Néhány hét elteltével úgy éreztem lassan megint kezdek talpraállni. Őrületes, hogy az elején még azon rágódtam, hogy felkeressem Jack-et, most meg már nem csak jól fizető munkám, de jó helyem is van. Oké, nyilván nem akarok a főnököm terhére lenni, de hálás vagyok neki... tulajdonképpen rengeteg mindenért, amit eddig tett értem. Viszont közben találtam másik lakást is, így megint kezd minden jobbra fordulni. A mai napom szabad volt, de ilyenkor sem ülök a négy fal közt, ha nem muszáj, már pedig, ha jó az idő, akkor nem muszáj, így gyakorlatilag napom nagy részét a parkban vagy a konditeremben töltöm. Nem csak, hogy formás maradjak, de a fegyverem hiányában, puszta kézzel kell majd megküzdenem a Hóhérral, így arra használom Lazare-tól kapott bérletem, hogy önvédelmet és harcművészetet is tanuljak. Egyenlőre mondjuk semmi hasznosat nem tanultam, de jelenleg a nyújtó gyakorlatok is épp eléggé tudnak fájni. Jó a krav maga, de nekem ennél durvább technika kell, oda pedig izom, szóval, lassú folyamat ez, viszont legalább hasznos. Remélem.
Késő este indultam vissza a Fehér királyhoz, noha lekésve a buszt, gyalog indultam meg a hosszú útnak. A taxi is drága, nekem pedig szükségem van a pénzre. Menet közben a kirakatokat bámultam, és az egyik bubble tea-s üzlet előtt meg is álltam. Még nyitva voltak, de már nem sokáig. Sokszor megfordult a fejemben erre jövet, hogy megkóstolom milyen, de végül mindig volt valami, ami végül nem hagyta, hogy bemenjek. Újra elsandítottam az ajtóra kimatricázott nyitva tartásra. Már csak 10 perc. Az is lehet, hogy rég elpakoltak mindent, és nagy lenne a morgás. Nem akarnék kellemetlenséget okozni és, amit az illeti azt sem, ha emiatt mondjuk beleköpnének az italomba. Mert kinézem belőlük. Megpróbáltam kivenni az üvegen keresztül van e bent mozgás, de fényt is csupán a benti mindig bekapcsolva hagyott ital automata adott.
- Szia kislány... - szólított meg valaki a hátam mögül, legalább is feltételeztem, hogy nekem köszönt valaki, így megfordultam igazítva egyet az edző cuccaimat tartalmazó hátizsákomon. Két ismeretlen alak állt előtte zsebre tett kezekkel. Mindegyikük legalább két fejjel magasabb volt, mint én, és kigyúrtabb is, bár nem az átlagtól eltérően. Küllemük nem volt különösebben másabb az esti kóborolókéhoz képest, de enyhe déjá vum volt, mert, hogy pár héttel korábban is két fickó támadt meg a hátam mögül. Az egyik munkatársam szerint azért, mert csinos vagyok és alacsony, könnyű préda. Rossz szándékuk megcsillant a szemükben és abban, ahogy az egyik engem méregetve nyalt végig a szája szélén. Elsandítottam az út felé, hátha megint lesz akkora mázlim, hogy a főnököm befékez mögöttük és agyonveri őket valami kocsi szerszámmal, de úgy tűnt erre várhatok. Olyan későn járt, hogy ezen a környéken már se kocsi, se józan ember nem járkált az utcán... rajtam kívül. Pénz nem sok volt nálam, csak egy zsebpénznyi, de gondoltam, ha átadom a telóm, megkímélnek, mert másom nincs. Az edző cucc nem hiszem, hogy érdekli őket. A nyakláncom pedig, ha életem múlik rajta sem adom. Mint, aki már jártas volna az egészben nyugalmat próbálva erőltetni magamra, remegő kézzel átnyújtom egyikük felé a telefonom, amit nagy meglepetésemre kivernek a kezemből, és amaz a gumis tokja miatt elcsúszik pár méterre a vizes járdán. Hát bassza meg, azért drága volt...
- N-nincs pénzem. - jegyzem meg, jelezvén, hogy jelenleg a telefon a legdrágább holmim. Már ami a pénzileg számít, mert az omegát jelképező ezüst nyakláncom számomra felbecsülhetetlen értékkel bír. De úgy tűnt nem is arra fáj a foguk. Legszívesebben hátráltam volna még pár lépést, de így is az üveg kirakatnak nyomódtam már. Azt hiszem az üzletnek volt hátsó kijárata is, mert, ha elölről hagyták volna el az üzletet, már rég hazáig szaladhattam volna. Nem szívesen áldozom be megint a ruháim, de jelenleg már csak az az egy ötletem támadt, hogy egyszerűen elfutok. Még mielőtt az egyik egy lépést is tehetett volna felém, hozzá vágtam a hátizsákom, ami ugyan egy kilót se nyom, de gondoltam elég időt nyerek vele, hogy elfuthassak. Az ötlet igazából jó volt, csak hát... ketten voltak... Még a mobilomig sem értem el, bár nem szándékoztam még azt is felvenni. Az egyikük utánam ugrott és elkapta a felkarom. Rácsaptam a kezére - igen, mert a rossz gyerekeknél is ezt teszi, ha rosszat tesznek -, de nem meglepő módon fel sem vettem a dolgot. Ellenben adott egy pofont. Én a térdébe rúgtam, ösztönösen, de bíztam benne, hogy minimum olyan hatást vált ki majd belőle, mint a Fehér királyé, mikor elintézte a Vörös királynő katonáit. Nos, ez sem volt épp helyén való. Fel sem jajdult, viszont gondolom ezáltal sikerült annyira felhergelnem, hogy a hajamba markolva hátra húzza fejem és úgy nézett le rám. Őszintén nem tudom miért nem kezdtem el egyből kiabálni, talán, mert szerettem volna azt hinni, hogy van némi tartásom... A cimborája is beérte közben, bár ő ismételten mögém állt, míg aki egy kézzel húzta a hajam, valami ferde hajlamú elképzeléssel megsimogatta az arcom kétes tisztaságú kezével, majd hüvelykujja egy részét a számba dugta. Soha nem tettem ilyesmit, és a gyomrom is felfordul a gondolattól, de a szükség nagy úr, így hát... nemes egyszerűséggel, minden erőm bevetve leharaptam neki. Felordította és egyből el is engedett, miközben tett néhány lépést hátra, igencsak vérző kézfejét szorongatva. Én pedig kiköptem ujja darabkáját, noha a vérével sikerült összekennem az állam. Akkor a másik kapta el a hajam hátulról és egy lendülettel, amivel éppen csak nem vágódtam hasra egy parkoló kocsi motorháztetőjére vágott. A kocsi riasztója elkezdett szólni, de nem zavartatta magát. Fel akartam egyenesedni, de a hajamnál fogva vágott vissza a háztetőre, ahol úgy bevertem a fejem, hogy vérezni kezdett a halántékom és mi tagadás egy pillanatra a világ is elhomályosult. Kezeimmel próbáltam újra felnyomni magam, de ő  egy kézzel is könnyedén lenyomott a hátamra nehezkedve. Amikor kezét megéreztem a nadrágomba csúsztatva, akkor döbbentem rá, hogy nem az értékeim akarják. Soha nem akartak még megerőszakolni. Legalább is úgy nem, hogy magamnál voltam, szóval mi tagadás jobban bepánikoltam, mintha csak a pénzem akarták volna.

Szeretném azt hinni, hogy ez nem a valóság. Hogy a hideg fém, amihez erősen nyomódik arcom, csupán a képzelet műve. Ahogy az is, amiként valami vadidegen, izgatottan és kicsit sem finomkodva a szűk farmer nadrágomba nyúl, türelmetlenül keresve a fehérneműm anyagának szélét, hogy elérje azt, amire vágyik. Akaratlan is könnyek gyűlnek a szemembe, amik pillanatok alatt elhomályosítják a tekintetem, és valahol a valóság és az emlékek mezsgyéjén érzem tőle magam. Akaratlanul is eszembe jut a pillanat, mikor a Lélekfaló bábjátékos démon tette velem ugyanezt, noha én akkor éppen eszméletemen kívül voltam. Nem is éreztem belőle semmit, csak lidérces álomként csapódtak le bennem a pillanatok, mert az elmém tudta, hogy valami baj van, csak a testem volt teljesen tehetetlen. Legszívesebben előhúztam volna a késem, és elmetszettem volna a torkát az erőszaktevőnek, de se a késem nem volt nálam, se erőm nem volt, amivel legalább feltornázzam magam a motorháztetőről. Nem is igazán a fájt a legjobban, hogy tudtam, hogy meg leszek erőszakolva, hanem, hogy egyszerűen nem tudok mit tenni ellene. Erősen összeszorítottam szemeim, és fogaim, így csak a vér fémszerű ízére kellett koncentrálnom. Legalább is próbáltam.
A mozzanat, mielőtt ténylegesen olyat tett volna, amit már nemierőszaknak neveznek az utolsó pillanatban megállt. Hallottam valamit a távolból, ami arra késztetett, hogy próbáljak visszatérni a valóságba, és akkor újra kinyitottam szemeim. Nem sokat láttam, de a hangok egyre tisztábbak voltak. Nem tűnt ismerősnek, de meg tudtam különböztetni a másik kettőétől. Valaki más is van itt. Ez pedig akkor nyert bizonyosságot, mikor az engem leszorító kihúzta kezét a nadrágomból, noha ez még korán sem azt jelentette, hogy megúsztam. Nagyon hátra nézni sem tudtam mi történik, csak a hahotázásukat hallottam, annak okát nem. Legalább is eleinte, mert hirtelen, mintha egy hatalmas súlyt emeltek volna le a hátamról, sikerült felkelnem a kocsiról, így megfordulva, mi is történik pontosan. Hát nem mondom, hogy nem kerekedett el szemem, és voltam rémült továbbra is, mert, ami a szemem előtt történt már vetekedett a képzelgéssel. Lehet éppen most is erőszakolnak, csak a fejembe vettem, hogy egy meséből pattant szuperhős éppen agyonveri őket, hogy legalább a lelkem valamiként feltudja majd dolgozni a negatív élményt. De az egyik fickó fájdalmas üvöltése erőteljes pofon volt, hogy ez bizony a valóság. Bíztam benne, hogy a magányos harcos fog felül kerekedni a másik kettőn, noha ebben nem voltam teljesen biztos. Én mozdulni sem bírtam, nem, hogy segíteni neki. Lehet még rontottam is volna az esélyein. Bár a fegyverzete modern volt, mozdulatai és álarca, akaratlanul is azokat a legendás japán lényeket juttatta eszembe, amiket még egy könyvtári könyvben ismerhettem meg. Azt hiszem Kitsune-nak hívták őket. Nem mondanám, hogy csak úgy zokszó nélkül adok mindenkinek bizalmat, de végtére is megmentette az életem. Legalább is, részben a testi épségem. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy engedelmesen a kocsihoz osonjak miután felvettem a táskám és a telefonom, és letöröltem államról a vért is, aztán beültem. Lehet őrültség, mert ki tudja mi jön majd ezután, viszont, ha azt nézzük, hogy Lazare sem tűnik egy ártatlan fickónak, ennyi erővel neki sem kellett volna bizalmat osztanom. De megtettem, és nagyon örülök neki, hogy így alakult, mert ez az embertelen világ lassan mind reményem elszívta volna, ha nincs ő, a mellényes nyúl, a kalapos és az álteknős. Ők biztosítottak afelől, hogy nem vagyok őrült, hogy Csodaország még létezik és nagy szüksége van ránk.
Nem akartam végignézni az egészet, bár életem során megannyi durva dolog szemtanúja lehettem, viszont sosem leltem bennük örömöm. Azt viszont tudnom kellett, hogy túléli e. Mert ha nem, itt van nálam a telefon és kérhetek segítséget. Ó, nem, nem a rendőrségre gondoltam. Ezt az opciót elvből el kell vetnem, mert előbb bilincselnének meg engem, mint ezt a két idiótát. Természetesen az egyetlen olyan szövetségesem hívtam volna, aki még a szart is kiverte volna belőlük, ha a Kitsune nem. Lazare-t. De úgy tűnt remekül boldogult, aminek egy részt nagyon örültem, más részt némi aggodalommal töltött el, mert ha most elrabol és ő is bántani akar, még annyi esélyem sem lesz, mint a két fickónál. Az ülésen végig magamhoz szorítottam a holmim és a telefonom is, mikor beült ő is a kocsiba. Kezdem nagyon elszégyellni magam, mert ugyan New York veszélyes hely, de ez már a második ebben az évben, hogy megtámadtak és valaki megmentette a hátsóm. Pedig tényleg igyekszem elsajátítani az önvédelmi technikákat, de lassú folyamat ez.
- Köszönöm. - néztem rá, minek után újra beindította a kocsit. Bár kicsit sem átlagos öltözéke miatt le sem tudtam venni szemem róla. Az bizonyos, hogy férfi, de érdekelt volna ki van a maszk mögött. Megtöröltem szemeim, bár csak az elmaradt könnyeket töröltem le, már nem éreztem késztetést a sírásra, viszont a mozzanattal megéreztem, hogy nem csak a könnyeimtől nedves az arcom. Óvatosan nyúltam halántékomhoz, ahol érezhetően volt egy kisebb vágás, ami csípett akkor is, ha levegő érte, hát még mikor hozzányúltam. Felszisszentem halkan, és az ujjaimon lévő friss vérre pillantva, megállapítottam, hogy az a barom, tényleg majdnem megölt. Nem szívesen számolnék be róla Lazare-nak, mert a végén azt hiszi szándékosan keresem a bajt, de ha holnap után be is megyek egy sebtapasszal a fejemen, nem lesz kibúvó.
- Gyda. - mutatkozom be én is, ismételten rápillantva. - Nem tudtam, hogy ebben a városban is vannak szuperhősök. - jegyeztem meg halkan. Őszintén szólva eddig nem is tudtam volna elképzelni, lévén, hogy a rendőrséget is elvileg erre találták ki, valahogy még is ellenségnek tartják őket a legtöbben. Ekkor tűnt csak fel, hogy már megyünk, csak még azt nem tudom hova, mert nem kérdezte meg hol lakom, merre rakjon ki. - Ugye nem fog megölni? - kérdem, bár utólag belátom ökörség, hiszen nyilván egy gyilkos is nemleges választ adna rá.

A nap nagy része egészen szokványosan telt, már-már unalmasan, noha mindig kicsit paranoiás vagyok a Hóhér miatt. De az este rejtegetett némi izgalmat. A különös róka jelmezes fickó végül elintézte a támadóim, amiért hálás leszek, míg csak élek, de azt még nem tudtam biztosan, vajon neki mik voltak a szándékai. Nem kellett volna elfuvaroznia sehova, és a legijesztőbb ebben az volt, hogy nem is próbált meg haza vinni. Jack sem egy szent, de ő simán a szemembe mondja, hogy a lakhatásért vagy az egyik vesém adom oda, vagy szétteszem a lábaim. Igazából én sem tudom, hogy miféle logika alapján kérdeztem azt, amit, de ettől függetlenül érdekelt volna mindegyikre az őszinte válasz. Nem olvasok képregényeket túl sűrűn, sőt, de azt hiszem még az ilyen rajzolt hősök sem cipelik ismeretlen helyekre a... megmentett civilt. Ellenben a gyilkosok, különböző indíttatásból megmenthetik, majd saját módszerükkel megölhetik az áldozatot. Sok az őrült. A tegezés lehetőségére bólintottam, bár kissé még furcsa volt ennyi bizalmat szavazni neki.
- Oké. - bólintok és be is kötöm magam, az előzőkhöz viszont nincs mit hozzá fűznöm. Mármint ténylegesen nem tudok indokot felhozni. Ettől függetlenül azért bennem volt a gyanakvás. Nem akartam neki ötleteket adni, mert sok sorozatgyilkos nem a helyszínen öli meg áldozatát, hanem elviszi valami elhagyatott helyre... A gyors tempó nem zavart, bár így még nem ültem kocsimban, meg úgy... más járműben sem. Ha tehettem gyalogoltam. Így viszont elég érdekes volt figyelni, ahogy sietve halad el mellettünk a város, a lakóival együtt és végre a természet lágy ölén nem találjuk magunkat. Várjál... mi?!
- Miért jöttünk ide?? - kaptam felé fejem, és igen, meg voltam kicsit ijedve, bár a zihálástól még távol voltam. De még talán meg sem kaptam a választ, mikor tovább bűvészkedett valami távirányítóval és kinyílt előttünk a föld. Oké, szerintem nagyon megüthettem a fejem, és biztos hallucinálok. Mikor lehajtott, lassan kikötöttem magam, hogy hátra fordulva lássam, hogy igen, ez a valami bizony lezárul. Nem azt mondom, hogy egy szemernyi bizalmam sem volt felé, de jelenleg csak általa tudtam volna innen kijutni. Vagy a kapcsoló által, ami felé óvatosan elsandítottam, de úgy láttam óvatos, mert végig nála volt, nem tette le.
- Okéé, ez elég... szürreális élmény... - pislogtam körbe a kocsiból, amit idővel leállított, s mikor azon kaptam, hogy már száll ki, gyorsan én is kipattantam a saját felemen. Ki tudja mi fog történni, jobb, ha nem maradok tőle távol. Bár az sem biztos, hogy ez az opció a biztonságosabb. Mikor megálltunk az ajtó előtt, megint elsandítottam félszemmel a vélhetőleg még nála lévő távirányítóra. Ha bármi gyanúsat észlelek, tuti megpróbálom elvenni, aztán addig nyomkodom, míg ki nem nyílik a földalatti kapu, vagy fel nem robbanunk. Arra csak összevontam közben szemöldökeim, mikor fura hadonászásba kezdett, ám mikor ki is gyulladtak a kezei, tettem néhány lépést hátra, kicsit el is hajolva. Oké, ez tuti nem történt meg. Talán valaki feltúrbózta a limonádém mikor nem figyeltem. Ez nagyon para... El se hinné Lazare, ha elmesélném neki. Pedig Csodaországban is voltak ezekhez hasonló, vagy ennél is hajmeresztőbb dolgok.
Amikor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ennek a trükknek bizony oka volt és kinyílt a kapu, egy pillanatra megijedtem, amitől hátra hökköltem, de aztán elkerekedett szemekkel néztem miféle helyre hozott.
- Hű.. - bukott ki belőlem, bár lévén, hogy semmilyen filmet nem szoktam nézni, nem igazán volt mihez hasonlítanom, de azt tudtam, hogy ilyesmivel biztos nem találkoznak mindennap az emberek. Ki a pokol ez a fickó? Előre mentem, de utána hagytam, hogy ő vezessen, mert hát gőzöm sincs mi ez a hely, hol rejtőzhet bomba vagy valami daráló, amibe nem volna jó belelépni. Nem akartam én kíváncsiskodni, de mivel mindent előttem csinált, nem volt nehéz megpillantani azt a temérdek kincset, amit... őrizgetett? Egy pillanatra olyan volt az egész, mintha egy gyűjtögető lenne, aki összeszedi, ami megtetszik neki és elraktározza. Ezt sem tartom túl normálisnak, de hát mindenkinek kell valami hobbi, nem? Még mindig jobb, mintha embereket ölne vagy gyűjtene. Bár azért érdekelne, mire fel ez a sok kincs.
- Azt hittem a szarka gyűjti a kincseket, nem a róka... - szólalok meg végül, de az is inkább értetlenkedésemre utal, hátha elárulja miértjét. Ó, basszus, remélem nem kannibál, aki hazahozta a vacsoráját. Csak mert gyanús, hogy senki más nincs itt, és én meg tök idegen vagyok, ráadásul nem sokan keresnének, bár ő ezt nem tudhatja. Nem követem a másik ajtóig, mert lefoglal a kincseket rejtő zárt ajtó szemügyre vétele. Na, nem mintha megakarnám lopni. Egyenlőre kijutni sem tudnék, de elég sok kérdést vet fel ez a hely, meg a kiléte és úgy összességében minden. Csak akkor kapom oda fejem, mikor kilépve megszólal.
- Öhm... oké... - vonom össze még kissé értetlenkedve szemöldökeim, mert jó lenne tudni, hogy most mi van. Ha találok valami ülő alkalmatosságot, akkor oda teszem le a hátsóm, de egyébként nincs bajom a földön üléssel sem. Árgus szemekkel figyelem minden mozdulatát kezének, nehogy most próbáljon meg kárt tenni bennem, bár nem mintha sok mindent tudnék ellene tenni, csak hát még is. De mielőtt hozzáérhetne vérző sebemhez a seb fertőtlenítővel, ami minden bizonnyal pokolian fog csípni, megszólalok.
- Hé, te mindig ebben a maszkban vagy? Kapsz benne rendesen levegőt? Miért nem veszed le? - nyúlok a maszkja felé, hogy levehessem róla. - Félsz, hogy felismerlek? Ismerjük egymást?

Bár még most sem tudtam eldönteni, hogy jó e vagy rossz, esetleg milyen nemű szándékok vezérlik, igyekeztem tőlem telhetően mindenre felkészülni. Bár a távirányító a zsebében pihent, tudtam melyikben, és ez is valami. Ha küzdelemre kerülne a sor, legalább nem kell keresgélnem nála, és ami azt illeti, azt is láttam melyik gombot nyomta meg. A problémát itt leginkább a kesztyűi okoznák. Annak megszerzése is használata számomra bonyolult és elég időigényes. Az sem biztos, hogy képes volnék rá. Ám mivel mindig ott volt bennem a félsz, szerettem volna készülni, ha esetleg még is rossz szándékok vezérelnék.
Elbeszélgetni? Velem?! Valami rosszat tettem? Ismernünk kellene egymást? Kétlem, hogy a Soverall családhoz tartozna, de ha még is, kizárt, hogy bizonyítékot talált volna arra, hogy én követtem el a... "merényletet". Ami meg a terapeutát illeti... Ne már, őt senki sem szerethette. Mást pedig nem bántottam. Alapvetően őket is csak azért, mert ártottak nekem. Nem vagyok bűnös. Nem vagyok őrült. A vérük ugyan a kezemhez tapadt, a lelkemen szárad, de ártottak nekem, és megúszták, valakinek meg kellett őket büntetnie! Nem zárhat be ide, csak, mert megvédtem magam. Saját gondolataim akarta foglyul ejteni, míg itt "raboskodtam". De ha hagyom, hogy az összeesküvés elméletek eluralkodjanak rajtam, lehet olyat mondok vagy teszek, amit megbánok. Erőviszonyokat tekintve simán megölne, ha pedig kikotyogok valamit, amiről lehet fogalma sincs és foglyul se akart ejteni, eztán biztos bezár az egyik ládikájába. Bemutatkozására vontam össze szemöldökeim újfent.
- Hát ez... nem tűnt túl.. tisztességesnek... - állapítom meg, mert azt hittem az igazi nevét fogja elárulni. Most akkor... én is mondja a foglalkozásom nevét, hogy kék cica? Az olyan furán hangozna. Lazare szájából sosem, de ha én mondom ki... Amikor viszont közölte, hogy tolvaj, mindjárt értelmet nyert az a sok érték a zárt ajtó mögött. Na de, hogy lesz így valaki jótevő? Ami azt illeti, erre is elég gyorsan választ kapok tőle. Szóval olyan, mint az a harisnyás íjász abból a mesekönyvből? Bár honnan is tudhatnám... hiszen mondhat akármit. Hinnem kellene neki, hiszen megmentett, de ez a sok minden így egyszerre... hát kicsit sok. Megesküdött. Ez csak jelent valamit, nem? Csodaországban az ilyen szavaknak hatalmas súlya van, nem is dobálózunk vele csak úgy. Szóval gondolom itt sincs másként. Sok más dologgal ellentétben.
Az értelemszerű volt, hogy elég titkos, és őszintén szerintem itt a hullákat sem találnák meg, szóval érdekelni kezdett, hogy én, egy teljesen átlagos, szürke egér, miért tudhat róla. Én biztos nem cipelnék a titkos bázisomra senki olyat, akit egy órája sem ismerek, sőt még Csodaországba sem. Szóval vagy megbízik bennem annyira, hogy tudja, úgy sem kotyogom el, vagy tudja, hogy úgy is meghalok, így nem lesz, aki elkotyogja, vaagy még az is lehet, hogy úgy van vele, hogy úgy se hinne nekem senki. Őszintén az útvonalat sem figyeltem, könnyen elbambulok utazáskor, meg gyorsan is jöttünk. De ezeket neki nem kell tudnia. A legfurcsább ebben még is az, hogy bár a titkos odúját megmutatta, arcát nem fedi fel előttem.
Gondoltam teszek egy próbát, hátha hagyja levenni, mint a hős mesékben, amikor a megmentett királylány leveszi a hős lovag sisakját, hogy... akármiért is, amit mi biztosan nem csinálunk. De nem hagyta. Meglepő módon, elég nyugodtan kezelte a dolgot, nem parázott rá, hogy letépem vagy ilyesmi, bár nem is akartam erőszakoskodni. Hé, hát még is csak ő mentett meg a nemierőszaktól és attól, hogy kinyírjanak. Nem mondom, hogy nem jutott eszembe, hogy milyen durva volna, ha büntiből felgyújtaná a kesztyűjét és vele együtt a kezem, de bíztam benne, hogy ennyire azért még nem húztam ki a gyufát. Ellenben ő egész jól viselte, sőt mi több, kedves is volt, annak ellenére, hogy én képes lettem volna lekapni maszkját. Fura egy fickó, mert a testalkatából ítélve tutira fickó, bár semmi más egyébben nem vagyok biztos.
- Okés, bocsesz. - kérek elnézést, és inkább nem teszem próbára türelmét egy újabb kísérlettel. De ettől függetlenül, nem okés! Kíváncsi vagyok, az sem baj, ha nem ismerjük egymást. Lehet, hogy van egy nagy vágás az arcán? Vagy olyan kalózos szemfedőt visel? Ember, ez így nagyon nem fair.
Áhá, szóval van civil élete is? Hmm, hát lassan csak sikerül összeraknom a puzzle keretét. Nem ismerem az embereket New Yorkban, még a hírességeket sem, de szoktam kutatni, az nem áll tőlem távol. Tehát amit tudunk, hogy férfi, ügyesen harcol, gazdag, és minden bizonnyal öltönyt hord akkor is, mikor nincs akcióban. Adományozik, sok helyre. Túl sokan biztos nem adakoznak, így lehet ezzel le is tudnám szűkíteni a kört. Vajon ki lehetsz, barátom?
Nem, valóban nem személyes, de nyilvánvalóan nem bízik meg bennem annyira, hogy megmutassa arcát, mert azt gondolja feljelenteném. De miért tenném? Nem érdekel, ha pénzt vagy kincseket lop, amíg nem emberekkel teszi vagy nem az én kincseimet lopja el. Mármint... ha lenne, de tulajdonképpen csak egy plüss polipom és egy mesekönyvem van. Gondolom azokra úgy se fenné fogát. Azt mondja, hogy nem hoz ide idegeneket, velem még is kivételezett. Vajon mások is szorultak már rá? Hány embert menthetett meg eddig? Egyszerre rejtélyes és kedves. Ez tetszik. Szeretem a rejtvényeket, pláne, ha nem ütöm meg nagyon vele a bokám. Mert bízom benne, hogyha egy nap rá is jövök ki ő, nem fogom megjárni. Őszintén szólva csak úgy zsongott a fejem a temérdek kérdéstől, amiket most még így nem mertem feltenni, de azért tartottam vele a szemkontaktust, amennyire tudtam a kontaktlencséjétől. Ha ismerős volna, felismerném a szeme formájáról is, de nem tudom beazonosítani.
Akaratlan is megrándul arcom azon fele, ahol a sérülés is van, mikor hozzáérinti a fertőtlenítős vattát. Kibírom ugyan hang nélkül, de a fenéért nem tudják ezt kevésbé csípősre csinálni. Hát így is szenved az ember, nem akkor még emiatt is kínlódjon. És akkor ez még csak egy kisebbnél kicsit nagyobb vágás, mi lenne, ha meg is szúrnak vagy lőnek?
- A munkahelyem biztosít kondibérletet, és gondoltam kipróbálom az ittenit, mert az előző nem vált be. Az alakformáláshoz elég, de én harcolni szeretnék megtanulni, hogy... - kinyírhassak valakit. - megtudjam védeni magam... - válaszolom, részben őszintén. Nyilván kell az önvédelem, de kés híján puszta kézzel kell majd megölnöm a Hóhért, amihez sok izom, erő és tudás kell.
- Te hol tanultál meg így küzdeni? És honnan van olyan gumibotod? - érdeklődöm, bár én nem tudok különbséget tenni fegyverei közt. Ajánlották ugyan a spray-ket, de egy ilyen helyzetben nem csak, hogy hasztalan, de még magam ellen is fordíthatom ijedtemben.
- Hogy döntöd el, hogy kit rabolj ki?

Mert az drága, és a kondibérlet csak bizonyos helyekre jó, de ott azt mondták, tudnak tanítani, csak mondjuk nem eszközökkel. - vallom be csalódottan, mert ugyan mutattak egy-két olyan fogást, ami úgy tűnt mintha, de ott is inkább azt éreztem, hogy nem a tanításom a cél, hanem, hogy... olyan helyeken érhessenek hozzám, olyan pózokban, amiket alapból nem kéne hagynom, így viszont nem tudok szólni érte. Lőni is jó lenne megtanulni, de egyenlőre beérném a közelharccal, mert az volna most a legalkalmasabb. - De azért az izom sem árt... - mosolygok rá, mert amit azt illeti, harcolni izmok nélkül nos nem túl kifizetődő.
- Oh... - lepődök meg, bár nincs miért igazán, hiszen van, aki ilyen komoly szerzetesekhez jár tanulni. Azt is érdeklődve hallgattam, amit a gumibotnak vélt fegyverről mondott. Mikor közelebbről is szemre vételezhettem, rájöttem, hogy igazából nem különösebb egy botnál, csak jóval erősebb. Ha ilyet tényleg tudok beszerezni, az már jó. Bár engem az se zavarna, ha halálos sebet tudnék ejteni vele. Végtére is, aki megtámad az éjszaka közepén egy védtelen lányt, miért érdemli meg az életet. Lehet ő is elvenné... Az is feltűnt, hogy nem merte odaadni. Nem okozott csalódást, én sem adnék fegyvert olyan kezébe, akiben annyira azért nem bízok. Bár nem, nem bántottam volna a viperával. Pláne, mert csak ő tudja kinyitni az ajtókat.
Tulajdonképpen nekem is volt hasonló ütő szerszámom Csodaországban, bár az inkább hasonlított egy baseball ütő használatához, mint egy félkézzel használatos ütő szerszámhoz. Az ugyanis egy hobbi lónak álcázott, kalapácsként is használható ütő fegyver volt. Még Kalapostól kaptam anno, de mikor itt találtam magam elvesztettem.
- Nem számít. Ha nem én őt, akkor a támadóm öl meg engem. Szerintem igazságosabb, ha ő hal meg. - állapítom meg, bár lehet nem ért velem egyet, hiszen jól láthatóan azt a két tuskót is életben hagyta. Akkor azt gondoltam azért, hogy ne nézzem szörnyetegnek, de most már tudom, hogy alapból sem akarta megölni őket.
"Ami tetszik", hát persze, hiszen ez írja le legjobban a kleptomániásokat. Bár még sosem találkoztam ilyen személlyel. Eddig. Valójában azonban ténylegesen, mintha azt a zöld ruhás fickót írná le a meséből. Bár nem tudom végül mi lett a történet vége. A magyarázata közben azonban egy pillanatra felcsillant szemem, mikor a felbérléséről beszélt. Láttam verekedni, nyilvánvalóan jó ellenfele lenne a Hóhérnak, bár azt nem tudom, hogy meg is nyerné e a harcot, de biztosan tovább bírná, mint én. Vajon mi alapján dönti el, hogy kitől lop? És mennyi lehet annak az ára... Nekem a pénz nem mond sokat, én nem olyan világból jövök, ahol ezeket a zöld hasúakat értékként kezelnék. Viszont azt tudom, hogy itt nagyon sokat számít. Persze mind ettől függetlenül jó volna megtanulni harcolni is. Viszont kellemest a hasznossal, nem? Azon töprengtem miként hozzam szóba, vagy egyáltalán.
- Ó, köszönöm. Annak örülnék. De ne olyan drágát, ahova csak hírességek járnak, nem vagyok én gazdag, csak egy pultos lány. Viszont hálás lennék a címekért. - mosolyodom el, majd kicsit félrebiccentem a fejem, ahogy megpróbálok finoman témát váltani. - Ééés pontosan... mit értesz "jó pénz" alatt, haa esetleg... de csak esetleg talán... felakarna bérelni téged valaki, akinek... nincs meg igazán a lehetősége, hogy visszaszerezzen valamit? Részletekben is lehet fizetni? - érdeklődtem. Csak ekkor tűnt fel, hogy már be is van sebtapaszozva a sebem.
- Ú, ez ügyes volt... nem is fájt annyira. Köszönöm. - piszkálom meg a tapaszt, bár azért enyhe túlzás azt mondani, hogy nem volt vészes, mert fájt, nagyon is. És biztos fog is még.

A részben egyetértés is egyetértés. Bár én úgy gondolom, a rosszak igen is kapják meg méltó büntetésük. Nyilván onnantól majd én is gyilkossá válok - vagy is vagyok -, de ez akkor sem ugyanaz. Ha ő akkor is ott lett volna, mikor a terapeutám elkábított és visszaélt ezzel, talán nem így gondolkodnék, talán én is félnék fegyvert ragadni és ölni. De nem volt ott, és a bíróságon még engem ítéltek bolondnak, ő meg megúszta. Lehet, hogy nem ölt meg, de okozott akkora kárt, amit életem végéig cipelhetek magammal.
Miközben beszéltem hozzá, figyeltem is merre és mit csinál, bár sokszor volt nekem háttal, így csak azt láttam, hogy egy széf előtt áll, de hogy mi volt a kód vagy mi az, amit magához vesz belőle azt nem. Aztán végre csak kiböktem mit akarok. Mármint elég homályosan fogalmazva, még véletlenül sem magamra terelve a szót, de gondoltam, előbb kipuhatolom mennyibe fájna, és mennyire érné meg, aztán meglátjuk. Válasza logikusan hangzott, bár egy alap árnak azért örültem volna, mégha egyből nem is tudnék fizetni. Akkor néztem csak bele a retikülbe, ami tuti nem az enyém volt, szóval elsőre nem is értettem, miért kaptam, de... másodszorra se nagyon, tekintve a tartalmát, ami érthető okokból lesokkolt.
- Várjál, de ez most mi? Miért kapom? - kérdeztem, mert őszintén ötletem sem volt mi ez a nagylelkűség. Oké, hogy nagy vagyonnal rendelkezik, de nem is ismer. És ha egy drogost látott el most egy havi adaggal? Vagy mi van, ha cukorkára költöm? Ez utóbbi sanszosabb mondjuk. Függetlenül attól, hogy kaptam e választ, noha a pénzt elfogadni még kissé idegenkedtem, nem mertem előtte tovább titkolni a dolgot. Nem is tudtam volna miként, és talán jobb is, ha kibököm a lényeget, maximum azt mondja, hogy nem. Jófiú, tehát elképzelhető, hogy nem osztozik a véleményemen, miszerint a rendőrség is pont olyan mocskos, mint akiket lecsuknak. Egy kicsit tétovázom alsó ajkam beharapva, mert idegességemben normálisan megfogalmazni sem tudom, így csak kimondom, ami eszembe jut.
- Öhm... hát van egy fickó, őőő azt hiszem rendőr, vagy nyomozó és van nála egy... családi ereklye. Egy különleges kés, ami engem illet, mert az én családomé volt. - magyarázom és közben azon gondolkodom, hogy magyarázzam el neki, miként is került a férfihez tőlem, de hát most mit tagadjam, olyan cuccai vannak, amikkel biztosan ki tudná deríteni. Egy részét biztosan. Csak nem akartam rossz embernek tűnni, mert nem vagyok se gonosz, se őrült.
- Én öhm... - pillantottam a retikülre és azzal babrálva folytattam. - Bántottam vele valakit... - vallottam be, noha ez is csak rész igazság volt. Valahogy úgy érzem, ha kimondanám, hogy megöltem, elvből leintene, hogy nem segíthet. Az pedig, hogy pontosan kit is öltem meg, még magam sem tudom. Nagyon kicsi voltam és beteg, alig láttam valamit. Én a Hercegnőre és az Ácsra emlékszem, ahogy vitatkoztak és az Ács megpróbálta megölni a Hercegnőt. Akkor én fogtam a kést és... - A rendőrség bizonyítékként tartotta magánál, de a fickó tudja, hogy kell nekem az a kés, ezért mindig nála van. Tudom, hogy csapdába akar vele csalni, de egyenlőre nem tudok vele szembe szállni. Ha nálam lenne a kés menne, de anélkül esélyem sincs. - magyaráztam neki már-már kétségbeesve. Aztán megfogtam két vállánál és úgy néztem a szemeibe.
- Segítened kell. - közöltem vele komolyan. - És ha meg van a kés, bármit, de tényleg, akármit megadok neked. - ígértem, és ez nem üres ígéret volt, noha így könnyű volna ráhúzni, de komolyan gondoltam. A kés nagyon fontos. Ha meg van, és a Hóhér meghal, megtalálom a vonatot és visszakerülök Csodaországba a barátaimmal. De persze még a nagy utazás előtt visszafizetem az árát, vagy, amit csak kér tőlem. - Kifizetem. - nyújtottam vissza a pénzzel teli táskát neki, hátha elég előlegnek. - Kérlek.
Szerintem a sors hozott minket így össze, mert ki volna alkalmasabb visszaszereznem a kést, ha nem egy mestertolvaj?

Ahogy ő sem, én sem tudtam mihez hasonlítani az összeg értékét. Neki gondolom azért nem számít, mert gazdag, nekem pedig azért, mert engem nem hajt, hogy több és több legyen belőle. Nem kell több belőle, mint amennyiből ki kell fizetnem a dolgokat, vagy megvásárolni a megvásárolni valókat. Jelenleg Lazare-nál lakom, így túl költekeznem sem kell. De örültem a pénznek, és annak is, hogy megmentett. Ráadásul még konditerem címeket is kaptam tőle. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem itteni, mint inkább Csodaország rekesztette ki őt is, ahogy minket is. Lehet azt is tudja, hogy ki vagyok, vagy dereng neki valami. Nekem is kellene... Lehet ő is az Oriental Grove hegyvidékéről származik, bár nem tudtam, hogy ott voltak Kitsune-k. Talán béke időkben, mert amint vér vörössé vált az égbolt a hangyák is elbújtak. Legalább is próbáltak elbújni a Vörös királynő elől. Alig maradtak páran.
Megköszöntem a retikült, noha tudtam, már így is rengeteg mindennel tartozom. De ha végre visszajutok Csodaországba, vagy még mielőtt visszajutnék, visszafizetek mindent neki. Talán tudom is, mi volna illő ajándék a számára. Azt pedig alig akartam elhinni, hogy segít. Legalább is, hogy elgondolkodik rajta, de úgy tűnt van rá esély.
- A teljes nevem...? - kérdek vissza, mert egy pillanatra a valódira asszociálok, ami megrémítene, ha kiderülne, hogy ő tudja mi az igazság. - Ó, őőő Gyda Soverall. - válaszolom végül, ám a következő kérdéssel igazán megfogott. Őszintén fogalma sincs, hogy hívják és hol lakik. El is húzom szám, miközben próbálok valami hasznos információval szolgálni, de sajnos, nem igazán tudok.
- Hát... fogalmam sincs. - vallom be tarkóm vakarva, mert, ha tudnám, segítenék, hisz azzal magamon is segítenék, de sose vett rá a lélek, hogy fegyvertelenül neki essek. Ó, basszus hát persze...!
- Nem tudom hol lakik, de azt tudom, hogy ő tudja hol dolgozom és hogy hol lakom. Szokott követni, de sosem jön oda, főleg, mert szerintem fél a főnökömtől, hála égnek. Viszont... fegyvere van. - figyelmeztetem, bár meg lehet erre számított is. Nyomozó, szóval mindig van nála. Azért éreztem fontosnak közölni, mert ellene a vipera nem lesz elég. Nem tudom, hogy milyen a fegyvertudása, gyakorlata, de biztos jó. Nekem elég megpillantanom és már a hideg kiráz tőle.
- Az sem baj, ha meghal. Ő egy rossz ember. Tudom, hogy csapdába akar csalni. Ezért akarok felkészülni rá, ha harcra kerülne a sor. Veszélyes ember. - teszem hozzá, hogy véletlen se vegye félvállról. A szeánszot követően bizonytalan voltam, noha tudtam, hogy mit kell tennem, és üdítő volt látni a világom. Ugyanakkor most éreztem talán először azt, hogy ténylegesen haladtam valamit. Hangosan sosem fogom kimondani, de most konkrétan hálás lehetnék, annak a két idiótának, hogy előcsalták nekem őt.
- Ó, öhm.. oké... - pillogtam pár zavartat és megadtam Lazare címét, reménykedve, hogy nem fog ideges lenni, mert késtem. Arra viszont nem számítottam, hogy elkábít, szóval mire észbekaptam volna már mélyen aludtam.
Az álmaimra már nem emlékszem, de mikor reggel magamhoz tértem és felültem, először azt hittem csak egy pillanatnyi téveszme volt, hogy álmodtam, vagy csak gondoltam rá. De amikor feltűnt a kezemből idő közben kipottyanó retikül, tudtam, hogy az este tényleg megtörtént. A tükörhöz sétálva a halántékomon lévő sebtapasz is bizonyította, míg nem észre nem vettem valami más hiányát.
- Ó, ne... ne ne ne ne... - kaptam a nyakamhoz, majd idegesen fordultam vissza az ágyhoz, hogy átnézzem a lepedőt, takarót, az ágy alatt, a párnák közt. - Basszus... basszus! - hajítottam el a párnákat és az ágyra dőltem. A nyakláncom. Nem hiszem, hogy ellopta volna, nem volt annak olyan nagy értéke, csak nekem. De elszakadhatott. Volt már rá példa. S most lehet a kocsijában van valahol, talán nem is tud róla. Az is lehet, hogy a rókalyukban maradt. - Francba! - csaptam a matracra idegesen, a sírás fojtogatott. Meg kell találnom azt a helyet, meg kell tudnom ki az a fickó. Vissza kell szereznem a nyakláncom.