Anita az egyik legkevésbé az FBI-hoz illő ember, aki a szervezet kötelékében dolgozik. Nem ügynök, hanem rekonstruktőr, aki pár éve került New Yorkba a Quantico-i központ laboratóriumi intézetéből. Pletykálják, hogy nem is annyira a környezetváltozásra vágyott, hanem, mert összeszűrte a levet egy ottani ügynökkel, ami igencsak kellemetlen véget ért.
Tehetséges művész, de nem az az elvont fajta. Ami számomra csak egy halom szemét modern művészetnek csomagolva, Anita abban élettörténeket lát, gondolatokat, állásfoglalást. Elfogadó és empatikus, végtelenül nyitott a világra és mindenre benne, nem zárkózik el a lehetőségek és az emberek elől. Afféle ”szabad szellem”, ahogy néhány munkatársa jellemezi őt. Extrovertált, mindig a mának él és nemcsak szereti, de tudja is élvezni az életet. Könnyen megtalálja a közös hangot az emberekkel, szeret kapcsolatokat építeni, nincsenek üres percek, felesleges időtöltések az életében, igyekszik úgy élni, hogy mindent élvezni tudjon és legyen értelme.
Nem rejti véka alá azon véleményét, hogy nem igazán szereti a munkáját, mert hajlamos érzelmileg jobban belevonni magát, mint kéne és szükséges volna. Vannak napok, amikor nagyon is megviseli őt, hogy halott, eltűnt, bajba jutott emberek arcát alkotja újra, együttműködve a többi társ területtel ezentúl. Inkább tekinti magát művésznek, mint tudósnak, és nem is adta fel teljesen a művészi ambícióit. Szabadidejében alkot, igyekszik kisebb kiállításokra bejutni, keresi a lehetőségeket, amikkel élni tud.
Nem esik nehezére a legnagyobb természetességgel beszélni a tabu témákról sem, amivel könnyen zavarba hozza az embereket, de nem a rosszindulat vezéreli. Segítőkész típus, aki előszeretettel karolja fel a szociálisan kissé ügyetlen munkatársait, barátait. A kapcsolatokról, szeretetről és szerelemről különösképp szeret beszélni, (sokszor) kéretlen tanácsokat adni. Talán csak mert a művészet számára ezek mindig is remek táptalajt biztosítottak, de alighanem sok kalandba, kapcsolatba bonyolódott a múltban is, amikből rengeteg tapasztalattal távozott. Az a fajta ember, aki, ha ”érzi”, akkor fejest ugrik és csak utána gondolkodik, ha vége lett, addig megéli. Szeretni akar, és szeretve lenni, ahogy előszeretettel lefesti, leegyszerűsítve mit is keres.
Helyileg nem ugyanott dolgozik, mint én, de gyakran jársz át hozzánk, először mégse a munkahelyen futottunk össze, hanem egy kiállításon, amire a húgom rángatott el és Anita műveit is kiállították. Kínos és kellemetlen volt eleinte, mert eléggé leszóltam a műveit és úgy alapjaiban a művészetet, mikor szóba elegyedtünk az alkotása előtt, de ahelyett, hogy megsértődött volna, csak mosolygott és kérdezett. Rengeteget. Én meg válaszoltam, pedig általában nehéz elsőre sokat megtudni rólam.
Kezdeményező volt, már-már zavarba ejtően, flörtölt, ami neki alighanem olyan természetes, mint a levegővétel, de nekem kevésbé ment jól. Ettől függetlenül egy kellemes estét töltöttünk együtt, aminek a vége is hasonlóképp alakulhatott volna, de végül csak egy nagyon gyengén sikerült romantikus vígjáték képében ért véget.
Csak egy pillanatra álltam meg a szupermarketnél. Egyrészt venni szerettem volna valamit, hogy ne üres kézzel menjek fel hozzá, bár mondta, hogy nem szükséges. Másrészt ... nem voltam felszerelkezve. Ez annyit jelent, hogy nem volt nálam óvszer, megkérdezni, hogy "van-e nálad az éjjeliszekrényedben?" pedig kissé kellemetlen lett volna. Úgyhogy amíg mosdóba ment én gyorsan orvosolni akartam ezt a helyzetet. Éppen fizetni készültem volna, mikor kaptam egy kórházi hívást, és egyből otthagytam mindent, autóba ültem és siettem.
Írtam neki üzenetet, de mivel a táskájával együtt a telefonja is az autómban maradt, nem kapta meg. Mivel az eladó látta, hogy együtt jöttünk be, így kifizettette vele azt, amit én otthagytam. Így mikor kiment a bejáraton, akkor valószínűleg még csak furcsállva az egészet, szembesült vele, hogy otthagytam az éjszakában. Azt sem tudta hol van pontosan, a telefonja és a tárcája nincs meg, de volt nála egy olcsó (bár a szupermarketben kapható legdrágább fajta) bor, meg egy csomag óvszer, amit épp csak kitudott fizetni abból, ami a zsebében volt készpénz.
A táskát visszajuttattam hozzá persze, az épület portásánál hagytam, hogy átadja neki, mert nem éreztem úgy, hogy szerencsés lenne összefutnunk. Vannak ”jelek”, ezt mondta a kollégám, és én azt az estét így is vettem, jelként. Nehéz volt nem ugyanígy értelmezni, mikor aztán pár héttel később egyszer csak összefutottunk a munkaügyi osztály folyosóján, ahol a kezembe nyomott egy csomag óvszert, annyival, hogy: három dollár lesz.
//Sok minden alakítható benne szájíz szerint, a PB-nek örülnék, ha maradna, de nem prioritás, ahogy a név is csak ötlet. A családi háttere, élettörténete szintúgy alakítható, van néhány ötletem rá, amit szívesen megosztok üzenetben, ha érdekelne a karakter. Az előtörténetemben egy keveset szerepel a karakter, szeretném őket összeboronálni, de nem rögtön. Van néhány ötletem a későbbiekre, fontos mérföldkövekre a kapcsolatukban, de eleinte arra gondoltam, hogy érdekes lenne kijátszani ezt kellemes-kellemetlen-kínos triumvirátus jegyében töltött ismerkedési időszakot, ahol közelebb kerülhetnek egymáshoz, jobban megismerhetik. A személyiségükből, életfelfogásukból adódó különbségek is érdekesek lehetnek, meg is beszélhetünk a jövőre vonatkozva is mindent privátban, ha érdekelne a karakter //