Apám koros szeme idegenül csillog az okuláré mögött. Megöregedett, és ezzel talán eltűnt belőle nem csak a fiatalos pajkosság, de az a vasszigor is, amiről mindig úgy gondolta, hogy egy megfelelőbb kellemmel és felsőbbrendűséggel ruházza őt fel. Fátyolos lett. Sűrű ráncokban fut össze körülötte a petyhüdt, májfoltos öreg bőre, alatta vaskos táska pöffeszkedik, melynek árnyékában a sötét, egészen feketéllő karikák csak még jobban kiemelik az arcbőrének hókaságát. Megváltozott, mióta nem találkoztunk de még így is pont úgy néz ki az ablak előtt berendezett kis „házi irodájában”, mintha a saját magam harminc évvel idősebb tükörképével ülnék szemközt, csakhogy az megvet és csendben ítélkezik felettem. Mit tettem megint?
Enyémmel egykor tökéletesen megegyező szőke üstökét ezüstre festette az idő múlása, és úgy megritkult, hogy a gondosan, ide-oda igazgatott "majd ez elfedi" tincsek alatt is felfedezni vélem a fényes fejbőrét. Amúgy is csontos arca még beesettebbé és megfáradtabbá vált, de ezek ellenére is csak egyetlen dologban vagyok biztos akárhányszor végig nézek rajta: bármennyire is szánalomraméltó, hogy az a kemény, vasakaratú, szilárd jellem így elszürkült, mégse tudom őt sajnálni. Ő legalább büszke lehet arra, hogy felette eltudott szállni az idő.
- Mennyi ideje is? – szólal meg halkan érces, mély orgánumán az asztal mögött. Pillantását egy percre nem venné le a rajta lévő papírról, hogy rám nézzen. Mintha nem is hozzám intézné a szavait, hanem a fehér laphoz.
- Micsoda? – hangom kurta és szenvtelen. Megáll a toll sercegése és bár nem néz rám, inkább el mellettem, a visszatartott levegővétele megerősít abban, hogy különös fegyelemre van szüksége, nehogy szóvá tegye a hangnemet. Erre mindmáig kényes.
- Mikor jártál itt utoljára?
- Talán … a születésnapodon. Miért?
- De nem az elmúlt évben. Ugye?
- Nem tudom! – akaratlanul emelem meg a hangom - nem emlékszek. Az egyiken – nagyon is jól emlékszek. Két évvel ez előtt, a születésnapján jártam utoljára a szülői háznál és ekkor találkoztam vele személyesen utoljára. Mindenkinek jobb így, mint nyilvánosan felvállalni az egymás iránt érzett ellenszenvünket.
Az évtizedek alatt, apám lett számomra a megtestesült gonosz. Míg mindenki hadovál holmi nagyobb erőkről, nekem itt van egy kézzel fogható, hús-vér ember, aki képes egyetlen szavával vagy a puszta jelenlétével pokollá tenni a napomat. Ezért se véletlen, hogy nem érkeztem hozzá jó szájízzel amikor hívott, és nem is értem, mi vette rá arra, hogy telefont ragadjon. Azt pedig főleg nem, hogy miért tettem eleget a kérésének?
A személyes megjelenés okát viszont bő húsz perc elteltével se hajlandó még kibökni.
- Mit is mondtál, milyen dokihoz jársz te?
- Pszichiáterhez. Többek között – egész testem feszül, s már-már érzem a bensőmben fortyogó haragot. Mit akar ezzel elérni? Egyszer, kétszer, néhányszor nekirugaszkodtunk már ennek a témának és soha nem végződött túl szépen. Akkor miért tartunk itt megint? Mi változott? Ő talán bírja a kiképzést és lesöpör bármit az asztalról, de én képes vagyok napokig hőzöngeni miatta. Ezért se érdekem vele balhézni, hiába tudom, hogy most se lesz ez másként.
Apám természeténél fogva alattomos, faragatlan és önző ember, aki hosszú évek alatt a kis emberek hátán kapaszkodta fel magát a szakmája trónusára. Ő a felkelő és a lenyugvó Nap, akinek a szava szent, mindig és minden körülmények között, mindegy, hogy az a cég munkatársai, a családja vagy a barátainak hitt társaságban értendő. Egy olyan ember, aki nem érzi magát kellemetlenül, ha másokat kell eltaposni vagy megtaposni. Inkább még beléjük is rúg kettőt, a mihez tartás végett. Egy olyan férj, aki semmit nem tett meg azért, hogy a házassága megmeneküljön, és aki bár a külcsín miatt nyilvánosságban igazán mézesmázas, szerető férj tudott lenni, a négy fal között bizony repkedtek az átszállós pofonok és a „dögölj meg!”-ek, mert nyilván úgy a helyes és arról senki se tud. Egy olyan apa, aki soha semmit nem tett meg azért, hogy a mindig különc fia esetleg jobban érezze magát ezen a Földön, ne adj Isten még segítsen is neki, ha mással nem, hát egy kis biztatással és néhány kedves szóval, hogy a szakmája csúcsára érhessen. Ha már csak az az egy van neki. Ezek tudatában talán az lett volna a meglepő, ha őszinte együttérzéssel és segítségnyújtási kísérlettel fordul felém, mikor az orvos felállította a diagnózist elmémnek nem épp fényes állapotáról. Mert, hogy az ő fia aztán ne legyen hülyébb az eddiginél és még, hogy olyan, hogy pszichiáter? Egy dilidoki?! Hát mit gondolnak majd róla az emberek?
- Szükséged van valamire?
- Tessék? – csúszik feljebb néhány oktávval a hangom.
- Milyen az orvosod? Mi a neve? Meg vagy vele elégedve? Tudok néhány remek szakembert, akik…
- … te most – szakítom félbe – remélem ezt nem gondolod komolyan?! - nevetésem kétségbeesettnek és hitetlenkedőnek tűnik - Mit gondolsz, hogy ez alatt a két év alatt amíg mást se láttam, mint a megvető képedet akárhányszor egy légtérben jelentünk meg, és nem hallottam mást, minthogy „meglep, hogy ennél is hülyébb lehetsz”, nem találtunk normális, jó orvost? Szerinted rád vártam? Ha így lett volna már félidőben hullazsákban végzem!
- Nem mondtam egy szóval se, csak feltettem néhány egyszerű kérdést. Még ajánlatom is lenne.
- Ajánlatod?! – szűkölöm - Akkor én is felteszek néhány egyszerű kérdést: te hol voltál akkor, amikor segítségre volt szükségem? Hol voltál akkor, amikor majdnem én is anyu után mentem? – úgy lököm el magam a fotelről, mintha felgyújtották volna alattam - Hol voltál akkor, amikor Calvin szedett össze ki tudja honnan és ki tudja, hogy milyen állapotban? Vagy amikor eljött hozzád, hogy beszéljetek, mert muszájnak érezte de meg se hallgattad? Hm? – támaszkodok meg előtte az asztalon. Hatalmas mázlija, hogy itt van közöttünk, bár így se választ el sok attól, hogy a nyakánál fogva áthúzzam rajta - Hol voltál, amikor kiderült, hogy mi bajom van és kellett volna a támogatásod? Hol voltál akkor, amikor apának kellett volna lenned nem pedig egy nagyképű, pökhendi fasznak, aki röhögött rajtam? És akkor ez még csak rólam szól, de mi van még ezen kívül? – arckifejezéséből ítélve hiába válok ketyegő bombává, hiába az egész testemet rázó remegés vagy a szigorú, ölni tudó tekintetem, nem igazán hatom meg – az ajánlataidat meg tartsd meg a flancos ügyfeleidnek!
- Én csak beszélgetni szeretnék veled, Jesse, nem vitázni hívtalak ide – pofátlan higgadtsága kizökkent, és egy pillanatra képtelen vagyok rendezni az arcomat. A mosolyt vigyor, azt pedig undorodó grimasz váltja. Nagyot fújok, felegyenesedek és hátrálok néhány lépést.
- Kár érted a szó... - ekkor sikerül megéreznem a farzsebemben rezgő telefonomat. Valószínűleg egy ideje már búg szerencsétlen, de mindeddig jóformán semmit nem érzékeltem a külvilágból, mintha beszűkült volna és csak az ő idegesítő képét láttam volna magam előtt.
- Kurva nagy szerencséd van! – sziszegem remegve. A készülék vonalát pedig csak azért élesítem szinte azonnal, mert Maisie óvodájának száma jelenik meg a kijelzőn. Elmúlt hónapok alatt egy alkalommal se kerestek még. Mi van már megint?!

„Maisie nincs jól. Beteg, megy fel a láza és sír. Az édesapját nem érjük el. Ön a nagybátyja igaz? Érte tudna jönni?” Az óvoda alkalmazottjának kérdései folyamatosan keverednek a fejemben az apám házában elhangzottakkal s egyik indulatból a másikba esek, első körben amiért az öreg képes volt és meg is tette, áthívott, hogy az éppen aktuális agymenéseiről kérdezzen, másodszor pedig amiért Calvint megint nem lehet elérni az Istenért se, hiába hagyott az óvoda és én is közel ötven-ötven hangüzenetet neki. Érik már, hogy befogom tartani az ígéretemet és a hülye fülére ragasztom azt a telefont.
Az épülettől nem messze parkolom le a kocsit. Az a bő negyven perc út, amit meg kellett tennem elég volt ahhoz, hogy közel teljesen kitisztuljon a tudatom és valahova az agyam legmélyére száműzzem a korábban történteket. Azt viszont senki nem fogja elvenni tőlem, hogy ezt leverjem majd az apámon.
A csípős hideg ellenére a kocsiban hagyom a kabátomat és sietős léptekkel vágtázok el az épületig, majd a folyosókon bolyongva egy kedves arcú idős hölgy útbaigazításával találok el az intézmény egyik, talán orvosi szobaként használt helyiségéhez. Három határozott kopogás után nyitok be, kis híján az ajtóval söpörve el a mögötte álló hölgyet.
- Ohh, elnézést! Nem tudom... jó helyen járok? Maisie Whitlock nagybátyja vagyok. Önnel beszéltem telefonon?

Átlagos reggelnek indult, noha a telefont valamikor éjfél magasságában tettem le előző nap, amikoris négy órán keresztül beszélgettem Sun-al. A hangja olyan fátyolos volt, olyan elgyötört és lemondó. Még mindig nem tudta magát túltenni azon, hogy ezt a karácsonyt sem tölthette velünk, ahogy folyamatosan azért könyörgött vigyek be képet neki Iris-ről. Milyen volt a kis piros kockás, zsabós ruhájában? Ragyogtak a szemei a karácsonyfa fényei mellett? Ugye neki is csináltunk idén is papírangyalkát és raktuk a fára, ahogy minden évben? Bárcsak elmondhattam volna neki…annyira szerettem volna elmondani, hogy Iris már egy ideje maga is angyalkaként tekint le ránk onnan fentről.
Ültem a nappaliban, és a könnyeim csendesen peregtek le az arcomon. A nappaliban az apró karácsonyfa villogó fényei színes szikrákat szórtak az ajtó matt üvegén elnyúlva, kintről füstös levegő gombolygott a csillagtalan égbolt felé, én pedig tehetetlenül gyűrögettem a fotel karfáján a leszakadt mályvaszín rojtokat.Aznap alig ettem még valamit, számtalan tennivaló akadt otthon, nem ártott volna egy mosást elindítani, egy fürdőt is szívesen vettem volna, gyógyszer kellett volna a hasogató fejfájásomra, és a mosogatógépet is ki kellett volna pakolni. Apró, jelentéktelen dolgok voltak ezek, és tökéletesen feledésbe merültek akkor, amikor megzörrent a telefonom, és Sunira hívott. Onnantól pedig a világ megszűnt körülöttem, ahogy mindig amikor ő keresett.Ám hiába a több órás beszélgetések, hiába hitetem el magammal, hogy mindent megadok neki, amit lelkileg csak képes vagyok, mégsem tudom azt az űrt betemetni, amelyet a lelkiismeretfurdalásom vájt a lelkembe azért, mert nem vettem észre a bajt időben. Nem csak Iris miatt, hanem a testvérem miatt is. A házassága romokban hevert, ő mégis mosolygott és úgy tett minden alkalommal, valahányszor anyáékhoz voltunk hivatalosak, mintha minden tökéletesen rendben lenne.Mintha Iris érkezése lett volna a gyógyír mindenre, holott a csöpp élet pusztán csak egy rövid ragyogás volt, amely éppen olyan hirtelen húnyt ki, ahogyan érkezett. Még szinte fel sem fogtuk a létezését. Anya kiírta magából a fájdalmat, apa hosszú időre elutazott Kentucky-ba egy régi egyetemi cimborájához. Távol akart lenni mindentől, ami az unokájára emlékeztette. Itt maradtam én és Tony…..Tony, aki sokáig türelmes volt, aztán elfogyott mellőlem nem csupán a türelme, hanem szépen lassan a ragaszkodása és a szerelme is. Elkopott, felzabálta a távolság, és az áldozat, amelyet egy olyan helyzetért hozok, amelyben tehetetlen vagyok. Ő így gondolta. Én szerettem őt. Talán most is szeretem. Ez nem múlik el ennyi idő alatt.Már tompul. Már nem akarom mindig felhívni ha kétségbe vagyok esve, már nem akarok vele találkozni, ha éppen nekem nincs kihez futnom, mert nem ér rá senki.Lassan száműzöm az otthonomból azokat a dolgokat, amelyek rá emlékeztetnek. Nem azért mert haragszom, nem….hanem mert felejteni akarom.
Reggel fáradtan ébredtem, ugyanakkor reményekkel telve, mint mindig. Szokásos rutin kísér minden alkalommal, amelyet megszokottan végzek, gyakran a gondolataimba temetkezve, és már csak akkor térek észhez, amikor megérzem a metró kavargó levegőjét, midőn többedmagammal várakozok a zsúfolt peronon. Reggelente a város, ott lent a mélyben olyan mint egy ezerfelé rohanó hangyaboly apró kis munkásainak sokasága. Kerek egésszé válik, hiszen minden kapcsolódik mindenhez.Fázósan húzom össze magamon a kabátot, és igazítom el a bordó műbőrtáskát a vállamon.Oldalra pillantva kedvesen mosolygok egy fiatal, riadt tekintetű egyetemista forma lánykára, mielőtt vele együtt engem is elnyel, a begördülő szerelvény.
Az óvodába belépve, és még engedélyezve magamnak nagyjából negyed órát, mielőtt a csoportban átveszem a feladatokat az ügyeletestől megcsap az a semmihez sem fogható illat. A tisztítószer keveredik a gyermekek ruháinak finom öblítő illatával, a hajsamponok kamillájával, a nevetésük trillája már messziről hallatszik, ahogy a civakodás, az apró lábak trappolása is a kövön a mosdóban. Ebben az egészben mégis van valami tökéletes és ártatlan rendszer, amely ezerszer is megerősít abban, hogy ezen a pályán van a helyem.
Greta Miles, a mai ügyeletes. Ez a lassan ötvenes, ám még mindig igencsak fiatalos asszonyság, méltóságteljesen ücsörög a terem közepén, körülötte úgy lógnak a gyerekek mint az ágakba kapaszkodó, lehullani képtelen gyümölcsök. Greta szikár, magas nő, és ezer ránccal barázdált szigorú arcát barátságossá teszi a világosbarna okulláré, amelynek mindig a teteje felett néz az apró kis nebulókra, szája pedig ha akarja ha nem állandóan egy apró mosoly görbületben áll, akkor is ha éppen mérges.
- Elég! Elég! Nem fogom többször elolvasni a Kurtafarkú Kutyát.Elég lesz mára ennyi. Amúgy is mindjárt jön az óvónéni, nála majd lehet reklamálni. Na hess, hess!- csapja össze a könyvet az ölében, és kezével legyező mozdulatokat téve maga előtt próbál megszabadulni a rajta függeszkedő gyerekektől. Halk nyöszörgés, cincogás, kérlelés sem hatja meg. Ha Greta azt mondja nincs tovább, akkor nincs tovább. A szabály az szabály, ahogy ő mondja mindig. A következetesség az egyetlen amellyel célt lehet érni. Sajátságos nevelési elvei azonban a mai modernebb, sokkal szabadabb társadalomban sem feltétlenül kérdőjelezhetőek meg.Mosolyogva közeledem feléjük, és ahogy a gyerekek megpillantanak, szinte szétreppennek Greta-ról, mint valami megzavart seregélyhad, hogy aztán pillanatokkal később az én haloványrózsaszín, apró, szürke egérkékkel díszített köpenyembe kapaszkodjanak, gyakorlatilag alig tudok lépni tőlük.Boldogat ölelnek át, és én sosem bánom ezt az édes terhet, mert a szeretet, amelyet tőlük kapok elképesztő energiával tud feltölteni. A gyerekek közelében az ember újra hinni kezd a reményben, hinni kezd a lehetőségekben, az élet megannyi szépségében, abban, hogy bármilyen nehézséggel is gyötör az élet egész egyszerűen nem akadályozhat meg abban, hogy tovább lépjünk. A szemükben ott a jövő, ott az egész univerzum, a létezés legszebb és legékesebb csodája.Greta nagy sóhajjal áll fel, és igazítja meg összegyűrt köpenyét, mely hasonló színű az enyémhez, ám az övén egy cuki viziló van, amely különféle pózokban egyensúlyoz egy óriási királykék labdán.
- Egyszer szét fognak szedni, ha mindig hagyod magad, Drágám!-csóválja a fejét, mire én csak elnevetem magam. Kezemmel egy vöröses szőke loknit simítok át, amelynek gazdája éppen vékony kis spagetti karjával öleli át a derekam.
- Bánom én! Szedjenek!
- Javíthatatlan vagy, Snow. Na gyerekek, menjetek szépen játszani, most beszélnem kell egy kicsit az óvónénivel.Na hess, hess libuskák!- hessegeti megint őket odébb határozottan, és a gyerekek kelletlenül bár de engedelmeskednek, és a csoportszoba különböző részeire mennek. Vagy többen együtt, vagy némelyek egyedül , egy asztalhoz telepedve.
- Két gyereket haza kellett reggel küldeni, mert lázasak voltak. Kettőnél pedig a szülőket felhívtuk, hogy jöjjenek értük.Viszont van egy kislány, akinél nem érjük el az apukát. A kis Maisie Whitlock.Már vagy ezerszer próbáltam hívni, de nem érem el.Nem tudom, hogy van e megadva nála más hozzátartozó is, de jó lenne ha találnánk megoldás.Egyébként bevezettem a hiányzókat a naplóba, és odatettem a heti igazolásokat is, meg a szülői leveleket. Nem irigyellek. Hordon anyuka megint egy kisebb regényt írt neked, amelyben kioktat az óvodai nevelés szabályairól. Szerinte nem megfelelően kezeled a kritikus helyzeteket. Jó olvasgatást!- veregeti meg a  vállam, azzal magamra hagy. Henriett, a dadus majd csak fél óra múlva fog jönni, addig pedig egy nagy sóhajjal indulok neki a napnak, és veszem a kezembe a Pöttyös Óvoda Rejtelmei című színes könyvet, amelyet annyira imádnak hallgatni, és amelyből már jó ideje olvasok nekik minden reggel.Körém telepednek a szőnyegen, én pedig a kis Maisie-t veszem közelebb magamhoz. Valóban forró a homloka, a szemei csillognak és elgyötörten hajtja a felkaromra a fejecskéjét. A máskor eleven kislány fájdalmas látványt nyújt ilyen betegen.


A kis Maisie Whitlock állapota az idő előrehaladtával sem javult, az édesapját pedig változatlanul nem értük el. Késődélután a gyerekekért lassan megjöttek a szülők, fogyatkozott a létszám, ám a beteg kislány még mindig az óvodában volt, és egész nap annyit telefonáltam, hogy már szinte barátságot köthettem volna az édesapa hangpostájának sípolásával, valahányszor üzenetet hagytam. Igaz, valahol a huszadik környékén már nem tettem. Hagytam elég hangüzenetet, és úgy tűnik egyiket sem hallgatta meg. Kezdtem komolyan aggódni, így amikor már csak a pici lány maradt utolsóként az óvodában, felhívtam a vezetőt, és kértem, segítsen kideríteni, hogy ki az akit még tudnánk értesíteni, mert nálam csak az édesapa száma volt leadva. A központi nyilvántartásban azonban más adatok is vannak, ehhez azonban csak a vezető férhet hozzá, személyiségi jogok miatt.
- Snowira, már lejárt a műszakod, miért nem mentél haza? Bízd az ügyeletesekre, ha nagy a baj, akkor majd kihívjuk a gyermekvédelmiseket. Ilyen nincs, hogy egy gyereket az óvodában hagynak.- a vezető óvónő hangja határozott volt, ugyanakkor tudta azt is, hogy nem fogok elmozdulni a gyerek mellől.A felelősség sokkal tovább tart bennem, mint az, hogy délután ötkor magam mögött hagyjam az óvodát, amikor egész nap ott voltam a beteg kislány mellett.
- Tudod, hogy nem fogok elmenni….szóval kérlek, nézz utána kit hívhatok fel még esetleg!
Tíz perc múlva hívott vissza, hogy még egy hozzátartozó száma van megadva, ha nagy a baj, és az édesapát nem érjük el. Maisie nagybátyja, egy bizonyos Jesse Smith.Reménykedtem benne, hogy nem fogok ugyanúgy járni, mint korábban. Maisie láza nagyon magas volt, a betegszobába vittük, és már kapott lázcsillapítót, de ahogy haladtunk előre a napban, és közeledett az este, az állapota egyre romlott. Hiába vettem az ölembe, simogatva az apró kis kobakját, hiába adtam millió gyógyító erejű puszit, mit sem használt. Szipogva ölelte át a nyakam, és folyamatosan az apukáját kérlelte, hogy hozzuk el neki. A szívem szakadt meg.Dühös és tanácstalan voltam. Egyrészt nem tudhattam miért elérhetetlen az édesapja, másrészt viszont azt gondoltam, hogy ha nem valami komoly oka van, akkor elképzelésem sincs hogyan feledkezhet meg valaki a saját gyerekéről.
Hosszú ideje vártuk a nagybácsit. A kislány reszketett, így egy haloványkék plédet terítettem rá, és úgy öleltem magamhoz, a vizsgálóasztalon ücsörögve.Az ajtónál éppen Laura, az egészségügyis, és szakápoló tevékenykedett, amikor apró kopogtatás hallatszott, majd egy határozott mozdulattal, betolták az ajtót, majdnem elsodorva Laurát.Halkan felsikkantott, és félreugrott az útból. Az érkező férfi fiatal volt, hirtelen szőke mézszínű haja kócos, ő maga láthatóan rettentően sietett, hogy időben megérkezzen a kislányért. Maisie is felemelte kissé erőtlenül a fejét, és a kék takaró megnyugtató melegségéből kukucskált ki. Tekintete ragyogott a láztól, ajkai cserepesek voltak, holott folyamatosan itattuk vízzel, óvva őt a kiszáradástól. Laura felém intett az elhangzó kérdést hallva, én pedig a fél kezemmel, amennyire szabaddá tudtam tenni, intettem neki szintén, hogy én voltam.
- Üdvözlöm, Mr Smith. Én….én hívtam. Snowira Reeves vagyok, Maisie óvónője. Én hívtam önt, mert a kislány édesapját reggel kilenc óta nem tudtuk elérni. És nem is jött érte egészen idáig sem ő, sem senki más. Az óvodai protokoll szerint ugyebár csak annak adhatjuk ki, akit előzőleg megjelöltek és ön volt a másik….emiatt hívtam. Meg azért, mert a kislány reggel óta beteg. Alig evett valamit, és nagyon erőtlen.Folyamatosan megy fel a láza.- halk nyöszörgés hallatszott a takaró alól, Maisie tűzforró teste rázkódni kezdett a sírástól.Lágyan csókoltam meg a feje tetejét, és simogattam vigasztalón a fürtjeit.
- Az édesapját várta, azt hitte ő fog jönni érte. Sajnálom….biztosan szereti önt, de egész nap az apukáját emlegette.- pillantok fel a férfira, majd Laura felé tekintve biccentek a fejemmel.
- Odaadod Mr Smith-nek a papírokat kérlek, amelyet felvezettünk a kislány kartonjába a mai napra? Hogy milyen ellátást kapott és mióta van ez az állapot. Köszönöm.- a pici még erősebben bújt hozzám, és valamit dünnyögött bele a mellkasomba, de nem hallottam. Reszketett mint a nyárfalevél.
- Most csökkent a láza az elmúlt fél órában, de nem tudom meddig. El tudja vinni? El tudja látni?- nem feltételezem, hogy ne tudna bánni egy gyerekkel, de nem lehetek benne biztos, hogy tisztában van vele, hogy egy Maisie korú gyerek milyen ellátást igényel.Megpróbálok felállni a vizsgálóasztaltól és a kislány átadni a nagybátyja karjaiba, Maisie azonban erőteljesebben csimpaszkodik a nyakamba.
- Gyereeeeee óvónéni! Gyere te is, kérlekszépen!Gyere velünk!- a hangja gyenge, szinte alig leheli a kis könyörgő szavakat, és én a férfira nézek tanácstalanul.


   

Szinte biztos, hogyha nem a munkámból eredő stressz, akkor a családom jeles képviselői fognak a sírba tenni, melynek kulcsfigurája nyilvánvalóan – talán a sors akarta így - az apám lesz. Legfőképpen ő, és ha valaminek, hát Maisienek most rohadt hálás lehet – hiába is egy kislány betegségéről van szó – mert, ha öt perccel tovább kell őt hallgatnom és nézni az undort keltő, felsőbbrendűséget sugárzó grimaszokat a képén, vagy a maníros mozdulatait, biztos vagyok benne, hogy rács mögé zárnának, mert elevenen megnyúznám. És tenném ezt minden különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül! Túl sok van már a rovásán, túl sok dolgot tett vagy éppen nem tett, és több élet se lenne elég ahhoz, hogy megbocsássam neki mindazt a rengeteg hibát és bűnt, amit elkövetett. Sokat hallottam már életem során, hogy nincs olyan tett, ami felett idővel ne lehetne eltekinteni és megbocsájtani azt. Lehet. De nem vagyunk egyformák, és az én értékrendem úgy tűnik, konzervatívabb és szigorúbb ezen a téren. Nálam nincsenek esélyek és tiszta lapok. Csak eljátszott bizalmak.  
Amint befut a nem várt hívás, ha csak ideig-óráig is, de azonnal csillapodni kezd az iránta érzett gyűlöletem. Nem elmúlik, csak háttérbe szorul. Mintha bekapcsolna bennem valamiféle atyai óvás, egyfajta mélyről eredő őszinte aggodalom, amikor nem számít már az, hogy mit akart mondani, mit akart kérdezni a másik. Már nem érdekel a semmiből kerekedő gyilkos szándékom sem, vagy az addig kihagyó dobbanásokkal, de vad erővel verdeső szívem. Nekem máshol van most a helyem. Máshol van dolgom!
Az addig görcsösen szorított, már-már teljesen elfehéredett ujjaim elengednek és lassan a kilincsre simulnak, ahogy feléled bennem a távozás szándéka. Mintha húzna kifelé a házból valami különös erő, köszönés nélkül távozok apám dolgozószobájából. Még egy egyszerű intésre sem futja, csupán összerezzenek és behúzom a nyakam egy pillanatra, mikor a fém toll határozott koppanással asztallapot ér. Kíváncsi lennék, hogy hova tűnt nagy hirtelen az addig érdeklődő, kíváncsi, tettetett és negédesen kedves apa?
A kocsi felé menet még hallom, hogy mögöttem trappol. Mikor a kézfejét hozzácsapja az ajtófélfához, csendben szitkozódik, az ismerős, bicebócákéra emlékeztető egyet csosszant egyet dobbant lépései pedig visszhangot vetnek a lelkére kísértetiesen emlékeztető, üres falakon.
- Várj már! Jesse! – marasztalna, de nem jó szándékból. A hangja fortyog és érzi: ezt a csatát elvesztette. Utál veszíteni. Mindig is utált.
A motor bőgése elnyomja a hangját. Hiába látom ahogy artikulálatlanul óbégat, nem hallom. A levegőbe csap, dühös mozdulattal utánam int, mintha bármit is elérne vele. És talán mégis: ennek a beszélgetésnek többet nem mehetek elébe. Így biztos nem. Máskülönben pedig, ha nem sietnék, ha nem hívna a kötelesség, talán még vissza is fordulnék… de nem jó kedvemben.
Aggódok, noha Maisie betegeskedése nem újkeletű számomra, elég sűrűn ágynak esik. Olyan viszont még nem volt – és adja az ég, hogy többször ne is legyen! - hogy nekem kellett volna ilyenkor „anyáskodni” felette, pláne nem érte menni az óvodába, mert rajtam kívül más hozzátartozóját nem érték el. Pedig legjobb tudomásom szerint Calvin és az én számomon kívül a nagyanyjáé is meg kell, hogy legyen nekik. Minden olyan személyé, akit ismer a gyerek, aki rokon, hozzátartozó, és aki értesíthető, ha történik vele valami. Pont olyan ez, mint a balesetnél annak idején: mindenki ott volt, aki számított, mindenkit értesítettek akit lehetett.
Aggódok. Halvány fogalmam sincs arról, hogy mit kell csinálni pontosan egy valószínűleg hisztis, taknyos, lázas, síró gyerekkel… az, hogy sírdogál, nem ejtene alapvetően zavarba, volt már rá precedens, hogy lesett, elesett, átesett, belesett és leverte a térdét vagy a könyökét, de azt egy kis nyöszörgést követően némi babusgatással és nevetgéléssel, játékkal eltudtuk felejteni. Na de, ha beteg az a gyerek!... még én is, majd’ harminc éves fejjel szenvedem a hírhedt férfináthát, akkor egy kisgyerekére hogyan reagáljak?
Amint ebbe belegondolok, máris egy másfajta görcs, egy másfajta aggodalom hatalmasodik el felettem, melynek nyomán feledésbe merül a ténye annak is, hogy a bátyám nem elérhető, az óvoda elmondása óta reggel óta. Alapvetően nyomasztana, de nem lep meg túlzottan. Kezdjük ott, hogy a munkájának milyensége nem engedi, hogy null-huszonnégyben a telefonon üljön, nem csünghet mindig a fülén, hiszen emberekkel foglalkozik olyan helyen és olyan munkakörben, ami megköveteli mind a fizikális, mind pedig mentális- és szellemi jelenlétet. Az, hogy az irodai életben miként zárja el magát a külvilágtól és hogyan nyomkodja ki a folyamatosan kéretlenül csengő telefont vagy szimplán zárja le a képernyőt, csörögjön az „csendben” magában, legyen az ő dolga és az ő döntése. De azt az egyet tudni kell, hogy soha, de soha nem tűnik el csak úgy szó nélkül, és ha tudja és lehetősége van rá, a fontosnak tűnő hívásokat, főleg, ha a gyerekéről van szó, mindig felveszi.
Elutazott. Néhány héttel ez előtt már említette, hogy lesz egy továbbképzése valahol másutt – azt már ne kérje rajtam számon senki, hogy hol, az én memóriám is csak egy információtemető, ahol bizonyos dolgok feledésbe merülnek – a lányát mégse tudta rám bízni, mert a tervek szerint én is be lennék táblázva. És be is vagyok voltaképp, csupán megengedtem magamnak egy dögvészt sejtető néhány órát az apámmal szünet gyanánt, de a munka ettől függetlenül vár még rám éjszakába nyúlóan. Na most puff. Változnak az idők. Nemrég még nem volt olyan ember, akit előrébb helyeztem volna a munkámnál, most viszont kettőt is tudok mutatni, akinek a személyes jólléte előbbre való és fontosabb, mint bármelyik nagy márkának tulajdonított hűségem.  
A mai nap a nagyszülőké lett volna, terv szerint holnap vettem volna át őt estig, amíg Cal haza nem ér. De igaz, az lett volna a csoda, ha valami zökkenőmentesen történik.
Két komoly hibát követtem el a nap folyamán mindeddig: elmentem az apámhoz, majd pedig ajtóstól rontok a házba, kis híján elsodorva egy aprócska nőt, ahelyett, hogy megvárnám míg kinyitják azt. De mielőtt még bevinne a lelkiismeretfurdalás a zöld erdőbe és hosszas bocsánatkérésekbe bocsátkoznék, már el is haladok az illetékes sértett mellett, hogy a takaró alól kukucskáló kislányhoz és az őt dédelgető nőhöz siessek.
- Jesse Smith – felelem kurtán, mintha csak a nevem bemondásával lennék méltó arra, hogy átvegyem tőle a gyereket – igen, Cal… khm – köszörülöm meg a torkom, remélve, hogy ezáltal eltűnik belőle az ércesség, de legalábbis kedvesebb hangnemet tudok általa megütni – Calvin üzleti úton van, elutazott. Elméletileg a nagyszülőknek kellett volna hazavinni, fogalmam sincs, hogy mi történt, miért nem jöttek. De ha nem sikerült az apját elérni, miért nem próbálták őket? Vagy nincs meg a számuk? – hát nem sikerül. Kedvesnek a legjobb indulattal se nevezhető a számon kérő hangnem. Fogalmam sincs, hogy mik a szabályok az óvodában, egy percig se foglalkoztam velük soha, nem az én dolgom. De nekem mégis, magával értetődőnek tűnik, hogy az anyakirálynő is pont úgy benne kell, hogy szerepeljen a nyilvántartásukban, mint példának okáért én.
- Még jó, hogy őt várta. Én is őt vártam volna… – ingatom a fejem ide-oda, noha ez csak fél igazság. Én soha nem vártam volna, hogy az apám jöjjön értem.
Leguggolva Maisie elé, ujjaimmal elhúzom az arca elől a takarót annyira, hogy láthassam legalább a szemeit. Ismerős, Calvinére megszólalásig hasonlító szemei vannak.
– Hé, prücsök – becézgetem és egy halovány mosoly is megjelenik a szám szélében. Hogy is kell kommunikálni egy beteg, elveszett gyerekkel? – idefele jövet beszéltem apuval, azt mondta, hogy már repül is haza hozzád. Már úton van, hallod? Addig viszont szeretné, ha hazajönnél velem. Mit szólsz hozzá, ha ölbe vennélek és kivinnélek a kocsihoz, hm? Mint egy igazi hercegnőt – fél szemmel a nőre pillantok, s mintha abban bíznék, hogy érteni fog a szimpla gesztusaimból, aprót rázok a fejemen. Nem beszéltem még vele, nem értem el én se. De a gyerek akkor se maradhat tovább itt, és az óvónőtől se várhatom el, hogy itt éjszakázzon.
Maisie szipog egyet-kettőt, aprócska, tűzforró keze kinyúl a takaró alól és az ujjamba kapaszkodik. Mintha valami felismerés csillanna a szemeiben. Tudja jól, hogy ki vagyok és, hogy érte jöttem, de nyilvánvaló, hogy szüksége van a női gyengédségre, valakire akire most anyaként tekinthet. És mivel az ő édesanyja már nincs közöttünk, ez a valaki nem más, mint Miss Reeves. Még egy mosolyra futja, majd felegyenesedve átveszem az említett papírokat. Sűrű ráncokba fut a homlokom, miközben a sorokat tanulmányozom. Hogy a jó égbe fogok életben tartani én egy beteg gyereket akárcsak fél napig is?
- Hát… gondolom igen. Biztos van otthon lázcsillapító, máskülönben hidegvíz. Ha romlana az állapota, beviszem a kórházba, de remélem ezt azért eltudjuk kerülni. Jó lenne – sóhajtom már-már pánikkal a hangomban. Nem szívlelem a kórházakat, ha lehet messze kerülöm őket első körben az anyám miatt, másodsorban pedig Cal családjának halála miatt. A szívszaggató zokogása azóta is kísért álmaimban.
Maisie könyörgő hangja ránt vissza a szobába, tekintetem az óvónőét keresi, miközben újra leguggolok melléjük.
- Nem kötelezhetjük rá, de talán… talán jót tenne neki a női közelség. Gondolom tudja, hogy miért. Maisie, ide jössz hozzám? Gyere, picúr...  
- Te is gyere – könyörög az óvónőnek könnyes szemekkel, de az ellenkezésbe nem fektet túl sok energiát, talán nem is tud. Magamhoz húzom felhevült, aprócska testét, a takarót pedig ügyesbajos mozdulatokkal igazítom a hátára. Mégiscsak hideg van odakint - gyere!
Kíváncsian nézek le a nőre. Lehet képes lennék megbirkózni egyedül is a problémával, de biztos vagyok benne, hogy Miss Reeves hatalmas segítség lenne számomra. Legalább addig, míg a gyerek elalszik.

- Miss Reeves, én meg fogok halni?- a kérdés olyan váratlanul ért, hogy még a lélegzetem is elakadt egy pillanatra, és kissé megakadva, ajkaim elnyitva néztem le a lázrózsás arcú kislányra. Maisie bágyatagon pillantott fel rám, a szemei csillogtak, és a homloka szinte lángolt. A nap folyamán már többször sikerült csillapítani a lázát, de egy idő után mindig újra magasra szökött. Elgondolkodtam rajta, hogy egy hűtőfürdő talán nem ártana, de erre még nem került sor.Pedig nem várhatunk sokat. Ujjaimmal átfésültem a haját, a homlokából kisepertem pár izzadságtól összetapadt tincset és belecsókoltam a feje búbjába.
- Ne butáskodj, kisvirágom! Csak magas a lázad, mert beteg vagy. Az emberek nem szoktak a láztól csak úgy meghalni….és különben is te még gyerek vagy. Egy tündéri kislány, akinek nagyon….nagyon…nagyon erős szervezete van.- homlokráncolva, az arcom erőteljes játékával együtt, jelentőségteljesen nyomtam meg az utolsó szavakat, hogy érezze mennyire komolyan gondolom a mondanivalómat. Még egy félig sikerült, kissé talán bizonytalan mosoly is megjelent ajkam szegletében.Tovább cirógattam a csöpp fejét, a haját igazgatva, a kócokat az ujjbegyeimmel próbálva elrendezni.
- De a gyerekek is meg szoktak halni.Tudom.- bizonygatta gyönge hangon, én pedig nem tudtam mit mondani. Hogyan is lettem volna képes, hiszen ahhoz hazudnom kellett volna. Hazudni arról, hogy a gyerekek nem halhatnak meg. Hogy előttük ott egy egész és teljes élet, hogy nekik fontos feladatuk van, hogy miattuk élünk, minden napot azért igyekszünk jobbá és szebbé tenni, hogy nekik minden sokkal könnyebb legyen. Generációk óta, mióta az ember képes a tudatos gondolkodásra, vagy talán még előbb, az ösztönökbe kódolva ezért harcolunk. Értük. Ám az élet gyakorta igazságtalan, és elveszi azt ami reményt ad a jövőre. Igen, a gyerekek is meghalhatnak, és igen….elképesztő és soha be nem gyógyuló seb marad utánuk a szívünk legközepén.Az emlékezés teszi őket azonban halhatatlanná a számunkra.Ahogy néztem ezt a kislányt, az jutott eszembe, hogy mit tennék ha egy nap álmomban megjelenne Iris, éppen ennyi idősen, és megkérdezné, hogy neki miért kellett meghalnia? Mit mulasztottam el én? Mi volt az én vétkem a halálában? Sun depressziós volt. De mi az én bűnöm? Hogy nem figyeltem eléggé? Hogy nem láttam az apró jeleket, amelyeket észre kellett volna vennem? Hogy az életem boldogsága, az, hogy tökéletes kapcsolatban éltem, az esküvőnket tervezve Tony-val, hogy anya könyveinek illusztrációi elképesztően sikeresek voltak, hogy a munkám is tökéletesen boldoggá tett….hogy minden, de minden körülöttem akkoriban egyszerűen meseszerű volt. Miközben a húgom élete éppen akkor hullott ezer darabra, ahogy az elméje, a lelke, a szíve és minden aminek boldoggá kellett volna őt tennie, hirtelen súlyos és elviselhetetlen lett a számára, és én nem vettem észre. Túlságosan elfoglalt a saját életem ragyogása. Elvakultam. Nem lenne mentségem. Soha nem is volt.
- Tudod most mi a legfontosabb? Hogy pihenj! Hamarosan itt lesz érted a bácsikád.Már úton van. Addig pedig hunyd le a szemed, bújj ide hozzám szorosan, és eléneklem neked azt a dalt, amit a mamám is énekelt nekem mindig, amikor beteg voltam.- Maisie nem szólt, csak bólogatott. Erőtlenül fúrta a fejét a mellkasomba, és lehunyta csöpp pilláit, én pedig halkan kezdtem neki dúdolni. Egy mesét a manókról, akiknek volt egy óriási könyve, amelybe a legszebb álmaikat írták fel, hogy megőrizzék, és a gyermekeiknek is felolvassák esti meseként. Az édes napsugárról, a huncut bárányfelhőkről, a világ legédesebb habcsókjáról, a szivárványról, aki szomorú volt, ám akit a színek összekapaszkodva vidítottak fel, és azóta mosoly alakú a szivárvány.A kislány halkan pihegett az ölembe, de a lélegzetvétele elárulta, hogy nem alszik. Minden bizonnyal fájnak az izmai, az összes porcikája a láztól és ez nem hagyja aludni. Folyamatosan adtunk neki inni Laura meg én, miközben egy újabb pléddel betakargattam. Odakint korán sötétedett. A városra a piszkos éjszaka úgy szállt le, mint valami mindent bekebelezni kész füstfelhő. Az érkező férfi kis híjján elsodorta Laurát, és én is felkaptam a fejem, ahogy hirtelen felcsapta az ajtót.
A bemutatkozására biccentek, Laura pedig közelebb lép, a kezeit maga előtt összefűzve álldogál, hátha szükség lesz még a segítségére. Maisie izgatottan fészkelődik az ölembe, majd a szemeit résnyire nyitva nézi a bácsikáját. Noha látom, hogy felragyognak a betegségtől kissé opálosan ragyogó szemek, csöppnyi csalódottság azért átsuhan a pici arcon. Az apját remélte. Őt várta. Karcos a hangnem amit a férfi megüt velem szemben, de mindennek csak elkerekedő szemeim adnak tanúbizonyságot, és egy lassú, mélyről jövő sóhaj. Lehunyom egy pillanatra a szemeimet, és ösztönösen védelmezőn vonom magamhoz, a mellkasomra újfent a pici lány fejét.
- Nézze Mr Smith! Én Maisie óvónője vagyok. Nekem az a feladatom, hogy rá is, akárcsak az összes többi gyerekre vigyázzak, és az óvodában töltött ideje alatt gondoskodjam róla.- kinyitom ekkor a szemeim, és egyenesen a férfira nézek. Nem haragos vagy éppen sértett a hangnem, még csak kioktató sem vagyok. Elvégre gyerekekkel dolgozom, nekem egyszerűen nem opció az efféle viselkedés, ugyanakkor szeretném eloszlatni azt a félreértést, hogy esetleg jogtalanul hívtuk őt elsőként, és nem valaki mást. Csendes vagyok, és lassan beszélek, de mégsem tudom elrejteni a hangomból, hogy kicsit kétségbe is vagyok esve, hiszen nekem ilyesmi eszembe sem jutott. Én amúgy is azzal voltam elfoglalva, hogy megnyugtassam a beteg és zaklatott kislányt.
- Tanítsam őt, gondját viseljem és odafigyeljek rá, ameddig a szülők, vagy éppen a gondviselők megérkeznek. Akkor is ha a gyermek beteg. Nekem nem állnak rendelkezésre telefonszámok, én csak annyit tudok, hogy alapvető esetben kinek van joga elvinni a gyermeket az intézményből. A vezetőnk adta meg az ön elérhetőségét. Hogy miért nem a nagyszülőket? Én ezt nem tudom megmondani.Ezügyben a vezetőnk tud önnek vagy a család többi tagjának felvilágosítást adni, bár azt hiszem ezt szerencsésebb lenne egy másik alkalomra halasztani.- lévén elég késő van már, és persze van sokkal fontosabb dolgunk is. Történetesen az ölemben pihenő kislány, aki hol felpillant rám, miközben beszélek, hol pedig a bácsikáját nézi. Érzem a mozgásából, hogy menni akar, ugyanakkor engem sem akar elengedni. Talán a  biztonságot jelentem számára. Nem tudom. Igazából azt sem tudom milyen lehet neki. Anya nélkül. Mert hiába van nagymama, esetleg más női rokon, soha nem lesz képes azt a fajta kötődést megadni, amelyet a természet olyan gyönyörűen kódolt bele az édesanyákba és gyermekeikbe. Ez pótolhatatlan és nem lehet reprodukálni. Ez ott van mélyen legbelül, melyet ha elszakítanak, kicsit mindig is félemberek maradunk.
Mr Smith közelebb jön és leguggol elénk. Az illata, amelyet kintről hozott, keveredik az autók belső terének jellegzetes illatával, és némi parfümmel. Kellemes. Figyelem az arcvonásait, ahogy beszélni kezd a kislánnyal. Érezhető a gyengédség és a figyelem, ugyanakkor  a tapasztalatlanság is. Szereti a kislányt, ehhez kétség sem férhet, ugyanakkor azt érzem, hogy fogalma sincs mégis mit kellene mondania, vagy mennyit…legfőképpen pedig hogyan tudná megkímélni magát egy olyan hazugságtól, amitől nem lehet. Nem is sikerül neki. A feje ingásából én tökéletesen értem, ahogy a rám irányuló pillantásából, lélektükrei mélységéből azt is, hogy a pici lány édesapja bizony nincs sehol. Még ő sem tudja éppen merre van.Hogy teheti ezt? Hogyan feledkezhet meg a gyermekéről? És legfőképpen miért nem gondoskodott róla, hogy valaki érte jöjjön? Valaki, aki láthatóan nem csak szereti őt - nem mintha ez elhanyagolható tény lenne - hanem gondoskodni is tud róla?
- Ha én választhatnék, én bizony hercegnő szeretnék lenni. Nem mindenki kap ilyen ajánlatot.Maisie hercegnő!- súgom bele a hajába, a füle közelébe, az arcomat és az orromat csiklandozza a félrehúzott takaró.Szavaim Maisie-nek szólnak, de a pillantásom a nagybácsira vezetem és lágyan, hozzá hasonlóan kissé keserűen, mégis őszintén elmosolyodom. Megpróbálok cinkos lenni ebben a kis ártatlan játékban. És noha a kislány láthatóan belemegy, úgy tűnik nem lesz olyan egyszerű az indulás, mint gondolom.Vagy mint gondoljuk.
Még átveszi tőlem a kislányt, én pedig segítek úgy igazgatni a takarót, hogy ne kelljen a forró kis testnek a kinti hőmérsékletet még hirtelen éreznie.Laura pedig a papírokat adja oda, amelyek tartalmazzák a feljegyzéseket arról mikor milyen gyógyszert kapott a kislány, és az óránként mér láz adatai is benne voltak.Laura szerint egyszerű lázas megfázás, és pár napon belül rendbe jön, ha megfelelő ellátást kap, de a ma éjszaka mindenképp kritikus.
- A hűtőfürdőn már mi is gondolkodtunk, de aztán megjött maga szóval….ám azt hiszem nem ártana, ezzel talán elkerülhető a kórház. És van egy….- szeretném megkérdezni, hogy tudja egyáltalán hogyan kell egy gyereknek priznicet készíteni, milyen gyakran kell cserélni, vagy éppen hogyan kell elkészíteni a hűtőfürdőt, meddig és hogyan és mennyi ideig kell hűteni, de nem sikerül az eredeti gondolataimat sem befejezni, mert Maisie kinyúl a takaró alól, és apró kis kezeivel felém nyúl.Azt akarja, hogy menjek én is. Bizonytalanul nézek hol rá, hol a férfira és őszintén nem tudom mit tegyek. Tudom, hogy már így is beleavatkoztam egy család dolgába azzal, hogy jócskán átléptem az ilyenkor általánosan használt protokolt, de ha most velük megyek, azzal jócskán túllépem majd. Vannak azonban az életben olyan helyzetek, amikor nem a szabályok kell, hogy meghatározzák a tetteinket és nem is az, hogy mások éppen mit várnak el tőlünk, hanem az ösztöneinkre kell hallgatni. Azokra amiket időnként szeretünk elnyomni, tudomást sem venni róluk.
- Én nem is tudom….- nézek újfent a férfira bizonytalanul vonva meg a vállam, majd segítségkérően Laura felé pillantok, mintha tőle várnék valami megerősítést arra nézve, hogy mégis úgy döntök, hogy velük megyek, akkor abból nem lehet semmi baj.Ő azonban csak védekezőn megemeli a kezét, majd elmosolyodik.
- Rám ne nézz! Én nem tudok semmiről, nem láttam semmit. Csak azt, hogy a kislányt a Jesse Smith nevű bácsikája magával vitte a papírokkal együtt…- az órájára pillant, majd megint rám
- Tizennyolc óra ötvenkettő perckor. A többi a te magánügyed, Snow.- nem lettem okosabb, ugyanakkor azt is tudtam, hogy egyetlen jó döntés létezik. És mindig az a jó döntés, ami a gyermek érdekeit szolgálja. Én pedig jól akartam dönteni. Még akkor is, ha a tényeket nézve éppen egy idegen férfi magánéletébe mászok bele azáltal, hogy pár órára a segítségére leszek egy beteg gyermek ellátásában.
- Jól van.Rendben. Összeszedünk pár dolgot, és veszem a kabátom.Addig viszont meg kell ígérned, hogy jó erősen kapaszkodsz a bácsikád nyakába, és nem mozogsz, csak pihensz. Sok pihenésre van szükséged.Iszol még egy pohár vizet indulás előtt?- a kislány bólintott. A folyadékpótlás láz idején nagyon fontos, így amikor csak tehettük, egész délután apró kortyokkal itattuk.Miután inni adtam Maisie-nek és Mr Smith segített azzal, hogy megtartotta őt, amíg a kislány remegő kis kezeivel a poharat fogta, Laurával néhány gyógyszert összeszedtünk, sőt még egy lázcsillapító injekciót is csomagolt, a lelkemre kötve, hogy csak abban az esetben adjam be, ha a csöppségnek negyven fölé megy a láza, és utána kórházba vesszük.Megkérdezte, hogy be tudom e adni, és én bólintottam. Képzett elsősegélynyújtó vagyok, meg tudom csinálni.
- Indulhatunk. Merre parkolt?- lépek újra sietve Mr Smith mellé. Lehetőségekhez képest igyekeztem minél gyorsabb lenni, hogy nem rám kelljen várniuk. Reméltem, hogy az óvoda közelebbi parkolóját használta.Lévén a késői időpont valószínű már nem sok autó van benne, és talált helyet.
- Délután óta nem evett a kislány, úgyhogy egy jó kis leves nem ártana neki. Valószínű sokkal nehezebbet most úgysem tudna megenni, de az ételre szüksége van és sok folyadékra.Ha gondolja, és megáll egy üzletnél én mindent gyorsan megvásárolok. Egyszerűbb mintha maga menne be.Ha megfelel persze.- magyaráztam a férfinak, miközben kifelé haladtunk és néha rápillantottam, tartva vele a lépést. Maisie kitartóan csimpaszkodott a férfi nyakába, én pedig néha megigazgattam rajta a plédet, egészen addig amíg ki nem jutottunk az épületből. Friss, és csípős volt az este, apró köd pamacsok pettyezték az utakat. Követtem Mr Smith-t a kocsija felé, miközben hallottam ahogy Maise gyengécske hangon kandikál ki a takaró alól.
- Látod Miss Reeves, tényleg hercegnő vagyok.A beteg hercegnő. De akkor is hercegnő.
Halkan elnevettem magam, és beérve a férfi mellé, megfogtam a kislány kezét, amely a takaró alól kibújva az én kezemet kereste.
- Majd hátraülök melléd. Én leszek a jóságos dadus. A hercegnőknek mindig van egy dadus, aki figyel rájuk.
- De azok kövérek és öregek.- magyarázta a kislány én meg megvontam a vállam, éppen akkor amikor a kocsihoz értünk.Elengedtem Maisie kezét.


   

Az aggodalom és a fokozódó stressz jóformán fizikai fájdalmat ölt, ahogy újra és újra végig nézek Maisie elanyátlanodott, meggyötört kis testén. Rémes, bukott stresszkezelő vagyok, nem véletlen, hogy próbálom úgy és olyan módon élni az életemet, kezelni – vagy nem kezelni - a szélsőséges helyzeteket, ami mentesít mindennemű és jellegű megrázkódtatástól. Ma pedig nézzem bárhonnan is, de épp elég kellemetlenségből volt szerencsém kivenni a részem.
Olyan végeláthatatlan gyötrődéshez tudnám hasonlítani a helyzetet, legalábbis egy-egy olyan látott esethez tudnám hasonlítani, amikor egy újdonsült anya a kezébe kapja a bömbölő újszülöttjét akit hosszú-hosszú kínlódások árán se tud megnyugtatni se etetéssel, se dajkálással, se mással, és csak unos-untalan rója a köröket a lakásban, fel-le rázza és ringatja azt a szerencsétlen kisdedet, miközben ő is vele együtt záporozza a krokodilkönnyeit. Soha nem voltam még együtt a gyerekkel, ha beteg volt, ráadásul Masie néha akkor is nehéz esetnek számít, ha nincs semmi baja. De ki tudja, hogy jelenleg mi bujkál benne? 
Mindennemű betegség a legnagyobb mumusaimnak egyike. Nehezen kezelem nem csak másét, de a sajátomat is, s emiatt igazán az együttérzésemet se tudom kifejezni mások irányába, ha annak rossz közérzete felől hallok. A családunkban betegnek lenni mindig olyan volt, mintha abban a kis időben míg kihevered a kínjaidat, megszűnnél létezni. Rád se néznek, mert nyilván, ha nem tudta volna senki, ilyen módon is terjedhet egy nyavalya, hozzád se szólnak, meg se kérdezik, hogy mi van veled, de még az orvosig se rugdalnak el, mert ha fekszel magadnak néhány napot és kiizzadod a „gonoszt”, akkor úgyis meggyógyulsz. Vagy nem, ez már legyen a te egyéni szocproblémád.
Talán pont emiatt nem meglepő az, hogy apu a fáradtságot se vette, hogy foglalkozzon a szakembert kívánó problémáimmal. "Amúgy is felnőtt vagyok már." De ez nem kor függvénye: az ő gyereke, az ő vére nem lehet beteg, főleg nem olyan beteg, ami pszichiátert igényel. Hát milyen megaláztatás ez rá nézve? Rajtunk nem foghat semmiféle baj, se vírus se más, és nem kell hozzá orvos sem, hogy holmi hókuszpókuszokkal irtsa ki belőlünk a gonoszt! Mint valami középkori horrormese, ahol boszorkánysághoz vagy kuruzsláshoz kötötték a betegségeket, de még a gyógyítást is. Így már nem furcsa az se, hogy anyu kemoterápiáját, mint utolsó, életmeghosszabbító megoldást is elutasította, mondván „az csak kamu”.
Mind ezen szociális hátrányomból kiindulva talán érthető, hogy jelenleg is úgy tekintek a helyzetre, de főleg abban a saját szerepkörömre, mint egy megpróbáltatásra, egy kényszeredett feladatra, amit Murphy intézett el nekem.
A kétségbeesés nem csak az arcomon tükröződik, de a hangomban is megjelenik, nem épp egészséges formájában. Számonkérőnek és támadónak tűnik, mintha az óvónő tehetne mindenről. Mintha az ő vétke lenne az, hogy Calvin nincs itt, hogy továbbképzésre kellett mennie egy másik városba. Még arról is, hogy Maisienek nyilván pont ekkor kellett lebetegednie vagy arról, hogy az óvoda nyilvántartásában nem szerepelnek a nagyszülők elérhetőségei, pedig nyilvánvalóan megadta nekik Cal, amikor ide íratta a gyereket. Ennél azért alaposabb. De ki vagyok én, hogy mindezt leverjem rajtuk? Csak fognom kellene a kislányt és menni. Ez az egyedüli dolgom.
A nyugodt, lágy hangot hallva egy pillanatra elszégyellem magam. Én itt hőbörgök és tajtékzok, miközben ő tartozott egész nap felelősséggel a kislányért?! Hol van nekem ehhez jogom? Neki kellett foglalkoznia vele, neki kellett az óvónője helyett az anyja lenni, de még az orvosnak is, akinek tüneti kezeléssel kellett ellátnia őt miközben csak reménykedhetett abban, hogy elérik végre az apját.
Nagyot sóhajtok, majd lenyelve egy kikívánkozó „elnézést”, leszegem a fejem. Nem az ő kötelessége, végsősoron pedig nem az ő feladata Maisienek ilyen módon a gondját viselni.
A lázas, Calvinére rémisztően hasonlító tekintet mögött jóformán felfedezni se lelhet azt a pajkos kislányt, aki minden alkalommal megnevettet és bearanyozza a legszürkébb, legsötétebb napjaimat. Most nekem kell átvennem ezt a szerepet. Addig amíg haza nem tudom az apját rángatni az ország túlsó feléből, nekem kell tartani ebben a csepp kis emberben a lelket.
Nahát ezért nincs nekem gyerekem! És nem csak, hogy gyerekem, de állatom se. Más játszani vele, bolondozni vele, néhány óráig, esetleg egy-két napig vigyázni rá, letenni elé az ételt, amit magától megtud enni és egészen más a bajban is teljes értékű gondviselővé válni. Nincsenek meg hozzá a kellő erőforrásaim és képességeim.
Magamhoz ölelve a forró kis testet, fél kézzel, majd Miss Reeves segítségével húzom fel egészen a nyakáig a takarót, hogy az az én testhőmmel együtt melegen tartsa mindaddig, míg néhány perc erejéig kimegyünk a levegőre. Tenyerem a tarkójára simul, úgy húzom közelebb és közelebb magamhoz. Mintha a sajátom lenne.
- Van egy…? – kérdezek vissza halkan, immáron nyugodtabban, miután elharapja a mondat végét. Látszik rajta, hogy koránt sem biztos a képességeimben, ami nem lep meg. Én se vagyok az, de azért bízok benne, hogy a hűtőfürdő elkészítése még nekem se jelent túl nagy kihívást, mint ahogy az se, hogy hidegborogatással küzdjem le a megemelkedett lázát. Utóbbihoz valószínűleg nem szükséges orvosi képesítés sem, csak egy rongy és némi hideg víz.  
Az, hogy Miss Reeves is velünk tartson, csupán annyiban feszélyez, hogy miféle balhét kell majd ezt követően együttes erővel elvinnünk? Neki nyilván nem kötelessége és nem feladata az, hogy időn kívül mások gyerekeivel foglalkozzon. Túltesz a hatáskörén, de még a munkaidején is. Mondhatná azt, hogy mossa kezeit, innentől oldjam meg magam, ha már akkora volt a szám a kezdetekben is. Ha pedig ilyen tökös legénynek tartom magam, ahhoz is legyen eszem, tudásom és kötelezettségérzésem, hogy ellássak egy beteg kislányt. Nem mellesleg – de ez nyilván csak az én elméletem - valószínűleg szeretne elkerülni minden jellegű későbbi problémát az óvoda vezetői testületével szemben. Nem vagyok tisztában ezekkel a körökkel és metodikákkal, de azt tudom, hogy elég szigorúan veszik és nézik mind a szülők, mind pedig a nevelők felelősségét egyes helyzetekben.
Aztán mégis… Ha már Maisie ennyire ragaszkodik hozzá és ennyire megnyugtatná a jelenléte – talán még engem is - ráterelem a témát arra, hogy mi lenne, ha…?
Beleegyezik. Jóformán hallom, ahogy a mázsás súly leesik a vállaimról.
- Meghálálom – de mégis hogyan tudnám meghálálni?
Miután ad neki néhány korty vizet, egyik lábamról a másikra nehezedve ringatom őt, míg várom, hogy Miss Reeves menetkészen visszaérjen hozzánk.
- Nem messze, pár méterre a parkoló elején – az a szerencsés fazon vagyok, bár jelenleg nem volt különösebb nehéz parkolóhelyet találni, akinek mindig van egy-két szabad hely, ahova be tudja tenni a járművét. Nem tudom, hogy ez az időzítésen múlik és a nagy tömeggel ellentétes időben mozgok, vagy Fortuna döntött úgy, hogy ha már sok más téren kifejezetten peches vagyok, akkor ebben az egy dologban szerencsével induljak másokkal szemben. Ha az utóbbi, akkor most is lehetne kegyes hozzám.
Az ötletre határozottan, persze csak a lehetőségeim függvényében, bólintok.
- Pont útba esik egy kisebb market – kisebb kerülő út ugyan, de valóban nincs messze – hálás vagyok érte tényleg – pillantok felé Maisie feje felett, a közöttük kialakuló diskurzust pedig haloványan mosolyogva hallgatom végig, míg meg nem érkezünk a fekete szedánhoz.
Ügyes-bajos mozdulatokkal kiügyeskedem a farzsebemből a kártyaszerű kulcsot. Az egyik gombot érintve halkan csippan egyet a jármű, jelezve, hogy nyitva van, s ha segít benne és kinyitja a hátsó ajtót, az abban lévő gyerekülésbe ültetem be a kislányt. Mióta nincs az anyja és Calvinnel jóformán társapákká nőttük ki magunkat a nevelésében – szigorúan övé minden kellemetlen, húzós, betegeskedő helyzet – az én kocsimba is vettünk egy ülést nem csak biztonság esetére, hanem állandó kiegészítőként.
Miután beszíjazom az ülésbe és a kabátomat is ráterítem, rácsukom az ajtót – Miss Reeves... – állítom meg őt egy pillanatra, mielőtt beülne mellé. A kocsi ajtaja feletti peremen támasztom meg magam  - elnézést kérek a benti kirohanásomért, tudja… nem sűrűn voltam még mellette amikor beteg volt. És ezt a napot se így terveztem. Amióta Jennie és a másik lányuk nincs, és bár tényleg nem vagyok benne túl gyakorlott, de igyekszek segíteni Calvinnek a nevelésben ahogy csak tudok. Viszont az mindig adott volt, hogy ha nyűgös, beteg vagy bármi baja van Maisienek, akkor az apja mellett a helye. Emiatt kicsit most… - kényelmetlenül nevetem el magam. Nem túl hangosan, nem akarom felverni a parkoló nyugalmát – kicsit feszült vagyok. Ha pedig feszült vagyok, támadok. Nem szándékoztam Önt vagy a kollégáit számonkérni és megsérteni, vagy megítélni. Tényleg hálás vagyok, és biztos vagyok benne, hogy Calvin is az lesz, ha megtudja, hogy mennyit segítettek. Amiért gondját viselték, rosszabb esetben pedig, hogy nem hívták a gyámügyet vagy tudom is én, hogy mi az eljárás, ha nem érik el a szülőket. Valamint azért is, hogy kisegít most, de ismétlem: nem kötelezhetem rá, hogy velünk jöjjön! Nem várom el magától. Főleg nem akkor, ha esetlegesen problémája lehet belőle a későbbiekben.
Talán a biztonság érzése amiért mellettem van és tudja, mit csinál, talán a kinti hideglevegő miatt, de sikerül megtalálnom a hangomat és vele együtt a nyugalmat is. Végül is, mi baj lehet? Csak elbírok egy lázas gyerekkel. Szinte egyszeriben változik meg a véleményem és a korábbi pánik, félelem és kétségbeesés már csak nyomokban üti fel a fejét. Ez persze még nem jelenti azt, hogy innentől kezdve sínen vagyok és egy csapásra megtanulok apa lennie, hiába nem vagyok az...
- Csak az esetben viszem magunkkal, ha kitudja jelenteni, hogy ez nem lesz hatással a munkájára, hogy nem fog a lelkemen száradni a jövője - jelentem ki határozottan, ám a keménység helyét valamiféle aggodalom és remény veszi át. Soha nem tartottam magam egy túlontúl jó és nemes embernek. Ettől függetlenül rosszul érintene, ha rá menne erre az estére a munkája.