A mai napom is odalett. Úgy terveztem, hogy ma végre elvonatkoztatok a munkahelyemtől, és kocsikázom kicsit. Majd lemegyünk a faterommal vidékre egy kicsit kiszellőztetjük a fejünket, egy kicsit pihenünk valami ismerősénél. De mint mindig, ma is be kellett jönnöm az esti hajtásra, mert Joe leforrázta magát egy jó adag olajjal, így valakinek be kellett ugrania, és ki más lehetne, mint én? Túlságosan fontossá vált számomra az előléptetés, és attól tartottam, ha nem jövök be, az egy mínusz pont nekem, és hátrébb kerülök az esélyesek között. Hárman vagyunk erre a posztra, és az idő csak egyre fogy.
Néha úgy érzem, felesleges küzdenem, hiszen esélytelen, hogy én kapjak meg egy olyan posztot, amire más már sokkal régebben pályázott nálam. Itt volt például Greg. Öt évvel idősebb nálam, öt évvel több tapasztalattal. Több nívós étteremben dolgozott már, még most is kapkodnának utána. Miközben én csupán akkor dolgoztam máshol is, mikor gyakorlatot szereztem, vagy suli után voltam egy évig külföldön. Ellenben én voltam versenyeken is, ami talán plusz pontot jelent a mostani séfnél.
Visszatérve a mai napomra, mondhattam le a programot, apám egyedül ment, megbeszéltük, hogy reggel utána megyek, így hogy ma be kellett jönnöm, a holnap mellé megkaptam a holnaputánt is. Persze ettől függetlenül aggódom az apámért, mert egyedül ment, igaz, hogy taxival, de megnyugtatóbb lett volna, ha mellette lehetek. Tudom, kissé szentimentális vagyok, tekintve, hogy régen mennyit veszekedtünk akár azon, hogy a csésze fülének balra kell állnia a szekrényben, de már teljesen megváltozott. Mióta anya itt hagyott bennünket, és nyugdíjas lett, lenyugodott. Megbékélt azzal, hogy nem lettem sem rendőr, sem pedig FBI ügynök.
Este 11-kor szabadultam el a melóból, és ahogy megnéztem a telefonom, csak Tom zaklatott vagy hatszor, így visszahívtam.
- Végre, mi van? Ma mégsem futunk össze? - támadott meg a kérdéseivel köszönés nélkül.
- Ma nem beszéltünk meg találkozót, elutaztam volna az apámmal, csak...
- Fogadjunk, hogy be kellett menned. Holnap? Holnapra beszéltük meg?
- Sajnálom haver, de ez most nem fog menni. Lemegyek faterhoz, kell egy kis kikapcs. Teljesen kivagyok... Ez az előléptetés ígérgetés, a meló...
- A megfelelési kényszered. Nem akarok beleszólni, de ez fog a sírba vinni.
- Túlélem, de ezt most át kell tennünk.
- Akkor jó pihenést!
Bontottam a vonalat. Nem lett volna ma kedvem semmihez. A fáradtság most még jobban a hatalmába kerített, nem volt más vágyam, minthogy beboruljak az ágyba, és dél előtt fel se keljek onnan. Lomhán szálltam be a kocsiba, amit szerencsésen szereztem meg végre két héttel ezelőtt. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy végre, annyi év gyűjtés után a magaménak tudhattam ezt a Maseratit, hiszen azért dolgoztam, hogy ne hitelre kelljen költenem. Így hivatalosan is az enyém lett. Vigyáztam rá, mondjuk nálam a kocsi szent, és fater kocsiját is én szereltem annak idején. Persze még azt is használom, de most egyre inkább rákaptam erre.
Pár perc után indítottam csak be a motort, majd ráérősen kanyarodtam ki a parkolóból. Félúton jártam, már csak alig 10 perc választott el az ágyamtól. Persze, a kereszteződésnél meg is akadtam. Annyian jöttek, hogy esélyem sem volt jobbra kanyarodni. A mögöttem álló szinte a nyakamra állt, így azon gondolkodtam, hogy kiszállok, és magam kérem meg arra, hogy ne nyomakodjon ennyire a seggembe, mert akkor sem fogok előrébb menni, ha ő a pápa. Belenéztem a tükörbe, majd vissza a forgalomra, ha balról elmegy, akkor szabad a pálya...

Hogy is tudnék kikanyarodni, ha folyamatosan jönnek? Sehogy. Mikor az egyik oldalról jó lenne, akkor a másik oldalon jön az áradat, mintha kiszakadt volna a zsák. A mögöttem lévő pedig komolyan idegesítően belém állt. Ha összetöri a kocsim... Na jó, talán tud vezetni, bár a mai napom után már nem lepődnék meg semmin.
Soha nem fogok hazaérni.
A visszapillantóba néztem egy pillanatra, majd végre elindultam, ekkor még nem történt semmi gond, de láttam, hogy mögöttem nagyon jön valami idióta. A következő pillanatban már éreztem a lökést, és ezzel egyidejűleg egy pillanatra elvesztettem az uralmat a kocsi felett.
- Bassza meg! - sziszegtem, ahogy megláttam a közeledő oszlopot, egyből padlóig nyomtam a féket, majd már csak arra figyeltem, hogy az eleje ne törjön össze a kocsimnak. Hajszál híja volt, de még épp időben állt meg a kocsi. Az egyik idióta nagyobb sebességre váltva lépett le, de a másik kiszállt, természetesen egy nő. Miért is nem lepődök meg? Ráadásul szőke. Komolyan mondom, nem teszi zsebre, amit tőlem kap. Idegesen szálltam ki a kocsiból, talán nagyobb hévvel is, mint kellene, melybe egy pillanatra beleszédültem. Kellett pár másodperc, mire felfogtam a kérdését, valahogy most jobban izgatott az, hogy tönkre vágták a kocsimat.
- Hogy jól vagyok-e? Most tarolta le a kocsim hátulját, maga szerint jól vagyok? - emeltem meg a hangom. Minden ridegség és harag a nőn landolt, és nem érdekelt, hogy esetlegesen neki is baja történhetett. Nem tudtam erre koncentrálni, és nem is akartam. Csak futólag néztem a nőre, mert a kocsin keletkezett károkat vizsgáltam, majd visszaléptem a kocsihoz, hogy kivegyem a telefonomat. - Komolyan, mi a francnak ül be a volán mögé, ha még vezetni sem tud? - Még mindig a telefonommal babráltam, de túlságosan is remegett a kezem ahhoz, hogy telefonálni tudjak. Pedig ide rendőrt kell hívni.
Tizenkét éve van jogosítványom, egyszer sem okoztam még balesetet, még most sem tudtam elhinni, hogy az alig két hete nálam lévő kocsimat vágta tönkre egy szőke liba. Újra és újra végignéztem a kocsin, mire képes voltam felnézni a nőre. Egy pillanatra lefagytam, mikor felfedeztem az ismerős vonásokat. Jó, azóta már idősebb lett, nőiesebb, de még mindig ugyanolyan fiatalos arca volt, mint régen.
- Már csak ez hiányzott... Komolyan mondom, már csak te hiányoztál az életemből, Piper! - ejtettem ki dühösen a nevét. Most tényleg így kell összetalálkoznunk? Egyáltalán minek sodorta a sors ismét az életembe? Dühösen vágtam a kocsi összetört része fölé. - Tizenkét év alatt képtelen voltál megtanulni vezetni... Kicseszett drága mulatság lesz ez neked! - váltottam normál hangra, de még mindig dühös voltam. Végre sikerült feloldanom a telefon billentyűzetét, és tárcsázni kezdtem. Nem kerülhetjük ki a hatóságot, remélem tudja...

Mély levegő, Brice! Csak nem ronthatsz neki egy nőnek...
Próbáltam magam lenyugtatni, de valahogy forrt bennem a harag, és éreztem, hogy előtörni készül. Éreztem, hogy nehezen megy kontrollálnom magam, és minden próbálkozásom kudarcba fulladt, pedig régen megtanultam kezelni a dühkitöréseimet, de most nem ment. Voltak gondok ezzel, mikor anya meghalt. Emlékszem, képes lettem volna egy egész álló nap csak tombolni, törni-zúzni, hogy jobb legyen, de nem lett. A bennem lévő harag szétfeszített. Nehéz ezzel élni, de nem lehetetlen. Akkoriban megtanultam a légzőgyakorlatot, még azt az idióta mantrát is, így elmondhattam, hogy évek óta nem volt gondom azzal, hogy nem tudtam kezelni bizonyos helyzeteket.
- Moderálni magam? Ki vagy te, hogy megmond, mikor és hogy beszéljek másokkal? - reagáltam immár tegezve őt, hiszen felismertem, nem tartottam lényegesnek a magázódást. Már régen is ilyen volt. Mindig meg akarta mondani, hogy viselkedjem, vagy mit mondhattam, és persze mindig volt egy epés megjegyzése, amitől felment bennem a pumpa, bár akkor még nem küzdöttem az indulataimmal ennyire.
- Hatvanszor? Mert olyan jól látta a forgalmat igaz? A röntgenszemével átlátott a fákon és házakon... Nem körülötted forog az a rohadt világ! - Nem voltam nyugodt, és igazából nem is a kocsi... De igen! A kocsi miatt, hiszen most vettem. Évek óta erre gyűjtöttem, és nekem fontos ez a kocsi. Néha talán jobban is, mint egy átlag embernek, de mindenkinek megvan a maga szenvedélye. Nekem a főzés és a kocsim. Neki? Neki fogalmam sincs, de biztos, hogy nem a vezetés.
- Mert mi lesz, ha nem teszem? Megmondasz a férjednek? Vagy az apámnak? Esetleg elküldesz melegebb éghajlatra? Ugyan már, Piper! Ennyire te sem ragadhattál meg a kamaszkorodban - fordultam el tehetetlenségemben. Gyűlöltem ezt az érzést, és azt is, hogy ismét találkoztunk. Igazából soha nem akartam újra látni, és most nevezhet bárki gyerekesnek, hozzá már nem kötöttek jó érzések, pedig én tényleg odáig voltam érte annak idején, de persze ezt ő nem értékelte. Senkinek nevezett, aki majd soha nem viszi semmire, aki csak álmodozik, és aki szerint nem lehet megélni egy hobbiból. Hát igen. Ilyen volt ő akkor. Seperc alatt alázott bárkit a porba, ha már nem fűzte hozzá érdeke, és ez mind a mai napig keserű szájízt hagyott maga után bennem. Így talán érthető, hogy nem repestem az örömtől, hogy újra láthattam.
- Nagyon jó sofőr? Még emlékszem, hogy telibe verted az igazgató kocsiját annak idején, nem mellesleg, ha tényleg olyan jó sofőr lennél, mint állítod, tudhatnád, hogy kanyarodásnál nem előzünk ki, ez a kereszteződés amúgy sem lett volna alkalmas rá... - Még mindig dühös voltam, és a testtartásom, az arcmimikám és a tekintetem is erről árulkodott. - Mondjuk nem kellett volna előzéssel próbálkozni, ha nem lennél késésben... Minden bizonnyal megint sikerült elszépítkezned az időt - morogtam, de persze tudtam, hogy hallja. Mondjuk nem is voltam finomkodós kedvemben, így amikor meghallottam, hogy ő csekket akar írni nekem, felnevettem.
- Szóval ez az új módja, hogy elintézd a dolgokat? Írsz egy csekket, és minden rendben? Te tényleg ennyire hülyének nézel engem? Ne, inkább ne is válaszolj! Majd szépen kijön a rendőrség, és miután felvették a jegyzőkönyvet, utána írhatsz éntőlem akármilyen csekket, de csakis az után, miután felmérték a károkat... - fontam keresztbe a karom, de persze tudtam, hogy nem kötelező a rendőri jelenlét, mindenesetre, ha hülyének néz, akkor játsszuk rendesen a szerepet, nem igaz? Mindemellett a baleset valódi okozója lelépett, és ha ki akarom deríteni, ki volt az a nyomorék, akkor viszont kelleni fognak a rend őrei, de minden bizonnyal ezt Piper is ugyanannyira jól tudja, mint én.

- Idegen, vagy ismerős, nekem teljesen mindegy, ha összetörik a kocsimat! - jegyzetem meg mogorván. Nem is akartam vele tovább beszélgetést folytatni, mert úgy is minden egyes szavamra képes volt választ adni és ez még jobban bosszantott. Még most sem tudott veszíteni, régen csupán annyi volt a különbség, hogy a legnagyobb gyerekes vitánk után megcsókolt és az egyik eldugott zugban estünk egymásnak. Most ezt nem tenném már meg, azok az idők elmúltak, én felnőttem, és már nem hiszem, hogy lenne köztünk az a bizonyos kémia, amiben kamaszként még hitt az ember. Leginkább most taszít engem a viselkedése, a frappánsnak gondolt válaszai, minden, amiről azt gondolja, fölém kerekedhetett, de nem adtam meg neki azt az örömet.
- Ha vadidegen lennél, sem kérdezném meg, de hogy örülj, jól vagy? Nem esett bajod? - böktem ki, bár igazából nem nagyon tudott érdekelni. Felnőttem, és már leperegnek rólam az emberek kritikái, nem szoktam fennakadni dolgokon, vagy helyzeteken, de ez alól hatalmas kivétel, ha olyan tulajdonom megy tönkre, amit szeretek. Lehet, hogy ő nem fogja ezt soha megérteni, de a férfiak jó részének a kocsi felér egy személlyel.
Szembe fordultam vele, és csak hallgattam, ahogy gyerekesnek, kicsinyesnek nevezett, miközben arcomon egy gúnyos mosoly jelent meg, én pedig csak bólogattam. Hogy idegesíteni akartam? Fogalmam sincs, csak mosolyogni tudtam azon, hogy még mindig képes vagdalkozni, ahhoz képest, hogy már felnőtt ember lett belőle.
- Folytasd, avass be, milyen ember is vagyok még! Szarkasztikus? Idegesítő? Nemtörődöm? Egy gyökér, akit a kocsija jobban érdekel? Mind találó lenne. És pont leszarom, hogy mennyire idegesítelek, elhiheted - Keresztbe fontam a karom, és valahol élveztem ezt a szóváltást, és igen, ha emiatt gyerekes voltam, legyen. Egy férfi amúgy is mindig gyerek marad, ahogy anya mondta annak idején. Képtelen voltam komolyan venni őt, szóval már csak azért sem ragadt meg a két fülem közt a mondanivalója. Mély levegőt vettem, majd lassan fújtam ki azt. Én akkor sem akartam hagyni, hogy a lehetséges valódi bűnös megússza egy cserben hagyással, így nem fogom elfelejteni a rendőrös dolgot sem.
- Ha nem a te hibád, miért is fizetnél? Itt pattogsz, és fenyegetsz? Csak nem ennyire felvitte Isten a dolgod, hogy már ilyen rohadt befolyásos lennél? Akkor nyilván azt is el tudod intézni, hogy utólag tegyél feljelentést, mert majd a befolyásos kapcsolataid visszafordítják az időt? - tekintetem ismét elkomorult, ahogy fenyegetni próbált. Ezzel egy kicsit elvetette a sulykot, nem tagadom, ha pasi lenne, megeshet, hogy az öklöm találkozott volna az arcával, de nőt soha, semmilyen körülmények között nem ütnék meg.
- Te fenyegetsz engem? Azt hiszed, megijeszthetsz, és hogy majd lehajtott fejjel elkullogok, mint egy utolsó senki? Azt gondolod, nekem nem lennének befolyásos ismerőseim a megfelelő szerveknél? - Minden bizonnyal elfelejtette, hogy apám elég nagy fejes volt, és mind a mai napig bárki, bármikor kérhet szívességet tőle, mert megvannak még az ismeretségei. Plusz Tom alatta dolgozott annak idején. - Megjegyzem, vannak, de nem dobálózok vele. De ha nem akarsz más miatt felelősséget vállalni, javaslom, jobban jársz, ha megvárjuk a kiérkező rendőröket, nyilván van itt kamera, amelyik rögzítette a balesetet, így egy pennydbe sem fog kerülni ez az egész, és engem sem kell az intézkedés után elviselned... - vettem egy mély levegőt, és igyekeztem elengedni az előbbi fenyegetését, majd felvilágosítani a helyzet komolyságáról, mert úgy látom, neki csak az a lényeg, hogy mehessen akár törött kocsival is, feleslegesen pénzt költve, míg a valódi hibás itt van valahol a városban, de nekem édes mindegy. Ha neki ez így jó, legyen, írja azt a rohadt csekket, aztán menjen isten hírével.

Fáradt voltam. És ilyenkor mindig egy világi nagy paraszt voltam. Nem tehetek erről, habár soha nem is akartam változtatni ezen. Ilyenkor legjobb esetekben nem szóltam senkihez, és csak csináltam a dolgom. Most viszont nem tehettem ezt meg, mert belém jöttek. A kocsimon keletkezett kár több, mint Piper egész kocsijának a vételára... Na jó, talán nem, de akkor is nagy a kár. Nem ezért vettem meg ezt a kocsit, hogy majd vihessem egyből a szervizbe megcsináltatni, hanem azért, hogy használjam, hiszen ezért vesznek az emberek autót.
Talán a múlt is visszaköszönt, és én nem tudtam elengedni, ahogy el akarta hitetni velem, hogy semmit sem fogok elérni, és semmire sem viszem majd, hiszen ez elég mély nyomot hagyhat egy kamaszban. Igen, sajnos én is ember vagyok, képes a megbocsájtásra, de ahogy sokan mások, cipelek sérelmeket, amik több éve, vagy akár egy évtizede is itt vannak bennem. Nem ez a legjobb dolog, de szerintem ő is cipelt ilyen sérelmeket. Én megmondom őszintén, nem tudtam elvonatkoztatni ettől, hiszen azért annyit nem változik az ember, hogy teljesen kiforduljon önmagából. Például nekem az alap természetem már kamaszként is megvolt, maximum felnőttem, és lehiggadtam, de ugyanúgy képes voltam két pillanat alatt felkapni a vizet, vagy olyan dolog miatt morogni, ami másnak semmiség.
- Ahogy számomra a kocsim a fontos, számodra valami találkozó, amit el lehet halasztani, és igen, a kocsimat is meg lehet csináltatni, de nem szeretem ha azért leseggfejeznek, mert számomra a kocsi fontos -Vagy fontosabb, mint egy emberi kapcsolat. Mert az emberekben csalódtam, a kocsijaim még nem hagytak ott a semmi közepén, és mindig elvittek egyik helyről a másikra. Míg az emberek az életemben pár ember kivételével jönnek és mennek. Így nem tartottam fontosnak megnyílni mások előtt. Persze lehet, hogy miatta, mert túl mélyen érintett a szakítás, ahogy elváltunk, de ezt nem tudtam volna megmondani, nem voltam lélekbúvár.
- Hogy hidegen hagyna-e, ha bajod esett volna? Nem tudom, nem annál a hídnál állunk, hogy ezt meg tudjam mondani. Csak azt tudom, hogy neked nem lett bajod, míg a kocsimnak igen. És fontos, neked csak egy autó, nekem nem... Nem értheted, mivel te magad mondtad, hogy nem ismersz - feleltem egykedvűen, ahogy az órámra néztem. Nem tudom, mit akarok még ebből kihozni, de valamiért csak fűztem tovább a gondolatmenetemet. Persze közben nem egyszer néztem végig néztem rajta, hogy miben változott külsőleg és a múlt egy pillanatra visszaköszönt. Talán magasabb lett, komorabb de a ridegsége ugyanúgy megmaradt, ahogy régen is megvolt. Mégsem változott olyan sokat, és minden bizonnyal ez igaz lesz a többi osztálytársra és évfolyamtársra is a találkozón, amire még mindig nem tudtam, hogy elmegyek-e, vagy sem.
Mély levegőt vettem, gyűlöltem magam, amiért néha könnyedén meggyőzhető voltam, és a jó szívem a felszínre tört, és most is ez ellen harcoltam, mert tudtam, hogy nem lenne annak jó vége, ha én itt most kedves lennék. Nem akartam, és távolságot akartam tartani, így ismét megkeményítettem a vonásaimat. Igyekeztem a lehető legridegebben ránézni, de többnyire kerültem a tekintetét, mintha nem akartam volna szembenézni a múlttal.
- Az idő mindig pénz Piper. Lehet, hogy furcsa, de nekem is, nem csak neked... Ellenben lenne egy javaslatom - sóhajtottam fel kelletlenül. Én haza akartam menni aludni, de ennek is utána akartam járni, és nem akartam hagyni, hogy a valódi vétkes csak úgy megússza, viszont nem akartam a lehetőségét sem elszalasztani, hogy igenis járjuk végig a procedúrát. - Kábé három percre lakok innen gyalog. Kinn áll a másik kocsim, amivel elvihetlek oda, ahova annyira sietsz, addigra kiérnek a zsaruk, felmérik a dolgokat, megteszem a feljelentést, és mindenki jól jár - vetettem fel az ötletemet, mert nem bírtam nézni, ahogy szenved. Komolyan ez volt a legegyszerűbb módja. Mondjuk szerintem elég lesz, ha csinálok pár fotót, beviszem, és valamelyik zsaru majd elfogadja, hiszen apának még mindig voltak ismerősei, nyilván előre vennének, és meg is lenne a vétkes, szóval szerintem ez lesz a megoldás.
- Csinálok pár képet és utána beviszem, hogy neked ezzel se kelljen foglalkoznod, de így jössz nekem eggyel - jegyeztem meg beadva a derekamat nem tudom, hogy mibe. Igazából nem ismertem őt, nem tudtam, hogy mivel tudná ezt meghálálni, ahogy azt sem, hogy minek mondtam ezt. Talán, mert folyton ezt mondom, ha valakinek teszek valami szívességet, talán mert úgysem fog élni vele, hiszen alig várja, hogy megszabaduljon tőlem, ahogy régen is ezt akarta. Így talán előbb is eljutunk odáig, hogy ne kelljen látnia. - Mondjuk a csekk tökéletesen megfelel - pillantottam végül a szemébe. Higgye csak azt, hogy pénzéhes vagyok, habár úgysem váltaná be a csekkjét, de ha már így ajánlgatja.

- Ilyen későn még üzleti találkozóra jár valaki? - kérdeztem meglepve, habár tudtam nagyon jól, hogy igen, léteznek ilyen emberek. A munkámból kifolyólag tudtam, hogy a lehető leglehetetlenebb időpontokban vannak üzleti találkozók. Ami azt jelentette, hogy ha nyitva lennénk, még reggelre is jönnének, de ilyenkor sokszor inkább csak előkészülünk. Volt már este is üzleti vacsora és nem a hét órára gondolok most. De fogalmam sem volt, hogy mit dolgozhatott, nem kérdeztem és nem követtem őt nyomon egyik közösségi fórumon sem. Pedig többször feldobta a nevét lehetőségként, de nem éltem vele, csak tovább görgettem. Igen, én is szoktam netezni, haladni kell a korral. Sőt, egy-két ilyen fórumot igencsak kedvelek. De mindegy.
- Idegenekkel sokszor így vagyok... Megváltoztam - tettem hozzá halkan a felszínes szó hallatán. Ez igazából nálam csak azt jelenti, hogy nem barátkozom könnyen, sőt szívesen sem, de ha kell, elbeszélgetek bárkivel, csupán nem említem a saját dolgaimat. Nem szoktam vakrandizni sem, ez a baleset pedig ráébresztett arra, hogy jobb a múltat a múltban hagyni, habár még most is képes megmozgatni bennem dolgokat. Nem igazán akartam ezt, és nem is mutattam, inkább csak figyeltem, ahogy félreértve szavaimat magyarázkodik arról, hogy ő nem várja meg a rendőröket, én viszont mindenképpen feljelentést akartam tenni amiatt, aki kábé már húsz perce a városból is kinn lehetett, hiszen nem akartam annyiban hagyni az új kocsim javíttatását.
- Félreértettél... Úgy értettem, hogy elviszlek most, ha nem a város másik végére kell menned, én pedig visszaérek, mire a rendőrök kiérnek, és majd én egyedül elintézem ezt velük - mutattam a kocsikra. Persze ezzel most lebuktattam magam, hogy van még szívem, nem vagyok olyan felszínes és nemtörődöm, mint ahogy korábban is a fejemhez vágta, de egyszer lehetek én is a megmentő valakinek az estéjében, nem? Ha pedig nem így van, és ez után is elutasítja, akkor rendben van, én mindent megtettem, hogy ő nehogy elkéssen élete látszólagosan egyik legjobb megbeszéléséről.
Elvettem a csekket a kezéből, majd kivettem a farzsebemból a tárcám, és bele csúsztattam azt. Még mindig nem hittem, hogy használhatom, de majd meglátjuk. Igazából én magam sem értettem magam.
- Elintézek egy telefont, és ha gondolod, indulhatunk - emeltem fel a készüléket majd pár lépést tettem messzebb, és egy gyors telefon után végül még egy embert felhívtam. Ez egy kicsit tovább tartott, de végül sikerült leráznom az apámat is, aki első hallásra kiakadt, de végül megnyugtattam és biztosítottam róla, hogy nem esett bajom.
- Abba az utcába lefordulunk, kábé három perc séta után pedig beszállunk egy másik kocsiba. De persze ha nem akarod, nem kell. Nem akarom, hogy azt gondold, rád erőltetem ezt a lehetőséget. Én maradok akkor, ha végül nemet mondasz, és mindenről telefonon értesítelek, vagy emailen, ha megadsz egy elérhetőséget is hozzá - jegyeztem meg egy félmosollyal, mert úgy elég nehéz lesz elérnem őt, ha csak a nevét tudom.

Szóval keményen dolgozik. Mondjuk régen is törtető volt, és szeretett másokon átgázolni. Jó... Ez így nem annyira igaz, de a viselkedése pontosan ezt mutatta, ahogy szakított és minden utolsó kis senkinek elhordott, aki semmire sem fogja vinni az életben... Nos az nem azt bizonyította, hogy ő lenne a jó tündér. Igen, pontosan ott rúgott belém, ahol a legjobban fájt. A büszkeségemnél. Büszke férfi voltam, ahogy büszke kamasz is. Kicsit talán nagyképű és felszínes, de mindezeket csak az gondolta így, akik nem ismertek, csak felszínesen, hogy magamat ismételjem.
- Akkor ez valami olyan lehet, minthogy alap hangon nekem majdnem éjfélig szól a munkaidőm.. - jegyeztem meg inkább magamnak, mint neki, de mivel ki is mondtam, így ő is hallhatta. A telefonhívások alatt elsőként Tomot hívtam, akivel talán holnap mégis összefutok, másodjára apámat, aki már azonnal intézkedett is, sőt még ide is akart jönni, de persze nagy nehezen le tudtam szerelni. Így biztos voltam benne, hogy a legjobb embereket küldi, így nekem már fel sem kell hívnom a rendőrséget, ahol várattak volna, majd valamikor kiért volna egy járőr, aki órák alatt felvette volna a jegyzőkönyvet sokadik telefonra. Mondjuk Tom is el tudta volna intézni, mivel ugyanott dolgozott, ahol az apám is, de nem akartam, plusz apámnak még mindig vannak itt-ott kapcsolatai, hiszen csak egy éve sincs, hogy nyugdíjba vonult És persze ezt sem akarta, de már muszáj volt az egészségi állapota miatt.
- Igen vele. Még emlékszel, hogy ő volt a kapitány? - Igazából ezredes volt, de megkapta a helyi kapitányság vezetését.Évekig dolgozott, tisztelték és féltek tőle. Elég szigorú volt benn is, ahogy otthon. De mára ennek nyoma sem volt, persze azért néha még próbált kötekedni, beleszólni a dolgaimba, de még jobban oltogatni az ismerősei előtt. Igazán érdekes emberré vált öregségére.
- Menjünk... - indultam el, és kivettem a lakáskulcsomat a kocsiból, majd bezártam azt. Szavai megleptek, először nem tudtam mit reagálni, fel is tört belőlem egy morgásféle, de elnyeltem a kötekedő szavaimat. Legalábbis én mindent megtettem, hogy az arcomra ne üljenek ki a gondolataim, de a keserűség mégis csak észrevehető volt. - Gimis korom óta gyűjtöttem a pénzt, mire végre megtaláltam azt a kocsit, amit meg akarok venni. Neked csak egy tárgy, nekem több. Ez olyan, mint a legtöbb plázacicának a szobapatkány - jegyeztem meg, bár nem gondoltam, hogy tudja, mire gondolok. - Számomra érthetetlen, hogy egy olyan visongó valamit mégis hogy lehet szeretni. Ahogy neked érthetetlen, mit szeretek a kocsimban. Biztos neked is van mások számára érthetetlen szenvedélyed, nem? - kérdeztem rá pillantva. Ahogy sétáltunk, a haragom alább hagyott, habár még mindig éreztem a dühöt, hogy egy vadonatúj, null-kilométeres kocsinak annyi lett. Jó, nem olyan nagy a kár, de ahogy láttam, a lámpa apróra tört, a lökhárító pedig esélyesen cserés lesz. Én pedig használni akartam, nem egyből a szerelőknek lepasszolni.