Egyrészről úgy érzem, valószínűleg kicsit túldramatizálom a dolgokat, mert csak idő kell, amíg a tegnap este és a ma reggel majd leülepszik bennünk, és aztán minden visszatérhet a normális kerékvágásba. Másrészt meg úgy, hogy a tegnapival elcsesztünk mindent, mert még ha úgy is teszünk, mintha minden oké volna, és semmi sem történt volna, azzal, hogy az éjjel engedtünk a vágyainknak, az én érzéseim végérvényesen megváltoztak. Vagy mondhatnánk úgy is, hogy elismertem, hogy az érzéseim más jellegűek, már nagyon régóta más jellegűek, mint amilyennek eddig mutatni akartam őket, és miután a szellem előbújt a palackból, többé visszazárni már nem lehet. És ez ijesztő. Ijesztő, hogy már semmi sem lehet olyan, mint volt, főleg mert nem tudhatom, hogy akkor mégis milyen lesz? Charlie nem akar semmit, nem akarja átlépni a határt újra, amit valahol megértek, és tiszteletben kell tartanom, azonban úgy érzem, nem a megfelelő okokból hozta meg ezt a döntést. Beszélnünk kellene, tisztázni, hogy akkor most mi is van, de őt ismerve ez nem fog megtörténni, legalábbis nem egyhamar. Én meg itt vagyok, teljesen összezavarodva fejben és érzésekben, és nagyon-nagyon szükségem van most a legjobb barátnőmre. Szerencsére rá legalább teljes mértékben számíthatok.

- Jaj nem, inkább ne, még majd felgyújtanánk a lakást – húzom el a szám a gyertya említésére, aztán nevetek. Ennyire komolyan azért nem akarok belemenni a lelkizésbe, legalábbis nem így. A fű és a vodka szerintem tökéletes gyógyír lesz. Egyelőre. Meg persze Hádészról se feledkezzünk meg! De úgy tűnik, ő sem feledkezik meg rólunk, mert annak ellenére, hogy Aby szerintem mélyen alszik valahol, nagyon hamar előkerül, és szolgálatkészen ugrik az ölembe. Igazi luxus terápiás kezelést kapok itt.

Azért amikor Charlie-ra terelődik a szó, és be kéne avatnom a barátnőmet az elmúlt események részleteibe, veszek egy mély levegőt, hogy lelkileg rákészítsem magam. Mintha lehetne!
- Igen... vagyis nem, nem egészen. Botlásnak nevezte, igen, de... nem csak így, hogy lerázzon vagy ilyesmi, hanem... Öhm, azt mondta, a barátságunk túl fontos, nem akarja kockára tenni. Amit meg is értenék, mert... részben én is ezt érzem, csak... Ez most úgy összezavart mindent, és... én tényleg nem szoktam csak úgy botladozni. - Sóhajtok és bólintok. Ebben Abynek teljesen igaza van. Nem szokásom véletlenül összefeküdni srácokkal, és az, hogy ez megtörténhetett, azt bizonyítja, hogy nem csak barátként nézek Charliera. Eddig tehettem úgy, mintha... de ezt már nem lehet visszacsinálni, vagy nem venni róla tudomást. - Igazából később kibújt a szög a zsákból arról, hogyan is érez, és tényleg úgy gondolom, hogy ő sem tud csak barátként tekinteni rám, de... Ah, ez olyan hülyeség! Azt hiszi, nem elég jó hozzám. Hogy nem elég jó ahhoz a hülye puccparádéhoz, ahhoz az élethez, amiből én jöttem, és ezt is részben megértem, de közben bárcsak ő is értené, hogy mennyire nem illek abba bele én magam sem, szóval... - megvonom a vállamat, majd a fejemet ingatom, aztán inkább fogom a kitöltött vodkámat, és felhajtom.

- Az apja tehet mindenről. De tényleg mindenről – temetem egy pillanatra az arcomat a tenyerembe. Majd miután végigdörzsöltem a képem, újra felpillantok. - Gondolom még nem említettem neked az apját de... A pasas egy igazi pöcs. Agresszív, alkoholista bűnöző, aki... - Úgy érzem, nem tisztem kiteregetni ezeket a részleteket, úgyhogy a nyelvemre harapok. Bár talán így kimondatlanul is érződik, mire gondolok. Az idősebb Charles nem csak gyerekkorában volt erőszakos Charlieval, hanem a mai napig is az. Reggel a parton is pontosan ez történt: neki támadt a fiának.

- Ő az oka annak, hogy Charlie tizenhat évesen elmenekült otthonról. Lehet, ezt sem tudod, de így ismerkedtünk meg nagyjából nyolc éve, mert miután lelépett, apámnál keresett munkát a dokkoknál, és azóta is ott dolgozik. Apám segített neki, és azt hiszem, emiatt Charlie úgy érezheti, hálával tartozik neki, és nem érdemelhet meg engem. Másfelől azt hiszem, fél, hogy ő maga is olyan lesz, mint az apja. Szóval igen, ez rohadtul összetett – foglalom össze végül csüggedten. Aztán előrehajolok, hogy átvegyem Abytől a spanglit. Csak miután mélyet szippantok belőle, szólalok meg újra.

- Azt nem mondhatom, hogy sosem gondoltam rá. Tudod... - elmosolyodom, ahogy visszagondolok, milyen volt eddig. Közben visszaszolgáltatom a füves cigit a barátnőmnek. - Már évek óta flörtölgettünk néha, húztuk egymás agyát, de csak úgy játékosan, nem komolyan. És valahogy egyértelműnek tűnt, hogy egyikünk sem lépné át a határt, és nem tennénk kockára a barátságunkat. Inkább csak úgy elvoltunk. De az a határ most durván át lett lépve – nem csak azért, mert lefeküdtünk egymással, hanem mert kimondtunk dolgokat, amikről nem gondoltam, hogy valaha is beszélni fogunk, és ő most vissza akar lépni, vissza a barátzónába, én meg nem tudom elképzelni, hogy ez mégis hogyan működhetne. - Ahogy a cigi újra gazdát cserél közöttünk, én félig hanyatt dőlök a kanapén, és a mennyezetet bámulva szívom újra tele füsttel a tüdőmet.

- Na jó, de ne csak rólam beszéljünk. Mesélj, mi a helyzet veled? Tereld el erről a sok szarságról a figyelmem! - teszem a végére, csak hogy kötelességének érezze, hogy most ő beszéljen, de egyébként tényleg szeretném tudni, hogy mi újság felé.

Nem tudok más nevében nyilatkozni, de én személy szerint mindig izgatott leszek, ha tudom, hogy végre egy kis időt tölthetek a barátnőmmel. Szociális személy vagyok, szeretem, ha mindig körbevesznek emberek, szeretek a buli lelke lenni, imádom a társaságot. De őszinte barátom, akivel mindent meg tudunk beszélni egymással tabuk nélkül és akivel mindig ott vagyunk, ha kellünk, nagyon kevesen vannak. Roxie talán az egyetlen, nagyon régi barátnőm, aki ebben a szűk kategóriában van benne. Ha csak egby sima, italozós délutánra jönne át is nagy izgalommal vegyes szeretettel várnék  rá, így azonban a pletykára éhes lelkem még kíváncsibb arra, hogy milyen friss hírekkel szolgál. Bíztató mosollya, nyitott ajtóval fogadom a barátnőmet, aki szó mi szó, rosszabbul néz ki, mint azt eleinte gondoltam volna. Kissé drámai belépőjét hallva, szemforgatva követem őt a nappalink irányába. Értem, hogy miért érzi azt amit, de azt hiszem, hogy még túl friss az élmény ahhoz, hogy tisztán  gondolkodjon.  
- Gyújtsunk gyertyát? jóó, talán kicsit vissza kellene fognom magam és megpróbálni átérezni a problémáját. Elhiszem, hogy ez az egész most nagyon zavaros neki és meg tudom érteni ha fél.
- Valahol éppen a legszebb álmát alussza vonom fel a vállam, miközben helyet foglalok a kanapén én is, magam alá húzva egyik lábamat. Hádész egy igazán gyönyörű, de kibaszottul lusta cica. A nap legnagyobb részében alszik valahol, a maradék időben, pedig kaját követel. A hatalmas, fekete szőrmók, mintha csak meghallotta volna Roxy szavait, a kanapé mögül előbújva, lustán nyújtózva pillant először rám, majd a vendégünkre. Hatalmas testével elegánsan ugrik fel kettőnk közé várva a simogatást. Bólintva előre hajolok, hogy az előkészített poharakba töltsek magunknak a piából, majd az egyiket át is nyújtom Roxie-nak, a sajátomba pedig belekortyolok. Normális esetben nem szoktam még ebben az órában alkoholt fogyasztani, de most a barátnőm kedvéért kivételt teszek. A lehető legkényelmesebb pozicióba helyezkedem el, miközben hallgatom a szavait. Szegény annyira össze van zavarodva, annyira fél. Bárcsak tehetnék valami mást is, hogy egy kicsit jobban érezze magát.
- Várjunk csak! Emelem magasba egy pillanatra a mutatóujjam mielőtt folytatom. - Csak így, egyszerűen annyit mondott neked, hogy bocs, botlás volt? Hát leszakad a pofám, hogy mit meg nem engednek maguknak, ezek a mai pasik.
- Szerinted is tényleg csak egy botlás volt? Pillantok rá. - Nem tudom Roxie, de szerintem nem egyszerű botlás volt, te nem szoktál így botladozni. Nem az a fajta nő, aki csak úgy, hipp-hopp véletlenszerűen pasik ágyában köt ki.
- Ezt most nem értem. Mi köze van az apjának ahhoz, ami történt? Vagy kerül bele ő a történetbe? Nem ismerem Charlie apját, szóval fogalmam sincs arról, hogy milyen ember és milyen hatással lehet a fiára.  Az időközben kiürült poharam leteszem az asztalra és elveszek egy szál spnaglit. Mélyet szívok belőle, mielőtt átnyújtom neki.
- Ez a legjobb cucc, esküszöm. Nem tudom, hogy a fiúk honann szerzik, de ennél jobbat nehezen találni.
- Amúgy, sosem gondolkodtál azon, hogy milyen lenne Charlieval? Tudod...azelőtt, hogy ténylegesen megtörtént.

Őszintén szólva attól a perctől kezdve, hogy Charlie magamra hagyott az irodában, erre vártam, hogy végre elszabaduljak a munkából, és Abyhez jöhessek, abban a reményben, hogy segít kicsit rendet tenni a fejemben. Mármint nem komoly lélekbúvárkodást várok tőle, vagy nagytakarítást - arra valószínűleg egy sok diplomás pszichiáter sem volna képes. Veszett ügy volna. De egy kis panaszkodás, némi pia, és Hádész együtt egyértelműen csodákat tehet.  

- Hmm... Hogy meghalt-e? Nos igen, a barátságom Charlieval, valószínűleg. - Elismerem, csak igazán drámainak akarok hangzani, miközben ledobom magam Aby kanapéjára, hogy érezze ő is a helyzet súlyát egy kicsit, de közben tényleg elfog a félelem, hogy mi van, ha így van? Mi van, ha ebből tényleg nincs visszaút, és amit tettünk, az örökre közénk áll?

- Hol a csodálatos, terápiás kis dögöd? - kérdezem elhasalva a kanapén, miközben a macskát keresem dohányzó asztal alatt. - Cicc-cicc? - Nem is kell sok idő, nyújtózva kerül elő a szőrmók az egyik bútor mögül, majd közelebb jön, és fel is pattan az ölembe. - Oké, máris két fokkal jobban vagyok – kezdem is el hálásan dögönyözni a fekete bundáját.

- Naná! Kérek, köszi – bólogatok határozottan a vodkára. Nem kifejezetten szeretem az ízét, de amúgy sem az a tervem, hogy lassan kóstolgatom majd. Amint megkapom a saját részem, nagyjából két kortyban magamba is öntöm. Lehet, már ezzel kellett volna kezdeni a napot. Kutyaharapást szőrével. Talán vidámabban alakult volna minden.  

Megölelem Abyt, amikor leül mellém, majd picit el is mosolyodom, amikor egy tincset elsimít az arcomból. De aztán az ajkam szomorúan görbül lefelé. - Nem mondanám, hogy összevesztünk. De igazából nem is nagyon tudom, hogy most mi is van. Reggel óta minden olyan zavaros. Először próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és... őszintén szólva nekem az meg is felelt volna, valahogy... egyszerűbbnek tűnt, azt hiszem. Aztán úgy fogalmazott, hogy egy botlás volt, és fogalmam sincs, miért esett ez rosszul, hiszen tényleg az volt, de legalább egyetértettünk abban, hogy a barátságunk mindkettőnknek fontos... Csak aztán összefutottunk az apjával, és onnantól minden még jobban elcsesződött. - A sírás fojtogat, ahogy eszembe jut, ami a parton történt, de csak hanyatt dőlök a kanapé hátuljának, és a könyökhajlatom mögé rejtem az arcomat, miközben a másik kezemmel még mindig Hádész bundáját vakarászom, aki időközben nagyon elégedett dorombolásba kezdett.

Izgatottság uralkodik el rajtam, amint megpillantom Roxy üzenetét. Habár kora délelőtt óta készülök arra, hogy együtt töltjük a délutánt és estét, mégis most kezdek el izgatott lenni igazán. Én mindig kapható vagyok egy jó kis csajos csevegésre, különösen akkor, ha az szaftos sztorikkal van fűszerezve. A mai üzenetváltásunkat elnézve pedig, ebben a történetben bőven van pikantéria.  Felkutattam a fiők elől gondosan elrejtett vodkámat a szobámban, majd azzal a lendülettel be is csúsztattam a mélyhűtőbe, hogy mire megérkezik a barátnőm kellő hőmérsékletű legyen. Nem fogom valami lóhuggyal itatni szegényt.
A barátságunk Roxyval nagyon különleges a számomra. Leginkább azért, mert nagyon hasonló személyiségunk van és tökéletesen megértjük egymást. Az elmúlt években szinte már a testvérem lett. Szeretem a bohókás kis fejét, a lelkesedését, azt, hogy tényleg figyel rám és nem csak elvárja, hogy ő legyen a középpontban. A környezet és az állatok védelme az egyik leginkább közös pont az életünkben. Mondhatom azt, hogy én az ő lelkesedését és elhivatottsága ösztönzött arra, hogy én is jobban beleássam magam a dologba. Azóta pedig lelkes támogatóként veszek részt az általa szervezett tüntetéseken, szemét szedésen, kutya mentésen, amikor csak időm engedi.
Jelenleg a lakás üres, a fiúk próbálni vannak, de sajnos nem tudom, hogy mikor fognak hazaesni. Ezt ebben a házban nem lehet előre kiszámolni. Az ablakban állva, cigivel a számban várom, hogy végre megpillanthassam Roxyt. Úgy szomjazok a pletykára, mint alkoholista egy korty alkoholra. Amikor megpillantom törékeny kis alakját az épület felé sietni már el is nyomom a csikket a hamuzóba és kitárt ajtókkal várom, hogy minél előbb megpillanthassam őt. Úgy tűnik, hogy jobban megviselték a történések, mint gondoltam volna. Némán követem a nappaliba. Megvakarom a halántékom.
- Meghalt valaki? mert másképp nem fér a fejembe, hogy miért vág ilyen búval baszott képet. - Hát ilyen nagy a baj? kérdezem mielőtt eltűnök a borral a kezembe, hogy egy vödör jégbe állítsam, hogy lehüljön. Mire visszaérek a nappaliba két pohár és a vodka is a kezemben van. - Töltsek? kérdezem, de meg sem várom, hogy mit válaszol mindkét pohárba töltök az italból. Nagyon rá fér.
- Mesélj drágám... huppanok le mellé, hogy gyorsan átöleljem, hogyha nem húzódik el. Füle mögé tűröm a szemébe lógó göndör tincset. - Összevesztetek? én mindig is éreztem, hogy több van köztük, mint barátság, de soha nem feszegettem ezt a témát, mert nem rám tartozik és utálok tolakodó lenni. Beleiszok a saját italomba.

“Készülj, szívem, húsz percen belül ott leszek.” Küldöm Abynek az üzenetet, mielőtt elhagynám a dokkokat. Ma is be kellett ugranom az irodára apám helyett, mert ő üzleti útra ment, és kellett valaki, aki felügyeli a dolgokat a kikötőben. Bár szerintem ezek a dolgok mennek maguktól anélkül is, hogy én bármibe is beleavatkoznék, hisz itt van Brian is, aki a dokkmunkásokat irányítja, szervezi a hajók le- és felpakolását, meg igazából mindent, amit kell. Meggyőződésem, apám azért küldd be ilyenkor maga helyett, hogy fogalmam legyen a dolgokról, és talán azt képzeli, egyszer majd én fogom átvenni tőle az egész céget, mintha nem ismerne eléggé ahhoz, hogy tudja, én teljesen másra vágyom. Egyébként pedig szinte itt nőttem fel, ebben a kikötőben, mindennek tudom a helyét és a menetét anélkül is, hogy naphosszat az irodában múlatnám az időt a rakománylisták meg egyéb papírok átnyálazásával. De megteszem, mert egyrészt most úgyis belefér az időmbe, másrészt meg sosem árt kicsit apám kedvében járni, mikor amúgy is túl gyakran feszegetem a határait a hülyeségeimmel. Amik persze csak neki hülyeségek, de ez most mellékes.  

A lényeg, hogy mára végeztem, meg már amúgy is alig vártam, hogy mielőbb elszabaduljak innen, szóval sietve távozom is, amint lehet. A munkások egy része még igazából pakolászik valamit, köztük Charlie is, de vagy nem lát, amikor távozás közben arra felé integetek, vagy csak nem akar mára már tudomást venni rólam. Azután, ahogy az irodában is lerázott, faképnél hagyott korábban, arra tippelnék, hogy az utóbbi. Úgyhogy csak mélyet sóhajtok, majd bepattanok a kocsimba, és már indítok is. Talán majd estefelé dobok neki is egy üzenetet, rákérdezek, hogy van, hátha addig már kiheveri a parton történteket, meg mindazt, ami köztünk történt tegnap óta, lehiggad, aztán tudunk újra normálisan beszélni.

Most azonban Aby felé veszem az irányt, és remélem, tényleg fel van készülve rá, hogy valószínűleg egész este lelki szemetesnek használom majd. Azért nem szeretnék teljesen üres kézzel menni, még akkor sem, ha tudom, nem lesz náluk hiány alkoholban, úgyhogy útközben még megállok egy italboltnál is, és veszek egy üveg félédes fehérbort. És amikor megérkezem, rátenyerelek a kapucsengőre, el sem engedem azt, amíg nem kattan a zár, ami jelzi, hogy mehetek is fel.

Felérve a lakáshoz elégedetten nyugtázom, hogy már tényleg várt, vagy csak a füleit óvja egy újabb csengős merénylettől, mert a bejárati ajtó tárva-nyitva áll. Besétálok, keservesen felnyögök, amikor megpillantom, a világ összes fájdalmával, aztán a kezébe nyomom a bort, és végül lehuppanok a kanapéra.