Al & Anita

 “You can’t stay in your corner of the Forest waiting for others to come to you. You have to go to them sometimes.” - Winnie the Pooh

Mivel a kislányom már inkább nagylány lett, és lassan (legnagyobb fájdalmamra) nem egyedül alszik majd az ágyában, elgondolkodtam rajta, hogy talán ideje lenne némi átalakításnak a szobájában. Nem kérte, egyelőre még kimondani sem igazán merte nekem, hogy mire vágyik. Sajnos amikor kicsi volt, olyan nagyon sokáig kellett rettenetesen sok dologra nemet mondanom neki a szűkös anyagi helyzet miatt, hogy szinte már megszokta, hogy nem kap semmit, még ha hisztizik akkor sem. Sosem követelőzött még, és ha nagy dolgot kérne, inkább megtartja magának jó csapatjátékoshoz méltón, és a közös célokra fókuszál.
Mégis, az utóbbi időben látom, hogy a különböző közösségi oldalakon, Pinteresten, Instagramon kamasz lány hálószobákat nézeget, egyszer megmutatta a barátnője szobáját, ami szerinte “ anya ezt aaaannyira adom” kinézetű. Fogalmam sincs mit jelent, de azt felfogtam, hogy tetszik neki, és ez lenne a kicsi szíve vágya. Láttam a képeket, hogy milyen színek és stílus tetszene neki. Valahogy csak lesz! Azt mondtam Zoenak,, hogy a szüleim jönnek egy-két hétre látogatóba, és szükség lenne helyre a holmijaiknak, így a cuccait szépen bedobozoltuk, és átvittük az én hálószobámba. Nem akartam a kiürítést is egyedül csinálni, hiszen nem szoktunk egymás holmijában turkálni, megvan neki is a magánélete, a kis titkai amikhez semmi közöm.
Az üres szekrényeket szét csavaroztam, és laponként levittem a tárolóba, hogy aztán valahogy felszedjem a régi padlószőnyeget is. Al átjön majd segíteni a festéssel, meg úgy volt, hogy a cipekedéssel is, de azzal már egészen jól állok, előre dolgoztam. Ha az ember éveken át leginkább csak magára számíthat, kialakulnak bizonyos képességek, úgy mint “hogyan lehetne ezt a szekrényt szétszerelni?” és “elbírom én ezt még!”. Talán meg kellett volna várnom vele a segítséget, elvégre a férfiak az ilyesmihez jobban értenek, de egyedül ő sem tudta volna levinni a pincébe a bútorokat, és én se lettem volna túl hasznos a folyamatban. Puding vagyok.
Azért természetesen némi házi csokis keksszel és szendvicsekkel készültem ha megéheznénk munka közben. Nem túl nagy a szoba, sőt inkább kicsi, végtére az egész lakásunk sem valami hatalmas. Zoe így is boldog volt mikor beköltöztünk, hiszen végre lett saját szobája. A főbérlő pedig csak örül, ha újítgatjuk-szépítgetjük a lakást, mert legalább neki nem kell rá költenie (nem is akar), és biztos lehet benne, hogy még egy ideig a bérlői maradunk, hiszen jól kijövünk, és még sosem csúsztunk meg a lakbérrel. Mindenki nyer a dologgal, most leginkább Zoe, de azt hiszem igazán megérdemli. Bár minden kamasz olyan lenne mint ő, még annak ellenére is, hogy anyukám mindig azzal riogat, hogy egyszer csak kiborul valami csontváz a szekrényből, olyan gyerek nincs, akinek ne lennének hülyeségei meg stiklijei.
Egyébként rég találkoztunk már, kíváncsi vagyok, hogy mi történt mostanság Adalrich-al. Bár telefonon szoktunk beszélgetni, azért kíváncsi vagyok rá élőben is, úgy mégis csak más. Képzelem már mennyire tele lehet velem a bakancsa, hogy az utóbbi hónapokban szinte alig hívtam át vacsizni vagy ilyesmi, többnyire csak olyankor találkoztunk, ha valami hasfájásom adódott. Mint például a múltkor, amikor elromlott a redőny, és pont olyan szerencsétlenül szorult be, hogy nem lehetett becsukni az ablakot. Eredetileg csak a szerelő számát szerettem volna elkérni tőle, mert korábban volt már, hogy neki is ilyen problémája akadt, de helyette sokkal jobbat kaptam: átjött és segített megszerelni. Zoe ilyenkor mindig csacsog, elárasztja a kis élete részleteivel, hogy mi volt a suliban, milyen sulibulira készülnek (ha jól emlékszem, akkor épp a karácsonyi előadás volt a téma), és ilyesmi. Kicsi volt még, mikor megismerkedtek, és valahogy Al közelében előjön belőle a cserfes kis tünemény, mintha idő közben nem cseperedett volna fiatal hölggyé.
Épp ezen merengek, és azon, hogy milyen furcsa úgy Zoe szobájában időzni, hogy nem jár a szája állandóan, hanem csend van, amikor hallom, hogy csipog a kaputelefon, így már megyek is nyitni a bejárati ajtót. Al ismeri a kódot, ismeretségünkben volt egy olyan szakasz amikor gyakori vendég volt nálunk, ugyanis épp mindketten nehezebb időszakot éltünk át, jól esett beszélgetni valakivel. Sőt, azt hiszem talán akkoriban még kulcsot is adtam neki a lakáshoz, de ebben már nem vagyok biztos.
Amint megpillantom a folyosón, már vigyorgok is rá ezerrel.
- Helló! - köszöntöm vidáman, és félre állok az ajtóból, hogy be tudjon jönni, majd már nyúlok is, hogy egy jó nagy baráti ölelésben részesítsem. - Már egész jól állok, este rájöttem, hogy szét tudom szedni a bútorokat. - ismeri a járást, nem kell külön noszogatni, legalábbis remélem, így el is indulok a konyha irányába - Inni kérsz valamit? Nem volt gázos a közlekedés a városban?

Csak nézem, ahogy a szomszéd kislányával máris eljátszadozik Reddie, mintha nem is léteznék a világon. Jobb is, mert most nem viszem magammal, nem rágcsál és jelöl, de amilyen szelekótya tud lenni, nem csak a festékes vödör látja kárát. Gondot pedig nem szeretnék, így inkább megkértem az egyik szomszédot, hogy ügyelne-e rá, míg távol vagyok. Már előre tudom, hogy este játszani fogja a sértett királykisasszonyt, mert megérzi majd Anita illatát. Márpedig szeret velük lenni. Sajnálom koma, most ez nem a te köröd!
Már munkaruhában ülök be a kocsiba, s viszek minden lehetséges felszerelést a festéshez, és a közben felmerülő javításhoz, cseréhez. Általános jelenség, hogy a "csak egy kis festés" ami még fél napot sem tenne ki, elhúzódik, mert közben derülnek ki dolgok a helyszínen, munka közben. És általában akkor úgy döntök, legyen megjavítva, kicserélve, mert akkor feleslegesen lett kifestve a hely, ha rá pár hónap múlva lehet megint festeni egy bontás miatt például.
Az összeesküvő megbészélés telefonon történt, így én sem mondtam volna el, ha esetleg összefutok Zoeval.
Kikapom a két szerszámos ládát a kocsiból és úgy lépek be a lépcsőházba, hogy várakozzam, míg kinyílik az ajtó.
- Szia! - Mosolygok rá, mikor megpillantom a kinyíló ajtóban.
Beljebb lépek, majd leteszem a két ládát, hogy köszöntsem, átölelve.
- Az igen! - Biccentek elismerően. - Akkor jó sokat dolgoztál előre. - Nem kis meló.
Követem a konyhába, látva, arra tart.
- Nem, köszönöm. Elmegy, még sikerült kikerülnöm a nagyobb dugókat. Zoe ezek szerint már akkor elment? - Érdeklődöm. Nyilvánvaló, de fogalmam sincs, mennyire változott a terv.
- Hoztam szerszámokat is, szükség esetén. Hogy áll most a szoba? - Nem vagyok egy határozatlan jellem, s minél előbb nekikezdünk a szobának, annál több idő jut kellemes kinézetűre alakítani. Arról nem is beszélve, hogy pár meglepetés azért lapul a kocsi hátuljában, amit a szobába gondoltam Zoe számára. Elég sokat beszélgetünk, ha együtt vagyunk, így remélem, ezeknek a kis segítségeknek örülni fog.

Al & Anita

 “You can’t stay in your corner of the Forest waiting for others to come to you. You have to go to them sometimes.” - Winnie the Pooh

Al olyan nekem és Zoenak, mint egy nagybácsi, mintha a bátyám lenne. Talán a megismerkedésünk körülményei miatt alakult ez így, de számomra ő lett az élő cáfolat arra, hogy férfi és nő közt nem létezhet barátság. Létezik, csak rendkívül ritka és különleges. Zoe elég sok férfi ismerősünkkel ápol közvetlen viszonyt, mégis úgy gondolom, hogy Al kivételes még az ő esetében is. Meglehet, hogy ennek az egyik oka Reddie, hiszen a lány imádja a kutyákat, időtlen idők óta rágja a fülemet egy tappancsosért. Nem fog kapni, egyszerűen nincs még itt sem elég hely egy kisállatnak, meg aztán időnk sem lenne rá túl sok.
Azért is őt kértem meg segíteni, mert tudom, hogy ügyes az ilyesmiben, ha esetleg menet közben kellene egy villanykapcsolóról leszedni a burkolatot, vagy ilyesmi, akkor azt meg tudja csinálni. Én ahhoz már nem értek. A csavarhúzóval is csak annyira tudok bánni, hogy szétszereljem és adott esetben összerakjam a lapraszerelt bútorokat. Most talán ebben is tud majd nekem segíteni, és nem egyedül kell bénáznom Zoe új tárolóival.
Örülök neki, hogy megérkezett, és egyáltalán nem amiatt, mert a csak a munkára gondolok. Be kell valljam, hogy hiányzott már az a könnyedség, amivel vele tudok beszélgetni. Jó alaposan megölelgetem, amikor lerakja a szerszámos ládákat, ezzel is jelezve, hogy mennyire örülök annak, hogy itt van, megérkezett.
- Igen. Szerintem legalább egy órát spóroltunk ezzel. - bólogatok nagy egyetértésben. Sokat haladtam, de főleg azért, hogy ne akkor kelljen ilyesmivel húzni az időt, mikor épp lenne segítségem a komolyabb melóhoz. Már megtanultam, hogy az idő másként telik ilyen helyzetekben, és bizony volt már rá példa, hogy a tervezett “négykor már végzünk is” helyett még éjfélkor is az ajtókeretet mázoltam.
Azért magamnak töltök egy limonádét, miközben figyelmesen hallgatom.
- Állítólag most javult az általános helyzet, mármint így a közlekedés terén. - én nem tudom, gyalog járok munkába is, vagy ha nagyon pocsék az idő olyankor metróval vagy taxival. Iszok néhány kortyot, majd a poharamat lerakom a pultra. - Igen. Tegnap előtt elment a táborba, azt hiszi a szüleim jönnek vendégségbe, ezért kellett kipakolnia a holmiját. Majd csak három nap múlva ér haza, addigra kiszellőzik minden, és ki is tudok takarítani. - mosolyodok el halványan. Mert elég gáz lenne mondjuk, ha csupa festékszagban kellene aludnia szegénynek és még ablakot se tud nyitni mert hideg van odakint. Kérdésére válaszul elindulok a néhai gyerekszobába, ami szó szerint kong az ürességtől.
- Hát, így állunk most. A szőnyeget már feltekertem, és ha kész a festés, le tudjuk rakni a laminált parkettát. - tudom, hogy ez nem nagy dolog, tavaly a nappaliban is mi tettük le a parkettát, és egészen jól sikerült. Ráadásul amilyen kicsi ez a szoba, sok gondunk nem is lesz vele, az egyik fala három méter, a másik három és fél.
- Arra gondoltam, hogy az a fal lehetne majd mintás, szóval mindenképpen ez a halvány szürke menne oda. - mutatok a falra és a vödör festékre. A régi színe sárga és rózsaszín, Zoe mindenhová állatkás matricákat nyomkodott, de ezeket már tegnap leszedtem, így nem okoznak gondot a festésben. - Az az új hobbija, hogy festeget. Régóta rágja a fülem, hogy festene valami mintát a falra, hát most majd megteheti. - mosolygok Al felé. Van még egy kisebb doboz festék is, ami nem túl erős levendula lila. Most menők ezek a színek, és a lánykám is hasonló képeket mentett el a közös számítógépre a nagy nézelődése közben.
- Remélem nem kellenek majd a szerszámok, szerintem mindent leragasztottam és megnéztem, hogy kell-e javítani. Tanultam a múltkoriból. - kacsintok rá egy jó széles vigyorral. Tényleg izgulok egy kicsit, hiszen a kamaszoknál sose lehet tudni mi tetszik nekik és mi nem, és rettentő sok múlik a tálaláson is. - Alaposan szétbombáztam most emiatt az egész lakást, remélem tetszeni fog neki… - nemsokára születésnapja lesz a kislánynak, ezért kapja a felújítást ajándékba.

Már nem emlékszem pontosan, miként is alakult úgy, hogy végül felajánlottam néha a segítségemet. Azt viszont igen, hogy egészen jól éreztem magam Anitával. A katonaság alatt hiányzott valahol az a mindennapi tevékenység, amit a ház körül meg lehet tenni, vagy egy egyszerű beszélgetés. Ez egy egészen más világ és akármennyire is vágyok vissza a vasmadár botkormánya mögé, ebben is megtaláltam a kedvem.
- Többet is - bólintok. A kipakolás, mozgatás és elpakolás majdnem több idő, mint egy festés. Meg akart ezektől kímélni, s csak arra a munkára kérni, amit jobb, ha nem egyedül tesz meg az ember.
- Aki ezt állítja, az repülővel közlekedik a városban - mosolyodom el. A reggeli forgalom az utakon a városban, csak az estivel ér fel.
- Ezzel szerintem végzünk ma, ha nem lesz semmi nagy plusz. A szekrényeket visszarakom - ajánlom fel.  Körbenézek a szobában, miután beléptem, felmérni, először szemmel a teendőket.
- Miért? Fordítva szeretnéd? - Mosolyodom el. Nem hagynám ki a viccelődést és megnézném, ahogy a parkettát, amely frissen van  lerakva, végigjárom létrával.
- Milyen mintájú lesz? - A válaszra megértem, mire is gondol, bólintok. - Rendben. - mivel tudom, alaposan utánanéz a festékeknek is, biztos vagyok abban, hogy a megfelelő festéket kapja majd a fal, hogy Zoe tudjon rá festeni, rajzolni.
- Mindenkinek van egy művészi időszaka az életében - nekem inkább kísérletezési volt, amikor mindenből repülőt akartam készíteni.
- A festéshez mindenképpen kell. De festhetsz az ujjaddal is - dőlök neki az ajtófélfának és úgy tekintek Anitára, mosolyogva. - Ó, pedig az nagyon jó emlék - nevetem el magam.
Egy kis munkából több lett, de csak mosolyogtam. A saját házam felújítása, a legelső alkalommal, minden meglepetést magába foglalt. Majd télen egy újabbat, amire nem figyeltem a felújítás alkalmával.
- Elég ezt a szobát szétbombázni, máshol inkább csak labirintust van kedved játszani - mosolyodom el, rá, majd ellököm magam az ajtófélfától és körbejárom a falakat, s pár helyet megkopogtatok.
- Milyen táborban van Zoe? - Ott, ahol olyan hangot ad ki a fal, amely jelzi, le fogja rúgni a vakolatot, előveszem a spaklit és leszedem, aminek le kell jönnie.
- A létra merre van? - Tekintek Anitára. A felső részen és a mennyezeten sem árt mindezt végig vizsgálni.

Al & Anita

 “You can’t stay in your corner of the Forest waiting for others to come to you. You have to go to them sometimes.” - Winnie the Pooh

Azt hiszem, talán Al az egyetlen, akitől segítséget szoktam kérni, ha elakadok valamivel. Ez a fenenagy büszkeségem az oka, igyekszem mindent magam megoldani, egyedülálló anyaként mindig úgy éreztem, hogy legjobb ha nem szokok hozzá sem a segítséghez, sem ahhoz, hogy van valaki akire számíthatok. Mert az emberek általában jönnek-mennek, nem igazán maradnak meg az életemben. Elátkozott vagyok a szerelemben, így inkább a barátságokra támaszkodom, Al pedig egy olyan pillér, akire nyugodtan építhetek, tudom, hogy ha segítségre van szükségem, őt nem kell kétszer kérni.
- Hát, azért dolgoztam előre mert nem kizsákmányolni akarlak, hanem a segítséged kértem. Amit én is meg tudok csinálni, azzal nem fárasztalak fölöslegesen. Örülök, hogy eljöttél. - jegyzem meg mosolyogva, mert azért azzal is tisztában vagyok, hogy az ő ideje sem végtelen, és bizonyára jobban is el tudja képzelni a szombat délelőttöt-délutánt- és estét mint, hogy velem festegessen.
- Vagy gyalog. - kuncogok a repülős felvetését hallva - Múltkor olyan tumultus volt a metrón, hogy azt hittem az álló helyet is át kell adni. - hitetlenkedve rázom a fejem. Nem is értem, mi ütött az emberekbe hirtelenjében, hogy fél New York metrózni akart ugyanazon a délutánon.
- Hú az szuper lenne! Szóval nem reménytelen? - nézek körül a tök üres szobában. Végül is, elég kicsi a helyiség, és nem is valami hű de bonyolult dolgot szeretnék itt csinálni. Talán igaza lehet, és tudunk vele végezni egy nap alatt. Ha nincs valami fennakadás.
- Mindenképp! Esetleg tehetünk némi csúszásgátló szögeket is a létra lábaira, hogy biztosan felkarcolja a padlót. - megcsóválom a fejem a nagy vigyorgás közben.
- Nem tudom. Amilyet Zoe szeretne, de ahogy őt ismerem előbb pingál minden sarokba két szivárványpónit mint halálfejeket. - engedékenyen pillantok végig a kis állatkás matricák helyén. Zoe nem olyan, ő inkább olyan kis selyem lelkű cukorborsó, nem hiszem, hogy képes lenne egyáltalán aludni egy olyan szobában ahol ilyesmi fellelhető. Legalábbis az én anyai szívem ilyennek látja őt, aztán lehet, hogy szabadidejében csótányokat boncol a zuhanyfüggöny mögött.
- Igen, azt hiszem most éli a negyvenkettedik művész korszakát. - nevetek röviden. Azt hiszem már Al is kapott festményt a kisasszonytól, talán egy óriáskereket, tájképet vagy ilyesmit, nem emlékszem pontosan. A lakásban már nem férnek el az alkotásai, ezért állt rá arra, hogy ajándékba készíti őket, személyre szabottan.
- Most, hogy mondod, az ujj festés egy olyan irányzat, amit még nem próbáltam. Lehet, hogy veled kezdem, és kapsz néhány szürke indián harci csíkot a szemed alá. - ugratom, majd egy röpke pillanatra elmerengek azon amit mond. Alapjaiban tényleg jó volt, amikor egy kicsit megcsúsztunk a munkával. Emlékszem, hogy már a karomat se tudtam felemelni olyan fáradt voltam, így inkább rá hagytam az ecsettel javítgatást, amúgy is az ő szeme látta a hibákat, nem az enyém. Közben pedig beszélgettünk, de annyira abszurd és vicces dolgokról, hogy már fel se tudom idézni még a témákat sem. Jól éreztem magam, ezért is hívtam őt megint, hogy segítsen.
- Az új bútorokkal van tele a nappali, Zoe holmijával meg a hálószobám. Egy ekkora sávon aludtam az ágyon. - vigyorogva mutatom a kezemmel is az alig egy arasznyi részt, ahol meghúztam magam átmenetileg, míg ez a felújítás zajlik. Aztán, amíg ő a falat kopogtatja, én nekiállok előszedni a festőhengereket és ecsetet, amik eddig a sarokban várakoztak.
- Sítábor. Azt mondta, szeretne megtanulni síelni, és a suliban pont volt egy ilyen lehetőség. - Al is tudja, hogy az a típusú szülő vagyok, aki inkább eszik hónapokig vajas kenyeret, de elküldi sítáborba a gyerekét. Szerencsére nem olyan tragikus a helyzet, már ami az anyagiakat illeti, sőt, igazából a szüleimtől kapta a táborozást ajándékba. Nekem most elég lesz a festést, parkettát meg a bútorokat kifizetnem… - Te tudsz síelni? Vagy valami más téli sport tetszett meg? - teszem fel a kérdést. Bár régóta ismerem, ezt pont nem tudom róla.
- Hozom! - már megyek is, hogy a folyosóról behozzam a kis létrát, de ez is elég ahhoz, hogy a plafont is elérje róla. Ahogy eddig nézem, nem túl tragikus a helyzet, már ami a festéket illeti. Azt már tudom, hogy ezeket a hibákat glettel javítjuk, és láttam is már, hogy hogyan csinálják. Egy kisebb tálba keverem be a glettet a vízzel, és amit elérek már javítom is vele, igyekszem úgy csinálni, hogy minél kevesebbet kelljen majd csiszolni, és minél hamarabb megszáradjon.
- Veled mi újság? Reddie túl van már azon a gyomorrontáson? Remélem bevált az a non-stop kisállat kórház. - a múltkorjában nyaldosott össze valami bogyókat a parkban, ha jól emlékszem, és emiatt volt egy kisebbfajta hasmanéses gyomorrontása. Természetesen az éjszaka közepén, de szerencsére az egyik vendégem pont egy éjjelnappali állatkórházban dolgozik, így tudtam ajánlani valakit, aki gyorsan segít a tappancsoson. Szinte biztos vagyok benne, hogy már kutya baja Reddie-nek, legalábbis meg lennék lepve, ha Naty nem tett volna meg mindent, hogy hamar rendbe jöjjön.

- Kedves tőled - mosolyodom el. - Én is. Régen beszélgettünk már - bár azt azért nem mondanám, hogy van olyan varázserőm, amiben egyszerre beszélgetek és jár a kezem, mint a nőknél, igyekszek felzárkózni.
- Nem úszom át a csatornát, egy darab jégként érkeznék meg - nevetem el magam.
Érdeklődéssel nézek rá.
- Minőséget vagy csapnivaló munkát szeretnél? Utóbbi esetében akár egy óra alatt is megcsinálom neked, aztán kiugrok az emeleti ablakból - mert férc munkát nem végzek. - Előbbi esetében pedig ahogy a munka hozza magát. - Nem vagyok egy kapkodós típus, gyors reakcidőket kellett már meglovagolnom a katonaságnál és itt legfeljebb, ha lennének, de nincsenek, a csótányok reszketnének az életükért.
Elismerően nézek rá az ötletért.
- Hogy ez nekem eszembe sem jutott! Zseniális ötlet! - csettintek egyet az ujjaimmal, majd elmosolyodom.
- Várd ki a végét - bíztatom, körbenézve a szobába. - Az egyik ismerős arra tért haza a nyaralásból, hogy a kölke feketére festette a falakat, míg ők odavoltak. Nem mondom, zseniális rajzokat tett rá később, de hanyatt vágódott tőle, amikor először meglátta.
- Jelentős szám - bólogatok. - Stílusban is annyit próbált ki?
A festményt, amit kaptam tőle, azt a bejárati hallba tettem ki. Annyira vendégcsalogató, noha kicsit nőies, nem érdekel. Csodájára is jár, aki bejön hozzám.
- Aaaa, nem tudsz eladni szőke indiánnak - ingatom a fejem mosolyogva. - De egy viking harci arcdíszt elfogadok - vigyorgok. Még emlékszem a családom színeire és a mintázatokra, gyerekként sok történelmi emlékes fesztiválon voltunk. Itt kicsit más az ilyen összejövetel, és kifezetten sajnálom, hogy nem tudom beleélni magam. A gyerekkori emlék eléggé meghatározó maradt szerintem.
- Jöhettél volna hozzám aludni, mint itt nyomorogni - és megértem ugyanakkor, valószínűleg én is ugyanígy tennék. Elvégre csak egy éjszakáról van szó. - Szomszédok örültek a pakolásnak? - Jut eszembe. Az én szomszédaim elég távol vannak, azért házibulit nem rendeznék.
- Kíváncsi vagyok, tetszeni fog-e neki - a fal nagyon jó állapotban van, azzal sok gondunk nem lesz. Eljutok a matricás részre és elismerően hümmentek. Nagyon jól leszedte, nem fogja ledobni a festéket a fal. - Minden jöhet! Otthon még olyat is sportoltunk, amiről itt azt sem tudják, hogy létezik. A síléc a második cipőm - otthon hónapokig csak ezzel közlekedtünk, amikor például elmentem a nagyszüleimhez. Vágyom vissza oda. Majd, ha már a hamut is mamunak mondom, nem tudom. Azóta sokat változott a világ és én is. - És te? Még nem is láttalak... szerintem még korcsolyázni sem - állok meg egy pillanatra, elgondolkodva, koriztunk-e, vagy láttam-e őt korizni.
Csakis tematikusan lehet haladni a mennyezeten, mielőtt elfelejteném, mit néztem át és mit nem, aztán még egyszer megszemlélem sré irányosan is, ahogy a kinti világosság ráesik. Majd odapillantok, ahogy Anita glettel.
- Egész jól megy - odalépek hozzá. - Úgy tudod a kis hurkákat eltüntetni és gödörmentesen alkotni, hogy ha a lyuk két széléhez illeszted és úgy vonod oda vissza, majd, mintha smirgliznél - vannak más technikák is, van, aki gyűlöli a smirgliző mozdulatot. Majd Anita is megtalálja a megfelelőt, eddig tök jól csinálja. - Úgy jó. - Nem, nem veszem ki a kezéből a munkát, azért anyám, nagyanyám és a volt nejem is fejen vágott volna. Csupa önérzetes nő. Én meg hagyom, elvégre van kezük és szemük. Meg tudják csinálni.
- Reddie? - Állok vissza a létrára, glettelni. - Olyannyira, hogy azóta felzabált fél párnát is. De tudom, hogy ezt büntiből kaptam, mert megígértem neki, hogy hatra hazaérek aznap. Tíz percet késtem.... - és olyan lelkesen ült a tollboltozat tetején, hogy előbb el kellett fordulnom, némán kiröhögnöm magam, aztán persze jött a nevelés. - A dokit köszönöm, nagyon hozzáértően dolgozott. Ha bajom lesz Reddievel, őt fogom keresni - mosolygok Anitára.
- Te mikor mész pihenni? - Folyton csak azt látom, dolgozik. Mondom ezt én.

Al & Anita

 “You can’t stay in your corner of the Forest waiting for others to come to you. You have to go to them sometimes.” - Winnie the Pooh

Vannak emberek, akik inkább rászánják az időt, de nem végeznek félmunkát, és addig nem is tekintik késznek az alkotást ameddig nem hozták ki belőle a maximumot. Mindketten ilyenek vagyunk, én is inkább még szálanként igazítok a vendég frizuráján mielőtt elengedném. Nem csak az ő elégedettségük hanem a saját lelkiismeretem miatt is.
- Oké-oké, csak kérdeztem. - emelem fel a kezeimet mosolyogva - Amúgy is, minél tovább tart a munka, annál tovább élvezhetem a társaságodat. Szóval, nekem nem sürgős. - summázom a dolgot, miközben azért igyekszem kivenni a magam részét a munkából. Az egy dolog, hogy ő ügyesebb az ilyesmiben, de engem se kell félteni, és amit tudok azt magam is megteszem.
- Most úgyis menő ez az antikolt téma, lehet, hogy egy ilyen kis egyedi design még tetszene is a lánynak. - kizárt dolog. Zoe újabban zen-minimalista-”anya nekem mindegy csak szép legyen”.
- Nem irigylem őket… bár szerintem a kisasszony előbb festene mindent hófehérre, mint feketére, de nekem az se igazán tetszene. Szeretem a színeket. - szeretem a lakást olyannak, amilyen. Krémszínű, bézs, sárga és türkiz, nekem ezek a színek tetszenek, a nappaliban és a konyhában is ezek dominálnak.
- Körülbelül. - mosolygok rá vissza - Igazából nem bánom a dolgot, egész szép képekkel van tele a lakás. - mert az összes falon, lépten-nyomon bele lehet botlani a kisasszony keze munkájába. Szerintem ha kifestettük a szobáját, a kisasszony valószínűleg meghálálja majd egy újabb remekművel, bár most szerintem próbálok majd a lelkére hatni, hogy valami kevésbé nőies darabbal ajándékozza meg a fogadott “nagybácsiját”.
Amikor a viking harci arcdíszt említi, oldalra billentett fejjel nézegetem egy ideig. Fura, de még sosem gondoltam rá úgy, mint aki nem ide valósi, mármint a családja gyökerei konkrétan egy másik kontinensen vannak. Bár nem tanultam túl sokat az ilyesmiről, és mostanáig nem is nagyon érdekelt, de szívesen megtudnék többet annak a kultúrának a részleteiről.
- Hát jó, akkor nem adlak el indiánnak, bár szerintem át tudnám festeni a hajad, hogy bevegyék. Viszont… egyszer igazán mesélhetnél nekem ezekről a vikingekről, mielőtt még leülök a sorozat elé vagy valami sületlenséget olvasgatnék valahol. - kuncogok egy kicsit mellé, és inkább teszem tovább a dolgom, nem bámulom a feltűnően szőke haját és világos szemeit. Valóban nem lenne egyszerű eladni őt indiánnak…
- Nem is jutott eszembe, hogy átmenjek hozzád, nem akarnék zavarni, meg aztán egy-két napot kibírok így is. - vonok vállat ahogy mindig, hiszen tényleg nem az én dolgom a magánélete, sosem vájkáltam benne, eztán se teszem. Ha bekéreckedtem volna hozzá, lehet át kellett volna rendeznie az esti programját vagy ilyesmi, amire meg végképp semmi szükség. - Nem igazán érzékeltek belőle semmit, maximum annyit, hogy többet nyitogattam a bejárati ajtót. Meg hát egyébként se vagyunk zajos népség, egyszer kibírták.
Amikor a sítábor kerül szóba, megint csak mosolyognom kell.
- Hát arra én is kíváncsi leszek, hogy tetszik-e neki! Úgy odavolt, hogy mehessen, remélem nem lesz csalódott. - mondjuk az vicces volt amikor Zoe engem faggatott a síelésről, amit én eddig maximum a tévében láttam. Fogalmam sincs milyen érzés. - Mikor ide költöztünk, akkor koriztam először. - vallom be - Ahol születtem nem valami divatos sport. De volt egy srác akivel jártam, ő egész ügyes volt, és a fejébe vette, hogy megtanít. Nem mondom, hogy profi lennék, de legalább már nem ülök állandóan fenékre. - persze, vannak hátrányai annak, ha az ember lányának nincs férje, de a jó oldala az, hogy rengeteg emberrel meg lehet ismerkedni, és a többségtől ezt vagy azt lehet tanulni is. Abba most ne menjünk bele, hogy a viszonylag zaklatott szerelmi életem és az apamodell hiánya mennyire tett jót a lányom lelki fejlődésének, mert különben elvonulok egy sarokba sírni.
- Miért nem vagyok meglepődve, hogy ebben is ennyire profi vagy? - igyekszem úgy csinálni ahogy mondja, és valóban sokkal szebb lesz az eredmény. Szerencsére nem kell túl sokat glettelni, szépen rendbe lett hozva a lakás mielőtt beköltöztünk volna, csak néhány apró sérülés van a falon amit javítani kell. - Kösz! - felelem a nagy koncentrálás közben. Bár ő nyilván ügyesebb, mégse fogok ücsörögni és nézni ahogy egyedül dolgozik. Segítséget kértem, nem azt, hogy egyedül szívjon a melóval.
- Ennyire jó lenne az időérzékük? - csodálkozok rá a történetére. Az ember azt hinné, hogy a kutyusok ennyire azért nem ismernek minket, de úgy tűnik ebben is tévedtem. - Pedig helyes kutyus, ki se nézném belőle, hogy ennyire szeret rombolni. - meg amúgy is, Al háza szép és rendezett, nehéz elképzelnem, ahogy egy kibelezett párna romjai borítják be. - Szívesen. A doktornőt én is nagyon lelkiismeretesnek ismertem meg. Mire jó, hogy ilyen sok embert ismerek? - mosolyodok el halványan. - Ennek a szakmának is megvan a maga szépsége. - mert bár én magam nem végeztem sem állatorvosi egyetemet, se orvosit, jogot, nem vagyok közgazdász, bankár vagy szakács, se újságíró, mégis az élet szinte bármely területéről ismerek szakembereket, akik segítenek ha szükségem lenne rájuk. Egy kicsit mégis irigykedek néha, amiért nekem nem úgy hozta az élet, hogy tovább tanulhattam volna. Na nem cserélnék senkivel sem, Zoe mindent és bármit megér nekem, mégis… mégis úgy érzem, többre lehettem volna képes.
- Hm? - kérdezek vissza meglepetten, majd jóízűen felnevetek - Pihenni? Azt hiszem az elmúlt tizenhat évben nem mentem pihenni. Mármint, ha van egy gyereked, hiába is nem mész dolgozni, sosem… kapcsolsz ki úgy igazán. Nekem legalábbis nem sikerült eddig még. - kicsit hátrébb lépek a faltól, hogy lássam hol vannak még apró hibák, de már nem igazán látok a közelben, így haladok tovább a következő falhoz, gondosan kerülve Al tekintetét - Talán ha már Zoe elvégzi a gimit, és egyetemre megy, egy kicsit én is elengedem a kezét, és szabira küldöm azt a hülye aggódós mami agyam. Addig nem valószínű, inkább dolgozok-dolgozok, itthon pakolok takarítok és ilyesmi, kicsit olyan mintha beakadt volna a lemez, én pedig nem tudom hogyan kell leállítani. - nem teszem hozzá, hogy jobb is így, mert ha véletlenül megtalálnám a kikapcs gombot, ki tudja vissza tudnám-e kapcsolni. Egyedül én tartozom felelősséggel a lányomért, nem engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy “szabira menjek”.
- Arra gondoltam, hogy nyáron kivennék egy kis szabit, és elvinném Zoet valahová. Külföldre, még sosem jártunk másik országban. Te hová mennél a helyemben? Annyi érdekes hely van a világon, nem igazán tudok választani. - valami mediterrán európai állam? Vagy inkább skandináv ország? Esetleg kelet, mondjuk Japán? Fogalmam sincs, igazából egyik drágább mint a másik, de az is igaz, hogy nem lehet örökké csak dolgozni, néha élvezni is kell az életet.

Szélesen elmosolyodom, majd széttárom a karom, az egyértelműség kifejezéséért.
- Ezzel én is ugyanígy vagyok - értem a társaság élvezete vele.
Eltöprengek. Tényleg nem értek a tinik nyelvén, ha úgy veszem, egy kölök nyelvén sem, de ez nem az ő hibájuk. Egyszerűen csak nincs gyerekem és olyanba nem szólok bele, amihez nincs tapasztalatom. Mondás útján ismerem a helyzetet, de az nem ugyanolyan, mint személyesen.
- Ha vászonnak használja, akkor úgy már érthető lenne a fehér - a fekete elvén elgondolva. Nem értek én ehhez. Befestem és kész. Tény, a világos színeket kedvelem, aztán Petenél belebukkantam egy olyan sötétbordó szobára, hogy csak lestem. De csak azért nem állok neki, hogy azonnal én is lefessem. Nem is viselném el hosszú távon.
- Csodálatos alkotások kerülnek ki a keze alól - egyre szebbek és csak remélem, nem fogja az iskola elrontani. Matekból csak azért húztak meg párszor, mert nem úgy vezettem le az egyenletet, ahogy a tanár elvárta. Annyira begőzöltem, hogy csak azért sem úgy vezettem le. Amikor a dirihez került a dolgozatom, az csak nevetett, és egy másik tanárhoz rakott.
Dolgozok tovább, aztán azt nézem, hogy méreget. Először csak a szememmel pillantok felé, oldara, majd megáll a kezem és felé tekintek, fejjel is felé fordulva, értetlenül.
- Mit látsz? - Aztán megértem, visszafordulok a munkához és felvonom a szemöldököm, egy ahá, már  értem képet vágva hozzá.
- És mi lesz a szemöldökömmel és a szememmel - szólalok meg svéd akcentussal. - Az akcentusról nem is beszélve - de már vigyorgok. Aztán elnevetem magam. - Nem rossz a sorozat, de azért vannak benne... blődségek. Igaz, nem is néztem végig. Unalmas volt.
- Oké - nem erőltetek semmit. Nálam aludni legfeljebb annyiban nem életbiztosítás, hogy a reggeli ébresztő egy kutya ráugrás az illetőre. Reddie ébresztési technikája. Még szerencse, hogy a paplan tompítja az érkezést...
- Jaja. Meg ha szóltál, akkor úgyis tudják, hogy pár napig érdekes hangok jönnek a lakásodból. Jó lett volna, a kettővel arrébb, volt szomszéd is ilyen lelkületű. Minden szombaton, reggel hétkor, csiszológép. Nagyon megszeretgettük. Annyira, hogy elköltözött - nevetem el magam. Még ő volt kikelve magából.
- Elmehetünk korizni. Egészen jó rám esni - vigyorgok tovább. - Barátok között van, friss levegőn. Egy gyerek, szerintem, azt nagyon díjazza.
Az egészen emlékezetes volt, amikor először koriztam gyerekként, az egyik befagyott tavon. Azon izgultam, a nyelvemet is kidugva, hogy el ne essek. Majd szívbajt kaptam, amikor a hátam mögött egy irdatlan nagy hangot és utána puffanást, majd eszeveszett röhögést hallottam. Mikor megfordultam, láttam, hogy a három unokabátyám egyszerre csúszott el, neki a védőkorlátnak, ki is döntötték. Akkor koriztak először, amcsiban, ahogy ők mondták, ott nincs kori télen, mert akkor is tíz-tizenkét fok van. Eszméletlen látvány volt, három melák fiú a földön, tiszta jég mind és lovakként vihognak.
- Elég nagy a szüleim háza, volt min gyakorolni - nyújtom vissza neki az eszközt, hogy ő is gyakoroljon. - Szívesen. - A ki, mihez ért, nálunk másként működött. Aki értett valamihez, megtette. Nem is volt külön véve, hogy nő és férfi. Jó, szülni és egyéb dolgok, azt megnézném, mikor lennék képes rá, a sohán kívül, de anyám ugyanúgy bement fegyverrel az erdőbe, mint ahogy apám a tűzhely mögé állt, főzni, akár minden nap. Nem volt ebből vita.
- Ühüm. Állítólag már akkor az ajtó elé ülnek, amikor te éppen elmész a munkahelyedről. Mindig azt hittem, meghallja a motorzúgást, felismeri s akkor ül oda az ajtó elé. - Nekem az állam leesett, mert láttam azt a doksifilmet és először azt hittem, hogy hülyéskednek. Aztán kiderült, igaz. - Helyesség és számonkérés, ami jogos, nos, az két dolog. És Reddie... számon tart. És le is veri rajtad. Esküszöm, érti, amit mondok.
- Bizony, hogy jó! - Sokan nem segítenének ebben, hiába van kapcsolatuk. Amit meg nem tudok érteni, nekem természetes, bár én csak a katonaságra tudnék rohanni és mutogatni. Eléggé elzárt világ. Testőrként kicsit másabb, de nem a szívem csücske a meló.
- Megvan. Sokan számítanak rád. És hogy beszélgess velük - ja, jöhetnék azzal, hogy igazi csajos dolog, de elég a volt nejemre gondolni. Egy hajvágás, egy körmös és a világ máris szebb neki. Nekem meg édesmindegy volt, mennyire kócos. Így is, úgy is gyönyörű volt nekem.
Egy kicsit összevonom a szemöldököm. Még szerencse, hogy lefelé hajolok. Sosem értettem ezt a dolgot, szerintem Zoe elég nagy már, hogy elengedjék a kezét. De nem az én gyerekem és nem, semmi jogom beleszólni. Azt hiszem, talán a nagy felelősséget adó gyerekkorom miatt van. Már korán fegyvert kaptunk, az erdő veszélyes volt és rengeteg dologra megtanítottak minket, túlélni, függetlennek lenni. Nem bánom, nekem ez jelentette a szeretetet és a törődést.
- A beakadt lemez nagyon ismerős - mosolyodom el. A katonaság után olyan légüres térré vált az életem, hogy ha hagyom, eltűnök, lecsúszom. Nem hagytam el magam, a megoldáson gondolkodtam és dolgoztam. Ez segített túl az egészen.
- Azt nem tudom, hova mennél, de ahogy ismerlek, nem egy, a napon hasát süttető nyaralás való neked. Túrázás? - és kész. - Megvan a glettelés, kezdhetünk neki ott, ahol már megszáradt. - Bezzeg régebben órákat kellett várni. Ezek a cuccok fene jók, nem véletlenül hoztam ezt az anyagot.

Al & Anita

 “You can’t stay in your corner of the Forest waiting for others to come to you. You have to go to them sometimes.” - Winnie the Pooh

- Biztos lehetsz benne, hogy vászonnak használná. - bólogatok egyetértve, hiszen a felvetés egész biztosan helyes. Szerintem természetes, hogy a fiatalok, kamaszok megpróbálják minél több módon kifejezni önmagukat, és a frissen átalakult személyiségüket. Nem különösebben korlátozom ebben a gyerekemet, hiszen nem olyan rég jártam én is hasonló cipőben. Csak nekem nem volt szabad a nappalit dekorálni, vagy eldönteni milyen minta legyen a szobám falán, szerintem még abba se nagyon volt beleszólásom, hogy mit vacsorázok. Talán butaság, talán nem, de tudatosan igyekszem másként csinálni bizonyos dolgokat mint a szüleim. Eddig bejött, lekopogom.
- Igen… úgy tűnik, művészlélek. Nem olyan mint az apja. - teszem hozzá, de amint kijött a számon már szívnám is vissza. Nem szoktam senkinek sem Zoe apjáról beszélni, mert nagyon nincs is mit. Kamaszok voltunk, kölykök mindketten… Annyi köztünk a különbség, hogy ő az egyetemet és a karriert választotta nulla felelősséggel, én pedig a munkát és a lányunkat. Nem szoktam rá rosszat mondani, sőt, gyakorlatilag semmit sem szoktam róla mondani. Mégis, ahogy Zoe növekszik, nagylánnyá cseperedik, hála égnek egyre kevésbé látom benne az apját és az ő híres szorgalmát. A lányom inkább olyan mint egy kis szelídítetlen csikó, és ez őszintén boldoggá tesz.
- Hogy mit? Téged, egészen pontosan. - nagy a kísértés, hogy még a nyelvem is kiöltsem incselkedve, de inkább nem teszem mert nem vagyunk már gyerekek.
- Megoldok mindent a szemöldöködet is. Az amerikaiaknak meg amúgy is: akcentus - akcentus, semmi különbség, hidd el én ez alapján meg nem mondom, hogy svéd vagy finn vagy francia származású vagy-e. - már nagyon vidáman kuncogok. - Azt mondod unalmas? Nekem inkább olyan erőszakosnak tűnt. - felelem elgondolkodva. Valószínűleg az én selyem lelkemnek volt csak túl durva a Vikingek sorozat, és talán az agresszív életformával kapcsolatban nem túloztak benne. Szerintem Al számára nem volt semmi olyan benne, ami miatt rosszat álmodott volna.
- Az utolsó amit felújítok a hálószobám lesz, szóval… lehet, hogy valamikor felhívlak majd, hogy csövezhetek-e nálad pár napig. - vallom be a további terveket, miközben lelkesen glettelem a falon az apróbb hibákat. Csiszolni sem kell majd sokat, sőt ahogy nézem, amit Al csinál azt gyakorlatilag nem is kell. Sokkal ügyesebb ebben mint én.
- Jesszus! Pedig a tiéd egy csendes környék! - csodálkozok rá, hogy milyen furcsa szomszédai vannak/voltak. - Valószínűleg aki kertes házban lakik az megszokta, hogy kicsit szabadabban mozoghat, mint azok akik társasházban vannak. - mosolyodok el - Emlékszem, az előző albérletben, amikor még Zoe ovis volt és hát néha szaladgált meg ugrált a lakásban, állandóan kopogott a fűtés csöveken az alattunk lakó néni. Aki amúgy tök süket volt, olyan hangosan nézte a szerencsekereket, hogy az utca végéről is hallottuk. De a kislány mamuszos tappancsait azt meghallotta, és zavarta is. - forgatom a szemem bosszankodva az emlék miatt.
- Azt mondod, jó rád esni? Lehet kipróbálnám. - nevetgélek játékosan a felvetésén - Mondd csak! Neked jó, vagy annak is aki esik? - kérdezek vissza, bár nincsenek komoly kétségeim afelől, hogy mindenkinek jó a “csere üzlet”. - Igazad van, fölöslegesen aggódom érte ennyit. Nagylány már.- bólintok. Egy gyereknek tényleg az lehet a legjobb, ha békén van hagyva a barátaival. Furcsa, hogy Al ebben inkább otthonosan mozog mint én, mármint egyáltalán nem tűnik valami hű de aggódós típusnak. Velem ellentétben.
- Nálunk senkinek sem volt érzéke az ilyesmikhez a családban. Apám az a tipikus könyvelő típus, ha valamit szerelni kell, az első mozdulattal csap rá az ujjára, hogy végig szentségelhessen miatta. - vonok vállat mosolyogva - Azt hiszem ebben sajnos a szüleimre ütöttem. - egész kicsit dugom ki a nyelvem, ahogy a sarokban próbálok egy apró hibát szépen eltüntetni. Ha valaki megmutatja hogyan kell, nekem is máris jobban megy. Ha egyedül kell próbálkozni, na ott jönnek a bajok meg a sérülések. Nem véletlenül van két ragtapasz is az ujjaimon, hiszen senki se mondta, hogy a bútorlapok széle éles, megvághatja a kezem.
- Ennyire jó lenne az időérzékük? Vagy miért csinálnak ilyet? - merengek el azon amit mondott. Azt erősen kétlem, hogy az illatok vagy a hangok alapján ülnének az ajtóba meghatározott időben, és más ötletem sincs mint az, hogy jobban érzik az idő múlását mint például az emberek. - Végül is, már rajtam is számon szokta kérni a kis jutalom falatokat. Szinte várja, tudja, hogy szoktam neki vinni. - bólintok. Ritkán találkozom az ebbel, de akkor mindig viszek neki valami finom falatot, nem messze tőlünk van egy egész helyes kis állatbolt. Ő meg amint meglát már nyújtja is a mancsát pacsira, hogy megkaphassa az első finomságot tőlem.
- Nem gondolom, hogy kifejezetten rám számítanának. Azt szokták mondani, hogy a fodrász meg a manikűrös kicsit olyan mint a pszichológus vagy a gyóntató pap, mindent el akarnak nekünk mondani. A többség legalábbis, mert neked mondjuk nem nagyon szokott megeredni a nyelved hajvágás közben. - billentem oldalra a fejem elgondolkodva. Fura egy pók annyi bizonyos, máskor olyan jókat lehet vele beszélgetni! De amikor olló van a kezemben…
Tudom, hogy túlságosan féltem a lányom, a feje fölött repkedek mint valami hülye helikopter szülő, de nem tehetek róla. Ilyen a természetem, akiket szeretek azokról gondoskodni akarok.
- Talán egyszer majd leáll a lemezjátszó és vége lesz a beakadásnak is. - felelem mosolyogva - Egy barátnőm szerint néha lehetnék csak “Anita”... neked is ez segített? Mármint néha elengedni ami egy adott ponthoz ragaszt? - érdeklődök, kicsit talán segítséget várva. Nem vagyok még öreg, sőt. Másnak ennyi idősen egy gyereke sincs, nekem meg ha pechem van pár év múlva unokám is lehet… Mégis eddig mindig úgy néztem a pasikat, hogy passzoljanak egy “családba”, Zoe mellé is kerestem apa pótlékot (gyászos kudarc lett az eredménye), de sose csak az érdekelt, hogy én minek örülnék, milyen tulajdonságokat szerettem például a régi barátaimban. Fura. Nagyon is fura.
- Szeretek túrázni, ez jó ötlet! - lelkesedek is egyből - Azt hiszem akkor majd így keresünk valami úticélt, ahol vannak régi épületek is, lehet túrázni is, és talán pár kis teás csészét is be tudok szerezni a gyűjteménybe. - még mindig ez a dilim, imádom az antik, kicsit kopott csészikéket amikből már egy egész polcnyi van a nappaliban. Ne kérdezze senki, hogy miért.
- Rendben, ha megmutatod hogyan kell, csinálom én az ajtó meg az ablak mellett ecsettel, ha az jó. - javaslom azt ami eszembe jut, és nem tűnik nagy butaságnak. Ezt talán még rám lehet bízni és nem lesz csíkos meg maszatos az eredmény. A nagyobb felületeknek nem merek én nekiesni, mert abból semmi jó nem származna, csak kárba menne egy csomó festék. - Még mindig nem vagy szomjas? Ne pihenjünk előtte egy kicsit? - ajánlom fel, mert nekem bizony már jól esne egy limonádé, nem tudom ő hogy van vele.

- Nem is lenne rossz annak - nézek végig a falon. Sima a felülete, egyenletessé teszi majd a glettelés és festés is és pormentes lesz.
- Mert a tiédet örökölte - mosolyodom el a falnak. - Állítólag a nagyanyámra ütöttem. Makacsságban mindenképpen - nevetem el magam. Megkaptam jó párszor, hogy nagyanyámra ütöttem, olyan makacs vagyok, hogy az Antarktisz előbb olvad el, mint hogy én engedjek. Mára azért már szelidült mindez.
A férjéről sosem kérdeztem, sem a válásról. Elég volt az enyém is, hogy tudjam, hiába zajlott le békésen az egész, azért maradtak hegek utána, s nem csak bennem, benne is.
- Á, jó tudni, hogy tárgy lettem. Szék, vagy asztal? - veszem a lapot s humorizálok tovább.
A mosoly ott marad továbbra is, hogy a szemöldökömmel tudna mit kezdeni, majd megcsóválom a fejem.
- Következő farsangon eszembe fog jutni egészen véletlenül.
Az erőszakra csak veszek egy mély levegőt és sóhajtok egyet.
- Na igen, ez az első ... tévképzet. Tény, hogy cukorgyerek senki sem volt akkoriban, de nem hinném, hogy csak ők voltak ennyire ... vadak? Nem is tudom - a katonaság megmutatta, mi a vérszomj és ugyancsak észnél kell lenni, hogy a káoszon felül maradjon az ember, ha lehet, hideg fejjel.
- Gyere! - Vidulok fel még jobban. - Van hely, hol aludnod, Reddiet le sem tudod majd lőni magadról - vigyorodom el. S örülök, hogy megkérdezett. Sokkal jobb megoldás, akár már most is átjöhetne, ám nem erőltetem, az is sokat jelent, hogy erre rákérdezett. Közben odasandítok, hogyan csinálja a glettelést és elismerésem, nagyon jól halad vele, minőségben is.
- Ha tudok segíteni, pakolni, hozni, szólj! - Ráakaszkodni nem fogok, inkább tudatni szeretném vele, hogy ne gondolkodjon rajta, ha segítségre van szüksége.
- Most már ismét az. Tudomására hoztuk, hogy vagy változtat az időponton, vagy inkább keressen másik helyet. A szüleim is alkalmazkodtak, mint mindenki más, aki odaköltözött. És eddig jól működik.
Nem, azt azért nem mondanám, hogy nagyon nagy barátságok lennének az utcában, a szomszédságban, sokkal inkább az az igény, hogy békén hagyni és békében lenni. Minél kevesebbet zavarni a másikat.
- Annak csak saját magával volt baja. Azt nem csodálom, hogy Zoe szabadan ugrált. Laktam egy ideig én is lakásban és szinte menekültem vissza a házba - még ha szomorú is volt az alkalom és a lehetőség. Nem ment lakásban lakni.
Játékosan összevonom a szemöldököm, mosollyal.
- Ááá, tehát erre megy ki a dolog! Jól van, ezt is felirtam a teendők listájára. Ammm... nem tudom. Kinyomni a szuszt annyira nem jó belőlem, de túlélem.
Hát, azt hiszem, belenyúltam. Mégis. Pedig nem akartam. Pár másodpercig csendben vagyok, figyelem, ahogy haladok a gletteléssel.
- Ugyan, csak aggódsz. És ez teljesen rendben van - pillantok felé mosollyal.
Figyelem, ahogy csinálja, miközben éppen arról beszél, mennyire nem megy neki.
- Ebben én kételkednék. Szerintem egészen jól csinálod, ahhoz képest, hogy csak egyszer mutattam meg. Inkább csináltad még eleget. Én sem így kezdtem, hidd el. Olyan lukas és hullámos falat szerintem kevesen láttak, mint amit én műveltem, mire apám megmutatta ezerszer is, hogy dolgozzam bele a glettet - vigyorgok. Nekem egészen más beállítottságom volt, mérnökként az érdekelt, mi mozog és hogy mozog. Egy fal, az csak fal.
- Nem tudom. Eléggé meglepett. És sajnálom is, mert így még nagyobb lelkiismeret furdalásom van, hogy napközben egyedül hagyom.
A folytatásra megvakarom a tarkóm, mosolyogva.
- Ha tudnád, mekkora izgalomban van, amikor jössz. Megjegyezte ám a nevedet. És azt az izgatott toporgást, amit  levág, azt külön élvezem nézni.
Oldalra fordítom a fejem, úgy nézek rá.
- Egyszer voltam nálad, el volt törve a karom. - aztán elnevetem magam. - Csodálkozol? Inkább nem akarom tudni, miket sutyorogtak a lányok, miután kimentem az üzletből - mert nem, nem engedtem meg, hogy szívességből tegye, ő ebből él. De az a kínos negyedóra, hiába voltam laza, inkább ökörködésekkel ütöttem el az időt, azt inkább nem. Szerencsére hamar lekerült a gipsz.
A kérdésre éppen  leengedett karral ellenőrzöm a falat, így gondolkodom el.
- Bár más, azt hittem, a szüleimet nehezen fogom elengedni. Igaz, ez egészen más és mégsem. Bízz magadban, abban, hogy a lehető legjobbat adtad neki. Én ez miatt sokáig töprengtem, hogy mi lett volna, ha több időt tudtam volna velük tölteni, figyelni rájuk. Szerintem, Zoe a legjobb anyukát kapta, akit csak kaphatott - mosolygok rá.
- Ez esetben, megbeszélve! - majd elnevetem magam. - Keresünk olyan helyet, ahol be tudod szerezni - fegyvereket gyűjtöm így, így aztán teljesen megértem a gyűjtési mániáját.
- Megmutatom - s már indulnék, hogy legyen a festék is megkeverve, s válaszolné automatikusan, hogy nem, nyugodtan folytassuk, amikor leesik a taktika.
- Rendben - veszem le a kesztyűmet, s teszem az egyik tartóra, hogy ne a földön heverjen..

Al & Anita

 “You can’t stay in your corner of the Forest waiting for others to come to you. You have to go to them sometimes.” - Winnie the Pooh

- Fel se tűnt, hogy makacs lennél. Nem tudom miről beszélsz.- ugratom egy kicsit, mert hát ismerem már néhány éve, és valóban, elég határozott tud lenni. Nem az az irracionális “márpedig az ég akkor is zöld” fajta, hanem inkább olyan, aki végig viszi az elképzelését bármi történjen is. Ebből a szempontból, és csak ebből az egyből hasonlít Zoe apjára. Kár, hogy az a fickó a karriert vette a fejébe, és engem simán magamra hagyott 17 évesen egy csecsemővel. Próbálom azzal mentegetni mindig, hogy kölykök voltunk, a felelősséget hírből se ismertük. Al és a felesége, mármint a volt felesége más tészta, de ahogy ő nem faggat engem a múltam miatt, én se kérdezem, hogy mi történt köztük. Nem az én dolgom, és ha akarja egyszer majd úgyis megosztja velem mi történt. Mindenesetre fura, hogy nem a csajszi mellett maradtam meg barátként hanem Al lett az akire rá merném bízni a titkaim, de szerintem ha arról van szó még az életem is.
- Ugyan már, csak azért mert nézlek, még nem tárgyiasítalak. Szóval se szék, se asztal. - kuncogok fel jóízűen, és abbahagyom a mustrálást, mert biztosan kellemetlen neki. Nem is szoktam ilyesmit csinálni, elvégre barátok vagyunk. Van ami belefér és van ami nem.
- Szavadon foglak. Az az igazság, hogy évek óta elmennék egy jó kis beöltözős farsangi vagy halloween buliba de sose hív senki. Vagy már nincsenek is ilyen bulik manapság? - játszok el a gondolattal egy pillanatra, hiszen már ezer meg egy jó jelmez ötletem volt, amiket azért nem valósítottam meg, mert nem volt hová vagy minek felvenni. Otthon meg mégse parádézok a gyerek előtt talpig maszkban.
- Milyen igazad van! Erre nem is gondoltam, hogy régen mennyivel… másabb lehetett az élet mindenhol. - amikor szó szerint meg kellett küzdeni az élelemért, levadászni a prédát, meg a szomszéddal nem feljelentgették egymást az emberek hanem karddal oldották meg a vitákat… végül is igen, valószínűleg mindenhol jóval “erőszakosabb” volt az élet mint manapság. - Azért valószínűleg inkább könyvet olvasnék a témáról, én még ezt a tévés művért sem bírom. - vonok vállat, hiszen sosem titkoltam, hogy selyem lelkem van, nem bírom én az ilyesmit.
- Ó, Reddiet nem is akarnám levakarni! Annyira aranyos tud lenni. Lehet abban valami, hogy a kutya olyan mint a gazdája! - persze előfordult már, hogy amit kerti sütögetéshez vittem át süteményt az a kutya gyomrában végezte, de én akkor is édesnek tartottam és nem bosszantónak. Belegondolva, még sosem aludtam se én se Zoe Al házában, ami fura is meg nem is. Azért fura, mert lett volna rá alkalom, és szerintem vagyunk is olyan jóban, hogy nem okozott volna neki gondot egy-egy elhúzódó látogatás után ha kibérelem a kanapét, mégis inkább mindig haza mentem. Nem tudom miért. Talán mindennek ellenére igyekeztem tartani egyfajta távolságot, hogy soha senki se érthesse félre a barátságunkat. Én úgy ismertem őt meg, hogy felesége volt, házas ember, és eszembe se jutott volna soha kínos helyzetbe hozni a párja előtt. Még akkor sem, ha néha emiatt elmaradt egy-egy baráti ölelés amire pedig óriási szükségem lett volna ott és akkor.
- Mindenképp! Megtanultam a leckét! - bólogatok, hiszen sajnos volt rá példa, hogy egyedül akartam valamit megoldani, és sérülés lett a vége. Azóta tudom, hogy nem szégyen segítséget kérni. Azt kell megválogatni, hogy kitől kéri az ember.
- Jó, hogy meg tudtátok beszélni vele. Bár szerintem az ilyesmi biztos egyszerűbb a kertvárosban, több a tér kiengedni a gőzt és elvonulni duzzogni is. - jövök egy kicsit zavarba, hiszen mi távolról sem lakunk ilyen szép helyen. Oké, ez a lakás messze-messze jobb mint bármi ahol eddig laktunk, de ettől még egy társasházban van, és a lépcsőházon a 21 másik lakás lakóival osztozunk. Az azért más, mint amikor az embernek nem csak a háza egyedülálló, de még egy szép kert is körbe veszi, ami védi a privát szférát. Bele se merek gondolni, hogy vajon fogunk-e mi valaha is kertes házban élni Zoeval. - Meg lehet ezt is szokni. De tény, hogy nem mindenki bírja, szóval megértelek. - felelem röviden, halvány mosollyal. Megértem őt is, hiszen pontosan tudom milyen egy kicsi lakásba gyömöszölődve élni, sokkal kényelmesebb lehet egy házban ahol van tér és nyugalom.
- Most egyelőre a jóidő közelít, de télen esetleg rád eshetek, ha gondolod. - hol van még a tél?! Mégis, tényleg szívesen mennék el korcsolyázni, pláne ha olyan is van a társaságban aki nem esik hanyatt amint a jéghez ér a lába. Fura, de valahogy… szóval, azt hiszem Zoet nem vinném magammal. Önző lennék, amiért inkább mennék nélküle korizni egy barátommal? Nem tudom. Nyugtalanító gondolat, még ha jelenleg fikció is az egész.
- Tudom, hogy túl aggódós vagyok, de nem tudok leszokni róla. - mosolyodok el kínomban - Főleg régebben, néha még érted is szoktam aggódni, pedig tudom, hogy ha valaki hát te tudsz vigyázni magadra. Ez teljesen önkéntelen nálam, nem tehetek róla. - jövök egy kicsit zavarba, miközben fülem hegyéig elpirulok. Nem azért, mert illetlen gondolataim lennének, hanem mert az ember nem áll neki aggódni valakiért, aki a világ bármely pontján megállna a lábán. Tiszta zizi vagyok, szörnyen túltolom a tyúkanyóságot ilyenkor. Inkább csak lelkesen glettelek tovább, addig se beszélek hülyeségeket.
- Szerencsés vagy, hogy a szüleid ennyi mindenre meg tudtak tanítani. Nekem arra is magamtól kellett rájönnöm, hogy hogyan működik a csavarhúzó. - vigyorgok már szélesen, és esküszöm nem hazudtam egy kicsit sem. Jól esik, hogy megdicsért, az ilyesmi mindig jól esik az embernek. Talán tényleg nem reménytelenül ronda a fal ott ahol én maszatolgattam, de azért legközelebb se nyúlnék hozzá egyedül. Azt se tudom milyen anyagot kell ehhez venni.
- Ugyan már! Szerintem abban a nagy házban simán elfutkos egész nap. Emiatt igazán ne érezd magad rosszul. De ha gondolod nyárra oda küldöm Zoet minden reggel, és pesztrálja neked Reddiet, így egyikük sem unatkozna egész nap. - ajánlom fel, hiszen az nem titok, hogy a lányom odáig van a kutyájáért. Valahányszor találkoznak, el se lehetne vonszolni a tappancsostól, szerintem egész jól kijönnek egymással. Nem utolsó sorban a kisasszonnyal is madarat lehetne fogatni, ha a szünidő egy részét egy kutyussal tölthetné.
- Ha előbb tudom, hogy ilyen izgatottan szokott várni, még több falatkát viszek neki. Legközelebb csinálsz róla képet? Biztos aranyos! - bevallom az első alkalommal a kisállat boltból telefonáltam neki, hogy mégis milyet vihetek Reddie-nek. Hatalmas a választék, és nem igazán tudtam, hogy mit szabad ennie vagy mit szeret. Szerencsére találtunk olyat, amiért még pacsit is hajlandó volt adni nekem.
- Tudom, valamiért nem hagyod, hogy a pimasz ujjaimmal a hajadban matassak. - vonom fel játékosan a szemöldököm. Meglep, hogy ennyire nagyon kényelmetlenül érezte nálam magát, elvégre senki nem eszik embert, a csajok meg órákig olvadoztak, és áradoztak, hogy kinek mennyire tetszett. - Szó sem volt sutyorgásról, kérlek. Hangos csiripelés volt, egymásra licitálás és ha esetleg kedveled a barnákat, szerintem Tammy személyében szereztél egy rajongót is. - bár szélesen mosolygok, ez úgy igaz ahogy mondom. Felhatalmazásom lenne rá, hogy megadjam a számát Alnek, de nem tettem mostanáig. Valahogy nem tűnik jó ötletnek, hogy randit szervezzek nekik. Persze ha Al kéri, szívesen összekötöm őket.
Megáll a kezem a glettelés közben, amikor ilyen őszintén beszél a szüleiről meg az elengedésről, és csak érdeklődve hallgatom. Sokáig hallgatok, keresem a szavakat amiket masszív hüppögés nélkül tudnék kimondani.
- Köszönöm. Tényleg, ez sokat jelent nekem, hogy így gondolod. - egészen meghatódok a szavaitól, pedig biztos vagyok benne, hogy nem hízelgésnek szánta és nem is azért mondta, hogy megríkasson. Inkább csak a fülem mögé tűröm a hajam, és vissza ragasztom a mosolyt az arcomra - Néha elbizonytalanodok, hogy mindent jól csinálok-e, vagy totális csődtömeg vagyok, és… eddig még senki sem mondta, hogy nem csesztem el a dolgokat. - a szüleim messze élnek, Texas nem a szomszédban van, így tőlük nem várhatok segítséget. Lehet, hogy butaság volt ide költözni egy kisgyerekkel, de ha nem teszem, valószínűleg még mindig a szüleim házában élnénk egy szobában Zoeval és az anyukám mindenbe beleszólna. Így legalább a magam hibáiból tanulhatok, még ha nehezebb is az út. Sokat jelent viszont, ha valaki elismeri az ember erőfeszítéseit.
- Tudod miről álmodtam mindig? Csak úgy rábökni a térképre, és elindulni. - vallom be széles mosollyal az arcomon. Oké, nem biztos, hogy szingapúrba akarok menni, valami skandináv ország jobban tetszene, de azon belül tényleg véletlenszerű lenne a választás. - Te csináltál már ilyesmit? - fogalmam sincs, hogy mennyire spontán, megtenné-e, hogy felül az első repülőre és kiköt valahol?
Hála égnek, hogy megszomjazott! Én már vattapamacsokat köpködök. Elindulok ki a szobából, a dobozokból álló ösvényen keresztül a konyháig. A kis lakás átka, hogy ha kipakolod az egyik szobát, minden más tele lesz a holmikkal. A mosogatónál megmosom a kezem, mielőtt bármit is megfognék a konyhában.
- A neten olvastam a recepteket. Kíváncsi vagyok, hogy ízleni fog-e valamelyik, szerintem egész jól sikerültek. - nyitom is a hűtő ajtaját, hogy elővegyem a két kancsót, amikben a limonádék illatoznak.
- Ebben mindenféle citrusok vannak, citrom, narancs, lime, klementin, és egy kis darab gyömbér, a másikban meg van lime és gránátalma. Melyikből kérsz? - előveszek két poharat is, és töltök mindkettőnknek abból, amit választott. Tartalmasabb mint a sima víz, és őszintén szólva most egy kicsit jobban is esik. Pedig olyan nagyon nem melegedtem ki a munkában. Az első néhány korty után a pultnak támaszkodok, és az órámra pillantok. Még csak ennyi az idő?
- Hű! Milliószor jobban állunk mint gondoltam! Nahát! Te tényleg profi vagy!- csodálkozok el egy kicsit, hiszen tényleg azt hittem lassabban megy majd a munka. - Ha ilyen jól haladunk, nem csak szendvics lesz a vacsi, hanem talán még össze is tudok ütni valami finomságot. - persze azért erre kicsi az esély, hiszen bármi közbe jöhet, akadhat még nehézség a festés során. De reméljük a legjobbakat, hátha lesz lehetőségünk egy kicsit lazítani is. Kellemetlenül érezném magam, ha csak dolgozni jönne át, hiszen nem akarom, hogy úgy érezze kihasználom vagy ilyesmi. Meg amúgy is, az idejét se tudom mióta nem ittam meg egy pohár bort teljes nyugalomban. Mert ugye, amikor a bárban benyakaltam egy üveggel, az nem épp jókedvemből történt, hanem éppen Luke miatt keseregtem. Nem is értem, hogy miért egyedül mentem el iszogatni, miért nem hívtam fel őt? Ökör iszik magában...
- Azért remélem tudod, hogy ha neked kellene segítség, te is felhívhatnál igazán. Oké, én barkácsolni nem tudok, de ha a tavaszi nagytakarításnál úgy éreznéd túl sok az ablak… - nyilván nem mindenki ilyen önállótlan mint én. Al például valószínűleg sokkal jobban megoldja a mindennapokat, de én már csak ilyen szétszórt vagyok, ezzel együtt kell elfogadni, hiszen változni nagy eséllyel nem fogok már.

Csak egy képet vágok reakcióként, amiben benne van az, hogy köszi és értem ám én is a viccet.
Nehezen jövök zavarba, mégis, valahogy elképzelni magam indiánnak, az úgy eléggé nehéz, szőke hajjal, nagyon világos bőrrel.
- Pedig már kezdtem örülni, hogy négy lábam lesz - mosolygok.
- Meghívni? - Nézek rá meglepetten. - Miért kéne várnod másokra? Ha el akarsz menni, keress egy mulatságot és menj el - sosem értettem ezt a meghívásos dolgot. Lehet, valamilyen női jellemvonás lehet. Amire akarok, elmegyek, nem várom, hogy meghívjanak. Lehet, náluk ez másképp működik. Mint a mosdós dolog.
- Nem azért mondtam, hogy igazam legyen - mosolygok. - Nekem nem jött be, így nem is igazán néztem tovább a sorozatot. - Nem vagyok történész, s nem is él bennem az a hamis képzet, hogy hárfát pengető angyalok voltunk. Hiszek annak, amit látok, vagy amit megtapasztalok. És szükségben volt igazán összefogás.
- Olyan... lüke? - Mert Reddie az, szerintem teljesen extrémen viselkedik, nagyon is jó értelemben. Energiabomba, kedvesség.
Hogy megtanulta a leckét, csak mosolyogva csóválom a fejem. Én sem voltam ám különb, nekem is megvoltak a magam vezérhangyái, hogy márpedig akkor is egyedül és csakazértis. Voltak következményei, amit mai és későbbi fejjel is tudtam, hogy hát ezt másképp is meg lehetett volna oldani.
- Megbeszéltük. Annyira, hogy elköltözött - vigyorgok. Nem voltunk kedvesek vele, miután azért sem engedett belőle, sőt! A válasz az új beszélgetésre az volt, hogy nehogy már más mondja meg neki, hogyan éljen. A kézhez kapott feljelentés és bírság után egy hét múlva már elköltözött.
Nekem nem ment megszokni, így bólintok arra, hogy megérti. Nem vágyom vissza, inkább felújítottam a szüleim házát.
- Az még odébb, de már a kertek alatt kullog - még javában tél vége felé közeledünk, de az időjárás szeret tréfálkozni. - Még nyitva van pár napig a jégpálya - teszem hozzá.
Hogy aggódos, nem tudok mit felelni rá. Ha megtiltanák neki, akkor is aggódna. Hogy értem is aggódott, meglep, csak futólag suhan át az arcomon. Nem tudom, nem vagyok egy aggódós típus, hiszen mindenki a saját dolgaiért felelős, így, ha valami történik vele, azt saját döntése okán tette, mert helyesnek tartotta. Van, hogy ez nem jön be, van ilyen, s velem is megesett már, számtalanszor.
- De tudod, és ez a lényeges - hogy egyedül, az szerintem még elszántabbá teszi az embert. - Nem mindenki hajlandó magától megtanulni dolgokat.
- Reggel? - elmosolyodom. - Nyáron szerintem a másik oldalára fordul, nem Reddiet akarja pesztrálni. De átjöhet, Reddie elrohangászik vele. Te is nyugodtan.
- Isten ments! - nevetem el magam. - Dagadt Reddie lesz, csak legurulni tud majd a lépcsőn. Annak is bőven örül, amit viszel neki. Szerintem neked jobban örül, mint a falatkáknak.
- Fogok - ígérem meg. Inkább videót, ahogy toporog, az ajtó felé fordulva és tiszta izgatott a várakozásban.
- Akkor végem van - mosolyodom el ismét, ezúttal kissé kínosan zavartsággal. Nem szeretem, ha áradoznak rólam, s ezért sem mentem utána, közben pont levették a gipszet is, így megoldottam. Tammy? Nem tudom, ki volt Tammy, csak tippelni tudok, hogy az a barnahajú, aki zavartan takargatta a mosolyát.
Megáll és én meg csak imádkozom, hogy ne merüljünk bele nagyon ebbe az elengedés témába. Elmondom, amit gondolok és amin átmentem ezzel kapcsolatban, de már kérdezték meg, hogy szerettem-e egyáltalán a szüleimet. Pedig szerintem, amit a leginkább tehetünk ilyenkor, hogy aki elmegy, azt elengedjük. Ez jelzi igazán azt, hogy szerettük.
De aztán megkönnyebbülten elmosolyodom, mikor végül arra reagál, amit vele kapcsolatban mondtam. Mert igazak, s ugyanezt éreztem én is, mikor végül megértettem: a lehető legjobbat nyújtottam nekik, amit csak adni tudok. Bólintok és úgy pillantok rá egy mosoly kíséretében. Ezekhez nem kellenek további szavak, így gondolom, s látom. A lánya bizalmas felé, ezt a vak is látja.
- Nahát. Rossz a memóriád? Mondtam már neked párszor. Ezt is el fogod felejteni? - Ingatom a fejem játékosan, hogy még senki sem mondta ezt neki. Pedig hányszor mondtam neki!
- Jó elgondolás - a térképbökdösve utazás jó ötlet. - Ó, nem. Megtette helyettem a katonaság.
Ezért is volt jó mindig hazajönni. Egy biztos pont, ami nem tűnik el.
Először nem értem, milyen receptekre gondol. Főzött? Sütött? De most... iszunk. Inkább még nem mondok semmit.
Aztán, amikor előveszi a hűtőből a kész limonádét, ami nem egy szimpla limondé, megértem.
- Haladjunk sorjában. Most kérek az elsőből. - megkapom a limonádémat, előbb megszagolom. - Köszönöm! - majd felét felhajtom. Nem vagyok annyira szomjas, rajta viszont jól látom, hogy az. Jó volt hallgatni a régi megfigyelésemre.
- Mmm, ez nagyon jó - - limonádénál a savanyúbb ízt kedvelem, mint a cukrosat és ez tökéletes.
- Nem csak az én érdemem - emelem felé a limonádés poharat, koccintásra. - Nyugtával dicsérd a napot. - Bármi közbejöhet, amire nem számoltunk.
- Azért, mert segítek, nem azt jelenti, hogy azért teszem, mert elvárom, hogy kötelességed viszont segíteni. Ez nem erről szól - Ezt sem értem az emberekben. Persze, én is felajánlom a segítségemet, s tudom, ha szükség lesz rá, akkor majd kérnek. Ez így működik.

Al & Anita

 “You can’t stay in your corner of the Forest waiting for others to come to you. You have to go to them sometimes.” - Winnie the Pooh

- Már legalább értem, hogy te miért jutsz el ide-oda, én meg miért ücsörgök itthon a gyerekkel. Maximum olyat tudok mesélni, hogy a szülői munkaközösségben mekkora party volt múlt hónapban! - kuncogok a felvetésére. Az egy dolog, hogy kereshetnék is valami mulatságot magamnak, de egyedül tényleg nincs kedvem kóborolni a sok idegen közt. Nem vagyok jó ismerkedésből, meg hát már tini se vagyok, hogy olyan könnyen feltaláljam magam bárhol. Öregszem…
- Tudom. De miért van az, hogy te nem azért mondod, hogy igazad legyen, mégis mindig az van? - bosszankodva, mégis mosolyogva csóválom a fejem. Ő is az egyik ékes bizonyítéka annak, hogy miért sajnálom, hogy nem tanultam tovább, hanem kétkezi munkával keresem a kenyerem. Persze próbálok tájékozódni, újságot, híreket olvasni meg minden, de az sokszor nem elég. Kellene az a háttér, ami a hozzá hasonló okos, viszonylag művelt embereknek megvan. Nem szeretem magam butának érezni, de lassanként csak megszokom, hogy tipikus szőke nő módjára néha evidenciákra is rácsodálkozok. Mentségemre legyen mondva, legalább azt megjegyzem, amit már elmondtak, kétszer ugyanabba a gödörbe nem lépek bele.
- Na de kérlek, azt mondani rá, hogy lüke? - nevetek a felvetésén - Szerintem csak izgága és játékos. Biztos van az a kutya, aki sosem lesz igazán érett és felnőtt, lelkében magmarad kiskölyöknek. Talán Reddie is ilyen. De ő így aranyos, ha nem tappancsolna mindig a nadrágomra amint meglát, szerintem csalódott lennék. - bevallom magam is szeretem az állatokat, a kutyákat meg főleg, de lakásban nem igazán szeretném tartani. Túl azon, hogy ez a hely maximum egy tacskónak lenne elegendő (azt meg azért jó szívvel mégse nevezném kutyának), rengeteget kell vele foglalkozni. Ami meg nem kifejezetten az én egy szem gyermekem erénye, tekintve, hogy pont most kezdett el kimaradozni. Kétlem, hogy majd egy kutyus kedvéért otthon maradna és foglalkozna vele, így esélyesen a tappancsos is az én nyakamba szakadna. Amihez meg őszintén nem sok energiám van.
Csak meglepetten szalad fel a szemöldököm, amikor azt mondja, hogy a szomszéddal annyira elfajult a helyzet, hogy végül elköltözött. Azért ez ritkaság, mármint… az embereknek jobban kellene hajlani a kompromisszumra, kiváltképp ha ő az új lakó, és ennél fogva neki kéne alkalmazkodni. Furcsa, hogy vannak emberek akik annyira öntörvényűek, hogy inkább szedik a sátorfájukat, pedig Al igazán jó környéken lakik, én aztán biztosan nem adnék fel egy ilyen lehetőséget egy apróság miatt.
- Igaz. Elég hűvös van még hozzá… kinézzünk egy napot, és menjünk el korizni? - kérdezem teljesen természetesen, miközben szorgalmasan jár a kezem, igyekszem szépen glettelni a falat. Tudom, hogy Al nem az a fajta, aki csak úgy vissza mondaná a dolgokat, tehát ha találunk egy időpontot ami mindenkinek jó, akkor már mehetünk is a jégre.
Tudom, hogy az aggódásommal néha átlépek egy határt, amit a legkevésbé sem lenne szabad. Mármint, nem kérhetek se nem kötelezhetek rá senkit (a lányomat kivéve), hogy igyekezzen vigyázni a seggére, és lehetőség szerint tájékoztasson, ha esetleg bármi baja esne. Nem kellene az egész világ gondjait a vállamra venni, de ez van, ilyen típus vagyok. Van, amiről nem tudok leszokni.
- Szerintem ez helyzet kérdése is. Van, amikor muszáj megtanulni, nincs mese. - vonok vállat, miközben egy újabb adag glettet mázolok szét az aprócska hibán. - Például egyszer pont karácsony előtt romlott el a konyhában a csap. Csepegett, hogy majdnem szétáztatta a konyhaszekrényt, és olyankor aztán pláne nehéz lenne szerelőt találni. Szóval megoldottam én magam, kicseréltem a csapot, és azóta remekül szuperál. A YouTube a barátom. - teszem még hozzá viccesen, mert tény, hogy nem teljesen egyedül ment a dolog, vagy tucatnyi videót néztem meg mielőtt hozzá mertem volna fogni a dologhoz. Szükség törvényt bont, viszont azóta nem esek kétségbe ha gubanc lenne a vizesblokkok környékén.
- Viccelsz? Ha egész nap aludna, hajnalig csiripelne nekem, ne tudd meg az milyen pokoli! Ha kell magam viszem át hozzád! - nevetek fel röviden. Minden nyáron eljátszuk ezt két hétig, hogy a kisasszony szundikál délután kettőig, én hazaesek a munkából, és csak csacsog és csacsog, fel van pörögve, aztán hajnalig nyomodja a telefonját vagy néz valami bugyuta videókat a neten. Amiket aztán másnap lelkesen elmesélne nekem, és ez így megy körbe-körbe. Nincs az az isten, hogy hagyjam neki megint, hogy ez legyen a nyári program! Akkor inkább menjen és őrizze az ebet!
- Én is mindig örülök neki. - bólogatok, és vettem az adást, nincs plusz adag falatka, elég neki az is amit vinni szoktunk. - Kicsit olyan mindig, mint aki nem tudja, hogy hová is legyen a boldogságtól. És amikor hempereg Zoe meg köztem! Meg kell zabálni! - rettentő helyes kis tappancsos, ezt sosem mulasztom el szóvá tenni. Talán ha Reddie nem lenne, könnyebb lenne nemet mondanom az állattartásra, mert ő tényleg az a fajta kutya, aki miatt az embernek kedve szottyan belevágni nagykanállal a kalandba.
- Ugyan! Sejtettem, hogy nem az eseted, szóval véletlenül se szabadítom a nyakadba. Ő amúgy is elég hebrencs típus, nem passzolna hozzád. - nyugtatom meg egy kicsit, mert én se vagyok teljesen defektes, az egy szem normális pasi barátomat eszemben sincs elüldözni egy kolléganő rajongása miatt. Még akkor sem, ha a lány rendszeresem faggatózik, hogy hogy van az a jóképű európai barátom. Inkább mindig finoman leszerelem.
Ami nem viszket, azt nem vakarom, akkor sem ha másé. Szakmai ártalom, hogy sok emberrel beszélgetek, és pontosan tudom, hogy mikor akarnak elengedni egy témát. Másnak talán furcsa lehet, hogy Al mennyire jól kezeli a szülei eltávozását, de szerintem nincs ebben semmi meglepő. Ezeket a dolgokat mindenki úgy éli meg, ahogy számára a legjobb, és ha ő nem akar róla beszélni… én nem fogom erőltetni, hiszen szemlátomást jól van, nincs rá kimondottan szüksége.
- Ebben a korban már bizony megtréfálhat a memória. - öltöm ki a nyelvem viccesen. Tudom, hogy mondta már, de most először hallottam meg úgy igazán. Ha az ember magára van utalva, jól tud esni minden őszinte kritika, pláne ha pozitív.
- Az igaz. Mindig elfelejtem, hogy mennyivel több helyen fordultál már meg mint én. - bólintok, hiszen nehéz megszoknom, hogy ő ennyire nagyon világot látott figura. Még ha nem is éppen vakációzni ment.
Olyan nagyon nem vagyok konyhatündér, így ritkán szoktam kísérletezni. Előszeretettel követek recepteket, amiket más már kipróbált és agyon dicsért. Így van ez a limonádékkal is, mert még ha nem is egy bonyolult valami, honnan is tudhatnám, hogy mik a megfelelő arányok, hogy tényleg finom legyen?
- Egészségedre! Remélem nem lett ihatatlan. - töltök két pohárba, majd elégedetten ízlelgetem. Nem is rossz! És nem csak azért esik jól, mert már szomjas voltam, hanem mert tényleg valami más, mint a szokásos víz-citrom-cukor szentháromság. Ezekben például egyáltalán nincs is cukor.
- Kösz! Ha gondolod leírom neked, hogy mik vannak benne. - ajánlom fel, hiszen mondjuk egy nyári kerti sütögetéskor is teljesen jó választás tud lenni. Főleg ha az ember nem akar alkoholt fogyasztani már fényes délelőtt.
- Azért nagyrészt rajtad múlott, egyedül sosem jövök rá, sőt nem is gondoltam volna, hogy ezeket az icipici hibákat is ki kell javítani a falon. - fényezem tovább az egóját, cseppet sem túlozva. Mert ezek puszta tények, egyedül még ötször ennyi idő alatt se lenne szép az eredmény.
- Tudom, tudom, hogy nem azért segítesz. Csak olyan jó lenne, ha néha viszonozhatnám a dolgot… - elgondolkodva mosolyodok el, miközben viccesen emelem meg a szemöldököm - Ha mondjuk néha úgy hívnál fel, hogy “Anita! Szükségem lenne a segítségedre, mert már harmadszor égetem el a csirkét”. Vagy ilyesmi. - persze tudom, hogy ő aztán pláne az a típus, aki a jég hátán is megél, és ha arra várok, hogy ő szoruljon pont az én segítségemre, akkor szépen meg is őszülhetek egy sarokban. A magam módján próbálom viszonozni a kedvességét, sütit viszek, amikor átmegyünk hozzá, vagy például volt néhány nap mikor Reddiet nem tudta kire bízni, akkor mi vigyáztunk rá. Apróságok ezek, de számomra fontosak. Meg is magyarázom neki, hogy miért: - Ha mindig csak én kérek tőled szívességet, akkor egy idő után úgy érezném magam mint egy életképtelen púp a hátadon, az meg kinek hiányzik? És amúgy is, azt hiszem Zoe mellett te vagy a másik ember, akivel bármikor szívesen töltök egy kis időt. Nekem se lenne fáradtság, ahogy neked sem az. - még mindig mosolygok, majd jóízűen kortyolgatom a limonádémat. Ennyi pihenésre már szükségem volt, mert bár azt megszoktam, hogy egész nap talpon vagyok, de a karjaim másfajta munkához szoktak.

Derülten nevetek a válaszon és inkább kerülöm a témát legközelebb. Utazhatna ő is, megtehetné, ám ha ezt választotta, akkor így döntött. Hogy ez éppen neki keserűséget okoz, arról szintén nem tehetek, de nem is akarom felhozni majd témának, mert minek.
Újfent összemér minket és magát alacsonyabbra helyezi. Pedig már kezdtem örülni, hogy abbahagyja, felhagy vele. Rengetegszer mondtam és bizonygattam neki, hogy ne mérje már másokhoz magát, ő úgy jó, ahogy van, ha meg úgy érzi, tegyen érte. Így most inkább egy halvány mosollyal válaszolok. Ha butának gondolja magát, bizonygathatom én akárhogy, csak még inkább ráerősít. Inkább hagyom elúszni ezt a kampót is.
- Mert nekem az a lüke, amit éppen leírtál - mosolyodom el. Reddieről rengeteg fotót tudnék készíteni, kész tablógyűjteményem lenne. Inkább élvezem a vele együtt eltöltött időt. - Azt ki nem hagyná. A helyből felugrást sem. - Szeretem, hozzám nőtt, s szerintem ő is elvan velem.
- Jövő héten csak egy szabad napom lesz, és ha csak nem magad akarod lefektetni holnap egyedül a padlót, akkor padlófektetés lesz - tekintek rá. Egy napig száradnia kell a falnak, mire hozzá lehet kezdeni a padlónak, különben feleslegesen festettünk.
- Nos, ez az, ez a lényeges - mára már sok minden segítség megvan a youtubeon, hogy egyedül is meg lehessen oldani. Vannak, akiknek nincs lehetőségük eltanulni másoktól. Így is meg lehet tanulni.
- Ó, nem-nem. Nem válok családi háború központi terévé. Ha ő maga akar jönni, jön. Ha ezen vitatkoztok, akkor inkább elsétálgatok Reddievel én - egyenes és őszinte vagyok. És nem akarom őket összeugrasztani magamon. Ha vita van, úgyis talál mindenki gyújtópontot. Az meg pont én, nem akarok lenni.
- Mert nagyon szeret benneteket. Játszani meg nagyon. - már messziről felismeri őket, s meghallja, beazonosítja őket és nyargal eléjük.
A zavarom kezd múlni, így csak mosolygok Tammyval kapcsolatban. Nem akarok senkit sem megbántani és már nem tudom, ki az a Tammy.
- Kaptam már erre a memória gondra egy nagyon jó tanácsot: vegyem fel, és játszam le minden nap. Mire visszakérdeztem, hogy és mi van akkor, ha azt felejtem el, hogy le is játszam?
Valahogy megint sikerült az utazás felé terelődni, még ha kicsit másként is. Mivel nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, ezért csak bólintok.
- Jöhet a recept! - Szívesen kipróbálom, hátha másnak is ízlik. Még ha talán nem is lesz olyan ízű, lehet, egy más valami sül ki belőle.
- Én sem magamtól tudom, nekem is úgy tanították meg. Ez így szokott menni - nem az én érdemem, akkor meg nem teszek úgy, hogy az lenne.
Leteszem a poharat.
- Tudom, hogy viszonozni szeretnéd. És nagyon jól esik, amit mondasz. Segítség nélkül is jó veled lenni. De megfordult valaha benned, hogy van olyan is, valaki nem kér cserébe semmit? Mert ez neki így természetes? Miért vagy azért frusztált, mert valaki csak jön és segít? Fogadd el. És kész. Ennyi. Ha szükségem volt a segítségedre, eddig sem haboztam kérni. - nekem a világ sosem az adok-kapokon van. Nem mindig tudom viszonozni annak, akitől kaptam, sőt, éppúgy felháborodik, mint én, hiszen ezzel az önzetlenségét vették semmibe. Majd megadom másnak, mint ahogy van, ő sem tudta annak viszonozni, akitől kapta. Ez egy olyan kelletlen szokás, amitől borsódzik a hátam. Ha kell segítség, adok, ha nekem van szükségem rá, kérek.
- Ha még egyszer felhozod ezt, többet nem jövök segíteni - ezzel lezártnak tekintem ezt a témát, mert már megint ezzel magát kisebbíti és a másik alá helyezi. Méltó rá és kész.
- A színezettet festéket akarod tuningolni? Merre vannak a dobozok? - Érdeklődöm. Hiszen haladni is szükséges. - A plafont fehérre akarod? hogyan legyen? - Tekintek rá várakozva.

Al & Anita

 “You can’t stay in your corner of the Forest waiting for others to come to you. You have to go to them sometimes.” - Winnie the Pooh

Vannak, akik örök elégedetlenkedők, ilyen vagyok én is. Leginkább magammal szemben jellemző ez, másokkal szemben nincsenek irracionális elvárásaim. Mindig is én voltam önmagam legnagyobb kritikusa, talán ez az, ami hajt előre az életben. Valószínűleg Al is egyfajta kishitűségnek, vagy pesszimizmusnak tartja a dolgot, pedig nem erről van szó, egyszerűen csak… legyen bármilyen is a helyzet, én mindig azt érzem, hogy lehetne jobb is. Így lettem összerakva.
- Én is szeretem, hogy ilyen. - summázom Reddie-ről szóló gondolataimat. Tényleg az a fajta kis kajla eb, aki miatt az ember elgondolkodik rajta, hogy érdemes lenne esetleg belevágni a kutya tartásba. Lüke vagy se, tényleg marha cuki.
- Hm… Azt hiszem meg tudnám csinálni, ha nagyon akarom. - pillantok a padlóra elgondolkodva, de aztán inkább elvetem az ötletet - De közel se lenne olyan szép, mint ha segítenél, ha ráérsz valamikor.- mosolyodok el, mert ez így igaz. - Szóval, korizás kilőve, marad a padló lerakás? - kérdezem érdeklődve, hogy azt a bizonyos egy szabadnapját velem szeretné-e tölteni, vagy inkább pihenne, kikapcsolódna? Azt is megérteném, nekem például néha kifejezetten ember undorom van. De tényleg!
- Ennyire szigorúnak tartasz, hogy ebből családi háborút csapnék? - buggyan ki belőlem egy jóízű nevetés, majd megrázom a fejem - Zoe általában be szokta látni, hogy mikor kell hallgatnia rám. Az elmúlt években tényleg bagoly üzemmódban nyomta végig a nyarat, és az egyikünknek sem volt jó. Szóval, nem gondolom, hogy komolyabb sértődés lenne, főleg, ha a “gyere be velem a szalonba” helyett játszhatna Reddievel. Amennyire szereti a kutyádat, szerintem önerőből kipattanna az ágyból! Persze ha nem szeretnéd, akkor majd jön velem, vagy megy hosszabb időre a szüleimhez Texasba. Úgyis szeret velük lenni. - zárom a témát mosolyogva, mert nincs hová ragozni. A kis nagylányom is olyan típus, hogy szeret segíteni, főként ha olyan dologról lenne szó, amit szívesen is csinálna. Még engem is képes volt rávenni, hogy járjunk el önkénteskedni állatmenhelyekre (“ha már saját állatom nem lehet anyu!”).
- Arról nem is beszélve, hogy ha mindent felveszel aztán mindent visszahallgatsz, 48 órás napok kellenének. - világítok rá vigyorogva a rendszer egyik gyenge pontjára, hiszen rengeteg (fölösleges) időbe telne, még akkor is ha csak viccnek szánta. Tisztában vagyok vele, hogy ahogy nekem nincs szükségem memória felturbózó készítményekre, úgy neki sincs. Azért ahhoz még fiatalok vagyunk!
- Akkor leírom neked. - bólintok a recepttel kapcsolatban, miközben élvezettel iszogatom a magam limonádéját. Tetszik a fanyar íze, jó, hogy nem olyan cukormázas mint a többi. Valahogy jobban is esik!
Elgondolkodva hallgatom a szavait, majd felé nyúlok, hogy a vállára simítsam a tenyerem. Vannak dolgok amikhez már barátok közt is kell a kontaktus, persze ha ellenére lenne, akkor nem fogdosom.
- Tudod az emberek többsége egyáltalán nem így működik, a világban inkább a "valamit valamiért" elve működik. Te más vagy és én is más vagyok, talán éppen ezért is működik ilyen jól ez a barátság, csak ezt hajlamos vagyok elfelejteni. - elengedem, mert nem akarom ezzel a kissé bizalmas érintéssel kellemetlen helyzetbe hozni, majd a tarkómat dörzsölöm meg kissé elgondolkodva - Rendben, többet nem hozom fel a dolgot. Csak megköszönöm. De azt nem ígérem, hogy Zoe nem akarja majd meghálálni… valószínűleg újabb Zoe Cooper képpel bővülhet a gyűjteményed, ahogy ismerem. - mosolyodok el halványan. Mert természetesen el fogom neki mondani, hogy nem egyedül csinosítottam ki a szobáját, hanem a kedvenc majdnem nagybácsija segített benne. Ahogy őt ismerem, azonnal felhívja majd telefonon, hogy megköszönje a segítséget.
- A plafon az fehér, igen. - nézek a festékes dobozokra elgondolkodva, majd újra az üres szoba felé - Azt hiszem nem kell erősíteni a színeken, és igazából kettő-kettő fal elég is lesz belőlük, a dekorációt meg majd úgyis Zoe kitalálja. Szeretnék erre neki is teret biztosítani. - magyarázom mosolyogva. Amúgy is kreatív, bizonyára örömét leli majd a csinosítgatásban.
- Fogjam az ecsetet? Melyik részét mered rábízni egy amatőrre? - kérdezem, miközben vissza sétálok az üres szobába, és a falakat fürkészem. - Milyen simák! Hm! …. Szerintem az a kettő lehetne a világosabb, neked mi erről a véleményed? - fordulok felé ismét. Nyilván nem ő fog ebben a szobában aludni, de több szem többet lát. Ha valami hiba lenne a tervemben, remélem szólni fog róla.

Elnevetem magam.
- De azért az érdekes jelenet volt, amikor lenyúlta és mentél volna, erre felkapta a cipőd fél párját és kiszaladt vele a kertbe - már nem rág cipőket. Egy időben szokása volt de csak és kizárólag az enyémeket rágta meg. Míg el nem zártam egy zárható szekrénybe az összes cipőmet.
Csendben és várakozó arccal várakozok tovább az elgondolkodó válasza után, ahogy mereng a padló felé. Nekem bárhogy jó, legfeljebb megmutatom  neki, hogyan kezdhet neki. Aztán én is szépen én is itt maradok, mert ha már nekikezdtem, akkor végig is csinálom.
- Megbeszéltük! - Tartom a tenyerem, csapjon bele. Inkább segítek a padlóban, tudom, milyen rossz érzés tud lenni, mikor időt és anyagiakat öl az ember a munkába és nem stimmel a munka a végén, csak mert elég egy apró akármi és nem jön össze. Az meg, hogy az egyetlen szabad napom, nem zavar. Kellemes a vele eltöltött idő, ha nem így lenne, nem keresném a társaságát.
Szélesen elmosolyodok a nevetése láttán és hallatán.
- Nos, ha Zoe úgy dönt, hogy Reddie megéri a reggeli sétáltatást, nem csak Reddie látja szívesen reggelente.
Már ha otthon leszek, akkor majd a szokásom szerint a szokásos helyre teszem a kulcsot. Reddie szerencsére semmit sem rág szét, de azért jobban szeretem, ha van vele úgy valaki, hogy nincs bezárva a házba. Az egyik legnagyobb rémképem, hogy valami történik és ő benn reked a házban és nem tud kimenekülni.
- Zoe szereti a nagyszüleit - bólintok. Mesélt nekem is róla s hívott is már meg, de ezt nem említettem még Anitának. Úgy vélem, vannak dolgok, amiknél tovább nem illik menni. Ha esetleg feljönnek és úgy döntenek, eljönnek együtt hozzám, annak örülök, ám tolakodni nem fogok. Megvan a saját életük és kapcsolatuk egymással.
- Arról nem is beszélve, ha elfelejted csak egyszer megnyomni a felvétel gombot. Aztán meg a felvevőt felejted el, hova is tetted - vannak ám fokozatok! Emlékszem otthon, a szomszéd telken élő néni a végén annyira elveszítette az időérzékét, hogy mikor elmentünk meglátogatni a nagyiékat, és akkor voltam úgy... huszonöt talán, megkérdezte, milyen a suli. Eltelt egy kis idő, mire megértettem, neki ott állt meg valahol az emléke a "jelenről", hogy középiskolába megyek. Erősen kellett koncentrálnom, nem azért, hogy ne nevessek, hanem hogy emlékezzek arra, melyik évet is írtunk és mi történt akkor valójában. Nem akartam összezavarni.
- Azt köszönöm - még akkor is, ha olyan finom úgysem lesz, mint amilyet ő készít. Van, amihez nincs érzékem. Akkor már inkább steak vagy akármilyen grillezett étel.
Először értetlen csendben figyelem, ahogy keze felém nyúl. Nem érzekelek dühöt vagy támadási szándékot így türelmesen megvárom, végül mit tesz. Nem mozdulok, míg megérint, reflex, inkább a szavaira figyelek, odaadón koncentrálva.
- A másképp gondolkodás képes erősíteni a másikat - bólintok. Az, hogy az emberek egyáltalán nem úgy működnek, mint amilyen én vagyok és amibe neveltek a szüleim, azt itt tapasztaltam meg. Erős sokk volt, akartam igazodni, végül megértettem, hogy az nem én vagyok, akit látni akarnak. Vagy elfogadnak így, vagy köszönöm szépen, s ennyi volt a közösen eltöltött idő.
- Nagyon szívesen - felelem komolyan, majd elmosolyodom. - Feltételezem, fog. De nem tehetek róla, nagyon szépen fest, mindig elfér még egy Zoe kép a falamon - és ez így is van. Eddig az összes kép, amit kaptam tőle, tökéletesen passzolt, ahová gondolta. Kétségem sincs a felől, hogy nagyszerű művész lesz belőle, vagyis számomra már az.
- Fehér, oké. E felől kétségem sincs - mosolygok, s várom majd a fotókat, miket alkotott rájuk.
A plafonra nézek a kérdésre.
- Bizony, hogy fogd - bólintok. - Mégpedig úgy, hogy a plafon és a fal közötti fehér csíkot azt te meghúzod, én pedig befestem a plafon többi részét - aprólékos, finom munka, amit lehet, az én medve mancsom annyira nem tud majd tartani. Pontos lövések ide vagy oda, a hajszálpontos manőverekkel együtt.
Létra sem kell, a teleszkópos nyél megoldja, így a létrát át tudom adni a festéshez Anitának.
- Kérdés, hogy süt be a nap, s milyen intenztással. A világosabb szín több fényt tud visszaverni a szobába, ha csak azt az oldalt süti. A Nap pedig... - mutatok a megfelelő helyre, avagy helyekre, a tájékozódásom még vakon is tökéletes, legalábbis az égtájakat tekintve, így a napfény beesési pontját illetően is. - ide jut el. - Várakozón nézek rá, miként dönt. Ennyire nem ismerem Zoé ízlését és jelenlegi lelkiállapotát. Az is lehet, hogy most a sötétségnek jobban örül.

Al & Anita

 “You can’t stay in your corner of the Forest waiting for others to come to you. You have to go to them sometimes.” - Winnie the Pooh

Belőlem is akaratlanul kibukik a nevetés. Egyáltalán nem haragudtam Reddie-re, amikor elszaladt a cipőmmel, sőt azért sem, mert gyakorlatilag teljesen tönkre is ment a puha kis vászon cipő a rágcsálástól.
- Legalább elmondhatom, hogy jártam már a te cipődben. Pontosabban papucsodban. - jegyzem meg vidáman, hiszen Reddie úgy elszaladt a cipővel, hogy beletelt egy időbe míg visszakaptuk tőle, addigra meg már félig használhatatlan, félig egy merő kutyanyál volt, így kölcsön kellett kérnem egy cipőt, amiben haza mehettem. Furcsa, de ez is inkább egy jó emlék, mint rossz és mindig vidámsággal gondolok rá, nem pedig bosszankodva. A kutyák, ha még kicsik akkor csinálnak ilyesmit, ez benne van a pakliban.
- Kösz. - húzódik egy mosolyra még a szám, és bele is csapok a tenyerébe. Egyedül is meg tudnám csinálni, de nem lenne olyan szép, és eltartana vagy két napig. Megtanultam már egyedül is megcsinálni a dolgaimat, megállni a magam lábán, de azért még mindig jól esik, ha valaki besegít, és nem nekem kell megmenteni a napot. Ráadásul nagyon is szeretek Al társaságában lenni, már csak ezért is jó alkalom lesz ez a kis parketta lerakás.
- Megbeszélem vele a dolgot, és remélem nem tévedek azzal kapcsolatban, hogy mennyire odáig van a tappancsostól. - mosolyodok el a nevetés után. Azt hiszem változtatnom kellene egy kicsit a gyereknevelésen, ha még az egyik legjobb barátom is ilyen szigorúnak tart… Ha Zoe megjött a táborból, majd leülök vele is, mert ezt most részben intő jelnek vettem, és hallgatok a kimondatlan tanácsra. Nem óvodás már a lányom, jár neki némi szabadság és bizalom, elvégre én se voltam szent, alig két évvel idősebb nála, amikor megszületett.
- Nagyon! Szeret velük lenni, persze meg is értem. Kertes ház, medence, a nagyszülők kényeztetése… - vállat vonok. A nagyszülőknek ez a dolga, hogy kényeztessék a gyerekeket, a nevelés a szülőkre hárul. Mint egy jó zsaru rossz zsaru felállás, azzal a különbséggel, hogy “a mamáéknál mindent szabad itthon miért nem?!”. - Tényleg nincs kedved valamikor velünk tartani Texasba? Mármint, Zoe említette, hogy meghívott egyszer, emiatt kérdem. Szinte már családtag vagy. - én is örülnék neki, egyáltalán nem zavarna, és valószínűleg a szüleimet sem, azt hiszem talán a lánykám valamelyik iskolai versenyén találkoztak is már egymással, ha jól rémlik, de persze lehet, hogy tévedek. Nekem is kellene az a memória gyógyszer? Persze ha nemet mond, megértem, és többet nem is fogom felhozni a dolgot. Bizonyára vannak olyan részei az életének, amihez mi már kívülállók vagyunk, és ezt igyekszem tiszteletben tartani.
- Még az is előfordulhat, hogy ott van a felvevő a kezedben, csak elfelejtetted mit akartál vele csinálni. - bár ez így viccesen hangozhat, de öreg korunkban már nem fogunk nevetni rajta, az biztos! Most még nincs gond (legalábbis nem kóros) a memóriánkkal, de talán negyven év múlva már nagyon is lesz. Reméljük, akkor is tudjuk humorral kezelni a dolgot.
Elmosolyodok, szerencsére le van írva egy kis kártyára a limonádé recept, így el tudja majd vinni amikor indul. Én úgysem felejtem el odaadni neki. Ha másért nem, vagy nem pont így sikerülne, az összetevők listájához jól jön bevásárlásnál. Hányszor jártam már úgy, hogy valamit akartam volna főzni, és pont a legfőbb összetevőt felejtettem megvenni!
- Az erős jellemeket mindenképpen. A többiekből simán csak különcöt csinál. Persze a különcséggel sincs semmi baj. - nem érintem túl sokáig, nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát miatta. Persze én az a fajta vagyok, aki szereti megölelgetni az embereket, nálam beleférnek ezek a kóbor érintések, de még ennyi év után sem vagyok benne biztos, hogy Al miként fogadná, ha egyszer csak szó szerint a nyakába borulnék nagy örömömben. Szerintem lehet, hogy dilisnek nézne, aztán ki tudja, lehet, hogy a barátságunk már elbírná az ilyesmit.
- Talán az elfogultság beszél belőlem, de én is nagyon szeretem a képeit. Valahogy mindegyikben látom azt az ártatlan, őszinte, naiv szeretetet amivel készült, és ettől egy kicsit jobban tetszik. Remélem ez meg is marad majd benne. - mosolyodok el szélesen, miközben már a szobába visszafelé igyekszem, hogy újra nekilássunk a munkának.
Igyekeztem úgy kitalálni a festést, hogy minél többet dekorálhasson majd a kisasszony, szerintem megvan hozzá az ügyessége és a bátorsága is. Persze már nagylány, kiválaszthatta volna ő a színeket és minden egyebet, de akkor oda lett volna a meglepetés. Márpedig a meglepetéseket mindennél jobban imádja, már icipici kora óta. Csak remélni tudom, hogy elég jól ismerem ahhoz, hogy örüljön a végeredménynek.
- Rendicsek! - nyugtázom a feladatot, és megyek is a létra felé, hiszen innen biztos, hogy nem érem el a helyet, ahol festenem kell. Már egy fokot fel is másztam a létrára, onnan nézem, ahogy méricskéli a fény útját a szobában.
- Szerintem ez lesz az igazi. A festéshez sok fény kell, szóval legyen minél világosabb. - válaszolom némi gondolkodást követően, majd egy kis doboz festékkel és az ecsettel felfegyverkezve felmászok a létrára, de épp csak addig, hogy elérjem a plafont. Egy egészen kicsit tériszonyos vagyok, szóval… bőven jó lesz nekem itt is! Igyekszem szépen meghúzni a vonalat, és hála égnek ezzel nincs is baj, biztos a kezem, és az ilyesfajta aprólékossághoz is hozzászoktam már.
- Így jó lesz? - pillantok hátra, amikor már megvan egy méter, majd ha Al jóváhagyta vagy elmondta mi vele a gond, folytatom is a csík meghúzását, nehogy rám kelljen várnia. Valószínűleg gyorsabban fog haladni, még ha nagyobb is a felület, ezért nem hagyom a figyelmem elkóborolni a munkáról.
- Már akartam kérdezni, hogy amikor a házadat újították fel, mindent te választottál ki? Mármint bútorokat, a falak színét és ilyesmiket. - ismét a dobozba mártom az ecsetet, majd mosolyogva folytatom - Mindig úgy éreztem, hogy van valami megfoghatatlanul otthonos a házban, közben meg olyan rendezett és harmonikus mint egy katalógus. Nálunk mintha a nappaliban valaki szabadjára engedett volna egy színvak nagymamát, mindenhol valami apróság van amit vagy Zoe vagy én gyűjtöttem valahol. - kuncogok. Nekünk így otthonos a lakás, kicsit kuckós, kicsit régimódi itt-ott, de én ezzel együtt is szeretem. Ettől még nem bánnám, ha nálunk is úgy nézne ki a nappali, mint Adalrich házában, van szemem látom a különbséget az eklektikus és a letisztult közt.

Vele nevetek. Nem is tudom, hányszor fért volna bele a papucsomba, s természetesen kárpótoltam a cipővel, elvégre Reddie volt a bűnös, aki nem tudhatta, hogy azt nem szabad. Neki az egy játék volt, amivel lefoglalta magát. De azért a leszoktatás egészen jól ment, ma már nem csinálja.
- Kérlek! - Sokkal hamarabb készen van és tud pihenni is. Máskorra hagyom, ahogy Reddie akar mindenáron éppen az adott sövény közé bújni, amelyiket éppen nyírom, vagy Anitával vagyok. A sövény megvár.
- Ahogy gondoljátok. Az ajánlat áll, Reddie és én is örülni fogok neki. És neked is.
- Mert szeretik Zoet. Apámék is nehezen vallották be, hogy a szömszéd gyerek zsivaját hiányolták minden alkalom után, hogy meglátogatta a szomszédokat az unoka. Egészen más, mint gyereket nevelni. És kényeztették, ez nagyon is tény - mosolyodom el. Azóta már felnőttek az unokák és élik a saját életüket, és mind a két szomszédom le is cserélődött azóta. Az élet változik.
Zavarba jövök a kérdéstől, de azért nem mutatom ki.
- Köszönöm a felajánlást. Nem igazán tudom mindig pontosan előre, hogyan alakul a munkabeosztásom - nem akarom megbántani azzal, hogy visszautasítom nyíltan a meghívást. Kedves tőle és Zoe kérdésétől is meglepődtem. - De ha erre járnak, s éppen én is itthon vagyok, szívesen látlak benneteket - tekintek rá mosolyogva.
- Aztán véletlenül megnyomom a gombot s belehallózok - valójában, ha az ember fáradt, simán el tudom képzelni, hogy képes ezt csinálni. Éppen ezért nagyon szigorúan veszem mindenkinél, hogy pihenjen.
Ismerem már Anitát annyira, ismerjem azt is, hogy szereti az érintéseket. Tőlem idegenek, keveset élek vele, s egyben elfogadom, hogy más másképp éli ezt meg, akár elutasításnak is veheti, hogy elhúzódom vagy nem érintem. Mivel a saját igényeimet is szeretem tiszteletben tartani, így köztes megoldásként a türelmes várakozást választottam.
- Gondolod? - Aztán bólintok, hiszen éppen az imént mondta mindezt. - Néha bohócot is, ha akadnak olyan emberek, akik nem értik, mit mond, vagy ő maga bizonytalan abban, hogy amit mond, annak van-e értelme - s csak úgy kijön belőle, vagy éppen konokul ragaszkodik a saját igazához.
- Meglehet, de akkor is szereted - mosolyodom el. - A belső szépségét látom benne, a képein keresztül - ahogy látja a világot, ahogy hozzááll a világhoz. Talán éppen ezért gondolkodtam azon, hogy az sem baj, ha éppen feketére festené a falakat. Kamasz koromban nekem is volt olyan időszakom, mikor feketét feketével hordtam. Azért kíváncsi vagyok, miként fogja fogadni. Nem hiszem, hogy mérges lenne majd az anyjára, hiszen eléggé egymásra vannak utalva sok mindenben, s úgy látom, jól veszi a hasonlókat. Remélem, most is ez lesz.
- Rendben. Más véleményed van, ne tartsd vissza magadat! - jelentem ki határozottan.
Figyelem, ahogy felmászik a létrára. Lehet, mégsem volt jó ötlet, de legalább így meg is küzd egy kicsit azzal, ha van valami félelme. Gyakorlott szemem van ebben, legfőképpen bármivel, aminek a magassághoz van köze.
Felpillantok a festék átkeveréséből, hogy egyenletes legyen, s ha van benne tömörödés, vagy lerakódás, akkor eloszlassam. Megnézem, figyelem, aztán elismerő arcot vágok.
- Nagyszerűen csinálod. Tökéletes! Nekem kész hullahopp lenne - nem azért, mert remegne a kezem. Ez tényleg finom kezeknek való. Már csak azért is, mert hasonló élményem van, mikor a szüleim azon gondolkodtak, hogy legközelebb cserélnek és a sarkokat anya csinálja, mert ahol ő festette a sarkokat, sokkal szebb lett. Tetszett, hogy  nem sértődtek meg egymásra.
- Újítottam fel - mosolygok. Csak néha kértem meg pár szakember barátot, segítsen, ahol két emberes munka kellett, vagy csak szakember végezheti. Aztán elhallgatok, meglep a folytatás. Aztán elmosolyodom.
- Igen, én. Csak párat tartottam meg a szüleim bútoraiból, ami illett az új házhoz. Na jó, de ti ketten vagytok, élitek az életeteket. Én meg alig vagyok otthon. Néha azt várom, Reddie sértetten néz át a szomszédból és oda megy el aludni - másrészt meg nagyon minimalista vagyok. Ettől éppen nem üresnek, hanem levegősnek tűnik a ház. - Köszönöm - fűzöm még hozzá, mert ami tény, az tény, jól esett.
- Nekem a lakásotok otthonos. Olyan hely, amit valóban használnak, ahol élnek benne - az enyém valóban katalógus, elvégre alig használom.
Elkezdem festeni a plafont, a másik oldalon, figyelve, hogy egyenletes legyen a festék és a mozdulat is, s hogy semmi se csöpögjön le a padlóra. A  mai festékek már szerencsére csöpögésmentesek.

Al & Anita

 “You can’t stay in your corner of the Forest waiting for others to come to you. You have to go to them sometimes.” - Winnie the Pooh

- Azt hiszem, ez azért lehet, mert amíg gyereked van, gondoskodni akarsz róla, aggódsz érte, és különböző döntéseket kell hoznod: milyen iskolába járjon, elengedjem-e késő este a barátaival, meg ilyesmi. Ha nagyszülővé válik az ember, csak az élvezet marad, a nevelés felelőssége már nem őket terheli. - gyakran mélázok el ezen, és meg is értem a nagyszülőket, mármint azt a részt, hogy miért örülnek az unokának, és miért kényeztetik el a gyerekeket úgy, ahogy egy szülő nem feltétlen tenné. Aztán persze lehet, hogy ezt is csak túlgondolom szokás szerint.
- Tudom, az gyakran változik… ha esetleg úgy alakul, hogy ráérnél, akkor mindenképp szólj majd. Szívesen látunk. - vannak azok a fajta beszélgetések, amikről jól tudjuk, hogy soha nem valósulnak meg azok a dolgok, amikről szó volt. Azt hiszem, nem nagy titok, hogy kicsi az esély egy texasi látogatásra, de emiatt őszintén nincsenek bennem rossz érzések. Zoe meg én szeretünk egyfajta nagybácsiként, családtagként tekinteni Adalrich-re, de az van, hogy ő mégsem az. Természetes, ha kellemetlennek érezne egy ilyen utat, meg aztán lehet a szüleim is félreértenék a helyzetet. Csoda, hogy más még nem értette félre. - Mindenképp megmondom nekik, és köszi a meghívást! Szerintem apukám vagy egymillió kérdést tenne fel neked arról, hogy “mitől lesz zöld a fű a kertben”? - nevetem el magam egész röviden. Apámnak ez a mániája. A kert meg a gyep, vagy két hetente végigmegy rajta gyepszellőztetővel, hetente kétszer nyírja, különböző tápoldatok és műtrágyák… és néhány hónaponként vetheti újra mert kidöglik az egész.
- Azt hiszem, valaki egy doboz memória vitamint kap majd szülinapjára… hogy el ne felejtse felvenni a baszélgetéseket... - ugratom kicsit jókedvűen. Természetesen sosem bántanám meg ilyesmivel, hogy hasonló ajándékot adjak neki, de valahogy most súlytalan poénnak jól jött az ötlet a korábbiak mellé.
Néha elfelejtem, hogy bár nálam úgymond foglalkozási ártalom a fizikai kontaktus keresése, másnál nem ennyire természetes a dolog. Talán Al már megszokta, hogy néha megérintem a vállát, vagy hasonló, esetleg szélsőséges esetben megölelem. Legalábbis remélem, hogy megszokta, hiszen elég rég ismer ahhoz, hogy tudja: akiket kedvelek és fontosak számomra, azokat bizony néha megérintem… hátha már nem zavarja annyira.
- Hű de jó komolyra vettük már megint! - vigyorodok el, miközben bólintok. Néha megesik velem, hiszen munka közben többnyire csacsogok semmiségekről, és jól esik másokkal komolyabb témába is bele menni… na de nem ennyire komolyba! - Én állandóan csapongok. Vagy meg akarok felelni mindenkinek, vagy pont nem érdekel senki véleménye sem. De talán az utóbbit kellene gyakrabban alkalmaznom, ezerszer is szórakoztatóbb! - nyilvánvalóan nem vagyok egy rebellis típus, sőt, inkább kissé konzervatív, de tényleg jól esik néha magasról tenni a világra.
- Igen… Azt látom, amit látni szeretnék. De egy szülő már csak lehet elfogult néha, nem? - mosolyodok el. Tény, hogy technikailag biztosan van hová fejlődnie, de én teljes vállszélességgel támogatom Zoet a festészetben. Ahogy minden eddigi hobbijában is, úgy érzem teret kell adni a benne rejlő tehetségnek, hogy valamiben kibontakozzon és másoknak is örömet szerezzen vele.
A létráról dolgozni bevallom kihívást jelent nekem, már csak a tériszony miatt is. Eléggé félős vagyok a magasban, de talán a plafonig még fel merek nyújtózni. Ha leesnék se törne el semmim, szóval, olyan nagyon nincs mitől félni. Óvatosan húzom a csíkot, de közben igyekszem is, hiszen nem akarom, hogy Al miattam várakozzon, vagy elakadjon a munka oroszlánrészével.
- Ugyan! Azért nem olyan mint amit vonalzóval húztak, de azért jó lesz, úgyse nézegeti senki közelről. - mosolygok rá vissza jókedvűen.
- Sejtettem, hogy nem bíznád másra a felújítást. De gyönyörű lett, tényleg megérte az energiát - de biztos nem voltam benne, elvégre vannak időszakok amikor nagyon is elfoglalt tud lenni. Ki tudja, akár rá is bízhatta volna egy brigádra, ha mondjuk hónapokig nem jutott volna rá elég ideje. Mindenesetre tényleg gyönyörű lett, ahogy mondani szokták “már csak egy család hiányzik a családi házhoz”.
- Én eklektikus kuckó stílusnak szoktam nevezni, ez a lakás Cooper-korszaka. - vonok vállat vigyorogva. Kicsi a lakás, de nekünk elég, annyi csak a hátulütője, hogy nem valami sok hely marad pakolni, nekünk meg mindkettőnknek elég sok kis kacatunk van. A teáscsészéim, Zoe festményei, a kis kerámia figurái (volt időszak amikor ez volt a hobbija), a helyhiány miatt négyévszakossá alakított karácsonyfa díszek, amik nyáron például az ablak elé lógatva díszítik a lakást… sok-sok apróság, amitől ez tényleg a mi otthonunk lesz.
- Köszönjük. Itt már tényleg szeretünk lakni, mi már szinte szellősnek érezzük néha. Emlékszel az előző lakásunkra, arra a kis galériásra, ahol minden tele volt zsúfolva, és a konyhaszekrényben tartottam Zoe pulcsijait? Ott a fodrászat mögötti utcában. Hű, az milyen hideg tudott lenni télen! - nosztalgikus mosoly szalad át az arcomon, mert bár akkor amikor ott voltunk, nem tetszett, mégis sok szép emlék fűződik hozzá. Ott lett iskolás a lányom, onnan kisértem be először a suliba… Fontos dolgok ezek, még ha maga az a kis szürke lyuk nem is hiányzik már.
Inkább tovább festek, ügyelve rá, hogy ne menjen mellé, és ne is legyen hullámos. Aztán, ahogy elkezd festeni, akaratlanul is nézem, próbálom megtanulni a mozdulatot, de körülbelül két percnyi bámulás után rájövök, hogy nekem ehhez SOHA nem lesznek elég erős karjaim. Úgyhogy, néheződés helyett inkább megkeverem a kis dobozos festéket, és végzem tovább a dolgomat, remélhetőleg elfogadható minőségben. Amikor az egyik fallal végzek, lemászok a létráról, hogy odébb tegyem, és közben megcsodálom a plafont is.
- Tyűha! És ebből két réteg kell majd rá? Olyan fehér már most is! - jegyzem meg ámuldozva, hiszen tényleg szépen néz ki, ezek a festékek már marha jól fednek. Elismerően füttyentek kicsit - A kisasszony egész biztos el lesz ragadtatva!

- Ez mindenképpen igaz – bólintok. És persze, ott van a tapasztalat. Remélhetőleg tanultak saját tetteikből, mi volt megfelelő és mi nem.
- Köszönöm – pillantok rá. Jó érzés látni, mennyire szeretné, ám ez valóban egy olyan helyzet, amit nem fogok elfogadni. Más az, ha eljönnek a szülőkkel, s egészen más az, elmennék hozzájuk.
Elnevetem magam.
- Nem biztos, hogy azt kapja válasznak, amit hallani szeretne – strapabíró fűt vettem, amely nem nő nagyra, ugyanis nincs időm rendszeresen nyírni. Ennél pedig saját maguk oldják meg mindezt.
- Aaa, ez egy tökéletes megoldás. Osztozunk rajta, a legnagyobb kiszerelést kérd – viccelődöm vissza, koránt sem bántási szándékkal. Viccelődés az egész.
Rápillantok amikor egyértelműen jelzi, hogy nem akar belemenni ebbe. Csak rátekintek. Ha nem, akkor nem. Nem fog zavarni.
- Majd megtalálod, mi a legmegfelelőbb számodra – bólintok. A megfelelni akarás ördögi kör és a vége általában sosem jó. Úgy választok, hogy nekem is jó legyen, mindannyian jól járjunk.
- Nem azt mondtam, hogy nem lehetsz. Támogatod Zoet és ez a számára a legnagyobb segítség, amit csak kaphat.
Nagyon szereti Zoet és nagyon jó látni, hogy Zoe is így érez anyja iránt.
Többször odafigyelek, pillantok, miközben haladok a sajátommal. Derekasan megbírkózik a kihívással, s így hagyom, ezzel is előrébb jut a leküzdésben.
- Máár megint. Fogadd el, hogy jó – sóhajtok egyet, de a mosolyom mutatja, nem haragszom rá.
- Köszönöm – szerettem a házzal bíbelődni. Már csak azért is, mert közben még közelebb kerültem a szüleimhez, a megőrzött emlékeik által. Amiket valójában nem őriztem meg, csak amit fel tudok használni. Túlzottan praktikus vagyok és nem halmozok. Garázsvásárok, adományozás, újrahasznosítás lett a vége a dolgoknak, van, amire a helyi gyűjtemény múzeum jelentkezett, hogy megőrizné. Nekem úgy is jó volt.
- Kuckó – körbepillantok, s emlékezek. - Ez egy teljesen tökéletesen rá illő kifejezés.
Szeretek idejönni, mert benne van mindaz a szeretet, fesztelenség, ami otthonossá tesz egy lakást, vagy házat. Az enyém még kutyával is inkább katalógus utánzat, amit nem bánok, én így szeretem.
- Nos, ahhoz képest ez egy kastély – nem azért jártam fel hozzájuk ritkán, inkább hívtam el magamhoz őket, mert nem szerettem feljönni. Inkább attól tartottam, egyet fordulok és mindent tönkreteszek a szűk hely miatt.
- Igen, azt látom én is – biccentek. Sokkal felszabadultabbak és szívesebben tartják karban.
Érzékelem, hogy egy időre megáll, de mivel a létre nem indult el, és egyenletesen akarom eloszlatni a festéket a plafonon, csöpögés nélkül.
- A száradás majd megmutatja, ahhoz elég egy tíz perc pihenő. Szuper lett az összes sarok – engedem a tartóra a festék fejet, hogy ne legyen festékes a padló.
- Zoe már attól el lesz, szerintem, hogy gondoltál erre – sokan ilyenkor vágynak saját világra, kuckóra, amit ők alakíthatnak. A színen meg csak nem fog megsértődni, ismerve őt.
- Addig felhozom a többi csomagot – jobb, ha fent vannak, s már nincs is olyan sok hátra.
A csomagatartóba helyeztem a meglepetéseket, hogy ezzel járuljak hozzá az egészhez.
- Remélem, ezek is tetszeni fognak neki. Hova tehetem? - Tekintek Anitára.
- Megpróbálod a plafon festést? Ezzel nagyon könnyű – mutatok a festőhengerre, ami a teleszkópos boton várakozik a munkához. Ennyi idő alatt még semmi baja nem lesz, a festéket kell megkeverni és máris mehet tovább a festés.