Három éve szállítok Salimnek kokaint. Szeretem az atomfüggőkent, mert mindig lehet rájuk számítani, ugyanakkor azt hiszi, hogy nagyon jóban lettünk az idők során, pedig én itt nála a lakásán csak éppenséggel le akarnám tenni a seggem reggelig. Barátkozni akar, én meg azt akarom, hogy egy kicsit fogja már be a száját, leszarom, hogy mindkettőnknek afgán felmenője van, meg azt is, hogy mennyire imádja a mi anyagunkat, de mivel nála vagyok, minimálisan próbálok úgy tenni, mintha klassz fej lennék.
- Te, amúgy hány éves vagy? - Most biztosan eszébe jutott, hogy marhára nem is ismer engem, vagy csak örül, hogy valaki hajlandó szóba elegyedni vele.
- Attól függ, mennyi arcszőrzet és milyen frizura van rajtam. Ha megborotválkozom, simán besétálhatnék egy gimibe, csontra beolvadnék oda, főleg azzal a genyó ecsetfrizurával. Normális séróval, rövidebb szakállal huszonhét, hosszabbal meg negyvenkettőt is mondhatok.
- Ahha jah. - Tuti, hogy nem értette a válaszomban a tényleges választ és inkább leokézza, mintsem hülyének tűnve rákérdezzen, hogy akkor most mennyi az annyi. Mindegy. Úgysem érdekel senkit, hogy mi a korom, meg egyébként az sem, hogy honnan származom. Most itt vagyok és kész, az vagyok, akinek ezekben a pillanatokban mutatom magam, holnap meg megint más valaki leszek, amiről ő úgysem fog tudni.
- És élvezed? - Felé fordítom a kanapé háttámlájára döntött fejemet. Nem tudom, hogy most mit akar. - Ezt az egészet, érted… drogok, fegyverek, menő autó, csajok, puff-puff, aktatáskák… - hadonászik kezével fegyvert formálva a levegőben, látszólag egészen jól szórakozik.
- Ha azt kérdezed, szeretek-e ilyen, tudod, rohadék lenni… ja, élvezem. Kevesen vagyunk így, de én speciel állatira élvezem. Ebből nem lehet kikeveredni, vágod? Ez nem olyan, hogy majd felmondasz és besétálsz egy üzletbe, mosolyogsz és azt mondod: csókolom, beállnék bolti eladónak. - megmozdulok a görnyedt pózból és előre dőlve hajamba túrok. - Azonban el kell, hogy keserítselek, kurvára nem járok luxus autókkal, nem hordok drága göncöket, a köznapi életben legalábbis.  
A drogbizniszben van money és ezt mindenki tudja, a zsaruk is. Ha indokolatlanul gazdagnak mutatjuk magunkat, miközben nincs mit elszámolni az államnak, akkor nagy szarba lehet kerülni itt Amerikában, én meg nem vagyok a mexikói kartell, hogy szarjak az igazságszolgáltatásra.
- De nem félsz? - Faszomat már!
- Miért, te félsz?
- Nem. - Azzal felmutatja a kanapé huzata mögé bújtatott pisztolyát és forgatni kezdi a kezében olyan vigyorral, hogy nem csodálom, mennyire nincsenek barátai. - Nekem is van játékom…
- Akkor most elárulok egy titkot. Ez a szar nem fog téged megvédeni, ha nem tudod mikor és hogyan használd.
- Tehát öltél már ilyennel?
- Szerintem vigyáznod kéne, hogy mennyit és miket kérdezel… - Ideje lelépni, még mielőtt túl sokat akarna megtudni és kitalálná, hogy ő is csatlakozna. Itt nincs álláshirdetés. Felállok a kanapéról és egyik kezemet a zsebembe nyomva még megfordulok felé egy szóra. - De tudod mit, aha, félek. Ha nem vesszük komolyan a zsarukat, nagyon megszívjuk, de még így is azt mondom, hogy inkább ők, mint más csoportok. Nem vicces az élve megfőzés, úgyhogy kihagynám, te meg jobb, ha nem kérdezősködsz, szívjad a cuccost, aztán hívj, ha akarsz még. - Rácsukom az ajtót és míg lekocogok a lépcsőkön, fejemre húzom a kapucnit. Inkább átmegyek Manhattanba, mert én ennél a kölyöknél biztos nem fogok idegileg kibírni egy éjszakát és nem szeretem, ha eldurran az agyam, márpedig a legkönnyebben azon húzom fel magam, ha túlságosan érdekli másokat a kilétem. Ha ennyiből nem tiszta neki a kép, jobb is, ha sosem tudja meg, hogy tényleg mekkora egy rohadék tudok lenni. Remélem a francia Husika már elaltatta a kölykét, mert már egy ideje nem voltam nála, szóval ő a soros.

"You must gain control over your money or the lack of it will forever control you"

Nem sokan tudják a teljes nevemet, nem is sokan fogják meghallani ezután sem, hogy hogyan hangzik vezetéknevem, de anyám vagy öt éve a fejemhez vágta, hogy virít rólam apám arab vére, elvileg még a viselkedésemen is feltűnik, pedig én már New York zuhatagába születtem bele. Apám nevelt fel egyedül, nem értem, miért csodálkozik ezen.
Középiskolában egészen gyorsan feltűnt, hogy nem megy nekem a tanulás, nem érdekelt, nem akartam semmire sem vinni, vagy csak úgy voltam vele, hogy majd lesz, ami lesz, én átmegyek a haverokhoz és talán másnap elmegyek még suliba is. Nem erőltette, lehet úgy volt vele, hogy felesleges is, netán baszott rám, nem akart kínlódni a noszogatásommal, de azt látta, hogy kezdek elkanászodni, úgyhogy kellene néhány pofon, ami neki annyira hatásosan sosem jött össze. Ami neki nem ment, a testvérének, tehát nagybátyámnak egészen egyszerűen összejött. Nocsak, valaki tud hatni rám...
Akkoriban még teljesen ráfüggtem a videójátékokra, ArmA 2, Call of Duty és a többi. Ha nem játszottam épp, akkor túl sok energiám volt és ez nem feltétlenül jelentett jót, úgyhogy nagybátyám nyakon csípett és elvitt időnként a lőtérre.
Hát kurvára nem voltam az. Szép kék folttal mentem haza, annyira meglökött a fegyver. Aztán elvitt megint és megint, bedobott a gokartosok közé, meg kiugrott velem a hasán a repülőből ejtőernyővel. Elméletileg annyira üvöltöttem, hogy mire hazaértem, nem volt hangom. Apával ellentétben neki volt egy kisugárzása, valami parancsoló, ami miatt éreztem, hogyha egyik délután értem jött és mondta, elvisz edzeni, akkor nem volt mese, mennem kellett és mégis boldogan tettem.
Leérettségiztem. Hagyjuk is, hogy hogyan, de ott álltam majd' egy éven keresztül a világban és hitelen kezdenem kellett volna valamit magammal, de semmihez sem volt igazán kedvem. Négy hónapig kidobóember voltam, aztán meg összevertek a nagykutyák és ki lettem rúgva. Árultam húsokat egy hentesboltban, kaszaboltam a malacokat, állati undorító volt, nekem elhiheted, hogy nem úgy néznek ki, mint már a tányérokban!
Látva, mennyire nagy nyomorék vagyok, nagybátyám megegyezett apámmal, hogy dolgozzak neki, s ha apám behunyja szemét a sok mocsok felett, amit az a világ magába foglal, akkor ő garantálja, hogy megvéd a golyóktól. Persze, hogy tetszett nekem a dolog, hiszen sok pénz, jó nők... király élet, elsőre. Kaptam még néhány lebaszást, meg pofán verést, amíg felfogtam, hogy mennyire nem játék az egész. Itt minden percre pontosan van lezsírozva, odamegyek a kikötőbe, parkba, queensi utolsó suttyó utca kopott lakásába és a táska pöpecre akkor lesz éppen ott, ahol megbeszéltük, nekem csak át kell vennem, el kell hoznom. Itt nincs késés, nulla hiba fér bele és nem csak az időben, de a pénzben is. Dollárra pontosan el kell számolni mindent, nem csak nekem, nagybátyámnak is, hogy aztán majd az ő főnöke is megtegye ugyanezt, egyenesen a mexikói kartellig. És ha már pénz: a papír jobb. A bankokat szigorúan kihagyjuk a buliból.

"The end move in politics is always to
pick up a gun "

Videójátékként indult mindent, aztán eldurvult az élet. Első ránézésre baromi király erőfitogtatás látni egy üzletember mellett két vagy három, kendővel arcukat eltakaró, lőfegyverrel felszerelkezett állatot, de sosem villogtatunk, amíg nem szükséges. Ahol drogkereskedelem, ott nagy pénzek, ahol meg nagy pénz van, oda fegyverek is kellenek. A fegyverekhez meg bátorság, hiszen el is kell tudni sütni azt és baromira nem csak egy mozdulat az egész.
Húsz éves voltam, már néhány hónapja nagybátyám beavatott a bizniszbe, de nem ő a nagyember ott. A főnök látni akarta, hogy mennyire lehet engem komolyan venni, szóval kocsiba ültetett, mentünk egy jó darabig, a fele úton pulcsiba kötötték a fejem, hogy ne tudjam meg, hova visznek. Aztán kiszálltam. Nem volt vicces a látvány, legfeljebb a remegő lábaim és szapora levegővételem tűnhetett annak. Hat férfi, három kreol, egy fehér, két néger, plusz a főnök, ki kezembe adta a revolvert.
- Úgy hallottam, tudod hogy kell. - Nem jött ki válaszként hang a számon, mindössze robotiasan bólintottam. Ennyire egyértelmű még sosem volt egy helyzet, pláne nekem. Én egy revolverrel, isten háta mögötti területen egy térdelő, bepisilt, fekete, bilincsben lévő ember előtt. A homlokához tartottam a fegyvert, de elkövettem azt a hibát, hogy másodpercekig síró szemébe néztem. Végül eldurrant a lövés. Csak akkor fogtam fel, hogy az én szemeimből is könny folyik, mikor a főnökre néztem. Több mint egy hétig tartott feldolgoznom a történteket, mert mihelyst lehunytam szemeimet, az ő utolsó pillanatokban is könyörgő tekintetét láttam.
Csak az első alkalom a nehéz. Ezt már hallottam előzőleg is, tényleg így van. Amikor valakinek beverünk egyet, összeszorítjuk az izmainkat, hát ez is pont ilyen, csak a lelket kell meg megfeszíteni. Lövéskor egy érzéketlen szörnyeteggé kell válnunk és akkor nem lesznek álmatlanok az éjszakák.
Én nem vagyok bérgyilkos, sem valami... őrféle. Akkor ölök, ha szarban vagyok, gátolnak a menekülésben, vagy nincs más választásom, ám nézeteltéréskor, dührohamban még sosem vettem el senki életét, max kicsit befosattam, hogy megteszem, de hát... ilyen ez a pop szakma, nem mindig kérem-köszönöm.

"The Capone gang was actually a public utility; it supplied what the people wanted and demanded "

Legjobb barátok és egyben legnagyobb ellenségek mindazok, kik benne vannak az ügyben. Nem számít, hogy hány éves vagy, honnan származol, csak az, hogy jól végzed-e a munkádat. Amennyiben igen, tesó vagy, ha nem és elbaszol nem egy dolgot, ők ugyanannyira lazán lőnek le, mint más vadonélő állatokat.
De mégis, nem egyszerű szimplán csak letartóztatni minket, ezért pedig nagyon sok erőfeszítést teszünk. Legtöbbünk a kapott pénzt lakásokra forgatja, mindegy kinek a nevén van, bármelyikünk megszállhat benne. Nagybátyám alá tartozik legalább tíz lakás, vagy ház, ebből pár az én nevemen van és mindössze csak egy-kettő van állandóan üresen, a többit albérlők, esetek többségében a tagokhoz tartozó rokonok, netán lélekben nyuszi, gyöngye emberek lakják, akik egészen biztosan tartják a szájukat. Minden csak a pénzről szól. Mi kicsit olcsóbban adjuk a kiadó lakásokat, cserébe pedig nem dumálnak, de azt a pénzt viszont kőkeményen követeljük tőlük. Tőlük is, a függőktől is, mint ahogy tőlünk szintúgy a felsőbb réteg megteszi ezt.
Sosem maradok három napnál tovább egy helyen, így nincs is kimondottan állandó lakhelyem. Nem az enyém egy király, vagy kevésbé király autó sem, ruháim rendszerint megújulnak havonta, egy kibaszott nagy körforgás az életem, feladatokkal, adrenalinnal és nem kis félelemmel átitatva. Gyakran az idegösszeroppanás szélére sodródom, s aztán képletesen belevezetem bajaimat a nőkbe és másnap minden mehet elölről. Muszáj, hiszen nincs megállás.