Az apám elrendezte, hogy jó napom legyen hétfőn délután. Suliból alighogy haza értem, már mosollyal az arcán jött elém. Nem tetszett a mosolya, de sosem voltam a dolgai elrontója, így kíváncsian fürkésztem. És talán kicsit félve, hogy mivel cseszi szét a napomat. Mindig ezt csinálja, hozzá szoktam már, de be nem ismerném a világon se hogy a döntéseim néha eléggé félre siklanak mostanság.  
- Jó, tudom, biztos haragszol rám, hogy nem mentem el veled a kiállításra.... de most annál sokkal jobb dologra foglak elvinni. - lelkendezett nekem, miközben tett vett a nappaliban, pakolta el a szétpakolt papírjait, tollakat, tűzőket. Lassan fejet ingattam.  
- Bemutató volt, de mindegy. Látszik nagyon figyeltél. - javítottam ki félvállról véve szavait, mire szemet forgatott és az asztalra pakolta mindenét. Felegyenesedett, előkotorta a mobilját, majd lehuppant a kanapéra. Engem fixirozott míg a táskámat pakoltam le szinte lassított felvételként. A nőcije nem volt itthon, kellemes volt a csend így idehaza. Nem kedvelem a csajt, sokszor tört már borsot az orrom alá.  
- Nézd Jayce. Sajnálom. Rendben? Kárpótolni akarlak. -  törte meg végül a beült csendet, hogy tényleg rá figyeljek. Hát így is tettem, sóhajtva telepedtem le mellé és magam elé bámulva hallgattam. Féltem, hogy megint csak csalódni fogok. Benne. Bennünk. Hogy sehogy sem lesz ez így jó. Nem akartam vissza költözni anyához, reménykedem benne, hogy kijár apának egy nagyobb esély is. Hinni akartam neki. Benne. A szavaiban. Hogy többé nem kúr át.  
- Van egy pilóta a városban. Felhívtam, hogy lenne helye és ideje-e ránk? Igent mondott, így amint oda érünk ki is fogom fizetni a díjat és mehetünk fel mindketten. A múltkori után kijár ez neked. Egy apa fia program suli után? A legszuperebb napod lesz megígérem! - borzolta meg jókedvűen a hajamat, mire csak kuncogni kezdtem, majd egy ökölpacsi után az utamra is engedett, hogy összeszedjem magam és indulni is tudjunk hamarosan. Izgatott voltam, még sosem repültem, sem apuval, sem egyedül, így aztán kíváncsi voltam.  
A kapunál álltunk meg ahol újra telefont ragadott, majd tárcsázta az ürgét, később már mehettünk is tovább onnan. Repülő bolond voltam, a szobáim tele voltak makettekkel, így persze hogy mindenféle érzelem lapult meg a szemeimben, hogy ülhetek egy pilótafülkében. Még sosem ültem, most végre alkalmam lesz rá. Kihasználok minden pillanatot arra, hogy kérdezgessek a pilótától, hogy mindent megtudjak, mit eddig homály fedett az ismereteim körében. Persze ha az út folyamán tehetek fel bármilyent is...mert az rengeteg lesz magamat ismerve. Apa az útmutatást követően megindult befelé, így mentem vele. Rajtam ült a csodálat már a hely látványa végett is, meg az miatt leginkább, hogy repülhetek. Jó, nem egyedül, de talán majd annak is eljön az ideje.
A hangár előtti terepen várakoztunk, egészen addig, míg a pilóta meg nem jelent. Bemenni nem akartunk és nem is lett volna helyes. Amint a pilóta megjelent, apám nagy mosollyal üdvözölte.  
- Hello! Jeremy vagyok. Én hívtam korábban a repülés miatt. - nyilván a keresztneve hallatán egy angolra gondol az ember, nem egy ízig vérig koreai fickóra. Kezet nyújtott a férfi felé és ha amaz megrázta azt, akkor felém mutatott.  - Ő a fiam, Jayce. Nagy gépmániás... - elakarta itt regélni a kicseszett életemet, mintha annyira ismerne, holott a 16 évemben egy teljes évet összeszámolva, ha töltött velem összesen. Ha a perceket és az órákat összeadom, akkor talán kijön mindez. Azt hiszi olyan jól ismer, hogy mindent eltudna rólam regélni...hát nem. Amúgy nem jöttem zavarba, ez az egy amivel az apám nem tud mit kezdeni...ő az egyetlen ki nem tud mások előtt engem zavarba hozni. Fordítva? Fordítva már jobban megy a dolog. És elég hamar.  
- Apa! - szólok közbe hiszen kicsit elakart térni az itt lévőségünk lényegétől. Azt meg nem hagyhatom ugyebár. Szemet forgatok, majd felvont szemöldökkel figyelem az öregemet, amire persze kapcsol is. - Szóval úgy max két órát szeretnénk oda fent lenni és amerre mehet a levegőben, vagy amennyi időt fent tölthetünk... - magyarázta, de közben már a mobilját is előszedte, csörögni kezdett az a vacak. A tekintetemben csalódottság ült, hiszen ebből már tudtam, hogy mi lesz... semmi. A füléhez emelte a készüléket, a vállával a füléhez támasztotta, a pénztárcáját is előszedte és a kezembe adott némi kézpénzt. Végül odébb slattyogott, hangjában izgatottság lapult ahogy a másikkal kommunikált.
- Most mi van? Apa? - szóltam utána anyanyelven kitárt karokkal, értettlenül, miközben felém tartotta a kezét, ezzel elhallgattatva. Mozdulatlanul álltam ott, szinte tehetetlenül, majd rápillantottam a pilótára is, amolyan bocsánatkérő tekintettel. Ám megszólalni már nem volt időm, apa tért vissza a telefonálásból.  
- Ne haragudj fiam, de nem tudlak elkísérni, de engedélyt kapsz a felszállásra! Ne haragudj Töki. - borzolta meg a hajamat, gyors újra kezet fogott a pilótával, majd elsietett és újra a mobiljába bújt. Elhúztam a szám, lassú mozdulattal a tarkómhoz emeltem a kezem és a pilóta felé fordultam. Az ujjaim között szorongatva azt a rengeteg pénzt melyet apám adott oda oly sűrgősen.
- Sajnálom. Apám eléggé fontos ember a munkájában. Ha menni kell, akkor menni kell... - angolul szólaltam meg, elfeledve a korábbi koreai anyanyelvemet,  végül  fintorra húztam a szám, majd leengedtem a kezemet is, apró mozdulattal vontam meg a vállam. Azt tudom, hogyha a pilóta nem szál fel velem a kiskorúságom miatt, akkor egyedül slattyoghatok haza. A lelkesedésem kicsit elapadt, hiszen apa és az igéretei megint a ködbe vesztek.  

A kézfogást viszonoztam, ám meg nem mertem már szólalni, a nevem eleve elhangzott, nem akartam újra hangoztatni és ezzel koptatni sem azt. Ám...Az apám még ilyen fontos pillanatban is telefont kap és olyan szinten belemerül, hogy pár pillanatra meg is feledkezik rólam és a dolgokról. Kínos. Ráadásul nekem is és a fickónak is kellemetlen. Nem is kicsit. Nem akartam és nem is tudtam kimagyarázni a dolgokat vele kapcsolatban, leszűrte Joe is a dolgokat az öregemről. Jó véleménnyel nem lesz róla ez fix! Vannak rossz gondolataim, most is akad egy kettő, köztük az is, hogy nem lesz ebből a mai napból semmi. Hogy nem repülhet fel velem mert nem vagyok 18. Hogy az apám engedélye vagy jelenléte hiányában megint gatter az egész dolog. Már ezek alapján is keserű szájízt tudok magamban, már mindenféle negatív dolog lefutott az agyam egy hátsó zugában, mikor aztán a pilóta megszólalt. Meglepett a szavakkal. El is mosolyodtam kisebb fáziskéséssel, de tovább hallgattam a felsoroltakat, hiszen nem is egyet ajánlott hirtelen.  
- Öhm... jó lesz az extrém verzió a helikopterrel. A gyomrom köszöni szépen remekül meg lesz. Nem érzékeny! - csaptam össze izgatottságomban a két tenyerem, miközben figyeltem a fickó szemeit, felszabadította a szemüvegétől őket. Mikor aztán megindult hát léptem is utána, figyelmemet nem lankította le semmi. A másik fickónak is intettem, nem voltam olyan bunkó, mint apám, jobb nevelést kaptam, de leginkább ez a tulajdonságaim egyike, egy pozitív dolog, amit örökölhettem anyától. Apám hülyeségeit nem akarom tovább örökíteni, így nem lehetek olyan, mint ő. Nem akarok olyan lenni, mint ő, elég, ha a külcsín az mely ennyire hasonlít hozzá. De a belső tulajdonságaimért én magam vagyok a felelős, nem foghatom egyik ősömre sem.  
- Mióta foglalkozik ezzel? Mármint mióta ért a repülőgépek vezetéséhez? - tettem fel egy gyors kérdést, de aztán lassítottam a lépéseimet, majd hamar hozzá tettem.
- Elnézést az érdeklődésért, ha nem oszthatja meg mindezt, akkor csak csapjon le érte bátran Mr...uhm...Weaver. - gondolkodásba estem, hogy hogyan szólítsam meg és hogy hogyan ejtsem ki a nevét. Az ilyenekkel mindig is gondban voltam, nem állt a számra, olykor túl sokat elvesz belőlem a nagyszülői hatás. De ez az én bajom. Kevesebb időt töltök angol, illetve ír családtagokkal, barátokkal, de ez is az én hibám. Be nem vallanám, hogy hol lennék megfelelő helyen, de ez megint más tészta. Téma. A pillantásom körbe figyelte a helyet, közben volt hogy a tengelyem körül is lassan megfordultam, hogy belássam az egészet, mi feltárulkozott előttem. Apa mellett nem lennék ennyire felszabadult, ennyire kinyíló virág. Ő beszél, én meg hallgatok. Szerencsére megúszta a fickó az apámmal való társalgást.
- Amúgy apa nem mondott nagyot a rajongásommal kapcsolatban. Van néhány repülőgép makettem otthon. Az egyik kedvencem egy Boeing B-17G Flying Fortress Diecast model. Nagyon vagány, de a Fairchild-Hiller FH-227 ritkaságát is én őrzőm! - dicsekedtem kicsit, nem voltam nagyravágyó, sem nagyképű ez miatt, csak büszke vagyok a gyűjteményemre és arra, hogy szeretem a repülőket. Szerintem nagyon klassz az egész. Joe szerencsés fickó, hogy ilyenekkel foglalkozhat. Én csak álmodni tudok ilyesmiről. Vagyis hát egyelőre. Fiatal vagyok, kiforratlan és előttem van az élet. De egyszer majd eljutok oda is, ahol kedvemre tehetek-vehetek és cselekedhetek. Bár fogalmam sincs mi lenne a megfelelő választásom. apa hülyeségeire nem vagyok vevő, szóval a munkájával törölje ki a seggét!
- Magának van kedvenc gépe? Személy szerint én elek halok egy CH-147F Chinook helikopter látványáért! Hatalmas behemót! Nagyon ász! - lelkendeztem mint egy hozzáértő. Az voltam kis részben és nem is rösteltem csendben maradni ezen a téren.

A fickó szavait hallva, hogy mi volt a munkája, tátva maradt a szám. Milyen fasza munka! Jobb, mint ami az én apámnak van! Menő! Haditengerészet légiereje! Biztos van sok érdemkitüntetése! Bár igazából egy ponton az sem túl jó. Távol lenni azoktól akiket szeretsz. Nos igazán lehangoló, de a maga stílusában elég menő, ha ilyen helyre eltudsz és el is mersz jutni. Kell ehhez is adottság ez biztos. De hogy önmagától, vagy a szülei ráerőszakolására ment-e el, ez maradjon meg az ő titka. Mert minden családban van ilyen ez biztos. A gyerek nem akarja, de a szülő szerint ezerszer jobb az ő munkája, mint bármi más, így akkor is az lesz ha a gyerek bele is roppan tőle. Igen, az én apám ilyen aljadék. De lapozzunk. Kókler, ühüm, az, hát persze, de akkor...Joe...tegezést kezdeményezett.  
- Na de Joe. Miért lenne szemfényvesztő? Simán elkérhetem az iratait, hogy megbizonyosodjak ennek ellenkezőjéről. Biztos tart magánál repüléshez való iratokat, esetleg a légierőtől biztosító erőt. - szólaltam meg halálos komolysággal, hiszen, ha ért és tud mit konyítani a gépekhez...nem mindenki ért a repüléshez. Tanulni kell és tapasztalni. Nem megy csak úgy, mint egy biciklizés. Mindenkinek megvannak a maga bónái, így aztán senki sem lehet tökéletes bizonyos napokon. Ami pedig a gépet illette, volt tudásom -elméleti- szinte mindegyikről. Sosem vezettem egyet sem. Ugyan, szinte még ott lóg a tojáshéj a seggemen -kösz anya-, 16 éves vagyok, a tudásom egyenlő annyival, hogy feltártam minden lényeges információt egy ilyen naphoz. Joe mesél pár dolgot, hogy min repült már és mi maradt ki az életéből. Megmosolyogtat, hogy egy pilóta sem ült még minden gépet meg, de ami késik, az nem múlik, nem? Majd bepótolja biztosan.  
- Nagyon menő kinézetre. Ha lesz lehetősége rá, ne hagyja ki és gondoljon rám is majd. - szólaltam meg kicsit késve, bár mindere nem sok lehetőséget láttam. Hogy szól majd nekem, hiszen egy idegen srác voltam...de reménykedtem benne, hogy egyszer majd nyerek egy földkörüli repülést egy teljes hónapra és elmehetek világot látni. Nagyon menő lenne! Egy pilóta, aki minden gépet szeret, amit a levegőbe emelhet. Vadászgépek. Hát akadnak menő darabok azokból is. Nagyok, kicsik. A gépbe való beszállás lekötötte a figyelmem, fel kellett lépnem a lépcsőre, majd ajtót nyitni és feljebb lépni, hogy betudjak ülni. Az ajtót is becsuktam, Joe már hamarabb bevágódott a gépe, bár az övé volt és képzett volt már hozzá hogy hogyan üljön be elsőre. A kezembe nyomott egy fejhallgatót, elmagyarázta miért kell, zokszó nélkül tettem fel a fejemre, igazítanom kellett rajta, hogy kényelmes legyen. A zacskót nem éreztem, hogy kelleni fog majd, de mivel még nem repültem, nem bíztam el magam. De nem akartam hogy abba maradjon a dolog, ez egy olyan élmény, amit sosem akartam elfelejteni. Minden vágyam volt hogy egyszer repülhessek, szóval aztán kicsit féltem is hogy mi van ha nem fogom bírni és kiadom a taccsot. De sosem voltam az, aki bevonzza a negatív dolgokat. Arra gondoltam csupán, hogy egy álom végre valóság lesz és hogy senki nem lát majd. Se anya sem a másik majom ősöm.  
- Vezetett már olyat? Óh Joe, nagy élmény lehetett akkor! Maga mázlista. Én csak álmodhatok róla. - vigyorodtam el, aprón fejet csóváltam, majd a pilótára pillantottam. Végül, a kíváncsiság is győzött, a tekintetemmel körbe néztem a fülke belterén. Csakis a mindent a szemnek, semmit a kéznek elv győzött, hiszen jól tudtam; veszélyes, ha az ember nem tudja mit nyomkod a műszerfalon. Az engedély kérés is megkezdődött, figyeltem, hallgattam és tanultam. Itt volt mit tanulni, nem úgy mint apám vállalkozásáról. Az nem érdekelt így nem ragadt meg semmi sem. Az engedély hamarosan megérkezett, mire a mosolyom is egyre nagyobb szélességet öltött, Joe kérdésére pedig bólintottam. - Naná hogy! - lelkesedtem a pillanatnak, majd mikor mindent elindított, mit szükségesnek gondolt és elemelkedtünk a földtől...kipillantottam a mellettem lévő ajtó ablakán.  
- Wáo! Apa nem tudja milyen menő dologról marad le. - szólaltam meg, majd előre fordultam és figyeltem az elém táruló látványt. Nem éreztem hogy a gyomrom más lenne, nem éreztem hogy zsugorodna, vagy hogy kiadna magából mindent is, szóval reménykedtem, hogy ez így is marad. A leszálásig.  
- Jó, persze. Két három perc és mit is mondott? Vágjunk bele? Vágjunk bele bátrabban! - néztem a fickóra, miközben megvakartam az arcom egy pontját, közben lehúztam a fejemről a sapkámat is, itt aztán szükségtelen. Mondjuk kint 15 fok volt, ha jól láttam a mérőt ám reménykedtem később jobb idő lesz. Figyeltem az épületeket, a látványosságokat, miket csak lentről láthattam ezidáig és a belsejüket. Innen fentről egész más látvány volt. Klasszabb. Főleg az emberek tűntek egész apróknak. Szóval erre értik sokan, hogy olyan apróknak tűnnek odafentről, mint a hangyák. Így már érthetőbb.  
Joe újra megszólalt, a szabadság szobrot is megnézzük és fotózhatok.  
- Váo! Szabad? - lelkesedtem fel újra a pilótára pillantva. - Amúgy Joe. Repült már úgy, mint az egyik filmben egy férfi? Jó az csak trükk, de vezetett autók között helikoptert? Üldözött már valakit úgy, hogy bekellett mennie az autóknak készült alagútba és az autó pálya felett nem sokkal vezette a gépet? - kíváncsi voltam, hogy ilyesmi valóban lehetséges-e ha jól képzett a pilóta és van rátermettsége, affinitása, az ilyesmikhez, bár lehet az ilyet csak tényleg trükökkel lehet megrendezni és a való életben nem lehetséges az autópálya fölött autók közelében repülni. Nagyon menő lenne pedig. Figyelni kezdtem Joe kezét, miképpen irányítja a gépét, közben azt is néztem mit merre mozgat, nyomkod, hogy helyre álljon és irányba kerüljünk. Közben a mobilomat is előszedtem, hiszen megadta rá az engedélyt is. Nem mindenhol lehet bekapcsolt mobillal közlekedni, mert bezavarja a műszereket.
- Nem lesz baj belőle? - kérdeztem azért rá a biztonság kedvéért. Aggódtam-e? Csak azért leginkább, hogy nehogy bajba kerüljön Joe ez miatt...nem a lezuhanás foglalkoztatott. - Meddig repülhet ezzel az engedéllyel? - kérdeztem rá, hiszen úgy éreztem a gyomrom rendben lesz. - Mármint nem az időre gondolok, bár az is jó válasz, hanem a távolság... - szeretek mindenre is rákérdezni és tudni is, anyám pont ezt szereti bennem, hogy ilyen vagyok, bátran rákérdezek olyan dolgokra, melyre más sosem tenne és keresne lehetőséget. Miért ne lehetne megkérdezni? Max nem válaszol és más felé tereli a témát. Akkor majd tudni fogom, hogy az olyan dolog mire nem válaszolhat. Ez ennyire egyszerű főleg nálam. A gépek pedig és az arra hajló tudásom és a makettek róluk...de ezt majd később. Előbb körül nézünk, egész érdekes a látvány idefent.  

Nem nézem az öregebbet gyilkosnak, vagy épp csalónak, ahhoz kicsivel több mindent kellene művelnie. De ő is csak kimosolygott, így ezzel is megerősítette a dolgokat. Nem tenne ilyesmit, így ezzel engem is megnyugtatott. Nem féltem, nem aggódtam, de azért mégis. A fickó nagyon szerencsés, hogy ennyi mindennel felszállt már, hogy mennyi gépet vezetett már és reméltem hogy nekem is megadatik a lehetőség, hogy repülhetek az eddig felsoroltakon. Nagyon menő lenne. A repülés izgalmas volt, a hirtelen kanyaroktól sem rezzentem össze, a fickóban megbíztam annyira, hogy biztos kézzel emeli fel a gépet bárhová is menjünk.  
- Nem kavar be a mobil a kommunikációs csatornáknak vagy a műszereknek? - próbálkoztam eképpen, mert látszott nem tudja miért kérdeztem a “szabad” szót. Gondoltam, ha megengedi és felhozza akkor mégis csak lehet, de nem az miatt, hogy engedélyez-e valamit, hanem hogy  agép nem bolondul meg-e tőle. De a mobilom előkerült és fotóztam. Sőt, ha engedélyt kaptam arra, akkor szelfit is készítettem úgy, hogy Joe is benne legyen a képben és a város egy része. Széles fotó, minden belefér. Az alagutas sztorit kérdeztem, hogy akadt-e valami csúcs manőveres “mutatvány”, mit élete eddigi útja során megtett már, de nem emlékszik ilyesmire, csak másra. Az is elég menő lehetett.  
- Csúcs. - a forgalmi dugó is jó lehet egy helikopterből nézve és nem a dugó közepében csücsölve. Érdekesebb, eseménydúsabb. - Akkor nem unatkozott sose. - szűrtem le a lényeget és ez tetszett az egészben. Egy sosem unatkozó pilóta, aki nem csak a földön lehet menő, hanem a levegőben. És nekem ilyen példaképre lenne szükségem. Várhatok én az apámra hogy hátha...de abból úgy sem lesz semmi. Az aggodalmam pedig egyből szertefoszlott, ahogy megerősített a dologban. Bárhová repülhet a géppel. Végül is igaza lehet. Most már tudom, hogyan is működnek ezek az engedélyek. Ez tetszik. A kolosszus nőre emeltem a pillantásom. Ilyen közelről nézve elég csodálatos látvány és ez az arcomon is visszatükröződött, hogy elvarázsolt az egész látvány. Persze közben elértek Joe szavai is, figyeltem őt is, de a látvány is lekötött. Nem volt unalmas. Egyáltalán.  
- Fantasztikus. - a mosolyom is kiszélesedett, ahogy körbe repültük a nőt, a fotó nem maradt el, bár most hogy élőben is láttam, sokkal jobban meg fog maradni bennem mint emlék. Széles mosollyal néztem a pilóta irányába.  
- Betelni egy ilyen csodával? Ha napi szinten repülne el mellette és cipelne magával, hát én sem unnám meg. Gyönyörködnék a látványban minden alkalommal. Egyszerűen bámulatos. - magyaráztam töretlen lelkesedéssel és a szembe fotó sem maradt el. Közelit is lőttem a szobor arcáról és távolit is, hogy az egész alakja látható legyen. Meg persze szelfit is akartam, hogy a nő meg én... nehéz mutatvány volt, de megszületett. Nem menőzni akarok vele, kinyomtatom és kirakom a falra. Ezt is megélhettem, hogy ilyenen részt vettem. És persze anya is kap, hogy tegye el emlékbe. Majd egyszer őt is elkéne hozni, hátha ő nem lépne le, mert sürgős dolga akad.  
- Persze, mehetünk tovább. - bólogattam egy gyorsat, az ölembe ejtettem a telefont és folytattam a nézelődést, de akadt kérdésem...az ne akadna?  
- És Joe? Szállt már le épületek tetején? Nyilván ahol van repülő parkoló oda biztosan...de ahol nincs ilyesmi? Oda is lemert már szállni? - nyilván azt is nézni kell egy ilyennél, hogy semmi kábel ne legyen, hiszen ha a rotor bekapja, ott akkor vége is mindennek. Meg a helyet is nézni kell, hogy letudna-e szállni rá, vagy hogy elbírja -e a súlyt...  
- Láttam egy filmet, ahol a gépből leeresztenek egy embert, biztonsági hámból...maga is tett már ilyet? Lógott már egy ilyenből lent? - érdeklődtem, ám fejet is ingattam. - Nem terveztem ilyet, nem akarok lent csüngeni, annyira bátor nem vagyok és az sem biztos hogy maga is akarna ilyesmit. - tekintve hogy csak ketten vagyunk, kellene egy harmadik személy is, hogy megbizonyosodjon a biztonságról. Így ez ez miatt is kilőve. Igen, érdeklődök, hogy mennyi mindent csinált már. Eddig nagyon menőnek tartom és ezt talán még fokozhatja is.  

Az irányváltás remek volt, nem ingatta meg az elhatározásomat és a magabiztosságamat, így aztán további lelkesedéssel vettem tudomásul, hogy merre indulunk tovább. Bámulatos, amit a gép manöverezésével művel. Mintha egyek lennének! Tökéletesen tudja mihez kell nyúlnia! Az Empire State... széles mosollyal nézek az öregebbre, majd az irányító pultra is vetek pillantást és a telefonom kamerájával bűvölők kicsit.
- Tényleg olyan hegyes a csúcsa ahogy a képeken mutogatják? - kérdezem, bár biztos vagyok benne a szavak nélkül is hamarosan tudni fogom a választ. És el leszek ámulva a látványától is. Végig hallgattam a részleteket, amiket a rádióval intézett és mikor megindultunk az épület irányába hát még lelkesebb lettem. Imádtam a repülőket és ez az első alkalom, hogy egy pilóta fülkében utazhattam. A család nélkül...kiknek a marhaságait nem kellett végig hallgatnom. Tökéletes volt mindez! Tiszteletre méltó és emlékezetes nap mindez számomra. * Hananim is így akarta, hogy az apám telefonhívást kapva elrobogjon. Persze akadtak Joe felé kérdéseim, amikre válaszolt is, így aztán megmosolyogtam és ámultam is a válaszon. A katonaságnál kellett ilyen tető leszállási manővereket végre hajtania. Csak figyeltem meglepett arccal ahogy folytatja a történetet amit a katonaságnál tett pilótaként. Már régi sztori. Attól én még csodálatra méltó emberként nézek rá. Egy bölcs öreg, aki megélt már pár dolgot. Ez ezerszer jobb, mint bármi más komolyan! De vajon ő hogyan éli meg mindezt? Miért nem folytatja? Miért nincs még mindig a katonaságnál, ha szereti csinálni? Valami történt talán? Valami amit talán nem kellene feszegetni? A gép folytatta az útját a maga tempójában és persze az említett helyeken is megállt, miket fotózni is elkezdtem.  
- Attól mert valami nem látványos, még lehet tökéletes! Szeretem a hidakat. Összekötik az embereket akármilyen távol vannak egymástól. Ez olyan, mint a csillagok...ugyanazok alatt fekszünk, így ugyanazokat láthatjuk. Meg a hold is... - vontam vállat és amikor a gép manőverezni kezdett, csak kapaszkodtam amibe tudtam, hangot nem adtam, nem féltem ettől, nem voltam rosszul. Menő volt. Jobb mint egy autóval szlalomozni bóják körül. Vagy motorral. Mindegy is. Mikor az újabb helyre is megérkeztünk akkor kameráztam egy kicsit, sőt beszéltem is mellé koreai nyelven, hiszen el akartam küldeni a nagyszüleimnek, ha haza érek. Hozzájuk is hamarosan el kell látogatnom, szóval remek lesz. Persze nem bunkóságból tettem amit, de a nagyiék nem értenek angolul, így meg egyszerűbb leírni azt, hogy merre jártam éppen és kivel hozott össze a sors és persze az apám nélkül. De ezt kihagytam...  
- Joe...Miért váltott szakmát? - kérdeztem meg érdeklődően, a fogalmazás lehetne jobb is, de hirtelen ez jött ki az anyanyelvem után. Gondolkodni meg nem akartam annyit rajta.  

* koreai főisten

Kíváncsi voltam mióta is műveli ezt a pilótaságot, vagy hogy van-e előzménye a dolgoknak, ami rávette erre. Jó, erőszakos tényleg nem voltam, nem szokásom olyasmikbe ütni az orromat, ami nem rám tartozik, így csendben voltam. Amit ő tört meg azzal, hogy mesélni kezdett. Tulajdonképpen már az is nagy falat, hogy a lelövés után képes volt újra a levegőbe emelkedni és nem futott világgá miatta. Rohadt nehéz egy ilyet megemészteni az biztos. Valaki sosem tudja. De milyen érzés lehetett lezuhanni? Félelmetes? Lepöröghetett előtte az élete? Létezik ilyesmi? De hatalmas bátorsága van ezek után visszaülni és mindent beleadni azért, hogy szolgáltatást nyújtson. Őt figyeltem, majd ahogy torkot köszörült, úgy terelődtem vissza a fényképezéshez is. Gondolkodót adott most. Szívbe markoló szavait meg kell hogy emésszem. Életben maradt egy lezuhanás után...mekkora szerencséje van már! Örülök neki, mert így találkozhattam vele és ez...imádom ezt a napot. Ami pedig apát illeti.
- Nem, nem fog visszajönni értem. Most reggelig távol lesz a nőjével. Őt is biztos cipeli magával...mint valami rohadt kirakatbabát... - vontam meg a vállam, tulajdonképpen fogalmam sincs hogyan kell ezt a kifejezést használni, de talán jobb is így hogy fingom sincs róla. Sokszor viselkednek undorítóan, számomra hányingerkeltő mód, anyám érthető mód utálja apát. Engem meg apa barátnője. Szóval ez az én világom. Magam elé bámultam ki az ablakon, figyeltem az elsuhanó világot, olykor lepillantottam a mélységbe, ám nem tartott hosszú ideig.  
- Ha megbeszélek magával Joe egy hosszabb utat, akkor az úgy megfelel egy következő útnak egy következő alkalommal? Vagy szülő kell ahhoz, hogy engedélyezve legyen egy ilyen repülő út? - nem néztem rá, csendesen vizsgálódtam a gép belsejében, a gombokat, a karokat figyelve, hogy mi mire való. Eszembe sem jutna őrültséget tenni, nem járnak ilyeneken az agytekervényeim. Nem én leszek az, aki bármit is kotnyeleskedne egy ilyen gépen, vagy beleokoskodna bármibe is. Nem az a fajta vagyok, nekem bőven elég volt ez az élmény. Főleg ha másikat is kapok...bár a nagyszüleimet ismerve majd biztosan meglepnek megint majd valamivel. Ez biztos.  
- Remek út volt. - mosolyodtam el a férfire pillantva, majd úgy fordultam, úgy emeltem a telefont, hogy Joe is rajta legyemn a képen.
- Szuper élménnyel gazdagította az életemet. Ismétlést kíván, szóval nem ez lesz az utolsó. - ültem rendesen vissza az ülésbe, majd a lábaim közé helyeztem a kezem, azzal együtt a mobilt is. Arcomon színtiszta boldogság ült és az sem szedte le róla, hogy apa nem tartott velem, meg az sem, hogy nem lesz otthon mire haza érek.  

Apámról feltett kérdése meglep és egyben jól is esik, hogy rákérdezett. Tulajdonképpen csak a rendőrségnek kéne bejelenteni, hogy elhanyagol és rögtön anyámnak ítélnének végleg...de szeretem az apámat, szóval nem tehetem meg. Pedig de...csak anyámat nem értesítem ezekről a dolgokról, mert ő egyből lépne. És ezzel kárt tenne bennem is...valamennyit.  
- Igen. - válaszolok a bocsánatkérését követően. - Vannak ennél meredekebb húzásai is, de mondjuk úgy, hogy a sok munka megfojtja. - és még mindig őt védem, pedig helytelen, amit tesz. De az is, amit anyám művel olykor. Iszik, mint a gödény, főleg ha nem látják és képtelen leállni. Egyik sem jobb, cseberből vederbe vagy mi. Megoldani fingom sincs hogyan kellene, vagy kitől kellene tanácsot kérnem ehhez. Kihez kellene fordulnom? Megoldódna magától mindez? Kétlem. Szóval úgy érzem magamra maradok a szarjaik mellett. A visszafele utat is kíváncsian nézelődtem végig, volt hogy újabb fotót lőttem, hiszen kiváló pózokban álltunk meg és egész közel, szóval remek rálátásom volt a dolgokra. Csodálattal figyeltem a tájat, majd ugyanezzel az őszinteséggel figyeltem rá Joe-ra. Többet adott ezzel most nekem, mint bárki ezen a földtekén. Persze addig csendes hallgatóság voltam, míg egyeztetett a rádión, utána érdeklődtem csupán. De úgy van ahogy azt sejtettem. Szülői engedély kell, de mindenképp meg fogom oldani, ha jönni akarok. Lebeszélünk egy időpontot, elmondom apának és jöhetek is...de ő biztosan nem fog megint eljönni. Mindig kitalál valamit, hogy ne kelljen a 16 éves kölykével foglalkoznia. Ereszkedtünk, nekem pedig jó rálátásom volt még erre is, tökéletesen láttam mindent is. Bámulatos. A zökkenésre megkapaszkodtam, hiszen kényelmetlen volt a rázkódás, de nem okozott túl nagy problémát. Egyszerűen imádtam. Leszedtem a fejemről a fülest, figyeltem ahogy a gép teljesen megáll, majd követtem Joe-t ki a gépből.  
- Hát ez fantasztikus volt! - megkerültem a gépet, hogy Joe mellé érkezzek, majd áhítattal, csodálattal meredtem rá. Figyeltem a papírokat is, majd a kérdésére felkaptam a fejemet. Haza vinni? Eltudna értem jönni valaki? Egy kicsit megcsappant ezt hallva a lelkesedésem, de aztán elmosolyodtam.
- Nem, nem kell taxit hívni, megoldom tömegközlekedéssel, köszönöm a kedvességét Joe. Igazán kedves a figyelmessége...- mint korábban mondtam, az apám már nem tud eljönni, már úton van. Az anyám meg...nos ő azt hiszem dolgozik, vagy sztrájkol és iszik. Fingom nincs. De ezt felhozni, nem tudom hogyan tehetném. Talán nem is kell, lehet Joe-t nem is érdekli, csak figyelmességből érdeklődik. A zsebembe nyúltam a pénzért, melyet neki szántunk apával, láttuk az oldalán feltüntetett árakat, így mikor kezet fogott velem és rendezte sorainkat, csak utána nyújtottam át neki a fizetséget.
- Köszönöm ezt a remek utat. Maga lesz az első, akit zaklatni fogok ha repülést tervezek. Maga nagyszerű ember. - nyújtom is át a pénzt neki és arra várok, hogy elvegye tőlem, őt illeti, hiszen nem ingyen akartam utazni. Meg biztosan szólt volna, hogy mennyit kell fizetnem, nem? Talán felkellene hívnom anyát, hogy szóljak neki, fuvart intézhetne nekem. De megint őt zaklassam? Nem, azért vagyok olyan makacs, hogy egy ismeretlen helyről is haza jussak...nem akarom anyám zsörtölődését hallgatni, hogy apa eltudott hozni, de hazafelé már baszott elvinni, pedig rengeteg tanulnivalóm is lenne. Ez van.