- Áucs. - El nem tudom képzelni, hogy számítanék még neki olyan mértékben, mint amennyire most hangoztatja. Ne már… komolyan, tudom, mit tettem anno és őszintén szólva nagyon meglepődnék, ha a szavaival ellentétben nem akarna legszívesebben megfojtani. Lehet, hogy tetőlől talpig egy barom vagyok, de attól még van önreflexióm és egyáltalán nem várok tőle ilyenfajta kedvességet. Aztán ahogy egyre jobban tisztul a kép, rá is jövök, hogy valószínűleg kurvára csak szopat és pont a kedvességével nyomja tövig bele a szívembe a kést. Ha azt akarta, hogy fájjon, akkor sikerült neki és pont onnan érezheti ezt rajtam, hogy kivételesen elkussolok. Ha nem fájna, megint csak nagyképűen pofáznék valamit, de jah, ez a megjegyzése ütött. Csak hagyom, hogy a fájdalom szétterjedjen a testemben és elkezdjen felemészteni. A legszarabb ebben a helyzetben az, hogy valójában én nem is akarom őt bántani, régen sem akartam, emlékszem, mekkora egy balek voltam vele, mikor húztam egy balost, kifaroltam az életéből, mert a vallomásától teljesen összefostam magam. Nem kezdek el arról beszélni, egyikünknek sincs rá módja most - meg őszintén, talán kisebb gondunk is nagyobb most annál, hogy mi történt anno -, de érzem, hogy ha egyszer lenyugodnak a kedélyek körülöttünk, akkor megpróbálok majd bocsánatot kérni tőle. Betalálnak annyira a szavai, hogy ennek gondolata már megfogalmazódjon bennem.
Ezek után kicsit meg is adom magam. Túl sok mentális (és fizikai) vihar söpört végig rajtam az elmúlt egy órában és érzem, hogy ezt már kár erőltetni. Utálom a hatóságokat, mert azt hiszik, hogy mindent jobban tudnak, azt is, hogy én hogyan érzem magam a saját testemben. Hát jó, akkor tudják jobban, feladom, Raelynnek adom magamat. Legalábbis valami ilyesmi gondolatok futnak át rajtam, mikor bátorkodok az iménti agyvérzéssel teli állapotok után oldani a hangulatot. Hát nem épp sikerrel.
- Épp most törődtem bele, hogy nem kívánság műsor… - Nem jött be a poénom, jó, mindegy, ennek ellenére a lényeg még ugyanaz, hajlandó vagyok bemenni a kórházba, ha ő visz be. Nem azért, mert marhára húzni akarom az agyát, hanem mert teljesen bizalmatlan vagyok és bizonyára fogalma sincs, hogy a kórház nekem mennyire egy kiszolgáltatott helyzet.
- Bármennyire is groteszk, tényleg csak benned merek bízni - vallom be végül már sokkal nyugodtabb, már-már lemondóan keserű hangon. Borzasztóan kínzó érzés, hogy pont Raelyn van itt, de közben mégis ki kell mondanom, hogy sokat jelent, hogy őt legalább ismerem. Vagy ismertem… egyszer.
Nyilvánvalóan pofázok itt, hogy nem kell nekem mentő, se kórház, de ahogy próbálok engedelmesen felállni, egyértelművé válik, hogy teljesen nem bírom még megtartani a saját súlyomat, úgyhogy megtámaszkodok karjaimmal valakik vállán, míg odaérek a mentőautóhoz.

Órákkal később
Csak haza akarok menni. Haza, vagy bárhova, mindegy. Félreértés ne essék, nincs bajom az orvosokkal és én tényleg mindenkinek kurvára hálás vagyok, aki segíteni próbált, beleértve Raelynt is, aki elvitt a kórházba és ott átadott a dokiknak. Egyszerűen csak nem bírom ezt a fertőtlenítő szagot a fehér falakkal, nem bírom, mert bajt látok körülöttem, mert még a bútorok is azt sugallják, hogy itt mindenki szenved. Hogy valaki haldoklik emeletekkel feljebb… és jah, hozzá vagyok szokva a vér látványához, de ahhoz mégsem, hogy ennyire kiszolgáltatottan legyek bezárva egy ennyire szabályozott helyre.
Szerencsére nem is kell maradnom. Egy gyors kivizsgálás után a doki elenged, én meg percekkel később már a földszinti automatába dobálom a pénzt, hogy kidobjon egy kólát. A fejem borzasztóan fáj, be is kötötték, meg telenyomtak fájdalomcsillapítóval, amiknek hamarosan már hatniuk kellene, de azonkívül, hogy néha megszédülök kis időre, nincs komoly bajom.
Épp felegyenesedek azután, hogy kiveszem a kólát az automatából, mikor meglátom megint Raelynt. Gondolom dolga volt, vagy mi, netán újabb riasztás, fogalmam sincs, hogy megy ez náluk, de nyelek egyet, mert érzem, hogy minimum egy „bocs”-ra oda kellene mennem hozzá. Felszisszentem a kólát, aztán valahogy megpróbálom elrejteni arcomról azt, hogy történetesen marhára be vagyok szarva tőle és a haragjától is, de mégis van bennem annyi tartás, hogy először a jobb, majd aztán a bal lábamat is megindítsam felé.
- Szia! - szólítom le és ránézek a mellette álló ugyanúgy mentősnek tűnő pasasra. Meghűl bennem vér. Még sosem találkoztam vele, szerencsére, de voltam már Diane házában egyszer. Megismerem a nappaliban kihelyezett képekről a fickó férjét… Hát ez kurva jó.
- Beszélhetünk? - nézek vissza Raelynre teljesen nyugodt és visszafogott hangon, pont úgy, mint aki tudja, hogy nagyjából mindent elcseszett eddig, amit csak lehetett. - Maximum két perc lesz, eskü.

Nem tudom, hogy Raelyn arcának látványa kijózanító, vagy kábító hatással van rám, de úgy érzem, hogy jobban a helyzet magaslatán lennék, ha mondjuk egy mexikói barmot láttam volna meg, amikor kinyitottam a szemem. Akkor úgy jobban tudnám, mit mondjak, vagy mit kellene tennem, mondjuk szemen köphettem volna mielőtt úgyis bever nekem még egyet, ha nem az utolsót. Rae viszont úgy ver be nekem egy gyomrost, hogy lényegében stabilizálni próbálja az állapotomat. Szép. Mármint, Raelyn és a szakmája is az, szép, de a helyzet most kurvára nem tűnik annak.
Nem érzem, hogy bármit is meg kellene osztanom vele azzal kapcsolatban, hogy mi történt, egyébként is elég egyértelmű, a nagyobb baj inkább az, hogy a zsaruknak is egyértelmű lesz, márpedig mi most mostuk tisztára a nevünket, nem kellene újra elkezdenünk gyűjtögetni a fekete pontokat.
Rae nem tudhatja, hogy ki az a fél-néger latino hülye fasz, akinek beszólok, de a magam részéről tudom, hogy mit csinálok, Sáinz nem fog visszaütni, legalábbis nekem nem, ő azon kevesek egyike, akivel tényleg kevésszer verekedtem eddig össze, mert valahogy mindig előbb otthagytam a picsába, mintsem, hogy fizikailag is kifejeztem volna a véleményemet. Összenézek Sáinzzal, amiért eléggé úgy tűnik, hogy be akarnak minket vinni. Én ezt egyébként sem értem, a mentősöknek is oda kellene menniük, ahova hívják őket, én pedig nem hívtam, az meg, hogy más hívta ki nekem a mentőn… baszki, még ehhez sincs jogom? Akkor cselekednének a leghumánusabban, ha fognák magukat és elmennének olyan esetre, ahol tényleg meg kell menteni valakit, mert ránk aztán kár vesztegetniük az idejüket.
Aztán felfogom - nem vagyok hülye attól függetlenül, hogy bevertek egyet - hogy Rae lényegében az állását félti. Ezt most így egy elég szar helyzet, mert megint egy baromnak érzem magam a közelében és nincs pofám folyton csak ártani neki. Vagyis... tulajdonképpen egyszer ártottam neki, de akkor nagyon.
- Pontosan tudod, hogy milyen életet élek, senki sem téged fog hibáztatni, ha elpatkolok. - Ha nem tudja, akkor sejti, mert okos nő, tudom, hogy okos. Régen sem voltam problémáktól mentes, a baráti társaságunk közül sokan valamelyik bűnszervezetnél kötöttek ki, nem meglepően én is.
Még egy mentő érkezik a helyszínre. Minek? Basszák már meg magukat, nem hiszem, hogy megsérült volna bárki civil. Raelyn szemeiről távolabbra pillantok, nehezen ugyan, de megerőltetem magam és befókuszálom a felénk közeledő újabb mentős gárdát.
- Oké - nyelek egyet, mire érzem, hogy véres a szám, úgyhogy oldalra fordulok, hogy kiköpjem a maradék nyál és vér keveréket, így megszabaduljak valahogy a vasas íztől. - A te állásodat nem kockáztatom, veled bemegyek - adom be a derekamat, már ha egyáltalán van lehetőségem ellenkezni, mondjuk miért ne lenne. Inkább vele, mint más mentősökkel megyek kórházba és inkább mentősökkel, mint zsarukkal töltöm a következő perceket, ezt be kell látnom, bármennyire is szívesebben sétálnék el a helyszínről. Addig is békén hagynak legalább azok a patkányok. Nem tudom most mi lesz, de tessék, ahogy régen is annyiszor mondtam neki:
- Szóval, a testem a tiéd, csinálj vele, amit akarsz - vigyorodok el halványan véres fogakkal, miközben a tekintetébe fúrom szemeimet, míg a helyzet adta sokk és tehetetlenségből fakadó rémület elönti az agyamat őrülettel. Ezen a ponton pedig újra zsibbadni kezd a fejem és érzem, hogy kezdek elgyengülni.

Káosz káosz hátán. Mondtam Sáinznak, hogy higgadjon le, de eldurvultak a dolgok, aztán nyilván az én fejem sem maradhatott ki a sorból, hogy ne verjék azt izomból az asztalba, hogy aztán ha újra kinyitom a szemeimet az exem pislogjon vissza rám. Érzem, hogy most marhára meg kell válogatnom a szavaimat és amennyire szeretném, hogy ez így legyen, annyira reflexből baszom el a dolgokat. És ezt rá sem foghatom Sáinzra.
Faszomat, hogy gondolkodásra késztet véres fejjel és nem mondja meg, hogy mit keres itt, úgyhogy nekem kell jobban kinyitnom a szemeimet és ténylegesen is felfognom, amit látok. Mentős, oké. Vagyis nem oké, de mit tudok ezzel kezdeni, nem tudok felállni és elfutni, sőt, szerintem hivatalosan jogom sincs ahhoz, hogy megtagadjam Raelyn utasításait ebben a helyzetben. Ez pedig a múltunk ismeretében elég ijesztő.
- Csupán a srácokat védtem - köhögöm fel valami szutykos nyállal együtt a szavakat. - Nem mi kezdtük. - Úgyse hiszi el, csak mert én mondom is már gimis korunkban is tudta, hogy mennyire tudok bajt keverni. Arcom összerándul, hogy a homlokomhoz ér. Gondolom vérzik, vagy mi, mert irtó módon zsibbadok. Remélem azért nem akar kórházba vinni.
Ekkora össze tudom szedni magam már annyira, hogy körbe nézzek. Nem tudom kivenni az alakokból, hogy ki hogyan van, egyáltalán élnek-e még, úgyhogy ez a kérdés hangosan is kiszalad az ajkaim közül. Raelyn racionálisan nyers szavai még mindig állati dögösek. Szinte kérem a verést tőle.
Nem is merem igazából vitatkozni vele, megpróbálok felülni lendületből, ha már az izmaim bizseregnek, az ájulástól meg olyan érzésem van, mintha mély álomból ébredtem volna fel. Kell a támasztása, mert érzem, ahogy a felsőtestem keringési pályára áll a súlypontomból húzott függőleges egyenes körül, mint valami búgócsiga. Lehet azért, mert egyből elkezdem végig mérni a földön fekvőket.
- Nem. - Na most találja ki, melyikre kérdésére válaszoltam. - Csak zsibbadok. Homályosan látok. - Csak mert nem tudom könnyen befókuszálni Sáinzot, akinek az alakját viszont felismerem. Mozog. Jól van, ez jó hír.
- Te hülye fasz! - nyögöm oda neki, remélem hallja, de biztos, hogy még párszor el fogom neki ismételni ezt. Ha eddig nem siekerült a normális látás, ezután végképp nem fog, hogy belevilágítanak a szemembe. Egyből elkezdek könnyezni, de alapvetően szót fogadok. Nem csinálok semmit, amivel ellenkezhetnék, mert végül is, nem is nagyon tudnék, annyira szédülök.
- Mi? - kérdezek vissza, mert nem vágom mit akar, de már csinálja is, a pofám elé tartja az ujját, ami olyan közel van, hogy rendesen megerőszakolja a szemeimet azzal, hogy próbálom befókuszálni a mozgó ujját. Kifejezetten nehéz azután, hogy megvakított. Fogalmam sincs, ez mire jó, de hiszek neki, hogy ebből ő tud valamire következtetni, elvégre ő a mentős.
- Megmaradok. - Döntöm el helyette is ezt a tényt. Valahogy majd helyre jövök úgyis. - Ne vigyél be, jó? - Mármint a kórházba. Kábé kérlelő gyerekként nézek rá, szerintem tudja ő, hogy miért akarom, ezek után már végképp. - Kérlek.

Volt egy sejtésem, hogy ez lesz a vége, de mindig van bennem egy aprócska remény, hogy talán mégis elkerülhető ez a végkifejlet. Nyilván nem. Onnantól kezdve, hogy egyikünkbe beleszállnak egyértelművé válik, hogy ezt én sem tudom megúszni szárazom, mivel én még az a csávó vagyok, akibe belé nevelték a bajtársiasságot az ezekhez hasonló életveszélyes helyzetekben. „Védd a társad” egy szlogen, de nálam ezek az őrültek már olyan szintű barátoknak számítanak, hogy ha nem kaptunk volna fejmosást is tűzbe mennék értük. Hát most tűzbe is mentem…
A black out előtt belenyilall a fájdalom a fejembe, majd érzem, ahogy a zsibbadó érzés végig terjed gerincoszlopomon, majd sípoló hang közepette zuhanok a földre. A szívem még hevesen ver, a testemben fokozatosan termelődő adrenalin által a szervezetem folyamatosan küzd az ébrenléttel, de végül feladom és ezzel együtt megadom magam.
Az erős hangok érkezésekor kezdek magamhoz térni, bár minden nagyon homályos és zűrös, azt már felfogom, hogy mentő, vagy rendőr érkezik a helyszínre, ami irtó szar helyzetet teremt, de túl gyengének érzem magam ahhoz, hogy elmeneküljek a helyszínről. A következő képkocka, mikor magamhoz térek kvázi megegyezik azzal a pillanattal, mint amikor mélyálomból keltik fel az embert egyetlen egy határozott mozdulattal, ez a mozdulat pedig a nyakamat érinti. Reflexből kapok a kéz után, próbálom kinyitni a szemem és befókuszálni azt, aki épp felém magasodik.
Megszólít, a szívverésem felgyorsul, szinte lihegve nézem az egyre jobban kirajzolódó arcot. Honnan ismer? Aztán hozzám is eljut a tudatom és csettintésre szökik agyamba a vér. Ez Raelyn. Hogy? Kattog az agyam, jobban is, mint szeretném, így újra elhomályosodik a látkép és ezúttal hagyom, hogy inkább hagy veszítsem el a tudatomat, mert én ezt nem akarom feldolgozni.
Hullámzóan érzékelem a környezetemet, van, mikor jobban megérzem kezének hidegét, míg máskor szinte álomba merülök, de ezt a fluktuációt hangja és azok a baromira kellemetlen, de közel sem fájdalmat okozó pofonok szüntetik meg.
Szavaira újra kinyitom vörös szemeimet és ezúttal akaratlanul is szót fogadva próbálok erőt venni magamon. Egy mély lélegzetvétellel megtöltöm tüdőmet, amivel aztán megpróbálok hangokat is kiadni a kezdeti köhögésen kívül.
- Rae? - nyögöm két köhögés közben. - Mi a faszt csinálsz itt? - Nem gondoltam volna, hogy újra találkozunk, de hogy őszinte legyek, nem is nagyon akartam, mert a szakításunk enyhén szólva is kaotikus volt. Ha meg tényleg mentősként van itt, azon sem csodálkoznék, ha itt hagyna megdögleni a picsába. Megérteném ezt a reakciót tőle ennyi év után is.
Ahogy tisztul a tekintetem, megpróbálkozok körbenézni és beazonosítani, hogy kik vannak a földön. Testemet átjárja a félelem, a menekülési ösztön, de egyúttal megrémiszt annak a tudata is, hogy valamelyik társam már nem él.  
- Sok a halott? - kérdezem szinte remegve, ami betudható annak is, hogy most jön ki rajtam minden, amit a véres összetűzés közepette magamba fojtottam, másrészt viszont tudnom kell, hogy veszélyben vagyunk-e még.  

A Dog and duck bar Queensben pontosan szimbolizálja a kilencvenes évek New Yorkját, különösebb túlcsicsázott elegancia nélkül stílusosan fogadja a vendégeket, akik gyakran a mindennapos fáradalmaktól elmenekülve térnek be oda. Ez nem a banda törzshelye, az utóbbi egy évben is csupán háromszor tettük le a seggünket a piros textil borítású székekre és fotelokba. Az nem igaz, hogy soha senki sem ismer fel bennünket, mivel vannak azok a lelkes tv-nézők, akiknek beégették retinájukba a képünket, mikor letartóztattak minket, vagy mikor szabadlábon távozhattunk a tárgyalások után, de összességében mégiscsak élhetjük a saját életünket, ami mondjuk nem épp konfliktusoktól mentes.
A hangulat a körasztalunknál egészen felszabadult, egy-egy hangosabb nevetés nem tűnik ki a körülöttünk lévő vendégek mellett sem így lassan este tizenegy óra után. Egész zsúfolt kezd lenni a bár, egyre több sör fogy és ez így is van rendjén, egészen addig, amíg meg nem látok egy három fős társaságot belépni az ajtón. Szemeim szűkülnek, hunyorogva próbálok a félhomályon túl látni, mert ezeket a kreol bőrű, kissé kopottas bőrdzsekit viselő latinokat már láttam valahol. Testem nyugodt, de fokozódó szívverésem azt jelzi, hogy nyugtalanná válok, mégis elveszem róluk a tekintetemet és beleiszok a kezeim között forgatott európai sörbe. Nem ragadt meg egyikünk szeme sem rajtunk és ez így van jól. Nem akarunk felesleges szóváltásba keveredni velünk, mert az elmúlt években már megtanultuk, hogy ez felesleges. Velük nem lehet értelmesen beszélni, mondjuk ahogy elnézek Sainzon és a mellette ülő Oliveren, ez lassan elmondható rólunk is.
Míg a mexikóiak a pultnál próbálnak flörtölni a csajjal - fél szemem mindig rajtuk van, ha már telibe szemben ülök a bejárattal -, Sainz az egészről mit sem sejtve önfeledten nevet fel Oliver baromságára, olyannyira hangosan, hogy ezen még a körülöttünk lévőknek is megakad a figyelme. Az asztal alatt sípcsonton rúgom, mire összerándul a teste.
- Mi a fasz, tesó?! - kezdi dörzsölni kezével a lábát, ahol megrúgtam.
- Fogd vissza a hangod, ne kelts feltűnést. - Azzal fejemmel a pultnál lévő barmok felé bökök, akik nagyon sutyorognak maguk között valamit. - Nem vagyunk egyedül. - Hiába ül a bejáratnak háttal Sainz, sejti, hogy nem az eddig is jelenlévő vendégekre gondolok. Ami azt illeti, pontosan tudja, kikre gondolok, mint csoport, de azért csak megfordul. Fasza. Lényegében mind  most a mexikóiakat bámuljuk pár másodpercen keresztül, ezt pedig ők is megérzik, így rövid időn belül kialakul egy 4 vs. 3 farkaszem. Ha nem lenne már így is telibe elmérgesedve a két banda közti viszony, akkor némi kellemetlen pillanat után mindenki nyelne egyet és a saját társaságával foglalkozna. De nem, itt nem mindegy kinek mekkora a farka, ahogy az sem, hogy ki veszi el előbb a tekintetét. Itt már minden is számít és a gond az, hogy belénk lett égetve az, hogy nem kerekedhetnek felül rajtunk. Elvégre Queens a miért. Elvileg a miénk.
- Higgadtan! - szinte súgom oda a többieknek, mikor megindulnak felénk, de tény, hogy ez nagyjából annyit ér Sáinz esetében, mintha egy madarat fognék meg és tenném víz alá azt kérve tőle, hogy lélegezzen.
Nem értem a latinokat. Azt hittem elég összetartó egy csoport, de mégis első sorban állnak, ha péppé kellene verni egymást. Most is úgy ragasztják tekintetüket Sáinz tarkójára, hogy nincs más választása, mint megfordulni és egyetlen egy szóval borítani a bilit.
- Mi van hercegnők?
Nyelek egyet. Nem pont erre gondoltam higgadtság alatt, de végül is legalább a hangja olyan, mintha három füvescigit szívott volna el egyszerre. Ellenben már biztosra vehetem, hogy nekik történetük van. Lehet pont róluk beszélt, mikor bizonyos sztorikat csapott fel egy-egy este folyamán.
Innen nem nehéz kitalálni, hogy mi történt és mivel itt szoktak enni is az emberek, hamar megjelent Sáinz kezében is egy tompa süteményvágó kés, amivel nagyon mély sebet nem lehet okozni, ellenben marcangolni bőven lehet vele látványosan.
Ketten próbáljuk lefogni az ordítozó páros hozzánk tartozó tagját, de ezzel mi is célkeresztbe kerülünk. A körülöttünk lévő emberek azt sem tudják, hogy elhagyják-e a bárt, vagy inkább mosolyogva kamerázzanak tovább, de ahogy elsőként Sáinz pólóján jelennek meg vörös foltok, egyre többen rohannak a bejárat felé.
Ellököm a felém lendülő barmot, nálam nincs kés és szerencsére egyelőre ez a fazon se villogtatja az övét, ellenben így maradnak az öklök. Ha valaki kérdezi, hogy a faszomba kerültünk már megint ilyen helyzetbe, nem tudok rá válaszolni. Nem tudom, miért váltja az erőszakot erőszak, miért van az, hogy két látszólag teljesen idegen ember meglátja egymást egy bárban és meg sem próbálva egymást kikerülni, vagy megérteni, fájdalmat okoz egymásnak. Egyszerűen csak ilyenek vagyunk mi. Támadsz, vagy megtámadnak.
Nem sokszor gondolkodok el ennyire a miérteken, de most fájdalmasan vakít el az épeszűség hiánya és az, hogy olyan erővel vágják a fejemet a kemény asztallapnak, hogy rövid sípolással halványul, majd sötétedik el minden. Testem mozgásképtelenül zsibbad le és bár tudom, hogy földre esek, nem igazán érzem a hideg járólapot. Sainz kiált, valami zúgás még eléri az agyamat mielőtt beüt a tökéletes K.O. és én védtelenül, magatehetetlenül adom át magam és az életemet a kiszámíthatatlanságnak.

Zsibbadok. Nem érzek fájdalmat, nem hallok elsőre semmit, csak tompa zúgást. Fekszem a földön, mint valami esetlen rongybaba, meglepően elsőként a nyakamba hasít bele a fájdalom és csak aztán fokozatosan erősödnek az érzések, élesednek az érzékszervek. Fejem mintha vizes lenne, de felismerem a szagot, tudom, hogy ez vér. Egy dologra fókuszálok: a látásomra és arra, hogy a homályos rengeteg pacából megtudjam melyikek a mexikóiak.
Szívverésem fokozódik, a többieket keresem, de a piros és kék fények olyan intenzitással vágják a retinámat, hogy megszédülve ejtem vissza tarkómat a földre közel kábultan. Valaki odalép hozzám, sőt, hozzám ér, beindulnak az ösztöneim, a menekülés és túlélés ösztönei, de mindezek jelenleg csak arra elegek, hogy rezzenve kapjak a testemhez érő kéz után azt feltételezve, hogy vagy most fog kibelezni, vagy meg akar folytani. Erősen szorítom a csuklót, vörös szemeimmel arcát keresem és amint megtalálom azt a pacát ott az éterben, addig pislogok, míg nem a kontúrok elkezdenek kirajzolódni.
Egy nő az. Nem mexikói. Láttam már. Mindegy. Nem! Várj… Raelyn?
Visszaejtem tarkómat ismét, szinte koppan. Halottnak tettetnem magam ér? Faszt, mentőssel úgysem tudom ezt megetetni, de ez a pár másodpercnyi kábultság elég arra, hogy megtaláljam az önbecsülésemet és elfogadjam a tényt, hogy épp múltam egyik elbaszott szegmensével nézzek szembe újra.