-Nem tudom, hogy vagy vele, de nekem ez már nagyon hiányzott!- vigyorgok Lynre, ahogy megnyomom a központizár nyitó gombját, majd a halk kattanást követően behuppanok a volánhoz. A táskám lazán a hátsóülésre hajítom, majd bekapcsolom a biztonsági övet és megvárom, míg Lyn is elhelyezkedik. Hónapok óta most először jutott végre időnk arra, hogy együtt eltöltsünk egy fél napot csajos elfoglaltságokkal, mint például manikűr, pedikűr, egy kis masszázs és persze némi arcpakolás. Más ez, ha az ember egyedül megy és megint más, ha a legjobb barátnőjével, hiszen akkor végig lehet csicseregni az egészet, ami plusz lazításnak minősül. Kiönthetjül a lelkünket, könnyesre röhöghetjük magunkat és végre képbe kerülhetünk egymás életével kapcsolatban. Sajnos, ritkán van időnk összefutni, ez tény. Én a munkamániám miatt nem érek rá, Lyn meg ugyanezért, csak neki pluszba ott van még Rosie is. -Arról viszont, amit meséltem Drake-el kapcsolatban, senkinek nem beszélhetsz! Főleg így, hogy egy cégnél voltatok! Elég rossz fényt vetne rám, ha kiderülne, hogy kavarok egy félig páciensemmel, aki az én tanácsaim miatt hagyta ott az asszonyt. Még akkor is gáz ez, ha a csaj valójában egy perszóna!- ismétlem önmagam, bár tudom, hogy Lynre számíthatok. Nem az a pletykálós fajta, tehát tutira megbízom benne, csak azt sem szeretném, hogy Drakenek furcsa kérdéseket tegyen fel, ha esetleg összefutnak odabent, mint például, hogy "mikor találkoztok majd?" meg hasonlók, de azt hiszem, ez sem jellemző Lynre. -Nem tudom, mi fog ebből kisülni, de nagyon édes pasi. Figyelmes, okos, udvarias és még szexi is ráadásul. Bár egyikőnk se emlékszik, hogy volt-e valami köztünk azon az éjszakán, szerintem nem is volt, mert arra tuti emlékeznék.- nevetem el magam kissé elpirulva, de tényleg nagyon rég volt, hogy olyan pasival futottam volna össze, aki ennyire az esetem lett volna. Mind belsőre, mind külsőre. Csak ésszel kell az egészet csinálnunk, hiszen nem csak rólunk van szó. Van egy fia is ugye, akinek nem lenne jó, ha ki-be futkosnának az életébe mindenféle anya jelöltek. Ahogy megállok a pirosnál, ujjaimmal dobolni kezdem a rádióban szóló Rihanna dal ritmusát. Épp a shut up and drive megy, ami amúgy is nagy kedvencem, de mikor elzúg mellettünk át a piroson egy ugyanolyan kocsi, mint az enyém majd nem sokkal később hátulról belénk száguld egy terepjáró, nem kérdés, mi a következő mozzanatom. Mármint azon túl, hogy teli torokból sikítozni kezdek és rémült pillantással hol a belső tükröt, hol Lynt nézem. A terepjáró tolni kezd minket, mintha a keresztbe jövő forgalommal akarna kivégeztetni, így végül összeszedem magam, felkötöm a nem létező tökeimet, rátaposok a kuplungra, sebességbe teszem a váltót és már nyomom is a gázt, mint akinek az élete függ rajta. Na mondjuk, ez még mindig nem biztosíték arra, hogy oldalról nem fog belénk csapódni senki, de legalább már én irányítok és nem hátulról tol egy őrült. -Kapaszkodj Lyn!- visítom, miközben majd, hogy nem csukott szemmel vágok át a kocsik között, közben azon imádkozok, nehogy félárvát csináljak szegény Rosie-ból.
- Oh, igen, nekem is. Már-már érezni kezdtem a ráncokat az arcomon – húzom a szám halvány mosolyra. Hála az égnek remek géneket örököltem a szülőktől, így nincs sok gondom erre egyelőre, de azért mégis jól esik egy kis wellness. Belehuppanok az anyósülésre, és Ravenre nézek, mikor beszélni kezd. - Dehogy mondok én semmit, senkinek. Úgy ismersz? – villantom felé a tekintetem. – Nem vagyok még pletykás vénasszony – nevetek fel halkan, aztán kifelé pillantok az ablakon és úgy kezdek el kicsit szónokolni. - Azért nem tudhatod a dolgokat, amíg nem ismered rendesen a másik fél álláspontját. Mármint félre ne érts, én örülök, ha boldog vagy végre, csak nem szeretném, ha megtépnének – vonok vállat komoly arccal. Tényleg nem lehet tudni, mi áll a háttérben, amíg csak az egyik fél nézetét ismeri az ember. – Meg azt sem szeretném, ha Drake átcseszné a fejed. Valóban otthagyta? – kérdezem, mert az ember ma már sosem lehet elég biztos semmiben. Raven is okos tanácsokat szokott osztogatni, ha Benről és rólam van szó. Persze értem én a szakmaiságát és egy pillanatra sem kérdőjelezem meg, hiszen az egyik legjobb a szakmában, csak én valahogy mostanában egyre inkább úgy vagyok vele, hogy senki se osztogasson tanácsot a másiknak. Vagyis a véleményét persze meg lehet kérdezni, de így is, úgy is a szíve alapján fog dönteni. - Hát... erről nem tudok nyilatkozni – nevetek fel én is kicsit. Drakekel csak látásból ismerjük egymást meg a céges rendezvényekről, Ben valószínűleg többet tudna nyilatkozni róla. Éppen a fejem hátra döntve, lecsukott szemmel próbálnám élvezni a wellness utóhatásait, mikor egy nagy lökést érzek hátulról, és ki is pattan a szemem rögtön. - Baszkiiiiiiiii – kapaszkodom meg, és Ravennel ellentétben én nem sikítok, csak hosszan nyújtom az i betűt a szó végén, egyre magasodó frekvencián. Ami azt illeti, ha nem is ijedtem volna meg eléggé, a barátnőm tesz róla, hogy egy percet se legyek nyugodt. - Raveeeeeen, most valld be, ha mocskos ügyeid vannak, az isten szerelmére – üvöltöm most már teli torokból. Kezd deja vu-m lenni a decemberi miatt, amikor Bennel menekültünk a zsaruk elől. - Taposs már a gázba! – mondom türelmetlenül, mert a kocsi még mindig a seggünkben van. - Ha meghalok mondd meg Bennek meg Rosenak, hogy szeretem őket és Ethannek meg, hogy kapja be, de azért őt is szeretem – hadarni kezdek, eluralkodik rajtam a pánik, mikor kicsit elszakadunk a másik kocsitól, lejjebb megy a pulzusom úgy kettővel, de nem igazán nyugszom meg. Oldalra nézek Ravenre, és mikor látom, hogy csukva a szeme, újból kiabálni kezdek. - Raven! Alszol? – Édes isten, mindjárt kiugrok az ablakon. Akkor talán nagyobb lenne a túlélési esélyem. Nem hiszem el, hogy ez velünk történik meg. Mégis mit akar ez a fekete furgon itt mögöttünk? Az ujjaim elfehéredtek a kapaszkodó szorításától, és próbálok mély lélegzeteket venni, mert esküszöm úgy érzem, hogy mindjárt elájulok. Már kezdem is távolról hallani a hangokat, így tényleg nekifeszülök az ülésnek, mielőtt még beledőlnék Raven ölébe.
-Tekintve, hogy nincsenek ráncaid, nem igazán lehetsz öregasszony. Vagy... létezik ráncnélküli öregasszony?- viccelődök, de a Drake témával kapcsolatos megjegyzése kicsit elveszi a jó kedvem és beindítja bennem a kombinátort. Azt a kis gonosz lényt, aki minden nőben ott lakik és a félmondatokból kész összeesküvési elméleteket sző. Lehet, hogy egy kis pókról van szó inkább? -Basszus, igazad van! Azt se tudom, hogy valóban az e, akinek mondja magát. Lehet, hogy egy olyan izé pasi, mint az egyik filmben, aki fölszedi a csajokat aztán kirabolja őket vagy éppen csak egy szeretőt akar magának!- világosodok meg hirtelen és hálát adok az égnek, hogy itt van nekem Lyn. Drake annyira elcsavarta a fejem, hogy eszembe se jutott, hogy talán nem kellene máris megbíznom benne. Mi van, ha a fele sztori sem igaz? Te jó ég! Bedőltem neki, mint egy naiv kis fruska. -Talán jobb, ha nem élem még bele magam annyira. Utána kell járnom pár dolognak. Megnézem a facebookját... be se jelöltem még! Vajon az a neve egyáltalán, amit mondott?- teszem fel a költői kérdést, melyre nem biztos, hogy érkezik válasz tekintve, hogy épp egy hatalmas dög autó taszigál minket hátulról. De legalább van, ami kikapcsolja bennem azt a szövevényes kis valakit, aki kész kémfilmet kezd kialakítani a fejemben. -Mocskos ügyeim? Persze, mellékállásban bérgyilkos vagyok és a maffiának dolgozok!- visítom a csodás, horrorfilmbe illő visításom után, de aztán össze szedem magam végre és a kezdeti sokk ellenére megindulok előre. -Ezzel csak az a baj, hogy, ha te meghalsz, kurvára én is meg fogok halni!- ordítom idegesen, majd csukott szemmel átvágok a keresztben haladó forgalom között és, mivel a hangos dudálásokat még hallom, gyanítom, hogy nem haltam meg, szóval kinyitom a szemem végre. -Nagyon nem jó nővel húztatok ujjat rohadékok! A kedvenc játékom a Need for Speed!- nézek dühösen a belső tükörbe és még egy kabbe jelet is belemutatok, bár kétlem, hogy látná a furgonos. A kezem automatikusan Lyn övéhez nyúl, hogy még szorosabbra húzzam rajta, majd tovább taposva a gázt haladok előre. Váratlanul bevágok balra egy kisebb utcába és bár jóval gyorsabban megyek, mint kellen, azért jó kislány vagyok ám, mert az indexet használom. -Nem lehet, hogy inkább te főztél valakinek olyan szar kávét, hogy most vérbosszút akar venni a hascsikarása miatt?- lesek Lynre, de inkább igyekszem nem levenni a szemem az útról, mivel a furgon még mindig a seggünkben van és kerül fordul lök rajtunk egyet. Élesen jobbra fordulok, majd rögtön balra és haladok a franc tudja merre. -Hol van egy kurva rendőr, amikor szükség lenne rá?- csapok dühösen a kormányra, aztán eszembe jut, hogy talán az lenne a legjobb, ha mondjuk behajtanánk a rendőrség aulájába. Akkor már tuti, hogy felfigyelnének ránk. -Lyn! Hasznosítsd magad légyszi és keress egy rendőrkapitányságot azon a bigyón.- biccentek a GPS felé, de persze az sem érdekel, ha a telefonon pötyög, csak jussunk végre valamire. Ha a rendőrséghez jutnánk, talán le szállnának rólunk végre!
- Kösz, ez most valamiféle célzás akart lenni? – meredek rá összevont szemöldökkel. – Itt vannak a ráncaim, tessék – tapintom ki a most kialakult ráncokat egy mosoly kíséretében, de aztán rögtön ki is simulnak, ahogy elernyesztem az izmaimat. - Azért azt nem hiszem, hogy kirabolja a nőket – nevetek fel, mert ahogy látom, Raven már kicsit túlszőtte, amit mondani akartam. – Csak sose lehet biztos benne az ember, tudod. Persze remélem, nem ez a lehetőség áll fent, ha már legalább jó pasi, megérdemelnéd – vonok vállat, hiszen tudom, mennyire szüksége lenne pár egy normális emberre maga mellé. Én a helyében már szerintem begolyóztam volna a munkától, amit csinál. Nem tudom, hogy képes ezt csinálni. - Jaj Raven, azért nem kell egyből a legrosszabbra gondolni! A nevéről biztosíthatom, hogy valóban az. És az is valószínűsíthető, hogy nem egy baltás gyilkos – csóválom meg a fejem mosolyogva, de aztán pár pillanaton belül le is hervad az arcomról a vigyor. Mi a...? Elkerekedett szemekkel figyelem az eseményeket, ugyanis két pillanat alatt, mintha egy hülye akciófilmbe csöppentünk volna. Jézus isten! - Ezt hamarabb is mondhattad volna – reagálok rá, de fel sem tűnik, hogy mit mond. Vagyis az agyamig nem igazán jut el, mert eszemben sincs most ezzel viccelődni, de úgy felelek rá, mintha ez teljesen természetes lenne így egy autósüldözés közepén. - Na jó, ezt a témát hagyjuk is! – kiáltok fel, mert nem akarom az ördögöt a falra festeni. Simán lehet, hogy ezek mindjárt kirángatnak a kocsiból és szépen meggyilkolnak minket. A pulzusom az egekben van, a fülemben dobog a szívem, szinte remegek a félelemtől. Remélem Raven jobban érzi magát, mert most nagy szükség van a vezetési képességeire. Hálát adok az égnek, hogy nem én ülök a volán mögött, mert valószínűleg már rég nekimentünk volna egy szembe jövő kocsinak, vagy még rosszabb. - Ennek igazán örülök. Remélem van is valami előnye is, hogy azzal már játszottál üldözőset – üvöltöm és az ujjaim már valószínű elfehéredtek, olyan erősen szorítom egyik kezemmel az ülés szélét, a másikkal meg a fenti kapaszkodót. Ha nem tenném, vagy az ablakon fejelnék ki, vagy Raven ölébe dőlnék. - Te hülye – visítom, mert nem tudom, most ezen a ponton már hogy tud poénkodni, de valószínűleg ezen most a hasam fogva röhögnék, ha éppen nem ebben a szituációban lennénk. Bár akkor ez a mondat sem hagyta volna el a száját, azt hiszem. Jó ég, miken jár az agyam! - Hát nem itt – nyögöm ki most már teljes pánikban, majd amikor egy kereszteződés mellett suhanunk el, megáll bennem az ütő is. – Vigyázz! – kiáltok fel hangosan, mert egy hajszálon múlt, hogy jobbról ne találkozzunk össze azzal a Mercedesszel. Akkor valószínű tényleg meghaltam volna pikk-pakk, mert elég erős ütközés lett volna. Miatyáááááánk. Istenem, csak most segíts, kérlek! - Milyen bigyón? – kérdezek vissza, mert nem tudom miről beszél, de aztán észreveszem a GPS-t, és leveszem a helyéről. – Hogy kell használni ezt a szart? – morgom, de a kezeim is olyan szinten remegnek, hogy képtelen vagyok eltalálni egy olyan ikont, amit nyomni szeretnék, de ennek köszönhetően megkerül a térkép is. – Megvan – mondom, és elkezdem bepötyögni a szót. - Nem akarlak elkeseríteni, de az még nyolc kilométerre van innen – húzom el a szám, bár ha ilyen tempóban haladunk, akkor elég hamar oda tudunk érni. – Mindegy, menjünk, taposs bele. Itt jobbra – mondom hirtelen, és a jobb kezemmel újra megkapaszkodom, mielőtt még kirepülök innen. Közben a visszapillantóban megpróbálom kivenni, vajon ki ül a volán mögött, de az ablak elég sötét. - Ezek tuti valami... remélem nem bérgyilkosok, de napszemüvegben vannak. Én nem láttom még olyan filmet, amiben a napszemüveges, sötétített ablakos autókban ülő krapekok jófejek lettek volna – ered meg a nyelvem az idegességnek köszönhetően, de közben nagy levegőket veszek, mert attól félek, mindjárt elájulok, annyira rosszul érzem magam. Már távolról hallom a hangokat, és kezdek sötét foltokat is látni, a kezem pedig lesüllyed az ölembe és még hallom, ahogy a GPS a földön koppan, de aztán csak a sötétség.
A számat rágcsálom, ami nálam nem jelent egyebet, mint azt, hogy éppen agyalok és a sztorit Drakeről, ami eddig kerekedett már odáig fűszereztem, hogy simán összehozhatnék belőle egy horror-thriller-dráma-scifi filmet. Lehet, hogy inkább ilyesmivel kellene foglalkoznom, nem? Amennyire élénk tud lenni a fantáziám, talán jobban megérné, mint mások szerelmi életét pátyolgatni. Ami velünk történik utána, az éppen jó jelenet lehetne az egyik általam írt filmben és, ha már pozitívan akarnám szemlélni a dolgokat, arra is első osztályú, hogy elterelje a figyelmem Drakeről és a képzelgéseimről. Rohadtul eszembe se jut onnantól a szerelmi életem, hanem inkább azon aggódok, hogy egyáltalán legyen majd életem. -Na jó. Veled viccelni sem lehet, mert aztán, ha ezt az estét túléljük, még a végén rám küldöd a zsarukat.- morgok a kormányt szorongatva, miközben fejcsóválással jelzem, mekkora baromságokat tud összehordani, ha beparázik. Én is félek! Naná, hogy félek. A büdös életbe nem volt még részem ilyesmiben, bár, ha azt vesszük, talán utólag majd úgy gondolunk erre vissza, mint egy jó kis kalandra. -A reflexeim például sokat fejlődtek a játéknak köszönhetően, igen.- vágom oda kissé sértetten, hiszen kikérem magamnak. Láthatja, hogy milyen jól nyomom, mert már legalább kétszáz métert haladtunk és még mindig élünk! Szerintem egy New Yorkban élő, szingli párterapeutától ez már hatalmas nagy teljesítmény. -Hát ezzel most igen sokat segítettél. Én is látom, hogy nem épp itt van a rendőrség...- forgatom a szemeimet, miközben további marhaságok kattognak az agyamban. Például, hogy mekkora poén, ahogy Lyn visítozik valamint, hogy milyen király este kerekedett ebből a wellnessezésből. -Tudod mi a legjobb? Kurvára élvezem, hogy ilyen gyorsan száguldozhatok anélkül, hogy egy rohadt rendőr lenne a seggemben. Hát nem tök jó?- hőbörgök már-már hisztérikus állapotban, hiszen tényleg nem fér a fejembe, hogy van az, hogy máskor, ha egy picit is szabályt szegek rögtön ott van egy rohadt zsaru, de most, amikor kellene sehol sincs egy se. Épp fánkozni vannak vagy mi? Jajj, tudom már. -Basszus. Lehet, hogy épp mind nálad kávézik, a rohadt életbe is...- csapok a kormányra, mintha épp az élet egy nagy kérdésére találtam volna választ, holott csak tovább lököm a hülyeséget. Azt hiszem, én így vezetem le a feszültséget. Hiszen, kétféle ember létezik: az egyik olyan, mint én. Ha baj van, akkor dől belőle a hülyeség, hisztérikusan röhög és totál úgy viselkedik, mint akinek elmentek otthonról. A másik típus pedig olyan, mint Lyn. Lényegében ő is ugyanazt csinálja, csak nem röhög és már háromszor elképzelte magát holtan. Nem beszélve arról, hogy idegességében még ahhoz a rohadt GPS-hez sem ért már. -Ne legyél már ennyire szerencsétlen, Lyn. Ha megdöglünk a te hibád lesz, mert még egy GPS-t sem tudsz kezelni normálisan...- fogom a fejem egyik kezemmel, de rögtön utána visszateszem a kormányra és megyek arra, amerre kézenfekvő. Komolyan mondom, legszívesebben kikapnám a kezéből azt a rohadt kütyüt, csak az a baj, hogy akkor nem lenne, aki vezessen. -Szuper. Az nincs is olyan messze. Addig majdcsak kihúzzuk valahogy...- bólintok nagyot sóhajtva, miközben hol ide, hol amoda pislogok, szemmel tartva a mögöttünk száguldó terepjárót, amit az se állít meg, ha néha nekicsapódik egy-két parkoló autóba. Most komoly? Miért nem tudnak a rosszfiúk bogárhátúval közlekedni? Ja, hát pont ezért, hogy törni-zúzni tudjanak egy hatalmas nagy dög verdával. Közben élesen jobbra fordulok -immár index nélkül-, és felmérve a terepet azonnal próbálok úgy helyezkedni a kocsival, hogy ne törjem össze se magunkat, se másokat, mert bizony járó-kelő emberek mindenhol vannak. Hahó? Mikor akarja valaki felhívni a rendőrséget és szólni nekik, hogy két nő bajba került? Hol vannak manapság a hős lovagok? -Mi a fasznak ezeknek ilyenkor napszemüveg?- tör ki belőlem az első kérdés, ami eszembe jut és még én is meglepődök magamon, hiszen általában ennyire nagyon csúnyán nem szoktam beszélni. Úgy tűnik, az adrenalin még ezt is kihozza belőlem. Viszont ahelyett, hogy ezen gondolkoznék, inkább próbálok felidézni valami filmet, amiben jó fiú volt napszemcsiben és sötétített ablakos kocsiban. -Biztos volt már valami szexi színész, aki nem rossz fiút játszott és így nézett ki...- morfondírozok, de mikor Lynre pillantok észre veszem, hogy az ájulás határán... lebeg? Most ez komoly? Nem hiszem el... -Bazdmeg, Lyn... el ne ájulj nekem, mert behajtok az első épületbe, ami elénk kerül és üvegből van.- nyúlok át hozzá jobb kézzel, hogy egy furcsán igazított pofonnal térítsem észhez, remélve, hogy ettől majd talán észhez tér. A mutatványa viszont, csak arra jó, hogy elterelje a figyelmem és idő közben elhaladjon mellettünk az üldözőnk, aki rögtön elénk is vág, így kénytelen vagyok a fékre taposni. Körülbelül öt méterre tőlük sikerül is megállnom és, miután alaposan szemügyre vettem a környéket, Lynnel kezdek foglalkozni. Fél szemmel persze figyelem a másik autót, melynek kinyílik két ajtaja és kiszáll belőle két cseppet sem jó vágású fickó, szóval elkezdek barátkozni a halál gondolatával, ennek örömére pedig, ha kell, tovább pofozgatom Lyn barátnőmet...
- Most valami oknál fogva nem igazán vagyok viccelődős hangulatomban – nézek rá elkerekedett szemekkel értetlenül. Nem pont most van itt az ideje a viccelődésnek és annak sem, hogy a számlámra olvassa, hogy velem nem lehet viccelődni sem. Éppen egy kibaszott akciófilm közepébe csöppentünk, ami nekem egy kicsit sem tetszik, de emellett meg Raven mintha élvezné a helyzetet egy kicsit. Komolyan, azt tuti, hogy könnyebben kezeli a helyzetet, mint én, de kezdek bepánikolni, még ha nem is kellene, akkor is. De, hogyne kellene! Nagyon is kell, basszus. - Remek – mormogom a Need for speedes sértett kijelentése után. Valószínű, egy hülye számítógépes játék fog majd megmenteni minket most. Igen. Sok esélyt látok rá, határozottan. - Igen, én is így látom, hogy élvezed. Én már kevésbé, azt hiszem, mindjárt elájulok. Fuh, de baromi meleg van itt – gondolkodás nélkül le is engedem az ablakot, de arra nem számítok, hogy a gyorsaságnak köszönhetően ez most nem a legjobb megoldás lesz, így nyomban vissza is húzom. Legyezni kezdem magam a jobb mancsommal, és lassan szívom be a levegőt, majd fújom ki, hátha ezzel sikerül kicsit megnyugtatni magam. - Na jó, nyugodjunk le. Gondolkodjunk ésszerűen – motyogom magam előtt, majd oldalra fordulok Raven felé, aki már-már elborult aggyal mered az útra, annyira koncentrál. – Raven! Úristen, láttad, hogy majdnem elütötted azt a biciklist? – formál a szám a végére O betűt a nagy ijedtégtől, és az én oldalam felőli visszapillantót kezdem el mustrálni, mert látom, hogy fel is borult a szerencsétlen. – Lehet, hogy nem csak majdnem – kapok a szám elé, de aztán ahogy látom, hogy feltápászkodik, kicsit megnyugszik a lelkem. Az újabb kávézós kijelentésére már csak megforgatom a szemem. Mi baja van a kávézóval? Nem hiszem már el, komolyan. Istenem, álljunk már meg. Nem bírom ezt a száguldást. A pulzusom az egekben van és a közérzetem sem túl jó, tényleg nem akarok már mást, csak kettő percnyi nyugalmat. Csak kettőt. - Inkább az útra figyelj – ripakodom rá, mert nem értem, hogy járhat ebben a szituációban ilyeneken az esze. Édes istenem, hol van az a szar térkép? Könyörgöm, gyere már elő. A megjegyzésére azonban egy pillanatra elképedek. - Kuss már, Raven, a te kocsidat kezdték el üldözni, úgyhogy ha megdöglünk, az nem az én hibám lesz, hanem a tiéd. Amúgy is… nem mindegy, kinek a hibája lesz, ha már nem maradunk életben amúgy sem? – emelkedik mega a hangom két oktávnyival mire aztán végre megtalálom a hülye térképet és a rendőrkapitányságot is, csak nem itt, hanem nyolc kilométerrel arrébb. - Végül is – sóhajtok nagyot a megjegyzésére, majd követem a szememmel a GPS-t, de közben hátra döntöm a fejem, mert nem érzem magam túl jól. - Azt nem tudom, én csak rosszfiúkra emlékszem – vonok vállat már-már nyugodt hanglejtéssel, mert olyan hirtelen érzem magam elnehezültnek, hogy csak annyit érzékelek, hogy a GPS lekoppan a földre, én pedig már nem is látok-hallok semmit. Mikor magamhoz térek –legalábbis kénytelen vagyok-, mert akkora fékezést érzékelek, hogy félő, ha nem kapaszkodom meg a műszerfalban, akkor már az előttünk álló furgon ülésén lennék nem éppen ép állapotban. - Jézusom – kapok levegőhöz és azonnal ki is nyitom az ajtót, mert egyszerűen nem bírom itt bent tovább, mindjárt megfulladok, úgy érzem. Ekkor siklik csak a tekintetem a felénk haladó két napszemüveges emberre, akik kicsit sem néznek ki jófiúnak. - Raven… szerintem ezek ki fognak nyírni minket – mondom, miközben körbepillantok, de mivel egy olyasmi utcába tévedtünk, ahol nem sok élet van, így tényleg látok rá némi esélyt. Pedig még kurvára nem akarok meghalni, az istenit. - Azt hittétek, megmenekül… mi a fasz? Klaus?! – néz maga mögé miután megtorpant az ember, ahogy benézett az anyósülés felől a kocsiba. – Azonnal szálljatok ki a kocsiból – utasít, én pedig Ravenre pillantok és körülbelül az életem összes képkockája lepereg előttem. Most már majdnem biztos, hogy meghalunk. Azt mondják, hogy a halál előtt lepereg előtted az életed. Hát nekem ez megtörtént. - Szóval akkor mocskos ügyeid vannak? – sandítok a barátőmre oldalra ahogy suttogva szólok hozzá. Most már komolyan nem tudom elképzelni, milyen okból vettek ezek minket üldözőbe, de teljes mértékig engedelmeskedem és kipattanok a kocsiból. Még a kezeimet is felteszem a fejem mellé, mert én úgy látom, hogy ezeknél még stukker is van. - Ez két nő Marcus! – kiált fel a másik aki az előbb említett Klaus után jön. - Én is látom, baszki. De, hogy a picsába lehet ez? Figyelj, nem lehet, hogy álruha? – néz a másikra, én pedig érdekesen bámulok Ravenre. - Hülye vagy, akkor elég jól sikerült! – Minden ízemben remegek, borzalmas rosszul érzem magam, komolyan mindjárt elsírom magam, menjünk már innen. Közben átoldalgok a másik oldalra, hogy Raven a közelemben legyen. - Ne mozduljon meg, mert lelövöm! – üvölt rám, nekem pedig elkerekednek a szemeim és azonnal meg is állok ott, ameddig jutottam. - Megöllek – mormogom Raven felé és elmondok magamban még három miatyánkot.
Meg is tudom érteni, hogy nincs viccelődős kedvében, de nálam ez automatikusan jön. Általában így kezelem a stressz helyzeteket: röhögök és hülyéskedek. Tudom, hogy nem mindenkinél működik ez így, ugyanakkor elfolytani meg nem tudom, szóval vagy sodródik velem Lyn is és megpróbál halálunk előtt röhögni velem egy jót, vagy inkább pánikol az anyósülésen. -Nyugodj meg, Lyn! Minden rendben lesz. Lerázom ezeket a töketlen barmokat, aztán haza viszlek a kislányodhoz.- mosolyodok el bátorítóan és ezt most kivételesen eszemben sincs elviccelni. A magam kis nyomorult élete még nem is izgatna annyira igazából. Egyedül a szüleimet sajnálnám, mert elveszítik a lányukat, de ezen felül nem hiszem, hogy nagy veszteség lennék a világnak. Se kutyám, se macskám, se senkim. Az egyetlen igazán jó barátnőm itt ül velem, a pasi pedig, aki kezdi elcsavarni a fejemet vagy az, akinek mondja magát vagy nem. -Szarok a biciklisre, most a mi életünk a tét. Ha normálisan fel van öltözve és van rajta sisak, akkor hidd el, nem lesz semmi baja.- válaszolok dühösen, hiszen hogy a francba ne láttam volna a tagot? Így járt, nem tud most érdekelni és amúgy is épp, hogy csak elsodortuk. Keljen fel, tekerjen tovább és örüljön a kis életének. Szexeljen egyet az asszonnyal, vacsizzon egy jót és csináljon meg minden olyan dolgot, amire nekünk már lehet, hogy nem lesz lehetőségünk, mert ezek a barmok az istenért se akarnak minket békén hagyni. -És szerinted tudom, hogy mi bajuk a kocsimmal? Nem vettem drogot, nem törtem be sehova, nem gázoltam el senkit -leszámítva az iménti biciklist- és maffiózó se vagyok! Akkor szerinted, mégis mi a büdös francot akarnak tőlem, he? Gyilkosságot sem láttam, hogy szemtanú lennék, semmi... egyszerűen nem értem, miért néztek ki minket maguknak.- vágok vissza dühösen Lynnek, mert nem igazán tetszik az elgondolás, miszerint én leszek majd a hibás mindenért. Hogy lehetnék én a hibás, mikor azt se tudom mi a fene folyik itt? Az is lehet, hogy összekevertek minket valakikkel és most azért fogunk megdögleni, mert épp ezt a nyomorult szar tragacsot vettem meg pár éve, és nem a másikat. Hurrá. Akkor végül is, tényleg én vagyok a hibás. Nem kellett volna smucignak lennem és sajnálni a pénzt a másik verdára. Mire észbe kapok, már azt látom, hogy a terepjáró elénk vág, Lyn meg ott ül ájultan a hiszti-ülésen, én meg nem tudom, hogy most mit évő legyek. Jobb ötlet híján keltegetni kezdem a barátnőmet, de a másik kocsiból kiszálló alakok láttán megfordul a fejemben, hogy talán jobb lett volna, ha hagyom Lynt aludni. Akkor legalább nem rémül halálra, csak simán fejbelőnek mindkettőnket és mehetünk együtt a túlvilágra koktélozni. Az egyetlen dolog, ami vigasztal, az Benjamin képe, amikor közlik vele, hogy mostantól neki kell nevelnie Rosie-t. Na jó, ez annyira nem is vicces, mert az a barom a saját életét se tudja rendben tartani, nem még egy félárva kislányét. Basszus, nem halhatunk meg! Nem így legalábbis. -Nem fognak kinyírni! Fejezd már be!- rivallok rá, majd a két férfit kezdem figyelni és az idióta barátnőmet, aki az első szóra kiszáll az autóból. Édes Istenem, azt hittem, hogy csak festett szőke... -Lyn, ne szállj ki! A kurva életbe!- sziszegek oda, de hiába járatom a pofámat, ez a lökött tyúk megy a feje után, így nekem sincs más választásom. Itt hagyni nem fogom, szóval kicsatolom magam, miközben egyik kezemet folyamatosan feltartom és kiszállok én is az utolsó, biztonságot jelentő helyről. Hogy lehet valaki ennyire idióta? A kocsiban még mindig kevésbé lehetett volna bajunk, mint az utcán, de úgy tűnik, hogy Lyn annyira bepánikolt, hogy képtelen ésszerűen gondolkozni. Jó, mondjuk én tanultam, hogy kell a krízis helyzeteket kezelni, mint például, ha beront egy ügyfelem fegyverrel, vagy netán ki akar ugrani az ablakomon, de akkor is. Lynnek is lehetne egy csöppnyi esze. -Ne dühíts még tovább Lyn, mert kedvem támadna elkérni az egyik stukkert és lábon lőni. Mégis mi a fasznak szálltál ki a kocsiból?- suttogok vissza ingerülten, közben pillantásomat folyamatosan a két balfácánon tartom, akik most kapcsolnak, hogy rohadtul nem azok vagyunk, mint akikre számítottak. Baromi jó. Kifogtuk New York két leghülyébb maffiózóját, akik vagy kinyírnak minket vagy nem. Ennél jobban nem is alakulhatott volna ez a nap. Ha ezt túlélem, vagy elmegyek Drakehez és végre olyat szexelek vele, hogy egy életre belevésse magát az emlékezetembe, vagy haza megyek és berúgok. Még nem döntöttem el, melyik verzió lesz a jobb. Szemem sarkából Lynt figyelem, ahogy próbál közelebb jutni hozzám és szívem szerint rászólnék, hogy ne szarakodjon, inkább fusson én meg majd megyek utána, aztán vagy jutunk valahova vagy nem. Életben maradni alapból nincs így esélyünk, mert láttuk a két pasi arcát, tehát nem fognak élve elengedni. Akkor már inkább futás közben lőjenek le. -Elnézést, uraim! Nézzék! Mi csak két idióta liba vagyunk, akik frászt kaptak a maguk terepjárójától. Neki van egy kávézója, én meg párterapeuta vagyok, ennyi. Fogalmunk sincs, hogy kit keresnek, de biztosíthatom önöket, hogy nem mi vagyunk azok. Engedjenek el, kérem és esküszöm, hogy elfelejtjük ezt az egészet.- szólok oda az egyik pasinak feltett kézzel és próbálom valamicskét jobb belátásra bírni, miközben csak azt remélem, hogy valami idióta nyomorult környéken lakó, vagy járókelő hívja már azokat a hülye zsarukat. Valahonnan a távolból ugyan hallom én egy sziréna hangját, de honnan tudjam, hogy az miattunk van-e? Ebben a rohadt városban állandóan szirénáznak valahol. -Lyn. Háromra futás a kocsi hátulja felé, megértetted?- suttogom oda Lynnek, miközben a két barom gondolkozni kezd azon, amit mondtam. Mivel nem látok más kiutat, muszáj ezt megpróbálnunk. A kocsi mögött biztonságban vagyunk, onnan pedig, ha igazán ügyesek vagyunk, simán eljutunk az utca sarokig, ahol nyitva van egy bank. Ha addig nem hallaná meg az ottani őr, hogy lövöldöznek ránk, hát majd értesítjük, hogy kurvára csináljon már valamit. Ennyi. Ez a haditerv, amit szerintem a sok Bruce Willis filmnek köszönhetek. Hiszen, ő is mindig megússza élve, nem? Na jó, kivéve az Armageddont, de azt most ne számoljuk ide...
Kezdőlap
