Rengeteg dolgom lenne odahaza. Vagyis hát apa házában. Kéne még tanulnom is, hiszen az egyik tételemet nem sikerült megértenem és kellene nemsokára az is. Semmi kedvem a hétvégét anyánál tölteni. Úgysem beszélek vele. Sokat legalábbis. De apa nem lesz ma itthon, meg hát a nőcije sem, szóval...nem akarok úgy járni, mint legutóbb. Kizártak a házból és a keresztanyámhoz kellett mennem. Anyához miért nem? Fogalmam sincs, talán látni sem akartam akkor nap. Tulajdonképpen szarul esett, mert mikor apa visszahívott, hogy miért is kerestem és haza értem...ott volt a kulcsom az előszoba szekrényen. Tudom, hogy eltettem a táskámba, szóval valaki hozzá nyúlt és kicsempészte onnan. Egy találatom van erre, de nem akarok vagdalózni, míg nincs bizonyítékom rá. Szóval csak kerülgettem a forró kását. Apa átugrasztott Brooklynba, volt egy kis ideje, mondta, hogy ne üljek feleslegesen tömegközlekedésre. Mondjuk nem otthon rakott ki a ház előtt, hanem utcákkal odébb, de nem bántam. Megúsztam a tömeget és a tolakodást. Sétáltam keveset és addig is agyaltam, hogy a hétvégét hogyan töltsem, miképpen kerüljem el anyát. Üljek egész nap a szobámba, vagy ugorjak át valamelyik haverhoz és majd este haza megyek. Gonosz vagyok? Az persze. De ezzel nem csak én vagyok így. Nem lehetek egyedül gonosz. A tulajdon szüleim is azok. Hideg van, ám mivel apa azt mondta haza hoz, így kabátot sem vettem. Van anyánál is, de azért három utcát sétálni egy kicsit hideg időben...hát csak nem lesz probléma belőle. Reggel fél hét van, szombat, majd hétfőn megyek innen a suliba. Nem kell vinnem semmit majd, nem lesznek olyan ördöngős óráink. Séta közben nem jutottam dűlőre hogy mit kezdjek majd anyával magammal, szóval majd helyben eldől minden. A kulcsomat már elővakartam az utca elején, szóval mikor befordultam a ház elé, csak sóhajtottam egy nagyot. Annyi kedvem van ehhez, mint egy nagy családi vacsorához. Szinte semmi, szóval elég gáz...ha meg azt mondom hogy nem jövök, akkor mindenki kiakad. Apa azért, mert nem lesz szabad napja, anya meg azért, mert nem láthat. Az ajtó elé léptem és a kulccsal nyitottam is ki az ajtót. A kutya már boldogan ugrándozott, talán már tudta, hogy érkezem, talán már percek óta itt fülelhetett, hogy mikor jövök.  
- Szevasz mitugrász. - guggolok le elé, hogy megdögönyözzem kicsit, hagyja magát, jár ezért a füle tövénél a vakargatás, aztán felkelek és ledobom a hátamról a táskámat. Csend van, túl nagy ami azt illeti. Anya talán még alszik, vagy itthon sincs. Mégis hol lehetne? Estheréknél? Vagy piált egyet és alszik a fürdőben, vagy a szobában fetreng részegen...akkor tuti hátra arcot vennék és lépnék is le máshová. Az előszobában körülnéztem álló helyemről. Nem hiányzott semmi. Anya cipője és kabátja itt volt és büdös sem volt. Szóval itthon van és nem égette oda a kaját sem. Alkohol szag sem volt. Béke volt. Jelenleg. Szemet forgattam, a kutya felugrott két lábra, az első mancsait rajtam hagyta és farkát csóválva követelte magának a folytatást. De azt majd később.  
- Jó reggelt! - szólaltam meg kicsit hangosabban koreaiul, miközben beljebb léptem, így az ebnek lekellett szállnia rólam és izgágán tört előre befelé a ház többi pontjára. Zsebre vágtam a kezem és lépdeltem utána, de a hűtő és annak tartalma jobban izgatott. Szóval oda léptem, hogy feltárjam azt, hogy felkutassam a tartalmát némi reggelinek valóért és nassolnivalóért. A kutya közben jött ment, hallottam a karma kopogását. A szemüvegem rajtam volt, jelenleg a lencséim apánál voltak a szobámban. Szóval nem nagyon akartam eltüntetni a pápaszemeimet, hiszen akkor nem igazán látok...szinte semmit sem, szóval...  

Épp a hűtő tartalmával, leginkább az ehető részeivel voltam elfoglalva, mikor megzavartak a tevékenységben. Hamar becsuktam és fordultam is a hang irányába. Nem ijedtem meg, ez más volt. Meglepődtem, azt hittem még alszik, mert kiütötte a pia...igaz nyomát sem láttam egy pohárnak, amelyen nyoma lehetne efféle tettnek...túl gyorsan eltüntette volna?
- Jah. Apa seggfejmódba kapcsolt, most korábban elhozott, mert dolga van. Ráadásul a se hall se lát öregasszony előtt tett ki, Mrs Remain-él... - szerintem ezzel mindent elmondtam, az undor is ott ült a képemen. De jelenleg ez nem anya iránt érkezett, elég volt az, hogy az apám három utcával odébb tett ki...mert idáig már nem lett volna ideje és gusztusa eljönni. Egyik ősöm sem tud normális lenni, ez van. A kávéra felcsillannak a szemeim és egyből megrohamozom hosszú lépteimmel a pultot és a főzőt. Közel hajolok, hogy illatmintát gyűjtsek, majd ezt követően szerzem magamhoz a bögrémet és elkészítem a gőzölgő feketét.  
- Kussolok, naná. - mormogom az orrom alatt, ahogy a félig teli bögrével fordulok immár felé. Még nincs benne tejutánzat, de az tulajdonképpen rá is ér. Anélkül nem iszom meg a feketét, viszont a mokkacukor adag már benne van. Aztán anya meglepett Kólával a koala plüssömmel, amit elvileg kiszanáltunk régen. Most mégis itt van és ahogy a szemeim elé keveredik úgy kezd felfelé görbülni a mosolyom. Az emlékek mikor először megkaptam még megvannak, sőt, további emlékek is vannak róla. Mikor azzal kuckóztam be a kanapé bunkerbe és ő volt a szuperhősöm...oh, bárcsak még gyerek lennék. A bögrével a kezembe a hűtőhöz lépek megint, hogy előszedjem a tejet, öntsek a bögrébe, majd ugyanúgy becsukjam azt. Amúgy miért is pucolja ki a garázst? Vajon mikre lelt még Kólán túl? Vajon a régi bicajom, vagy a gördeszkám is ott lapulhat? Végül anya elmondja a hétvégi tervét. Meglepetten nézek rá, majd Kólára, majd ismét anya arcára. Fejet ingatok.
- Kóla marad. Nem mehet el itthonról! - jelentem ki egyből az egyetlen fix dolgot ebből a garázsvásáros tervéből, közben a kutyára is lepillantok, aki mintha szexéhesen figyelné a plüssömet. Anya elé lépek és elragadom tőle azt, hogy feljebb tegyem a kutyától és egyenesen a hűtő tetejére pakolom. Persze a törpe egyből a hűtőt veszi célba, hogy kétlábon ugrálva talán majd eléri azt oda fent.
- Ő se kaphatja meg töcskölésre...neki már van helye. Tervem is van vele kapcsolatban. - pillantok fel a koalára, majd megigazgatva a szemüvegemet a képemen kortyolok bele a kávémba. Onnan pislogok anyára, figyelem az arca vonását, figyelem a haját mennyire ápolt és megfigyelem az apróságokat is rajta. Fáradtság. Túl sokáig volt fent? Akkor miért kelt fel? Aludhatott volna még, nem kell felkelnie csak mert jövök. Feltalálom már magam. Lecuppanok a kávéról.
- Miért akarsz garázsvásárt tartani? Felesleges cuccokat találtál? - kérdezem hamar még azon a nyelven mit meg is ért, aztán mintha ez tök természetes lenne már váltok is át koreaira, mintha apával trécselnék. Észre sem veszem mindezt.- A megunt dolgokat szegényeknek is adhatnád, vagy ki a kukába... - eszembe jut hamar, hogy nem fog megérteni, illetve hát nem minden szavamat fogja érteni, így köhintek egyet és elnézek róla.
- Bocs. Megszokás... a szegényeket nem akarod vele megajándékozni? - kérdezem most már érthetőbben. Megszoktam már, hiszen apával ezen nyelven traccspartizunk állandó jelleggel szinte mindenhol. A nagyiéknál is ez a módi, más nyelven nem igazán beszélnek ott sem. Megiszom a fekete maradékát is végül, a poharat a pultra teszem le, aztán egyből ülök is fel rá. Igen, szeretem mint ülőalkalmatosság, szóval mivel nincs kaja kikészítve, pár pillanat erejéig leteszem rá a seggem. Leveszem a szemüvegem, leteszem magam mellé, végül megdörzsölöm a szemeimet lassú elnyújtott mozdulatokkal.  
- Amúgy jó. Legyen. Apa megvonta a zsebpénzem. De mi lenne, ha te tennéd el... - az ölembe ejtem a kezeimet, majd anya homályos alakjára nézek. -...hátha neked nagyobb szükséged lenne rá, mint nekem? - szúrom oda enyhén, szavaim végeztével a szemüvegemhez nyúlok, hogy visszategyem örökös helyére, így aztán tisztábban láthatom anyám arcát. Ma mindenre felkészültem, csak épp az ilyen terveire nem. Garázsvásár...arra azért kíváncsi vagyok mennyi minden került zsákolásba. Nem csak mostaniak, de régebbi dolgok is előkerülhetnek. Talán babaruhák, amik az enyémek voltak és nem a kistesóé. Nem is tudom hogy azok hova lettek elpakolva. Talán elajándékozta őket már.  
- Mi a helyzet erre? - leugrok most már a helyemről, hogy újra hűtőt nyissak, immár talán kajával a kezemben fogom azt becsukni.  

Haza jönni. Valahogy nem érzem mostanában úgy, hogy haza térek hétvégente. Olyan, mintha csak szimplán csak azért jönnék ide, mert apa nem akar egyedül hagyni és így koptatna le. Pedig 16 évesen már igazán tudok egyedül is létezni. De ez van. Kibírom. Elviselem. Túlélem. Kólát a régi szép idők miatt már csak azért is megtartom, de most inkább csak a jövőbe tekintek, majd biztosan lesz gyerekem és ő kapja meg. Eladni? A kutyának adni? Kidobni? A szomszéd gyerekeknek adni? Soha...nem azért tartottam meg hogy pont most válasszanak el tőle. Jó, persze, kint volt a garázsban és most előkerülve vannak terveim is vele. Nem most került ki, mikor anyától elköltöztem, nagyjából...2 éve? Volt egy rossz pillanatom, aztán beledobtam a zsákba. Nagyfiú voltam, vagyok, leszek...meghát Aali is szokott jönni, milyen már mikor egyetlen egy plüss díszeleg 14-15 évesen az ember ágyán. Vagy ha a cimborák átjönnek?  Ciki és hát nah...gyagyás meg nem vagyok, hogy szem előtt tartsam az ilyesmit. Ami meg a vásárt illeti...felszökő szemöldökkel figyeltem anya válaszára. A kocsival nem áll be, szóval a garázst átalakíthatnánk. Bulitanya...félre nyelem a kávét, köhögök kicsit, majd komolyabban nézek az anyámra.
- Anya. Az rémlik még hogy elköltöztem? Miért tartanák pont itt? Akkor inkább én lépek el egy diszkóba, vagy bárhová... - kicsit lekell törnöm ezzel anyám szarvait, de nem érdekel, főleg nem a bulirésze a dolognak. Házi buli, bulitanya, nevezze aminek akarja. Nem azért léptem le, hogy itt tartsak bulit, hogy itt gyüljön össze a haveri köröm, vagy a fél város esetleg. Majd pont ide...meg a túrót. Még apánál sem...jó, mondjuk ő meg is mondta fixen, hogy nem szeretne ilyet látni otthon és tervbe se legyen, szóval... majd Aalival lelépünk valamerre, ha annyira bulikázni akarnék.  
- Mást eszelj ki a helyére... - fejeztem be végül ennyivel ezt az egész témát. Elajándékozni pedig jó gondolat és lehet ehhez is kell majd nyúlni néhány dologgal kapcsolatban. Mint mondjuk a hugi ruhái, vagy az én játékaim, amik normális állapotban vannak és nem olyan nyúzott állapotúak. Azokat adom inkább az ebünk lábai közé mint máshová... de majd elválik hogy kinézet alapján még hová sorolhatóak be. Nem érzek miattuk már bármilyen érzést, Kóla a szívemhez nőtt, szóval ezek csak tárgyak, játékok. Másnak még maga a menedék, de nekem már semmit sem érnek. A pulton ücsörögve anya is készíteni kezdi magának a reggeli valamicsodáját ám még az is megosztom vele, hogy mint zsebpénzt inkább tartsa meg a befolyó összeget. Kérdőn emeli rám a pillantását, a kérdésére szemet forgatok.
- A kicsikéjének behorpadt a rohadt eleje... - fejet ingatok, majd folytatom. -...a kocsija bánta meg azt az egy ütést, amit az új ütővel kezdeményeztem...szobafogság...de mivel nem tartottam be egyik nap se...elvette a zsebpénzem is. És addig nem kapok lóvét, míg hm.... - elgondolkodok egy kicsit, hiszen hogyan fejezzem ki magam az ír anyámnak, amit meg is ért a koreai apámtól... áh megvan.  
-...jóvá nem teszem azt, hogy kamasz vagyok és vannak saját gondolataim... szóval nem küldhetem el a picsába és amiért “gonosznak” tituláltam őfelségét, bocsánatot kellene kérnem...hát cseszheti! - magyaráztam kicsit ingerültebben a helyzetet, hiszen eleve bosszantott a dolog, hogy az alig egy öklömnyi horpadásra leüvöltötte a fejem, de én ne legyek besértődve hogy ő nem jön el velem egy közös programra...mert ez így fair, neki több dolga van és munkája... én meg egy ráérős 16 éves kis pöcs vagyok. Akkor sem fair, de sebaj. Mérges vagyok? Miért ne lennék? Más is az lenne az én helyemben úgy hiszem. Nem válaszolok arra, hogy miért is kellene neki a “zsebpénzre” való. Legalábbis elsőre nem. Miért gondolom így? Más munkája van, más besorolású, kevesebb bérért. Talán ezt a kevéske pluszt eltudja másra költeni. Magára persze. Alkoholizálási project, Estherrel való bármilyen project... máshoz nagyon nem kell számolnia. Megmarad a némaságom ezen a téren, enyhe vállvonás jelzi felé; lényegtelen, nem számít. Nem merném kimondani felé, amit gondolok? De kimerem, de az az igazság, hogy most jöttem és nem akarok még elmenni... szóval a kussolás jó dolog ezen a téren ezzel a témával kapcsolatban. De legalább van jobb téma, amire felkapom a fejem. Éves vizsgálat. Pár másodperces néma csönd következik tőlem, majd hirtelen rávágom.  
- Óh dehogy felejtettem el... - de, elfelejtettem és ez a hangomból is simán kihallatszik, hiszen nem tudom megjátszani magam. Legalábbis ilyen téren biztosan nem. Azt tudtam, hogy kell majd mennem, de pontosan nem, hogy mikor is. Anyám azért van hogy emlékeztessen az ilyenekre. Apa tuti nem tudta volna megmondani, hogy mikor hova kell majd mennem, így...gázos a helyzet meg kell hagyni. Általában őt értesítik minden szarért, hiszen apám cseszik az ilyesmire. Ez van. Csak az érdekli, hogy a kocsija rendben legyen, meg a nője széttegye a lábát. Igen...tudok ezt azt, de nem érdekel. Addig persze míg nem én vagyok érte cseszegetve... de jobbnak tűnik inkább a hűtőben pakolásznom. Éhes vagyok és anya már megcsinálta magának a valamicsodáját.   Még nem gondoltam ki mit egyek, de nagyon a szokásos szendvicsem felé hajlok. Megint van itthon minden olyan a hűtőben, ami kell bele. Sajt, a két féle szalámim bele, az uborka...de anya kizökkent és elszedi tőlem a kést és már alkot is. Összeszűkült szemekkel nézek rá, majd enyhülnek meg. Hiszen megcsinálja megint, nem érdekli hogy megy ez már nekem is. Nem szólok, tudja mit és hogyan mennyit kívánok bele. Kedvenc szendvics néven fut ősidők óta. De megtudom mi a helyzet felé. Dolgozik és haza jön.  
- Unalmas kicsit az életed... - mormogom közbe egykedvűen, mintha nem tudnám, hogy mindez azóta van nagyjából hogy leléptem innen. De addig sem kell látnom azt, hogy tönkre teszi magát...főleg hogy azt sem látom, hogy próbál abból kilábalni, amit apa szajkózott. Láttam-e inni anyát? Nem, de biztos vagyok abban; akkor csinálja, amikor nem vagyok itt. Amikor senki sem látja.  Hogy mindez kioktatás lenne? Hm...nem tudom, talán annak szántam, talán nem. A teraszon való reggelizés jó ötletnek tűnik, szóval a szendvicset elcsenve lépek is az említett hely felé, bele is harapok a kajába. Tökéletes. Anya helyet foglal, én állva tömöm a búrámat. Kérdésére a rágásom alább hagy, nem nagyon akartam erről pont ma beszélni, de kitérő válaszokat még adhatok. Vagy valami ami nem az igazságot tükrözi.  
- Ez a suli tele van gázosnál gázabb tanárokkal. - felelem végül a lenyelést követően. Nem nézek a nőre, figyelem az elém terülő világot. Jobb lett volna ha maraok az elit suliban, de apa közelebb akarta tudni a sulit is, ne kelljen annyit ingázni. Utálom az egészet.  
- Totál klassz minden. - fejezem be ennyivel az egész beszélgetést, újra beleharapok a szendvicsbe kétszer is, mint valami hörcsög vagy mókus úgy nézek most ki. Kerülöm a témát és az ezzel járó beszélgetés foszlányokat. Utálom az egészet úgy ahogy van. De bevallani? Inkább szögre akasztom magam előbb.  
- Másabb az oktatási stílusuk a tanároknak, mint az Elitben... - vontam vállat végül, persze teli szájjal beszélni nem éppen helyes dolog, de ki nem szarja le ezt a dolgot is? Merjen érte bárki is megszólni! Újabb falat tűnik el, inkább eszek, minthogy bármit is mondjak ezzel kapcsolatban. Elég volt Rólam. Utálok magamról beszélni.  

Nem fekszik a dolog. Sem a felhozott ötlet, sem az, hogy most adja elő nekem mindezt. Miért most? Miért nem hetekkel ezelőtt? Amikor minden rendben ment volna. Amikor nem kellett attól tartanom, hogy anyám ittasan fog megjelenni valamelyik szülőin...mindegy, ezen már nem kattogok. Felesleges. Azt csinál a házzal amit akar. Nem akarok beleszólni, nem lakom itt. Nem jövök vissza, csak a kötelező hétvégekre ugrok csupán be. Akarat kérdése és minden menni fog. A többi nem érdekel. Ahogyan a gazai sem, amikből ha van is, nem sokáig egészséges zöldek. Elég csak a közelükbe mennie és kitör a káosz. Ezért is élettelen a ház is...vele együtt. Minden mű. Elmesélem azt is, hogy mi miatt rágott be apám, erre még ő jön a slangos dumával. Figyelemhiány? Apa nem egyszerű eset az igaz, de most már anya sem tűnik annak, szóval... A kérdésére csak szemet forgatok, hiszen a valóságot tárom elé. Igaz hogy mérges voltam, de ütni még tudok normálisan. Oda figyeltem. Apa parkolt szar helyre.  
- Totál véletlen volt! Anya! Az a rohadt labda elrepülhetett volna az utca végébe, helyette telibe kapta a verdát! Három rohadt méter... - felháborodok, hogyne tenném, mikor úgy tűnik -részemről-, hogy anyám apám pártját fogja. Ki áll akkor kinek az oldalán? Felháborít a dolog, hogy ilyesmit gondol rólam, hogy direkt tettem a dolgot. Ha direkt akarok ilyet tenni, nem labdát küldök rá a kocsira, minimum egy 2 kilós téglát!  
- Ha direkt csináltam volna, akkor nem labdával és nem csak egy horpadás lenne... - sértettségemben még puffogni is tudok, azonban ez most elmarad, hiszen nincs okom... lenne, de feleslegesen nem fogok. Elég ha az apám ellen teszem meg mindezt, most csak anyának jártatom a lepénylesőmet. Ő meg nekem, méghogy kérjek bocsánatot. Persze. Miért? A véletlen dobásért? Már mindegy amúgy is, hiszen megvonta amit meglehetett, összevesztünk amin lehetett, szóval felesleges dobálózás lenne az is. Nem érdemel hamis mosolyt, sem bocsánatot. Akkor harcolok ellene. Az egóm nem fogja engedni úgysem hogy az igazam ellenére mégis én hódoljak be neki. Még akkor sem ha talán visszakapom a “szabadságom” és a zsebpénzem, mert apa megbékél ettől. Jöjjön ő bocsánatkéréssel mert túl tolta a dolgot és beismeri, hogy nem volt fair a dolog ellenem. De mindegy is. Majd lesz valami. Reggelizzünk, kopog a szemem. A terasz csendes volt, csak mi húztuk meg magunkat odakint. Anya enni kezdett, én is tömtem a búrám, ám a kérdése kicsit kizökkentett. A suli. A tanárok, meg ez az egész szarság. Amivel tele van a nem létező hócipőm és ezekkel együtt a tököm is.  Oké hogy anyától távol, de hogy még a haveri köröm is kiesik a suli miatt. Mind odajár a Trinitybe. Nem is akarok erről beszélni, hamar lezárom a dolgot. Vagyis zárnám, de anyánál van a kulcs, hamar felnyitja hogy tovább kérdezgessen. Kérdései nyomán nem nézek rá, meredek magam elé, elrévedve a semmibe, nyelve a kérdéseit magamba, válaszokat remélve majd valahonnan szerezve neki.  
- Leraktak cserejátékosnak. Nem lehetek bent a bűvös körben, mert új vagyok és meg sem mutathatom a tudásomat. Szerintem ezzel túl sok mindent is elmondtam erről az egészről. - Senkiháziak! - dulifulizok koreaiul is egy kicsit, persze apa mindezt nem tudja, hiszen egy meccsre sem jött még el, sem az Elitbe, sem ide, de addig a jó, míg nem lát a kispadon. Amúgy sem érdekli. Anyu máris a szentbeszéddel jön, hogy rá számíthatok bármikor. Neki elmondhatok bármit. Ahogy eddig.  
- Nem kell csak azért bemenned, mert egyesek nem szeretik a külföldieket. - értem ezen itt jelenleg a koreai kinézetemet, a jellememet és azt, hogy mely nyelven értetem meg magam legtöbbször. Egyeseknek nem tetszik amit látnak, de eszük ágában sincs mélyebbre ásni bennem, meglátni azt, amit anya lát bennem elég régóta.  A túlontúl nagy szeretetett bennem, hogy képes lennék a szeretteimért feláldozni mindenemet is. Jó, olykor egy igazi barom vagyok, de ki nem lenne az, ha közben megszekálják és húzogatják a bajszát? Nem akarom hogy anya bemenjen, elmondtam, mert kinek másnak mondjak el bármit is? Aalinak akit mindez nem érdekelne és tök mások vagyunk? Apa nőjének, akivel normálisan még beszélni sem tudtam? Vagy a srácoknak? A doboz cigi előkerül, anya úgy teszi le, hogy szemezhessek vele, így aztán nem kell több perc gondolkodó, simán elszedek egy szálat a dobozból, a gyújtót is megszerzem, hogy meggyújtsam a végét, majd jó mélyre szívjam. A gyújtó visszakerül a doboz mellé, a füstöt kifújom, elfordulok anyától. Újabb mélyet szívok, végül köhögni kezdek. Megszólalni sem tudok ezmiatt perceken keresztül, de mikor legyűröm az ingert, azután kezdek újabbat szívni. Kaparja a torkom, de letüdőzöm és újabb és újabb tűnik el a slukkból. Nem vagyok nagy dohányos. Hétvégente egyszer teszek ilyet anya felügyelete alatt. Fogalmam sincs mi lenne, ha nem itt, hanem máshol tennék ilyesmit. Miből kínálnának meg? Ugye?  
- Edzésre elszoktam menni a haverokkal East River Parkra futni. Szép a kilátás onnan a hídról. - azt már meg sem merem mondani, hogy mennyit baromkodunk, de velük lehet, ők figyelnek a másikra, összenőtt társaság vagyunk, bízunk egymásban. Apa ugyan megtiltotta a kijárást, de fütyülök a szavára, akkor is elmegyek, mert nem érzem fairnek a dolgot, amit művelt csak azért amit tettem. Baromság.
- Amúgy van koreai közösség szolgálat.  Nyári gyakornoki programot szoktak szervezni. Szerintem majd pont kapóra fogok nekik jönni, hogy feles vagyok és még tudom a nyelvet is. - vonok vállat, nah nem mintha hagynám magam kihasználni, de eddig sem a tanárokkal volt a bajom leginkább. Nem csak velük. A tanárok szarul adják le az anyagot -nem mind-, a diákok meg cikiznek, szóval tényleg passzolom a dolgot. Fejet ingatok, majd az utolsó slukkot is elrendezem, kiköpöm az összetapadt nyálat egy olyan helyre ahová tuti nem lép bele senki, majd elnyomom a hamusba a csikket is. Ehhez persze anyához is közel kellett kerülnöm, így rá is pillantok. Arcára, hajára, majd elmosolyodok.
- Kiszoktál itthonról mozdulni? A környezetváltozás sosem árt olykor...csak szólok. - szólalok meg, semmi gúny nincs bennem, csak tanács, csak megjegyzésként szolgált mindez. Aggódok érte talán? Az anyám. Az egyetlen szülőm, aki még támogat is annak ellenére hogy itt hagytam a búsba.

Az apámról megvan a magam véleménye még akkor is ha “önként és dalolva” jöttem hozzá. Tudom hogy ezer meg egy baja van és azt is tudom, hogy csak az a fontos, amit szem előtt tart. Nem engem. De nem, nem vagyok hajlandó elismerni a dolgokat, hogy talán hazudott nekem. Miért is tenné? Jó, néha nem jön el sehova se velem, de amúgy jó fej munkamániás. Csak vagy keveset van otthon, vagy épp tojik a fejemre. Meg én is az övére. Leszoktam szarni, ha olyanom van, igen. Nem vagyok bűnös, kamasz annál inkább. Tinédzser. A suliban pedig falakba ütköztem. Nem engednek játszani, anya szerint mutassam meg mire is vagyok képes. Megtehetném, de a tanár olyan mint egy szemellenzős igásló. Tele van a tököm vele. Anya dorgálására szemet forgatok, ám nem fogom megismételni, másik nyelven is ugyanolyan hangzást kapna. De igen, attól mert nem kap erre semmi választ...megfogom próbálni, mert nem fogom hagyni hogy csere és -kispados játékos legyek. Az állandóságot jobban szeretem. Ő pedig maradjon a seggén, nem kell helyettem intézkednie semmiben sem. Pfff, még csak az kéne. Szerencsére megadja magát mindenféle ellenkezés nélkül, így kicsit megnyugszok ezen a téren, hogy nem kell még ez miatt is ügyet csinálni. Mert ő tudna belőle nagyobbat csinálni, szóval inkább ne csináljon semmit. Úgy lesz a legjobb. A cigizést illetően, van amiről anya sem tud. Egyszer jöttem haza úgy hogy érezte rajtam. Most könnyebb, hiszen nem egy fedél alatt lakunk, otthon meg a kutyát sem érdekli a dolog, ha érződik rajtam. Szóval jahm... nem vagyok függő, kétnaponta egy szál, vagy annyi se, attól függ ki mennyit tud tarhálni a héten. Kiskorúak vagyunk, lerí rólunk, így nehéz, ha az embernek nincsenek 18 éven felüli haverjai. Aalit meg nem füzöm ilyenekkel, elég nagy szarba vakarja magát enélkül is. Ami pedig az én szarkeveréseimet illeti, anyának is megemlítem, de minek(?!), hogy merre edzünk a haverokkal. Persze egyből érkezik az anyai féltéssel, a maga módján adja elő, hogy mennyire nem szereti ha oda járkálok. Járkálunk. Szavaira szemet forgatok.
- Anya! Tizenhat vagyok, nem tíz. - nyilván ő tudja ezt a legjobban, hiszen ő szült meg kínlódások árán, de minden percét megérte a dolognak, hiszen itt vagyok. Nem szeretem mikor előadja a kiselőadást, hogy mennyire veszélyes néhány hely. Nagyjából én is tudom és ezért is megyünk többen, több szem többet lát, több kéz többet segít elven vagyunk általában. Aztán megy az ökörködés és senki sem figyel nagyon. De ezek vagyunk mi tizenhat és tizenhét évesek. Jó, tökre elhiszem, hogy ilyen minden anya, de az enyém -szerintem- néha túltolja. De ettől független lehet őt még szeretni, nem?  
- Nem kell félned, eddig se történt baj...szóval nyugi, jó? Akkora marha nem vagyok, hogy belemenjek vagy belerángassak valakit valami oltári nagy geciségbe. Pont én vagyok az, aki inkább lebeszél, mint gerjeszt...- magyarázom halkan, mintha nyugtatnám az anyámat, bárén se mindig veszem be ezt a maszlagot. Baráti társaságnál mindig többnek akarok mutatkozni, mint itthon, szóval sokszor örülök, hogy anyám nem lát egy hétig sokesetben. Amúgy akár tudja, akár nem...én is féltem őt. Ha igaz amit apa mond, akkor a pia nem fog hosszútávon jót tenni neki...mi van ha előbb távozik erről a földről, minthogy bevallanék neki egy fontos titkot? Mi van ha késő lesz? Nem...ilyenre nem szabad gondolnom. Nem szólalok meg azonnal a jelentkezésre, kicsit később, a csurházás után szólalok meg, miután anya kiundorodta magát.  
- Meg lesz meglesz. Erőt veszek magamon és jelentkezek, ne aggódj. Jó móka lesz... - unottan sóhajtok egyet a végére, hiszen belegondolva akármennyire is jól hangzik mindez...kezdek aggódni a szabadidőm végett. Mi lesz ha az majd kevesebb szabadidőt von maga után és több felelősséggel tartozó “munkát”. Felköthetem a nadrágomat azt hiszem.  
- Csak meg ne unjam idő előtt. - mormogom az orrom alatt, hiszen tényleg jól hangzik, meg minden, de tényleg aggódok miatta. Ahogy az miatt is, hogy anyám unatkozna itthon. De őszerinte attól mert én nem vagyok jelen, ő sem tengeti itthon a napjait. Helyes! Már épp mosolyodtam volna el, mikor a helyezkedését követően kimondott egy igencsak szívbe markoló szót. Hiány. Én hiányzok neki... nem nézek rá. Nem szólalok meg. Épp eléggé mardos a fájdalom ezt halván, hogy ezzel talán én tettem őt tönkre, mert magára hagytam. De most itt vagyok, nem lehet magányos, nem hiányozhatok.  
- Itt vagyok. Nem hiányolhatsz... - fejet ingatok lassan, kínos mosollyal a képemen, bár jól tudom mire és miért érti és hogyan. Még sem akarom belátni és beismerni a dolgokat. De végül indulásra noszogat a garázs véget, ezért rá is pillantok. Na mintha pont miattam kellett volna várni. Az ő ötlete volt kiülni ide. Nők! Esztelenek sokszor, de nélkülük nem lennénk mi, gyerekek.  
- Eddig se rám kellett várni... - szúrtam oda csupa kedvességből, miközben összeszedte a mosatlant és bevitte. A kaja ötletére “ezaz” mozdulattal jelzem az ötlet helyességét, naná, hogy lenne kedvem sushit enni.  
- Ez egy tökéletes ötlet! Képzeld, apa csinált sushit...valamit elbaszott és ki kellett önteni, én hülye még meg is kóstoltam...nem volt kellemes az utóíze... meglátszik hogy a főzési tudománya egyenlő a nullával... - égetem be apámat az anyám előtt ezen a téren, bár anyám jobban ismeri az öregemet, mint én magam, így ezzel gond sincs.  
- Szóval valami normálisabb fajta jöhet... - egyezek bele a gondolatba, hogy ketten elmenjünk valahová. Nem érdekel, hogy össze vagyunk kapva, vagyis hát én haragszok rá, ez még ezerfelé változhat a nap folyamán. Lehet egy óra múlva beközlöm, hogy mehet a búsba, most még gondom sincs vele. Ami pedig az itt alvást illeti. Lekell törnöm a szarvát kicsit.  
- Itt alszok. Innen megyek majd suliba. Elviszek néhány ruhát, apa kisebbeket vásárolt be a pólókból... meg a pótágyneműt is elpakolom... az a némber összemosta valami élénk zölddel a kedvenc ágyneműmet... apa meg közölte, hogy mivel rohadt drága a ps mintás ágynemű...nem hajlandó újat venni. - kiderülnek hamar az otthoni dolgok, elmondani sem akarom, de anyának tudnia kell, hogy mekkora gané az apám és az a nőszemély. És hátha megszán és vesz egy hasonlót, mint amit másfél egy éve vettünk ps mintás ágyneműt. Nagy kedvenc. Megindulok utána a garázsba menő ajtóhoz, hogy átlépjem utána a küszöböt. Nosztalgikus érzések lesznek úrrá rajtam. A legelső balesetem is itt történt és a legutolsó is...az egyik egy biciklivel történt, a másik egy gördeszkával...mind nagyon szép volt...megtanultam fékezni azóta már.  
- Sok munka lesz... - nézek rá a zsákok halmazára és nézek végig rajtuk, akadnak dobozok is, falfestékek is, bár lehet üres mind. Ha jobban belegondolok, az a bulis rész egész jól hangzik ide, de nincs az az isten, hogy kijavítsam magam azon a téren. Az egyik zsákhoz lépek és feltárom egy nagyobb szakító mozdulattal. Felvont szemöldökkel túrok bele kíváncsian, majd szedek is elő belőle egy... plüss labdát...  
- A régi biciklim meg van még? - tekintek fel anyára, hiszen azt már nem is tudom mikor láttam utoljára, lehet meg sincsen már. A gördeszkám apánál van a szobámban, nem szoktam használni, csak mikor a srácok is azzal jönnek felém. Bár általában biciklizünk... a labdát anya felé dobom, ha elkapta rendben van, ha nem, akkor a fejének pattant, bár plüss, semmi baja nem lesz, így nem is foglalkoztam vele sokáig, a figyelmem is visszatért a zsák tartalmára.  

Tizenhat vagyok és van hogy ezt anyám nem akarja megérteni, vagy felfogni, vagy hogy ne kezeljen gyerekként már. Nem vagyok már kisgyerek. Van aki elfogadja és van aki nem. Tizenhat évesen néhány haverom már éjfél után sem érnek haza, mert leszarják a szüleik által felállított szabályokat. Nekem is ezt kell tennem. Tudom, érzem, ezt akarom. Apa figyelmére vágynék? Miért akarnék ennyire megfelelni...kinek is? A haverjaimnak? Az anyámnak így vagyok tökéletes, szóval fingom sincs mit akarok még tulajdonképpen. Ennél többet ez biztos! Anya is felemlegeti hogy csak tizenhat vagyok. Hát ez az. Tizenhat. Egy csúcs szám.  Csak van akinek mindez teljesen mást jelent. Sebaj.  
- Aaanya. - szemet forgatok, jelezve a nem tetszésemet és hogy jelezzem felé, felfogtam mire gondol és nem kell így rám ripakodnia. Aggódik vagy tudom is én, de akkor se essen így nekem. Se így, se máshogy. Jobb lett volna ha nem mondok erről semmit se? Akkor meg még rosszabb lett volna ha később derül ki mindez. És persze nem tőlem...akkor aztán lehet kurva pipa lenne. Így könnyebb kicsivel. De a sulis dolog is itt van, az is kapóra jön most. Nem szándékozom belépni, talán egy elterelő műveletként helyesen cselekszek. Anya azt hiszi az elfoglaltságomat csinálom, de ez helyett a városban lógok. Megmerném lépni mindezt? Ráparáztam a dologra azért így szóval... de nem akarok az anyám ellen menni. Nem akarok hazudni neki. Mégis hogy tálaljam majd mindezt neki, ha kiderül? Félek hogy mindez majd ellenem fordul, már igy is szarba tenyereltem pár alkalommal. Apámra amúgy sem számíthatok túl sokszor, csak anya mutatta meg ez idáig a türelmét felém. A hiányolása, hogy hiányzok neki, kellemes de mégis...jelenleg itt vagyok. Hétköznap meg amúgy is távol lennénk egymástól...ő dolgozik, én suliban vagyok. Akkor meg nem mindegy hogy csak hétvégén láthat? Oké, hétköznap is láthat esténként, vagy ha úgy van a munkarendje hogy éppen itthon lenne. De az állandó pia...ebből nem kérek. A hülyeség ami a csövön kifér ha ivott. Bár ha jobban elgondolkodnék rajta, akkor egy iszákos anya, mint egy sose figyelő apa. És ezt a nőnemű szülőm is megmondja, nem kímél most sem. Bár ki vagyok én, hogy kiosszam ezért a szójárásáért? Becsapni magamat és a körülöttem lévőket? Átlát rajtam bárki is? Ugyan már! Figyelek magam elé ezeket a szavakat hallva, még pislogni is elfelejtek, szóval hogy rágódom-e rajta az egyszer biztos! Hogy pukkadjon meg az észjárásával! Nem hiszem el! Miért kell a vesémbe látnia? Miért kell megcincálnia? Miért kell az érzelmeimet kiakasztania? Miért? Rohadás hogy ismer! Apa meg hát Ő nem igazán tud finomat főzni. Ha főz is, az valami kis egyszerű, amihez nem kell megerőltetnie magát. De az ehető és bőséges, nem panaszkodom. A csaj meg, hát ő még nem mérgezett meg...bár nem várom meg az alkalmat. Nem leszek vele jóban soha. Apa tudja, ő is tudja, ennél több nem kell.  
- Mindenkinek megvannak a maga szerepei az életben. Nekik ez jutott. Nekem meg ez nem elég. - szólalok meg, ahogy kiejti a pénzszámolást, néhány másodpercig kussolok, majd újra megszólalok.
- Nem fogok szintén pénzt számolgatni, mert az ő szíve vágya ez lenne...köpök rá! - haragszok az apámra is ugyanúgy ahogy mindenki másra, aki hallgat a szent szóra és meghajlik más akarata előtt. A rendelés vagy étterembe való ücsörgés...talán erre kellene kanyarodnunk minden téren és nem apáról meg ilyenekről beszélni. A hideg futkos a hátamon ettől.
- Hát figyelj...nem akarok ma kimozdulni itthonról. Ráadásul unalmas lenne egy étteremben ücsörögni, hiába kedvenc hely... tömve lenne, várakozás...ÁH! Inkább nézzünk meg egy filmet közben. Dög unalom marvel filmet nem akarok nézni, de egy Star Wars maratonnal megelégednék. Vagy a Walking Dead frissebb részei... - vonok vállat miközben az igényeimet sorolom fel számára. Romantikus filmeket nem akarok látni, se humor-heroldot, a szobámban meg ez a kettő meg van éppen. Otthon -apánál- meg mást nézek és nem hiányolom ezeket onnan. Még csak az kellene hogy a nőci kibabráljon velem és szétszadizza a cuccaimat. Az eddigieken túl persze. Már így is sokkal tartozik nekem! Anya pedig ki kel magából, teljesen megértem, hiszen elújságolom az otthoni dolgokat...leégetem apámat előtte. Legalább kiadom magamból és nem őrlődőm rajta. Vajon mi történne ha nem mondanám el és csak gyűlne körülöttem, bennem mindez? Vajon tudok annyit várni, van olyan akaraterőm, hogy mindezt magamba tartsam? Mennyivel lenne rosszabb a helyzet?
Nem szólalok meg, kimosolygom az egészet, hiszen bírom mikor az anyám szapul valakit. Ráadásul egyikünk sem csipázza a csajt...ha csak sima vállás lett volna, azt mondom könnyebb lenne. De hogy egy új nőt is kedveljek meg és szokjak hozzá... a vállás még oké, de nem fogok megkedvelni egy olyan nőt, aki az életemre tőr. Enyhe túlzás nah! Amúgy meg az érzések kölcsönösek.  
A puha labdát anya sikeresnek nem mondható reagálással kapja el, kérdésére azonban vállat vonok.  
- Nekem kellene tudnom? - nevetek fel a végére, hiszen tényleg nem tudom hogy ezt 15 évvel ezelőtt kitől kaptam milyen alkalommal? Az biztos hogy a testvéremnek szántam, de így hogy Ő nincs...majd a gyerekemé lesz. Persze az még odébb van bőven, még teljen el 5-6 év vagy több, bánom is én, nem olyan lényeges mindez most. De nem adunk túl rajta...ha meg az okát kérdezi...elmondom. Mindegy. A biciklim is megleli, ahogy ráncigálja, úgy el is káromkodja magát, melyre csak lehajtom a fejem és nehezen de visszatartom a röhögésemen. De így is úgy is kicsúszik valami aprócska hang belőle. Meg van, csak ott fog maradni. Ha rajtam múlik, akkor nem.  
- Várj, majd én. - szólalok meg és közelebb lépdelek hozzá, megérintem a vállát egy mosollyal, hogy kicsit odébb lépjen valahogy, nem akarom fellökni, vagy megütni őt valamilyen mód. Ha kicsit odébb teszi magát, már nézem is hogy mennyi minden van rajta, körülötte. Közben újra anyát hallgatom, megmosolyogtattak szavai. Melengetőek voltak, jól estek, főleg hogy emlékszik ezekre az apróságokra.  
- A legjobb napok voltak. - vallom be neki, bár ezt ő is tudta. Mindig. Remélem. - Megismételhetetlenek. - fejet ingatok, nem vagyok csalódott, tényleg jó idők voltak azok, apával vagy nélküle. Az meg hogy dühös voltam sokszor...még most is van rá alkalom. Anya is tudja, hogy néha elkap a hadelhad, de nem sűrűn. Kell egy új bicikli. Van gördeszkám, de már régóta nem bringáztam. Hiányzik? Nem tudom. Talán az, hogy valami mozgás legyen, a baseball mellett...
- És arra emlékszel, hogy amikor megtanultam bringázni...első nekifutásból neki mentem egy parkoló autónak? Apa megszidott érte, te pedig...őt szidtad le. Az is klassz volt. - vannak jó emlékek a múltból és akadnak rosszak is, de itt van előttünk a jelen és a jövő.  
- Hogy apa? - kérdezek vissza, majd megragadom a bicajom kormányának alját, másik kezemmel befurakszok a minden alá is. Megfeszítem a végtagjaimat, nagy levegőt szívok az orromon át, majd rántok egyet, rántok még egyet kicsit idegesebben, aztán egy újabbat és a halom megadja magát. Búrul minden mindenfelé, jómagam hanyatt vágódok kezemmel a bringámmal, pörgő kerekekkel.  Nyögök egyet, ahogy nekiesek a padlónak, a többi cuccnak. Kellemetlen esés volt, túlélem, nem okoz gondot néhány perc múlva már.  
- Közös program akad! Veszekedni valami miatt? Egész nap tudja hajtani a szarjait! - morgok az orrom alatt kicsit mérgesen, miközben levakarom magamról a “szekeret”, magam mellé teszem. Leporolom a kezeimet, majd egy lendülettel feltornázom magam a földről. Anya segítségét nem fogadom el, szóval egyedül állok talpra. - Közös program...hm, talán kétszer elvitt suli után a Mekibe... meg dobált nekem pár labdát, de hamar megunta...nem ehhez szokott a keze... - magyarázom, míg a seggem leporolom pár mozdulattal. A képeket figyelem rövid ideig, majd anyához oldalazok, megbököm a vállammal az övéit. - Helyettük majd teszünk ki másokat. Ne parázz, jó? - vigyorodom el tényleg csupa kedvességgel, hiszen ezek a közös képek csupa csupa szép emlék, még számomra is. Akkor még minden is jó volt, szóval kellemes volt. Most meg már...tiszta gáz.  

Anyám lemaradt egy csomó részről a közös sorozatunkról, ám a kérdéseire elsőre válaszolni sem tudok, valahogy leragadtam még a tanulásomról. Nem mondhatják meg és nem állhatnak az utamba. Azt tanulok mit szeretnék. Igen, anya így van ezzel, de van amit még ő sem tud. És nem is tőlem fogja megtudni. A sorozatot illetően Lorinál van leragadva, így felsóhajtok teátrálisan a kifakadására.  
- Anya...177 részes, 11 évados, szóval rohadtul le vagy maradva. Egy hétvége is kevés lenne ahhoz, hogy bepótold a részeket. - na nem mintha ráerőltetném, hiszen nem az a nő aki órák hosszat elüldögél egy sorozat felett, hiszen így is legtöbbször csak bealudt, bár tudta követni. Szerencséjére. Bár miattam tette, hogy a közelemben legyen, de az nekem elég volt, hogy még ennél is jobban szeressem. Apám nem ülne le velem filmezni, szóval meg se kérem őt hasonlókra, úgyis csak csalódnék és nem, nem vallanám be még magamnak se és másnak sem, hogy hibáztam. Az meg hogy miért is kellett a szemüvegem egész rég kiderült, hiszen az első biciklibalesetemet követően kaptam meg. Anya még rá is kontráz erre, nekem meg ez bőven elég hogy elhúzzam a szám és kinyögjek egy Ííjhh-t, ahogy a szemüveget megemlíti.  
- Akkor még nem foglalkoztatott, csak az, hogy nem akartam szemüveget. Meg van még az a szarkupac amúgy? - nem volt nagy kedvencem az a szemüveg, bár talán anya jobban tudja mi is lett a sorsa szerencsétlennek. Nem mintha megakartam tartani vagy ilyesmi...bár ha annyira látni akarom, akkor akadnak fotók biztosan. Még jó hogy akadnak már kontaktlencsék és menőbb szemüvegek, bár a dokihoz is mennem kell majd vissza, vagy maradhat ez a szemüvegem, vagy irat erősebbet. Merem remélni hogy apa elvisz, hiszen kicsit túl messze lenne otthonról és kacifántos az oda jutás, kocsival gyorsabban megközelíthető lenne. De majd megemlítem neki. A bicaj hamar kikerül a kupac alól, a földön kötök ki azzal együtt, majd talpra kecmergek, míg anya megint ossza Apámról az észt.  
- Eszébe sem jutott a Happy meal. Bármit választhattam igazából...vagy négy féle szendvcset választottam, mindegyiket duplán kértem. - válaszoltam meg kicsit késve míg figyeltem a bicaj állapotát. Poros, a kerekei leeresztettek. De ezen kívül semmi más baja nincs. Vigyáztam rá mindig. Bár igazából nem tudom mi legyen a sorsuk, mert ezerszer jobb kinézettel rendelkező bicajt vehetnék a gyerekemnek majd. De mi van ha akadnak szegényebb körülmények közt élő gyerekek, kiknek nem telik bicajra? Megannyi kérdést vetett mindez fel, ám anyánál lévő képek kizökkentenek. Érzelmileg is, de hamar visszaváltok érdektelenné. Ám anya kérdése kicsit felzaklat, bár nem eléggé ahhoz, hogy kifakadjak. Vállat vonok lezserül.
- Mi lenne? El van a faszijával, alig van otthon, a telefont majd be kell mutatnom neki... a találkozásaink ritkultak...Zain elrontotta. - magyarázom csendesen, kicsit szarul esik, hogy semmibe vagyok véve részéről. Jó, én kezdtem, eljöttem itthonról és a suliból is, de mintha ő ezt előbb megkezdte már, nem?  
- Estherrel nem beszélek... - vallom meg a szörnyű igazságot, míg a bicajt odébb helyezem hogy ne legyen útban. De kétszer kell igazítanom rajta és még le is térdelek elé kissé, hogy húzzam az időt ezzel kapcsolatban. Átnézem az állapotát. - Amúgy te is kilennél rám bukva, ha napi szinten nem járnék haza, vagy épp gané részegen állítanék haza... elhiszem hogy Keki ki van rá akadva. - a keresztanyám a világ legjobb nője, ám neki is megvannak a maga bajai. Nem kerestem fel azóta hogy leléptem apához, okkal, hiszen cseszegetne a miértekkel, arra meg pont nincs szükségem.  

- Ne tölts le semmit se, jó? A te szádból extra gázul hangzanak ezek... - szólalok meg szinte anélkül hogy bármit is átgondolnék, de őszinte vagyok. Nem kell tinédzser szlengeket használnia, inkább használja a saját kifejezéseit bátran, azok még jól is állnak neki.  Tudom hogy mire megy ki a játék, bátran bele sétálok a csapdájába és hagyom, had cukkoljon tovább. Ám a közös sorozat és a felvetése, miszerint tudja hogy kitől van a kislány, csak somolygok az orrom alatt. Aztán egy sóhajjal nyugtázom csupán.
- Igen. A kiscsaj Walshtól van. Kár hogy Rick megöli a pasast... bírtam! - vannak jó részek benne, bár az én rajongásom kiterjed sokfelé a sorozatot illetően. Van benne sok kedvenc szereplőm és akadnak olyanok is benne, akiket kifejezetten gyűlölök és kár hogy nem haltak meg egyből a sorozat elején. Jó, a való életben a színészeket biztosan imádnám és mindtől kérnék autógrammot meg közös fotót, de az alakításuk az hányadék volt jellemi alakításban. Anyát ennyire meg biztosan nem érdekelte sose, hogy kedvence legyen bármely sorozatból. De majd egyszer...megnézzük újra. Ha végig bír nézni egy nap legalább -normálisan- 6 részt. Mindennap...talán 2 hét alatt végeznénk is. De ahhoz kellene egy hosszú szünet és szabadság és túlságosan előre szaladtam. Anyám legalább hajlandó ilyeneket nézni, apa arra sem volt vevő, hogy a szereplőgárdát megnézze. Ennyi, mindegy. De a kiesett tejfogakra elkanyarodva azért elhúzom a szám.
- Anya...ez undi azért. Dobd ki őket...vagy ha nem tudod, akkor majd kicsapom én a kukába... - a hideg is kiráz, hogy ezer éves fogakat őrizget a házban kitudja merre. Jó persze, elhiszem hogy minden emléket el kell rakni, tejfog, köldökdarab, haj, születési karszalag, meg kitudja mi minden rejt még az a bizonyos doboz. Valahogy nem merném megnézni. Az elmúlt 16 évem ebben a házban van összepakolva. Talán még a születésemkor rám adott ruha is megvan még, amit akkor adtak rám, mikor haza hoztak. Iskolás fotók. Bár azt sem tudom mennyivel születtem és időre-e? Megkérdezzem, ciki lenne, ha nem tudnám?  
- Mennyi kilóval születtem? Emlékszel még? Végig vitted az egész terhességed velem? - kibuggyantak a kérdések, elharapni sem tudtam volna, de úgy hiszem ilyesmit még sosem említett egyik szülőm sem. Az oltási könyvemet egyszer láttam csak, bár fogalmam sincs hol van egyáltalán, de mintha nem lettem volna 3 kiló...rémlik ilyesmi, lehet rosszul. De hagyjuk is az emlékek ezen részét, a végén még el sem akarnék menni ezek miatt...holott nem ártana pedig.  
- Ha bizonyítékot akarsz, a több ezer fénykép pont erre van... - vonok vállat, hiszen vannak fotók, így az eltett régi babadolgok is feleslegesek. Még jó hogy az első kakit, vagy hányást nem zacskózta el... ugye nem? Meg hát most sem vagyok egy átokfajzat kölyök...nem mindig. A tanárok még nem hivatták be egyik ősömet sem hogy probléma len ne a suliban. Nem ott adom le a felesleges feszültséget, így aztán ez is megoldva részemről. Igaz, egyszer egy rendőr hívta az apámat, de hamar elrendezte a dolgokat. Azonban a hajborzolásos kísérlete valósággá vált, odébb is lépek egyből, döbbent arckifejezéssel nézve felfelé, tapogatva ki a hajam állapotát. Kifújva a levegőt morcosan nézek anyámra. De ennyiben is hagyom, hiszen itt a garázsban a kutya sem lát minket...
A négy hamburgeren anya kiakad, hiszen nem látszik meg rajtam...hát istenem. Vállat vonok, hiszen ehetek bármennyit, talán egy deka ha felmegy, de le is adom az edzéseknek köszönhetően. Jó, nem vagyok egy izomkolosszus, de rengeteget mozgok. Éppen elegendőt, hogy meg se forduljon a fejemben hogy nagyobb szarságot kövessek el. Minthogy beáruljam Aalyt...anya épp rákérdezett, én hülye, meg még el is árulom, hogy szar helyzetben van. Hát mi köze hozzá? A keresztanyja. A csaj anyja, meg az enyém, szóval ennyit erről. Homlokon is vágom magam ezért, főleg ahogy anya is leállít a továbbiakban és az arcomhoz is lehúzom a tenyeremet. Ujjaim között bámulok ki anyámra, aki épp kérdésáradattal támad. Meg kell...hogyne. Nem mozdulok még akkor sem ebből a helyzetből, mikor ő csípőre vágja a kezét és arról érdeklődik, hogy vajon én rosszat-e tettem...Vajon mire kíváncsi...talán a bűnlajstromomat kellene felsorolnom?  
- De igen! Én is! - vágom vissza azonnal, megforgatom a szemeimet is. - 16 vagyok. Nem drogozok. Nem mindig iszok. Nem füvezek...vagyis...nem! Anya! - háborodok fel, hogy képes ilyesmit rólam gondolni, hogy talán én is Aaly útját követem. Attól hogy a legjobb barátom tévúton jár, nem fogom követni. Zain a pasija, erre csak bólintok és le is eresztem a kezem, bár a másikat felemelem, hogy levegyem a szemüveget a képemről, majd hátra lépjek a falhoz. Oda dőlve háttal csak megtörlöm a kézfejemmel a homlokomat, majd visszateszem a szemüveget is a helyére.  
- És pont magadra gondoltál? Van annak a leánynak egy apja is. Anyja is...intézzék el a lányuk körül a dolgokat. Sőt. Van egy nővére is, aki nem kismiska. Miért pont te? Ha az atya úr istenre sem hallgat Aaliyah, akkor pont te leszel ebben a szerencsés helyzetben, hogy meghallgat? Ne álmodozz... - kicsit morcosabb leszek a kelleténél, anya hülyeségeit ezen a téren nagyon utálom. Mindig egymaga akarja megoldani a dolgokat, holott a lánynak is van külön családja. Oldják meg. Mi is megoldjuk a családi katasztrófáinkat, ők is tegyék meg ugyanezt. Persze ezzel védem a barátom seggét is, ezzel hogy “lemondok” róla. Nem így van, de anyát máshogy nem tudom lekoptatni, még az sem biztos hogy ezzel sikeres leszek. Nem fordítok hátat a legjobb barátomnak még akkor sem ha a találkáink és beszélgetéseink tényleg megritkultak. De ha ő nem, akkor én miért? Én kerestem, csak szart a fejemre, mert jobb volt neki máshol. Talán beszélnem kellene a pasijával...nem mintha azzal megoldanék bármit is.  

Anya és a fantáziája elszabadul, bár megértem, apa hiánya lehet az oka, vagy tököm tudja...de egész jó pasi azt kell mondjam Walsh. Akadnak jó csajok benne, de nálam idősebbek, így hagyhatom őket a gúzsban. Bár anyára sem illik mindez...de az ő korabeli színészek biztosan jó munkát végeznének rajta. Álmodozni lehet. Szemet forgatok inkább, káromkodok csendesen koreaiul és folytatódhat a beszélgetés. Az bizony undorító, hogy a gyereked fogait megtartod...nem mindenki ilyen maradi mint ő és ezzel most szembesülök. Oké, hogy a gyerekkori cuccokat megtartotta, de hogy a fogak...jó hogy köldökzsínórt, körömdarabokat nem rakott félre... ajh. Biztos hogy nem fogok én is ilyen barom lenni. Remélem nem apa ötlete volt ez az egész...vagy legalábbis ő is olyan véleménnyel volt ezzel kapcsolatban, mint én magam.  
- Biztos hogy nem! Ahogy kiesik úgy hajítom be az első kukába. Ezt kellett volna apának is tennie a kiesett fogaimmal. - morgok egy kicsit vissza szinte lázadva. - A fényképeket erre találták fel... - mutatok az egyik említett darab felé, ami kikandikál a dobozából. Azt meg úgysem engedném meg hogy anyám, mint nagyi, a hátam mögött áskálódjon és a gyerekem fogát elszalvétázza a jövőnek. Belegondolni is katasztrófa...mert az oké, hogy régi újszülöttnek aló ruhát megtart az ember...de fogak...kiráz a hideg is. Nem lázadok, mindig is így gondolkodtam és véleményeztem mindezt. Az én szememben az ilyesmi undi...az mégis csaj a szájban volt, hiába volt mosva... mindegy. Úgyis szajkózhatok neki, nem értené meg. Inkább témát terelek úgy ahogy hogy egyikünknek se forrjon az agyvize, vagy másfelé kalandozzon és a kérdéssel kissé meglepem. Ahoigy magamat is, de ilyenekről nem beszéltünk szinte sose. A születési könyvem meg fogalmam sincs ki hol tárolja.  
- Akkor nem kellett félned hogy négy kiló feletti leszek. - vontam vállat, majd elmosolyodtam, ahogy bele gondoltam hogy abba az apró ruhába talán duplán is belefértem. Mondjuk most sem vagyok olyan széles, inkább hosszú. De ez engem egyáltalán nem zavart. Most sem. Testalkatra talán anyámra ütöttem, kinézetre meg az apámra, de nem tartom magam gáznak. Volt tervem tavaly itthon, de az ezzel a költözéssel kidobhatom a kukába. Minden tervemet, amit felhozhattam volna apának...kukázhatom. A vasdarabot átveszem, átnézem az állapotát, teljesen javítható, egy ötletes apuka, vagy nagyapó még turbózhat a rolleren bátran. Elmosolyodom, majd az eladásra szánd dolgokhoz teszem. Nincs szükségem rá, én nem szenvedek vele, majd veszek újat, modernebbet, ha eljő az idő. Nem most. Majd tizenakárhány év múlva. Nem foglalkozom ezekkel már, sokkal inkább anyára figyelek, ahogyan felhozza Aalyt és a bandát. Persze hogy az aggodalmát úszítom, helyeselek a sok hülyeségre, amit felhozott, amire egyből hőzöngeni kezd.  
- Nem vagy rendőr...a 911 az asztalnál ülve bájcseveg csak... - vonok vállat egykedvűen, nem akarom lerázni magamról, hiszen emlékszem hogy milyen menő zsaru a környéken... - Bocs. - nem vagyok bunkó, tapló meg főleg nem, tudom, hogy ez a lealacsonyítás kicsit kényes és fájó téma a számára, nem akarom én is uszítani ellene. Ami a legfontosabb, hogy anyám bízik bennem, amúgy tényleg nem iszok és nem drogozok, nem füstölök. Ezeket elkerülöm akármilyen marahákkal fut össze a társaságom...inkább nem szívom az ő füstjüket. Békére áhítozok. Talán majd egyszer elnyerem mindezt. Ami meg a leányt illeti, anyám akar segíteni rajta, hiszen mások nem figyelik a jeleket, hogy szarba tenyerelt bele. Anyám meg rögtön ugrana. Szokása. Mindig ezt teszi a szerettei körül és ezt...ezt talán szeretem is benne. A szekrény irányába pillantok, majd kérésére meg is indulok felé, hogy feltárva azt előszedjem a koszos asztalszerűséget és anyához húzom, vonszolom. Nem nehéz, de koszos...bár ez most annyira nem is számít. De feleslegesen emelném meg. Aztán hallgathatom az észosztását, hiszen megint jön az okosságaival, de igaza van. Csak nincs szívem igazat adni neki. Valljak be neki mindent? Még csak azt kellene. Méltóságomat nem veszthetem el. De ő sem az övét. Apának adhatok igazat, ő élt hosszútávon együtt anyával, jobban ismeri bárkinél...most nem iszik, mert itt vagyok...
- Zain. De mindegy... - vágom vissza, amint meghallom a srác nevét, majdnem helyesen elhangozva. Ám a további kérdésre csak vállat vonok. Engem aztán nem igen érdekel, míg nem engem cseszte az árujával.
- Tököm sem tudja. Felőlem sírásó is lehet. Nem mozgat meg. Anya! Nem mászok senki seggébe bele... - forgatom meg a szemeimet unottan, hiszen tényleg nem érdekel hogy ki fia borja Zain, főleg ha Aaly fülig szerelmes belé. Nem állhatok az útjába. Az övébe nem akarok és nem azért mert veszélyes kombó a kettősük. Aaly a barátom. Nem köphetem szembe anyám kérésére. Figyelem a mozdulatot ahogy az asztalt takaritja, de csak állok ott, nem nyújtok segítő jobbot és nem is válaszolok az ötletére. Csináljon amit akar... nyílik is a garázsajtó, majd anya hangjára pillantok az ajtó és pár pillanattal később rá. A kérdésére döbbenten merevedek meg egy mozdulatban. Még hogy én szerelmes Aalyba?  
- Anya! - csattanok fel mérgesen koreaiul. Kifújom a levegőt, nyugodtságot veszek fel, nem akarok úgy beszélni, hogy semmit se értsen belőle. - Aaly-ra úgy tekintek mint a testvéremre, meg nem is az esetem...a kiszemeltem meg már foglalt. Rohadtul nem azért védem Esther lányát mert szerelmi háromszög lenne közöttünk...megnyugodhatsz. Meg Esther is... de hagynánk végre ezt az egész témát? - csendesülök el, majd a roller felé mutatok. - Van ennél fontosabb is... azt 30 dollárért elpasszolhatod. A kis ruhákat amire nem tartasz igényt olyan 5 dollárokért lefogják nyúlni mint a cukrot. A kiságy nem tudom mennyiért mozog... gondolom nem akarod még évekig tartogatni hátha érkezik egy unoka... - pillantok az asztalra, majd a kinti részre. Megvédem Aalyt, aztán lehet én leszek ez miatt nagy csávában. De ha beárulom mindkettejüket...szarban leszek.  
- Minden hugi ruha be van zsákolva vagy az enyéim is közte van? - újabb téma terelés, de ahogy megadja a választ, úgy váltok vissza Aalyra. - A keresztlányodnak rengeteg olyan barátja van, akik miatt ellógja az órákat. Míg egy suliba jártunk figyeltem rá...most viszont máson van a sor, hogy figyeljen rá...csak azt nem tudom, hogyha ő nem kap az ellógott órákért semmit...téged miért riasztottak egyetlen ellógott óra miatt? - felhánytorgatom a dolgot persze, igazságtalannak tartom, persze nem haragszom ez miatt senkire. Kipróbáltam milyen ellógni egy óráról, nem akartam többet, emiatt is lelettem cseszve.  

Nem terveztem mára semmiféle kiakadást és veszekedést, kellemes napot akartam és erre elég volt felhoznia a keresztlányát és a balhéit. Nem érdekel a pasija, az a Zain, annyit tudok, amennyit ő is, talán kicsivel többet, de mit sem számít mindez, ha nem akarom szarba keverni a lányt. Nem tartozom magyarázattal, hogy mikor merre jár el, hogy hogyan tud kibújni a sulis dolgai alól...engem bezzeg már az elsőnél elkaszáltak, értesítették az anyámat. Aki nem volt túl boldog és persze most sem. Szemet forgatok, ahogy a szájalásról beszél, hogy felpofozna most leginkább. Nem túl menő, de ő ilyen, mi ilyenek vagyunk, bár ez is azóta, hogy apától megtudtam ezt azt róla. Kioktatni nem kell. Őt sem, s engem sem. Tudjuk mi merre hány méter, de ezt túl lépem, legalábbis a testvérem terén. Érzékeny téma, melybe beletaposok, keresztül gázolok és mit sem érdekel a továbbiakban. Csak essünk túl az egészen. Az élet nem bottal ver, hanem egy kamasszal... de kussolok, had mondja ki amit gondol. Nem mintha könnyebb lenne majd. Nehezebb napok jönnek. A veszekedésünknek csak a falak a fültanúk, meg az ebzet, kitudja merre horpaszt éppen. Nem fogok több szennyest kiteregetni és abban is biztos lehet hogy a segítségem az enyi volt. Azt csinál amit akar, ha eladja a biciklit sem fog érdekelni. Adja el. Tojok rá. Kóla biztonságban van, őt meg ne merje reptetni, mert csúnya leszek. Tényleg azt csinál minden mással ami akar, már feleslegesen kattogok rajta, hogy mi is lesz a jövőben, főleg ha kajtatnom ekll a csajok után. Volt egy kiszemeltem, igen, de ő foglalt és ez már nem lényeg, nem tárgyalom ki. Nem foglalkozom a gúnyos szavaival, nem érdekel már hogy mit pakolt el, vagy mit hajtott el a háztól az elmúlt időben. Elég volt mára anyámból és a trágárságából, nem akartam eddig eljutni, de nem kellett volna felhoznia Aalit és nem tartanánk itt. Vagy de...előbb vagy utóbb talán eljutottunk volna idáig és lehet mindenki is fültanúja lett volna mindennek. Kikerül minden hülyeség a garázsból, anyám rágyújt egy cigire és megköszöni a segítségemet. Mondania sem kell hogy mit csináljak...egész napos tervem lett volna mindez, nem pedig vele foglalkozni... pedig még a szendvicset is megcsinálta. Cseszd meg.  
- Jó mulatást... - morgom az orrom alatt sértetten, majd hátat is fordítok és eltűnök a közeléből, visszatérek a ház azon részére ahol anyám nem lesz az idő nagy részében mert lefoglalja ez a vásáros hülyeség. A szobámba trappolok, beengedem az ebet, aki utánam kajtatott, majd a lejátszó távirányítóját veszem kezelésbe és a legutóbb félbehagyott walking deadet kezdem el folytatni. Tudom mi volt az előzmény, hiszen már számtalanszor megnéztem. De most ez kell, hogy eltereljem a figyelmet. Hangerő az egekben, talán még az utca végén is hallani fogják. Na jó, nem olyan hangos, de odalent anyám minden bizonnyal hallani fogja hogy miből marad le. A telefonom is előkerül és játszani kezdek rajta, bármi jó, ami eltereli anyáról a figyelmet...bár csak tudnám miért is kell minden hétvégét itt töltenem. Ezért? Ezt apánál is tudnám művelni...kell egy buli, bár be sem fognak engedni a korom miatt...megfogom oldani. A következő hétvégém zseniálisan telik majd.


// Köszönöm a játékot drága Anyukám!     //