Apa nem engedett a huszonegyből, végig kellett ülnöm az otthoni nagy beszélgetést. Ráadásul ebédet is főztek kettesben a csajával. Csak tudnám, hogy egy apró megbeszélés miért növi ki magát sok sok elkeseredett órákká? A kaja jó volt, azonban megint egymással voltak leginkább elfoglalva. Szóval kicsit elég volt a mai napból és abból is hogy az ivászatomat a múltkor megbüntette, pedig nem sok köze lett volna az egészhez, főleg mert a saját módján szarik rám. Anya nem volt durva, megértette a dolgot, nem harapta le a fejemet, de apa...ő más. Ő talán az aggódását hatalmas fejmosással tölti ki. De jó lenne vele is jobban megbeszélni mindezt, mint állandó civakodással. Talán a nő van rá ilyen hatással. Bár Őelőtte is volt egyfajta modora, így hozzászoktam már. De mindezt le kellett vezetnem, ezt a gőzt, ezt a feszültséget, ezt a haragot. Frusztráltságot. Nem akartam magamban tartani, abból csak a probléma van. Akkor túl nagy a szám, nem tudom visszatartani a kitörni vágyó szavakat és félő, hogy mindenkit elküldenék a picsába. Így könnyebben viselem a továbbiakat, ha kimegy belőlem a szusz. Első gondolatom az East River híd volt, mindig oda megyek, ha gondjaim vannak, ott mindig sikerül kiűznöm a problémáimat. Futok, edzek, a haverokkal hülyülünk. Ám most nélkülük indultam fel, pár járókelő társaságában, akiket senki sem zavar, elvannak magukkal. A múltkor is elkellett jönnöm ide, mikor anyával kipakoltuk a garázst. Kicsit leterhelt a kisebbnek a ruhatára, hogy megannyi ruha és kellék rejtőzött arra felé. A régi bicajomat megvette egy srác, dupla pénzért, mint amiért elakartam adni. Talán jól jártam...ám nem költöttem el, hiába lett volna rá tervem. Eltettem ínségesebb időkre, ami, ha apámat kellene előtérbe helyeznem miatta, akkor sosem lesz. Talán, ha kiborulok akkor lesz hova nyúlnom, hogy meglépjek valahova. Igen, így 16 évesen, de ez most rohadtul nem kellene érdekelnie és pillanatnyilag el is terelődik a figyelmem is másfelé. A gondolataim erről pedig messze szállnak. A látvány mely elém tárult kicsit megrémisztett. Egy srác ácsorgott a korláton...sírt. Összeszoruló mellkassal álltam meg és kérdések tömkelege száguldott át az elmémem. Mit akar? Csak nem...? Mi történhetett? Miért most? Nem tudom kicsoda a srác, ám azt már akkor tudtam hogy nem fogom hagyni megtenni neki mindezt, mikor a szemeiben láttam a fájdalmat. De nem hagyhattam lógva...bűntudatom lenne még így ismeretlenül is.  
- Ha beszélnél róla, könnyeb lesz. Meghallgatlak, csak... gyere le onnan. - lépteim lassultak, ahogy a srác közelébe értem, a kezem automatikusan emelkedett, hogy az ujjaim ráfonódjanak a korlátra. A tekintetem a mélybe siklott, majd a korláton ácsorgó zavart srácra emeltem. Aggódva fürkésztem, ám nem mentem túl közel, megtartottam a pár lépés távolságot. Eszembe jutott telefonálni is, de még egy esélyt adok magamnak...talán nem lesz túl nagy gond, hogy bárkit is hívnom kelljen ezzel kapcsolatban. Fél lépésnyi közeledést engedtem meg közben felé magamnak. Lassan és biztosan kell majd megragadnom őt...

A kétely mindenkiben ott lebeg a kérdésekkel a fejünk fölött! Vajon jól csináljuk a dolgokat mindenki szemében? Mit gondolnak rólunk ha nem az elvárások szerint cselekszünk? A megfelelési kényszer miért olyan hatalmas mindenkiben? Főleg egy bizonyos ember iránt? Vajon ő miért akarja mindezt megtenni? Miért akarna valaki ilyesmit cselekedni? Elhamarkodottság? Esetleg felelőtlenség? A környezete? A gondolatai tévútra vihetnek valakit? Olybá tűnik a srác ezek között szerepel a szavai alapján. Uralkodnak fölötte. Ha ő meghal, a gondolatai is megszűnnek, vége lesz a szenvedésének mely végig kísérte az életét. Mennyivel lehet jobb utána? Ő már ezt nem fogja megmondani, de nem fogom hagyni, hogy mindezt valóra váltsa akármekkora is a kínja baja. Ölbe tett kézzel végig nézni valaki öngyilkosságát...bele se merek gondolni hogy vajon meddig mehet el egy ilyen személy és milyen törést okozhat másokban ezzel. Én is félek, még akkor is ha nem mutatom. Amúgy fogalmam sincs, hogy a srác a kérdésére vár-e választ, vagy bármely formátumú választ. Még magamban sem sikerült megfogalmaznom a helyes irányt. Óvatosan léptem felé, főleg mikor a két kezét is a fejéhez emelte, ezzel megszüntetve a kapaszkodás lehetőségét. Rohadt veszélyes! Ám a szavai alapján nem akar meghalni, csupán fél. Valamitől vagy valakitől. Leginkább önmagától. Mi baja lehet?  
- Semmi baj nincs... - nem akartam hirtelen nyugtatóul hatni rá, az sosem jönne be, azzal csak ingerelném talán, hogy ezzel akarom jobb belátásra csalni...de nem jagyhatom lógva...mikor aztán kérte, hogy tegyek valamit, hát csak megragadtam a nadrágja szárát és a karját és azzal próbáltam marasztalni, majd lassan segítettem le a korlátról ha hagyta.  
- Bármi is történt, azzal nem oldod meg a problémát, hogy leveted magad innen. Ezzel csak azt éred el, hogy több problémát szülsz a hozzád közel állóknak.  - szeretnék segíteni, még akkor is mikor nem lehet mindenkin. Fogalmam sincs mivel érték el ezt nála, de ez ijesztő. Még én magam is kezdek félni, hogy mást én beszélek le erről az őrületről. Vajon kiről, vagy miről beszélhet? Milyen megszüntetésről beszélhet? Gyógyszert szedhet, hogy képzeleg? Vagy valós a problémája? Bármi is a baj forrása, az idáig kergette, szóval elég veszélyes.  
- Nem tudom hogyan segíthetnék. - nyögtem ki hirtelen, még mindig fogva a karját, félve attól, hogyha elengedném, akkor újra neki próbálkozik a dolgoknak, ám ezúttal sikerrel is járna. - Kiről beszélsz egyáltalán? Itt van valahol a hídon és terrorizál? - az első agyamant kérdésem nem is lehetne más, mint ez. Segíteni akarok, de tényleg nem tudom hogy hogyan. Ha nem lesz más megoldás, akkor segítséget kérek, tudom is én... 911? Nem...amíg kézben tudom tartani a dolgokat, addig nem kell senki...amúgy sem sokan álltak meg erre a segítségkérésre, csak én a 16 évemmel...bár tuti ez a jószívűségem fog egyszer a sírba vinni.
- Hogy hívhatlak? - teszek fel egy kérdést, immár ténylegesen a könnyes szemeit kutatva. - Jayce vagyok. - mutatkozok be, majd a következő kérdést is kibököm, mely már elég rég piszkálja a fantáziámat. - Szedsz bármiféle gyógyszert?  

Nem találkoztam még ennyire elkeseredett és halálba menekülő embert. Túl fiatal még ahhoz, hogy megannyi gondja legyen. Talán még nem is élte ki magát. De mi van ha nem teheti meg? Mi van ha annál erősebb a probléma, mint hogy bulizzon, vagy azt tegye, amihez kedve van? Még nem halottam olyan emberről, ki a halálba menekülne...meg olyasmiről sem, hogy élne benne valaki, valami. Lehetséges ilyesmi? Vagy mindez betegség volna? Akkor miért kószál szabadlábon? Miért nincs mellette valaki 24 órában? Valaki aki ért hozzá? Hogy hiszek-e ilyesmiben? Hogy létezik valakiben egy másik személy? Nem tudom. Talán ez egy betegség. De megijeszt, még akkor is, ha mindez nem látszik rajtam. Rengeteg gondolatom lett az eddig elhangzottak hallatán és a kérdések csak kérdéseket fognak szülni. Bosszantó. Ijesztő. De inkább csak bosszant. És kezdem azt hinni, hogy teljesen tudatlan vagyok a világgal kapcsolatban. Mintha ez valami újdonság varázsa lenne, ami hirtelen fejbe csapott. Hinni valamiben, ami nem biztos hogy létezik, csak mert valaki szavakba öntötte. Egy másik személyiség egy testben a saját személyiségünk mellett. Aki gonoszabb mint te magad. És még neve is van. Ez az ami meglep. Talán utána kellene járnom? Talán segítenem kellene Sebastienen? A gyógyszerek szedésével elmúlnának ezek a furcsaságok nála? Miért segítenék egy idegenen? Miért akarnék segíteni bárkinek is, aki szarba tenyerelt? Ez lennék én? Aly-nak is úgy segítenék, de ha nem engedi...marad a saját bajom. Felhozom a srácnak a gyógyszert, de mintha ezer fokos fordulat történne, úgy változnak meg a dolgok is. Az arckifejezése eltűnik, a hangnem megváltozik és az előző segélykiáltásai is alább maradnak. A szavait nem fogom fel. Ő saját maga mondta hogy ő Sebastian, akkor miért fogalmaz más fokban magáról? Talán ő lenne az előbb említett gonosz? De mi van ha csak megjátsza? Vagy tőle félt úgy igazán? És nem szedhet? Vagy nem akarnak szedni? Nem ugyanaz...nem ártana elnyomni az egyik énjét, hogy szabad lehessen a másik...ijesztő. Az arcomon látszik hogy agyalok, de szót nem emelek, hogy a gondolataimat hangosan kérdésekbe foglaljam. Ahhoz túl magamnak való vagyok, hogy ilyeneket tegyek és magamra sem akarom haragítani. Jó ember vagyok...
- Miért beszélsz róla így? Egyikőtök sem gyökér...egyek vagytok... Sebastian jó ember vagy!- szólaltam meg végül, hiszen fúrta az oldalamat a dolog. Kettős személyiség? Ennek jobb lenne utána járni azt hiszem. Vigyáz rá...akkor az előbb miért nem tett semmit, miért engedte fel a korlátra? Miért hagyta eddig elfajulni a dolgokat? Nem viszonzom a kézfogást, ennél több dolog van itt, minthogy itt abba maradjon az egész gondolat. Nem figyelek a felém nyújtott kézre, csupán a srác vonásain kalandozik tekintetem.  
- Kik érdemlik meg a te szemedben? - teszem fel a kérdést, ám igazából nem is rám tartozik és azt sem tudom miért akarom beledugni a kezem oda, ahol leharaphatják akár tőből is. Egyáltalán miért is érdekel ez az egész? Kitudja hány éven át éli így az életét a srác és tökre megvan...akárhogyan is, de el van, él, meg van. Nem kellene bele ártanom magam. Piszkálja a fantáziámat még akkor is, mikor már rég itt kellett volna hagynom őt. Vagy meg sem kellett volna állnom. De akkor nem tudnék tükörbe nézni, ha a tv-ben bejelentenek egy hídugrásos öngyilkosságot...