idegességem egy percig nem tudtam elnyomni. Sosem raboltam még el embert. Pláne olyat, akit kedvelek is. Ez nonszensz. Szóval most nem csak ideges, de zavarban is voltam. Nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát, de el sem mertem még engedni.
- Ehm... öhm... egy drogos rád támadt, miután elköszöntünk és leütött. - találtam ki valamit gyorsan, de szinte a mondat végével rá is jöttem, hogy ez totál hülyeség, mert nálam van és kikötözve. - Öh... - nézelődtem mi hihetőt tudnék kihozni a helyzetből. Mikor megrázta a bilincseket, a csuklói felé néztem. - Öhm... ez csak... a biztonság miatt... Hátha, tudod... félreérted és... esetleg nem hagysz időt megmagyarázni. - magyarázkodtam még mindig idegesen, mert már magam sem tudtam mit miért csinálok. Egyik percben még azt gondolom nem bántom, mert nem érdemli meg, a másikban pedig még én is ledöbbenek az íróasztalon lévőktől. Mikor tettem én oda őket? És miért?
- Nem.... nem foglak bántani... - ismételtem el neki, és magamnak is, hogy erősítsem ezt a gondolatot magamban. Mert nem fogom bántani. Nagyokat pislogva hallgattam, kivehető volt, hogy ő is zavarban van, de nem tudtam eldönteni, hogy mindezeket azért mondja, mert azt hiszi tényleg bántani akarom, és "barátkozik" vagy, mert ő is zavarban van és nem tudja hogy kezelje a dolgokat. Jobb lenne elengedni és elfelejteni, de nem merem. Ha megígérné sem. Ráadásul nem tudhatom biztosan, hogy nem e Ragnar-nak dolgozik.
- I-igen... vagy is nem! Nem akartalak bántani, ez... baleset volt... - mentegetőztem, s bár valóban annak ítélném meg, akárhányszor lejátszódik a jelenet a fejemben, ezt bizony még én is alig hinném el.
- Sajnálom, tényleg. Én öhm... elfoglak engedni, csak... meg kell beszéljük, hogy... biztosan senkinek ne essen bántódása. Megérted ugye...? - néztem rá még a saját szavaimban is erősen kételkedve, nem hogy az övéiben, bármik legyenek is azok. Nyilvánvalóan semmi köze Ragnar-hoz, de azért ott motoszkál bennem a bizonytalanság. Ha tartja vele a kapcsolatot, akkor azt látni fogom a telefonja naplójában vagy a hívás listában, ahhoz viszont ki kellene vennem a táskájából. De nem előtte, mert akkor tudja, hogy nem bízom meg benne. Nehéz volt így gondolkodni.
- Őőő... tudod mit, hozok neked kávét, aztán utána megbeszéljük... - keltem fel, és kissé szétszórtan néztem körbe, mintha keresnék valamit. Kerestem is, csak nem akartam szeme láttára kézhez venni a dolgokat. A pisztolyt semmiképp sem akartam itt hagyni, így azt a nadrágom hátuljába tettem, mint a filmekben, és a biztonságkedvéért felmarkoltam egy injekciós tűt. De tényleg csak a biztonságkedvéért. Nem akarok arra visszajönni, hogy kiszabadult és vérre szomjazik. Idegesen lépkedtem ki a szobából, ha nem volt más óhaja, sóhaja. Letrappoltam a földszintre és még mindig remegő kezekkel elkezdtem kávét készíteni. Nyilván túl sok minden nem volt otthon, én meg még kapkodtam is, mert attól féltem megszökik, noha abban a tudatban voltam, hogy elég jól megkötöztem. Csak ilyen három az egyben kávés csomag volt, de legalább gyorsan meg voltam vele. Szóval próbálva nem kiönteni, felsiettem az emeletre. Ha még nem oldozta el magát, úgy nem estem pánikba és kezdtem el lövöldözni őrültek módjára.
- Oké... én most... elengedem az egyik kezed, h-hogy feltudj ülni és meg tudd inni. Meg persze, hogy lásd... hogy nem akarok rosszat. - figyelmeztettem, és már most láttam magamon milyen pocsék emberrabló lennék. Bár nyilván egy ellenségemnek nem akarnék a kedvében járni, ő meg még kérdéses esett, de ha volt még egy cseppnyi bizalma, nem akartam ezzel elrontani. - V-viszont, ha átversz, akkor... - böktem hátra a farmeromban pihenő pisztolyra. Ha már határozottnak nem is, de szigorúnak akartam tűnni, nehogy megpróbáljon kijátszani. Letettem az íróasztalra a bögrét, majd odamentem és rohadtul nem biztosan a dolgomban eloldoztam egyik kezét, hogy aztán majd odaadjam neki a kávét.
- Egyébként... köszönöm... Mármint az elismerő szavakat... meg a szobára is... - álltam meg az ágy mellett, igazából még mindig zavarban voltam, de az némi biztonságérzetet adott, hogy egyik kezem hátra tettem a pisztolyra.
- Jó tanár voltál... - jegyeztem meg kicsivel később, majd mielőtt félreértené, gyorsan kijavítottam. - Vagy! Mert persze nem lesz semmi bajod, élve távozhatsz majd... valamikor... - pillantottam el zavartan. Most nagyon tudnék örülni Vigyorinak vagy Kalaposnak, akik ellátnának néhány jó tanáccsal, mit tegyek, hogy jól cselekedjek. Mindenkinek jól.
- Öhm... kérdezhetek valamit...? - pillantottam fel rá, mert hirtelen eszembe jutott valami, ami nem feltétlenül ideális kérdés a körülményeket tekintve, viszont, mikor máskor, tegyem fel, ha nem most. Ha rábólintott, és esetleg mindeközben nem küzdünk egymással a pisztolyért, feltettem a nagy kérdést.
- Te vagy a Kitsune, igaz?

Mostanában a bizonytalanság jellemezhető a leginkább az életemre. Tudom mit akarok, ám a cél eléréséhez szükségem van segítségre, és ők azok, akik elbizonytalanítanak. Mint amikor egy teljesen idegen országban találod magad és próbálsz segítséget kérni, de a látszat ellenére nem, hogy elmarad a segítség, de még hülyét is csinálnak belőled. Bizonytalan vagyok, mert hinni akarok Travis-nek, de rettegek, hogy hazudik. Ha pedig ez beigazolódik, mit fogok tenni?
- De ez... teljesen így van. Hülyeség volt a részemről ez az egész... tényleg. - erősítettem igazát, hiszen, ha belegondolok tényleg nem ártott nekem sosem, sőt még segített is. Őrültség volna azt állítani, hogy Ragnar mellett van, miközben nekem segít. Ennek... tökre nincsi s értelme. Biztosan csak túl aggódtam magam szokás szerint. Még sem keltem fel és oldoztam el, hogy elengedjem, mintha mi sem történt volna. Nem tudom. Egy kis részem, mint valami harkály, állandóan ezeknek ellenkezőjével zargatott. Pedig akartam hinni neki, és hittem is. Kifejezetten örültem annak is, hogy ilyen jól kezeli a dolgot. Sokkal higgadtabban, mint, ahogy én. Idióta voltam, hiba volt elkábítanom.
Míg lementem is végig ezen kattogtam. El kéne engednem. De közben félek is. Mintha különálló két oldalam volna, és ide oda rángatnák valós énem, hogy még véletlenül se tudjak dönteni. Eddig sem ártott, szerintem eztán se tenné. Ő jó ember. Talán soha nem is ártott senkinek. Mikor vittem fel neki a kávét is győzködtem magam, hogy hinnem kell neki. Mintha egy helyben toporognék, ahelyett, hogy cselekednék. Külső szemlélőként is borzasztó idegesítő lehettem, de belül is majd felrobbantam. Át nyújtottam neki a bögrét, miután egyik kezét eloldoztam. Egy részem hitt neki, és emiatt sem fenyegettem, és próbáltam vele nyugodtan megbeszélni a dolgokat. A másik részem viszont kétségek nélkül markolta a pisztolyt, ha egy hirtelen mozdulatot tenne. Fejem ráztam kérdéseire.
- Nem, igazad van, ez őrültség. Biztos csak agyamra ment a nyomozóval való találkozásunk. - mosolyogtam zavartan, szabad kezemmel a tarkóm vakarva. - Sajnálom, tényleg. Megijedtem. Talán a közeledésed zavart össze... Az emberek furák, és egyszerűen nem tudom eldönteni ki kinek az oldalán áll. Csodaországban legalább felvállalják magukat, akkor is, ha tudják, hogy ezért lefejezik őket. - vonogatom vállam, mert egy pillanatra tényleg úgy érzem, hogy megőrültem.
- Hülyeség volt... Örülhetek, hogy túlélted a vele való találkozást, nem, hogy még itt ki is kötöztelek... - forgatom szemeim, már saját magam döntéseit is kétségbe vonva. - Begyszó, soha nem csináltam még ilyet. Senkit sem kötöztem ki, és nem is akartam. Csak... nem tudom... megijedtem, hogy félreérted... - győzködtem őt, és leginkább magam. Baleset lett volna? Nehéz elhinni. Félreérteni sem lehetne másként. De nem akartam megölni. Vagy azzal a szándékkal hoztam ide? Senki nem keresné itt. Mire pedig eljutnának ide, már bizonyosan sehol sem bukkannának rá. De nem tudom miért gondolkodom ilyesmiken, mert nem akarom bántani. El kell engednem.
Mindenesetre azért megengedtem magamnak még egy kérdést, amire már jó ideje keresem a választ. Kíváncsi voltam, bár úgy éreztem nem oszt nem szoroz. A Kitsune is segített, így, ha ő is az, akkor sincs semmi gond. Először nem is értette a kérdést, ami nyilvánvaló, hiszen ő magát sem így hívta akkor, simán lehet, hogy gőze sincs róla mire akarok kilyukadni. Ezért elmagyaráztam neki a rejtélyes alak felbukkanását, küllemét. Kiderült, hogy ismeri. Persze, hogy, hiszen minimum a gazdagoknak hallaniuk kellett róla, hiszen nagy részüket már minden bizonnyal meglopta. Eleinte bizonytalan voltam a válaszában, de végül hittem neki. Talán a fáradság, hogy mindenkiben rosszat látok, talán egyszerűen tényleg igaza van.
- Igen, igazad van. Hülyeség volt téged hozzá hasonlítani. - nevettem fel halkan, zavartan. - Csak tudod, nála maradt a nyakláncom, mikor megmentett, és a nyaklánc is épp olyan fontos lenne, mint a kés. És gondoltam, hogyha te volnál, akkor... - akár vissza is kérhetném, és barátságosan kezet fognánk és búcsút intenénk ennek a zavaros barátságnak. Egy kis szünet után oda is léptem azzal a szándékkal, hogy kulccsal kinyissam a bilincset, mikor halk csilingelő zörgést hallottam magam mellett, majd egy ismerős hangot.
- A szavak csak szavak, az igazság tettekben mérhető, Alisa. - dorombolta enyhén karcos hangján Vigyori, de ő teljes valójában. Oda sem néztem, mert tudtam, hogy arról akar meggyőzni megint, hogy Travis ellenség. Vicces, hogy egy nagyobb kutya méretű, küllemre kicsit sem bíztató macska próbál óvatosságra inteni, akinek rendszerint fogai is mindig véresek. Mégsem fordítottam el a kulcsot a kis kulcslyukban. Nem hiszem, hogy bántana. Most. De később...? Ah, de biztos nem.
- Lényegében, kétszer is megmentette az életem. - morogtam, bár lehet Travis azt hitte neki mondom. - Szóval erről ennyit. - húztam a szám, mire Vigyori ciccegni kezdett.
- Az emberek megváltoznak, ha beszélgetnek. A szavai lehetnek őszinték is, de attól még nem lesznek igazak. - válaszolta, és szavaiból úgy vettem ki, hogy a mostani beszélgetésünkre alapoz. Végül kinyitottam a bilincset, de szinte rögtön vissza is kattintottam.
- Ha Travis most hazudna is nekem, akkor sem tett semmi olyasmit, amivel kiérdemelte volna bizalmatlanságom. Nem igaz? - nézek rá a férfire, bár sanszos, hogy neki fel sem tűnt az ágya mellett ülő, csont sovány, tetovált, vigyorgó macska.
- Ha viszont tévedsz, és a baj csak érlelődik és várakozik, megütöd a bokád. Ha nem ő a Kitsune, rendben. De ha ő az, tudod, hogy hazudott, és a hazug ember az is marad. - villogtatta meg sárgás szemeit a macska. Elbizonytalanít, pedig már elakartam engedni. Mi van, ha igaza van? Hogy bizonyítsam be, vagy támassza alá, hogy Travis igazat mondott? Elgondolkodva Travis-re néztem, aztán megsimogattam a fejét.
- Hiszek neked. Biztos csak Ragnar akarja, hogy elveszítsem az egyetlen szövetségesem. - oké, ez túlzás, mert Lazare is az, viszont tőle félek segítséget kérni. Csak a háborúban kérném a segítségét, ilyen agybajos ügyekben nem.
- Engedd el, Alisa. Vigyori csak félre akar vezetni. Travis az egyetlen, aki rajtad kívül ismeri a Hóhért. Legutóbb hibáztatok, mert önző voltál, és a késért mentél, ahelyett, hogy a barátoddal maradtál volna, de most, van fegyvered, gránátod. Nem veszítheted el, Travis-t. - szólalt meg az ágy túlsó oldaláról, az éppen ágy alól előmászó húgom. Azt tudom, hogy ő meghalt. A királynő ölte meg, egy jég tömlöcbe zárta, én pedig nem tudtam már megmenteni. Tudom, hogy most csak a szellemét látom, azt, aki a bűntudatom képviseli. De miért van bűntudatom, ha elakarom engedni?
- Mert tudod, hogy nem engedheted el, hiszen bántottad. Azért van bűntudatod, mert megakarod ölni a barátod. - válaszolta gondolataimra, aminek felismerésében összeszorítottam szám. Elpillantok az íróasztalon lévő injekciók felé. Magamban már félek feltenni a kérdést a miértjükre.
- Tudtad, hogy nem engedheted el, soha nem is akartad. De a barátod, nem akarsz neki fájdalmat okozni, mégha meg is ölöd. Ennyi altatóval pedig szépen álomba szenderülne. Örökre. - a felismeréstől lett csak igazán lelkiismeret furdalásom, mert beugrottak az emlékképek, amikor Lazare-nál még előző éjszaka abban a tudatban töltögettem az injekciókat, hogy tudtam, hogy megölöm Travis-t. Azért izgultam annyira az edzőteremnél, mert féltem, hogy lebukom. Nem azért, mert beszélnem kellett vele. A felismerés könnyeket csalt a szemembe, mert már nem tudtam mit csinálok és hogy mit akarok.
- Ha nem teszel semmit, keresni fogják. Ha elszabadul közben, rád küldi a Hóhért, Alisa. - szólalt meg a macska, mire erre reagálva csattant fel a halott, fagyástól szürke Misha.
- Hazudik! Travis jót akar neked! El kell engedned! A Kitsune is megmentette az életed! Csalódna benned, hogy ártatlanokat ölsz! Eredj innen, rusnya macska! - kiáltotta a kislány. Nem mondanám, hogy könnyebbé tették a gondolkodást, de eszembe jutott egy remek módja annak, hogy kiderítsük az igazságot Travis-ről. Eltettem a bilincs kulcsát, és felkeltem az ágyról. Aztán az íróasztalhoz ültem és leszórtam róla a tűket és a gránátokat is. A fiókból szedtem elő lapokat, piros filcet és egy kisebb, áttetsző piros fóliát. Általában megnyugtat az origami, de lévén, hogy ez a műremek lesz a válasz mindenre, úgy remegett a kezem, hogy készítésekor még kezem is összefirkáltam, ragasztottam olykor. Pontosan emlékszem a Róka maszkjára, de papírból kihajtogatni szinte lehetetlen, időm se nagyon volt rá. De csináltam egy hasonlót, vörös szemekkel és mind e közben imádkoztam, hogy Vigyorinak ne legyen igaza. A pisztolyt az íróasztalra tettem, mert amúgy roppant kényelmetlen volt, aztán fogtam a maszkot és az ágyhoz léptem, amire felmásztam és nem teljesen a hasára, az ágyéka fölé ültem, vagy guggoltam, mert nem nehezkedtem rá teljes súlyommal.
- Elhiszem, hogyha azt mondod, hogy nem te vagy a Kitsune. De ha most bebizonyosodik, hogy hazudtál... - nem fejezem be, mert szeretném azt hinni, hogy ez be sem következik. Nem tudom, megpróbál e kitérni tőle, vagy tesz e ellene valamit lévén, hogy egyik keze még mindig szabadon van, de ha nem, akkor az arcára helyezem a rögtönzött, de az eredetiének, legalább szemeihez hasonló maszkot. Ha passzol, felfogom ismerni. S mikor a helyére kerül, és szemei az ablakból be szűrődő fényeknek köszönhetően pont úgy világítja meg a piros fólián keresztül, mint a Rókáét, mintha a felismerés szikrája egy tűzviharrá csapna át. Hazudott. Hazudott! Először ökölbe szorítom kezeim, miközben egyre dühösebben veszem a levegőt, és ha csak nem tesz ellene, akkor a torkának esem és megpróbálom megfojtani. A dühöm ellenére, azért persze folynak a könnyeim, mert bár az nem bizonyosodott be, hogy a Hóhér cinkosává vált, ezek után szinte biztos vagyok benne. Csak hamar túl akartam esni rajta.

Elájultam? A fejem majd széthasad. De amint képes vagyok túl tenni magam ezen az irgalmatlan fejfájáson meghallom a madár csicsergést, a patak csobogását, a halk csilingelést, amit a fákon lévő harangformájú virágok okoznak. Az erdő hűs illata, a virágok méz édes aromája. A nyár közeli meleg szellő. Most... most Csodaországban vagyok? Óvatosan nyitogatom szemeim, mert a nap csak úgy ragyog, ami nem segít a fejfájáson. Elsőre csak felülök és körbe szemlélek. Ez... tényleg Csodaország. És milyen békés. Nem értem, nem így hagytam itt. Mi történt? Visszaidézni sem tudom, de ahogy a homlokomhoz nyúlok, egyből fel is szisszenek. A kezemre pillantva látom, hogy vérzik. Talán nem súlyos. Megpróbálok felállni, de elsőre elszédülök. Másodszorra is csak botorkálva sétálok a patak széléhez és merítem kezem a kristály tiszta langyos vízébe. Fura. Nem emlékszem, hogy elestem volna. Vizes kezemmel törlöm meg homlokom, ami kicsit csíp, de itt szinte minden jótékony hatású.
- Nem kavicsban botlottál el. - jelenik meg mögöttem Vigyori. Felé is fordulok, miután felálltam.
- De akkor mitől fáj úgy a fejem? - nyúltam barna tincseim közé. Itt nem kell rejtegetnem valós énem. Itt nem vagyok gyilkos.
- Rossz névmás, Alisa. Nem mitől, hanem kitől? - helyesbített az átkos cica, amire kérdőn vontam összeszemöldökeim, de még az is fájt. Nem tudtam kire gondolhat, hiába törtem rajta fejem.
- Nem emlékszem. - jelentem ki, leengedve kezem magam mellé. De tudtam, hogy ő igen. Halk morgáshoz hasonló hangot hallatott, mintha csak idegesíteném. Hirtelen két kis ölelő kar fonta át derekam. - Semmi baj, Alisa. Nem akarsz rá emlékezni. De ez nem baj. - szólalt meg és ha lehet még inkább hozzám bújt. Jeges, kócos hajába simítottam óvatosan, és elfogott a szomorúság. Mintha szándékosan ő okozná ezt velem. Vigyorira néztem.
- Bűntudatom van. De miért van bűntudatom? - állapítom meg egyszerre és vonom kérdőre saját megállapításom is.
- Inkább csalódott vagy. Bűntudatod csak azért van, mer-r-r-rt tudod, hogy hibáztál. - dorombolta, és tudtam, hogy már közel járhatok a megfejtéshez. Azért dorombol, mert örül neki, hogy közelítek felé.
- Hibáztam? - kérdek vissza, és némi segítséget remélve lenéztem Misha-ra. - Csalódtam valakiben? - kérdeztem tőle, mire bólintott egy aprót.
- Átvert téged. Átvert mindannyiunkat. Ő és ő. - kezdte hüppögni, és könnyes, fakult arcát sötét kék szoknyámba fúrta. Megint Vigyorira néztem.
- Valaki hazudott nekem?! - döbbentem meg, mert úgy éreztem nem ez volna első ilyen, még is fájó ezt hallani. Válasz helyett azonban dörögni kezdett az ég, az eddig fehér, rózsaszín felhők vörössé és sötét szürkévé váltak. Az ég, mint valami sejtelmes, tűz vihar, kavarogni kezdett. Füst szag csapta meg orrom. Lenéztem a magam mellett pihenő kezemre, ahová Vigyori is nézett, és akkor láttam, hogy egy Kitsune maszkot szorongatok. Mintha villámcsapott volna az agyamba, a fejemhez kaptam, ahogy bevillantak a képkockák.
- Travis... Megakartam ölni...?! - néztem kétségbeesve Vigyorira, miközben a maszkkal együtt térdre rogytam. Mintha csupán érzéseimmel lett volna összeköttetésben a világ, a patak feketévé színeződött, és haragosan ontotta a kátrányszagú ragacsot magából, ami úgy füstölt, mintha csak láva volna. Az ég vérvörössé vált, és csak hamar szél kerekedett a kellemes szellőből.
- A legnagyobb problémád, hogy csak akartad. De nem sikerült. És most... - elhalkult a mondat közepénél, amit a már vállam ölelő Misha fejezet be.
- ...elvisz téged a Hóhérhoz és megölnek.
Ragnar éppen az orvossal tárgyalt, aki ugyan legális körökben mozgott, kiderült, hogy épp úgy fáj a foga rám, mint magának Ragnar-nak is. Persze ez sem volt számára túl bíztató jel, de próbálta az előnyét meglátni mindennek. Hiszen, ha olyan helyre vitet, ami legálisan működik, ráadásul a városban van, akkor bármikor rám nézhet, hogy... élek e még. Arra viszont nem számított, hogy a diskurzus közben zavarja meg Travis, s mint kiderült nem is olyan kis problémával, noha tagadná, ha azt mondaná, hogy a kijelzőre nézve, nem sejtette, hogy baj van. Sietve el köszönt a doktortól, majd kocsiba vágódott és némi kóválygás után rá lelt az ismert címre. Tudta, hogy ismerős, hiszen egykor itt éltem, itt is figyelt, noha rövidebb ideig, hiszen akkor más dolgai is akadtam az ügyemmel kapcsolatosan, ami miatt, kevesebbet tudott virrasztani a kocsiban. Egy szó, mint száz, még őt is meglepte, hogy a nevelőszüleim házánál kellett leparkolnia. Gyorsan körbe is kémlelt, nem e látja e valaki, aki esetleg ismeri a ház tulaját, mert akkor ő is bajban lesz, hogy csak úgy besétál. Miután viszont biztonságosnak vélte a helyet, kiszállt és, ha csak Travis nem jelent meg az ajtóban, ő törte fel a zárat, majd lépett be.
- Merre vagytok? - kérdezte hangosabban, hiszen amiatt aggódnia nem kellett, hogy más is lehet a házban rajtunk kívül. Amikor pedig felment az emeletre, meg lehet Travis válaszát követve, ő is bejött a szobámba, aminek ébren biztos nem örültem volna. Elsőre persze kissé ő is elszörnyülködött, ha nem is a homlokom miatt, ami már elég piros volt, hanem a kötözésen. Travis-re nézett. Velem ellentétben, ő nem kételkedett a férfiben már.
- Egyenlőre még nem tudtam neki orvost biztosítani, de folyamatban van. Napok, talán egy hét kérdése. - válaszolta, majd közelebb lépett az ágyhoz. Felemelt és megvárva míg Travis előre megy, ő is követte velem. Óvatosnak kellett lenniük, mert az egy dolog, hogy én elkábítva Travis-t taxiba ültettem és elhoztam egy családiházba, de ők egy ájult, homlokán is látszódó sérült, és megkötözött lányt raktak kocsiba, akinek a szemét is bekötözték. Persze a magam módján küzdöttem én is, hogy magamhoz térhessek, de egy dolog, hogy Travis a fejelésével félkómába küldött, ám arra még kaptam egy rúgásnyi altatót is. Ha nem Travis ült a kormány mögé, akkor Ragnar, de ő félt volna magához vinni engem, így kérdőn nézett Travis-re, hogy hova menjenek.

Míg én odabent az álmok világában küzdöttem az érzelmek útján keletkezett viharral és a tudattal, hogy Travis végig a megölésem tervezte, addig szerencsémre a két fickónak sem volt könnyebb dolga. Olykor megmoccantam ugyan, de mivel Travis több dologgal is átkozottul jól megkötözött, még ébren is kevés esélyem volna kiszabadulni, nem, hogy félálomban. Viszont a lázálomtól csak hamar kivert a víz. Ha felébredek, imádkozzanak, hogy ne kerüljenek a szemem elé, mert vérfürdőt rendezek.
Ragnar tényleg meglepődött Travis történetét indító első mondatán, amit csak azért hitt el neki, mert alapvetően, ha az erőmből ki sem nézné, a kitartásomból már igen, hogy elraboljak egy nálam erősebb és nehezebb fickót.
- Talán sejtett valamit. - szólt közben a nyomozó, mert mi másért akartam volna lerázni Travis-t. - Mondjuk az, hogy honnan jutott eszébe gyanakodni, nem tudom. - tette hozzá, bár, ha igazán belegondol, tudná, hogy sosem volt problémám meggyőzni magam mindennek az ellenkezőjéről. A továbbiakra azonban értetlenkedve vonta össze szemöldökeit.
- Hagytad, hogy leszúrjon egy tűvel? - kérdezte kissé kételkedve Travis önvédelmi technikáiban. Mikor azonban szóba hozta a tévképzeteim, Ragnar megadóan emelte fel kezeit. - Haver, én szóltam. Nem kell neki mindig élőlény hozzá. Szerintem ő egy rajzzal és a semmivel is épp úgy el tud társalogni. A baj akkor van, ha nem tudod kivenni a szöveg környezetéből, hogy miben sántikál. Rosszabbul is járhattál volna. - válaszolta, majd magán érezvén a fejelés okozta fájdalmat, szisszent egyet. Nem hibáztatja érte a férfit, mert ennél barátibb megoldást ő sem talált volna ebben a helyzetben. A kérdésnél az említett szőrmés bilincsre nézett, majd mosolyogva vállat vont Travis-nek.
- Szerintem manapság minden fiatalnak van. Ha a célnak megfelelően használta volna, most biztos nem telefonálgattál volna nekem, hogy jöjjek ide. - ingatta meg előtte mutató ujját, de nyilván viccnek szánva, és inkább bele sem gondolva. Nem mintha ő nagyon ellenállt volna, de bizonyosan ő sem hagyta volna, hogy fojtogassam, pláne ölési szándékkal.
Miután biztonságban beraktak a kocsiba, és ők is beültek, Ragnar hallgatta Travis ötletét, s bár nem tartotta őrültségnek eleinte, azért egy ponton igen csak sikerült felidegesíteni. Már akkor érezte, hogy ez nem biztosan megoldható terv, mikor egy használatban lévő metró hálózatról beszélt, de mikor Travis külön kitért rá, hogy be is kell oda menni és talán nem csap el bennünk az egyik járat, már kevésbé tetszett az ötlet Ragnar-nak.
- Talán?! - kérdezett vissza. - És ha még sem, akkor megvárjuk míg elcsap? Nincs valami biztonságosabb út? Értem én, hogy titokban akarod tartani, de ne akarj már kinyírni minket elsőre. - csóválta a fejét erősen kételkedve a tervben, de ha Travis nem szolgált másik bejárattal, akkor némi tétovázást és egy-két káromkodást követően Ragnar elindult.
- Így utólag, örülök, hogy téged is belekevert, de néha veszélyesebb módszereid vannak, mint, amiket ő talál ki. - jegyzi meg útközben, néha a visszapillantóba azért rám sandítva.
- Az orvos, akivel beszéltem nem idevalósi, hanem asszem ő is norvégiai. Azt mondta, hogy ideiglenesen jött ide, de, ha sikerült elhelyezni Alisa-t visszamegy az eredeti, általa vezetett intézetbe. Természetesen a lánnyal. - magyarázta Ragnar, bár kissé mintha már is hiányolt volna, pedig ott feküdtem hátul. Közben meg is érkeztek az alagúthoz, aminek közelében leparkolt.
- Akkor innen gyalog tovább... - mondta, majd kiugorva a kocsiból, engem is kiszedett és követte Travis-t.
- Sosem fogja megbocsájtani, hogy segítettél neki, ugye tudod? De ettől függetlenül jót tettél. -sóhajtotta a sínek közt járva.

- Ez jogos. - állapította meg Ragnar, mikor Travis mentegetőzésképp felhozta a nálam lévő holmikat. Már most tudja, hogy a hogy létem mellett majd azt is kutathatja, miként jutottam ilyen nem mindennapi dolgokhoz. Bár a sejtése, miszerint az altatót kórházból loptam valószínűbb, mint, hogy a kézigránátokat egy boltban, akár fegyverboltban vettem. Ilyet még engedéllyel sem adnak.
Aztán jött a következő probléma, a leggyorsabban eljutni a Róka lyukig. Ragnar-nak komoly kétségei voltak az ötletet illetően, de abban is egyet kellett értenie Travis-el, hogy nem volna jó túl adagolni az altatót, se kivárni, míg magamhoz térek. Ó, imádkozzatok, hogy ne is térjek magamhoz, míg a közeletekben vagyok, mert lehet, hogy ütni most nem tudok, de harapni azt nagyon is.
Mosolyogva szemeit forgatva úton az alagút felé, miközben Travis életének bizonyos részeiről beszélgettek. Az biztos, hogy az én ügyem lezártával, őt is kénytelen lesz szemmel tartani, míg itt lesz, mert függetlenül attól, hogy Travis-t per pill jó embernek ítéli meg, a pénze, a hatalma és a módszere is meg van, hogy nagyobb babérokra törjön, ami nem volna jó, ha eluralkodnak rajta tolvaj énje. Egy dolog Robin Hood-nak lenni, de ha azt már ártatlan emberek kárára csinálja, közben kell majd avatkozni Ragnar-nak is. Útfélen a Rókalyuk felé elhallgatta Travis-t, és közben eltöprengett, vajon miért nem maradt meg mérnöknek, ha ennyire érdekesnek találja ezt a szakmát, vagy ne tán még élvezi is.
- Miért lettél végül vállalkozó? Úgy értem, miért nem épületekkel foglalkozol? Láthatóan jobban érdekel ezek múltja, mint az elektronikai dolgoké... - lépkedett utána, hagyva, hogy közben azért Travis vezesse, mert amúgy is mindig neki kellett az ajtókat nyitogatnia.
- Nem aggódsz, hogy egy nap valami munkás, vagy egy semmirekellő, esetleg hajléktalan rábukkan? Nem mintha betudna lépni, de a zsaruknak szólhat... - kérdezte, miközben megálltak a második ajtónál.
Mivel be volt kötve a szemem, nem láthatták, de kezdtem magamhoz térni. Bár túl sok idő nem telt el, és a dózist kicsit megnövelte a fejelés, már gyerekkorom óta szedtem és kaptam is ezt-azt, amitől immunis nem lettem, de ahogy a túl gyakran szedett fájdalomcsillapítóknál, úgy az ilyen szerekhez is hozzá lehet szoktatni a szervezetet, ami idővel megtanulja gyorsabban kiüríteni magából a szert. Persze kába voltam, és a hangjuk is csak foszlányként jutott el hozzám a távolból, illetve, annak ellenére, hogy éreztem a doh szagot, nem tudtam beazonosítani, de később még talán ez is hasznomra válhat. Éreztem, hogy alaposan meg vagyok kötözve, bár erőm se nagyon volt mozgatni se a lábam, se a kezem. A pince szag mellett, pedig azt is éreztem, hogy valakinek a vállánál pihenhet a fejem, mert érzem az arcszeszének illatát. De még fel sem fogtam igazán, hogy épp kivégeztetni visznek.
- Esküszöm, mintha valami X-men filmbe csöppentem volna, vagy valami sci-fi-be. - sóhajtotta Ragnar, mikor a retinaszkenhez értünk, majd ment tovább Travis után. Mikor az ismerős folyosóra értek, ott is csak akkor állt meg, mikor Travis is. Aztán ha rámutatott az egyik helyiségre, oda vitt be, és ha volt valami puha, fekvő alkalmatosság, le is tett rá. Ha le is vették a szememről a sálat, akkor is csukva tartottam a szemem, mintha még mindig aludnék. Egyrészt, hogy ne vakuljak meg, ha esetleg túl nagy a fény, másrészt, mert így sokkal közlékenyebbek egymással, mintha ébren volnék. Hátha elárulnak valamit, amiről nem árt tudnom.
- Lefogom nyomozni, honnan szerezte a cuccokat, mert a kézigránát már elég súlyos. Ki tudja miféléket tudott volna még begyűjteni, ha több ideje van rá. Vagy mire akarta volna használni őket... - mert Ragnar eltudta volna képzelni, hogy esetleg, ha nem sikerül elkábítani Travis-t, egyszerűen behajítom a kocsijába, mielőtt elfurikázna. Vagy Ragnar-éba, vagy a lakásába. Egyik sem túl jó opció a számukra.
- Biztos, hogy itt senki sem talál rátok? - nézett Travis-re, mert úgy vélte, bárkitől is kaptam a gránátokat, veszélyes ember, és ha ő jön ide, lehet az egész kócerájt felrobbantja.

Ragnar hamar választ kap a kérdéseire, hogy Travis miért nem inkább épületekkel foglalkozik. De legalább nem lőtt nagyon mellé, bár a férfi bevallása szerint, őt leginkább a pénz mozgatja. Nem is sejtené mennyire, pedig ha látná a kincstárát, amit én is.
- Az oké, de az állam biztos féltené a piszkos kis titkait, és melyik gazdag vagy politikus ne akarná kideríteni, mi van az ajtó mögött? - nézett Travis-re, mert szinte biztos benne, hogy ez előbb vagy utóbb meg fog történni. Mindenesetre egyenlőre Travis-re hagyta, ha pedig elkerülök onnan véglegesen neki kell erre majd ügyelnie, most inkább csak óvva intette figyelmeztetésül, hogy erre is jobb, ha gondol. Én közben próbáltam magamnál maradni és nem folyton visszaájulni, illetve memorizálni, amiket mond. Tégla, valami érzékelő. Kamu fal. Bár azt sejtettem, hogy ennyire nem lenne egyszerű megszökni, de ha már van miből kiindulnom, az is valami.
Miután engem már letett a heverőre és úgy vélte többet nem tehet, Travis felé fordult a kérdéseivel.
- Valószínűleg. De ezt ott helyben is megtehette volna veled az edzőteremnél. Mindegy is... Örülök, hogy sikerült elvenned tőle... - sóhajtotta csípőre tett kezekkel, mert úgy érezte most azért kicsit fellélegezhetnek. Hm, szóval Travis-nél vannak a gránátok, és talán a fegyver is. Ha a pisztolyt vissza is veszi a Hóhér, a gránátok akkor is itt maradnak.
- Na végre, valami jó hír. - ismerte el Ragnar, minek után Travis biztosította felőle, hogy innen se ki se be nem jutnak emberkék. Hm... ebben azért nem volnék annyira biztos.
- Na jól van, nos... kicsit előbbre jöttek a dolgok, de talán picit mindent felgyorsul majd ezáltal. - kezdett bele a búcsúzkodásba, ami azt jelenti, hogy egy időre vagy egyedül maradok, vagy kettesben Travis-el. A pisztolyt, azért visszakérte, és ha Travis visszaadta, kezet nyújtott a férfinek. - Öhm... nem tudom kifelé mennyire opció a hely elhagyása, de, ha segítesz kijutni, azt megköszönném. Aztán, ha valami van, úgy is értesítjük egymást. A munkahelyét elintézem, azzal te ne foglalkozz majd, illetve, ha a keresnék az ismerősei, azt is megoldom. - tette még hozzá, mert innentől a kinti ügyintézéseket Ragnar át is veszi, ez már a könnyebbik része amúgy is, hisz a veszély látszólag elhárítva, én pedig bezárva. Amíg pedig egymással dumáltak, én amellett, hogy hallgatóztam, próbáltam terveket kitalálni, amikben ugyan nem vagyok túl jó, s mint kiderült, a rögtönzésben sem, de szükségessé válhat, ha esetleg önszántából nem akarna elengedni ez az... áruló. Amikor pedig úgy hallottam, hogy távolabb mentek, netán még ajtó csukódást is hallottam, elkezdtem mocorogni. Még eléggé el voltam zsibbadva, és bevallom, Travis igen alapos munkát végzett, mert mozdulni is alig bírtam, de sikerült addig dörgölnöm a fejem a heverőhöz, míg legalább a sálat leszedtem a szemeimről. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a Rókalyukba hoznak, de arra nem számítottam, hogy egy külön szobába. Pláne mikor megláttam az ajtón a számkódos zárat.
- Ó, hogy rohadnátok meg... - sziszegtem halkan a fogaim közt. Nem irigylem a kék hernyót, mert kezek és lábak nélkül mozogni rohadt kényelmetlen és minek után, addig mocorogtam, hogy le is gurultam a heverőről, és sikeresen bevertem így a fejem, rájöttem, hogy nem is veszélytelen. Fogtok ezért még kapni... Miután lejjebb már nem eshettem, azzal kezdtem próbálkozni, hogy előre tudjam tornászni kezeim. A bilincsek még csak-csak nem feszültek, de a gyors kötöző, vagy micsoda, viszont rendesen vágta a kezem.
- Fhúú... ezért kinyírom mind a kettőt...! - morogtam erőlködve közben, bár nem túl sok sikerrel.

Nem mertem volna azt állítani, hogy tudatában voltam minden tettemnek, hogy emlékszem minden lépésemre, és, ha dereng is valami, tudom e mi sarkalt éppen rá. De az tuti, hogy itt nem csak én vagyok bűnös, nem csak az én kezemhez tapadt vér. Egyikük sem ártatlan. Ha az is lett volna, ezzel a húzással messze túl lőttek a törvényes határokon. Azt még nem tudom, hogy húzzam csőbe Ragnar-t, de olyan elvetemült módon, hogy soha több, még a napot se láthassa. Travis-t viszont csak egy fal válassza el a bosszúmtól. Hazudott, és ebből fogok fegyvert kovácsolni ellene. Ha kijutok, mielőtt megölnének, világgá kürtölöm a titkát. Lehet, hogy mindenki elsőre nem fog hinni nekem, de a barátaim igen, és nekik már vannak kapcsolataik. Lazare nem fogja hagyni, hogy csak úgy felszívódjak.
Szép volna azt mondani, hogy a fárasztó próbálkozásaim sikert arattak, de sajnos, nem. Annyira összekötözte a kezem, hogy mozgatni nem tudtam a csuklóm, ellenben a sok mocorgástól és erőlködéstől a gyors kötöző feszes műanyaga már a bőrömbe vájt, ami fájt és húzódott persze, de a belülről égető dühömhöz képest elenyésző volt.
- A hiszékenyeknek korrigálniuk kell a hiányukat, különben meg kell halniuk. Ez a természet kör-r-rforgása. - jelent meg az egyik sarokban Vigyori a maga önelégült vigyorával képén. De a ösztökélését most nem érzem segítségnek. Semmit sem tudok tenni. Mozdulni sem. Gondolkodni is csak alig. Hát ennyi lett volna...? A kitartásom, a szándékaim, a hitem, ennyit ért volna? Végül a rossz fog nyerni? Komolyan ennyire elfuserált lenne ez a világ?
- A világ a feje tetejére állt, Alisa. Az őrültek vezetik a Földet! És a legrosszabb ebben az egészben, hogy NINCS TEA! - kiáltotta dühödten Kalapos a másik sarokban, bár kezében valóban volt egy csorba teás csésze, az is üres volt. Nem tudtam mire vélni a háborgását, bár értettem mire akar kilyukadni, csak tenni nem tudtam ellene.
- Mindig is sejtettem, hogy gyenge vagy, Alisa. Az ellenséged ellensége sem lett a barátod. - szólalt meg egy harmadik sarokból a Vörös királynő, vérvörösre festett körmeit piszkálva. - Megmondtam vagy nem? A tekintélynek engedelmeskedni kell, ha csak meg nem döntöd inkább. - tettem hozzá koronáját igazgatva, melyből csak úgy áradt a nagyképűség, hangjából pedig a megvetőség.
Még mindig iszonyúan fájt a fejem, és most már nem csak a homlokom, de hátul is, mit bevertem esés közben. Behunytam kicsit szemeim, mert nehéz volt elviselni, hogy jobbról balról osztják az észt, közben meg senki sem segít kiszabadulni. Talán el is bóbiskoltam pár percre, mert végtagjaim zsibbadására és Travis hangjára pattantak ki szemeim. Fenébe... míg távol volt, én szunyáltam, ahelyett, hogy szökni próbáltam volna. A szemben lévő falat néztem, mást nagyon nem is tudtam, miközben őt hallgattam. Süket duma. Még, hogy bárki védelmében is. Az egyedüli, akit védenek a Vörös királynő, aki, ha teljes hatalomra tesz szert, úgy is megöli őket. És mi az, hogy egészségesebben látom majd a világot? Ezt a világot? Ahol esténként egy nőnek félve kell végig mennie az utcán? Ahol a férfiak visszaélnek az erejükkel és ketrecbe zárják őket? Ahol a pénz egyenlő a hatalommal és nem a tettek? A világ az, ami egészségtelen. Még is mi ütött a Kitsune-ba? Ennek a róka szellemnek alapvetően pozitív hatása kéne, hogy legyen a világra, most még is én vagyok tömlöcben a királynő helyett. Kalaposnak igaza van, ez a világ teljesen megőrült. De nem vagyok benne biztos, hogy a rosszak mellé kéne szegődni. Bár Liam jó szövetségesnek bizonyult. Lehunyom szemem ismét, majd sóhajtok egyet. Nem volna előnyös, ha ordibálásba kezdenék. Ő sem tette, mikor fordított helyzetben voltunk.
- Én nem... nem hiszem, hogy most bármelyikünk is elmondhatná magáról, hogy... tiszta a lelkiismerete. - kezdtem bele, mert hé, végtére is, ők zártak be, szóval itt senki sem ártatlan. - És belátom, hogy kicsit... túl dramatizáltam a helyzetet. - tettem hozzá, bár azt már csak magamban, hogy végtére is igazam volt. Mindkét dologban, ami még mindig vérző sebként égeti szívem.
- Viszont hálás volnék, ha most bejönnél és legalább eloldoznál. Már nagyon fájnak a kezeim és lábaim is, és kényelmetlen így feküdni. - fordítottam fejem az ablak felé, amennyire tudtam. Azért ez kész röhej. A pszichiátrián is pont ilyen ablakok mögül figyeltek minket. - Lécci... Én is eloldoztalak, ha nem is teljesen, de elakartalak. Travis, szomjas vagyok! El kell engedned, különben szomjan halok! Kérlek! - mocorogtam, mint egy kiszáradás közelében lévő földigiliszta.

Különös módon most egyik flúgos sem ugrált körbe vagy intett óvva, még akkor sem, mikor Travis belépett a helyiségbe, pedig se én, se ők nem lehettek biztosak benne, hogy mit fog tenni. Kést ugyan nem láttam nála, de akármi mással is megtudna ölni. Simán a kezével is. Arra még én is képes vagyok. Mármint ha nem volnék megkötözve. Örültem volna a késemnek, a nyakláncomnak és bármelyik fegyveremnek, amit Csodaországban már profin használtam, de jelenleg még a vonat felkutatása sem volt elérhető. Előbb ugyanis meg kell szöknöm innen.
Megpróbáltam kilesni a kódot, de ez már akkor kudarcba fulladt, mikor kitakarta előlem. A pittyegő hangokból meg nem tudtam volna leszűrni miket nyomhatott meg. Nem ismerem annyira, hogy rájöjjek, mi lehet a számsor, de annyit legalább tudok, hogy hatjegyű. Ez is valami, nem? És az üvegablak? Ha az ajtót nem is tudnám kitörni, mi van az ablakkal? Gyanakodva sandítottam a kezében lévő tompa végű fogóra. A királynő jobb keze is mindig ilyesmikkel huzigálta ki a szenvedők körmeit, ha nem mondtak el mindent. Voltak módszerei, az biztos.
Kész álom volt, mikor végre szabadon hajlíthattam be a lábaim, és a kezeim, amik eddig hátra voltak, majdnem hogy feszítve. Uhh, ezért legszívesebben úgy képen törölném. Őt és a szörnyeteget is. Lehet, hogy ki akartam nyírni, de végül ő fejelt le az ágyról, szóval eddig igen is én vagyok itt az áldozat. Bár ezt nyilván felesleges volna magyarázni bármelyiküknek is. Kétlem, hogy meghatnám őket vele. A királynő csak jól képzett katonákat küldene rám egyesével. Még az általa tanultakat sem volnék képes alkalmazni most, bár lehet később megpróbálkozom vele. Elvettem volna tőle azt a fogót is, de egyenlőre még mindig bizseregtek a kezeim, hogy gyorsabb mozdulatokat tegyek. Pedig ha mást nem, megpróbálhattam volna kiszúrni a szemeit, vagy letépni a körmeit. Megérdemelte volna, de még, hogy!! Iszonyatosan dühös voltam, és ez jó ideig látszott is a lángoló tekintetemen, ahogy felülve rá néztem. De ha most utat engedek a haragomnak, minden bizonnyal nem érnék el vele semmit, alul maradnék, sőt, talán még rontanék is a helyzetemen. Biztos tudna ennél is rosszabb helyzetbe hozni. Szóval nyeljük csak le szépen a békát, és mély levegő.
- Borzasztóan rossz irányba haladó Kitsune vagy, ugye tudod? Az Oriental Grove hegyvidékein élő papír hangyák óriásit csalódnának benned, ha most látnák hová süllyedtél. Eladod a lelked egy Hóhérnak és a királynőnek? Még a rókaszellemek is kitagadnának és gyertya lánggá varázsolnának büntetésből. És ez most nem eufémizmus arra, hogy megölnének, hanem szó szerint egy gyertyaláng lenne belőled, amit akár egy szellő is elfújhat. - magyarázom azért érezhetően neheztelve rá, de még így is visszafogva haragom. Még is inkább sértetten viselkedtem, mint sem áldozatként. Bár mindegyikhez jogom volt. Egy pillanatra el is fordítottam fejem, noha azt főképp amiatt, mert jelenleg ő a leggyűlöltebb ember a számomra, aki elérhető távolságban van. Viszont az egyetlen olyan is, akiben egy kicsit bízhattam is. Néhány napig. Még ha színjáték is volt... E pillanatban pedig szükségem lett volna egy barátra, aki vállon vereget és azt mondja: Nincs semmi baj, Gyda. Semmi sem olyan rossz vagy jó, ahogy épp az adott pillanatban érezzük. Lesz ez még jobb is, fel a fejjel! Csak, hogy se Liam, se Lazare nem volt a közelben. Szipogtam egyet, és ajkaim is feljebb biggyesztettem, mint, amikor sírni akar valaki, vagy mikor a kis gyerek sértődött duzzogásba kezd. Hát inkább az utóbbi. Aztán visszafordítottam felé arcom és, ha csak nem tojt annyira, hogy elhúzódjon, illetve szem magasságba volt, és nem állt előttem, akkor átkaroltam a nyakát és megöleltem, hogy a képem a nyakába bújtathassam kicsit. Hogy megalázó e? Totálisan, de egyedül érzem magam a világgal szemben, és még egy rohadt plüss sincsen, amit alkalomadtán ilyenkor megölelhetnék.

Nem vagyok oda a sötétségért, és távol álljon tőlem, hogy minden ellenségem megölelgessem, de a mai nap már így is kiborítóan zűrös volt. Míg az egyik percben minden a helyén volt, cél tudatosan léptem előre, a következő percben minden kicsúszott a kezeim közül és úgy tűnt, ha eddig nem voltam nagy slamasztikában, akkor majd most. Nem hiszem, hogy büntetés volna, mert ha bántottam is másokat, azért tettem, mert ők is bántottak. Viszont ez a bírálat cseppent sem egyenlő az eddigi cselekedeteimmel. Tényleg féltem, és még sose utáltam így a fényt, mint most, mert vakító fehérsége a kórházi szobára emlékeztet, ahová azért zártak, mert rosszul viseltem egy egér élve eltiprását. És akik az egeret agyontaposták nem csak megúszták, de jót nevettek az egészen. Ez a város, ez a világ, nem szereti a jót. Kiveti magából, mint Csodaország a szereplőit, mielőtt romlásnak indult volna. Még a gondolat is rettentő, hogy miféle jövő vár rám. Talán még a halálnál is rosszabb. Öltönyének anyagába markoltam, miközben behunytam egy kis időre a szemeim, hogy elfeledjem ezeket a gondolatokat, azt, hogy most a bitófa előtt állok hátra kötött kezekkel, barátok nélkül. Hiába láttam saját szememmel pár órával ezelőtt Csodaországot egykori fényében, visszaidézni sem tudom milyen volt az. Csendben hallgattam, miközben akkoriban memorizált illatának lenyomatát elmémben nem engedtem át a rossz oldalra. Tudom, hogy hazudott. Talán többször is. Átvert és olyasmiket ígér, amiben ő sem lehet biztos. Talán nem is az, talán pontosan tudja, hogy az ellenkezője fog történni. Élve eltemetni? Soha. Az inkább a nagyfejű királynőre vallana. De pofon verném, az biztos. Persze az erőviszonyokat tekintve, az sem érne fel azzal, amit tőle kaptam. És itt most nem a fejelésről beszélek.
Talán tényleg nem tehet róla. A királynő hatalma nagy és gyilkos, sokak féltek neki ellenállni, sokan, így is meghaltak. Mindenkit meg sanyargat, bánt és kínoz. Nála nem jár dicséret, bók, ő nem hisz a jutalmazásban, csak a büntetésben. Szerinte jobb, ha az emberek félnek, mint sem szeretik. Talán Travis is csupán egy áldozat. De mégsem tudom meggyőzni róla, hogy sosem késő jóvá tenni tetteit. Az viszont igen csak meglep, amit mond. Még a szemeim is kipattannak, mikor felajánlja, hogy... megsebesítsem, ha nem is megöljem. Nem tudom mennyire gondolja komolyan. Hogy csak bizonygatni akarja, hogy neki van igaza, és közben kicsavarná a kezemből a szerszámot. Vagy, hogy elveszítse egy kis időre az eszméletét, én pedig ugyanúgy itt ragadok. Nem tudom mi történne, ha megpróbálnám leverni a fogóval a kódzárat, esetleg tönkre tenném. Megfordul a fejemben, hogy megpróbáljam, bár akkor sem volnék szabad. Ez az egész hely egy hatalmas börtön. De végül el is vetem az ötletet. Többek között ezért is.
Szép lassan elengedtem és figyeltem, hogy még a szemeit is lecsukta. Ez kicsit megmosolyogtatott, de főleg, a helyzet abszurditása miatt. Szerintem ő a legkevésbé sem épelméjűbb nálam. Az meg, hogy miként jutottunk el idáig, megint olyan dolog, amit a nap folyamán már nem boncolgatnék. Az is lehet, hogy csak próbára tettem, mint ő engem. Vagy mindkettőnket. Kezeim még mindig a vállán pihentek. Így hajoltam közelebb arcához és nyomtam egy rövid csókot ajkaira, behunyt szemmel.

Nem állítom, hogy nem számítottam ilyesmi vagy erre a reakcióra, és azt sem mondanám, hogy meglepett, de éppen ezért nagyon, de nagyon vissza kellett fognom magam, hogy nehogy felkacagjak. Nem csak a helyzet abszurditásán, hanem a viselkedésén, az egész reakcióján. Az meg maga lett volna a csoda, ha közben elsuttogja a kódzár számait. Hát ez nagyon nem az  a világ. Pedig ott is megkellett küzdenünk a célért. Nem mondom, hogy a hangulat tréfás kimenetele oldotta a feszültségem, és megnyugtatott volna így a vágó híd előtt, de az biztos, hogy picit elfeledtette velem a közeledő véget. Mikor megmozdultak kezeit, azt hittem megüt - ami lássuk be, kinézhető volt belőle - ezért ösztönösen hátra hökköltem ültemben és kezeimmel támasztottam meg magam a földön. Mikor viszont látványos ellenkezésbe kezdett, össze kellett szorítanom ajkaim, hogy még a mosolyom se látszódjon. Bűntudatom nem volt, mert semmi olyat nem csináltam, amivel fájdalmat okoztam volna, vele ellentétben, de érdekes volt figyelni, ahogy oly módon reagálja le ezt a kis...szájra puszit, ahogy egy férfi nem szokta. Ezért volt kicsit nevetséges a helyzet. Idővel előre hajoltam és törökülésbe ülve hallgattam.
- A lelkibajaim? A fájdalmaim? - vonom össze értetlenkedve szemöldökeim, miközben fejem is megrázom, mintha csak rosszul hallanék. - Azokat ti okoztátok a Hóhérral. Ennyi erővel a fallal is beszélgethetnék. - vonok vállat, minden pimaszság nélkül, csak tényként közölve, miközben szép lassan én is felállok és leporlom magam. A fejem még mindig fáj, de már nem szédülök.
- Hmm, hmm, de Travis, ha nincs köztünk semmit, akkor hogy beszélgessünk vagy bízzunk meg egymásban...? Ez így nem logikus... - kulcsolom össze hátul kezeim és ezen dolgokat fejtegetve kezdem el komótosan körbe sétálni. - Őrültségeket beszélsz. - jelentem ki, ami azért vicces, mert kettőnk közül elvileg ő az értelmesebb. Jól esett az ölelés, bár lelket nem öntött belém általa, de már is kevésbé érzem, hogy a földön depizve kéne várnom a halálom, ami szerinte el se jön.
- És tudod milyen emberek szoktak elrabolni szép, aranyos és fiatal lányokat...? - álltam meg előtte és egy gyermeteg sarkon fordulással fordultam felé egész testemmel, majd szövegelés közben megfogtam mindkét kezét, felmosolyogva rá. Elcsíptem én az elharapott mondat végét, és biztosra veszem, hogy nem éppen illő jelzőt akart használni. De elég hamar el is terelődött a figyelmem róla, miután tettem két lépést hátra megilletődöttségemben, felnézve rá.
- Lelkészre? Nem vagyok annyira szakavatott ezekben a körökben, de ilyen pap izéke, nem azokhoz hívnak, akiket megszállt az ördög...? - vonom fel kérdőn egyik szemöldököm. - Ha abból következtetek, hogy démoni megszállással teszed egyenlővé egy másik ember ártalmatlan vonzalmát, akkor vagy te vagy az őrült, vagy... - emeltem fel mutatóujjam találgatás közben, miközben elpillantottam. - Vaagy... magányosabb vagy, mint én. - pillantottam rá vissza lassan. Le is biggyesztettem ajkaim és odalépve átkarolta derekánál, és fejem a mellkasára hajtottam.
- Pedig amit megtanultam erről a világról, hogy pénzért bármit vehetsz. Még a barátokat is. - engedtem el lassan, s közben szépen, óvatosan a fogót is kihúztam a zsebéből.
- M-megrontasz? Ezt nem egészen értem... - néztem rá értetlenkedve, de lehet csak én nem vagyok tisztában ennek a szónak a fogalmával. Közben megint hátra tettem kezeim, mintha újra csak összekulcsolnám őket, és illegve-billegve tettem néhány hátráló lépést a heverőig. Most nagyon más ötletem nincs, hova rejthetném.
- Semmi baj. Mond csak ki, őrültnek tartasz, mert biztos ezt mondta neked az a szörnyeteg. És te inkább hiszel a nagyobb hatalomnak, mint a... hát fogalmam sincs minek nevezzem magam, mert egy barát sosem árulná el a másikat... - vonok vállat, és mikor elérem a heverőt, le is huppanok rá.
- Ehh... Travis... - vakartam meg halántékom, mikor bocsánatot kért azért, mert őszinte velem. Legalább is azt próbálja elmondani, amit gondol. Persze attól még fájt, de a lényeg akkor sem ezen fájt. A heverő szélén lévő kis résébe nyomkodtam másik kezemmel a fogót a hátam mögött, hogy ő ha lehet ne is lássa. - Ne szabadkozz... Ha nem akartál volna gonosz lenni, most nem kérnél bocsánatot, sőt, most itt se lennénk. Még te magad sem hiszed el magadról, hogy jó lennél. De... nem haragszom. - vonok vállat, mintha már is elengedtem volna megjegyzéseit. Lehet így is volt.
- Csak elszomorít, hogy naivan azt hittem, te tényleg egy megbízható tanár vagy. Lehet, hogy én intettem neked búcsút, de végül... te hagytad cserben a tanítványod. - dőltem el a heverőn, miközben keresztbe tettem a lábaim és a csuklómon lévő horzsolás nyomokat nézegettem, amiket a gyors kötözők hagytak. - Tudod, általában nehéz meg mondani, hogy mi jár egy őrült fejében, de az elmúlt néhány percben, erőteljesen megkérdőjelezhető voltál te is ez ügyben. Félsz, hogy megtetszene az... ami... szóval tudod, de simán hagytad volna, hogy kiszúrjam a szemet a fogóval, ami azért lássuk be, nem egy fejelés, hanem... lényegében megvakítalak, és hát akkor még a vérveszteségről nem is beszéltünk. Persze, én is meghaltam volna idővel, hiszen mindketten itt ragadunk, de te hagytad volna. Nem értelek... Nem értem, hogy miért tartod jobb embernek magad azoknál, akiket mondjuk kirabolsz... - engedtem le kezeim és rá néztem.
- Mindketten őrültek vagyunk a magunk módján. A különbség annyi, hogy én emiatt nem ítéllek el és egy percig nem akarnálak megváltoztatni. Én így kedvellek... vagy... kedveltelek. - sóhajtottam.