Hozzá vagyok szokva a tikkasztó hőséghez, de mióta New Yorkba érkeztem - vagy inkább amióta itt bujkálok -, azóta egyre nehezebben viselem. Meglehet, hogy a családomtól és a barátaimtól való messzeség és a magány annyira rág már belülről, hogy még az apróbb kellemetlenségek is hatalmassá válnak, épp akkorára, hogy már elkezdjenek zavarni. S mikor nem elég, hogy a motoros szerelésem alatt lényegében egy Niagarát gerjesztek, még a lábam is sikerül megégetnem. Ekkor jön az a bizonyos gondolat, hogy nekem muszáj lesz lehűtenem a testem és az idegrendszerem, mert ennek nagyon nem lesz jó vége. Be vagyok feszülve rettentően, s az idegzetem épsége egy hajszálon múlik. Szerencsére a következő hétre nem terveznek sok fellépést. Egyetlen lesz hétfői napon, egy kisebb bemutató pedig szerdán, aztán ennyiben ki is merül a pankrátorkodás. Ami a mellékállást illeti, pár szerelést be tudok zsúfolni a hét elejére, úgyhogy csütörtöktől kezdve e gondolatmenet alapján fel is szabadítom magam. S ha már egy ilyen hirtelen, kósza ötlet felbukkant, amiknek sokszor nehezen tudok ellenállni, így még ezen az estén szépen foglalok is magamnak helyet jövőhétre Svájc irányába. A svájci Alpok eddig úgyis kimaradt az életemből. Ugyan a családdal és barátokkal jobb lenne, hiszen nem szeretek egyedül lenni, de hát ez most egyáltalán nem lehetséges. Mindenkinek az a legjobb, ha én távol vagyok... Ekkor még nem igazán éltem bele magam a dologba, nehezen tudtam magam a hűvös, hófútta dombok tetejére képzelni magam New York borzalmas hőségében, mikor még az éjjelek is szenvedéssel telítődnek meg a melegtől. Azonban mikor most egyre jobban kapaszkodunk fel a dombokon, s egyre inkább hagyjuk el a tengerszintet, no meg a távolban felbukkannak a havas ormok, akkor érzem igazán, hogy ez mennyire remek döntés volt. Az ilyen spontán fellángolásaim nem mindig végződnek sikerrel, de most érzem, hogy a hó és a fagy minden szempontból jótékony hatással lesznek rám. A hegy lábánál kapaszkodtam fel egy buszra, mely az utasokat szállítja el a magasba a szállodáig, melynek alapköveit messze rakták le a civilizációtól. Egy eléggé szép méretekkel rendelkező hotel, ami mellé odaraktak egy sípályát. S lényegében ennyi. Nekem azonban nem is kell több. Eleve ez a szálloda sok kincset rejteget magában, s még az erdei utak is felfedezésre várnak, úgyhogy nem fogok unatkozni. Bár, ez az én esetemben azért kérdéses, mert egyedül nem annyira szórakoztató. Hát, ezt dobta a gép. Mikor bekanyarodik a busz a sárral és latyakkal borított úton, hamar feltűnik már a párás ablakon keresztül is, hogy egy egészen nagy tömeg ácsorog az épület előtt. Van, aki eléggé alul van öltözve, s van, aki mellett temérdek holmi pihen a földön. Mikor magam is lelépek a buszról, s magamhoz veszem a bőröndöm, kíváncsian sétálok oda a tömeg szélére, s akkor hallom meg az erős szirénát, ami odabentről szól hevesen. - Itt meg mi történt? Tűzriadó van? Vagy lavina veszély? - kérdem halk ködfelhőt fújva magam elé egy szőke fürtös, fiatal leányzótól. A tömegből maximum a magasságommal tűnhetek ki, hiszen a fekete öltözékem most egy cseppet sem kirívó a hasonló színű kabátok mellett. Fekete, hátrafésült hajkoronámon apró hópelyhek játszadoznak, arcom sápadtsága és szemem tengerkéksége pedig könnyedén emelhet rám egy komor leplet, de a szám szegletében húzódó egészen apró és békés mosoly minden ilyesmit felülír.
In the dark of the moon, in flying snow, in the dead of winter, war spreading, families dying, the world in danger, I walk the rocky hillside, sowing clover.
Nem hazudok, ha azt mondom, hogy nagy szüksége volt már az egész családnak egy kis kikapcsolódásra - nekem legalábbis rendkívül kellett a kialakult helyzetnek köszönhetően. Az már csak hab volt a tortán, hogy a nyaralás helyetti telelés minél messzebb New Yorktól, Svájcban volt esedékes egy hegyvidéki szállodában, kissé elszeparálva mindenkitől és mindentől. Mondjuk, azt sem tagadom, hogy elég nehezemre esett elszakadni Clintontól és magam mögött hagyni őt akár csak pár napra is, viszont a családjával kapcsolatos problémák elől szívesen menekültem pár ezer kilométerrel távolabb. Az Alpok tehát tökéletes választásnak bizonyult minden téren és csak remélni mertem, hogy az elkövetkezendő egy héten tényleg lehetőségem lesz majd egy kis gondtalan pihenésre. A terv viszont sajnos már ott kudarcba fulladt, amikor Pascal ismételten fogást talált a mostohaapánkon és az egész odaúton azzal szórakozott, hogy oda-vissza szajkózta neki az ironikus mondatait, anya hiába is igyekezett kezelni az éppen aktuális rohamát. Persze, tisztában voltam vele, hogy a testvérem szerint Byron már csupán azzal is, hogy egyszer csak fogta magát és belépett hármunk életébe elkövette a saját életének legnagyobb hibáját, viszont a hónapokkal ezelőtti cselekedet, ami részben az ő ötlete volt, sokkal jobban irritálta a bátyámat, még ha nekem nem is okozott akkora traumát, mint amilyet kellett volna. Én ugyanis egészen ki voltam békülve a hirtelen jött jegyesség és házasság gondolatával - addig a pontig legalábbis így volt, amíg el nem kezdtem megismerni Aaron apját kicsit jobban, mint egy puszta apóst -, Pascal viszont a legkevésbé sem volt boldog tőle. Ha meg tudnám számolni, hogy hányszor hallottam már tőle, hogy Byron nem normális és egyáltalán miért és hogyan is képzeli magát a vér szerinti édesapánknak, illetve hogy én is hogy lehetek ennyire idióta, amiért mindenféle ellenkezés nélkül hozzájárulok egy ekkora hülyeséghez? Szóval, a repülőút hasonló anekdoták jegyében telt el. Éppen ezért meg alapvetően is kellően hosszú volt, lényegében már kezdtem azt hinni, hogy soha sem érkezünk majd meg Svájcba. Aztán hamarosan már töménytelen mennyiségű hó vett körbe, én pedig teljesen elvarázsolódtam a környezettől. Talán ezért is tudtam figyelmen kívül hagyni a család többi tagjának folytatódó ellenségeskedését. A természet, majd a később már a buszról megpillantott, csodálatosnak ígérkező szállás keveréke teljesen a magáévá tudta tenni minden egyes gondolatomat, ezért csak akkor eszmélek fel ismételten, amikor Pascal hangját hallom magam mögött. - Dee, itt a táskád. Remélem nem gondoltad, hogy én fogom majd helyetted cipelni - aztán azzal a lendülettel együtt a halványrózsaszín utazótáska már a lábaim előtt foglal helyet. Elmormogok egy ironikus köszönömöt a testvéremnek, mielőtt fognám magam és a gurulós táska fogantyúját kirántva, annál fogva magam után húzva - lényegében átszenvedve a havon keresztül - egy egészen sok embert magába foglaló tömegben találom magam. - Anya? Pascal? Sehol nem látom egyiküket sem, mintha csak a föld nyelte volna el őket, pontosan úgy, ahogy a mostohaapám sincs a közelben. Viszont egy ismeretlen hang megszólít, amire szinte gondolkodás nélkül reagálok is. - Fogalmam sincs, én még csak most értem ide, de - pillantok először megint körül a tömegen - a sziréna pedig csak most tűnik fel, eddig nem is hallottam, annyira mással voltam elfoglalva -, mielőtt megfordulnék - remélem, hogy egyik sem. Nem lenne a legjobb így kezdeni a pihenést. Te is most érkeztél? A tekintetemet végigvezetem a mellettem álló alakon, majd le is ragadok a nyakánál és talán a kelleténél feltűnőbben kezdem el szemrevételezni a kabátja alól minimálisan kilátszódó tetoválását. - Amúgy meg Yolande vagyok, - mindenféle rosszérzés nélkül árulom el neki a keresztnevemet - annak ellenére, hogy nem kérdezte - de inkább csak Dee. A random és kéretlen bemutatkozás után pedig a tekintetemet megint a szálloda felé fordítom. - Szerinted veszélyes lenne bemenni és megnézni, hogy mi is történik odabent? Mert jelenleg fogalmam sincs, hogy hol csavarog a családom és nem lennék meglepve, ha azért szólna a riasztó, mert a bátyám éppen a mostohaapánkat fojtogatná valahol.
Két kezemen meg tudnám számolni, hogy a huszonnyolc évem alatt hányszor érintkezett a bőröm hóval, ezért is hatnak a kezdeti pelyhek enyhe kellemes sokként. Nem vagyok hozzászokva a hideghez, sem pedig ehhez a hatalmas, kissé kihaltnak és zordnak tűnő fehérséghez, mely alatt a megbújó hegyormok mintha magukba akarnák kebelezni az egész vidéket. A szálló felett kapaszkodó csúcsok ebből a távlatból nagyon magányosnak és kihaltnak tűnnek, mintha csak az élet messze elkerülné ezt a helyet. Ezért is gondolok kellemes ábrándként a hotelre, ahol hamarosan megmelegedhetek egy kicsit. Ám hogy pontosan mikor, az egyelőre kérdéses, hiszen pár méter múlva már nem csak az én bakancsom alatt ropog halkan a hó, hanem az egész tömeg tapossa már azt latyakosra, ahogy egyhelyben toporognak a hidegben. Nem tudom, mi történhetett, ezért a legelső szimpatikusnak tűnő szőkeséget meg is kérdem, hátha többet tud, mint én. - Én is, épp az előbb szálltam le arról a... - fordítom magunk mögé fejem, hogy rámutassak a buszra, azonban erről pont lecsúszok, hiszen amaz sietősen farol ki a kanyarban, sáros cseppeket zúdítva maga mögé, majd eltűnik a fák mögötti úton. - ...buszról. - fejezem be a mondatot. - Ja, mondjuk nem túl biztató, hogy így kezdődik. Eléggé szívás lenne, ha órákra idekint ragadnánk. Jobb esetben. Rosszabb esetben... - húzom el a szám, s bár nem akarok vészmadár lenni, de azért nem árt, ha az agyunk hátsó csücskében ott motoszkál egy vészterv baj esetén. Sosem lehet azért tudni egy ilyen helyen, mikor lázad fel a természet ellenünk. - Kocsival jöttél amúgy? Vagy te is olyan szerencsés vagy, mint én, és tömegközlekedéssel? - kérdem ironikusan, a balsejtelem árnyalata azonban eddigre már visszahúzódik, helyette pedig egy nyugalmat árasztó mosoly köszön vissza az arcomról. Nem szoktam túlreagálni a helyzeteket, paranoiásnak sem mondanám magam, igyekszem reálisan szemlélni a dolgokat. - Yolande? Ez nem egy francia név véletlenül? - sandítok a szőkeség felé. - Én Angelo vagyok. - vigyorodom el, hiszen a nevem szöges ellentéte a megjelenésem. Hát még ha tudná, hogy nyers fordításban “Angyali Szeretet”-nek hívnak... Szerintem szegény lány a hóba fetrengve röhögné magát halálra. Közben azért nyújtom felé egyik kezem, melyen ugyan van egy kesztyű, ám annak végei le vannak vágva, s ujjaim kint vannak a hűvösben. Másik kezem zsebemben matat, ahonnan előhúzok egy sötétkék dobozkát, s egyből Dee felé nyújtom. - Egy cigit? Ha már itt kint ragadtunk. Minőségi olasz cucc! - vonom fel kacéran szemöldököm. Ha kér, ha nem, én belecsúsztatok egyet ajkaim közé, majd tüzet csiholok a végére a vihargyújtómmal, s hamarosan szürkés füstfelhő kezd kiáramolni a számból az eddigi finom fehéres felhőt felváltva. - Gondolom nem véletlenül vezényeltek ide ki mindenkit, de az is lehet, hogy ez csak valami próba. - pár pillanatig némaságba burkolózva figyelem a monumentális, kissé rideg épületet, de végül megvonom a vállam. - Nem úgy tűnik igazából, mintha bármi gáz lenne. Szóval elkeveredtél a családodtól? Az baj. Főleg, ha nem vagy esetleg erre jártas. Honnan jöttél? - szívok még párat a cigiből, majd nyakam elkezdem nyújtogatni a tömeg felett, hátha látok valamit. A bejáratnál meg is pillantok egy vörös ruhás alakot, aki pár embert épp eligazít. - Rákérdezzünk, mi a fasz van? Semmi kedvem sincs már itt kint ácsorogni, a mai napra már csak a hotel belsejét terveztem magamnak, nem pedig a külsejét. Közben talán a családod is felbukkan. Hogy néznek ki? Hátha innen a magaslati levegőből többet látok, mint te onnan lentről. - húzom félmosolyra ajkaim, s ha velem tart Dee, akkor én töröm is egyből az utat a bejárat irányába, hogy mi is számon tudjuk kérni az egy szem embert, akit kiküldtek a tömegbe. - Amúgy meg... - szólok magam mögé halkabban. - Az ilyen helyeknek úgysem egyetlen bejárata van, nem? - vigyorom kiszélesedik, de persze nem szeretném bűnbe vinni a kisasszonyt, nem lenne célszerű, ha az első órában már kidobnának innen (is).
In the dark of the moon, in flying snow, in the dead of winter, war spreading, families dying, the world in danger, I walk the rocky hillside, sowing clover.
Az idegennel együtt fordulok vissza a busz felé, ami pár perccel előbb még türelmesen várakozott a hóban, hogy az utolsó utas is leszálljon és a táskájával együtt elhagyja a fedélzetét, de már csak a hűlt helyét találom, majd azt, ahogy a kanyarban szó szerint eltűnik a kíváncsi szemek elől. Bár nem lepődök meg rajta túlságosan, azért kicsit mégis furcsának tűnik, hogy ennyire hamar és gyorsan maga mögött hagyta a területet - de biztosan sietni kell a következő adag turistáért. - Pedig mennyire vágytam már egy kis pihenésre, felesleges stressz nélkül - sóhajtom magam elé, amikor a rosszabb esetet említi. - Mire gondolsz amúgy pontosan? Hogy hagynak ennyi embert - nézek körbe magam körül, felmérve a szálló előtt várakozó tömeget - megfagyni? Meg hogy estére sem engednek be minket, nemcsak a délutánt kell végigállnunk idekint? Bármennyire is abszurdan hangzik, hogy a személyzet képes lenne ilyesmire, azért bármi előfordulhat manapság a világban, így egyáltalán nem árt tisztában lenni a jelenlegi helyzettel és annak lehetséges következményeivel. Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy ennyire könnyen elhinném, hogy szabadtéren kell majd éjszakáznunk össznépiesen, de a lehetőség mindig adott bármilyen végkimenetelre. - Aha, mi is ott zsúfolódtunk össze egymással a busz hátuljában, a mostohaapám szerint felesleges pénzkidobás lett volna kocsit bérelni erre a kis távra - az utolsó előtti szóra idézőjeleket formálok a kezeimmel és elnevetem magam, mielőtt a nevekre terelődne a szó. - De, francia eredetű, pontosan úgy, ahogyan én is az vagyok - mosolygok a felvetésre. - Angelo? Nem kimondottan gyakori keresztnév, de - és még egyszer végigtekintek rajta - valahogy illik hozzád, még ha a jelentése annyira nincs is egyensúlyban a kinézeteddel. Nem megbántani akarom ezzel a kijelentéssel, ellenkezőleg, a mosolya alapján nem is hiszem, hogy annak venné a mondatomat, de elnézve a férfit, a sötét öltözéke és a kabát alól kikandikáló, árulkodó tetoválás is azt hivatott bizonyítani, hogy éppenséggel nem egy igazi angyallal van most dolgom - ezt pedig mindenféle sztereotípia nélkül gondolom. A kézfogását viszonzom és egy kedvesnek szánt mosollyal nyugtázom a lezajlott bemutatkozást. - Nem kérek, köszönöm szépen, de kedves tőled - utasítom vissza szintén lágy hangnemben a dohányt, amit felém nyújt. Ha a néhai alkoholfogyasztást nem is vetem meg, de a cigarettáért soha sem voltam odáig. A szaga sem volt a kedvencem, az íze meg pláne nem, ezért nem is próbálkoztam a megszeretésével az egyszeri kipróbálás után sem. - Nem igazán voltam még hasonló helyzetben, de az, hogy ennyi ember áll kint a hidegben a szállása előtt és a személyzet közül alig látok egy-kettőt, hááát, - húzom egy kissé félre a számat - nem elég biztató dolog. De legyen inkább neked igazad és maradjon problémamentes mindkettőnk pihenése. Már amennyire az enyém az lehet anya, Byron és a testvérem mellett... - Előbb még itt voltak körülöttem, legalábbis, amikor a buszról leszálltunk és a csomagjainkért indultunk, még megvoltak mind a hárman. Aztán - tárom szét a karjaimat - egyszerűen csak eltűntek mellőlem. Mondjuk, ekkora tömegben köddé válni nem lehet olyan nehéz - vagy az is meglehet, hogy Pascal direkt húzódott valami kevésbé zsúfolt helyre előlem. Kinézem belőle. - New Yorkból és te? Egyedül érkeztél? - Hát, ahogy szeretnéd, nekem igazán mindegy, pláne, hogy egyedül maradtam, de az tény és való, hogy már kezdek kicsit fázni idekint. Szóval, lényegében ráhagyom Angelo-ra a döntést, én pedig majd alkalmazkodom hozzá, jelenleg ugyanis túlságosan fáradt vagyok hozzá, hogy bármilyen önálló cselekedetre legyek képes. A hosszú repülőút... - Á, hagyd csak! Majd előkerülnek - remélem legalábbis. Ennyi kabáttal felszerelt ember között ugyanis elég nehezen lehetne pont azt a hármat kiszúrni, akiket én szeretnék. - Na, ezt hogy is érted pontosan? Hasonló mosolyt villantok meg rá, mint amilyen Angelo arcára ül ki éppen. - Mondjuk, ha megtalálnánk azt a bizonyos hátsó bejáratot, - amivel valószínűleg minden épület rendelkezik - akkor nem kellene még a tömegen sem átverekedni magunkat és talán még szobához is előbb jutnánk, mint ők - mutatok egy mellettünk éppen hevesen veszekedő párra. - Szóval, ha van bármilyen - hogy is mondjam - illegális tanácsod arra vonatkozóan, hogy mit is csináljunk inkább, csak nyugodtan mondd ki! Hallgatlak - és alkalmazkodok, szintén.
- Neeem, dehogy! - legyintek határozottan. - Ilyesmit nem tehetnének meg, mert eléggé szép kis pert akaszthatnának egyesek a nyakukba egy ilyen helyzetben. Én inkább a természet erejére gondoltam. - állammal apró kört írok le a hűs levegőben. - Elvégre a hegyekben vagyunk, körülöttünk mindenhol hó. Ami ha megindul... - ajkaim ekkor váratlanul szélesre húzódnak. - Ennek igazából épp annyi esélye van, mint hogy a fejünkre esik egy meteor, szóval szerintem ne legyünk vészmadarak. Ez a hely amúgy is olyan... Fura. Mármint az egésznek a hangulata. Ez a nagy fehér komorság kicsit olyan, mintha elnyelné belőled a stresszt, te nem érzed? - kérdem a szőkeségtől, de meglehet, hogy csak én látom így, hiszen hozzá vagyok szokva a hatalmas római nyüzsgéshez, a színkavalkádhoz, a tömeghez, a hangokhoz. Ez azonban mindennek az ellentéte, de kicsit sem mondanám rossznak. Egyelőre legalábbis. - Végül is igaza van, ilyen helyen nem árt, ha tapasztalt sofőr vezet, és nem kell még azon is aggódni, ha nem indul el a kocsi, vagy véletlenül beragad az utakon. - én sem kockáztattam volna meg, hogy magammal repítem a motoromat is, mert bár élvezném, ahogy a csípős, fagyott tájon száguldozok, de szerintem nem ér annyit az egész, hogy valami baja legyen. Nem vagyok gyakorlott a havas utakon, márpedig ezek a lejtők egyáltalán nincsenek letakarítva. Nem véletlenül jöttünk felfelé úgy, mint a csigák. - Illik hozzám? Te vagy az első, aki ezt mondja! - ezen azért jót nevetek. - Hallanád a vezetéknevem... Nyers fordításban “Angyali Szeretet”. - anyámnak azért volt humora, mikor lediktálta a nevem, az már biztos. Leonardo, Angelo és Gaia. Igazából egyikünknek sincs a testvérek közül túlságosan hétköznapi neve. Ahogy ennek a leányzónak sem, aki elől elhúzom a cigarettát, miután visszautasítja azt. S mivel én magaslati levegőt szívok, ezért attól sem kell tartania, hogy a füst túlságosan magával ragadná. - Nyugi, biztosan meglesznek, ha máskor nem, majd a szobáknál. Vagy mindegyikőtöknek külön szobája van? - kérdem tőle lágy, szürke felhőt fújva a gomolygó fehérség közé. - Nahát, tényleg? Én is New Yorkból jöttem, kicsi a világ. Amúgy teljesen egyedül. Eléggé mozgalmas időszakon vagyok túl, aztán hirtelen fellángolásból úgy döntöttem, hogy kell egy kis kikapcsolás itt a hegyekben, távol mindentől. Na és ti? Családi nyaralás? - érdeklődöm, miközben nagyot szívok az olasz dohányból, mely halk parázslással ejti el hamuját. Közben megindulunk előre nagy hévvel, készen arra, hogy kifaggassam az egyik alkalmazottat, bár így a távolból elnézve nem úgy tűnik, hogy túlságosan sok magyarázattal szolgálna bárkinek is. Ellenben a leányzó mintha csak belemenne az ördögi keringőbe való felhívásomba, úgy torpanok meg hirtelen, s veszek egy balos kanyart a tömeg széle felé. - Szerintem kerüljük meg az épületet, hátha többet tudunk meg hátulról, mint elölről. Ha pedig véletlenül nyitva van egy ajtó, akkor teljesen véletlenül bemehetnénk ott is. - sandítok magam mögé sejtelmesen, s mikor már kevesebb ember van körülöttünk, akkor bevárom Deet, hogy mellém érjen. - Olvastam amúgy pár érdekes dolgot a helyről. Körbenéztem eleve a neten, hogy milyen lehetőségek vannak a környéken, és képzeld, bőven akadnak erre furcsa eltűnések és jelenségek az erdőkben. Na persze nem mintha rád akarnék ijeszteni, de az ilyen történetek szerintem tök izgalmasak egy ilyen helyen, nem? Az ilyen rejtélyek feldobják a hangulatot. Vagy csak én vagyok ilyen katasztrófaturista? - röhögöm el magam már a hátsó kert szélesen felnyúló, vastag kovácsoltvas kapujánál. Azon túl van a hátsó udvar egy apró parkkal, s már innen látszódik, hogy egy vaskos ajtó vár minket az épület mögött. Lenyomom hát a kapu kilincsét, ami halk nyikorgással feltárul előttünk. - Csak utánad. - intek előre szabad kezemmel, mert a másikban még mindig ott szorongatom a bőröndöm. Épp, mikor mindkettőnk belépne - hacsak a leányzó nem gondolja meg magát időközben -, egy eléggé fura kiáltás szökik ki az egyik folyosói, félig nyitva hagyott ablakon át, s az elsuhanó árnyakból úgy tűnik, mintha páran rohangálnának odabent. Most már tényleg érdekel, mi a franc történhetett.
Kezdőlap
