- Ferdeszemű? - pillantok Anita felé összébb húzott szemekkel, vizsgálóan. - Hát ez nekem fel sem tűnt! - ujjaimat vigyorogva pontosan abba a helyzetbe rakom, ami annyira tipikus olasznak tűnik a világnak. Amúgy valóban, közel sem sztereotípia ez, épp ugyanolyan hévvel tudok mutogatni beszéd közben, mint ahogy azt az emberiség elképzeli.
- A bátyám foglalta ezt. - forgatom meg szemeimet erőteljesen. - Ha ennyire alja ez a hely, te minek jöttél ide? Azért, mert olcsó? Vagy te ilyen nagy síőrült vagy? - kérdezem tőle nevetve. Nem pont ezt nézném ki belőle, hogy egy megszállott nőszemély lapul a sok réteg ruha alatt, de aztán ki tudja?  
- Az lesz a napom fénypontja! Lepakolok, kajálok valamit, aztán részemről mehetünk is. Amúgy meg nagyon remélem, hogy az étterem, büfé, vagy tudom is én micsoda azért egész nap nyitva van... Mert itt még egy rohadt boltba sem tudok elmenni a közelben. Eléggé ciki, ha itt fogy el valakinek a tamponja. - megint csak felhorkanok felfelé görbülő pofával, miközben kézbe kapom Anita holmijait is. Én nem pakoltam be túlságosan sok mindent, pár ruhán kívül csak apróságok vannak elrejtve ebbe a nyomorult bőröndbe. Valamit biztosan otthon hagytam, de az majd úgyis akkor derül ki, mikor kipakolok. Amúgy meg ott rohad akkor el!
- Egy meló miatt vagyok itt. A közelben jártam amúgy is, úgyhogy belefért ez a kis kerülő. Ez a kis rohadt nagy kerülő. - hazudom légiesen, amit ugyan nem szeretek, de hát nem közölhetem így szemtől szembe egy idegennel, hogy azért érkeztem, hogy agyonverjek itt valakit, utána pedig elhúzzak a búsba egyből.  
- Amúgy egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor jártam ilyen helyen. Ezek a hideg dolgok valahogy sosem vonzottak, de hát egyszer mindent ki kell próbálni. Talán nem fogom kitörni a nyakam síelés közben, lehet, még rá is kapok, aztán minden évben itt fogok rohadni. - a kapucnimat eddigre már vagy ötször lefújta ez a tetves, jeges szél, hatodszorra pedig inkább már nem rakom vissza, mert még a végén megtépem magam az idegtől. Hadd fújja szarrá a hajam!
- Komolyan nem láttad a Ragyogást? Ez tökre olyan! - biccentek az épület felé, ami a legkevésbé sem hívogató a számomra. Különös az atmoszférája, de talán azért, mert a semmi közepén van elrejtve a világ elől, s messze elkerüli ezt a helyet a napfény. Ám ha itt rejtőzik a megverendő úriember, akkor nincs mit tenni. Lassacskán végre bent tudhatjuk magunkat az épületben, ami számomra eléggé régiesnek tűnik, nem érte el még a modern világ túlságosan. De ez talán nem is baj, nem olyan rossz, mint elsőre hittem. Követem hát Anitát, s miután bediktáltam a nevem, meglengetem a levegőben a kapott kulcsot.
- Harmincnégy! - felelem lelkesen, s egyből meg is indulok a mutatott lift irányába, ami felvisz majd minket a harmadikra. Eléggé lassan nyitódik ki annak az ajtaja, s odabent is fura szag terjeng, amit mintha parfümmel próbáltak volna elrejteni.
- Kajálsz akkor velem valamit? - kérdezem Anitától már korgó gyomorral. A lift közben eléggé nyekergősen és akadozva indul meg felfelé.
- Te amúgy itt vadászni is lehet a közelben? - ezt már odafent szegezem neki, mikor kilépünk a folyosóra. Sokkal többet tud a helyről, mint én, s elnézve a falakon levő halott fejeket, el tudnám képzelni, hogy van ilyen lehetőség is. Fegyvertartási engedélyem úgyis van... Kiperkálni az összeget meg nem is jelentene gondot.    

“Do you want to build a snowman?

Kétség sem fér ahhoz, hogy a bőröm és a természetem a nyárnak lett teremtve, arra, hogy a nap sugarai végigtáncoljanak a bőrömön. Néha azonban, ahogyan arra is szükségem van, hogy kecsillapodjak kicsit, megpihenjek, erre is szükségem van, a kietlen és havas semmire. Az a típusú ember vagyok, aki teljes mértékben az impulzusoknak él, már már szükségem van arra, hogy mindig történjen körülöttem valami. Nehezen tudok megülni a fenekemen, én a nyüzsgő hétköznapokat szeretem. Nem vitás azonban, hogy időnként lemerülnek az elemek és ilyenkor az a legjobb, ha pár napra kikapcsolom magam, hogy aztán újult erővel vághassak bele az azt követő időszaknak. Ez a fehér puszta, a hideg levegő, a magam után cipelt bőröndök azonban mégis elgondolkodtatnak egy hosszú másodpercre, hogy biztosan jól meggondoltam ezt az utazást? El sem tudom képzelni, hogy kívülről milyen látványt nyújthatok a szerencsétlenkedésemmel, a folyton a szemembe csúszó sapkával, mint egy szerencsétlen aki azt sem tudja, hogy merre menjen.
- A németek mindenkire így néznek. Képtelenek másképp nézni. ÉS még rám mondják, hogy ferdeszemű mi? kuncogok fel saját magamon szórakozva. Néha az embernek szüksége van egy kis öniróniára nem? Egyébként meg tényleg, a németek bárhol járnak a világban felsőbbrendűnek érzik magukat. Ez mondhatni a vérükben van.
- Ki intézte a foglalást? Anyukád? A barátnőd? Mert neked láthatóan nem sok közöd van a dologhoz. Felvilágosítalak. igazítom meg a sálat a nyakam körül, mert a hirtelen feltámadt szél átfúj a gyenge anyagon. - Ez egy kis fapados hotel, sokat ne várj tőle. Ha szerencsénk van lesz fűtés. Az egyetlen jó dolog benne, hogy olcsó. Ja, meg itt az egyik legjobb a sípálya és van jakuzzi. Na mit szólsz? Micsoda álom ez a hely! vigyorgok rá, miközben egyhelyben toporgok. - Ha nem fagyunk meg teljesen meghívlak egy pezsgőre a jakuzziban. igen, ez vagyok én, idegeneket invitálok esti italozásra és fürdőzésre a semmi közepé. De egyszer élünk nem? Nem áll szándékomban ellenkezni a felajánlása miatt egy másodpercig sem, örülök, hogy szerencsétlenségemet látva felajánlja a két igencsak erős karját a cipekedésre. Legalábbis sejtem, hogy a kabát alatt nem egy pálcikaember lakozik.
- Köszi Angelo, téged az ég küldött a segítségemre. lépkedek mellette egykedvűen, valamivel könnyebben, most, hogy az én cuccaimat is ő cipeli. Egyre erőteljesebb szél fúj, kíméletlenül kavarja fel előttünk a fehér hóréteget az arcunkba fújva azt.
- Ha ennyire utálod akkor mit is keresel itt? mert abban semmi logikát nem látok, hogy bárki olyan helyen töltse a szabadidejét, ami egyáltalán nincs a kedvére. Fura. Megkönnyebbülten csapom össze kesztyűs tenyerem amint megpillantom a hotelt. Ez azt jelenti, hogy nem fagunk szarrá fagyni idekint. Igaz ami igaz, nem túl bizalomgerjesztő így elsőre, de azért nem is néz ki olyan szörnyűnek. Egy közepes méretű épület, aminek a hotel felirata ugyan már félig lekopott, de legalább nem roskadozik és hjvogatóan melegnek tűnik ebből a távolságból.
- Ugyan kérelek, ne fesd az ördögöt a falra. Mindjárt szebbnek fogod érezni a világot, csak érjünk be végre a melegbe. paskolom meg a hozzám közelebbi vállát, majd meggyorsítom a lépteimet, amennyire a hótakaró engedi, hogy minél hamarabb megtegyük a távolságot a hotelig. Még hosszú percekig lépkedünk egymás mellett, amíg végre elérjük a célt, hogy aztán rámarkolva a kilincsre beengedjem magunkat. Kellemes meleg és jó illatok fogadnak az épületben, A falakon szarvas agancsok és medve szörmék sorakoznak egymás mellett, a kissé kopott, itt-ott megrongálódott pult mögött egy kedvesen mosolygó, vörös hajú nő ül. Átveszem mostmár a saját bőröndöm cipelését miközben szinte lerohanom a hölgyet, a nevem diktálva, de közben egy-egy pillantást vetek utitársam felé. Amint megkapom a kulcsokat, szinte mint egy trófeár emelem a magsba.
- Harminchárom. Te melyik szobában leszel?

Az én testem a napsugarak áztatták egész életemben, és a homokos tengerparton sütkéreztem, amikor csak lehetett. Nem igazán ismerem a vastag bundát, sem pedig az erős mínusz fokokat, s havat is szerintem két kezemen meg tudnám számlálni, hogy hányszor láttam egész életemben. Most pedig egy családi ügy miatt úgy olvadok bele a hóba, hogy még a tengerkék íriszeim is kis híján kiégnek, ahogy a fehér messzeséget bámulom. Teljesen mindegy igazából, merre forgatom a fejem, egyszerűen az agyamig égnek a látottak. Ez bizony a kőkemény Svájci-Alpok, egy teljesen más világ, mint amihez hozzászoktam. Minél többet lépkedek a fagyott hórétegben, annál jobban mar a húsomig a hidegség, ezért is lenne jó már odaérni a hotelbe, de azt mintha elnyelték volna a hegycsúcsok. Nem véletlen hát, hogy elkezdem követni a nyomokat, s mikor felfedezek a távolban egy magányosan ballagó alakot, egyből megkörnyékezem.
- Hála az égnek! Ezek az idióta németek úgy néznek rám, mintha egy rohadt szellem lennék. - próbálok belátni a leányzó sapkája alá, de az nem csak azért nehézkes, mert majdnem teljesen eltakarja, hanem mert a kezében levő hatalmas bőröndtől sem látszik belőle túlságosan sok. Lehet, hogy nekem is célszerű lenne cipelnem a saját holmimat, hiszen a gurulós bőröndömmel most kitörölhetem az alfelem.
- Én azt hittem, hogy egyértelmű lesz az odaút, de igazság szerint még egy nyomorult táblát sem láttam sehol. Vagy lehet, hogy totálisan megvakultam. Amúgy meg én azt hittem, hogy valami brutál menő hely lesz, full luxussal, de hát eddig rohadt kiábrándító, hogy még odajutni is bajos, és egy kibaszott hóember leszek, mire megérkezek. - felek hasonló kifejtős válasszal, mint újdonsült bajtársam. Érezhetően nyűgös vagyok, de csak mert rohadt hosszú volt az út, és most már nagyon szeretnék a négy fal között lenni és dögleni és élvezni a hely nyújtotta lehetőségeket. Ja, meg hogy elvégezzem a rám bízott verőemberi feladatot...
- Angelo. - nyújtom én is a kezem, bár lábaim egyelőre még nem indulnak meg az invitálásra sem. Nita bőröndjét méregetem széles mosollyal, ahogy cipelni próbálja, de rossz nézni, ahogy egyedül szerencsétlenkedik ő is ebben a hóban, úgyhogy kérdezés nélkül odalépek hozzá, s megragadom a holmiját.
- Te figyelj, felkapom a vállamra a cuccod, a másikban húzom az enyém, aztán hamarabb odaérünk. - jelentem ki határozottan. Messze áll azért tőlem az illem, a közvetlenség viszont annál közelebb, teljesen mindegy, hogy milyen idegenről van szó. Persze, ha kézzel és lábbal ellenkezik, abban az esetben hagyom, hadd cipelje csak tovább. Bárhogy is legyen, lassan újra utrakelünk immáron egymás társaságában, miközben követjük a nyomokat.
- Nekem mindenem. Egyáltalán nem vagyok hozzászokva ehhez a hideghez, és megmondom őszintén, nem is esik túl jól. És egyelőre túl szépnek sem látom. - pillantok körbe értetlenül, hiszen a ködös réteg elborítja a hegycsúcsokat szinte már teljesen, s a borús viharfelhőknek tűnő képződmények inkább depresszív hangulatot kölcsönöznek a vidéknek. Amit metálarc létemre rühellek. Szerencsére megjelenik a domb tetején egy reménysugár, hiszen annak alján végre ott vár minket egy egészen nagy épület. Valamiért eszembe is jut a Ragyogás című film, s elkap egy kellemetlen érzés, amit muszáj megosztanom a mellettem levővel.
- Nem akarok vészmadár lenni, és minden bizonnyal én reagálom túl, de ez így normális? - biccentek a hotel mögött levő hatalmas hegyoldal irányába, amit vastag hóréteg borít. Ám lehet, hogy csak én néztem túl sok filmet, és teljesen biztonságos ez a hely, nem lesz itt semmiféle lavina. Meg is vonom a vállam, úgy indulok tovább a széles kovácsoltvas irányába, mely mögött végre nem csak egy emberi alakot vélek felfedezni az udvaron.    

“Do you want to build a snowman?

Amikor úgy érzem, hogy túlságosan felteltem az érzésekkel, túl sok impulzus ér egyszerre, szeretek elvonulni, hogy egy kis csend és nyugalom feltöltsön. A költözéssel és új munkával járó stresszt még nem sikerült kipihennem, úgyhogy eljött az ideje egy kis visszavonulásnak. Mint mindenben az életemben, az utazással kapcsolatban is szeretek spontán lenni. Egy kimerítő nap után, a dobozok között lakásomban ráböktem a térképre és két óra múlva már le is foglalva az utazás. Szeretem a havat, a nyugalmat, a hideg sem zavar. Nem mondanám magam a téli sportok szerelmesének, de mivel nagyon szeretek kísérletezgetni, biztos vagyok abban, hogy mindet kifogok próbálni, amire lehetőségem lesz.
Megigazítom a sapkámat a fülemen miután kilépek a friss és fehéren fénylő hóba. Hunyorítok egy kicsit, amíg a szemem megszokja a fényességet. Arra nem gondoltam, hogy szükségem lehet egy napszemüvegre. Hátizsákom feldobom a hátamra és kézi bőröndömet magammal cipelve próbálok átvergődni a havon és megtalálni az ösvényt, ami a szállóig vezet. Lehtséges, hogy kicsit túlzásokba estem és enyhén szólva sok csomaggal érkeztem erre a pár napra, de hát egy nőnek sosem lehet elég ruhája, nem? Ki tudja, hogy milyen programok várnak rám majd itt, az isten hátamögött és, hogy kiket sodor utamba az élet. Minden eshetőségre fel kell készülni. És bár valószínűéeg, hogy nem a sípályán fogom hordani a kedvenc magassarkúmat, de egy vacsarához még felvehetem, nem? Két kézzel próbálom magammal cibálni a nehéznek sikeredett bőröndömet, ami a hatalmas hóban éretelmszerűen nem gurul, így nekem kell átcipelnem a hatalmas hótakarón. Ember legyen a talpán, aki képes eligazodni ebben a hatalmas fehérségben, mindenesetre egy hotelhez tartozó személyt küldhettek volna a fogadásunkra, hogy ne keljen egyedül kóborolnunk a hidegben, mint valami kivert kutya.
- Hello! tolom ki szabad kézfejemmel a szemembe csúszott sapkát, hogy aztán hunyorogva próbáljam kivenni a hozzám szóló férfi arcvonásait. - Szerencséd van, beszélek angolul féloldalas mosolyt küldök felé. Leengedem az eddig magammal cibált bőröndöt a hóba. Ha már így alakult legalább kicsit megpihentetem a karom.
- Őszintén, fogalmam sincs. vonom fel a vállaimat. Körbenézek ismételten, de minden olyan egyforma, olyan fehér. - Többen is errefelé indultak el, gondolom, hogy erre kell menni. őszintén, nem szeretnék eltévedni az ismeretlen hegyekben, ilyen hidegben.
- Szerintem menjünk tovább erre, nemsokára itt kell lennie. A leírás alapján, ami a hotel honlapján volt, legalábbis azt írták, hogy közel van a buszmegállóhoz. Mondjuk azért valakit küldhettek volna a fogadásunkra, csak nem szeretnék, hogy a vendégsereg fele megfagyjon a hóban. szokásomhoz híven, most sem tudok rövid és lényegretörő választ adni, szeretek beszélni.
- Anita vagyok egyébként. nyújtom felé kesztyűs kezem egy kézfogásra. Ha már együtt fogunk meghalni a hóban, legalább tudjuk, hogy ki-kicsoda.
- De szólíts nyuogodtan Nitának. Az Anita túl hivatalos, nem is nagyon szoktam használni, csak ha nagyon hivatalos helyen vagyok.
- Menjünk még egy kicsit tovább, hátha itt lesz a domb után a hotel. bökö fejemmel az említett dombocska felé.
- Nem tudom te hogy vagy vele, de nekem mindjárt lefagy a lábam. azt hittem ez egy tök meleg csizma, de percek óta itt álldogálva a hóban már egyáltalán nem vagyok meggyőződve erről.

- Nem érdekel semmilyen kifogás. Egyikünk sem tud most odamenni, hiszen veled ellentétben nekünk nagyon sok a munkánk, és az ilyen mocskos és alja feladatok amúgy is neked valóak, ha már az a legjobb elfoglaltságod, hogy véresre vereted magad... Szánalmas. És ez nem kérés volt Angelo, hanem parancs. - a telefon halk sípolással jelzi, hogy apám megszakította a vonalat. Én azonban talán még két percig tartom a mobilt a fülemnél, hiszen az ilyen beszélgetések mindig nagyon lassan jutnak csak el a tudatomig. Talán abban reménykedek, hogy ezek egy rossz álomban léteznek csupán, s hamarosan felébredek. Ám ez sosem következik be. Hirtelen jött indulatomnak teret adva elkezdem püfölni a telefonommal a dohányzóasztalt, amit legbelül tudok jól, hogy nem kellene, hiszen nemrég voltam azon a kicseszett dühkezelő terápián, amire a bíróságon utasítottak, és amin elvileg nagyon pozitívan teljesítek... Ez már csak abból is látszik, hogy miután ripityára tört a készülék, azután az öklömmel kezdem ütni a szerencsétlen fából készült asztalt, mely számtalanszor nyekken, míg végül lábai felmondják a szolgálatot, s összerogyik. Felpattanok a kanapéról, belerúgok párszor a maradványokba, sőt, még a kanapé oldalára is azt hiszem, hogy egy focilabda, majd végezetül üvöltök egy mocskosul nagyot, kicsit megtépem fekete tincseimet, majd fújok egyet a levegőbe, s lehunyt szemmel elszámolok tízig. Akkor irány Svájc!
Nem vagyok hozzászokva a hűvös időhöz, hiszen Rómában is a legalacsonyabb téli hőmérséklet a nyolc és a tíz fok között leng. Havat évekig nem is láttam, s miután áttettem a székhelyem - kényszerből - New York városába, itt sem találkoztam túlságosan sok havas vidékkel. Azt hiszem, most mindent be fogok pótolni.
- Végállomás. - recseg fel a hangosbemondóból németül, majd angolul. Én értetlenül nézek ki az ablakon, hogy jól hallottam-e, de láthatóan rajtam kívül senkit sem érint furcsán, hogy megérkeztünk.
- Ez a végállomás? Azt meg hogy? - kérdezem egy fiatal gömbölyded lánytól olaszul, majd angolul, ám az csak bambán néz rám, mintha valami elbaszott kísértet lennék, aztán figyelmen kívül hagy, s átfúrja magát a székek között, hogy ő is leszálljon azzal a pár emberrel, akik még ezzel a busszal érkeztek. Én is ugyanezt teszem, magamra húzom a bőrkabátom, bekötöm alaposan a bakancsom, majd kihalászom a bőröndöt alant a csomagtárolóból. A busz ezek után egyből feldörren, majd nagy robajjal fordul egyet, s már el is tűnik. Én meg még mindig értetlenül állok a hatalmas fehérség előtt, mely teljesen elvakítja tengerkék szemeimet. Sőt, talán még kissé meg is babonáz a hegyvidéki látvány, s hogy bármerre nézek, csak a jéghideg hó néz velem farkasszemet. Azt sem tudom, merre van az a hotel, ahol meg kell keressem azt az illetőt, akinek a tudtára kell adnom, hogy hol a helye apámmal szemben. Mintha egy rossz verőember lennék... Tényleg szánalmas. Eddigre már a többi embernek hűlt helye, ezért megindulok a nyomuk után a buszmegállóból, hiszen mégis hova a faszba mennének itt az isten valaga mögött két méterrel?! Letérek egy oldalsó útra, amin már pár keréknyom is végigment, de láthatóan a sűrű havazás nagyon hamar eltüntet itt mindent. Talán még az embereket is...? Nem haladok túlságosan sokat, de már messze eltűnt mindenki a látóteremből egyetlen egy alakot kivéve, aki előttem lépked. Nem tudom, hogy a buszon volt-e, vagy leparkolt valahol, esetleg csak sétálgat, de mikor mellé érek, egyből megszólítom őt.
- Hello! Ugye beszélsz angolul? Vagy olaszul? - teszem fel a legelső kérdésem, mielőtt még értetlenül kellene hadonásznom, hogy megértessem magam.
- Te figyelj, nem tudod véletlenül, hogy ez az út vezet ahhoz a nyomorult hotelhez? Teljesen el vagyok veszve ebben a rohadt hóban. A telefonomon meg a GPS úgy döntött, hogy szarik rám. - nevetve lengetem meg az újdonsült mobilomat a levegőben, amit legszívesebben megtaposnék. Haszontalan szar.