A new encounter

Oh Dear Alisa, you will never change

Sajnos hátra kellett hagyni Shanet, nem tudtam volna már vele időben orvoshoz jutni, helyben pedig lehetetlen lett volna neki segítenem, így Gydát ragadtam magamhoz. Muszáj volt kiragadnom abból a közegből és muszáj volt elbeszélgetnem is vele.
Nem sokkal azután, hogy a kocsiba vetődtem vele be is nyugtatóztam, hogy ne zavarjon út közben és miután néhány utcával arrébb jutottunk, gyorsan nyomó kötést eszkábáltam a sebemre, hogy elállítsam a vérzést, amit az a szociopata állat okozott nekem. Javítanom kellett a golyóálló anyagon, mert úgy néz ki ez a cucc nem volt elég strapabíró.
Miután az elsősegély nyújtás megvolt tovább mentünk.

A kába lányt a Róka lyukba vittem, melynek biztonsági rendszerét már megerősítettem a legutóbbi eset óta és elzártam őt egy üvegfalú szobába, mint legutóbb is tettem. Kénytelen voltam orvoshoz fordulni, így egy időre ott is kellett őt hagynom, de mire visszatérek már a nyugtató is ki fog menni belőle és nem a szer hatása alatt kell vele beszélgetnem..
Civilbe vágtam magam és megjártam a sebészetet, majd visszatértem a lányhoz. Természetesen civilben, hiszen előtte nem volt okom rejtegetni magam, pontosan tudta ki vagyok, nem kellett a maszk, ellenben egy tiszta, sérülés mentes fehér öltönyt magamra vettem. Jobb biztosra menni, sose tudni mit hoz az élet.
Tudtam jól, hogy már nem olyan őrült és veszélyes, mint régen, ahogy azt is, hogy még mindig nem teljesen százas, de ez a mostani eset most mellbe vágott. Nem hittem volna, hogy képes egy osztag őrült mellé szegődni, ahol ő is meghalhatott volna és még embert is ölt. Azt hittem sokat komolyodott az elmúlt időszakban, hogy már nem olyan kettyós, hogy nem egy őrült gyilkos de ez a mostani...
Ez mellbe vágott.
Képes volt egy csapat elmebeteg gyilkos oldalán harcba állni egy szintén elmebeteg gyilkos miatt. Az a szociopata őrült őt is képes lenne megölni, ha úgy hozná a sors, elég csak két-három rossz szó és egy ballépés, ahogy biztosan Lockhart is megölné, ha elég pénzt kapna érte.
Ő meg... elképesztően naív és gyermeteg.

Beléptem hozzá, majd, mint egy dühös apa ráförmedtem kezeimmel "vadul" gesztikulálva.
- Te teljesen meghibbantál? Mégis mit képzeltél, amikor közéjük álltál?! Simán megölhettek volna! Ráadásul megöltél egy embert! Mit ártott neked az az ember? Mégis mit hittél, ki ő? Mit mondtak neked azok az őrültek?
Alisa! Az az "ember" egy tévképzetekben élő őrült gyilkos! Akit megöltél csak jót akart neki és másoknak, hogy Liam ne tudjon ártani az ártatlan embereknek! Őrült, csak te nem vetted észre. Azt hiszed téged nem ölne meg? Mit hittél, mit jelentesz neki?
Akár a fogadat is ott hagyhattad volna, ha nem megyek oda. Nem tudhattad kik lesznek még ott! Eisenhoover simán megölhetett, vagy megcsonkolhatott volna, ha nem lépek közbe! Még mindig annyira... meggondolatlan vagy.
Lehet durva voltam, de nem sértegetésnek akartam mondani és nem is rossz szándékból, csupán észhez akartam téríteni. De azért örültem, hogy legalább ő ép bőrrel megúszta az esetet.
Sóhajtottam, majd háttal az üvegfalnak dőltem.
- Sose nősz fel... Viszont örülök, hogy jól vagy és legalább neked nem lett bajod... - mondtam végül fáradt hangon, majd megejtettem egy engedékenyebb mosolyt, hogy lássa, nem akarok neki rosszat.
Tényleg nem azért hoztam ide, mert bántalmazni akarom, vagy örökre itt tartani. Csak kicsit vele akartam lenni, hátha szót értek vele, vagy kicsit tisztára tudom mosni a fejét.
Tényleg csak neki akarok jót, bár ezt talán sose fogja megérteni, csak ha megtörténik a tragédia.

When did we see each other face-to-face? Not until you saw into my cracks and I saw into yours. Before that, we were just looking at ideas of each other, like looking at your window shade but never seeing inside. But once the vessel cracks, the light can get in. The light can get out.

Annyira hihetetlenül gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam. Eszembe sem jutott megölni, sőt igazából lelőni sem a fickót, hiszen még pont én mondtam, hogy hagyjuk meg Calenek, hiszen akkor sosem engedi el a démonait, amikbe jobban kapaszkodik ő, mint fordítva. Nekem legalább is ezt mondogatták az osztályon. De hát mi lett a vége?! Megijedtem, azt hittem lőni akar, és azt sem szerettem volna, ha Lockyt lövi le, hát még is csak megmentette az életem. De nem akartam megölni, esküszöm én. Abban a pillanatban, hogy a lövés eldördült tudtam, hogy hibát követtem el. De annyi időm volt csupán, hogy rá fagyjon arcomra a döbbenet a tettem miatt, és mielőtt még bocsánatot kérhettem volna Caletől, elkapott Travis és úgy ordított velem, hogy majdnem elsírtam magam, de könnyek így is gyűltek szemeimbe. Ha nem ordított volna velem, akkor is tudom, hogy hülyeséget csináltam, de még sem éreztem volna akkora bűntudatot, de így tökre olyan volt, mintha Cale kiabált volna velem, amiért elvettem tőle a lehetőséget. Igazából a velünk történteken kívül fel sem fogtam, hogy közben Lock is lőtt és Cale sem véletlenül szabadult ki, meg, hogy Travis is vérzik, csak az visszhangzott a fejemben, hogy megöltem valakit, akit lehet nem kellett volna. Mondanom sem kell, ha nem rángat meg is elengedem a fegyvert, de így még ki is rázta belőle.
- Sajnálom! - kiáltottam, bár inkább csak azért ilyen hangerővel, mert mérgesnek szántam a választ, csak nem úgy jött ki. Hát de most miért kiabál velem...? Eddig mindenki Shane ellen volt... és biztos meg volt az oka. Calet meg bántottam, és átverte és megakarta ölni. Most miért én vagyok, akit hibáztatnak? Nem tudom mennyi perc telhetett el, míg ők megint lövöldözésbe kezdtek, és őszintén csoda, hogy engem nem találtak el, de mikor Lock felkiáltott és én is felébredtem a sokkból, akkor hallottam, hogy szirénáznak. Rowan is indult Caleék után, igazából ő kiáltott rám is.
- Az istenit neki Gyda, gyere már! Lefognak csukni és mehetsz a dilibe, aztán várhatsz rám, mire én is bekerülök! Gyere, cicám! - kiáltotta, és mély levegőt véve, ott hagyva a pisztolyt el is kezdtem sprintelni utánuk, így Rowan is elindult. Csak arra nem számítottam, hogy a lesérült öreg harcos még képes megmentésén kívül embert is rabolni.
- Eez nem jóóó!! - kiáltottam utánuk, és közben hol próbáltam lefeszíteni a férfi kezeit, hol a fejét csapkodtam tenyeremmel. - Segítséég! - sikoltottam utánuk. Cale után is nyúltam, de hát méterekre voltak tőlem. Rowan is visszafordult, de neki sem sikerült beérnie minket.
- A síromra karamellástejet és epres, tejszínhabos sütemény kérek!!! Egy eperrel a tetején! De kevés habbal! - ordítottam fel nekik, mikor már lent voltunk, persze csak ijedtemben poénkodtam, mert attól tartok, most megint az a rész jön, amikor az életem mélyzuhanásba kezd. Hát... nem tartott sokáig a jó élet.
- Hazudtam, nem kell a süti! Nem akarok meghaalniii! - sikítottam kapálózva. Olyan filmbe illő volt ez az egész, és annyira nyerésre állt a csapatunk, hogy én komolyan azt hittem, hogy hát... megmentenek. De biztos nem azért tették, mert ne kedvelnének. Caleről és Rowanről biztosan tudom, hogy kedvelnek, mert sokat beszélgettünk már és ismernek. Ó, baszki, nem akarok meghalni... Mondjuk lehet Cale annyira megharagszik, amiért lelőttem Shanet, hogy ráveszi Rowant is, hogy ne mentsenek meg. De nem tudom... lehet nem is haragszik, lehet örül neki... Picsába fiúk, ne hagyjatok meghalni...
A kocsiban is próbáltam ellenkezni, de már nagyon kijöttem ezekből a harci mozdulatokból, amiket ezer évvel ezelőtt sem alkalmaztam igazán jól, szóval max csapkodni tudtam, meg erőlködve megpróbálni lefeszíteni a kezét magamról. Legalábbis addig, míg meg nem éreztem a tűszúrást.
- Ne csináld ezt, Travis! Megváltoztam! - kiabáltam, bár tudom, ez most így elég hiteltelen volt, de hát mindenki lövöldözött mindenkire, most miért csak én szédülök az ülésbe azon imádkozva, hogy inkább dobjon a folyóba, csak a diliházba ne.

Annyiból jó volt a nyugtató, hogy nem kellett végig stresszelnem az utat, mint egy vágóhídra szállított bocinak, de azért így is kellően féltem, mi lesz, ha kinyitom a szemeim. Fura módon, mikor felébredünk, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mi is történt előtte, de legalább is egy kis idő kell hozzá. Ugyanez volt velem is. Mikor magamhoz tértem az volt az első, hogy visszacsuktam szemeim a nagy hófehér világosság miatt, ami szinte az agyamba hasított. Aztán lassan leesett, hogy nálam reggel sincs ekkora fénykavalkád és fehérség, mert a szobáim fala nem fehérek. Egyből az jutott eszembe, hogy akkor biztos csak képzeltem, vagy álmodtam, hogy szabad vagyok és még mindig a diliházban fekszem az egyik szobában és próbálok úgy tenni, mintha aludnék, hogy Dr. Petrov ne akarjon foglalkozni velem. De ahogy forgolódtam nem éreztem a tisztítószerek szagát, és meglepően, sőt... félelmetesen nagy csend volt, max az elektronikai dolgok, esetleg lámpák halk zúgását hallottam. Ki is pattantak a szemeim és egyből felültem. Előbb egyik oldalra, aztán másikra kaptam fejem, és megint. Lelkem mélyén már tudtam a választ, csak nem akartam elfogadni.
- Óu, baszki, baszki, baszki... - keltem fel a földről, vagy ágyról, attól függ hova lettem letéve, és idegesen sétáltam a falhoz, hogy megbizonyosodjak róla nem csak képzelődöm, bár mostanság nem szokásom. Még a karomba is belecsíptem, hátha rémálom, de nem. Pedig jobb lett volna. Mert akkor felkelhetek. Hosszú percekig, talán még tovább mászkálhattam föl-alá, és próbáltam összegezni mi is történt. Szóval volt egy bandaháború és végülis meghalt, akinek meg kellett. De nem Cale ölte meg, hanem én, szóval hibáztam, és a hibám miatt most itt vagyok?! Nem tudom hol jobb, itt vagy a diliben, de egyiknek sem örülök. Hát egész eddig példásan viselkedtem, én nem ezt érdemlem.
Akkor kaptam fejem az üvegfal felé, mikor mozgást láttam. Jaj ne ne ne... Inkább a halál, de nem a diliházféle... Mikor megállt az ajtó előtt beírni a számkódot vagy, amit kellett, az egyik sarokba húzódtam és annak mentén ültem le a földre, felhúzva lábaim. Nyugi, nem halsz meg... mindjárt jönnek a fiúk és megmentenek. Ne fossál, nem lesz baj. Ezt gondoltam legalábbis míg be nem jött és úgy rám nem förmedt, hogy azt hittem összemegyek kisegérbe. Mintha valami hatalmas szél orkán fújna, úgy hunyorogtam felé, pedig csak egyszerűen para volt, ahogy mondta a magáét. Két elülső tincsemmel x-et formáltam a számra, miközben összébb húztam magam, ahogy leszidott. Alapvetően nem érzem magam egy félős kislánynak, de a kezelések alatt igen hatásos módszerekkel szokták megregulázni az engedetleneket, szóval... még az én betörhetetlen személyem is hamar betörték. Pedig bőven tudtam volna mindenre reflektálni, de annyira megszoktam már, hogy nem lehet közbevágni, mert különben ez és ez lesz, hogy inkább végig hallgattam és nagyon, de nagyon megválogattam mit mondok.
- Nem tudtam... hogy az az őrült orvos is ott lesz... - motyogtam halkan, és ez így is van, hát ki a fene számított rá? Sőt, azt sem tudtam, hogy ő ott lesz. Akkor el se megyek. Vagy... de igen, mert nem nagyon volt választásom, de akkor is. Elengedtem lassan a tincseim, bár az utolsó mondat valahogy tök idegenül hangzott a szájából, ahogy a mosoly is olyan szokatlan volt tőle. Most lehet megsütötték egy-két emlékem, de mintha haragban váltunk volna el, sőt... azt hiszem megpróbáltuk egymást megölni. Vagy nem? A részleteket nem tudnám felidézni, de ez rémlik. Vagy csak addig jutottunk, hogy többé nem találkoztunk? Az magyarázat lenne rá, deee... nem is tudom. Elpillantottam, mert nem tudtam, hogy most csak simán össze vagyok zavarodva, vagy zavarban is vagyok. Aztán vissza néztem rá, inkább alsó ajkam harapdálva kínomban.
- Én is örülök, hogy... jól vagy. - motyogom, bár ehhez nagyon nem szolgáltam hozzá, sőt inkább azért tettem, hogy ne legyen jól, és Calet sem hibáztatom miatta, mert... ő is csak magát védte.
- Taláán... elkéne engedned... hoogy a fiúk ne jöjjenek és öljenek meg téged... - forgattam szemeim finoman adva egy jó kis programot mára, hogy mielőbb mindenki békére leljen, de ezt persze úgy mondtam, mintha csak egy választható opció lenne, és nem kötelező.

A new encounter

Oh Dear Alisa, you will never change

Nem tudnám eldönteni, hogy ez egy jó tulajdonságom-e, vagy pont ellenkezőleg, de én mindenkit szemmel tartok, követem az életüket, amennyire tudom. Szemmel tartom Gydát is, Rowant is, részben Liamet is és még sok másik embert is a városban, az államban, pont azért, hogy minél több életet mentsek meg, minél több rossz dolgot előzhessek meg. Sokszor sikerül, de van, hogy nem. Ez a mai egy szerencsétlen nap volt.
A baj az... baj?, hogy ők nem követnek engem. Ez nem mindig baj, jobb, ha a Rowan és a hozzá hasonló arcok nem követnek engem, de most jó lett volna, ha Gyda is követi az én életemet, mert akkor tudnánk egymásról, de ő már "elhagyott engem".
Sok minden zavart, mérges voltam és kissé elkeseredett is. Mérges voltam, mert "felül kerekedtek rajtam", el voltam keseredve, mert nem tudtam megmenteni a férfi életét és ráadásul még Gyda is olyan dolgokat vágott hozzám, amik... nem úgy vannak.
Pedig ismert már, tudhatná, hogy nem ölök, ha nem égetően muszáj. Őt sem öltem meg, Rowant sem öltem meg, pedig az a szociopata rengeteg embert megölt és sokan szeretnék villanyszékben látni, de "sajnos" a törvény máshogy rendelkezik. A hozzá hasonló emberek a pszichiátria fogjai, nem kerülhetnek kivégzésre. Nem mondom, hogy ez rossz, hiszen én sosem támogattam a halálbüntetést.
Azért rosszul esett, hogy a lány azt hitte meg akarom őt ölni, tudhatná, hogy nem tenném meg, főleg, hogy tudom, sokat változott. Csak ő nem tudja, hogy én tudom. Az ismereteink egyoldalúak.
Fél tőlem. Ez azért érthető, pedig nem kéne, ám történtek olyan dolgok, amik miatt máshogy néz rám. Tudom, durva voltam vele, a pszicho részlegen sem éppen cukorfalatok az emberek, de meglett az eredménye. Hála nekem és az orvosoknak - de főleg az orvosoknak - egy őrülttel kevesebb. Persze még van mit csiszolni rajta, de sokat segítene az is, ha a megfelelő környezetbe kerülne végre.

"Nem tudtam... hogy az az őrült orvos is ott lesz". Igen, én sem. De ez akkor sem mentség.
Nem tudhatta, hogy mi sül ki belőle, ahogy én sem, éppen ezért kell elővigyázatosnak lenni. Ráadásul egy olyan... jóformán védtelen valakinek, mint, amilyen ő, sokkal jobban kéne vigyáznia. Én sem készültem fel mindenre, főleg nem a váratlan helyzetekre, aminek meg is lett az eredménye.
Sajnos én sem vagyok mindenható.
- Figyelj, nem erről van szó - kezdtem el a mondandóm, de most már nyugodtan, kimérten, a helyzethez képest kedvesen, türelmesen és együttérzően. - Én sem tudtam, hogy ott lesz, éppen ezért kell mindenre felkészülni. Tudom, hogy sokat változtál, már nem vagy a régi, de... még mindig vannak gondok és ha én nem vagyok résen, vagy ha nem megyek oda... akkor sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. A fél alvilág lázban ég, ez... nem játék. Ez nem móka. Valakinek igen, de nekik gondok vannak a fejükben. Nézz rám... - húztam fel ingem, bár a kötszerektől nem láthatta a sebem, de tudja, hogy van, talán látta is, mikor a helyszínen megtörtént. - És ez én vagyok. Golyóálló ruha, késálló öltöny, évtizedek harctudása és még sok minden más, de még én sem vagyok legyőzhetetlen. Pedig sokáig én is azt hittem, hogy nincs erő, ami felülkerekedhetne rajtam, de az utóbbi időkben rá kellett jönnöm... van. Gondolj bele. Neked nincs ilyened. Neked nincs... szinte semmid, ami megvédhetne. Az életed kockáztatod. Ha többen mentek volna ellenetek, akkor lehet nem jártatok volna ilyen jól. Ez... ez egy nagyon csúnya alvilági játék és lehet még nincs teljesen lejátszva. És nem csak te, Rowan is megütheti a bokáját, Liam is és ki tudja még kik.
Sóhajtottam és tartottam kis szünetet.
Nem tudtam komolyan gondolja-e, hogy örül a jólétemnek. Jól vagyok? Hát nem teljesen, mert fáj az oldalam, de a gyógyszerek most tompítják.
El kéne engednem? Nem fogom. Még nem.
- Figyelj, én csak miattad aggódom - mondtam őszinte pillantással. - Nem szeretném, ha bajod esne, vagy ne adja isten egy meggondolatlan lépésed miatt másoknak. Tudom, hogy sokat változtál, sokkal normálisabb lettél. Mindent tudok és el is ismerem. De nem szeretném, ha újra közöttük lennél. Ha nem keveredsz bele abba a... társaságba, talán Dr. Webster még most is élne, mert nem lövöd le. Ne félj, el foglak engedni, de kicsit most maradj itt és beszélgessünk. Nem baj, ha nem értünk egyet, csak hallgass meg és cseréljünk véleményt. Én elhiszem, hogy jól érzed magad velük, hogy a barátaid, de gyilkosok és veszélyesek, nem beszámíthatóak és téged is magukkal rántanak a szörnyű bűntettek mélyére. Emlékezz vissza, most is majdnem elkapott téged a rendőrség. Mit gondolsz, mi lett volna a sorsod ha elkapnak? És ki tehetett volna róla? Ki rángatott bele? És ha nem szedem le rólad időben Eisenhoovert? Ha Rowan sem tudott volna időben segíteni? Lehet a kését felnyomta volna a szemeden át az agyadba. Érted miről beszélek? És ha többen jönnek ki a titkosszolgálattól? Ha hamarabb jön a rendőrség? Olyan... szép, nyugodt életed volt eddig. Miért tennéd tönkre? Miért kockáztatnád azt a nyugodt, békés, szép életet, amit élhetnél nélkülük? Végre nem hallucinálsz, vannak normális barátaid is, akik kedvelnek, sőt, szeretnek veled lenni és ajándékot is kapsz tőlük, olyat, amit régóta szeretnél, ha kell, megvédenek, szép új lakásod van és jó állásod, teljesen tiszta vagy és lehetnél szabad, független... miért kockáztatnád a börtönt, vagy a pszichiátriát? Megéri neked? Tudom, hogy ellenségnek tekintesz és meg is értem, de én sem akartam neked sose rosszat, gondolom így utólag belátod, amit akkor nekem nem akartál elhinni. Akkor ott azt hitted én egy szörny vagyok és meg akarlak ölni, ahogy a "hóhérra" is azt hitted. Tudom, sokszor bántottalak, meg is értem, ha emiatt neheztelsz rám, de sosem azért tettem, mert nőverő volnék, vagy mert élvezem, ha bánthatlak. Sokszor csak önvédelem volt, mert te is bántottál engem és meg akartál ölni. Ha visszagondolsz, láthatod nem voltam ellenség. És ha visszagondolsz... ugye mennyivel jobb most? Mennyivel másabb az életed?

When did we see each other face-to-face? Not until you saw into my cracks and I saw into yours. Before that, we were just looking at ideas of each other, like looking at your window shade but never seeing inside. But once the vessel cracks, the light can get in. The light can get out.

Attól tartok lehetetlen dolgot kér. Olyat, amit ő maga sem tudna teljesíteni, hiszen képtelenség mindenre készülni. Amire mi készültünk, bőven elegen voltunk és igazából gond nélkül le is ment volna Shane kivégzése, ha ő és az őrült orvos, na meg azok a fura öltönyös, napszemcsis emberkék nem jelentek volna meg. A rendőröket sem mi riasztottuk és tuti biztos, hogy nem a nem létező szomszédaink voltak. Való igaz, hogy ilyen dolgokra nem készültünk, de hiszen pont ők voltak a problémák. Arra viszont egyből összevonom szemöldökeim, mikor elcsípem mondandójából, hogy... tudja? Honnan tudja mi történt a nagy világban velem? Hogy megváltoztam? Kétlem, hogy az ottani tetteimből következtetett ki ilyesmiket. De nem akarok olyan paranoiásnak tűnni, hogy azt gondoljam figyelt. Épp elég volt, hogy a diliházban lépten nyomon rám volt akadva egy-egy ápoló vagy orvos. Igen, még fürdésnél és tisztálkodásnál is, és nem mindig női alkalmazott volt. Persze korábban nem zavart, hogy néznek, sőt... és igazából most sem érzem, hogy szégyenlősnek kellene lennem, viszont idővel beálltam a birka sorba, hogy elvegyülhessek és így kevesebb olyan dolgot kelljen megélnem, amit senki sem akart. Mint, amikor a fekete bárány próbál elvegyülni a többiek közt, nehogy ő is vágóhídon végezze, de végülis... a sor oda vezet, szóval, így vagy úgy, belőle is csak csomagolt husi lesz. Szomorú, de ez így történt velem is. Amíg volt amiben hihettem, volt célom, küzdöttem valamiért, éltem, addig úgy éreztem, hogyha nem is olyan könnyen elérhető a cél, azért valamelyest örömmel töltött el, hogy van valami, amiért érdemes élnem. Most, hogy ezt is elvették tőlem, már csak állok a megállóban és ha próbálnék sem tudnám fel venni azt a tempót, ami körülöttem zajlik.
- Ez nem őrültség volt, Travis... - csóválom fejem, mert külső szemmel érthető, hogy ezt látja. - Shane bántotta Calet már korábban is, és most is ezt akarta. Talán meg is akarta ölni. De miért érdemelte volna meg jobban az életet az, aki egy másik embert zárt volt el a napfénytől és drogozta volna be vagy kínozta volna, míg bele nem hal, mint, aki embert öl? Miért van az, hogy a barátaim a te szemedben mindig és csak is rosszak lehetnek. Meg őrültek, és gonoszak? Nem ismered őket úgy, mint én... Nem is próbálod megismerni őket, mert... nem tudom, talán félsz, hogy igazam lesz és rájössz, hogy igazából ő sem rosszabbak azoknál, akiket megölnek. A dolgok azért sültek el rosszul, azért sérültél meg, mert odajöttél. Lehet... hogyha nem vagy ott, akkor a hangokra nem szaladunk ennyire széjjel, hanem egyben maradunk és akkor talán az az őrült orvos sem tudott volna bántani... Egyetlen egy célpontunk volt. Senki mást nem akartunk bántani... erre most legalább 4 plusz halott fekszik ott. Ja nem is... 6, mert a két duci férfit sem láttam sehol... - gondolkodtam a végén hangosan, javítva a számokon, ahogy visszaidéztem hányan ültünk a társalgóban és hányan voltunk utána a teremben.
- Nem akartam megölni. Nem nekem kellett volna megölnöm. De, ahogy te is tetted velem, én is megakartam védeni Calet. És nem azért, mert egy jelmezes hősnek gondolom magam, aki állandóan megveri a rosszakat, hanem, mert ő, és Rowan, és a többiek is a barátaim. A barátok pedig elnéznek egymásnak egy kis őrültséget. De Cale szerintem okosan gondolkodik. Te nem tudod, mert nem beszéltél vele, de én igen, és azt mondta, hogy jobb világot akar létrehozni, ahol nem lesz több bűn, csak egyenlőség és béke. Hát nem pont ezt akarod te is? Nem értem, vagy nem tudom, hogy csak ennyire önző vagy, vagy túl okosnak hiszed magad másokhoz, hogy azt hidd, ez másnak nem sikerülhet, csak neked...? Neki is sikerülhet. Én hiszek benne. - válaszoltam, bár eszem ágában sem volt vitázni vele, úgy sem lett volna esélyem, ahogy veszekedni sem, mert a végén még megjárom.
- Senki sem akart ebből nagy gondot csinálni, és szerintem egyikünk sem gondolta ezt játéknak. Csak bántani akartunk valakit, aki megérdemelte. De nem akartuk bevonni a többi rosszat vagy jót. Azt hiszem... én legalább is ezt gondolom... - vonok aprón vállat, mert tény, hogy nekem sem mond el mindenki mindent, de nem is haragszom érte, mert ez az ő dolguk. Nekem a barátság többet ér, mint egy idegen elmélete a világról, vagy a barátaimról alkotott véleménye. Persze, igaza lehet Travisnek és lehet, hogy tévedek, de éppen úgy, ő is tévedhet. Mikor róla és rólam kezdett beszélni, még a homályos emlékeim nélkül is tudtam, hogy a látszólag csak néhány méteres távolság, mely valójában kilométeres, nem ok nélkül keletkezett. Haloványan elmosolyodva forgatom meg szemeim, ahogy az aggodalmával jön. Na nem azért, mert olyan jól esik, hanem éppen azért, mert tudom, hogy őszintesége ellenére sem mond igazat. Lehet, hogy korábban dilis voltam és mondtam dolgokat, amiket csak én gondoltam valósnak, de elvileg ő mindig is épelméjű volt. A köztünk lévő távolság, mely már-már szakadékként észlelhető, nem azért keletkezet, mert barátok voltunk, hanem pontosan azért, mert sose voltunk azok. Igen, naiv vagyok, és örökké az is leszek talán, de mikor a fejemhez vágta az igazságot, hogy ő a kezdetektől fogva, ahogy ő mondtam kihasználta a hiszékenységem, piszkosul fájt, de rá ébresztett, hogy igazából csak is magamat okolhatom. Őszintén szólva, még a tetteik ellenére is jobb embernek tartom Calet, mert ő, még ha őrültségeket is kiabál olykor, őszintén megmondja a másik szemébe a dolgokat. Legalább is jó részt. Rowan pedig mindig. Eddig ugyanis nem fedeztem fel, hogy hazudott volna nekem. Őszintén szólva pontosan ezek miatt nem értem miért mentett meg, és miért vagyok még mindig viszonylagosan "szabadlábon". Hiszen ő maga mondta, hogy alig várja, hogy bezárjanak. Én emlékszem. A körülményekre nem, és egy időre az arca is homályba veszett - az elektrosokk elképesztően összekuszálja az emberi gondolatokat, emlékeket -, de a hangszíne és mondandója máig ott csengett a fülemben. Ezeket nyilván nem kötöm az orrára, leginkább, mert neki is tudnia kellene, talán jobban is mint nekem, ha csak azóta nem nyúlt konnektorba villával.
- Travis... aggódni csak barátok szoktak egymásért... - biccentem oldalra fejem még mindig halványan mosolyogva, finoman jelezve, hogy ezzel inkább csak ront a helyzeten, mint esetleg javítana. Caletől elhinném, Rowantől is, sőt még talán Lockytól is, bár számomra ő még mindig kicsit olyan... creepy figura. De Travistől... Mintha egy láthatatlan mütyürke ülne a vállamon és ahányszor hinni szeretnék neki belém harap, és idővel már inkább meg is tanulom elengedni a füle mellett. Megjegyzésére ismét szemeim forgatom és halkan el is nevetem magam.
- Még is honnan tudod? - kérdem mosolyogva. - Azt ne mond nekem, hogy néha napján te felügyelted a diliben a folyosókat ápoló ruhában. - viccelődtem kicsit, mert kétlem, hogy bírta volna idegekkel azokat a dolgokat, amiket ott tesznek azokkal, akik a legkiszolgáltatottabb állapotban vannak. Dr. Petrov kezelési módszere nem a finomkodás és győzködés. Addig tart a víz alatt míg rá nem jössz, hogy a fulladásos halál a legkegyetlenebb halál, és inkább befogod a szád és nem rejted a nyelved alá a pirulát, sőt engedelmesen megteszel mindent, amire kérnek, még akkor is, ha köze sincs a kezeléseknek, mert alaposan az eszedbe vésik, hogy még egy vödör vízbe is bele lehet fojtani bárkit..
- Nem fog. Ez egy véletlen baleset volt, bárkivel előfordulhat. Mondhatjuk, hogy önvédelem volt. De nem tilthatsz el a barátaimtól. Egyrészt, mert nem vagy az apám, és én sem vagyok már gyerek... úgy nagyjából 3 éve... - oké, nos ez valóban nem tűnik túl soknak, de nem is ez a lényeg... - másrészt meg, igazából teljesen idegenek vagyunk egymásnak. Már a felvetése is tök fura, hogy eltilts tőlük. - vonom össze értetlenkedve szemöldökeim, miközben lassan én is felkelek a földről és leporolom a hátsóm.
- Dr. Webster egy szörnyeteg orvos volt, értsd meg! - fakadok ki, mert nem tudom elviselni, hogy ilyen ítélkező a barátaimmal szemben. - Én megmondtam már az elején is Calenek, hogy hagyja ott, mert csak manipulálja, és kihasználja, de nem hitt nekem, mert buta volt és szerelmes. De igazam lett. Mondtam neki, hogy az összes orvos szörnyeteg. És igazam van. De te ezt sem tudhatod, mert nem voltál ott, Travis! Ugyanolyan mindegyik, mint az az őrült Howie! - dobbantottam egyet a lábammal mérgesen, mint egy dühös nyuszi és nagyjából ki is merült a dühkezelési módszer, de le is higgadok, bár jobban nem érzem magam. Amíg morcos arc kifejezésemből sem tudtam engedni, addig a padlót fikszíroztam, de amint enyhültek vonásaim visszanéztem rá.
- Lehet, hogy gyilkosok, de te is öltél már embert, te is veszélyes vagy és ami azt illeti... szerintem te sem vagy épp beszámítható, de ebbe most ne menjünk bele. Oké, nézzük másik oldalról. A te oldaladról. Mi lett volna, ha téged is elkap a rendőrség? Amit teszel, hiába is tartod jónak, akkor is törvénytelen. Meg is halhattál volna - bökök itt a sérülése felé. - Nekem legalább volt indokom. És neked? Azért avatkoztál bele és haltál meg majdnem, hogy megments valakit, akit nem is ismertél? Na ez az igazi őrültség. - mutatok felé, mert a hősködés egy dolog, de ez még tőle is öngyilkosság volt.
Amiket felsorol, mind szép és jó, és igen, igyekeztem olyan életet teremteni, amilyen... mindenkinek van, a probléma ott kezdődik, amit ő is kifelejtett, hogy a minden szép és jó egyáltalán nem egyenlő a boldogsággal. Boldogtalan vagyok, mert a "normális" barátaim körében sem érzem jól magam, aki pedig akár féllábbal is kilóg a sorból, mint akár Allen, kerülik. Mert lássuk be, nincs sok barátja, ellenben tuti, hogy kétszer annyi ellensége van, ami ne  az ő hibája. De mindez most teljesen másodlagossá is válik, mert a sorok közti mondadója jobban leköti figyelmem.
- Te... te figyelsz engem?! - bukik ki belőlem, mert paranoia ide vagy oda, honnan tudná, meddig jutottam, ha nem figyelgetne. Megáll az eszem, most akkor ki is az őrült? És akkor még csodálkoznak, hogy a hibbantak is visszaesők? Honnan tudja, hogy kitől milyen ajándékot kaptam és mire vágytam? A legdurvább, hogy a dühöm és a döbbenetem ellenére is inkább amolyan hidegkirázós félelem járja át a testem. Erről is Petrov tehet...
- Hogy lenne már jobb, Travis? Nézz körbe! - mutattam a falak felé. - Egyáltalán nem vagyok szabad, se boldog. Lehet, hogy tiszta igen, és valóban, belátom, hogy korábban elég sok hülyeséget összehordtam és képzelődtem, de még akkor is, még ha csak egy hangyányit is, de boldogabb voltam, mint most, hogy nincs semmim. Dolgozom, baromságokra költöm a pénzt, amire aztán úgy sincs szükségem, mosolygok, mert mindenki ezt teszi, amíg vonat elé nem lépnek. Cale és Rowan! Ők szabadok, és boldogok is! Lehet, hogy tettek rossz dolgokat, de ott van például Rowan. Te egy gyilkost látsz benne, nekem pedig olyan, mintha a bátyám lenne. Mikor rossz napom volt, mert baromi fárasztó úgy tenni, mintha minden szép és jó lenne, elmentünk szabadtéri mozizni. Azt sem tudtam, hogy van ilyen! És most figyelj, a filmben lévő embereken kívül senki nem halt meg, pláne nem Rowan kezei által. Szülinapomra elhívott egy tea partira, és feldíszítettek egy sátrat, csak a kedvemért és beöltöztek Csodaország szereplőinek. Elképesztően rosszul állt nekik a jelmez és a smink, de elfeledtette velem egy kis időre, hogy másnap ugyanúgy megint élhetem ezeket a szürke, monoton napokat, amiket én nem kértem. De te ezt nem értheted, mert szerintem te sosem voltál még boldog, gőzöd sincs milyen érzés, mikor elveszik tőled. Rowantől is elvették azok, akik a múltban bántották, de neki sikerült megtalálnia. Legalább is ezt látom. Arrgg... de minek beszélek én ezekről neked egyáltalán? - fogom a fejem idegesen miközben elkezdek föl-alá járni. Hülyeség volt, így utólag belátom, mert bár nem tudom árultam e el olyan dolgot róluk, ami titkos, de nem kéne így elárulnom őket az ellenségnek, mert láttam, hogy Rowan és Travis ismerik egymást egy ideje, és bár Rowan mindig olyan barátságosan és mulatságosan fogja fel a verekedést is, biztos vagyok benne, hogy utálják egymást. Igyekszem úrrá lenni kételyeimen és idegességemen, mert szavaiból úgy vettem ki, hogyha végig hallgatjuk egymást, bármiről is akarjon beszélni, akkor elenged, mielőtt még a fiúk rátörnék az ajtót. Bár kezdem azt érezni, hogy egy percig sem érdemli meg, hogy aggódjak érte. Kezem körkörösen megforgattam, hogy arra kérjem folytassa a mondandóját, én pedig idő közben lenyugszom annyira, hogy megálljak, mély levegőt vegyek és ránézve hallgassam őt.

A new encounter

Oh Dear Alisa, you will never change

Volt igazság abban, amit Gyda mondott. Hibás voltam. Ha én nem húzom be Shanet a házba, akkor azok az emberek nem haltak volna meg a keze által. Lehet, akkor Liam azonnal megöli Shanet és hat másik élet megmenekül. Fogtam a fejem, mert igaza volt abban, hogy azzal, hogy az életét akartam menteni más életek is oda lettek. Bár igaz, a többsége gyilkos volt, de életek.
Abban viszont nem tudtam egyet érteni, amit Shaneről állít, de tény, hogy azzal, hogy ott megölte azokat az embereket igen is bűnözővé vált és gyilkossá és igen, lehet bántotta volna Liamet, nem tudhattam biztosra, hogy nem, de meg akartam akadályozni a vérontást.
Meg akartam akadályozni, hogy Shane meghaljon, hogy Rowan újra öljön és, hogy belekeverjék Gydát... de nem sikerült. Ezúttal nem.
- Én nem akarok jobb világot. Miből gondolod, hogy akarok? Azért mert hősködöm? Azért mert elcsípem a Rowanhoz hasonló alakokat és mennek a diliházba. Ez nem erről szól. Ez nem arról szól, hogy világot akarok megváltani. Vannak jó tetteim, ennyi. Megmentek életeket, de itt meg is áll. A világot senki nem tudja megváltani, nem vagyunk istenek. És Cale sem fogja. Azzal, hogy embereket öl, nem fogja. Néhány tettének te is áldozata lehettél volna már. Ehettél volna mérgezett csokit, vagy fújhattál volna magadra ideggázos parfümöt. Az a fickó bolond. De ezen már ne vesszünk össze...
Hiába próbáltam volna neki magyarázni, nem értette volna meg. Most nem. Idő fog kelleni hozzá. Meg kell próbánom finoman beadagolni neki. Óvatosan, lassan, szemléletesen.
- Én evvel nem értek egyet. Nem csak barátokért. Én aggódok mindenkiért, aki él. Főleg, mert, amíg egyes emberek szabadlábon vannak, minden ember élete veszélyben van. És itt nem rád gondolok most. Nem kéne meghalnia senkinek. És Cale is itt jön le, hogy őrült. Azt hazudja neked, hogy szép új világot akar, de ő is sorra öli az embereket. Életek kioltása árán nem tudunk emberbarát világot létrehozni. Gondolj bele. Egy oroszlán hús evő. Ha egy oroszlán azt mondja vegán társadalmat akar, elhiszed neki? És akkor az oroszlánnal mi lesz? Éhen hal? Vagy mit eszik, ha vegán lesz? Egy gyilkosnak sem hiheted el, hogy olyan világot akar teremteni, ahol nincs gyilkosság.
Nem akarlak eltiltani tőlük, csak... - sóhajtottam. - Nem számít, hagyjuk...
Fújta-fújta a badarságokat, de igyekeztem nyugodt maradni.
- És mi lett volna, ha meghalok? - kérdeztem vissza. - Boldog lettél volna tőle, nem? Te is, Cale is és Rowan is, mert nem vagyok már többé és nincs rám gondotok. Engem nem foglalkoztat az életem. Kockáztatom az életem, mert úgy érzem megéri. Megéri kockára tennem az életem, ha cserébe másokét megmenthetem. Mert ettől érzem azt, hogy van értelme az életemnek. Ha nem hősködhetnék, akkor nem érezném azt, hogy kellek a világnak. - mondtam elég őszintén.
Valóban úgy éreztem, hogy így válhatok értékessé és hasznossá a világ számára. Nem hazudtam.
Az egy dolog, hogy van egy vállalatom, népszerűek a termékeim, de arra ott van több más vállalkozás is. A lopásokkal nem szolgálok, azzal csak ártok. De ott van az, amiről beszélgetünk. A hősködés.
Ettől érzem magam hasznos és értékes embernek. Megmenteni másokat, ha ismerem, ha nem. Felvenni a harcot olyanokkal, akikkel mások már nem képesek kezdeni semmit.
És áthágom a törvényeket, igen. De ha nem tenném, nem lennék olyan hatékony, mint amilyen vagyok.
A tudásom és a módszereim tesznek azzá, ami vagyok.
-Igen, figyellek. De nem csak téged. - ismertem el neki, nem volt értelme tagadnom. - Több embert is figyelek, hogy szükség esetén időben közbe tudjak lépni. Ébernek kell lennem, különben tragédiák történhetnek.
Végig hallgattam siralmát, hogy kiönti nekem lelki fájdalmát. Haladunk, ez is ér valamit, ez is segít, ez is fontos. Szomorú dolgok, de legalább kezd megnyílni. Őszintén szólva sajnáltam őt, de nem én voltam a felelős az élete rossz dolgaiért és sajnos változtatni sem tudtam rajta. Nem voltam csodatévő.
Akkor ütődtem meg kicsit, amikor szóvá tette nekem, hogy soha nem voltam boldog. Az az igazság, hogy valamicskét azért bele trafált.
- Ebben igazad van - bólintottam. - Nem vagyok boldog ember - vallottam be neki. - Talán éppen ezért teszem, amit teszek. Talán éppen ezért mentek meg embereket, hogy legalább az ő életüket meg tudjam menteni és legyen esélyük a boldog életre. Ezért segítek rajtuk. Ezért adományozok nagy pénzösszegeket rászorulóknak, adományozok alapítványoknak és más helyeknek. Igazad van. Nincs senkim. Neked legalább ott vannak ők.
Háttal a falnak dőltem.
- Tudod... amikor ott hagytam Londont és idejöttem Amerikába azt hittem remek életem lesz. Jó állás, szép nagy ház, boldog család. De tévedtem. Sosem sikerült olyan párt találnom, akivel tartósan együtt tudtam volna lenni, elhagytak, vagy megölték őket... a munkahelyeimen hátba szúrtak, akikről pedig nem gondoltam volna, kiderült hogy... - gondolkodtam el itt a Rowannal való kapcsolatomon. - szóval... nem az, akinek hittem... és volt, hogy én is felelős voltam. Nem tudtam magamnak olyan életet alkotni, amit szerettem volna. Két dologra lehetek büszke és elégedett. A cégem és a Róka. Másra nem és nincs is másom. Hiába a nagy ház, ha nem lehet ott velem senki. Hiába a pénzem, ha nem tudom megosztani senkivel, egyedül adománynak jók. Hiába a cég, nem lesz, aki örökölje. Nem vagyok boldog, az életem nem ér semmit, de ha csak egy életet is meg tudok menteni, akkor már tudom, hogy nem éltem hiába. Ha tudom, hogy az adományaimmal segíthetek betegeken, vagy rászorulókon, már nem éltem hiába.
Én neked sem akarok rosszat. Ahogy nem tilthatlak el tőlük sem. Nem is tehetném. Nem tarthatlak örökké bezárva és nem is foglak.
Kinyitottam az ajtót, majd kisétáltam vele a szobából.
Hogy őszinte legyek, az a minimális jó kedvem is elment, ami volt, pedig egy ilyen nap után nem sok maradt. Zsebre dugott kezekkel indultam el a Rókalyuk központja felé.
Azt gondoltam teljesen felesleges bezárva tartanom őt, nem jelent rám potenciális veszélyt, de azért szemmel tartottam. Sose tudni.
A centrumban megálltam vele, majd egy szék felé intettem.
- Ülj le. Mindjárt jövök - mondtam, majd elvonultam egy szobába, ahol átvettem a fehér öltönyt egy hétköznapibb ruhára, majd átmentem vele a vasút felöli bejárathoz, ahol a civil autóim egyike parkolt egy ál-fal mögött. Beültettem az anyós ülésre, majd beültem én is. Amint elfordítottam a kulcsot, az ajtók be is zártak. Ezt nem én szereltem bele, automata zár volt, a Fiat cég így gyártotta le a kocsit, hogy járó motor mellett lezárnak az ajtók. Egyfajta biztonsági rendszer.
- Elmegyünk egy cukrászdába.

When did we see each other face-to-face? Not until you saw into my cracks and I saw into yours. Before that, we were just looking at ideas of each other, like looking at your window shade but never seeing inside. But once the vessel cracks, the light can get in. The light can get out.

Őszintén szólva meglepett azzal, amit a hősködéséről mondott. Mintha egy bizonyos helyen elakadó óra lenne. Mutatja az időt egy ponton, de végtére is nincs ennél több haszna. Nem értem Travist. Akkor még is mi értelme van az egésznek? Miért bántja azokat, akik szerinte rosszak, és menti meg azokat, akiket jónak ítél? Ennek így nincs semmi értelme. Mindenki céllal teszi, amit tesz. Kezdem azt hinni, hogy talán neki se ártott volna néhány kezelés. Nem olyan brutális, mint amikkel Dr. Petrov szolgál, de egy-kettő "agymasszázs" azért jól jönne neki. Való igaz, hogy meghalhattam volna, de nem haltam... De én vállaltam ezt a kockázatot. Nem tudom, úgy érzem Travissel valami nincs rendben...
- Oké... - válaszolom halkan arra, hogy valóban csak túl magyaráznánk az egészet, de nem jutnánk egyről a kettőre.
- Talán mégis... - vonok vállat meglátására, mert azt gondolom ez az új világ is a valamit valamiért alapon működik. - Néha el kell pusztulnia mindennek, hogy valami sokkal jobb éledjen újjá a hamvakból. - idézem egy bölcs ismerősöm, akivel mondhatni megjártuk a poklok poklát és első kézből láthatta milyen is az a Csodaország, ahol éltem.. vagy is... azt gondoltam, hogy éltem.
- Há-hát nem tudom... - vonok vállat újfent oroszlános kérdésére bizonytalanul. - Elvégre ha egy oroszlán már beszélni is tud, és még gondolkodik is, miért ne? - pillantok rá kérdőn, de a szavainak környezetéből úgy vélem, nem erre a válaszra várt. Ismét leinti a témát, de talán nem is baj, azt hiszem ebből is csak vita lett volna. Azt hiszem sosem tudtunk megegyezni, és szerintem most sem nagyon fogunk. Amit viszont mond, az mélységesen elszomorít. Nem csak az, hogy azt hiszi örömet okozna a halála - bár lehet, ott ez tényleg úgy jött le -, de ami a legjobban elszomorít, hogyha ezt most egy pszichológus hallaná vagy olyan, aki képes az empátiára, mint én, azt gondolná, hogy egy depressziós vagy öngyilkosságra hajlamos ember beszél belőle.
- Hát az tény és való, hogy több gondot már nem okoztál volna, de annyira azért nem utállak, hogy örüljek is a halálodnak. Megváltoztam. Már nem hiszem, hogy a Vörös királynő bábja vagy... csak egy szimpla nárcisztikus megalomán. - válaszolom őszintén, bár gondolom ezt ő is tudja. Megadnám neki a doki elérhetőségét, de szerintem sose jutna ki onnan, pláne, h Petrov kapná meg.
- Nem vagyok orvos, de tuti, hogy amiről beszélsz, az sem egészséges. Addig úgy sem érzed majd magad kellően hasznosnak és értékesnek, míg valaki el nem ismer. De hogy ismerhetnének el, ha nem is tudják ki vagy...? - tárom szét a karjaim, mert ezt a kérdést kell magának feltennie, és amíg nem tud rá válaszolni, sosem jut egyről a kettőre. Egészen odáig pedig tök együttérző is vagyok vele, míg ki nem derül, hogy nem paranoiás vagyok, tényleg figyelt vagy figyeltetett.
- Ó, hát bazd meg! - bukik ki belőlem, de csak a beismerése sokkjától. Ezért az osztályon olyan pofont kapnék, hogy a fal adná a másikat. Szóval még jó, hogy köztünk azért van némi távolság. Csak eztán jutott el az agyamig, hogy talán Caleket is figyelte. De minden bizonnyal nem elég jól.
- És akkor hol voltál, mikor az orvos Calet kínozta?! Hm?! El se jutunk idáig, ha esetleg ott is közbe lépsz és megmented! Miért te döntöd el, hogy ki érdemli meg, hogy megmentsd? Ennyi erővel Cale is hagy döntse el, hogy ki az, akit bánt és ki az, akit nem. - már kezd derengeni, miért estem neki anélkül, hogy megtudtam volna verni. De most egész jól viselem, és ami azt illeti ő is. Ám ettől függetlenül csalódott vagyok. Értékes embernek akar tűnni azzal, hogy életeket ment, megjelenésével azonban egy ember helyett hatan is meghaltak. Ráadásul majdnem ő is ott hagyta a fogát. Nem vagyok egy matek zseni, de biztos jó ez így? Tény viszont, hogyha ő nem jön, akkor a doki minimum megvakít.
- Hát na, köszönöm. - tárom szét karjaim elismervén, hogy végre egyszer elismeri, hogy igazam van. Aztán persze megint jön az érzelmi zsarolása, ami valójában nem az, de még is, mivel most megint sajnálhatom meg. Bár eddig is tudtam, most kiderült, hogy neki is meg van a maga keresztje. Lehet, hogy az ő családja nem vált gyilkosság áldozatává, de mint kiderült a párjai igen. Oké, ez szomorú, mármint, hogy ennyire balszerencsés. Mondanám, hogy rossz helyen kutatott, de hát honnan a frászból tudjam hol kell kutatni. Én is csak úgy rábukkantam a fiúkra. Vagy ők rám, mert Cale is úgy szólított le. Emlékszem, mert ahányszor meglátok egy kóbor macskát, mindig eszembe jut. El is húzom a szám és csípőre téve kezeim elpillantok, mert én sem vagyok abban a helyzetben, hogy hasznos tanácsokkal lássam el. Főleg, mert ő az öregebb, neki ezeket már simán tudnia kellene.
- Esetleg... örökbefogadhatnál valakit azokból az árvaházakból... Akkor lenne valaki az életedben, akivel mindezt megvalósíthatnád. Kivéve a páros dolgot... azért ahhoz várjátok meg míg elmúlik 18... - motyogom, majd még hozzá is teszem, bár annyira nem vagyok biztos benne, hogy ez így is volna. - ...szerintem te jó apuka lennél. Ha fiad lenne, mert ha lányod, akkor nem. Szigorú lennél, de biztos sokat taníthatnál neki...
Először nem értem hova akar kilyukadni, de mikor mondadója után ki is nyitja az ajtót, egy percig sem tétlenkedek, hanem gyorsan én is kimegyek. Ettől függetlenül nem érzem magam nagyobb biztonságban, mert lényegében még mindig egy ketrecben vagyok vele, és ki tudja mi jár a fejében. Nem örülnék, ha baja lenne, viszont... nagyobb megkönnyebbülés volna, ha a fiúk megjelennének és megmentenének. Ma biztos nem megyek haza, hanem kikönyörögném, hogy Rowannél alhassak a cirkuszban. Bocs Travis, de inkább egy kannibál bohóc, mint te. Elég feszélyezve éreztem magam még mindig, de leültem, és próbáltam kitalálni mi oka lehet annak, hogy nem enged el csak úgy simán. Jah... lehet keres valami kábító izét, hogy ne lássam merről jövünk, megyünk... Mondjuk múltkor már láttam, mikor megmentettek, de hát ki emlékszik arra. Amúgy sem voltam jó passzban. Azt hittem fegyverrel jelenik majd meg, de csak ruhát váltott. Okééé... nem akarom túl gondolni, de itt valami nem oké. Nem kis kétellyel ültem a kocsiba mellé, majd miután hallottam, hogy ránk is zár a kocsi felé kaptam a fejem.
- Lehet, hogy nem tudok már olyan fogásokat, mint régen, de esküszöm neked, ha bántani mersz, bepisilek és költheted a vagyonod kocsi tisztításra. - figyelmeztetem, miközben bekötöm az övem, mert mindig bekötöm. Így tanította Lazare is. Fenyegető pillantásom azonban egyből átment értetlenkedésbe.
- Cukrászdába...? - kérdek vissza, mert most már tényleg nem értek semmit. Büntetés? Megakar mérgezni? Utolsó vacsora? Mit akarsz Travis?! Lazare mesélt a cukrosbácsikról, de Travisből nem nézném ki. Pláne, mert most tőle jövünk, szóval... Teljesen máshogy viselkedik, mint anno, amire emlékszem és ez... valahogy még sem nyugtat meg.
- Most éppen mi történik? - kérdem meg néhány percre rá, mikor fejben feladom, hogy megfejtsem őt. Caleből kinézem, hogy random sütizésre megyünk, Rowanel, hogy a cirkuszában esszük halomra az édességet, de Travistől szerintem minden ilyen dolog távol áll. És ez... na ez a para, nem a krampusz.

A new encounter

Oh Dear Alisa, you will never change

Talán én sem gondoltam komolyan, hogy örülne a halálomnak, de őszintének éreztem a válaszát.
Nem sok mindenben értettünk egyet, de nem is baj. Van időnk, tudunk még beszélgetni. Majd finoman megpróbálok ráhangolódni a rezgéseire és megpróbálom óvatosan felnyitni a szemét és megpróbálom a megfelelő útra terelni. Nehéz lesz, macerás és idő igényes, de meg kell próbálnom. Már így is sok mindenben fejlődött - ha nem is általam, - de van még hová tovább.
- Én ezt nem elismerésért teszem, hanem kötelesség tudatból és belső késztetésből. Senkitől nem várok hálát a munkámért. Az idős néniket sem azért segítjük át az úttesten, hogy megköszönje, hanem mert jó emberek vagyunk és tudjuk, hogy az a helyes, ha megtesszük. A tűzoltó sem azért lesz tűzoltó és menti ki az embereket az égő házból, mert hálát vár érte, hanem mert kötelességének érzi megmenteni mások életét.
Nyilván félre értett valamit, amiért számon kér engem, vagy csak Cale mosta át az agyát. Nem tudhatom.
- Egy: Nem nézek mindig mindent. Nincs annyi időm és azért ne hidd, hogy mindenki hálószobájában kamerák vannak, mert nincsenek. Mindent én sem látok.
Kettő: Tudtommal Shane sosem kínozta meg Calet. Én legalábbis nem tudok róla. Szerintem ezt csak ő képzelte be magának, mint te annak idején Csodaországot. Lehet hasonló betegségetek van... volt. Vagy egyszerűen túlreagál dolgokat és paranoiás is. Nem vagyok orvos, nem tudhatom mi baja van, de nem történt semmi olyan, amit esetleg ő állított. ÉN legalábbis nem tudok róla. Mint említettem, nem látok mindent. Tudok dolgokat, de nem mindent.
Noha jól esik, hogy jó apának gondol, ma már úgy hiszem nem férne bele egy gyerek az életembe. Túlságosan odaadtam magam a Rókának, már nem az vagyok, mint rége. Más ember lettem, ez az élet már sosem lesz olyan, mint régen. Sosem leszek már átlagos, hétköznapi ember. Túlságosan macerás lenne és talán lehetetlen is, ha át kéne szerveznem az életem.

Végül úgy döntöttem nem tartom tovább a ketrecben.
Átöltöztem, kimentünk az egyik bejárathoz, kocsiba ültünk és úgy határoztam elviszem őt édességet enni, iszunk teát, vagy kávét és más körülmények között folytatjuk a beszélgetésünket.
- Miért gondolod rólam, hogy állandóan csak bántani akarlak? - fordultam felé érdeklődő pillantással. - Amíg nem akarsz te megtámadni, beinjekciózni, vagy sikoltozva menekülni, vagy meggyilkolni másokat, addig én sem gorombulok be. Érted a logikámat?
Visszafordultam az út felé és miután kihajtott a kocsi a sínekhez, mögöttünk bezárult a rejtek ajtó, a kocsi pedig megállt keresztben a síneken, mintha csak öngyilkosok lennénk, akik a vonatra várnak, ám közben szemben is szétnyílt a fal. Behajtottam, felgurult a kocsi az emelkedőn és egy dombra kerültünk, ahol lezárult a rejtek ajtó és ráhajtottunk végre a városba vezető útra.
Kérdése miatt újra felé fordultam, de hamar visszanéztem inkább az útra, hiszen közben elég gyorsan hajtottunk.
- Miért? Meghívtalak magammal, ennyi. Figyelj, én nem akarok rosszban lenni veled. Én szeretném, ha jó viszonyt tudnánk ápolni. Már nem kéne marakodni, nem kéne félned sem tőlem. Én igyekszem, hogy helyre hozzam, amit elrontottam, szeretném, ha mindenkinek jó lenne. Neked is, nekem is, az embereknek is, akikkel egy városban élünk. Tudom, hogy nem kedvelsz annyira, nem is várom el tőled, de mivel már te is megváltoztál, adhatnál nekem egy új esélyt. Már tiszta a fejed, nem homályosítanak el tévképzetek és nincsenek félelmeid sem. Már nem hiszed azt, hogy a Hóhérnak akarlak ajándékozni, meg meg akarunk ölni, stb. Én tényleg nem akarok rosszat. Nem akarlak sem bántani, sem visszadugni a pszichóra, vagy a börtönbe, semmi. Csak... veled lenni, beszélgetni. Közös nevezőre jutni, eszmét cserélni. Szeretném megismerni a világodat, a gondolkodásodat, azokat, akik körül vesznek és a viszonyodat velük. Én elmondom, amit gondolok, azt, ahogy szerintem kéne, amit szerintem kéne, amit én tudok és én látok, amit gondolok. Nem kell úgy tenned, nem kell hallgatnod rám, nem kötelezhetlek rá, nem is foglak bezárni, ha nem úgy ugrálsz és fütyülsz, ahogy én akarom, csak engedd, hogy az én világom és a te világod egy ponton találkozzon. Csak ennyit kérek. Tölts velem egy kis időt és meglátod, hogy nincs mitől tartanod és nem erőszakolok rád semmit.
Lehet semmibe veszed azt, amit mondok majd és azt, ahogy mondom, de egyszer kibírod, hogy ütköztetjük a véleményünket. Biztos mindkettőnknek hasznos lesz a beszélgetés és nem kell csak arról beszélni. Lehet másról is.

When did we see each other face-to-face? Not until you saw into my cracks and I saw into yours. Before that, we were just looking at ideas of each other, like looking at your window shade but never seeing inside. But once the vessel cracks, the light can get in. The light can get out.

Akkora pofára esésnek éltem meg akkor a hirtelen felindulásból rám zúdított őszinte vallomását, hogy azon túl, hogy egyszerűen rá sem ismerek, még a legalapvetőbb dolgokban sem könnyű hinni neki. Még is mi
a garancia rá, hogy most igazat mond? Hogy nem él vissza a naivitásommal? Mi oka lenne rá, hogy jóban legyünk és ne kerüljük egymást, mint eddig? Oké, amikor mindenki mindenki nyakára ment, én a többiekhez képest is ép bőrrel megúsztam, pedig lássuk be, egyszer-kétszer majdnem ott hagytam a fogam. Viszont túl számítónak találom ahhoz, hogy ne gondolja folyton, hogy nincs-e valami hátsó szándéka. Csak épp arra nem sikerült rájönnöm, hogy mi az. Ezen pedig az sem segít, hogy magához képest is furcsán viselkedik. A régi énem biztos kihasználta volna a lehetőséget és örült volna annak, ami van, függetlenül, hogy épp kitől kapja. De most már nem markolom fel csak úgy a cukrot az asztalról, pláne, ha nem látom ki ül az asztal másik felében.
- De hát akkor hogy akarsz boldog lenni? Arra biztosíték sosem lesz, hogy, akit megmentesz, nem-e fogja elütni másnap egy busz, vagy kezd el drogozni. A tűzoltó azért menti meg az embereket, mert pénzt és kitüntetést kap érte, azon kívül, hogy néha még a hírekben is szerepelhet. Belső késztetés? Hát nem tudom Travis... ez eléggé úgy hangzik, mintha skizofrén lennél. Talán ki kéne vizsgáltatnod magad... - javaslom finoman, mert ezek után tuti, hogy nála sincs minden rendben. Az emberek igenis önzőségből, hálát elvárva tesznek dolgokat. Bármilyen szomorú is, ez számít manapság normálisnak. Ellenben a megfigyelős témával szépen kihoz a sodromból, de hát ki ne akadna ki ezen. Talán, ha egy teljesen idegen leskelődne utánam, nem zavarna ennyire. De őt ismerem. Nem úgy, mint kéne, de ismerem.
- Hát látod pont ez az! - bökök felé kissé mérgesen. - Nem tudsz mindent, még is ítélkezel felettük. Csak mert nem tudsz róla, hogy bántotta, akkor már is ő lesz az ártatlan? Hát nem! Én tudom, hogy sokat bántotta Calet, mert elmondta. Azt is elmondta, hogy azért nem válik meg tőle, mert szereti és szerinte úgy is meg fog változni. Meg is változott. Sokkal, sokkal durvább lett. Rowan se szereti, pedig alig ismeri.
Nem akadunk fenn a témán, ami nem is baj, mert ahogy sok másban ebben sem értünk egyet. Én sem szólom le a barátait, pedig biztos nekik is elég nagy arcuk van.

Nem voltam benne biztos, hogy tényleg el-e enged, de megtette. Az üveg ketrecen túl, az üreget is elhagytuk, bár ettől függetlenül nem mondanám, hogy teljesen megnyugodtam. Túl sok kérdés volt, és nulla válasz. Azt sem tudtam eddig, hogy ő szokott édességet enni, és nem csak... kávét, meg zöldségeket eszik. Aztán lehet nem is eszik, csak elakarja velem hitetni. Azt gondolom a környezet változásnak köze lehet arról, amiről beszélni akar. Csak ezt nem mondja ki szemtől szemben. Igazából az úton végig őt figyelem, gyanakodva méregetem, hátha rájövök mi járhat a fejében.
- Hmm, nem, nem értem. Még is miért érdemlem ki, hogy bánts, ha sikoltozva menekülök? - vonom fel egyik szemöldököm kérdőn méregetve őt, hiszen azzal, aligha ártok neki. Ha már a menekülés is bűn, miért mentett meg anno? Gyanakvó tekintetem ellenére félek. Főleg, mert nem tudom mi fog történni a következő percben. Mintha csak a cellámban ülnék és várnám a kivégzésem, de közben nem tudom, hogy az pontosan mikor jön el. Amikor viszont elkezdi kimagyarázni, mennyire természetes dolog, hogy elmegyünk sütizni, magamban végig a fejemet rázom. Nem, egy szavát sem akarom elhinni. Nem akar jóban lenni, csak megint ki akar játszani. Azt nem tudom, miért, de biztosan erre megy ki a játék.
- Egy új esélyt...? Nem tudom... manapság igen könnyen dobálóznak vele az emberek, aztán persze fájhat is a fejük utána, mert sokadszorra is kijátszották. - teljes mértékben elutasítanám ezt az egészet, függetlenül, hogy szóban még annak lehetőségét is megadja, hogy nem kényszerít majd semmire, amiben nem lehetünk biztosak, hisz... most is itt vagyunk. Viszont elkezdett érdekelni miről szeretne beszélni. Mi az, amivel keresztezhetnénk gondolataink, véleményünk útját. Na meg, hogy egyáltalán mire jó is ez az egész... Nem fogom elárulni Caleket, csak annyit mondok, ami nyilvánvaló és amivel még nem ártok nekik. Azt kiértem szavaiból, hogy akar valamit, van valami... nem tudom... elképzelése?... amit velem vagy rajtam keresztül akar megvalósítani. Ez már így alapvetően is elég rosszul hangzik, tekintve, hogy én semminek nem vagyok túl jó alapanyaga, de azért abból csak nem lehet baj, ha egy nyilvános helyen beszélgetünk bármiről is.
- Hát... ezt gondoltam az elején is, mikor találkoztunk. Jól rá is csesztem... - nézek rá, mit reagál erre a "történelem úgy is megismétli önmagát" dologra. Én megváltoztam, ez oké, nem sok választásom volt. Na de ő?
- Még mindig elég magányosnak talállak. Hiszen ahelyett, hogy a cimboráiddal söröznél, vagy keresnél valami nőt, akivel... olyan bugyborékolós vízben ülnétek pezsgőt szürcsölve, inkább az ellenségeiddel sütizel. Hm... - gondolkodom el, ahogy bevillan a felismerés. - ...Caleel is így barátkoztunk össze. Ki tudja miben hasonlítotok még egymásra... - pillantok ki az ablakon elmosolyodva.

A new encounter

Oh Dear Alisa, you will never change

-Most ne értsd szó szerint. Nem foglak falhoz vágni, mert sikítva menekülsz, de jó képet sem fogok hozzá vágni, ha egy cukrászda közepén nekiállsz úgy menekülni, mintha a torkodat akartam volna elvágni. Nem kell mindent szó szerint érteni, nem vagy autista.
További szavaiból úgy vettem ki nincs ellenére a cukrászda és belemegy a játékba, bár nem értékeltem bájos mosollyal, hogy ahhoz az őrülthöz hasonlít.
- Nincsenek barátaim. Nőt pedig hiába keresek, sehol nem akad normális, akivel együtt tudnék maradni. Tehát maradnak az ellenségek. Bár téged nem tartalak annak. Nekem nem vagy az ellenségem, azt gondolom a kapcsolatunk, illetve a viszonyunk közömbös. Se nem vagyunk barátok, se nem vagyunk ellenségek. Bár még mindkettő lehetünk, a kérdés az, mire jutunk.
Leparkoltam a cukrászdánál, majd bementünk az épületbe és odasétáltunk a pulthoz, hogy megnézzük a kínálatot. A magam részéről egy brit-módra készített teát kértem, mellé egy fekete erdő tortát, majd miután a lány is kért mindkettőnkét kifizettem némi borravalóval és egy asztalhoz sétáltunk, ahol se nem túl közel, se nem túl távol voltunk a többi vendégtől.
Szóval azzal az őrülttel is egy cukrászdába ismerkedtek meg. Elég fura eredet történet, de belőlük ki is nézem.
- Szóval azt ígérte neked megváltja a világot. Miből gondoltad, hogy én is meg akarom váltani? Ennyire istenkopmlexusosnak tűnök? - kérdeztem és őszintén nevettem is rajta. Miket ki nem néz belőlem...
- És Rowan? Benne mi fogott meg? Tényleg csak a szabadságukat irigyled? Úgy érzed te nem lehetsz elég szabad? Mit szeretnél? Milyen szabadságra vágysz, amit szerinted nem kaphatsz meg?

When did we see each other face-to-face? Not until you saw into my cracks and I saw into yours. Before that, we were just looking at ideas of each other, like looking at your window shade but never seeing inside. But once the vessel cracks, the light can get in. The light can get out.

Példáján azért elmosolyodok kicsit, mert vicces elképzelés volna. Főleg, mert eddig mindig én voltam a rossz, de most lehet róla hinnék, és magyarázkodhatna megint. Igaz, annak a kórházban sem volt jó vége... Uhh, inkább hagyjuk is, még a mosoly is lefagy az arcomról. A hasonlatra viszont morcosan nézek rá. Nem azért, mert pontosan tisztában lennék vele, hogy van barátom, aki az, viszont ez pont úgy hangzott, mintha őrültnek találna, csak finomabban fogalmaz.
- Akkor nem keresel eléggé. Mindenki képes találni magának valakit. Barátok speciel sokkal könnyebb, mint gondolnád. Csak tudod nem azzal kéne kezdeni, hogy kihasználod őket és bezárod őket titkos helyekre, ahol senki se talál rájuk. A pénz amúgy is nyerő dolog, kizárt, hogy ne másszanak rád, ha csak meglegyezgeted kicsit a pénzed. De ha már itt tartunk... mi lett azzal a dokinővel, akiért annyira odáig voltál, hm? - pillogtam rá kérdőn, kissé talán szemrehányóan. Nem, de tényleg nem tudom elhinni, hogy ne találna valakit magának. Ha nem a nők közt, akkor még mindig ott vannak a férfiak. Hmm... esetleg, de csak esetleg, ha jóban leszünk, megpróbálok rá uszítani valakit. Akkor legalább kiderülne, hogy mi a fene baja van. Majd olyat keresek, aki nem válogat, csak, hogy biztosra menjek.
- Wo-wo-wóó... - állítom meg a beszédben, bár szerintem nem is szándékozott többet hozzáfűzni. Amennyire az övtől tudok, felé is fordulok. - Azért abban egyezzünk, meg, hogyha ellenségek is leszünk a süti közben vagy után, akkor is elengedsz, és nem viszel se diliházba, se börtönbe, se magadhoz. Máskülönben ez kényszerítésnek minősül, te pedig azt mondtad, hogy nem kényszerítesz semmire. - mutatok felé hunyorogva. Azért jól néznénk ki, hogy eldumálgatunk, aztán a végén abban az utolsó pár percben összekapunk és közli, hogy jó, akkor megyünk a kettyósok közé vagy haza. Hát azért na!
Ettől függetlenül még mindig elég szokatlan volt vele cukrászdába menni, de mivel érdekelt mit akar, és nem utolsó sorban a sütit is szeretem, belementem. Khm... mintha lett volna választásom. Szóval én is választottam egy eprestortát, mellé egy bögre kamilla teát - mert tuti szükség lesz a nyugodtságomra - és leültünk. Örültem, hogy azért akadnak a cukiban, mert bármi van, csak elkiáltom magam és míg körbe veszik én világgá szaladok.
Kérdésén és, hogy ezen fel nevet meglepődök. Lehet csak nekem tűnt túl komolynak eddig a beszélgetéseink hangvétele, de eddig még mosolyogni se nagyon mosolygott. Biztos a csoki a tortában, attól van ilyen jókedve már is. Én viszont nem tudom, hogy ezt most komolyan kérdezte, vagy csak viccelt, mert hát... jah, igazából annak nézem. De pont emiatt nem is merek rá válaszolni inkább.
- Rowan különleges. De ezt így nem tudnám elmagyarázni, mert nem ismered azt az oldalát. Mert te csak egy szörnyet vagy őrültet látsz benne, pedig valójában van egy elképesztően normális oldala. Lehet, hogy néha tényleg úgy viselkedik, mint egy rossz hátsó szándékú bohóc, de például tökre okos, egy csomó mindent tud és ért is dolgokhoz. Nem csak a verekedésben, de például... - elgondolkodom, mert annyira azért mi sem mentünk bele dolgokba, viszont mindig sikerült meglepnie milyen sokat tud. - ...ő is ért a mérnöki dolgokhoz és az elektronikához is. De ő nem csak szabad, hanem boldog is. Ráadásul úgy, hogy mások is szeretik. Már, aki veszi a fáradságot is jobban meg ismeri... - dünnyögöm az utolsó mondatot már csak az orrom alatt, ahogy nekilátok a sütinek.
- Ha nem bántanátok egymást állandóan, és mondjuk nem is utálnátok egymást, meg dobálnátok ki az ablakon a másikat... szóval ha egy másik univerzumban élnétek, szerintem még jóban is lennétek. - teszem hozzá, mert most mondhatja, hogy fúj, meg, hogy nem és semmi közös vonásuk nincs, pedig van és azt gondolom egy másik életben tényleg jóban is lehetnének.
- Nem. Úgy, mint ő nem. Vagy még nem... nem tudom. Azt hiszem csatlósokat kellene szereznem nekem is, mert ő nem fél, akárhányszor visszakerül a diliházba. De ki is hozzák. Attól sem fél, hogy bántják. Biztos fájt neki, mikor bántottad, de kétlem, hogy most sírdogálna miatta vagy félne, hogy legközelebb is megkapja. Őszintén szólva... még sosem láttam szomorúnak... Pedig tudom, hogy sokat bántották a múltjában. Tudom, hogy sokan cserben hagyták... Tudom, mert elmesélte... - pillantok fel rá, majd magamhoz vettem a teát a süti fele után és inkább azt szürcsölgette. Aztán egy kortynál megálltam és letettem a bögrét.
- Oké, most én kérdezek. - ülök fel kicsit a széken. - Mit akarsz tőlem? Miért pont engem raboltál el? Miért nem Calet vagy Rowant? Azon túl persze, hogy félsz, hogy erősebbek nálad...

A new encounter

Oh Dear Alisa, you will never change

-Semmi, nem lett semmi. Neki van párja. Elengedtem a dolgot. - sóhajtottam. - De azóta már kísérletezgettem másokkal is, de esélytelen. Illetve nem jött össze. Nem esélytelen, csak... nem jött össze.
Elnevettem magam, hogy hirtelen feleszmélve hebegni kezdett. A reakció ideje eszméletlen.
- Mondtam, hogy nem viszlek. Ennyi erővel Shane lelövése miatt is már rég vittelek volna, vagy helyben átadhattalak volna a zsaruknak, de nem tettem. Gondolkozz is néha, mielőtt kérdezel valami butaságot.
Már a cukrászdában voltunk, kérdeztem, ő pedig felelt. Ő nem tudhatta, amit én, hogy pontosan ismertem Rowant és amit tud, azt javarészt tőlem tanulta. De ezek szerint Rowan nem mondta el neki, hogy tőlem tanulta, vagy csak Gyda nem árulja el nekem, mert nem akarja, hogy tudjam, vagy Rowan kérte, hogy ne beszéljen rólam. Nem tudhattam. Lehetséges, hogy nem beszéltek össze rólam.
Boldognak nem neveztem volna őt, szerintem az csak a külső máz, amivel magához édesgeti a Gydához hasonló embereket.
Habár...
Visszagondoltam az együtt töltött évekre. Bár boldog volt a maga módján, mindig úgy éreztem, hogy a boldogsága nem teljesen őszinte, csak a sebeit akarja leplezni vele. Ezeket a sebeket úgy tűnik Gyda is ismeri. Aztán persze lehet csak én nem vagyok jó ember ismerő. Ha az lennék, nem itt tartanék a magánéletemben.
Persze utóbb tényleg nem láttam boldognak, hiszen tönkre ment a jó viszonyunk egy nő miatt. Pedig míg mellettem volt, addig boldog volt. Igen. Minden sebe ellenére.
Lelkemben, fejemben fogtam a fejem és valahol magamat okoltam azért, hogy ide jutott. Talán ha nem úgy történik kettőnk között... talán, ha nem jön közbe José, talán ha nem hanyagolom el annyira... talán akkor nem válik azzá, ami. Nem lett volna szabad megtörténnie, talán még mai napig velem lenne és normális életet élhetne.
A témát kár volt felhoznom. Az én hangulatom is megzuhant és ő is elkezdett ostobaságokat szajkózni. Csatlósokat szerezni? Na azt megnézném.
Nem sírdogál. Persze, hogy nem. Mert egy mazochista. Amikor a seggét szétizéltem... Nem, arra nem gondolunk vissza.
A választ végtére is részben megkaptam, így jogos volt, hogy ő is kérdezhetett.
Azt gondolom tőlem is csak félig fog választ kapni, igaz, hazudni nem fogok.
- Mert te még menthető vagy. Rajtuk már nem tudok segíteni, túl mélyen vannak már ahhoz, hogy vissza tudjam hozni őket a valóságba, de rajtad még lehet segíteni. - feleltem őszintén, bár voltak hátsó szándékaim is. Információ szerzés, de ez is igaz volt. Tényleg szerettem volna őt megmenteni. Segíteni neki, terelgetni őt a rendes, átlagos, normális élet felé, kimenekíteni őt a karmaik közül.
De az kemény munka lesz, hiszen hallhatóan és láthatóan is nagyon ragaszkodik a társaságukhoz.
- Te sokkal értelmesebb és normálisabb vagy náluk. Sokkal épelméjűbb vagy most már. Abban bízom, tudok rajtad segíteni. Ha nem is azonnal, de egyszer le tudsz majd válni róluk és a saját életedet élni, ahogy az emberek többsége is teszi. Békésen, normálisan... de ez nem azt jelenti, hogy ezt az oldaladat elfogadhatatlannak tartom, hiszen én így is el tudlak fogadni. Végtére is nem te vagy köztük a mészáros és te csak... a boldogságod keresed náluk és nem ölni vagy ott velük. Nem a vérengzésük vonzz. Én azt is elismerem, Shanet sem szándékosan ölted meg, csak egy baleset volt, egy rossz reflex. Persze ez nem hozza őt vissza. De mondtam. Ha nem változol, akkor nem. Ha nem hagyod el őket, nem. Akkor sem fognak változni az érzéseim, el tudlak fogadni így is, de jobban örülnék, ha tudnék rajtad segíteni. De kényszer nincs, én csak beszélek...

When did we see each other face-to-face? Not until you saw into my cracks and I saw into yours. Before that, we were just looking at ideas of each other, like looking at your window shade but never seeing inside. But once the vessel cracks, the light can get in. The light can get out.

Nehéz elhinni, hogy tényleg nincs egyetlen egy ember se, aki ne bírna meg lenni mellette... mondjuk egy kis ideig. Szerintem valamit elhallgat. Ha tényleg ennyire nyitott, gazdag és egyáltalán nem zavarja, ha esetleg inkább a pénze, mint ő kell a nőnek, akkor meg végképp nem értem. Valami itt nem oké. Bár nem tiszta, hogy a "mások" alatt nemeket, vagy csak nőket ért, de jobb ezt is tisztázni.
- Akkor lehet, hogy nem azok közt kísérletezgetsz, akikkel kellened... Szóval érted... - utalgatok hunyorogva felé, hátha leesik neki. - ...esetleg kísérletezhetnél... hát... fiúkkal. Végülis lehet köztük jobban tudnál azonosulni. Tudnátok mondjuk... nem tudom... amiket a férfiak csinálnak. Kondizni, foci meccset nézni és mellé kiabálni... - vonok vállat, mert esetleg nem ártana elgondolkodnia a további lehetőségeken is. Én speciel jobb szeretem a fiúk társaságát, mint a lányokét. Vagy az olyanokét, akiket más is érdekel, mint a körmük, hajuk és mellük.
- Ohóóó, gondolkozom én, pont azért mondtam. Hátsó szándékaid vannak, ez biztos. Mert mindig azok vannak neked. Viszont, hogy utána mi lesz, azt nem tudhatom, pláne, ha nem a te javadra válik a dolog... - magyarázom meg nagyon is okos gondolkodásom.

Így utólag talán még jobb ötletnek is tartom a cukrászdát, mint bármi mást. Lehet ülni, enni, és vannak emberek, így ha bántani akarna, akkor is őt támadják le. De azért kellő távolságba ültünk, hogy ne hallhassanak, ami jelentheti azt is, hogyha halkan megfenyeget, azt sem hallják, meg azt is, hogy beszélgetünk majd nagyon bizalmas dolgokról. Felelek  a kérdésére, de én is kérdezek és kíváncsian hallgatok is. Komolyabb választ vártam ugyan, de egye fene, mondjuk, hogy hiszek neki.
- Szerintem te valamit nem mondasz el... - állapítom meg, mert bár nem hiszem el az egészet, az is tuti, hogy nem csak ennyiről van szó. Ugyan már... eddig főellenségek voltunk, mondjon akármit. Hiszen nem egyszer a másik vérét akartuk. Alig várta, hogy megszabaduljon tőlem. Most meg mintha végig ezt tervezte volna, és van valami terve, hogy aztán majd megvalósítsa, ha már... nem tudom... normális leszek. Bejárhatna a diliházba is és foglalkozhatna kevésbé dilisekkel is, hogy jó és normálisabb életük legyen. Az tiszta, hogy le akar választani róluk, de az nem teljesen, hogy ő ezt miképp tudná kivitelezni. Vagy is, hogy miért nem hagyja rám, a döntést. Hogy akar "segíteni"? ... Ó basszus, most esik le...
- Te megakarod őket ölni?! - csaptam az asztalra, ami által lehet, hogy egy-két közelben ülő ránk pillantott, de mivel nem tűntünk egy veszélyes párosnak, így különösebben nem foglalkoztak velünk. A kérdésem pedig csak döbbent volt, nem hangos. Tudom, hogy ilyen szavakat hangosan nem szabad kimondani, mert az emberek hülyék és képesek hívni a rendőrséget.

A new encounter

Oh Dear Alisa, you will never change

Mikor szóba hozta, hogy inkább férfiakkal kellene próbálkoznom, akaratom ellenére vörösödtem el. Ezt a témát is kár volt felhoznom. Az istenit ennek a csajnak. Lépten nyomon a férfi téma. Hát igen. Ismerős-ismerős. Valami itt nem oké, hogy évek óta mindenki ezzel jön nekem.
Talán lenne benne igazság? Végtére is... amikor kipróbáltam jó volt és élvezetes, de sosem a szex terén volt a gond. Oké, lehetne jobb is, meg minden, de nem érzem, hogy az lenne a bibi, hogy talán nem olyan a dugás, mint, ahogy valaki szeretné. Szerintem nincs gond és talán, ha José nem lesz gyilkosság áldozata...
Oké, de a házasságaim is tönkre mentek néhány év után. Valahogy semmi nem magyaráz meg semmit. Őket sem megölték, elhagytak és ennyi. Vajon miért? Mindegyik más miatt, de nem mondták azt, hogy szerintük homokos vagyok, tovább lépnek...
Az is biztos, hogy Gyda sem hülye. Pontosan tudja, hogy hátsó szándékaim vannak, de nem fogom megadni neki az örömöt, hogy beismerjem neki, hogy igaza van. El kell altatnom a gyanút és meg kell benne erősítenem, hogy csak paranoid. Bár azok után, hogy elismertem neki, hogy meg van figyelve... tagadnom kellett volna, de mégis őszinte voltam vele.
Ugyan beszéltem neki, igyekeztem semmi olyat el nem ejteni, csak szépen beszélni és őszintén, hogy lássa nem vagyok rossz ember, mégis, valahogy... valahogy rosszabbul sült el, mintha nem is tudom mit mondtam volna. Mégis honnan jött neki a gondolat, hogy meg akarom ölni? Pontosan olyan hülye, mint Cale. Igazi idióta. Csodaország nélkül is van ép elég flúgos gondolata. Kezdünk visszatérni a hóhér sztorihoz, vagy mi?
Nem is tudnám megmondani hányszor mondtam ma már el, hogy nem vagyok gyilkos, nem ölök, békés ember vagyok, csak jót akarok és a többi dumám, erre ni mi van? A neurolingvisztikus programozás is baromság. Nem működik.
- Nem gondolod, hogy ha meg akarnám ölni őket, már megtettem volna? Nem tűnik fel, hogy ha meg akartam volna tenni, már ott a villában megtettem volna? Mégis fegyvertelenül vettem fel a harcot. Ez nem jelent semmit? Nem vagyok gyilkos, ezt csak te hiszed.

Miközben mi odabenn beszélgettünk a szomszédos lakó épület sokadik emeletének egyik üres lakásában egy mester lövész, távcsöves puska szegeződött felém, ami egy Lockhartban végződött.
A férfi a távcsővel pont becélzott engem, ám nem lőtt. Figyelte, ahogy Gyda felcsattan, bár hallani nem hallott semmit.
- Megtaláltam. Egy pasassal van a Kevin McFrost cukrászdában. Veszekednek, ahogy elnézem. Ezen a pasason se fehér öltöny, se álarc. Valami középkorú, "borostás" fickó. Nem ismerem. Becéloztam, ha bármi van, le tudom lőni, mielőtt kárt tenne a lányban. Mi legyen? Szedjem le, vagy idejön...? vagy jönnek? Ha elmennének innen, akkor a nyomukba szegődöm. - mondta Lockhart a vonal túlsó végén lévő Rowannek.
Csak nemrég akadt ránk, szóval nem a Rókalyuktól fogva követett minket.

When did we see each other face-to-face? Not until you saw into my cracks and I saw into yours. Before that, we were just looking at ideas of each other, like looking at your window shade but never seeing inside. But once the vessel cracks, the light can get in. The light can get out.

Egyszerűen nem tudom hová tenni Travis mostani viselkedését. Nevet - igaz, közben lehülyéz -, elpirul, kiderül, hogy komoly problémái vannak és nem csak mentálisan, szóval nem tudom... Lehet a kor teszi, de valami nagyon nem okés... Se a kérdéseit, se a válaszait nem tudtam hová tenni. Abban sem vagyok már biztos, hogy nem-e árulta e el magát. Tuti, hogy van valami hátsó szándéka, de fene tudja mit érthet ez alatt ő.
- Kilökted az ablakon Rowant! Simán megölhetted volna... meghalhatott volna, ha rosszul esik. És Cale...? Fegyvert fogtál rá, és fenyegetőztél vele... Igaz, nem sok esélyed lett volna max egy embert megölni, de akkor is... Ez egy nagyon rossz érv volt Travis. - csóválom fejem, de legalább a süti finom és a tea is jó. Hátra dőlök, majd sóhajtok egyet. Így nem jutunk egyről a kettőre. Nem fogja magát elárulni, ha nem mutatok hajlandóságot. Bár igazából nem is ellenkezek, csupán nem adott még elég jó érvet, hogy távol tartsam magam a barátaimtól. És ha megteszem? Egy ideig karba tett kezekkel figyelem, agyalok mit csináljak. Elhúzom a szám is közben, de aztán újfent sóhajtok egyet és széttárom a karjaim.
- Jól van. Oké. Legyen. - adom be derekam és megint előre csúszok a székben. - Akkor mostantól nem keresem a társaságuk, vagy nem tudom mire gondoltál... és most? Szerzel nekem másik barátokat, akikkel boldog lehetek? Vaagy te akarsz lenni a barátom...? Egy a kettő helyett...? Mit szeretnél Travis, mond el. Üljek vissza a mókuskerékbe és mondjam azt, hogy minden szép és jó? De előre szólok, én nem akarok olyan életet, mint amilyen neked van. Magányosat és boldogtalant. Én ezeknek az ellenkezőjére vágyom. Ha tudod, hogy tudom ezeket megszerezni nélkülük, akkor rajta... mondjad. - nézek rá, és bár lehet, hogy hangomnak érezhető némi türelmetlenség, inkább csak hallani akarom, hogy mit kapok, ha én áldozatot hozok. Mert, hogy neki miattam már nem kell, hogy fájjon a feje az oké. De nekem mitől lesz jobb?

Igazából az elmélyült beszélgetésünk alatt el is feledkeztem róla, hogy a srácok kereshetnek. Pedig ha tudnám, biztosan nem hordanék össze ennyi marhaságot, sőt meg sem hallgatnám Travist.
- Középkorú?? Ehj... egy pillanatra hagyjuk magára, és már is apakomplexusa lesz... Bár kíváncsivá tett, hogy sikerült megszöknie a Lomposkától. Ahogy az is érdekelne, hogy mi a frászért nem hívott minket, ha már biztonságban van... Ez nem rá vall. Vagy nem jutott ideje telefonálni, amit tekintve a cukrászdát nem igazán esélyes, vaaagy... még mindig fogva tartják... Hmmm... - szólt a rádióba Rowan és elgondolkodott mi legyen. - Egyefene... én oda megyek, Cale meg eldönti. Még ki kell hevernie a mait... - kuncogta, mert ő sem gondolja komolyan, hogy ennyire megviselte volna Shane halála. - De azért maradj résen Locky... bárki is a fickó, nekem gyanúsan lazára veszi a dolgokat, szóval jobb mindenre készülni... - mondta Rowan, majd ha ott volt vele Cale, akkor felé fordult. - Ez az ember aztán tényleg érti a munkáját, nem is értem miért nem ő a testőröd... - vigyorogta, de elismerően, mert neki szimpibb volt Locky eltökéltsége, mint Shane hozzáállása.

A new encounter

Oh Dear Alisa, you will never change

Meglepett az, amit mondott. "Nem sok esélyed lett volna". Ez elég lekicsinylő, lebecsmérlő volt. Ezek szerint sokkal ügyesebbnek tartja őket nálam, sokkal többre tartja őket. Végülis ők a "barátai", érthető, ha őket tartja többre.
A beszélgetés tovább folyt a medrében, ám meglepett milyen hamar beadta nekem a derekát, csak megfelelő indokokat kell felhoznom és kellően édes ígéreteket tennem neki, amiket, ha nem is azonnal, de be is tudok tartani.
- Szerzek, - bólintottam - persze, igen. Ez alap, hiszen neked csak kell a társaság, még fiatal vagy. Hamar be tudlak tenni olyan környezetbe, ahol simán megtalálod a hozzád illő, szerintem normális társaságot.
Miközben én nagyban azon voltam, hogy "leígérjem neki a csillagot is az égről", fogalmam sem volt, hogy közben mi van készülőben.

A két vigyorgó elmebeteg úton volt felénk, miközben tudtomon kívül egy merénylő még puskát is fogott rám. Hát, ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége, akkor nem hagyom el vele az Odut, de akkor még nem tudtam, hogy ide lyukad ki az, hogy meg akarok téríteni egy viszonylag gyógyult elmét a helyes élet felé.
Bár igaz, sejthettem volna, de nem gondolkodtam. Talán túl magabiztos voltam...
Igen. A két vigyori úton volt.
Cale volt a sofőr, aki most erre az alkalomra befogta 1965-ös Mustang covertible-jét. Gyönyörű, vörös, retro cabrio. Élvezte a száguldást, mintha csak egy akció film hősei lettek volna, akik a sikeres akciót hajtottak végre és most mennek a jól megérdemelt tengerparti mulatságra a hátsó üléseken ülő bomba nőkkel. Persze a valóság nem ez volt, de a látvány hasonló lehetett.
Vigyorogva vette be az éles kanyart, miközben ledudálták azok a sofőrök, akik betartják a közlekedés alapvető szabályait. Pl.: Nem hajtunk be nagy sebességgel index nélkül egyirányú utcába a behajtani tilos felöli oldalról.
De ha egyszer így a gyorsabb? Minek tegyen nagy kerülő utakat...
Hamarosan le is parkolt az a bizonyos kocsi, amire nem figyeltem fel. Elvégre vendégek jönnek-mennek...
Le is kapcsolta a motort, majd bepillantott az ablakon. Nem szólt semmit, elvégre ez Rowan dolga, Ő itt most csak egy kísérő.
- Nem rossz pasas, van ízlése a szöszinek. Szerinted? Ő a te embered csak maszk és öltöny nélkül, vagy valami FBI ügynök, CIA ügynök? - kérdezte Cale és kényelmesen elterpeszkedett a kocsiban.
Tán még élvezte is, hogy nem lohol a nyakába Shane és fegyelmezi. Most azt csinálhat, amit csak akar és nincs ki a fülébe károgjon.

When did we see each other face-to-face? Not until you saw into my cracks and I saw into yours. Before that, we were just looking at ideas of each other, like looking at your window shade but never seeing inside. But once the vessel cracks, the light can get in. The light can get out.

Hát persze. Elfojtottam mosolyom, nem akartam, hogy azt gondolja kicsit sem veszem komolyan, pedig bizony, neki is lett volna min elgondolkodni. Nem kötözködöm, de elképzelem, amint, mint valami isteni kéz kiemel a rosszfiók társaságából és ilyen öltönyös, meg kosztümös és beképzelt, tudálékos fiatalok közé ejt, mondván, hogy erre van nekem szükségem. Hát... ennél azért hihetőbb válaszra vártam. Mert barátokat bizony így lehet szerezni, ugye Travis? Neked is így sikerült, nem? Komolyan azt hiszi, hogy ilyesmikkel megvezethet? Még is hol jár ennek az esze...? Megérteném, ha véletlen az elektrosokk székben hagyták volna felkapcsolt géppel, de neki járt a szabad levegő, szóval mi ártott meg ennyire?
- Király. Aztán utána? Felcsapok ügyvédnek vagy üzletasszonynak? Izgin hangzik... - bólogatok is rá, de egyre kevésbé érzem azt a lelkesedést, ami... eddig se nagyon volt.
- Megint járhatnánk együtt kondizni, nem? Ugrálókötelezhetnééénk, meg súlyzózhatnánk... - mosolyodom el megint, várva, hogy erre is bólogasson, mert hát miért ne...?

- Weee! - emelte magasba kezeit Rowan, miközben ujjongott menet közben. - Hadd lobogjon a hajunk! - nevetett, és még azoknak is oda integetett, akik beintettek nekik út közben, bár alig-alig vette észre őket ekkora sebességnél.
- Micsoda menet! - röhögcsélte, miközben kiszállt az álló kocsiból, majd becsapta maga után a kocsi ajtaját és kihúzta az ülés mellől a puskáját, majd vállának támasztva szépen oda ballagott a cukrászda kirakatához, hogy ő is bekukucskáljon. Bár neki háttal volt Travis, ráadásul állandóan mászkáltak a vendégek, de az egyenlőre fel sem merült benne, hogy ismerős neki a fickó. Nekem meg azért nem tűnt fel az üvegen keresztül, mert Travis arcát vizslattam, miben sántikálhat.
- Hmmm... hát ennél még szerintem én is jobb képűbb vagyok, de tudja fene... Azért azt reméltem, hogy korabeliekkel kezdi a dolgokat, de végülis ki vagyok én, hogy beleszóljak...? - felelte Cale kérdésére, majd megrázta a fejét. - De szerintem nem ő a mi emberünk. Na majd mindjárt kiderítem... - vigyorodott el, majd Calere pillantott hátra.
- Na jó, akkor én előre megyek cimbi. Oda köszönök, aztán tisztázom a dolgokat a magam módján. - szólt oda neki, miközben módszerének említésére meglendítette a puskát karja mellett, majd ismét hagyta vállán pihentetve. Aztán be is sétált a nyitódásra csiligenlő ajtón, amire csak néhányan kapták oda fejüket, azok viszont egyből felismerték, hát még a kezében lévő gyilkos fegyvert. Egy-két sikkantás, szék és asztal nyikorgás, de kimenekülni senki nem mert.
- Micsoda illatok! - nevetett fel. Na erre kaptam fel én is fejem a különös, pánikszerű zajok mellett.
- Rowan!! - löktem ki magam mögül a széket lábbal és rohantam oda, hogy megöleljem, szabad kezével pedig ő is visszaölelt, miközben elpillantott a pult felé.
- Senki ne zavartassa magát, egyenek csak, de aki rendőrt mer hívni, azt a fakabátokkal együtt fogom lepuffantani. - somolyogta, majd elindult velem az oldalán csüngve az asztalunkhoz szép komótosan, ha csak Travis közben felé nem fordult. - Egy gofriház és egy csoki turmix rendel! - kiáltott még a pult mögött lévőkhöz, majd miután elengedtem, ledobta magát egy oda húzott székbe, majd mosolyogva Travisre pillantott. Abban a pillanatban ismerte meg. Le is fagyott az arcáról a mosoly, ami még engem is meghökkentett, és mi volt az első, amit csinált? Puskatussal orrba vágta.
- Rowan! - szóltam rá, bár igazából gőzöm sincs mi van köztük. Ahogy azt sem, hogy Rowan mennyit tud Travisről, avagy a kettős életéről.
- Ejha! - rázta ki a hideg a váratlan fordulattól, majd vigyorogva felém sandított, aztán vissza Travisre. - Elég sok kérdésem volna... De ami most a leginkább érdekel... hogy honnan a picsából ismeritek ti egymást...? - mosolygott bájosan hol rá, hol rám. A látszat ellenére kiérződött belőle a gyilkos hajlam, de ha azt láttam Travis szívesebben beszélne, rá hagytam. Ellenben ez így elég új fejlemény. Lehet Rowannek is köze lehet ahhoz, hogy mi eljöttünk sütizni?
- Ne is próbálkozz semmivel, cowboy, mert egy rossz mozdulat és az egyik barátom vagy téged lő tarkón vagy másik két bent lévő falatozót. Ne kockáztass. Ülj szépen és válaszolj. - engedte ölébe a puskát, de egyik kezét továbbra is rajta tartotta, miközben másikkal az asztalra könyökölt Travis felé és úgy bámult rá.

A new encounter

Oh Dear Alisa, you will never change

Cale bólintott és az autóban maradt. Bekapcsolta az autó rádiót és valami retro rockzenét kezdett hallgatni, közben egy pakli kártyával kezdett különböző cardistry mutatványokat csinálni és bűvésztrükköket előadni saját magának, vagy éppen azoknak, akik elmentek mellette.
A sikolyok még az ő fülét is megcsapták. Ebből tudta, hogy Rowan rendben van.
Mikor az ismerős hang megcsapta a fülem... hát akkor már tudtam, hogy nem fogok jól kijönni belőle. A székemben maradtam, nem kezdtem el ugrálni és egyebeket csinálni. A legjobbnak éreztem, ha nem kezdek el hiperaktívkodni, hanem megőrzöm a hidegvérem.
Leült a társaságomba és üdvözlésül el is törte az orrom. Úgy borultam fel a székkel, mint az alkoholisták a kerékpárral, amikor részegen indulnak útnak. Hamar összekapartam magam és egy adag papírtörlőt nyomtam az orromhoz.
- Neked is szia, drágám, én is örülök neked... - mondtam szarkasztikusan, majd visszaültem a felállított székre és hallgattam a kérdéseit.
Elgondolkodtam, hogy mit kéne neki mondanom. A dolog elég kétesélyes volt. Ha hazudok és az kiderül, lehet agyonlő. Ha elmondom neki az igazat, lehet akkor is agyon lő. Egyik lehetőség sem volt vonzó, ahogy a gondolat sem, hogy valaki éppen rám céloz egy fegyverrel. Alighanem Cale, vagy az a másik.
Most mégis mit kéne mondanom?
Legalább ne mosolyogna ilyen átkozottul jókedvűen...
Az is eszembe jutott, hogy Gyda elvileg a Róka fogságában van, erre itt sütizik velem. Újabb rossz ómen. Ezt aligha tudnám hihetően kimagyarázni, mégis meg kell próbálnom.
- A pszichiátriáról. Együtt voltunk benn egy rövid ideig - feleltem.
Noha ebben volt igazság, ismeretségünknek nem ez a valós története. Ez csak egy szelete.
- Úgy látszik pont elkerültük egymást - mondtam felé pillantva kicsit sem kedves tekintettel. - Látom vidámabb lettél, mióta elmentél tőlem. Fülig ér a mosolyod - jegyzem meg neki kissé epésen, suta mosoly kíséretében.
Miért húzogatom az oroszlán bajszát? Szeretek veszélyesen élni.

When did we see each other face-to-face? Not until you saw into my cracks and I saw into yours. Before that, we were just looking at ideas of each other, like looking at your window shade but never seeing inside. But once the vessel cracks, the light can get in. The light can get out.

Nem sokszor volt alkalmam megfigyelni Rowant, ahogy üzletel vagy olyan emberkék társaságában van, akiket nem szeret és úgy is megöl, de az biztos, hogy ez egy érdekes találkozás. Még sosem láttam dühösnek, és most, még ha csak egy pillanatra is, eltűnt a mosolya, és nem kímélte Travist. Meg is ölhette volna, de inkább csak megütötte, még ha ezzel sem finomkodott. Egyre jobban érdekelt mi lehet a történetük. Azt tudtam, hogy Travist álruhában sem kedveli, de most mintha jobban utálná. Lehet azt hiszi összehaverkodtunk, pedig nem.
- Drágám...? - kérdezett vissza mosolyogva, majd szemeit forgatva, fejét picit rázva, folytatta. - A drágámról jut eszembe... látogattad Jojo kisasszony sírját? Vagy pont telibe szarod őt is...? Végtére is csak szex volt, nem? - somolyogta jókedvűen, mire én a témát hallva elhümmentettem magam kérdőn és hol egyikre hol másikra néztem, hátha valaki megválaszolja miről is van szó.
- Semmi, baba. Ez a nagyok dolga. - legyintett felém, majd újra Travisre nézett, miután már a helyén ült. Ismét. Aztán Rowan feltett egy egyszerű kérdést, amire Travis... válaszolt is, de csak részben igazat. Kissé értelmetlenül és kicsit sem jó ötletnek tartva a hazugságot néztem rá. Nem azt mondom, hogy féltem az életét, ha esetleg Rowan neki esne és megölné, de azért talán nem kéne egyből kinyírni a másikat. A válaszon fel is nevetett és még az asztalra is rácsapott párszor.
- Pszichiátrián?! Mert te pont az a típus vagy, aki ne tudná lefizetni őket, hogy elkerüld a dilit, mi? - vigyorogta, majd felém fordította tekintetét, mire én Travisről rá néztem. Nem hiszem, hogy engem is bántana, de csak erre nem adhatok, hiszen így is biztos kétségei vannak. Travisre néztem a szám harapdálva, majd vissza az igazat váró Rowanre.
- Valóban... voltunk együtt a pszichiátrián, deee... igazából megmentett mikor megtámadtak. - válaszolom bizonytalanul, de őszintén, hol egyikre, hol másikra nézve. Fél igazság. Rá néz Travisre, de ezúttal nem üti meg érte.
- Igen, ez rá vall... Mindig segít a bajbajutottakon, aztán ki tudja mit vár érte cserébe... - felelte a vérző orrút méregetve. Pimasz megjegyzésére még szélesebbé vált vigyora, talán kuncogott is egy, kettőt.
- Igen, az élet nélküled sokkal szebb. Szeretnéd, ha neked is mosolyt kanyarítanék az arcodra, nem kell hozzá csak valami éles... - kulcsolta össze ujjait, miközben kérdőn nézett Travisre, bár választ nem várt tőle. - Vagy inkább játsszuk azt, hogy egy rossz szó és egy kiloccsant agy? - emelte pisztolyt formálva egyik kezét és elcélzott vele a szomszédos asztalnál ülőkre, akik sírva húzták össze maguk. Tudom, hogy nem a keze miatt sírnak, hanem, mert tuják, hogy legközelebb tényleg lelőhetik őket. Leengedte kezét, majd rátámaszkodva az asztalra alkarjával, összekulcsolta őket.
- Őszintén, cimbora... Csak elhagytad a gyűrűt, vagy még mindig egyedül használod a két konyhád? - kérdezte lesajnálóan, kárörvendő mosollyal arcán, de kíváncsian félre biccentve fejét. De mielőtt szóra nyithatta volna száját Travis, befogta neki Rowan, ami tekintve, hogy ott volt a szalvéta és a vérző orra nem lehetett túl kellemes. Még én is fintorogtam egyet, miközben ismét felém fordult.
- Elég pancser, ami a kapcsolatokat illeti... - magyarázta nekem fejét közelebb dugva, halkabban, de úgy beszélve, hogy Travis is hallja. - Sőt... igazából mindenben, de a lényeg, hogy tudnom kell mi folyik itt... Rád hajtott? - kérdezte, de még én sem tudtam eldönteni kíváncsi nézéséből, hogy komolyan kérdi-e.
- Nem, dehogy! - csattantam fel grimaszolva, és ez igaz is volt. Gondolom... De láttam még mindig vár valami indokra. Ha most elárulom neki, hogy Travis átakar állítani az oldalára és rábeszélni, hogy mondjak le róluk, lehet a mostaninál is dühösebb lesz rá és esetleg akkor már a puskája másik végét fogja rá, szóval kicsit betojtam. Nem hülyeségből mondtam, hogy a halálának nem örülnék, de azért Rowan is fontos nekem.
- Igazából pont most tértünk volna rá, hogy... honnan is ismeritek egymást... - motyogom, de még bokáim is össze kulcsolom, hogy ne tűnjön fel, hogy félek attól, amit velem művelne, ha kiderülne, hogy füllentek. Rowan az asztalra nézett, mintha gondolkodóba esne. Én meg Travisre, el ne árulja magát. Ám még mielőtt megszólalhatott volna Rowan az egyik remegő pincérlány kihozta neki a csokis turmixot és a frissen készített gofrikat, amik tényleg házikót formáltak a tányéron. Ő meg szépen neki is állt miután megköszönte, de azért nem feledkezett el a beszélgetésről sem.
- Na és mit felelsz rá Travis fiú? Honnan ismerjük egymást...? - nézett evés közben rá, majd rám kapta tekintetét. - Igazából azt meg is tudnánk mutatni, ami azt illeti... - vigyorodott el sejtelmesen, majd lassan vissza pillantott Travisre. - Meg van még a szobám? Ki ugorjunk hozzád egy kis nosztalgiázásra?

A new encounter

Oh Dear Alisa, you will never change

Nem válaszoltam neki. Végtére is a hallgatás beleegyezés, ami jelen esetben is igaz volt. Nem látogatom a sírját, pedig tisztességes eltemettettem. De nem viszek ki neki még egy virágot sem. De ez nem az ő dolga volt. Nem szokásom halottakhoz kijárni. Egy virág és néhány ima rajtuk már nem segít.
Gyda felé néztem.
- Ő is tanúsíthatja, hogy még alkalmat sem adtak rá. Egyszerűen bekasztliztak engem, mint valami veszélyes elmebeteget. Még azt se akarták elhinni a számból, ami igaz volt.
Fenyegető, meg persze pimasz szavai hatására méregettem őt.
- Még mindig nem tudtad túltenni magad a sérelmeiden, de most már az egód is akkora lett mellé, mint egy kaiju, mindeközben játszod a vérző szívű lelkészt. De a te köreidben bizonyára így lehet érvényesülni.
Rákérdezett a konyhára, ám mire újra beszólhattam volna azt megelőzően ő fogta be a szám. Szúrós pillantást küldtem felé.
Szemeimmel ide-oda jártam, közben az embereket is néztem, akik finoman szólva is féltek. Szemeimet végül az ételre futattam, amit Rowan evett-ivott. Gyerekes, hízlaló és semmi haszna...
Gyda felé pillantottam.
- Ő a volt szeretőm... - sóhajtottam, noha ki tudja mi is volt nekem ő akkor. Azon gondolkodtam, hogy vajon elmeséljem-e neki a történetünket, vagy ne. Végül úgy döntöttem tartozom Gydának is annyival, hogy őszinte leszek és Rowannek is tartozom azzal, hogy beismerjem, igen is bűnös vagyok valahol azért, ahová jutott.
- Évekkel ezelőtt ismerkedtünk meg, amikor munkát adtam neki és sokat tanítottam, képeztem őt, meg hát... törődtem vele... aztán egyszer... összefeküdtünk. Meg még máskor is. De... am... nekem az... - kerestem a szavakat. - akkor még talán nem jelentett túl sokat és hagytam, hogy egy nő fontosabb legyen nekem, mint ő és lett egy kisebb tragédia, majd kirúgtam őt a házamból közel hat év után...
Az asztalt fixíroztam, ugyanis egyikükre se akartam ránézni.
- Én megmondtam neked... nem vagyok olyan jó ember, mint hisznek...
Elgondolkodtam Rowan szavain. Megmutatni? A szobája?
Már csak azért is rábólintottam, hogy biztonságos távolságba kerüljünk az emberektől. Inkább leszek vele kettesben... vagy leszek velük ahányan lesznek, minthogy itt maradjunk az ártatlan emberek között.

Mikor Rowan úgy döntött mehetünk, akkor kimentünk a kocsijukhoz, ahol Cale nagyban bűvészkedett az embereknek és egy cilinderbe pénzt gyűjtött.
- Ez volt a lapja?
- Nem.
- Majd ez lesz, nézzen csak ide! - meglengette a lapot a levegőben és visszatette a pakli tetejére. A lap átváltozott rázás közben. - Ez volt a lapja?
- Igen az! - tapsoltak.
Ketté emelte a paklit és egykezes legyezőket nyitott a lapokból.
- Húzzon ön is egyet! Amelyikből szeretne, amelyiket szeretné.
A hölgy húzott is egy lapot, Cale összecsukta a legyezőket és a paklit egybe rakta. Átvette a húzott lapot és mindenkinek megmutatták. Pikk hatos.
Cale átvette tőle a lapot.
- Jól nézzék meg - a lapot a markába fogta, majd morzsolni kezdett és a lap eltűnt. Kinyitotta üres tenyerét, az emberek pedig csodálkoztak. - Nyújtsa ki a tenyerét - kérte, a nő kinyújtotta, Cale Csettintett, ujjai közül mintha csak papír maradványokat morzsolt volna a forgácsszerű darabokat hullajtott a nő tenyerébe, majd tenyerét az ő tenyerére tette. - Most összerakjuk kártyáját a morzsákból - mondta, csettintett és mikor elemelte saját tenyerét, már ott volt újra egyben a lap.
Újra taps, majd a paklit ismét kezébe vette. Megmutatta, hogy minden lap képpel lefelé van, csak hátlapokat láttak. Összecsukta a paklit és kezébe vette a pikk hatost és újra eltüntette. Csettintett és a lap képpel felfelé megjelent a pakliban. Ismét dobtak némi pénzt a kalapba.
Az emberek azonban hamar felfedezték a jöttünket, amitől szélnek eresztették magukat. Cale nagyban csápolt felénk és megemelte a paklit és megrázta a cilindert, hogy csörögjön benne a pénz.
- Hehe! Összebűvészkedtem a fagyi pénzt! - nevetett. Visszaült a kocsiba és felénk nézett. Pontosabban Rowan felé. - Ez itt a Liam taxisszolgálat. Hová lesz a fuvar?
Nem örültem neki, hogy még ez az őrült is itt van. Rowant még csak-csak le tudom szerelni, meg tudom győzni, de ez a fékevesztett örült már nehezebb eset. Rowannak vannak érzései és tiszta gondolatai, nem öl meg csak úgy valakit, de Liam már neccesebb. Őt nem érdekli senki és semmi, annyi érzés sincs benne, mint Ted Bundyban volt, ha volt... Gondol egyet és úgy lelő, mint egy sérült kutyát és még röhögve viccet is mondd mellé, rajtam meg most egy golyóálló mellény sincs...
Pláne ha még el is kezd hallucinálni, vagy megjelennek a fejében a paranoid gondolatok.
Az ő ittléte pedig azt jelenti Lockhart sincs messze. Lefogadom követni fog minket ő is és talál egy szép kis helyet, ahonnan vígan agyonlőhet, ha gondjuk lesz velem.

When did we see each other face-to-face? Not until you saw into my cracks and I saw into yours. Before that, we were just looking at ideas of each other, like looking at your window shade but never seeing inside. But once the vessel cracks, the light can get in. The light can get out.

A mai nap már így is teljesen feje tetejére lett állítva, de ez a cukrászdás eset messze vitte a pálmát, pedig néhány órával ezelőtt még majdnem megvakított egy őrült gyilkos. Azok után, amit Travis kapott Rowantől, nem mertem nagyon hazudni, hiába ápoltunk jó kapcsolatot. Ismerem annyira, hogy tudjam, szórakozottságában sem ütne meg még véletlenül sem, de ez a pillanatnyi változás, amit látni véltem arcán arra utalt, hogy mégsem ismerem eléggé. Ettől függetlenül továbbra is a barátomnak tartom, mert a vad viselkedése ellenére tudom, hogy van, mikor kenyérre lehet kenni. Ettől függetlenül szinte állandóan azt figyeltem ki mit mond, és Rowan miként reagál rá.
- E-ez igaz. Még szobát is kapott. - motyogtam alá támasztva Travis szavait, miközben róla Rowanre pillantottam. Eleinte csak fürkészte igazat mondok e - mintha bármikor is hazudtam volna neki - majd nevetve csapkodni kezdte az asztal, mert szerinte tréfásan hangzik, hát még az elképzelése.
- Ez a mostani egészségügy... már nem az igazi, mi? - vigyorogta hahotázás közben Travisnek, mert tényleg jót szórakozott a másik kínján, bár őszintén... szerintem is megérdemelte Travis. Nem is értem most minek falazok neki. Mikor viszont visszaszájalt, azt hittem Rowan lepuffant egy vendéget, ám helyette csak vigyorogva hallgatta, ami szélesedett mondandója végére.
- Így van, cimbi! - bólintott rá jókedvűen, majd visszább vett derültségéből és fenyegetőbbre vagy inkább gunyorosabbra vette a hangszínét. - És te? Tudsz érvényesülni akár csak egy körben is...? Vagy adjunk lejjebb, mondjuk egy nőnél? - pimaszkodott újfent elnevetve magát ezúttal mélyebb, gonoszabb hangon. Nem tudtam hová tenni Rowan kérdését, és őszintén, bár sejtettem, hogy elég meredek történetük lesz, igazából Travis már az első kijelentésével úgy lesokkolt, hogy az állam majdnem az asztal verdeste, úgy leesett, a szemeim pedig majd kiestek. Nem akartam hinni a fülemnek, valahogy olyan baromságnak hangzott. El is néztem a rémült vendégek felé, nem-e van valamelyiknél kamera és csak szórakoznak. Mert ez biztos nincs így. Kizárt. Fejem csóválva néztem Travisre, teljesen visszautasítva a válaszát, majd Rowanre, aki jóízűen tömte a gofrit és szürcsölte mellé a turmixot, miközben hol rám, hol rá nézett, de bólogatott is nekem, hogy ez bizony így van. Nem csak, hogy nem akarom, nem is tudom elhinni. Travis olyan történtet mesélt el, amit nem csak, hogy nem lehet elképzelni róluk, de még kifogásnak is harmat gyenge. Ez egy bullshit, kérem szépen. Még hozzá nem is kicsit. Oké, akadnak közös vonásaik, de hogy akár egy napot is együtt töltsenek. Ráadásul még egymáshoz is érjenek. Ez főleg Travis felől tűnik teljes képtelenségnek, és még le is süti tekintetét az asztalra, mintha még mindig ennyire kínos volna, vagy bűntudata lenne.
- Óóó, ne szépítsd nagyfiú! - paskolta tarkón a vérző orrú férfit. - Mi az, hogy "talán", meg, hogy "akkor még"? Ezek közül egyik sem igaz. Te már akkor és most is pontosan tudod, hogy csak szex volt, semmi több. Ne próbáld meg sajnáltatni magad, én sem hüppögök, mert olykor meg ölök valakit. Vállald fel... legalább ezt!! - vágott rá dühében erélyesebben az asztalra, még én is összerázkódtam. Olykor még most is el-el tűnt arcáról az az örök jókedv, és ebből kezdett körvonalazódni, hogy Travis nem hazudott, és ő Rowan számára pont olyan örökké fájó múlt, ami hozzátett, hogy... hogy most itt üljünk hárman és gyilkos légkörben témázgassunk rossz dolgokról, ahelyett, hogy mindenki élné békésen az életét. Ez a méregszerű harag, ami a semmiből bukik elő belőle sokkal ijesztőbb, mint mikor vihogva szúrkál valakit hasba. De most újfent felnevet, miközben csóválja fejét és egy újabb gofri szelet után nyúl.
- Asszondja' "kisebb"... És még én vagyok az őrült meg a szociopata... - kuncogta, majd felém fordította fejét miközben egyszerre a pofijába tömte az egész szeletet. - Megöltem a barátnőjét. Ez a "kisebb" tragédia. - válaszoltam teli szájjal vicceskedően magyarázva. Nem szándékoztam beleszólni, de nem minden volt tiszta, és még mindig annak sokkja alatt voltam, hogy ők ketten... hát jah.
- De miért tetted? - kérdeztem lebiggyesztett szájjal, mert az nekem is leesett, hogy Travis megcsalta vagy nem is tudom erre mi a pontos kifejezés, de azért emiatt megölni valakit. Pláne, ha akkor még normális is volt.
- Hát nem egyértelmű? - nyelte le a falatokat, majd utána folytatta csak. - Féltékeny voltam, csalódott és borzasztóan össze voltam zavarodva. De végülis mindegy volt a végkimenetel, mert így is úgy is kirúgott volna... - legyintett kezével, s úgy beszélt, mintha Travis itt sem volna. - A nő megmondta, hogy kibaszat vele... Így mondjuk megspóroltam egy kis időt, de mindegy... - magyarázta aztán hangos szürcsölésbe kezdett, lassan a turmix felét le is tudva. Azért ez elég szomorú. Mármint a történet összessége. Nem tudom kit kellene hibáztatni, hiszen egyikük sem tagadta, hogy kedvelték egymást, ugyanakkor nyilván a nő sem tudott semmit a köztük lévő viszonyról, érthető, hogy nem vonult vissza. Travisre néztem, miközben ő az asztalt bámulta, láthatóan bántotta a dolog, de hogy pontosan melyik része, azt nem tudom. Nekem viszont az jött le a sztoriból, hogy évekkel ezelőtt egyikük sem ilyen volt, mint most. Ellenben mindketten boldogok lehettek, hiszen Travis maga mondta, hogy törődött vele, tanította, lényegében, hát nem azt mondom, hogy mintha a fia lett volna, mert tekintve az utána lévőket ez így eléggé nem állná meg helyét, de a lényeg, hogy fontos volt neki. Rowannek pedig szintén, hiszen láthatóan még mindig elég rosszul reagál rá, bár próbálja palástolni. Egészen elszomorodtam a végére, pedig az elején majdnem hangosan ki is bukott belőlem, hogy Travis meleg. Most pedig valahol irigylem a régi énjüket, mert bár még mindig hihetetlen, hogy nem csak, hogy ismerték egymást, de még jóban is voltak, sőt... viszont ilyen barátságok se túl gyakran születnek és mint az ő példájuk is jól mutatja nem is tartanak sokáig, de attól még én is örülnék egy ilyen barátnak. És még csak szeretőnek sem kell lennie, csak ne érezzem mellette, hogy mindig mindennek meg kell felelnie. Eme gondolatra pedig azért halványan el is mosolyodtam, miközben elpillantottam Travis felé.
- Tévedtem abban, amikor azt mondtam nem ismered azt az oldalát, mert most kiderült, hogy te ismered kettőnk közül leginkább a jobbik felét. - motyogom elmosolyodva, na persze nem olyan gúnyosan, mint Rowan, aki bár hallott mindent jobban lekötötte az evés, hogy mielőbb elindulhassunk. - Abban viszont igazam volt, hogy akár még... jóban is lehettetek volna, mivel, hogy... voltatok is.
Mindezek ellenére engem felvillanyozott a gondolat, hogy még közelebbről is megismerhessem a közös történetük részleteit, így én sem ellenkeztem. Mikor Rowan befejezte a kaját, felkelt az asztaltól, aminek zajára még jobban összehúzták magukat az emberek, majd a pulthoz lépett és a zsebébe nyúlva némi borravalóval kifizette amit evett, és mellé még egy előre csomagolt nagyobb tripla csokis sütit is, majd egyik kezében a sütivel, másikban a puskával előre terelt minket. Engem nem zavart, de ha Travis nem kelt fel magától, akkor Rowan felcibálta a székből.
Odakint meglátva Calet, örömködve rohantam oda, majd bemászva előre meg is öleltem.
- Hé! Azt hittem megsérültél! De örülök, hogy jól vagy. - nyomtam egy gyors puszit még a halántékára, addigra nézői már úgy sem voltak, így semmit sem zavartam meg. - Nagyon haragszol, hogy elvettem a lehetőséget tőled, hogy megöld a dokid? - kérdeztem bűnbánó szemekkel, mert azt gondolom ez fontos volt neki, én mégis elrontottam. Közben hátra beültette Rowan Travist, majd ő is beült mellé. Most picit morcosabb volt pofira, de talán csak, mert még zavarták az emlékek. Végül Calere mosolygott.
- Magánál jobb taxist keresve se találnék... - mosolyogta, és közben át is nyújtotta neki a csokis kekszet. - Teszünk egy kis kitérőt Travis fiúhoz, aztán meglátjuk miként ér véget a nap... Szegényke beütött a nóziját és itt már fogyóban volt a szalvéta... - veregette meg Travis hátát, majd bemondta a címet. Én közben azon kezdtem el gondolkodni, hogy bár szinte semmi esélyt nem látok rá, talán valahogy megpróbálhatnám kibékíteni őket. Akkor lehet... hogy egy fokkal szebb lenne ez a világ. Nekik biztosan.

A new encounter

Oh Dear Alisa, you will never change

Nem respektáltam, nem volt értelme.
Tudtam érvényesülni, méghozzá az elektronika és az üzleti világban. Ott, ahol megvan a helyem. Igaz, nem igen voltak barátaim és nők sem nagyon akadtak részemre, de... nem azon múlik az életem. Rossz érzés volt egyedül lenni, de a munka és a Róka élete lekötött annyira, hogy ne zuhanjak emiatt magamba.
A beszélgetés egyre kényesebb területeket érintett, főleg a magánéletünket, miután "vallomást tettem". Összerezzentem az erőszakos ütésre. Még a végén valakinek tényleg meg kell halnia az indulatok miatt.
Ismerjem be? De hát még most sem tudtam pontosan mi volt köztünk. Kezdtem igen csak rosszul érezni magam, hogy ekkora nyomás nehezedik rám. Ez az egész helyzet.
Inkább bólintottam.
- Oké... beismerem. Csak szex volt... - mondtam végül, bár én nem voltam benne biztos.
Szerintem annál azért több volt, de nem annyira, hogy azt érezzem el kéne neki köteleznem magam. Akkor is bizonytalan voltam és most is bizonytalan vagyok.
Nem azért fogalmaztam úgy, hogy kisebb, mert én ezt így élem meg, csak nem akartam, hogy Gyda tudjon róla, hogy ő volt Josephine gyilkosa. De úgy tűnik Ő büszkén vállalja előtte is.
Megvártuk, míg ő eszeget, iszogat, de mikor oda került a sor önként mentem velük.
Mibe keveredtem már megint? A rohadt életbe. Ha ezt tudom, akkor inkább a föld alatt töltöm vele a napot az oduban, de akkor még jó ötletnek tűnt kimozdulni. Szerettem volna, ha nem érzi magát mellettem fogságban, márpedig a föld alatt a bunkerban nem volt számára túl barátságos a légkör. Azt hittem a környezetváltozás jó hatással lesz majd a beszélgetésre, a kapcsolatunkra, de most rajtunk ütöttek és ki tudja mit tervez velem. Pláne, hogy az az elmeháborodott is jött vele. Őrültek...
Én pedig fegyvertelen és védtelen vagyok. Egy rossz mozdulat az egyik felé és a másik átlövi a fejem...
Nem túl jó kilátások.
- Tök jól vagyok! - vigyorgott az őrült, én pedig figyeltem, amint Rodolfo és Alice "enyelegni" kezdenek. Hát... Gyda már csak ilyen. Lehetne jobb ízlése is, mint ez a két flúgos, de már most látom, hogy elbuktam harcomban.
Legyintett.
- Rá se ránts. A lényeg megtörtént, a körülmények nem fontosok. Meghalt, veszély elhárítva. Élhetjük nyugodtan az életünket - vigyorgott és átvette a kekszet is, amiből fogyasztott is, miközben izzította a kocsi motorját.
- Köszi cimbi - vigyorgott és mikor megkapta a címet elindult arra, amerre az út nem volt túl hosszú és azért a környék is szép volt.
Színpadiasan lebigyesztette ajkait.
- Ooo... ez szomorú, nagyon szomorú... - sóhajtott fejét rázva, de éreztem, hogy cseppet sem őszinte, sőt, kitűnően szórakozik. Ahogy a visszapillantóban megláttam szemeit, láttam, hogy lelki szemei előtt már látja, amint a csatornapatkányok átrágják magukat a szemgödreimen keresztül.

When did we see each other face-to-face? Not until you saw into my cracks and I saw into yours. Before that, we were just looking at ideas of each other, like looking at your window shade but never seeing inside. But once the vessel cracks, the light can get in. The light can get out.

A kocsiban agyaltam útközben, amiről odabent szó volt. Kellemetlen témát feszegettünk ez tény, de elgondolkodtatott az egész. Ahogy pedig egyre inkább hihetőnek éreztem a sztorit, az is megfordult a fejemben, hogy esetleg megint összehozzam őket. Gőzöm sincs hogy és mikor, meg hol, de így felvetett ötletnek nem volna rossz. Igaz... azt sem szeretném, ha Rowan felhagyna a mostani... szakmájával, és Cale is a barátunk maradna, így elég sok plusz megoldandó volna mellette, de azért, talán nem lehetetlen. Talán, ahogy Rowan is el tud nézni dolgokat Calenek, Travis is elnézne dolgokat Rowannek. Travis végre nem volna magányos és boldogtalan, plusz lehet Rowan sebe is begyógyulna. Gyermeteg gondolat ez az egész? Meg lehet...
- Örülök, hogy boldog vagy. - néztem Cale felé mosolyogva, miközben vezetett. - És annak is, hogy eljöttetek értem, bár cseppet sem féltem már. - tettem hozzá nagy lányosan. Igazából ezt a gyilkolósdit már jóval korábban is megtehettük volna, és akkor már régebb óta lehetne ilyen felszabadult, de tudom milyen, mikor az ember ragaszkodik valakihez, vagy valamihez.
- Hű! Azta! Ez a ház nagyobb, mint ahol Lazare vagy én laktam! - csodálkoztam, mikor megérkezve le is parkoltunk az egyik ház mellett, vélhetőleg Travisé mellett. Nem is értem minek ekkora ház... mármint még két embernek is hatalmas. De ahogy kiszálltunk és elnéztem a többi ház felé, azok sem voltak kisebbek. Én a lakásokhoz szoktam, szóval ez elég brutálisnak tűnt.
- Jézusom, szerintem ne is váljunk szét, mert eltévedünk... - vártam be őket, nem tudom Cale jött e velünk, de ha igen, őt is meg vártam. Persze Travisnek kellett előre mennie, mert neki kellett ajtót nyitnia, de ez nem különösebben zavart senkit se. Rowannél még mindig puska volt, amit előszeretettel lóbált maga mellett, mint egy baseball ütőt vagy kulcsokat.
- Semmit sem változott. - jegyeztem meg Rowan, ahogy végig nézet a ház külsején, majd el a szomszédok irányába, de már elég késő volt, hogy bárki is kint lebzseljen. Ellenben pont emiatt az sem ártott, ha nem hangoskodunk, nehogy ránk küldjék a hadsereget.
Ha csak Travis nem akadékoskodott, akkor így vagy úgy, de bejutottunk. Rowan előre engedte, de én szinte be se léptem, mikor néhány lépés után Rowan megragadta Travis felsőjét egy kézzel és a falnak nyomta.
- Emlékszel még...? - sziszegte fogai közt vigyorogva Rowan. - Én indítottam el, de te kezdeményeztél előbb... - markolta erősen a felsőjét, és kezdtem azt hinni, ahogy ott álltam tőlük fél méterre, hogy Rowan nem az emlékek felidézése miatt jött ide Travissel és velünk, hanem, hogy véget vessen az egésznek azzal... hogy hát megöli Travist. Ebből az állapotból pedig ki kellett őket mozdítani, mert nem örültem volna, ha tragédiával végződik a nap. Főleg nem ilyen hamar. Szóval elpillantok mivel tudnám elvonni a figyelmük, aztán megtalálom a földszinti konyhát.
- Hű! Hát itt van minden! - hüledeztem hangosan, de mondjuk tényleg le is döbbentett. Oké, fagyigépe nem volt, ami nekem igen, de pl minden más meg igen, olyan gépek is, amiket én csak munkahelyen vagy boltokban láttam. Igaz a konyhába nem csalom ki őket, de hallom, hogy mozgolódnak és hogy Rowan elengedi Travist, aztán a lépcsőkhöz sétál.
- Gyere Gyda, mert eltévedsz...! - szólt nekem hangosabban, és bár nem tudtam eldönteni, hogy viccel-e vagy sem, végülis így is utánuk eredtem és a lépcsőn már együtt mentünk fel. Az első szoba ajtaja nyitva volt, így gondoltam nem baj, ha ki is tárom az ajtót. A szoba még így este is szinte vakító volt a fehérsége miatt.
- Uram isten, mekkora ágy! Nagyobb, mint a komplett lakásom volt! - robbantam be a hófehér szobába és már majdnem rávetődtem, de már ugrásra kész voltam, mikor Rowan megint közbe szólt.
- Ne piszkolj össze semmit, ez a szerencsétlen, boldogtalan és magányos ember nem szereti, ha piszkos valami. - figyelmeztetett miközben finoman lökött egyet Travis vállán, én meg feléjük fordultam némi csalódottsággal, majd ki is csoszogtam a szobából.
- Ahj máár, abban az ágyban mindannyian simán elférnénk... - nyafogtam, mert igazságtalannak éreztem, hogy nem próbálhatok ki semmit, ha már itt vagyunk. Olyan, mintha egy vidámparkban lennénk, de nem ülhetek fel semmire. - Nem csodálom, hogy gyilkoltál. Ilyen helyért én is ölni tudnék... - viccelődtem kicsit, bár úgy különösebben nem hallottam, hogy Rowan nevetett volna, pedig vicces volt. Aztán kicsit tovább sétálva megálltunk a következő szobánál, aminek Rowan el is fordította a kilincsét, de zárva volt. Én kérdőn ránéztem, hogy most mi van, mire ő meg Travisre nézett. Igazából nem tudom akkor mit csinálunk, ha már egy full másik szoba vár minket odabenn, de Rowan előszeretettel rögtönöz, így gondolom mindenre van terve. Ám, amikor Travis kinyitotta akkor derült ki, hogy tulajdonképpen minden pont olyan volt, mint ahogy Rowan itt hagyta. Gondolom, mert én nem láttam, ám tekintve a falakon lévő zenés és képregényhősös posztereket, a székre terített kapucnis pulóvert, a sarokban lévő edző holmikat és az ajtótól néhány méterre földön heverő félkész kirakóst, szerintem nem is nagyon jártak idebent. Az eddigi felfedezős lelkesedésem át is csap néma szomorúságba, mert bár nem voltam se szem, se fültanúja az utolsó napjuknak, szinte látom magam előtt, ahogy a békés nap hirtelen pokolivá válik és üvöltöznek egymással, talán meg is ütik egymást. Előbb Rowan lép be- vagy Travis, ha megelőzi - és körbenéz, minden bizonnyal őt is meglepi, hogy a szobája semmit sem változott. Azért ez mondjuk valahogy a szomorúságon túl szerintem tök aranyos. Ki tudja miféle indoktól vezérelve hagyta meg így a szobát Travis, ahelyett, hogy megszabadult volna Rowan minden apró emlékétől. Na ne mondja már nekem senki sem ezek után, hogy ez csak szex volt... Az idősebbek hajlamosak nagyon leegyszerűsíteni a dolgokat, hogy azt higgyük milyen erősek lesznek tőle. Nagyjából a szoba közepén állt meg Rowan, de mióta kinyílt a szoba ajtaja egy halk szusszanás nem hagyta el a száját, szóval picit elkezdtem aggódni. Egy ideig a lába mellett lévő színes kirakóst nézte, majd tekintete lassan felkalandozott az íróasztalára, amihez odalépve végig is húzta ujjait. Háttal volt nekünk, így az arcát nem láttuk, de kétlem, hogy most is jókedvűen mosolyogna. Az asztalon még egy általa kézzel írt kis cetlit is talált az aznapi teendőkkel, amikből persze minden ki volt húzva. Aztán elballagott a ruhás szekrényéhez is, amibe bele is lesett kicsit, bár szerintem csak az emlékek miatt, semmint, hogy ellenőrizte volna. Róla lassan én is elpillantottam az éjjeli szekrénye felé, ahol többek között volt egy menő villám formájú lámpája, előtte pedig egy világítótornyos képeslap, aminek a sarkai már eléggé meg voltak tépázva, tehát egyszer valahova fel volt szögezve, aztán le lett tépve, de végül nem lett el rakva. A székre terített pulcsi méretéből láttam, hogy tényleg elég régen ismerkedhettek meg, bár az egész szoba olyan tini szoba jellegű volt, ami egyrészt tök aranyos, másrészt nagyon szomorú. Idővel letámasztotta a puskáját a magas ruhásszekrény oldalának és az edző holmijaihoz lépve, lábával óvatosan megpiszkálta azokat. Féltem most hozzászólni. Nem azért, mert esetleg dührohamot kap és egy lökéssel lelök mindkettőnket az emeletről, hanem, mert attól féltem, hogy esetleg olyan paszban van, amit én most nem szeretnék látni. Nem hallottam, hogy szipogna vagy ilyesmi, de alapvetően nem is szokása ilyen sokáig, ilyen nagy csendben lenni. Felnéztem Travisre, hogy lássam vele mi a helyzet, bár mivel ő itt lakik, gondolom nem különösebben rázta meg a dolog. Aztán megpillantottam az ágy alatt egy cipős dobozt és bár nem akartam illetlen lenni, ki tudja miként végződik a mai nap, szóval eleget téve a kíváncsiságomnak odamentem és kihúztam. Először azt hittem tényleg egy 44-es nike cipő lesz benne, de nem. Ó, de nem ám, annál sokkalta nagyobb kincs volt benne. Emlékek voltak benne, persze legtöbbjük olyasmi, aminek történetét csak ők tudhatták, vagy csak Rowan. Mint az apró, egy jó pár éves edző bérlet és ehhez hasonlók. Na de volt ám benne egy kisebb fotó album is, amit viszont vétek volna kihagyni, pláne, mert rohadt kíváncsi voltam rá, hogy néztek ki fiatalon, mert csak ilyen öregen és hegesen tudom őket elképzelni. Szóval amíg Rowan a szoba végében járkált, én felültem az ágyra és fellapoztam az albumot. A szoba keserű hangulata ellenére a képek azért mosolyt csaltak az arcomra. Mondjuk azok mindig, csak nekem oda lettek a családi fotóim, a nevelőszüleimnél meg már nem készültek olyanok, amiket szívesen visszanéznék.
- Úr isten, Travis, de kis fiatal voltál! - kuncogtam, de alig bírtam visszafogni a nevetésem. Lábfejeim is összekulcsoltam közben izgatottan, és felemelve az albumot, ha még mindig az ajtóban állt meg mutattam neki az első képet, ahol ugyan egyedül volt, de alig lehetett rá ismerni.
- Mintha több hajad is lett volna, hmm... de azért az öregség jobban áll... - pillantottam fel rá, majd visszaengedtem ölembe az albumot és lábaim hintáztatva lapoztam tovább. Akkor jött velem szembe az első közös képük, ahol Travisre se nagyon lehetett rá ismernél, de Rowanre még annyira se. Őszintén szólva csak a vörös hajáról tippeltem volna meg, hogy ő az, de olyan 17-18 lehetett, teljesen normális pofival. Mondjuk a szemei sem változtak semmit szinte, de valóban elég szokatlan látvány volt őket így egymásba karolva látni. A fotó alá volt írva a pontos dátum és az, hogy akkor vette fel Travis dolgozni és lakni Rowant. Aztán voltam róluk fotók, ahol különböző programokon vettek részt, és olyan is, ahol Rowan elmélyülten szerel valami kütyüt, miközben Travis mellette mutogat és magyaráz. Volt ahol külön voltak és olyan, ahol együtt pózoltak, de szinte mindegyiken mosolyogtak. Akadtak közös edzős képeik, durva volt látni, hogy Rowan is hogy kigyúrta magát néhány képpel odébb, igazából most látom először félpucéran, de szerintem Travist is... Olyan képet is találtam, ahol Rowan épp arcon cuppantotta Travist, ami így elmondva is totál szürreális elképzelés volt, de így képen viszont látva is nagyon durva. A képek közt mindenféle írás, vicces megjegyzés volt, kis firkák, szivecskék, matricák, mindegyikhez volt dátum is. Aztán ahogy lapoztam a következő oldalra, üres volt, és onnantól mindegyik, pedig még bőven akadt benne hely. Szívem szerint, bármilyen szomorú vége is lett az egésznek, én eltenném az albumot, hogy megtartsam emlékbe helyettük is, és, hogy emlékeztessem magamat is, meg őket is arra, hogy néha milyen képtelen dolgok valósulnak meg.

A new encounter

Oh Dear Alisa, you will never change

Mikor megérkeztünk közelebb mentünk a házhoz, végül benyitottam a házba és beljebb léptünk, ám nemsokra rá a falhoz nyomott. Vajon ez csak kezdeti reakció és nem lesz több ilyen, vagy később, amint egyre többet lát majd a házból egyre jobban el fognak szabadulni az indulatai?
Nem tudtam mire gondol. Ki kezdeményezett, meg mit meg mi indult el? Zavaros volt és nem volt egyenes. Nem tudtam mit gondol; mire céloz?
Végül elengedett és közeledtünk a szobák felé, mikor Gyda másodjára is elkalandozott, ezúttal a szobám felé. Nem értettem Rowant hol érdekelte, ha bármit is összepiszkol, hiszen ellenségek voltunk, örülnie kellett volna. Talán csak a megszokás.
Elérkeztünk Rowan egykori szobájához, melyet önként nyitottam ki. Zsebemből elővettem a kulcsot és kinyitottam az ajtót, Rowant pedig előre engedtem, had nézze csak meg a múlt egy befagyott pontját. Mert a szoba pont úgy nézett ki, mint akkor a múltba az utolsó együtt töltött napon.
Magának valóan, csendesen, lassan méregette fel a szobát; Gydával ellenben, akiben dúlt az energia és a kíváncsiság. Akár a tűz és a víz...
De legalább a puskát letette, már az is valami. Van remény, hogy nem nyír ki...
Cale felé fordultam, akit láthatóan csak a kártya érdekelt, amit a szoba falának dőlve pörgetett-forgatott az ujjai között. Kevert, emelt, flörisezett. Megállapítottam, hogy megszállott kártyás, vagy csak Shane halála miatt ilyen bezárt.
Szó-mi szó, engem is megrohamoztak az emlékek, pedig időközönként be-be szoktam jönni a szobába. De még mindig hatással van rám. Túl hirtelen lett vége... túl rosszul lett vége. Igazából nem kellett volna megtörténnie, de minden annyira rosszul alakult és annyira hirtelen, annyira kegyetlen módon...
Rowan felé fordultam, de mikor Gyda felszólalt én is és Cale is felé fordultunk.
Nem mentem közelebb, nem akartam látni a képeket, nem kellett még több kellemetlen, fájdalmas emlék. Cale azért odament és Gyda mögött állva szemügyre vette a képeket. Elővett a lila zakó mellkasi zsebéből egy tollat, majd átszúrta vele a képen lévő fiatal Travis arcát, ott, ahol a szeme volt. Nevetett, majd megköszörülte a torkát.
- Bocsánat... - sóhajtott. Felfelé megrántotta a tollat, mintha szét akarná szaggatni a képet hosszában, ám a legnagyobb döbbenetre a kép sértetlen volt. Mintha sose hatolt volna át rajta a toll.
Megveregette Gyda vállát és eltette a tollat.
- Klasszikus - utalt a toll trükkre.
Rowan felé fordultam.
- Mit akarsz most? - kérdeztem fátyolos hangon, szerényen, meghunyászkodóan.
Eléggé ideges voltam mik a tervei, mik fognak történni. Mit akarnak itt velem és a házammal. Biztos nem csak a cuccait akarja elvinni...

When did we see each other face-to-face? Not until you saw into my cracks and I saw into yours. Before that, we were just looking at ideas of each other, like looking at your window shade but never seeing inside. But once the vessel cracks, the light can get in. The light can get out.

A szomorú pillanatokat leszámítva szerintem érdekes élmény volt kicsit Travis életébe is belelátni a barlangon túl. Mintha egy teljesen normális, túl sok pénzt összegyűjtött és a fontosabb dolgokat elhanyagolt férfi lenne. Hát öhm... leszámítva az első felét, végülis igaz. Szép, bár tekintve mennyire balszerencsés a párkapcsolatban értelmetlenül nagy háza van, de tetszik a stílusa. A fehér királyság óta nekem is a fehér az egyik kedvenc színem. De legalább is nem a vörös. tetszettek a képek is, viccesek és aranyosak voltak, bár közben el is szomorított egy kicsit a tudat, hogy amiket látok annak ma már nyoma sincs.
- Hé!... - szóltam rá Calere, amiért régi képeket rongál meg, de egyet legalább is. Vagy is azt hittem. - Hű! - kaptam fel a fejem a toll felé, amit éppen készült elrakni, de én utána nyúltam. - Mutassa csak miszter! - vigyorogtam, hogy én is megnézhessem magamnak azt a tollat. - Te kis lókötő, ez nem is igazi, mi? - csóváltam fejem mosolyogva, miközben, ha volt rajta kupak leszedtem, aztán megnéztem a hegyét, bár nem tudom pontosan mit kerestem rajta, szóval végül hátra fordultam felé és rajzoltam egy smilet az arcára, hogy ellenőrizzem, hogy fog-e a toll. Ha fogott, akkor a trükkje engem is épp úgy megfogott. Ha nem, akkor biztos volt vele valami sunyiság. Amíg pedig mi dedósok módjára elvoltunk, Rowan szinte végig járta a szobát egy-egy dolgot meg is érintve, miközben bizonyosan agyalt. Talán, ha Travis nem szólítja meg, soha nem is lép ki abból a csendes hangulatból, amiben volt. Így viszont a kérdésre egy idő után felemelte fejét, majd vállai emelkedéséből feltételezhetően mély levegőt vett, aztán vissza bandukolt a puskához, felvette és megcélozta vele Travist.
- Véget vetünk a közös emlékeinknek. - válaszolta, bár se nem vigyorogva, se nem mosolyogva, inkább bosszúsan és eltökélten. A puska láttán ugrottam fel az ágyra hajítva az albumot és léptem közéjük, Travis elé és Rowan felé.
- Wow, wow! Talán esetleg nem kéne így elhamarkodni a dolgokat... - emelem fel karjaim, mint a filmekben, mikor megakarnak nyugtatni egy lövöldözőt. Nem feltétlen Travisnek akarok jót, de Rowannek semmiképp sem rosszat. Már pedig, ha ismerte Travis címét, réges-rég megölhette volna, ha tényleg ezt akarná. Lehet még mindig kettyós vagyok, de jobban olvasok a sorok között, mint bárki más. Noha igazából gőzöm sincs mit mondhatnék, amivel lebeszélem bármelyiket is a harcol, ha esetleg Travisnek is szándékában állna verekedni.
- Gyda, ugye tudod, hogy jóval alacsonyabb vagy mindkettőnknél, szóval még így is simán ki tudom loccsantani az agyát... - jelezte felém, amire én némi gondolkodási időt követően a magasba emeltem a kezeim és ugrálni kezdtem.
- Ne hamarkodd el Rowan... Esetleg talán meg is beszélhetnétek a félreértéseket és... - győzködtem volna, de ő erélyesen közbe vágott.
- Nincs mit megbeszélni! Nem volt itt semmilyen félreértés!! - morogta, és úgy tűnt, hogy bár dühös és emiatt nem biztos, hogy tisztán látja a dolgokat, teljesen elszánta már magát. Hiba volt találkozniuk. Békét kötni? Őrültség! Nem is értem akkor ott hogy tudtak meg lenni egymással...?!
- Nézz csak rá! Egy rakás szerencsétlenség az ember, se nője, se családja, se barátai, nincs semmije, ami vagy, aki tovább vinné emlékét. Ő maga mondta, hogy rossz ember. Akkora nulla, hogy észre sem veszik, ha hirtelen nyoma veszne... A kollégái? Lenyúlnák, és vinnék tovább az üzletet nélküle, felmarkolva azt a rakás pénzt is, ami az övé lenne. Hát csak bejött az átok, nemde, cimbi? Magányosan és boldogtalanul fogsz meghalni, és a legviccesebb ebben, hogy még csak a Mennyország közelébe sem jutsz. A saját kezed által megalkotott szörnyed fog most kivégezni... Mint abban a filmben... aa... - csettingetett Calenek, hogy segítsen neki kitalálni. - A Frankensteinben. Szóval... - biztosította ki a fegyvert. - ...utolsó szavak?
Kétségbeesve hátra néztem Travisre, mert azért nem akartam, hogy meghaljon. Ő se hagyott meghalni, igaz, csak azért, hogy "értékesnek" érezze magát.
- Esetleg elrabolhatnánk!... és kínozhatnád... - kapom vissza fejem Rowan felé, ötletelve, hogy mi lehetne számára kielégítőbb, mint a megölése. Mondjuk nem igazán tudom eldönteni, hogy ezzel most csak húzom Travis kivégzésének idejét, ami előtt még jól meg is kínozzák, vagy tényleg sikerül végül lebeszélnem Rowant. Ha tudnék a kislányáról, biztos felhoznám őt is, hisz melyik apuka ne kételkedne abban, hogy mit akarhatna a gyermeke egy ilyen helyzetben. Rowan elemelte Travisről a fegyverét és ujját ajkához emelte, mintha elgondolkodna. Mert azt is tette.
- Mit szeretnél, cowboy? Most gyorsan és szinte fájdalommentesen meghalni, vagy előtte kínozzalak meg alaposan, dugassalak meg az öreg kannibácsival, aztán loccsanjon az agyad? - vigyorodott el. Nem a legjobb két opció, de ha Travisnek van esze...

A new encounter

Oh Dear Alisa, you will never change

A toll fogott, sikeresen rajzolt is vele Smilet, amin Cale csak mosolygott, aztán már csak akkor kapta fel a fejét, amikor Travis kinyírásáról kezdtek beszélgetni, Gyda pedig ugrálni és okoskodni.
Cseppet sem voltam boldog, sőt, kezdtem idegeskedni. Volt nálam egy vipera, de ahhoz a közelébe kellene jutnom, hogy érjek is vele valamit, ám biztos voltam benne, mire a közelébe keverednék már le is lő.
Legnagyobb meglepetésemre Gyda küzdött az életemért. Szembe ment Rowannel, hogy megvédje az életemet. Ez mégis csak sokat jelentett nekem, hiszen lehet, ha ő nem teszi, már lyukas lenne a fejem. Ezt nem felejtem el neki.
Mikor Rowan leengedte a fegyvert és morfondírozni kezdett kihasználtam a percet. Egyik kezemmel magamhoz öleltem Gydát, másikkal már akkor a farzsebembe nyúltam és előhalásztam a viperát. Előre futottam Gydával pár lépést és földre vetettem magunk. A földről felcsaptam a viperát és Rowan kezére vertem, amiben a puska volt. Ha el nem is ejtette, időt nyertem. Felugrottam és a pálcával fejbe csaptam Rowant, de vigyáztam, nehogy halálos ütést vigyek be neki, inkább ne kábuljon el annyira, de ne törjem szét a koponyáját.
Én bolond... Lockhartról és Caleről el is feledkeztem...
Az ablak berobbant, egy lövedék pedig bal vállon talált mozgás közben, amitől a falnak estem és fájdalmas, fojtott nyögéssel szorítottam rá a kezem. Jött is a következő lövés, de azt már sikerült kikerülnöm és olyan helyre sietnem, ahol nem vagyok ablakkal szemben.
Cale még mindig ott volt és elővette pisztolyát, amivel becélzott.
- Csak lassan a testtel cimbora! - mondta és becélzott, de én földre vetettem magam. Átettem a viperát jobb kezemből bal kezembe, majd a jobb kézzel Gydába karoltam és  kirontottam az ajtón. Cale utánam lőtt, de csak az ajtófélfát találta el.
Magamban elmondtam pár szitokszót, amikor tudatosult bennem, hogy mekkora csávában vagyok.
És Gyda? Azért rántottam magammal, hogy Rowan ne tudja rajta levezetni haragját, amiért a lány hibájából nem tudott megölni és most nagy kavarás van.
- A fenébe... - morogtam a lépcsőn lefelé, de hallottam magam mögött Cale lépteit és nevetését. - Meg se próbálj neki magyarázkodni, csak az időnk fogy! El kellene tűnni innen!
Tudtam, ki csak úgy nem kéne mennem, mert ott Lock simán leszed, ha nem vagyok elég ügyes. Megálltam a nappaliba, Cale utánunk és rám fogta a fegyvert. Megfordultam, de Gydát magamhoz szorítottam. Nem túl erősen, de elég stabilan.
- Mennyire szánalmas férfi! Egy lányt használsz pajzsnak!
Idő kellett és ezzel nyertem egy keveset magamnak. Magunknak.
- Nem kellett volna rátenned a kezed a lányra és most nem lennél nyakig a bajban! Látod-látod, mennyire veszélyes mások barátait elcsábítani?
Az ablak felé néztem. Gyorsan félre mozdultam. Épp időben, mert Lockhart pont a fejemre lőtt az új helyről, amit talált.
Két ujjam közé vettem a viperát, három ujjammal egy vázába nyúltam és Cale felé dobtam. Míg ő kitért előle, addig egy ajtóhoz ugrottam és berúgtam. A zárnyelv kitört a tokból és kinyílt az ajtószárny, mi pedig átrohantunk a folyosón, de Calenek még így is sikerült egy lövést bevinnie nekem. Hasra vágódtam a lánnyal, amikor a golyó elérte a derekam. Gyorsan felhúztam magam és kinyitottam az ajtót, ami a garázsba vezetett. Átlöktem a lányt, majd átléptem és kulcsra zártam, sőt, egy székkel ki is ékeltem, de a fáradtságtól és a vérveszteségtől, nameg a fájdalomtól le kellett ülnöm a fal mellé.
A fejem a falnak vetettem és nagyokat szusszantam.
Magam elé néztem. Csak pár lépcsőfok volt előttem és a lenn parkoló autó között, de úgy éreztem képtelen vagyok rá, hogy megtegyem a szükséges távolságot és azt sem tudtam képes leszek-e vezetni.
Fájt a vállam, a szúrt seb az oldalamon és a derekam is hasogatott, ahol Cale meglőtt.
Féltem a haláltól és mélységesen magam alatt voltam, amiért a saját hülyeségeim sodortak a kihalás szélére.
Magamban elmondtam egy indiai imát,  majd lehunytam a szemeim.
Hát itt a vége...
Felnéztem Gydára néhány szuszogás után.
- Tünj el. Ott az ajtó - utaltam a garázs ajtó melletti ajtóra és odaadtam neki a hozzá illő kulcsot. - Menekülj innen. Úgyse tudod őket meggyőzni és biztos rád is dühösek most. Húzd meg magad egy időre...