Mások munkamániásnak nevezné, Leonard inkább úgy fogalmaz, erősen munkaorientált, szereti a szakmáját, amióta csak az eszét tudja, az orvosi pálya vonzotta, és már az egyetem első szemeszterében eldöntötte, sebésznek specializálódik. Finommotorikus képességei kétféle lehetőséget nyitottak meg előtte, választhatta a szív- vagy idegsebészetet, az utóbbiban azonban több kihívást, több izgalmat látott, ráadásul mindig lenyűgözte az emberi agy – annak határai és határtalansága egyaránt.

Fiatalon nősült, rezidens évei alatt még nem ütköztek ki időbeosztásbeli eltéréseik, mire szakorvosként dolgozni kezdett, már egy megromlott házasságot próbáltam istápolni. Nehezen alkuszik meg, keményfejű, makacs, de nem sértődékeny vagy haragtartó, mindössze pontosan ismeri saját magát, és tudja, amint feladná az elveit, ellenségessé, nyűgössé, kibírhatatlanná válna.

Hétvégi apuka.

Kollégái (orvosok) nehéz természetűnek jellemeznék, magas elvárásokkal dolgozik, neki nem felel meg a középszerűség vagy lustaság, amit kér, azt meg kell csinálni, cserébe sosem késlekedik, és a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem hordja fenn az orrát. Önmagát éppen annyira bünteti a tévedésekért, mint másokat. A hozzá beosztott gyakornokokkal és rezidensekkel szigorú, ugyanakkor lelkiismeretesen oktatja őket, nincs kérdés, amire nem válaszolna. Keveseket enged a műtőjébe, általában előzetesen teszteli a kézügyességet, ha valaki mégis ront, az megkapja a fejmosást, később pedig az emberi megközelítést, azaz nem hagyja, hogy az illető egy életen át ostorozza magát, de szeretné, ha sosem felejtené el, mit és hogyan szúrt el, illetve milyen következményekkel járt a hiba.

Kollégái (ápolók) szinte rajonganak érte, velük mindig kedves, udvarias, előzékeny, tisztában van azzal, hogy ők az egészségügy igazi motorjai, nélkülük elvesznének, ezért sosem utasítja őket, általában kér – finom modorral, tisztelettudóan. Mind ismerik és szeretik a lányát, mellette persze rettenetesen el is kényeztetik.

Kicsit flörtölős, kicsit közvetlen, kicsit merev, kicsit konok, de mindenképpen tekintélyparancsoló.

I.

Életedben először rontasz el valamit – huszonhat éves vagy, lelkesedésbél és kitartásból vert márvány, el is csúszol önmagadon. Nem figyelsz. Fél óra, talán annyi sem, lehunyod a szemed, azt gondolod, sérthetetlen vagy, rajtad nem ejthet sebet a fáradtság. Hatvan perc alatt nem dőlhet össze a világ, nem szakadhat szét az állandóság szövete, ébresztőt állítasz, arcra húzott köpeny, kényelmetlen, keskeny ágy, ennyi éppen megteszi.

Éles fény és lihegés kíséretében érkezik, zavartnak tűnik, riadtnak, mire felfogod az első szót, a kétségbeesést, már cipőt húzol, szemed alatt neheztelő karikákkal veszed fel a tempóját, futtok, a sztetoszkópod félúton leesik, nem törődsz vele. Onnantól kezdve minden összemosódik, utasításokat adsz, kapkodsz, máskor biztos kezeidben szétfolyik a nehezen felhalmozott tudás, tapasztalat híján ösztönökre hagyatkozol, hiába csipogtatják a szakorvost, teljesen magadra maradsz. Tőled várják a csodát.

De nem vagy isten, sem szent vagy könnyező szobor, a te érintésed nem forraszt szakadásokat, nem lohaszt gyulladást, nem szívja fel a kiömlő vért, állsz ott, mindennek a végén, ostobán. Azt mondják, aorta ruptura, esélye sem lehetett, mindegy, milyen gyorsan rohantál. Mindegy, mit próbáltál meg.

Neked csak az jár a fejedben, hogy harmincegy éves volt, három kisgyerek édesapja. Vigyáznod kellett volna rá, te helyette inkább aludtál.


II.

Ott álltok a széttört életetek felett egy lakásban, amit sosem tudtatok otthonnak nevezni, egy szerelem felett, amit szenvedés mellett kényszerű kompromisszumokra építettetek. Hajlani akartál a kedvéért, nem törni, hanem illeszkedni, bizonyos fokig fájdalom nélkül megtetted, aztán belefáradtál, mert minden, amit rajta kívül szerettél, sértette. Dolgozz kevesebbet, akarj kevesebbet, áldozz kevesebbet, az időd számára drága, és másokra vesztegeted, ez olyan bűn, amelyet nem lehet megbocsájtani.

Félúton találkozni ennek ellenére lehetetlen, a te félutad fizikailag, az övé érzelmileg megtehetetlen. Alkudozni kezdtetek, sírni, veszekedni, tányért törni, egyszer csak – összehangoltan – megtorpantok, egymásra néztem, és tudjátok, hogy a szerelem nem ment meg mindent és mindenkit.

Kiábrándítóan egyszerű aláírni a válási papírokat.


III.

Életedben először nem rontasz el valamit, valamit, aminek semmi köze a munkádhoz vagy a szakmai sikereidhez. Tökéletes. Száztíz centiméter magas, huszonegy kiló, csupa nevetés és kíváncsiság, szombat reggelente az öledbe mászik, együtt eszitek a pirítóst, egy falat ide, egy falat oda, állad a feje búbján, szinkronban rágtok, a haja még kócos, és már azon gondolkozol, hogyan fogod copfba fogni, a sebészi precizitás ellenére minden héten megbuksz ebben.

Végül felöltöztök, fogat és arcot mostok – kicsit húzza a száját, makacskodik, nehéz meggyőzni, ebben is rád ütött, így képtelenség tartósan haragudni rá -, közben kérdezget, megállás nélkül, a miért korszakot éli. Mindent megmagyarázol neki, gyereknyelven, felkapod, a nyakadba ülteted, azon tűnődsz, kitől örökölhetett ennyi tudásszomjat és kritikai élt, hogy talán kettőtök személyisége összeadódott, ha ez azonban tényleg így van, a világ joggal retteghet.

Játszótérre mentek, majd moziba, délután magaddal viszed, ránézel a frissen operált betegeidre, kicsit átrendezed a műtéti beosztást, fesztelenül, élénken beszélgetsz az ápolókkal – mindig többre tartottad őket bármelyik kollégádnál -, akik kézről kézre adják a lányodat, ölelgetik, elviszik a kezelőbe, ott végigmutogatnak neki mindent, sokadszorra, veled megy a kommunikációképes páciensekhez, elcsavarja a fejüket, te pedig büszke vagy, istentelenül büszke.

Később, hazafelé, fagyit majszolva, azt mondja neked, orvos szeretne lenni, ha felnő. Arra gondolsz, hogy ennél iszonyúbb életutat elképzelni sem tudnál neki.